Vihar – 17. fejezet – Újra együtt

Vihar

17. fejezet

~ Újra együtt ~

Eren nem mozdult a hadnagy mellől, míg fel nem értek a felszínre, arcát pedig Hanji javaslatára köpenye csuklyája mögé rejtette, hogy elkerülje a kíváncsi tekintetek kereszttüzét. Krista, akinek a Katonai Rendőrség a halálhírét keltette – méghozzá joggal, hiszen Nifa a szemük láttára játszotta el, hogy felfalja –, ugyanúgy cselekedett, mint ő.

– Ha Selma hallgatott rólad, az a legjobb, ha nem hívjuk fel rád a figyelmet – magyarázta Hanji. – Higgyék csak azt, hogy meghaltál. A végén a te hűségedet is kétségbe vonják.

Levi elhúzta a száját.

– Azt talán nekünk sem ártana megtennünk – jegyezte meg, mire Eren dühösen fordult felé. Nem értette magát, nem kellett volna ennyire érzékenyen érintenie, hiszen minden egyes szó joggal hangzott el. Semmit sem tudtak Kristáról – az igazi Kristáról –, és egy ilyen komoly helyzetben gyermekkori emlékekre egyszerűen nem hagyatkozhattak.

Évek teltek el. Évek.

Mindketten megváltoztak. Már nem voltak azok az ártatlan gyerekek, akik csendben játszottak, míg a szüleik az emberiségért – vagy talán éppen az ellen? – vívták a harcukat. Krista kiérdemelte a bizalmukat a pincéig, de hogy utána miképp viszonyulnak majd egymáshoz, azt nem tudhatták előre.

Nem engedhetem, hogy kételkedjenek a hűségében – döntötte el. – Én vagyok az egyetlen, aki ezt megteheti, hiszen Selma Dok felelős az anyám halálért. Ha tényleg összejátszanak, nekem kell pontot tennem a végére… De nem most. A pincéig hinnem kell benne, hátha… Hátha minden olyan lesz, mint régen…

– Mindennél jobban bízom Kristában – jelentette ki erélyesen. – Megvan rá az okom. – Sosem gondolta volna, hogy valaha is át tud hatolni Levi hadnagy láthatatlan páncélján, mégis ez alkalommal megtette: ahogyan ugyanazokat a szavakat ismételte el, amiket egykor Nifával kapcsolatban a férfi mondott neki, a hadnagy szeme meglepetten kerekedett el. Drámai változás volt, lehullott a maszk, és Eren egyetlen pillanat erejéig megannyi addig elrejtett érzelmet fedezett fel Levi arcán.

Krista hálásan mosolygott. Nem látszott rajta félelem vagy bizonytalanság, miközben Hanji nyomában haladt előre, ugyanakkor, bár eleinte kifejezetten tiltakozott, mégis megengedte Ankának, hogy óvón átölelje. Eren egyből megértette: Krista, annak ellenére, kívülről mennyire erősnek tűnt, belül ő is hozzájuk hasonlóan kételyekkel vágott neki a Mária falig vezető útnak.

– Köszönöm, Eren – érintette meg a kezét. – A bizalmat – tette hozzá. – Lehet, hogy nem érdemlem meg… – Elcsuklott a hangja, végül azonban erőt vett magán, és befejezte azt, amiért elsősorban megszólította. – Tényleg nagyon köszönöm. Hazudtam nektek, főleg neked. Igyekszem jóvá tenni a bűneimet, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog, éppen ezért nem szeretném, ha miattam konfliktus adódna. Ha jót akarsz magadnak, talán jobb, ha értem sosem szállsz harcba.

Eren szeme összeszűkült.

– Tegyél róla, hogy megérdemeld – felelte végül egyszerűen, mire Krista meghökkenve nézett rá. Csak ennyi? – kérdezte a tekintetével, Eren pedig rábólintott. Nem akart összeveszni a barátaival – különösen Levi hadnaggyal nem –, de szerette volna tartani magát a megbeszéltekhez; azok alapján minden a pincében fog eldőlni. – Remélem, azt tudod – folytatta –, hogy a konfliktusokat nem kerülheted el. Biztos vagyok benne, hogy a többiek, akik mit sem sejtenek róla, hogy élsz, sokkoltak lesznek, amint először meglátnak. Gondolom, sejted, hogy nem Bertolt vagy Armin reakciója miatt aggódom, Connie, Sasha valamint Reiner is könnyebben fel tudja majd dolgozni a viszontlátásodat. Ymir garantáltan majd’ kiugrik a bőréből, annyira fog örülni neked, Mikasa és Jean viszont… Őket ismerve… – Elbizonytalanodott, és nem tudta, hogyan fejezze ki magát, ám Krista felemelte a kezét.

– Tudom – mondta halkan. – Láttam, mit művelt Nifával. Őt lesz a legnehezebb meggyőzni.

– Őrültnek fog tartani, amiért bizalmat szavaztam neked.

– Félt téged – rántotta meg a vállát a lány; szeme komolyan csillogott. – Szeret téged – suttogta. – Nagyon szeret.

– Én is szeretem őt. Olyan, mintha a testvérem lenne.

Levi felhorkant, de nem szakította félbe a beszélgetésüket. Eren megnedvesítette az ajkát, majd a hajába túrt. Krista megállt, és szinte tűnődve nézte őt, mielőtt megszólalt volna.

– Mikasa nagyon szeret téged, Eren… Jobban, mint azt te gondolnád.

– Csak én maradtam neki, ez természetes.

Krista hezitált. Mondani akart valamit, és Eren már majdnem rákérdezett, hogy mégis mit, amikor Hanji, mintha megérezte volna a hirtelen felgyülemlő feszültséget, váratlanul megveregette a hátát. Elég volt ahhoz, hogy Krista megrázza a fejét és elforduljon, ám ahhoz is, hogy Eren fájdalmában felszisszenjen.

– Mindjárt felérünk – közölte. – Ha minden jól alakul, a többiek már várnak ránk.

Eren megadóan bólintott.

Három, kettő, egy – számolt vissza, aztán… aztán hunyorítania kellett, mikor a napfény a szemébe vakított, de a legkevésbé sem bánta. Hosszan szívta magába a levegőt, majd lassan fújta ki; kiélvezte, hogy végre-valahára kiszabadulhatott földalatti ketrecéből, és Levi hadnagy, aki időközben előreengedte, nem szólta meg érte, hanem hagyta, hogy megélje a pillanatot. Egészen gyengéden figyelte, és akkor sem siettette, amikor Anka aggodalmasan szóvá tette, hogy mihamarabb tovább kell menniük.

Eren csodálkozva fordult körbe. Első látásra azt hitte, Stohess mit sem változott azóta, hogy hónapokkal ezelőtt a föld alá menekültek, ám csakhamar rádöbbent, hogy elhamarkodottan fogalmazta meg a véleményét: a körzet lakói nyugtalanok voltak. Nem kellett sokat forgolódnia, hogy megtalálja az okát: a Sina falban megbújó óriás léte okozta mindezt. Noha felső parancsra eltakarták, az emberek bizalmatlanul sandítottak felé, valahányszor elhaladtak előtte.

– Vajon miért rejtették el? – kérdezte suttogva Kristától. Még úgy is, hogy nem láthatott az óriásból semmit, szinte magán érezte a pillantását. Kellemetlen borzongás szaladt végig a gerince mentén, gyomra pedig összerándult. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a lény – már amennyire azt meg tudták állapítani, hiszen csak arcának egy része látszott, szinte semmi belőle – pont olyan volt, mint a Kolosszális Óriás. – Ha azt volt a céljuk, hogy megnyugtassák az embereket, akkor kudarcot vallattok: ahogy látom, még mindig félnek.

A lány összepréselte kicserepesedett ajkait, miközben követte a tekintetét. Eren hirtelen azt kívánta, bárcsak képes lenne rá, hogy olvasson a gondolataiból, hogy belelásson a fejébe, és rájöjjön, mi az, amit még elhallgat előle. Mert nem nyíltak meg egymásnak teljesen, ebben biztos volt. Nem is tehették, hiszen még maguk sem tudták, Shiganshina miféle változást hoz majd az életükbe.

– Fogalmam sincs – felelte végül Krista, mire Eren nyelt egyet.

Hazudik – villant át az elméjén, és ahogy összekapcsolódott a pillantásuk, Krista elpirult zavarában. Tudta, hogy Eren észlelte a nyilvánvaló hazugságot, de nem magyarázkodott.

Eren megnedvesítette az ajkát.

Az én érdekemben teszed, igaz? – kérdezte keserűen. – Azt hiszed, nem tudom elviselni? A szemem láttára omlik össze a világom! Senki sem, az akinek mutatja magát, és te… te főleg nem az vagy. Most ismerem meg az igazi énedet, Krista Lenz.

Kreusa Dok sem volt többé Kreusa Dok.

– Hogy szólítsalak? – Krista meglepetten szakadt el a sérült faltól; nem is próbálta titkolni, mennyire váratlanul érte Eren kérdése.

– Hogyan? – kérdezett vissza döbbenten.

Eren mélyet lélegzett.

– Hogy szólítsalak? – ismételte meg. – Krista vagy Kreusa akarsz lenni a többiek előtt? Mit szeretnél, hogy gondoljak rád? Krista Lenz? Kreusa Dok? Vagy esetleg Kreusa Lenz? Vagy a Lenz név sem a tiéd? Az is része az álcádnak?

– Tényleg úgy hiszed, hogy ez a legalkalmasabb… – kezdte Anka, azonban Levi egyetlen pillantásával elnémította. Erenhez hasonlóan ő is várakozásteljesen nézett a lányra, és Krista alig láthatóan összerezzent a súlya alatt.

– Kreusa – lehelte. – Csak Kreusa akarok lenni… Persze csak azután, hogy mindent elmagyaráztunk nekik – tette hozzá sietve. – Azt hiszem, igazad van abban, hogy már a puszta látványommal beléjük fogom fojtani a szót, ha pedig megismerik a teljes történetet… Arról már beszéltünk.

– Mi itt leszünk neked – mosolygott Anka.

– Inkább nektek – morogta erre Levi, sötéten pillantva Nifára. A lány megértette a célzást, szinte azonnal behúzta a nyakát.

– Jó kislány leszek, viselkedni fogok! – fogadkozott büszkén. – Nem fogok reagálni Mikasa provokálására. Öhm… Talán az lenne a legjobb, ha meg sem szólalnék a jelenlétükben, igaz? Talán ha nem válaszolok, ha mindent Ankára vagy Hanjira bízok… – morfondírozott félhangosan. – Vagy esetleg a hadnagyra… Igen, a hadnagy…!

Levi horkantva vetett véget a reménykedésének:

– Ne is álmodozz róla, hogy elviszem helyetted a balhét!

– De hadnagy…! Mikasa levágta a karomat!

– Úgyis visszanő – rántotta meg a vállát. – Nem mindegy?

Nifa durcásan harapta be az alsó ajkát.

– És ha Eren karját vágták volna le? – pillogott a férfira ártatlanul. – Vajon Levi hadnagy, az emberiség legerősebb katonája akkor is így vélekedne? Vagy akkor már más lenne a helyzet? Akkor már nem lenne mindegy?

Eren kíváncsian sandított a hadnagy felé. Enyhe csalódottságot érzett: Levi arcán nem látszott érzelem. Persze nem kellett volna meglepődnie – csalódnia pláne nem! –, mégis megtörtént, nem tudott uralkodni magán.

– Gyorsan találd ki, mit fogsz csinálni! – előzte meg a férfit a válasszal. – Azt hiszem, ott vannak – mutatott előre. Hanji ugyanis megállt, és szemlátomást arra várt, hogy beérjék őt. Intett egyet, mikor észrevette, hogy Eren őt nézi, sőt még egy mosolyt is megeresztett biztatásképpen. Eren remélte, hogy nem azért, mert annyira sápadtnak tűnt, bár többször is úgy érezte magát, mintha kiszaladna a lába alól a talaj. Olyankor legszívesebben csak megkapaszkodott volna valamiben – vagy valakiben –, azonban még ha nem is szégyellte volna, akkor sem tudta volna megtenni. Krista Anka kezét szorította meg alig észrevehetően, Nifa pedig Levi hadnagy mellé zárkózott fel.

– Nem lehetne, hogy a hadnagy mégis… – próbálkozott, Levi azonban a fejét ingatta.

– Felejtsd el, kölyök. Vállald a felelősséget a tetteid következményeiért.

– De provokált engem, uram! Nem volt választásom!

– Mindig van választásunk – villant meg erre a férfi szeme. – Ezt jól jegyezd meg, Nifa.

– Igenis, uram – motyogta a lány csüggedten.

Eren nem hallgatta tovább őket. Valahogy minden megváltozott, miután maguk mögött hagyták az Alvilágot. Visszatértek a valós életbe, abba a világba, ahol nap mint nap szembe kellett nézniük az óriásokkal, ahol meg kellett küzdeniük az emberiségért, a fennmaradásukért. Egyetlen döntésen is sok múlott, nem hagyhatták, hogy az érzelmeik irányítsák őket. Bármennyire is vágytak valami másra, nem kaphatták meg.

Most még élhetek – gondolta –, hiszen maga Fritz engedélyezte. De vajon meddig dönthet ő? Mikor jön el az a pillanat, amikor kiragadják a kezéből a hatalmat? Miért érzem azt, hogy már nem sokáig nevezhetjük királyunknak?

Megrázta a fejét, hogy elűzze a rémképeket, majd megszaporázta a lépteit, és megelőzve Kristát meg Ankát, pillanatok alatt Hanji mellett termett. Nem nézett vissza, mert nem akarta látni sem a hadnagy arcát, sem Kristáét, Hanji pedig, mintha megérezte volna, mennyire elhagyatottnak érzi magát, vigasztalóan veregette meg a hátát.

– Eren! – hallotta meg aztán az éles kiáltást, és a következő másodpercben már arra eszmélt, hogy valaki a nyakába vetette magát, ő pedig majdnem hátrazuhant a váratlan súlytól.

Mikasa, tudatosult benne néhány őrjítő pillanat múltán.

A lány akkora lendülettel támadta le, hogy utána nem győzte fintorogva kiköpni a fekete hajszálakat, melyek a szájába kerültek, de mégis… Egyáltalán nem érdekelte, hogy Mikasát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett rózsaillatúnak nevezni – mégiscsak hosszú napokat töltött börtönben, megfosztva a fürdés lehetőségétől –, ahogyan azzal sem foglalkozott, hogy verejtékben és mocsokban úszott mindene, a ruhája, a haja, a bőre. Nem. Csak az számított, hogy végre magához ölelhette a lányt – az egyetlen személyt, akire családtagjaként tekinthetett még –, és hogy első ránézésre néhány horzsoláson kívül nem szenvedett komolyabb sérülést.

Nem tudta megmondani, mennyi ideig ölelték egymást, kapaszkodtak egymásban kétségbeesetten, de aztán Mikasa egyszer csak elengedte. Finoman eltolta magától, és tetőtől talpig végigmérte.

– Nem esett bajod? – kérdezte aggódóan.

Eren nevetve ingatta a fejét.

– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled, Mikasa.

A lány arcán sötét árnyék suhant át.

– Jól vagyok – felelte végül lágyan. – Jól vagyok. – Azzal, hogy még egyszer megismételte, amit mondott, nem oszlatta el Eren kételyeit az ellenkezője felől. Bármit is állított magáról, igenis megviseltnek látszott.

Eren ökölbe szorította a kezét.

Ha megtudom, hogy bántották…! – vicsorogta. – Ne aggódjatok, Selma, megtanítom én nektek az emberiség leckéjét! Erre megesküszöm!

Mielőtt dühe eluralkodhatott volna felette, újabb boldog hang rángatta ki a gondolataiból:

– Eren! – Armin volt az. Futva szelte át a köztük levő távolságot, és miután lefékezett mellettük, a térdére támaszkodva kapkodta a levegőt. – Hála az égnek! H-ha tudnád… Ha tudnád, mennyire megkönnyebbültünk, amikor megtudtuk, hogy nem bántottak! Már a legrosszabbra gondoltunk…

– Persze, hogy nem bántottuk! – csattant fel Nifa, aki időközben beérte őket. Levi felsóhajtott.

– Remek kezdés, Nifa – kommentálta. Eren egyből megértette, miért mondta ezt. Mikasa és Armin egyszerre rezzentek össze a lány hangjától, és amikor megpördültek, hogy rámeredjenek, Eren hiába próbált meg úgy helyezkedni, hogyha szükséges, akkor a testével védje meg Nifát, nem volt benne biztos, hogy sikerül visszatartania őket.

Mikasa szeme kidülledt.

– Teee? – sziszegte, mire Armin megragadta a karjánál fogva.

– Hé, nyugalom. Emlékszel, mit mondott Hitch?

– Túl jól emlékszem. Ahogyan arra is, hogy ő mit mondott.

Eren arca megrándult. Nem kellett rákérdeznie, anélkül is tudta, hogy kiről beszélnek.

Annie.

Nem volt benne teljesen biztos, hogy készen áll rá, hogy viszontlássa a lányt azok után, amiket egymással műveltek, éppen ezért szándékosan nem fordult abba az irányba, ahol őt sejtette. Helyette inkább megnézte magának Nifát és Armint. Még jóval azelőtt észrevette a köztük levő hasonlóságot, hogy fény derült volna az igazságra, csak nem tulajdonított neki jelentőséget. Kiskorától fogva ismerte Armint, meg sem fordult a fejében, hogy a szülei elhallgatták előle Lieselotte elsőszülött gyermekét.

Igaz, arra sem gondoltam, hogy a családom gyökerei a falakon túlra nyúlnak vissza – húzta el a száját, ahogy emlékeztette magát erre. – Anya is meg apa is… Mindketten képesek voltak rá, hogy óriássá változzanak. És mégis, ekkora hatalom birtokában mindketten meghaltak… Selma a felelős érte. Elsősorban Selma, de valószínűleg nem egyedül ő. Vannak még mások is, feltehetőleg nem is kevesen, akik minden egyes napot arra áldoznak, hogy elpusztítsák az emberiséget, hogy minél több hozzánk hasonlót juttassanak be a falakon belüli területekre. Csak tudnám, mit akarnak mindezzel elérni!

Felpillantott, mikor meghallotta Hanjit.

– Látom, mind jól vagytok – sóhajtotta megkönnyebbülten, amint a többiek is csatlakoztak Mikasához és Arminhoz. Ketten csuklyát viseltek, így Eren nem láthatta az arcukat, de még így is tudta, kik azok: az alacsonyabbik lányban azonnal felismerte Annie-t, a magasabbik pedig nem lehetett más, mint Hitch Dreyse. Hitch, aki valahogy szintúgy kapcsolódott ehhez az őrülethez, mint Krista, Nifa és Annie.

Céline Dreyse lánya – gondolta –, mégsem ismerős. Egy cseppet sem. Sosem hallottam róla Shiganshinában, és amennyire tudom, Annie és Hitch tényleg nem tudtak egymásról. Annie azt hitte, még Hitchet is átverte a kilétéről… De tévedett, mert Hitch már réges-rég tudott róla, hogy ő a Nőstény Óriás.

– A körülményekhez képest igen – dünnyögte Jean. – Néhányunkat kihallgattak. Kik a segítőink? Hol van Levi hadnagy? Mit akarunk az emberiségtől? Fel nem foghatom, hogy ezekhez a seggfejekhez akartam csatlakozni. Ostobák egytől egyig.

Eren rávigyorgott.

– Én megmondtam, hogy nem jársz jól, ha őket választod.

Jean vállat vont.

– Vannak, akiknek bejött.

– Például Marlowe Sandnek – jegyezte meg Sasha. Connie mellett állt, és mintha már nem törődött volna vele, hányan bámulják meg őket, megfáradt mosollyal az ajkán hagyta, hogy a fiú magához ölelje.

Hitch hátratolta a csuklyáját, miközben felkuncogott.

– Hát persze, hogy nyeregben érzi magát! – vihogta. Csillogott a szeme, közben pedig szélesen mosolygott. Eren korábban is látta már őt, de akkor még nem foglalkozott a nevével. Tudta, hogy Annie egyetlen barátja – már ha tényleg az volt –, ám nem is sejtette, mire képes. Hitch anyja, Céline éppúgy átadta neki a képességeit, ahogyan Grisha tette azt Erennel. Hitch is emberbőrbe bújt óriás volt, ahogyan Krista, Annie és Nifa. – Az életéért rimánkodva ajánlotta fel a szolgálatait Selmának, Selma pedig bolond lett volna, ha nem fogadja el.

– Csodálatos – vicsorogta Jean. – Legalább még egy okom lesz, hogy behúzzak neki egyet.

– Megviselte a kihallgatás – magyarázta Connie, mikor elkapta Eren kérdő tekintetét. – Elsősorban őket kérdezgették. Mikasát, Armint és Jeant.

– Meg engem – szólt közbe Sasha –, mert rájöttek, hogy hazalátogattunk. Valaki a falumból jelentett minket a Katonai Rendőrségnek. Pontosabban téged, Eren, és persze a hadnagyot is, hiszen titeket akartak a legjobban elfogni.

– Természetesen titeket akartak – csendült fel egy újabb hang. – Még most is, hogy Fritz király kegyelemben részesített benneteket, a Felderítő Egység legveszélyesebb tagjaira fáj a foguk.

– Nanaba! Mike! – kiáltotta Hanji. Eren figyelmét nem kerülte el, hogy a hadnagy arcán a meglepettség és – talán, mert biztos azért nem lehetett benne – a fellélegzés keverékével nézte a két Felderítőt. A bajtársai voltak, akiket hónapok óta nem láthatott – és nemcsak nem láthatott, semmit sem tudhatott róluk.

– Csodálatos! – csapta össze a kezét Anka. – Ezek szerint mind megvagyunk.

– Anka Rheinberger? – csodálkozott Mikasa. Anka jókedvűen biccentett.

– Mikasa, Armin – mosolygott rájuk. – Örülök, hogy újra látlak benneteket. – Még mindig nem engedte el Kristát, sőt mintha erősebben szorította volna a karját, hogy éreztesse vele, nem hagyja magára. Armin pillantása lassan a lányra vándorolt. Bár arcát elrejtette előlük a kámzsa, Eren mégis megfeszült. Mikasa egyből észrevette.

– Tehát tényleg igaz – suttogta. – Krista… Valójában Kreusa.

Eren felsóhajtott. Kristára nézett, és megajándékozta egy széles mosollyal.

– Már tudják – mondta. – Minden rendben. Minden rendben – ismételte meg, mire Krista hátrahúzta a csuklyáját. Eren hallotta, ahogy barátaiknak elakadt a lélegzetük. Valaki nyüszített is – Ymir, csak ő lehet, gondolta –, utána meg már ott termett mellettük. Ymir volt az, tényleg ő, és a szemében örömkönny meg hitetlen fény csillogott.

– Krista – hüppögte, Levi pedig horkantva fordult el, így már nem láthatta, ahogy a két lány a viszontlátás örömétől szipogva összeölelkezett.

** * **

Annie nem szólalt meg, miután csatlakozott hozzájuk, sőt látványosan távolságot tartott tőlük. Óvatos viselkedése akkor sem változott, hogy maguk mögött hagyták Stohess körzetét és elindultak a Rózsa fal felé.

Különösképpen tőlem – húzta el a száját Eren. Igazából nem bánta, hogy nem kell a lány mellett sétálnia, félt saját magától – no meg az emlékeitől –, de szívesen meghallgatta volna, mi volt az, amivel sikerült meggyőznie Mikasát, hogy ne darabolja fel Shiganshina előtt. Erről valamiért senkinek sem akaródzott beszélni.

Annie meghúzta magát. Egy szót sem szólt, arcát pedig makacsul a csuklyája mögé rejtette, és el sem mozdult Hitch mellől. Sasha és Connie szemtelenül megbámulták, Jean viszont csak fél szemmel, bizalmatlanul méregette. Eren figyelmét nem kerülte el, hogy Armin is, amikor éppen nem azon fáradozott, hogyan tartson távolságot Nifától, többször oldalra sandított; homloka ráncba szaladt az aggodalomtól.

Mi a fene történt velük?

Nemcsak ő változott meg, hanem a többiek is vele változtak.

Eren mondani szeretett volna valamit – akármit –, hogy oldja a feszültséget, de már nem tudott.

– Jobb, ha sietünk – előzte meg Anka sürgetően; tekintetét szigorúan hordozta végig rajtuk. – Biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem nyerte el a tetszését Fritz király döntése.

– Bolond vénember – szippantott nagyot a levegőből Mike. – Egy jó ideje az.

– Igen – jegyezte meg Nanaba elgondolkodva. – Lassan másfél évtizede, hogy elvesztette a józan eszét. Csodálkozom, hogy nem taszították le a trónjáról, bár igaz, remekül lehet irányítani. Gondolkodás nélkül mindenbe beleegyezik, amit javasolnak, mindent aláír, amit elé tesznek, pedig régebben... Amennyire emlékszem, régebben minden más volt.

Eren megmerevedett.

– Régebben? – kapott az elejtett információ után mohón. – Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt?

Nanaba bólintott.

– Fritz király felesége és gyermekei megbetegedtek – mondta halkan. – Akkoriban hatalmas járvány pusztított a falakon belül, sok áldozatot követelt. Fritz király legidősebb lánya, Alethea alig volt tizenhat éves, amikor elkapta a betegséget, őt pedig lassan követte a többi gyermek, később meg maga a királyné is.

– Meghaltak? – kérdezte Eren élesen; szeme kitágult, fojtogató döbbenetet érzett felkúszni a torkába. Fritz király nem ismerte fel a saját gyermekét, Selmát. Valami történt vele a múltban… Valami, ami miatt nem akart többé visszaemlékezni a múltjára. Lehetséges lenne, hogy mindenkijét elvesztette? És ha igen, Levi hadnagy – vagy Hanji, hiszen ő így is belevetette magát a nyomozásba – miért nem említette?

– Nem, nem mind – rázta meg a fejét Nanaba. – Két gyermeket vesztettek el, a legidősebbet és a legkisebbet, de ez mélyen megrázta a királyi családot. Sem a királynét, sem a többi gyermeket nem lehetett többé látni. Visszavonultak a nyilvánosságtól, és azóta is így élik a maguk kis életét, elzárkózva a külvilágtól. Fritz király is sokáig nem mutatkozott… Azt hiszem, már akkor elkezdődött az őrülete… Shiganshina csak fokozta azt. Akkor valami végleg eltört benne... De senki sem tudja, mi lehetett.

Eren nyelt egyet, de a gombóc a torkából nem akart eltűnni.

– Anya… – suttogta. Érezte, hogy a szívverése felgyorsult. – Anya meghalt aznap.

– Hogyan? – pillantott rá Nanaba szemöldökráncolva. – Édesanyád?

Eren összezavarodott.

Hát persze! – jutott aztán az eszébe. Nanaba nem tudott róla, hogy Fritz király teljesen kifordult magából, valahányszor meghallotta Carla nevét, mert ők is csak azután jöttek rá erre, hogy Hanji ellátogatott Mitrasba. – Azt hiszem, édesanyám valamilyen módon kapcsolódik a királyhoz. – Azt már kiderítették, hogy Fritz király simította el a falakon túlról szóló híreszteléseket, de arra még mindig nem derítettek fényt, hogy mégis miért tette. – Bár tudnék magyarázatot találni rá, bár a király hajlandó lenne emlékezni a múltjára. Selma… mármint Dok kapitány – javította ki magát –, így talán jobban ismered, állítólag a lánya, akit halottnak hisz, Krista meg… Krista az unokája. De nem áll össze a kép, Nanaba. Még mindig valami hiányzik ahhoz, hogy mindent megérthessünk.

– Ezért is megyünk Shiganshinába – szólalt meg Krista váratlanul. – Bízzunk benne, hogy ott minden kérdésünkre választ kapunk majd.

– És ha mégsem? – ráncolta a homlokát Armin. Eren meglepődött, mikor meghallotta a hangját, ugyanis eddig makacs hallgatásba burkolózott. Látszott rajta, hogy nem tudja, miképp viselkedjen Nifa – a nővére – jelenlétében. Nem váltottak egy szót sem, mióta elhagyták a körzetet, pedig többször megpihentek, és Eren olyankor megfigyelte, hogy a két testvér valahogyan mindig egymás mellé került, még akkor is, ha szánt szándékkal kerülték egymás tekintetét. – Ha mégsem azt találjuk a pincében… Ha mégsem valami olyasmit találunk, ami kihatással lenne az életünkre, akkor mihez kezdünk?

Eren az ajkába harapott.

– Nem tudom – felelte őszintén. – Tényleg nem tudom.

** * **

– Karanes hemzseg az óriásoktól – ingatta a fejét Hanji, miután megálltak egy újabb pihenőre.

Levit nem különösebben érdekelte, milyen tempóban haladtak a cél felé. Öngyilkos küldetésre indultak, szinte biztos volt benne, hogy sokan közülük nem fogják túlélni Shiganshinát. Őrültség volt. Hiába rendelkeztek több Intelligenssel is, ha több százan nem tudták visszafoglalni a Mária falat, hogy lennének képesek pont ők, ráadásul ennyire kevesen?

De a kölyök menni akart. Ragaszkodott ehhez az őrülethez, Levi pedig ahhoz, hogy mindaddig az oldalán maradjon, míg mindketten lélegeznek. Nem tiltakozott, mikor Hanji felvetette, hogy vonuljanak félre és tárgyalják meg a továbbiakat, amíg a fiatalok megosztják egymással az eddigi élményeiket. Magához intette Nifát, Nanaba, Mike és Anka pedig azonnal csatlakoztak hozzájuk.

– Nem maradtak túlélők – suttogta Nifa. – Hitch legalábbis azt állítja, a Katonai Rendőrséghez ez a hír jutott el. Azt viszont mi sem tudjuk, miért pont most támadtak az Intelligensek, ahogyan azt sem, hogy odakint mit terveznek. Talán a korunk miatt… Túl fiatalnak tartanak minket.

– Vagy csak biztosra mennek – rántotta meg a vállát Levi. – Talán az ő esetükben is csak egy szűk kör tudhat mindenről, akárcsak nálunk, az ötvenhetedik falakon túli expedíció alatt.

Nanaba és Mike megfeszültek. Egyikőjük sem hozta szóba Erwin halálát, de Levi-nak nem volt kétsége afelől, hogy gyakran gondoltak az elhunyt parancsnokra. Ő maga is sokat rágódott Erwinen. Évek óta ismerték már egymást, mégis… Erwin minden alkalommal meglepte. Büszkén vállalta a halált értük, és talán sokkal többet tudott, mint ők akkor… Talán ez volt az oka, amiért mindenáron ki akarták végezni. Levi nem akart elméleteket gyártani, nem az ő reszortja volt, inkább meghagyta az Arlert-kölyöknek, de abban szinte biztos volt, hogy valakik mozgatták a szálakat a háttérben. Valaki vagy valakik irányították Fritz királyt. Azok a valakik akarták megszerezni maguknak Erent, azoknak köszönhetik, hogy annyi bajtársukat elvesztették.

– Bár Karanes lenne a legközelebb – ragadta magához a szót Hanji ismét –, ilyen körülmények között nem mehetünk arra.

– Trost? – kérdezte Anka. – Beszélhetnénk Pixis tábornokkal. Talán sikerülne meggyőznünk a Helyőrség néhány tagját… A Helyőrséget még nem számolták fel. Vannak, akikben megbízom.

Levi szeme megvillant.

– Trost – ízlelgette. – Bölcs választás. – Érezte magán Nifa aggódó pillantását. Felsóhajtott, és végül mégis hozzáfűzte: – Ha Karanest megtámadták, mindenképpen fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– Csak nem arra gondolsz, hogy Intelligensekre számíthatunk Trostban is?

– Nem tudhatjuk, mi vár ránk.

– Karanesből egyenes út vezet Stohessbe, onnan pedig a fővárosba – jegyezte meg Nanaba elgondolkodva. – Lehetségesnek tartom, hogy ez járt az Intelligensek fejében. – Megborzongott a gondolatra, és Levi magában egyetértett vele. Még mindig nem szokta meg, hogy a hatalmas, rusnya dögöknek nemcsak agyuk volt, hanem használták is.

– Csak találgatunk, nem igaz, Nifa? – pillantott a lányra, aki zavartan fészkelődött mellette.

– Igen – nyelt nagyot. Levi felhorkant.

– Gyerünk! – indítványozta Hanji. – Hosszú út áll még előttünk.

Túl hosszú – gondolta Levi, hangosan viszont semmit sem mondott, csak bólintott egyet. Ellépett Nifától, és elindult a fiatalok felé, akik addig a fűben lustálkodva beszélgettek. Éppen az a lóarcú fiú szónokolt, akinek már megint elfelejtette a nevét, mikor odaért hozzájuk, Eren pedig a szája előtt tartotta a kezét, hogy elfojtsa a vigyorát. Kinyújtott lábbal pihent, hátát Mikasának támasztva – vagy inkább Mikasa keresett őbenne támasztékot? –, míg arca sugárzott a boldogságtól. Haja szélfútta volt, zöld szeme pedig élénken ragyogott, miközben a barátait figyelte. Levi csak egy pillanatra akadt meg, aztán mégis félbeszakította Lópofát.

– Hé, kölykök! – A lóarcú – Jean, jutott hirtelen az eszébe – azonnal elhallgatott, a többi lassabban követte. – Indulunk – jelentette be csendesen, és amikor találkozott a tekintete Erenével, finoman intett a fejével. A fiú bocsánatkérően érintette meg Mikasa karját, majd óvatosan feltápászkodott.

– Uram – suttogta, mikor megállt előtte; ujjaival idegesen szántott végig a haján. Levi röviden összefoglalta, hogy úgy tervezik, Karanes helyett Trost felé veszik az irányt, és nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy fogalmuk sincs, mi vár ott rájuk.

– Csak semmi ostoba vakmerőség, megértetted, kölyök? Ha azt mondom, húzd meg magad, meghúzod magad, ha azt mondom, maradj mellettem, akkor maradj mellettem. Én felelek érted, egyedül én.

– Értettem, uram.

– Jól van – szusszantotta. – Jól van.

Az ajkán érezte a fiú pillantását, és a szokatlan forróság megint elöntötte a testét. Sosem tapasztalt még ehhez hasonlót, néha nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá. Eren maga volt az eleven erő, a tomboló vihar, és ezt már abban a percben megértette, hogy először találkoztak azután, hogy megmentette az életüket. Lángolt a szeme, miközben az óriásokról beszélt, s szinte kirángatta Levit az unalmas, szürke életéből.

Egy fiú, aki képes lenne óriássá változni?

Egy szörnyeteg?

Vagy mégsem.

Levi nem az óriást látta benne – sosem azt látta –, hanem a kölyköt. Életerős, akaratos kölyköt, aki gyerekfejjel fogadta meg, hogy elpusztítja az óriásokat, és aki most, öt évvel később sem tántorított el efféle vágyától. Eleven kölyköt, aki nem félt az ismeretlentől, és aki végre készen állt rá, hogy öt év után hazatérjen.

Haza, Shiganshinába.

Levi arca megrándult e gondolatra. Nem érintette meg, pedig mindennél jobban vágyott rá, hogy megtegye.

– Indulunk – mondta, mire Eren bólintott. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, mégis a tekintete elég volt ahhoz, hogy Levi mindent megértsen.

Haza, Shiganshinába – vagy haza, amit a hazájának vélt.

Megjegyzések:

El sem hiszem, végre a felszínen! ^^

Nem a világ legizgalmasabb fejezete, de mégis a történet szempontjából fontos volt. Hosszú az út a Mária fal felé, a terveim alapján a 20-21. fejezet környékén érkezünk meg.

A következő fejezetben történik egy és más, talán az aggodalmuk nem alaptalan, és nemcsak Karanes körzetben uralkodnak kaotikus állapotok. Ne felejtsük el, az Intelligensek köztük élnek. Talán viszontláthatjuk a mosolygó óriást valamint Armin szüleit… no meg talán a hadnagy és Eren között is történik valami…

Talán. ;)