2016. szeptember 26., hétfő

Vihar – 9. fejezet – Annie könnyei

Vihar

9. fejezet

~ Annie könnyei ~

Eren reggel arra ébredt, hogy a hadnagy hátratolta a székét és felállt; bele sem mert gondolni, meddig maradhatott előző este, ahogyan abban sem, hogy mikor érkezhetett. Úgy tűnt, mint aki el sem mozdult az ágya mellől, annak ellenére, hogy csak addig kérte, hogy ne hagyja magára, míg el nem nyomta az álom. Ez volt az első olyan éjszaka, amikor nyugodtan aludhatott, nem kínozták a múltbeli emlékek és nem kellett torokfojtogató érzésre riadni, mint az ezt megelőző hajnalokon.
Felült; utána hátával az ágy támlájának támaszkodott, és lehúzta a lepedőt a csípőjéig. Dél fele járhatott az idő, többet pihent a kelleténél, a hadnagy azonban nem keltette és parancsolta meg, hogy csatlakozzon a többiekhez. Eren nem bánta. Noha elmúlt a láza és lassan kezdte visszanyerni az erejét, még nem volt benne biztos, hogy reggeltől estig képes lenne megállni a helyét.
Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott; mutatóujjával végigsimított kicserepesedett ajkán, arca pedig nyomban lángba borult, ahogyan eszébe jutott az a különös érzés… A hadnagy, amint végigcirógatja a sajátjával…
Mégis... mi a franc volt ez?
Nem tudott felelni rá. Sejtelme sem volt, miért történhetett meg mindez, csak azt tudta, hogy mellkasát jóleső melegség töltötte el, valahányszor felidézte az érintést, a férfi ujjait a tarkóján, komoly pillantását magán.
Összezavarodott. Nifa célozgatásai messze nem értek a valóság közelébe, és kavargó érzésein az sem segített, hogy korábban  Kristával már beszélgettek valamiről, ami talán ennek a közelében állt, de még édes kevés volt ahhoz, hogy rájöjjön, mit is akar valójában, mi is történt közte meg a hadnagy között. Valahogy sosem vetődött fel benne, hogy valaha is gyengéd érzelmeket tápláljon bárki iránt is. Nyílt titok volt, hogy Jeant lenyűgözte Mikasa keleti szépsége – jót kuncogtak a felsülésein –, Ymir meg rajongott Kristáért. Senki sem törődött vele, hogy mindketten lányok voltak, egyszerűen természetesnek vélték, hogy szeretheti szőke barátjukat. Egy olyan világban, ahol az óriások léteztek és embereket ettek, s bármelyik nap áttörhették a Rózsa vagy a Sina falat, nekik nem volt joguk hozzá, hogy mások fölött ítélkezzenek. Senki sem törődött velük, nem súgtak össze a hátuk mögött. Ymir vidáman magához rántotta Kristát, és vigyorogva azt harsogta, „Házasodjunk össze, Kristám!”, és nem szólták meg őket ezért.
Ez… ez mégis mi volt? Hogy kellene viselkednem?
Meleg tenyér simult a homlokára, míg a szemét pihentette; tényleg alábbment a láza, hidegnek érezte a homlokát.
– Eren, hála az égnek – suttogta Mikasa, amikor találkozott a tekintetük. Nem egyedül látogatta meg, Armin is az ágyra nehezedett, és megkönnyebbülten mosolygott rá. – Nagyon aggódtunk érted.
– Jobb színben vagy, Jaeger – jegyezte meg Jean az ajtóból. Erennek addig fel sem tűnt, hogy lóarcú barátja is csatlakozott hozzájuk.
– Krista Sashával és Connie-val takarít, de azt üzente, hogy hamarosan beköszön ő is.
– Sasha felépült?
– Ugyan – legyintett Armin. – Már semmi baja. Jean szerint az utolsó napokat szimulálta.
– Biztos vagyok benne – bólintott az említett. – Élvezte, hogy Connie körülugrálja. – Elvigyorodott, szemében játékos fény gyúlt lángra. – Ki gondolta volna, hogy Burgonyalány és az a kis Törpe ennyire megszeretik egymást, nem igaz? – Kacsintott egyet, mire Eren elpirult. Nem tehetett róla, akárhányszor valaki szóba hozta őket, eszébe villant az a pillanat, amikor Kristával megzavarták az első csókjukat. Még így, annyi idő elteltével is kínosnak érezte.
– Jean!
– Jaj, Armin, kérlek! – Jean vigyora kiszélesedett. Beljebb lépett, lehalkította a hangját. – De azért Jaegernek sincs oka panaszra, nem? Úgy hallottam, Krista egy pillanatra sem hagyott magadra, amíg lábadoztál!
Mikasa szeme megvillant.
Eren az orrnyergét masszírozva engedett ki magából egy mély sóhajt.
– Jean, megtennéd, hogy valahol máshol rontod tovább a levegőt? – kérdezte a fiútól fáradtan. – Leköteleznél – tette hozzá halkan. Jean arca elfelhősödött, eltűnt róla a pimasz vigyor. Bólintott, aztán elfordult tőlük.
– Pihenj még, Eren!
– Eleget lustálkodtam – rázta meg a fejét. – Segíteni szeretnék.
– Ne erőltesd meg magad, jó?
– Mikasa…
– Csak a javadat akarom, Eren.
– Mikasa – szólt közbe Armin kedvesen. – Szerintem ezt nyugodtan Erenre bízhatod. Biztos vagyok benne, hogy ő sem akar visszazuhanni abba az állapotba, amibe volt, úgyhogy megnyugodhatsz, nem fogja megerőltetni magát, igaz, Eren? Hé… Eren, igaz, ugye?
Eren kényszeredetten mosolygott. Mikasa ezek után beletörődően felállt, és az ajtó túloldalán várakozott, míg ő lassan átöltözött. Megkönnyebbült, amiért a lány visszafogta magát és nem erősködött, annak meg még inkább örült, amiért Jean szinte azonnal követte őt. Túl fáradtnak érezte még magát ahhoz, hogy bármelyikükkel is vitatkozzon. Armin szerencsére nem faggatta, segített neki az öltözésben, közben pedig szelíden figyelte őt. „Mesélj, ha szeretnél!”, üzente a tekintetével, Eren viszont makacsul hallgatott. Voltak dolgok, amiket nem mesélhetett el Arminnak. Krista más volt, vele könnyebben beszélhetett az érzéseiről. Krista megértette őt – valószínűleg Ymir miatt.
Egy csónakban evezünk – gondolta.
Miután elkészült, lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón. Barátai közül senki sem tudott az álmairól, Selma Dokról vagy Kreusáról, aki valahol odakint bolyongott, beavatottnak egyedül a hadnagy számított – meg Hanji, bár a betegségének köszönhetően még nem mondhatta el neki az elmúlt hetek eseményeit. Hogy Nifa mennyit tudott, az rejtély volt Eren számára. Levi hadnagy azt mondta, ne kösse az orrára, de ez nem jelentett semmit, ettől függetlenül Hanjival elárulhatták neki, mik történtek a múltban.
Míg egymás mellett haladtak, óvatosan Arminra sandított: szőke barátja komolyan sétált, tekintetét a padlóra szegezve, s amikor egy pillanatra felemelte a fejét, arcán halvány, ám széles mosoly terült szét. Eren gyengén viszonozta azt, de közben egyre csak azok az emlékszeletek jártak a fejében, amikbe az álmai által nyert bepillantást. Nem tudta, meg merje-e kérdezni a fiút a szüleiről. Armin ritkán beszélt róluk, tulajdonképpen nem is ismerte őket, annyira fiatal volt, mikor eltűntek. A nevét is a nagyapjától kapta. Az öreg Arlert úr talán tudott volna némi információval szolgáltatni, azonban az óriások gondoskodtak róla, hogy többé ne tehesse meg.
Mindenki, aki beszélhetett volna, meghalt vagy eltűnt, csak Selma Dok maradt, ő volt az egyetlen biztos pont. Kreusáról azt sem tudták, hogy él-e még vagy sem, s ugyanez vonatkozott arra a fekete hajú óriásnőre, aki hozzájuk hasonlóan Intelligens volt. Nem látták többé, Annie pedig… Annie mély álomba szenderült, és talán abban a világban, amelyről álmodott, nem árulta el a barátait.
Talán – horkant fel Eren keserűen –, de őt ismerveSemmiben sem vagyok biztos, végtére is azt sem tudom, ki volt valójában.
A keskeny folyosó végéből, az ajtó mögül hangok szűrődtek ki, Eren felismerte bennük Sasha és Connie gondtalan nevetését. Benyitott a szobába, és az első, akit megpillantott, a lány volt, amint hátán feküdt a földön, és egész testét rázta a remegés, úgy nevetett. Connie seprűvel a kezében hajolt fölé, huncutul csillogó szemét le sem véve róla, míg Krista, aki mögötte állt, szintén egy seprű társaságában töltve idejét, finoman a szája elé helyezte a kezét, úgy fojtotta el vidám kuncogását.
– Nézzétek, ki van itt! – kurjantotta Connie, amint észrevette az ajtóban álló fiúkat. – Eren!
– Eren – vigyorgott Sasha. Eren beljebb lépett, majd szégyenlősen mosolygott rájuk. Nem telt bele néhány másodpercbe, Krista már csüngött rajta a maga félénk módján.
– Hé – üdvözölte melegen, szemében pedig különös, lágy fény ragyogott fel. – Több ilyen ne legyen, jó?
– Igyekszem. Jó újra köztetek lenni, srácok!
– Mikasa és Jean vele vannak, jól sejtem? – kérdezte Armin váratlanul, mire Krista és Connie összenéztek.
– Igen – válaszolta a fiú elkomorodva. – Levi hadnagy és Hanji szintúgy.
– Még mindig nem került ki onnan?
– Hanji szerint jobb lenne nem megpróbálkozni a széttörésével, kitudja, miféle károkat okoznánk – magyarázta Krista.
– Ugyan már – mondta Connie sötéten. – Kit érdekel, ha bántódása esik! Több száz embert mészárolt le, szerinted törődött velük? Nőket és gyermekeket is megölt, amikor megküzdött Erennel. Ártatlanok haltak meg, mindezt miért? A semmiért?
– Biztos megvolt rá az oka, Connie.
– Jaj, Krista, csak egy okot mondj, ami feljogosít rá, hogy ilyet tegyél!
– Azt nem mondtam, hogy feljogosít – tiltakozott a lány –, csak azt, hogy hitt valamiben. Lehet, hogy megvezették. Nem tudhatod.
– Valóban nem tudhatom, hiszen nem kezdett még dalolni.
– Hé, hé, hé… – Eren összeráncolta a homlokát. Felemelte a kezét, és úgy szakította félbe barátait. – Ti meg mégis mi a francról beszéltek? Armin, mi folyik itt?
A szőke fiú elfordította a fejét, kerülte a pillantását.
– Connie, Krista? Miről maradtam le, amíg beteg voltam?
Barátai nem voltak hajlandóak válaszolni.
Keze ökölbe szorult, dühösen nézett rájuk.
Hol vannak a többiek? Vajon mi történt, amiért ennyire zaklatottak?
Végül egészen mástól kapta meg az áhított információt.
– Annie Leonhart magához tért – csendült fel egy hűvös hang mögötte, mire ijedtében összerándult. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, Levi hadnagy összefonta a karjait a mellkasa előtt, miközben végighordozta szigorú tekintetét a többieken.
Hirtelen mindenki megtalálta az elfoglaltságát. Connie felhúzta a földről Sashát, s míg a lány a portörléshez tért vissza, addig ő a sepregetéshez. Krista hasonlóképpen cselekedett, ám mielőtt nekilátott volna munkájának, fejével bátorítóan biccentett egyet a hadnagy irányába.
„Beszélj vele!”, parancsolta ellentmondást nem tűrően.
„Ne félj tőle!”
Eren elpirult, amikor megértette a kimondatlan célzást, de ez alkalommal ezek a kedveskedések nem voltak elegendőek ahhoz, hogy erőt merítsen belőlük. Lehunyta a szemét, és nyomban a száján érezte azt a finom érintést… Kellemes borzongás szaladt végig a gerince mentén. Nem tudta, hogyan kellene viselkednie a hadnagy társaságában. Abban nem kételkedett, hogyha esetleg a többiek előtt tett volna bármiféle utalást rá, hogy előző este megváltozott a kapcsolatuk, még azelőtt búcsúzott volna az életétől, hogy bocsánatot kérhetett volna, azonban nem volt benne biztos, hogy ezek után mit kellene tennie. Végig ringassa magát abban a hitben, mintha mi sem történt volna, vagy adjon valamiféle jelet… valamire. Igazából semmit sem tudott, és ha Nifának igaza volt, a hadnagy sem. volt, nagyon jó, ugyanakkor furcsa és zavarba ejtő, amellett pedig túl kevés – édeskevés ahhoz, hogy eldöntse, mit akar.
De Annie felébredt, és Eren nem engedhette meg magának, hogy  a hatalmába kerítsék azok a különös érzések. Kéz kulcsolódott a csuklója köré, a szorítás egyszerre volt határozott és gyengéd, s amikor az ujjak az arcára simultak, álla pedig tulajdonképpen megpihent a hadnagy tenyerében, már nem akadékoskodhatott többet. Egymásra bámultak, és egy röpke pillanatig kimondatlan kérdések millióit árasztotta  a férfira, aki csak szemöldöke megemelésével és szemének villanásával jelezte, hogy tudomásul vette őket.
– Annie… – lehelte. Sokkoltan ismételte meg a hallottakat. – Magához tért?
Levi bólintott, érintése felerősödött.
– Gyere velem, Eren – kérte halkan. Eren nyelt egyet. Levi pillantása, mely ezúttal is a megfejthetetlen pajzs mögé burkolózott, ádámcsutkájának mozgására rebbent, aztán vissza az arcára. Nem szólította fel ismét, sőt meg sem várva a reakcióját, a csuklójánál fogva húzta magával. Eren nem ellenkezett, botladozva hagyta, hogy kivezesse a helyiségből, s még be sem csukódott mögöttük az ajtó, amikor meghallotta, hogy Sasha és Connie nekiestek Krista kifaggatásának.
Kemény és hideg volt a fal, aminek hátával nekiütközött, feje ellenben valami puhával érintkezett: Levi hadnagy a saját tenyerével védte meg a koppanástól. Eren félhangos nyikkanással vette mindezt tudomásul.
A fojtogató csendben nem hallatszott más, csak kapkodó légvétele, mely idővel türelmetlen zihálásba torkollott.
A csók finom volt, ám ugyanolyan bizonytalan, mint előző este. Hogy melyikük kezdeményezett végül, azt lehetetlen lett volna megállapítani; majdhogynem egyszerre kaptak egymás után, Eren azonban egyet tudott: Levi hadnagy szája keserédes volt, amilyen ő maga is, gyengéd, majd birtokló. A mélysötét vágy mögött olyasmi is meglapult, amire kevesen gondoltak volna, őszinte és tiszta érzelem, valami, amit elsőre, mivel egész testében reszketett, nem sikerült meghatároznia.
Levi a feje fölé emelve, erőteljesen a falnak szorította mindkét kezét. Eren nem nevezhette egyértelműen durva mozdulatnak, ám nem finomkodott, úgy ejtette fogságba, csípőjével a hidegnek préselve, hogy hiába ficánkolt, nem tudott kiszabadulni. Valójában nem is akart. Tett ugyan egy kétségbeesettnek tűnő kísérletet, hogy legalább a végtagjai szabadok legyenek, aztán feladta. Ujjai meg-megrándultak, szíve pedig nagyot lódult.
Ezúttal egyértelműen csókolóztak, nemcsak összeért a szájuk a maguk bátortalan módján. Levi nekidőlt a testével, és amikor a fiú ajkai válaszul meglepetten elnyíltak, kihasználta a lehetőséget, s nyelvével követelődzően hatolt a szájába. Nem tartott sokáig a pillanat, amíg kiélvezték egymás ízét, de az a kevés idő éppen elég volt ahhoz, hogy Eren megremegjen, lába meg jelezze tiltakozását. Megbicsaklott a térde, és lejjebb csúszott a falon, végre szemmagasságba kerülve a férfival. Ahogy ez megtörtént, szinte azonnal belenyögött a csókba, valamelyest tompítva kuncogását: mindeddig bele sem gondolt, Levi hadnagynak mennyire erőlködnie kellett ahhoz, hogy felérjen hozzá.
Ez most más – gondolta. – Másabb, mint tegnap.
A végén felbátorodtak. Levi még utoljára, mielőtt elhúzódott tőle, fogával végigkarcolta az alsóajkát, aztán eleresztette a kezét, és ténylegesen ellépett tőle. Halvány pír festette meg az arcát, ajka pedig duzzadt volt a csóktól, csakúgy, mint Erené. A fiúval ellentétben nem zihált, de mélyebben vette a levegőt.
Eren szeme tágra nyílt.
– Uram – suttogta, Levi hadnagy azonban már el is fordult tőle.
Jól van, jól van.
Annie kristálya ép maradt, ő maga továbbra is fogoly volt benne, ám határozottan ébernek tűnt. Tekintetével követte az előtte elhaladókat, s amikor Eren belépett, mintha fény villant volna fel benne, de a fiú ez utóbbi felől nem volt teljesen meggyőződve. Mikasa kivont karddal állt vele szemben, Jean bizonytalanul, szintén fegyverrel a kezében mellette, felkészülve, hogy bármiféle gyanús körülmény esetén rögvest cselekedjen. Hanji velük ellentétben a legkevésbé sem tartott efféle fenyegetettségtől, ám semmiféle lelkesedést nem mutatott a lány iránt, komoran nézte őt. Nifa, aki a balján helyezkedett el, szintúgy. Hogy mennyire ismerhette Annie-t, arról Eren vajmi keveset tudott.
– Össze kellene zúzni – morogta Jean.
– Nem hinném, hogy az segítene a helyzetünkön – kommentálta Nifa. Eren csatlakozott melléjük. Levi hadnagy odaállt mögé, szemlátomást kutatóan vizsgálva Annie-t. A lány arcát ugyanis könnyek maszkírozták, mire Eren gyomra görcsbe rándult. Bár félretette valódi érzéseit Annie iránt, mikor összecsaptak, még mindig barátjaként tekintett rá. Ha nem is barátjára... Mélyen csalódott benne, és egyszerűen nem akarta elhinni, hogy tényleg megtette: megölte Petrát meg a többieket, ártatlanokat… És tényleg megkísérelte őt elrabolni.
Miért, Annie?
Csak ezt szeretném tudni, csak ezt!
– Mesélj, Pápaszem! – szólította fel Levi a nőt. – Látni akarom az arcát, amikor elmondod, amit tudsz.
Hanji még jobban elkomorodott.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Levi?
– Gyerünk.
– Legyen hát – egyezett bele a nő kelletlenül. Eren mellé lépett, kezét a fiúra vállára tette. – Hé, Annie – szólt halkan a lányhoz, mire annak tekintete rárebbent. – Jól van, látom, valóban észleled, mi zajlik körülötted. Ennek örülünk, ez azt jelenti, hogy fel is fogod, amit most elmesélek neked.
Annie összeszűkítette a szemét. Még mindig könnyezett, de már mutatott valamit abból az énjéből is, akivel Eren csak a végső pillanatokban találkozott.
Hanji megköszörülte a torkát; folytatta.
– Hé, Annie – kezdte –, ismered azt a nevet, hogy Selma Dok?
Annie tekintetében különös fény gyúlt lángra.
– Ezt igennek veszem, jó? – Hanji elmosolyodott. – Selma Dok öt évvel ezelőtt tűnt fel, Shiganshinából érkezett. Hogy mit tudni róla? Férje, gyermeke meghalt, megették őket az óriások. Legalábbis ez az, amiről az emberek általánosan értesültek, nem igaz? Kérdem én, Annie, mi az igazság? Te mindent tudsz, nem? Tudsz valamit, és azért kerültél ebbe az őrült fogdába, mert meg akartad védeni a titkaidat, ugye? Milyen kár, hogy még nem tudsz beszélni! Annyi mindent kérdeznék tőled!
– Osztagvezető – súgta oda Nifa karcos hangon.
– Igaz is… – Hanji mélyet sóhajtott. – Erről majd később, nem? Eljön az a nap, amikor dalolni fogsz nekem.
– Osztagvezető…
– Hé, Annie, mi lenne a reakciód, ha azt mondanám, hogy tudom, Selma Dok valójában a falakon túli világból származik? Mi lenne, ha elmondanám, hogy mindenről tudok? Mi lenne, ha azt mondanám, találkoztam már Kreusa Dokkal?
Eren döbbenten kiáltott fel.
– Az lehetetlen!
Jean és Mikasa, akik mit sem értettek az egészből, szótlanul hallgatták, Eren azonban nem tudott uralkodni magán.
– Hanji – suttogta –, hogy érted, hogy találkoztál Kreusa Dokkal? Ismered őt?
– Gyermek volt még. Shiganshinából érkezett… Túlélte a kis barátaid támadását, Annie. Ehhez mit szólsz?
– Hanji…
A nő nem fordult Eren felé, ugyanakkor válaszolt a kérdéseire.
– Selma Dok magára hagyta a lányát, nem igaz, Annie? Elhitette mindenkivel, hogy meghalt, közben viszont az a szegény gyermek nagyon is élt. Kérdem én, mit akart mindezzel elérni? Valahogy nem tudtam rájönni. Titkok, titkok… Megannyi titok volt, Annie! Eleinte azt sem tudtam, mihez kezdjek. Hiába jártam Nile Dok után, az mindannyiszor elhajtott. És aztán megtaláltam azt a kislányt… Ugyanaz a kislány volt, akit Selma Dok oldalán láttam. Ugyanaz a kislány volt, aki aztán váratlanul eltűnt. Összezavarodtam. Egy fiatal lánnyal volt. Akkor még nem ismertem, ma már viszont igen… És mindenről tudott, minden egyes szörnyűségről, a falakon túli világról, az emberiség elleni háborúról, Mária, Rózsa és Sina lerombolásáról. Tudod, kiről beszélek, nemde, Annie? Te mindent tudsz. Felelj hát! Mesélj nekem Ankáról…
Eren felnyikkant, magára csalva Hanji pillantását.
Igen, Eren – felelte a nő –, arról az Ankáról. Anka Rheinberger, akit mindig Dot Pixis közelében láthattál azzal a másikkal, Gustavval. – Elhallgatott, hogy szünetet tartson; amikor újból megszólalt, búgott a hangja. Kipirult az arca, szemébe pedig lázas fény költözött. – Mi a baj, Annie? – kérdezte. – Csak nem olyan fordulatot vettek az események, amikről nem kellene tudnunk?
Annie sírt.
Anka – mozgott az ajka –, Anka… – És sírt, egyértelműen sírt. Tudtak dolgokat, mégsem tudtak mindent. A közelében sem jártak az igazságnak.
Eren emlékezett Ankára, a nőre, aki mindig Pixis tábornokot kísérte. Huszonéves nő lehetett, rohamosan közeledve a harmincas évei felé; vállig érő barna haját a füle mögé igazítva viselte, szeme pedig világosbarna volt. Bár nem akadt alkalom, hogy többször is szót váltson vele, volt valami a tekintetében, amiért nem csodálkozott el Hanji kijelentésén.
– Elég volt – mondta aztán a hadnagy, és megint megmarkolta a csuklóját. Eren követte. Annie lehunyta a szemét, és többé megtagadta, hogy rájuk nézzen. Hanji nem folytatta tovább, de talán tudott volna még mondani. – Pihenj le, Eren. – A férfi hangja gyengéden csengett. – Mihamarabb vissza kell nyerned az erődet.
– Igenis, uram.
Pillantása megpihent a hadnagy száján, és hirtelen elszégyellte magát ezért a gondolatért. Most már végképp nem tudta, hogyan viselkedjen a közelében. Remegett a keze, ezért a lepedő alá próbálta rejteni, ám nem Levit nem sikerült átvernie.
– Mire gondolsz most, Eren? – kérdezte halkan.
– A hadnagy előző este… és most is…
– Eren…
– A-azt hiszem, jó ez így, uram. – Eren úgy érezte, megtalálta a bátorságát. Megeredt a nyelve, és nem félt többé állni a férfi tekintetét. – Ez így… – Hagyta, hogy teste az elméje helyett is engedelmeskedjen: összefűzte az ujjaikat, és lebámult rájuk. Levi hadnagy hasonlóképpen cselekedett, döbbent értetlenség ülte meg a szemét, ajkai pedig enyhén elnyíltak. Megtehette volna, hogy kihúzza a kezét a fiúéból, azonban nem tette. – Ez így most jó, uram – mondta Eren szinte lehelve. Többre nem volt képes, ám a hadnagy ennyivel is megelégedett. Bólintott.
Aztán úgy maradtak: fogták egymást kezét, és közben teljesen másfelé néztek, és ez így most tényleg jó volt. Egyetlen érintés is elegendő volt ahhoz, hogy Eren szíve megnyugodjon. Mintha az elmúlt hetek lidércei sosem hagytak volna rajta nyomot, megkönnyebbültnek és furcsán boldognak érezte magát.
Ez így most jó volt...
Nagyon jó.

Megjegyzés-áradat:
1., A 10. fejezet jobb esetben jövő hét hétfőn várható, de mivel aznap lesz egy nagyon komoly tétű zh-m, ezért nem ígérem biztosra. Mindenesetre annyit megígérhetek, hogy a heti egy friss tervet valamilyen szinten tartani fogom, október közepe-végétől pedig szinte biztos, hogy visszaáll a régi rend és nem lesz kimaradás. :)
2., Elcsattant a második csók, és igen, eléggé esetlenek. Levi hadnagy köztudottan béna a romantikus kapcsolatok terén, Eren meg eddig nem foglalkozott ilyesmivel, ráadásul az ismeretségi körében sem nagyon látott párkapcsolatot… Hát majd valahogy együtt fejlődnek a tervek szerint. :)
3., A következő fejezetben a tervek szerint Levi és Eren megvitatja (?), mi ez az egész közöttük. (Megpróbálják, na.) Hanji elmeséli A-tól Z-ig, mit tudott meg eddig a Dok családról, továbbá fény derül arra is, hogy Ankának mi köze van ehhez az egészhez. Talán még Annie is megszólal… ^^

4., Ha valaki esetleg nem tudná, kicsoda Anka Rheinberger, annak egy kis segítség: http://attackontitan.wikia.com/wiki/Anka_Rheinberger

2016. szeptember 16., péntek

Vihar – 8. fejezet – Az első döntés

Vihar

8. fejezet

~ Az első döntés ~

Annie szemhéja megrezzent – legalábbis Mikasa biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Abban sem kételkedett, hogy rajta kívül senki sem figyelt fel erre, ugyanis – Jeant leszámítva – egyedül tartózkodott a helyiségben; az ajtó mögött Hanji és Armin felváltva vitatkoztak valamiről Levi hadnaggyal meg Nifával, a hálókban pedig Eren és Sasha az igazak álmát aludták, miközben Krista és Connie őrizték őket. Jean, aki csakhamar elaludt a székében, persze semmire sem ébredt fel. Mikasát nem érdekelte. Összehúzta a szemöldökét, és kíváncsian hajolt előre, hogy jobban megnézze magának Annie Leonhartot.
– Idelent mindig sötét van – sóhajtotta Hanji, amikor rábízta a feladatot. – Annie Leonhart nem térhet magához, de fogalmam sincs, hogyan működik ez a kristály. Ha Annie esetleg mégis tudatánál van, amíg a védelmét élvezi… Válogassátok meg a szavaitokat előtte, nem tudhatjuk, mennyit tud a történtekből.
– Talán rögtön fel akar majd kelni, ha megtudja, hogy Eren kivégzése a cél – vetette fel Krista. – Eddig is nem megölni, hanem elrabolni akarta. Talán sikerül a szövetségesünkké tennünk.
– Erről ne is álmodozz, Krista! – csóválta meg a fejét Connie elkeseredve. – Ő már nem a barátunk. H-ha belegondolsz, miket művelt… és meddig ment volna el, hogy megszerezze magának Erent.
– Mindenre van valamilyen magyarázat!
– Krista… Inkább menj, és nézd meg a kedvünkért Erent, jó?
– Ahogy gondoljátok, Armin.
Mikasa mélyet sóhajtott.
A mi körünk még nem ért véget, Annie… – gondolta. – Ez csak a kezdet volt. Ébredj fel, ha ennyire ezt akarod, és miután minden egyes információt kiszedtünk belőled, a saját két kezemmel gondoskodok rólad. – Hátraemelte a kezét, és megérintette a tarkóját. – Annie… – suttogta. – Ébredj fel!
Annie felnyitotta a szemét; a hideg, kék tekintet egyenesen Mikasáéba fúródott. Nem mozgatta a testét, azonban pislogott, és Mikasának hirtelen a Sina falban megbúvó óriás jutott az eszébe.
Gyerünk, Annie – gondolta. Jean felhorkant álmában, feje a vállára bicsaklott, mire Mikasa összepréselte az ajkait. – A mi körünk még csak most kezdődik.

** * **

Ugye emlékszel rám, Eren? Ugye nem felejtettél el?
Tudod, mit tettem, igaz? Tudod, ki vagyok valójában?
Mit gondolsz, Eren, elnyerhetem valaha is a bocsánatodat?
Kreusa Dok mosolygott. Ujjaival finoman végigfésülte a haját, aztán laza kontyba csavarta. Bár mindennél jobban gyűlölte édesanyját, amiért pokollá változtatta az életüket, nem tagadhatta le, mégiscsak hasonlítottak egymásra. Lesimította a gyűrődéseket az uniformisán, utána pedig ellenőrizte a felszerelését, elsősorban az üzemanyagot. Fájó sóhaj szakadt fel belőle, majd az arcába húzta köpenye kámzsáját, és kilépett az ajtón. Odakint sötétség honolt, az utcákon egy lélek sem kódorgott. Nem kellett hátranéznie, egyszerűen tudta, hogy Hitch követni fogja. Régóta ismerték már egymást, Hitch Dreyse pedig egyszer sem okozott neki még csalódást: mindig pontosan azt tette, amire utasította őt. Úgy viselkedett, mintha soha sem ismerte volna a falakon túli világ titkát, és amikor felbukkant a Nőstény Óriás, még csak a szeme sem rebbent. Mindannyian mesteri színjátékot űztek: nevetgéltek és tréfálkoztak, és mintha egyikük sem arra készült volna, hogy megsemmisítsék az emberiséget.
Szánalmas – húzta el a száját. – Mind azok vagyunk, és te, anyám, te vagy a legrosszabb mindünk közül.
Kreusa megnedvesítette az ajkát. Carla Jaeger halott volt, ő azonban nem volt benne biztos, hogy képes lesz ugyanarra, amire egykor az édesanyja: félredobni az elveit, és megölni azt, akit a legjobban szeretett a világon.
Lehunyta a szemét, megint mosolygott. Igazából mindig mosolygott. Shiganshina után mindenkijét elvesztette, az apját, az anyját, a nagyszüleit, a barátait… Erent.
Eleinte persze félt. Egyedül maradt, és nem tudta, hogyan élje túl, mit tegyen, hogy ne ártson másoknak.
Vér tapadt a kezéhez.
Vér.
Ha belegondolt, mik történtek a körzetben, összehúzta magát, hogy senkinek se tűnjön fel, mennyire szánalomra méltó teremtéssé vált, és csak sírt és sírt a zsákutca sötétjében, mezítláb, rongyokban, s amikor az a nő megállt előtte, majd Selma Dokról kérdezte, majdnem az igazat mondta. Végül hazudott.
Hamarosan ott állunk majd egymással szemben, Eren, és döntened kell, kinek az oldalán állsz. Minket választasz, azokat, akik olyanok, mint te, vagy őket, a falakon belüli barátaidat, akik a legvégén akasztófára küldenek, ahogyan Erwinnel is tették?
Hé, Eren… Mondd, képes leszel megbízni Annie-ban?
Képes leszel hinni nekünk?
Mondd, Eren… – A fiú neve mély sóhajba torkollott. Nem hagyta, hogy mosolya lehervadjon az arcáról, letörölte a könnyeit, és felszegte a fejét. – Ugye várni fogsz rám ott, ahol minden elkezdődött?
Hitch, ha észre is vette a könnycseppeket a pilláján, nem tette szóvá; leguggolt, majd a házra mutatott.
– Biztos vagy benne, hogy ez az? – kérdezte suttogva. Kreusa oda sem pillantott, úgy bólintott.
– Holtbiztos – felelte.
Hitch felhorkant; összeszűkítette a szemét.
– Honnan ez a magabiztosság, drágám?
– Megvannak a magam forrásai, Hitch. Talán egy kismadár csiripelte.
– Édesanyád lehozatott minket ide, Kreusa, utána eltűnt. Tőled kérdem hát, mit tervez? Meddig játsszam még magam Marlowe előtt?
– Jaj, Hitch, drága Hitch… Nem egyértelmű? – Kreusa elfojtotta kuncogását, helyette inkább megnedvesítette az ajkát. Félrebillentette a fejét, és kíváncsian nézett a másik lányra. – Kérlek, ne okozz nekem csalódást. Jó ideje már, hogy utoljára láttuk egymást, de ez nem jelent semmit. Ennyit nem veszthettél a ragyogásodból.
– Jó ideje? – Hitch prüszkölve nevetett fel. – Öt éve, Kreusa, öt éve. Aznap találkoztunk először.
Shiganshina… – Kreusa zaklatottan söpörte a füle mögé egyik tincsét. – Tudod, mindannyian követtünk el hibákat, Hitch… Azon a napon, amikor a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba, mindannyian árulókká váltunk. Hiába akartunk tenni ellene, hiába lázadtunk, küzdöttünk, előbb vagy utóbb mégiscsak bűnösök lettünk. Erre Annie a legjobb példa.
– Annie?
– Mindig elfelejtem, hogy te mennyire keveset tudsz a falakon túli világról, kedvesem. Csak hitted, hogy ismered Annie Leonhartot, nem igaz?
Tudom, hogy Annie a Nőstény Óriás, ahogyan azt is, hogy a kristály, amibe saját magát zárta, jelenleg is itt van az Alvilágban.
Kreusa hümmögött.
Igen – gondolta. – Hitch tud dolgokat, de mégsem tud mindent.
– És Annie apja? – kérdezte hirtelen. – Őt mennyire ismered, Hitch?
– Mr. Leonhart? Annie sosem említette a családját. Ő… ő magányos farkas, Kreusa. Lehet, hogy én úgy gondoltam rá, mint egy jó barátra, de az ő igazi érzései mindig rejtve maradtak előlem. Csak annyit láttam belőle, amennyit ő megengedett.
– Tehát semmit. – Kreusa felhorkantott. – Nem baj, Hitch. Hamarosan… Hamarosan mind együtt leszünk, ezt garantálhatom… – Elmosolyodott, ez alkalommal pedig nem játszotta meg magát, őszintén tette. Bármennyire is fájt a múlt, voltak pillanatok, amikor a mennyekben érezte magát. Eren oldalán bármire képes volt, akár arra is, hogy nemet mondjon az édesanyjának és felsőbb hatalomnak.
Igen… Hamarosan együtt leszünk.
Mindannyian.

** * **

Eren kikászálódott az ágyból, és megindult az ajtó felé; meztelen talpa alatt nagyot reccsent a parketta, nem volt kedve belebújni a csizmájába. Bizonytalanul állt meg az ajtó előtt, csupán résnyire merte nyitni. Legutóbb, amikor megpróbálkozott a felkeléssel, Mikasa visszaparancsolta az ágyba, Armin pedig azt a feladatot kapta, hogy figyelje minden lépését. Egy ideig így is tett, majd valamiért Krista váltotta fel, aki nem felejtette el, legutóbb mennyire jóízűen evett a leveséből; ismét hozott magával, sőt még némi kenyeret is csempészett a tálka mellé.
– Hanji még mindig keresi a többieket – suttogta letörten, miután megigazította a párnáját. Eren bágyadtan figyelte. Kemény volt az ágy, a durva lepedő pedig dörzsölte a bőrét, de örült, amiért nem a földön kellett aludnia, mint az elmúlt hetekben. Éjjelente ugyan meg kellett osztania az ágyát Arminnal, ám ez sem zavarta igazán, mert gyermekkorukban gyakran aludtak együtt egy-egy hosszabb játék után. Nem emlékezett minden egyes pillanatra a régi időkből, amikor még gyerekek voltak, azonban néha-néha felvillant egy emlékkép, amiben a szülei Armin nagyapjával sugdolóztak.
Semmit sem tudok az igazi titokból, semmit sem tudok Kreusáról.
Megrázta a fejét, hogy kijózanodjon, és inkább belesett a szomszédos szobába. Connie éppen mélyet sóhajtott, miközben gyöngéden megszorította Sasha jobbját. A lány előző este már nem panaszkodott fájdalomra, sőt a járás sem esett többé nehezére, Hanji javaslatára azonban még egy napot ágyban töltött. Eren elmosolyodott: Connie, amikor csak tehette, belopózott barátnőjéhez – Nifa és Hanji legyintettek, mikor rajtakapták –, és mellette maradt, míg az el nem aludt. Most is ezért találta őket egymás mellett, ezért óvatosan becsukta az ajtót, és inkább hagyta, hogy élvezzék egymást társaságát.
– Látom, már sokkal jobban vagy – szólalt meg mögötte egy halk hang, s azzal egyszerre valaki megérintette a kezét. Bár megijedt, nem kiáltott fel, csak összerándult. Nifa lopakodott mögé, szemében pedig játékos fény csillogott. – Bátor és ostoba, mint mindig.
– T-tessék?
– A kis barátnőd azt mondta, tilos kimásznod az ágyból, nem? Erre te mégis megtetted. – Nifa megrántotta a vállát, és vidáman rámosolygott. – Szeretem, ha valaki nem adja könnyedén magát.
– J-jól vagyok.
– Hm, igazán? – Nifa a homlokára helyezte a tenyerét, aztán felkuncogott. – A lázad mindenesetre, amennyire meg tudom állapítani, lement, ez már jó jel.
– T-történt valami?
– Nile Dok, a felesége és a gyerekei meghaltak, a Felderítő Egység romokban… Az a három másik a barátaid közül pedig talán örökre eltűntek. Ez nem elég, Eren? – kérdezte szomorúan. – Nem kaptunk elég csapást a sorstól?
– Nifa…
– Gyere – szólt hirtelen. – Visszakísérlek a szobádba.
– Csak most jöttem ki! – tiltakozott Eren. – Sokkal jobban vagyok, szeretnék beszélni a többiekkel.
Nifa arcvonásai ellágyultak; gyengéden nézte őt.
– Ők most elfoglaltak, Eren – magyarázta kedvesen. – Hékás, csak nem azt akarod mondani, hogy engem nem szeretsz? – Sértődést mímelt, az orrát fintorította, közben szája széle halvány, huncut mosolyra görbült. Eren felnevetett.
– Te is megfelelsz, Nifa.
– Pompás – mosolygott őszintén a lány. – Úgyis szeretnék veled beszélni valamiről, úgyhogy jól jött ki, hogy itt maradtunk egymásnak. Na, gyere! Pihenj le. Van egy olyan érzésem, hogy nemcsak Mikasa aggodalmaskodna annyit, ha így találna, ráadásul ennyire felelőtlenül. – Ujjával a fiú meztelen lábfejére bökött, mire az zavarában elfordította a fejét.
– Nem fázom – dünnyögte makacsul. Nifa elvigyorodott.
– Hát hogyne. Na, nyomás az ágyba!
Eren kelletlenül engedelmeskedett. Nifa felrázta a párnáját, majd segített neki betakarózni. Ugyanott foglalt helyet, ahol korábban Mikasa valamint a hadnagy is ültek; egyik lábát átvetette a másikon, könyökével pedig előrehajolva rátámaszkodott.
– Kíváncsi vagyok, mennyit tudsz rólam – jegyezte meg hirtelen. Eren csodálkozva nézett rá.
– Levi hadnagy mesélt rólad…
– Elmesélte a közös múltunkat?
– Igen. – Eren óvatosan bólintott. – A-az utcán talált rád.
– Egy férfival voltam, aki otthagyott.
Nifa felhorkant. Visszaemlékezhetett arra a napra, mert az addigi szelíd mosolyt megvető fintor váltotta fel; soha nem látott arcát mutatta meg.
Leonhart… – suttogta. – Azt hiszem, így hívták.
Eren szeme elkerekedett.
– H-hogyan? M-mit mondtál, h-hogy hívtad?
– Leonhart – ismételte meg Nifa határozottabban. – Azt hiszem, Leonhart volt a vezetékneve.
– M-mint Annie-nak?
Nifa arca elkomorult.
Igen – mondta. – Mint Annie-nak.
– A hadnagy tudja?
– Hogy közöm van Annie Leonharthoz? – Nifa fáradt sóhajt hallatott. – Nincsenek titkaink egymás előtt. Megbízunk egymásban, Eren, ahogyan te is megbízol a barátaidban. A bizalom… A bizalom nagyon fontos. Az a férfi, Mr. Leonhart elhozott ide, az Alvilágba. Száműzött ide, bár máig sejtelmem sincs, hogy miért tette ezt velem.
Eren hallgatott.
– Tudod, eleinte kételkedtem benne, hogy el fogja neked mondani – mormolta. – Ő nem az a fajta ember, aki csak úgy beszél az érzéseiről, a múltjáról. Elmesélte neked Farlan és Isabel történetét, igaz? Tudod, őket nagyon szerette. Farlan már ott volt az életében, amikor engem megismert, Isabel pedig azután érkezett, hogy elveszített. Tudod, Eren, a búcsút senki sem kerülheti el, még mi sem. Mennem kellett, így hát mentem.
– Nifa…
– Ő nem könnyű eset.
– Nifa…
– Ha sokáig halogatod, azzal tulajdonképpen mégiscsak meghozod azt a döntés: nemmel felelsz. – Eren meglepetten pillantott a lányra. Nifa ajkán szomorú mosoly ült; mintha a távolba révedt volna, szempilláján megcsillant egy könnycsepp. – Persze, ahogyan Levi hadnagy is mondta, sosem tudhatod, mi lesz a végeredmény – folytatta látszólag könnyedén. Megrántotta a vállát, és lágyan Erenre mosolygott. Eren az álarca mögé látott: Nifa komolyan nézte őt, nem úgy, mint máskor. – Úgy kell hát logikáznod, amíg egy olyat tudsz választani, amit a lehető legkevésbé bánsz meg a későbbiekben. Levi hadnagy az emberiség legerősebb katonája, te pedig az emberiség utolsó reménye vagy, Eren Jaeger. – Elhallgatott, szünetet tartott. – Ha eljön az a nap, amikor nem kell többé a falak mögé rejtőznünk – szólt újból –, mit gondolsz, az emberek nyitottak lennének az óriássá változók felé? Köztük élnek, bárhol ott lehetnek. Mit gondolsz, Eren, azon a napon megmutathatják magukat?
– É-én... Nem tudom – suttogta a fiú. – Most már mindenki tudja, mi vagyok, Fritz király pedig…
– Fritz király ostoba – jelentette ki Nifa szárazon. Eltűnt a mosolya, komor kifejezés vette át a helyét sápadt arcán. Ujjaival az egyik fekete hajtincsével bíbelődött, közben pedig félrebillentette a fejét, és elgondolkodva mérte végig Erent. – Tudod, Eren, ez a hatalmasok játszmája, mindig is az volt. Vannak néhányan, akik a falak mögül tevékenykednek, és vannak, akik megmutatkoznak. Ez egy játszma, Eren, a tét pedig az emberiség sorsa. Semmit sem tudunk a Mária falon kívüli világról. Az a kevés információ, amit a Felderítő Egység egy-egy expedíció során összegyűjtött, szinte semmi a valósághoz képest, ezt bizonyítja az Intelligensek léte is. Nem tudjuk, hányan vannak, azt sem, hogy pontosan hol rejtőzködnek... Vajon mit akarhatnak? Vajon mindannyian az emberiség ellen szövetkeztek, vagy akadnak közöttük hozzád hasonlóak? És Kreusa? Kreusa Dok kinek az oldalán áll? Egykor barátok voltatok, nem igaz? Vajon emlékszik még rád?
– Nem tudom. – Eren  elfordította a fejét, elkeseredetten bámult le az ölében pihenő kezére. – Semmit sem tudok.
– Nem baj, Eren. – Felállt, leporolta a ruháját. – Gondolkozz hát! – szólította fel. – Gondolkozz és dönts! És a legfontosabb… – Már az ajtóhoz ért, jobbja pedig a kilincsre simult, amikor váratlan megfordult. – És a legfontosabb, Eren: „Emlékezz!” – mondta halkan, szomorúan. – Emlékezz a múltadra! Arra, aki voltál, és arra, amik történtek. Kreusára, Shiganshinára, mindenre. És utána dönts, Eren. Gondolkozz, emlékezz és dönts! – Azzal lenyomta a kilincset, majd magára hagyta a fiút a gondolataival.

** * **

Órákkal később, amikor majdnem visszasüllyedt abba a mély álomba, aminek tulajdonképpen már napok óta a rabja volt, váratlanul ajtónyikorgásra eszmélt. Kopogó léptek zaja hallatszott, aztán székreccsenés, ahogy Levi hadnagy helyet foglalt. Gyakran csinálta ezt: felbukkant az éjszaka közepén, majd nézte őt, amint alszik. Nem tett semmit ezen kívül, mintha ennyivel is megelégedett volna, Eren azonban majd’ megőrült. Torkában érezte a szívét, és nem tudott nem Nifa szavaira gondolni.
Gondolkozz, emlékezz és dönts… Ha sokáig halogatod… nemmel felelsz… Ő nem egy könnyű eset.
De Nifa őrültségeket suttogott a fülébe, olyanokat, amik lehetetlennek voltak. Hogyan is lenne lehetséges minden? Levi hadnagy… Pont Levi hadnagy… és pont őt…
Az ágy besüppedt a hadnagy súlya alatt.
Leült! Leült a szélére!
Résnyire nyitotta a szemét, és valóban: Levi hadnagyot már nem a székében találta.
– Kölyök… – mormolta a férfi. – Most ne színlelj.
Eren úgy tett, ahogyan kérte, nem titkolta többé ébrenlétét. Lassan ülőhelyzetbe tornászta magát, aztán nyelt egyet. A férfi túl közel volt hozzá, közelebb, mint bármikor máskor. Furcsa volt és szokatlan, de határozottan nem kellemetlen.
– U-uram… M-minek köszönhetem a látogatást?
– Hogy érzed magad?
– Jól, uram. Nem vagyok lázas… Csak éhes. Állandóan.
– Szükséged van az energiára, ezért enned kell, de ne legyél túl mohó, kölyök, a végén még a gyomrod bánja türelmetlenségedet.
– Türelmetlen vagyok, uram – ismerte be Eren. – Ha nem lenne velem mindenki annyira szigorú, már réges-rég csatlakoztam volna a takarításhoz.
Levi felhorkant; mintha egy mosolyt fojtott volna el.
– Ezt nem kétlem, kölyök.
Eren szája széle felfelé görbült; megrántotta a vállát, és elvigyorodott.
– Köszönöm – mondta aztán halkan, mire a férfi összeráncolta a homlokát. – A múltkor nem volt alkalmam megköszönni, hogy beavatott a múltjába, uram. Úgy érzem, most már bízik bennem.
– Eddig is bíztam, hiszen megmondtam: ez bajtársi kötelességem.
– Igen, de… – Eren nyelt egyet. – Ez most másfajta bizalom. Most közelebb érzem magamhoz a hadnagyot… Olyan, mintha legalább annyira ismerném, mint Hanji vagy Nifa, pedig tudom, hogy ez nem igaz… Hiszen csak egy szeletkét kaptam öntől, uram, de… de nekem ez most elég. Én mindig is bíztam a hadnagyban. Tudom, hogyha eljön az a nap, amitől a legjobban tartok, számíthatok önre. Ön sosem hagy el engem, nem igaz? Ezért van most is velem, ezért védelmez a királytól… Mert megmondta, ön az egyetlen… Egyedül a hadnagy képes rá, nem igaz? – Elcsuklott a hangja, szinte reszketett.
– Igen?
Levi hadnagy félrenézett.
– Úgy gondolod, képes vagyok rá?
– Ezért maradt mellettem, uram. Tudom, hogy ön habozás nélkül… – Elhallgatott, nem tudta befejezni.
– Hogy én habozás nélkül…? Mit tennék, kölyök?
Eren összepréselte az ajkait, nem volt hajlandó válaszolni.
– Megölnélek, igaz? – mormogta. – Ez jár a fejedben? Csak erre tudsz gondolni, ha velem vagy?
– Nem…
Levi hadnagy elmerengve hümmögött.
Eren megtalálta a bátorságát:
– Sok mindenre gondolok, ha a hadnaggyal vagyok – jelentette ki határozottan. – Mostanság egyre több mindenre gondolok.
Egy pillanat műve volt az egész, egyetlen pillanaté; mindketten döntöttek. Szíve kihagyott egy dobbanást, amikor a hadnagy ujjai tétován a tarkójára simultak; ugyan meg-megremegtek, érintésük mégis határozott volt és gyengéd, akárcsak a pillantása. Ahogy összekapcsolódott a tekintetük, a kezdeti bizonytalan lassan alábbhagyott.
Eren ajka kicserepesedett, porszáraznak érezte a torkát, és mikor a hadnagy magához húzta, tekintetét nem engedve, a pulzusa őrült ütemben lódult meg. El akarta fordítani a fejét, elszakadni a férfitől, azoktól a különös érzésektől, amik mostanság úrrá lettek az elméjén, mert fogalma sem volt, mi történik vele, miért történik vele és mit kellene tennie. Mert a hadnagy az a hadnagy volt, az emberiség legerősebb katonája, tulajdonképpen az ő hadnagya, és ő meg csak nem volt több egy tizenöt éves kamasznál. Egy fiú, aki valójában egy szörnyeteg is volt: egy emberbőrbe bújt óriás, semmi több, s Levi hadnagy csak azért maradt mellette, mert egyedül ő fékezhette meg. Ha egyszer dühöngő őrültté változik és mindenkit meg akar enni, senki sem képes rá, hogy megállítsa, csak a hadnagy, mindig a hadnagy.
De bárhogyan is tiltakozott, a férfi ujjai makacsul végigsimítottak az arcélén. Az állánál fogva próbálta kényszeríteni, hogy állja a tekintetét, ő viszont megmakacsolta magát: a szemét forgatta, és tulajdonképpen mindenre próbált nézni, a hadnagyot kivéve.
Horkantás hallatszott, majd Levi lassan előrehajolt.
– Hé, kölyök – súgta a fülébe, mire Eren hátán kellemes borzongás szaladt végig. Egész teste bizsergett a különös érzéstől. Feje alig mozdult a suttogó hang irányába, alig eszmélt rá, mennyire közel érezte magához a hadnagy meleg testét, amikor annak ajka hirtelen megpihent az övén.
Kővé dermedt a sokktól, szeme tágra nyílt.
Levi hadnagy szája bizonytalanul simult össze az övével – leheletfinom érintés volt csupán, mégis mintha egy örökkévalóságnak tartott volna, míg hosszú ujjai a gerince mentén, akár egy hangszeren, járták könnyű táncukat. Forrónak érezte az arcát és tulajdonképpen mindenét, és amikor a férfi éppen annyira húzódott el tőle, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy továbbra is érinthesse őt, zavarában elkapta róla a tekintetét. Nyelt egyet, és a tenyerébe temetkezve kísérelte meg elrejteni riadtságát.
– Kölyök… – Levi megköszörülte a torkát. – Eren…
Váratlanul fülsértő visítás szűrődött be a csukott ajtón keresztül, mire a fogát csikorgatta.
– Nifa? – csodálkozott Eren. – Vagy Hanji?
– Két bolond – mormogta maga elé a férfi. – Az egész házat felverik.
Csörömpölés hallatszott, amit aztán bosszús szitkozódás követett; a hang gyanúsan Hanjira emlékeztette Erent.
Levi hadnagy nem mozdult mellőle. Még mindig nem engedte, hogy szabaduljon, és igazából nem bánta: szerette a hadnagy érintését a testén, és a csók, az a csóknak aligha nevezhető valami, inkább ajkak cirógatása, amit megosztattak egymással, lángra lobbantotta őt.
„Ha sokáig halogatod…”, mondta Nifa, és ő nem akarta ezt. Nem akart nemmel felelni, nem akart eltávolodni a férfitól. Mindent neki köszönhetett, egyedül neki, az életét és ezeket a különös, de édes érzéseket, és mikor az elhúzódott tőle, riadtan kapott utána.
– Hadnagy… – suttogta. – Kérem…
A férfi szinte közömbösen pillantott le rá.
– Igen?
– Kérem, ne menjen el… Kérem, csak egy kicsit, maradjon itt velem.
Visszahúzta magához, és megszorította a kezét.
– Meddig maradjak?
Eren szemhéja lecsukódott.
– Amíg el nem alszom… – mormolta.
– Rendben – hallotta aztán még a férfi beleegyezését, aztán az oldalára gördült, és lassan elaludt.

Megjegyzésáradat:
1, Elnézést a kisebb késésért, megkezdődött az egyetem, és nem tudtam, hogyan egyeztessem össze az írást a tanulással. A frissítésekre ezentúl is vasárnap-hétfő környékén lehet számítani, attól függetlenül, hogy ez a fejezet kivételesen pénteken érkezett. (A hét első három napja borzalmas, a csütörtök meg a péntek viszont már egészen tűrhető, tökéletes ahhoz, hogy belelendüljek az írásba. ^^)
2, El sem hiszem, hogy már itt tartunk! Végre a tettek mezejére léptek! :) Minden erőmet bevetettem, hogy ne legyen túl nyálas az a jelenet, illetve hogy azért hasonlítsanak magukra, de annyira esetlenek szegényeim, így nem tudom, ez mennyire sikerült. Kérlek, nyugtassatok meg, hogy nem lett annyira szörnyű!
3, Nifa, Hitch, Annie és Kreusa – valamiért úgy érzem, lehet, kicsit összezavartalak titeket, de hamarosan mindegyikük múltja A-tól Z-ig tisztázódni fog, ezért egyelőre annyit mondhatok, várjatok türelemmel. :)

Kíváncsian várom a véleményeiteket! ^^