2018. október 31., szerda

Kenny x Uri – Az utolsó órák [soulmate AU; novella; manga spoiler (69!/90+)]


Az utolsó órák

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: Uri tudja.
Megjegyzés:
1.) A soulmate AU-s szösszenetcsokor tartozó darab [Megválaszolatlan kérdések, Barátok, Azok a boldog szép napok…, Nem tök mindegy?, A két testvér után játszódó, Titkok hálójában és a Tudni az igazságot szösszenetekkel kb. egy időben].
2.) 842-ben járunk, órákkal azelőtt, hogy Frieda átörökli az Alapító Óriást.
3.) MANGA SPOILERT tartalmaz a 69. fejezetre nézve!
(És nagyon halványan 90+ fejezetekre is!)


Uri tudta.
Nyolcszáznegyvenkettőben már botra támaszkodott, megöregedett, szinte teljesen elsorvadt – és ahogy sorvadt, úgy ragyogott fényesebben a falak leendő uralkodója, Rod elsőszülött gyermeke. Úgy lett egyre gyönyörűbb, egyre erőteljesebb és határozottabb. Még nem tudta a kegyetlen igazságot, naivan elhamarkodott ígéreteket tett, és Rod benne látta a világuk megmentőjét. Uri tudta azt, amit Rod még csak nem is sejtett: Frieda az erővel együtt mást is át fog örökölni – azt a valamit, azt az ígéretet, ami által alá fogja majd vetni magát a száz éves akaratnak.

Legyünk bármilyen erősek is, vannak, akik mindig erősebbek lesznek nálunk. – Urinak ezen kattogott az agya, miközben Kennyt várta. Úgy kucorodott össze a dolgozószékében, akár egy kisgyerek – egy öregember testébe bújt, vágyakozó kisgyerek, felhúzott lábbal, reménytől és könnyektől csillogó szemmel. Az alkarját nézegette, a makulátlan bőrt rajta; egyszeriben vágyott a fekete, kacskaringós betűkre, vágyott a lélektársára, aki mélyen elutasította őt. Az utolsó órákban az ember már csak ilyen, kétségbeesetten próbál keresni valami kapaszkodót az életbe…

Uri most Kennyben akarta ezt megtalálni.

– Hol van már? – dörmögte maga elé. Sosem szerette, ha megváratták, és Kennynek pont most kellett megtennie… Pont most, amikor minden egyes perc számított. Amikor Uri egyre inkább kifutott az idejéből. – Fogadjunk, hogy Rod így is kerestet… – Bármennyire szerették egymást Roddal, Urinak mennie kellett. Rod egyértelművé tette, hogy tűkön ül, szíve szerint megsürgette volna a ceremóniát.

Hát persze – gondolta Uri keserűen. Minél hamarabb kerül az erő Frieda kezébe, annál hamarabb szabadíthatja fel az emberiség. Legalábbis ez az, amit hinni fog, hogy bekövetkezik. Azt hiszi, megijedtem. Azt hiszi, hogy összeesküdtem ellene, azért vállalkoztam rá, hogy átörököljem apánk erejét.

Bármit is hitt Rod, nyilvánvalóvá tette, hogy szabadulni akar. Uri élt, meglehetősen sokat élt, és ahogy minden embernek, egyszer neki is véget kell érjen az élete.

– Ma… – suttogta. – Ma fogok meghalni. – Hangja halk visszhangot vert a dolgozószobában; mintha a falak visszanevettek rá. A falak dicső uralkodója, Uri Reiss nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Neki nem ez volt a feladata. A világban mindenkinek megvolt a maga szerepe, maga az egész élet egy színdarab volt – egy kegyetlen, ám gyönyörű színdarab, amelyben Urinak csak mellékszerep jutott. Nem ő volt mindennek az elindítója, a kulcs a győzelemhez, hanem valaki más.

Ettől függetlenül rossz érzés tudni. Felsóhajtott, megdörgölte az arcát a kézfejével. Nem nagyon mocorgott, többnyire egy helyben gubbasztva várakozott, hogy Kenny betoppanjon, és ahogy teltek a percek, úgy lett egyre nyugtalanabb. Egy olyan világban éltek, ahol majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek. Lélektársnak nevezték azt a valakit, akivel a bőrükön keresztül tudtak kommunikálni, a kettőjük közötti köteléket meg lélektársi kapcsolatnak. Uri nagyon sokáig várt, hogy választ kapjon az üzenetére, sőt tulajdonképpen egész életében reménykedett benne, hogy egy nap megjelennek a bőrén a betűk. Sosem érkezett el a pillanat, és most, élete utolsó óráiban annyira szerette volna, ha mégis… ha megtört volna a jég, a lélektársa bátorságot gyűjtött volna.

– Ez az én szerencsém… Ma fogok meghalni, és… – Az ajkába harapott, beszélni is nehezére esett már. Öregnek érezte magát, vénségesen vénnek, pedig fiatalabb volt a bátyjánál, a még mindig fiatalnak látszó, erejének teljében levő Rodnál. – Tényleg ennyi volt. Csak ennyit tudtam tenni, eltussolni néhány ügyet, nevet adni egy királynőnek… Semmi többet.

Megrezzent, mikor hirtelen kivágódott az ajtó. Kenny úgy viharzott be rajta, mint aki attól tartott volna, hogy elkésett. Uri semmit sem árult el neki arról, hogy fog történni az átöröklés, ez egyedül a Reiss családra tartozott, évtizedek óta, generációról generációra a vállukon viselték a titok szörnyű terhét. Annyit mondott neki, hogy Rod egyik gyermeke fogja megkapni a szörnyeteg erejét, és Kenny logikusan kikövetkeztette, hogy az a gyermek nagy valószínűséggel Frieda lesz. Uri mindig is őhozzá állt a legközelebb.

– Ooooh. – Kenny zihált egy kicsit, a kalapja félrecsúszott. Uri látta, hogy az izzadtságtól átnedvesedett fürtök a homlokához tapadnak, és ettől még inkább fájdalmasabbnak bizonyult a búcsúzás.

– Még élek – előzte meg gyorsan, szája sarkában elnyomta a halvány, szomorkás mosolyt. – Nem kell aggódnod, nem késted le. Különben is… Az még messze lesz. Később. Az éj leple alatt. Valamikor hajnal felé inkább – pontosított. – Ma… – A torkát köszörülte, nem bírta állni Kenny pillantását. A férfi, aki mindig ura volt az érzelmeinek, sokkoltan kapaszkodott az ajtófélfában. – A mai nap lesz az utolsó, Kenny. Úgy örülök… hogy a „barátod” lehettem.

Kenny ádámcsutkája mozgott, ahogy nyelt egyet. Hát eljött ez a pillanat is. Egymás szemébe néztek, Uri az alkarját szorongatta, Kenny az ajtót, és mindketten tudtak valamit, amit nem kellett volna. Uri szeretett volna olvasni a gondolataiban.

– A „barátom”. – Kenny ajkára fanyar mosoly költözött. – Hát persze – suttogta. – A „barátom”.

– Azok lettünk volna, nem? – Uri nem fejtette le a karját a térdéről, szorosan átkulcsolta azt, közben meg a makulátlan bőrét vizslatta. Vajon mi változott volna, ha megjelentek volna a betűk? Vagy csak a puszta tudat? Elegendő lett volna az is, hogy kerek egész legyen kettőjük története?

Kenny bólintott. Azok voltak, „barátok”. Mikor megmozdult, talán maga sem tudta, pontosan mit is akar. Uri arra eszmélt fel, hogy ott állt előtte, s őt nézte hosszú perceken át. Nem hangzottak el szavak, a tekintetükkel kommunikáltak, egymást hívták táncra, a hazugságok és az igazságok párbajára, és Kenny váratlanul döntött: határozottan vette a kezébe Uri jobbját. Ráfonta erős ujjait a csuklójára, felhúzta őt a székből. Uri lába remegett, és a botja után akart kapni, hogy valahogy támasztékot nyerjen magának, de… minek a bot? Minek a bot, ha maga Kenny a támasza? Mindig is Kenny volt, örökké csak ő. Az egyetlen igaz barátja és szövetsége, az egyetlen ember az életében, akinek megnyitotta a szívét, akinek önzetlenül és teljesen odaadta magát.

Kenny megtartotta a reszkető alakját. Karja Uri dereka köré kulcsolódott, s úgy igazgatta a testüket, hogy Uri a lábfejére állhasson. Nem számított a súly – igaz, Uri sosem nyomott sokat, az öregségének végére meg még annyit sem, mint fiatalkorában. Kenny tartotta őt, mindig is tartotta őt, és az állát megtámasztotta a feje búbján, a szőke-fehér hajszálak közé temetve.

Uri többször is megnézte magát a tükörben, nem szerette, amit látott: egy öregember testét, kiálló bordákat, ráncokat, lassan fehérbe hajló, egykor napcsókolta tincseket. A szemén látszott a leginkább, és itt még csak nem is a szeme körüli nevetős ráncokra gondolt, a mély barázdákra, amiket a tizenhárom éves átok vésett a bőrébe. A tekintete változott meg, valahogy más lett. Jóformán szüntelen lilán örvénylett, egyszerre dolgozott benne az ősi akarat és a saját vágya. A kettő furcsa keveréke ellenállást eredményezett – ellenállást, ami idővel behódolásba fog átcsapni. A saját sorsa elől ugyanis egyetlen hordozó sem menekülhetett. Az idő örök, kegyetlen körforgása sosem ért véget, és ezt Uri jól tudta.

– Biztos vagy benne? – hallotta Kenny dünnyögését. – Biztos nem akarod, hogy ott legyek?

Ó, mennyire akarta!

De nem lehetett.

– Sajnálom. – A fejét ingatta, Kenny mellkasához bújt. A karok szorítása felerősödött a teste körül, Kenny úgy ölelte, mintha puszta erővel megfékezhetné az elragadását. De ez persze nem így működött. Hogy is működhetett volna így? Hogyan is befolyásolhatta volna bárki is az átkot? – Ma éjjel azért… ugye velem maradsz? Amíg… indulnom kell.

– Az „átöröklés”…

– Nem itt kerül rá sor. – Uri mély levegőt vett. – Van egy hely – mondta halkan –, ami a családunké. Egy kápolna a fővárostól nem messze. Ott fogjuk lebonyolítani a szertartást. Aztán majd… Aztán majd újra találkozni fogunk. Nem úgy, ahogy te gondolod – tette hozzá gyorsan –, hanem valahogy máshogy. Én… tovább fogok élni. Benne.

– Rod gyermekében.

– Igen.

– Hogyan? – Kenny egyből nevetett. – Mit is kérdezek? Úgysem mondod el, mi?

– Sajnálom.

– Csak ezt tudod mondani?

– Sajnálom. – Uri lehajtotta a fejét. – Sajnálom, amiért folyton csak hazudtam.

– Ne sajnáld. Mindannyian hazudunk. Én sem mondok igazat.

– Igazán? – Uri szemében fájdalom villant. Jól tudta, Kenny mikor hazudott, ahogyan Kenny is meg tudta mondani, mikor hallgatott el valami fontosat. Egymás arcába hazudtak, és mindketten tudtak róla. Hát eljött volna ez a nap? Az igazság pillanata? Uri elgondolkodva harapott az ajkába. Nem, fejtette meg. Az a nap még messze van. Kenny még… nem értheti. Csak jóval később fogja megérteni… Csak jóval később fogja úgy látni a világot, ahogyan én is látom. Ha egyáltalán… látni fogja.

Képek villantak fel előtte, valakinek az emlékei, és hirtelen mozdulatlanná merevedett Kenny karjában. Az emlékek annyira elevenek voltak, annyira valósak, mintha a sajátjait látta volna. De persze nem az övéi voltak, hanem valaki másé. Azé a névtelen valakié, aki öntudatlanul is átnyúlt a világok között.

Ezekben az emlékekben a magasból bámult le rájuk; egy ismerős, kristályszőtte barlangban álltak egytől-egyig, mégpedig nem is akárhol: a Reiss család kápolnájának titkos, földalatti helyiségében. Ott, ahol egykor Uri is állt. Pont úgy álltak ott, ahogyan Uri is, és pont úgy néztek föl Urira, ahogyan Uri nézett föl az apja kiláncolt alakjára. Hűvös fémet érzett a bőrére simulni, meztelen felső teste fázott, a karja elzsibbadt. Uri tudta, hogy nem ő a kiláncolt alak, mégis annak a valakinek érezte magát. Az a valaki… most szembesült csak a kegyetlen igazsággal, a szégyenteljes bűnnel.

Hálás vagyok. – Rod. Uri szeme tágra nyílt. Valaki megragadta Rodot. Valaki, aki kalapot viselt… Valaki, aki… – Mindig is azt hittem, csak az öcsém őrült hóbortjainak egyike volt, hogy felszedett az utcáról egy olyan kóbor kutyát, mint te, de…

Ha még egyszer sértegetni mered Urit… Azon kapod magad, hogy hiányzik a fél fejed! – Kenny szájából nyál fröcsögött, az arcára indulat volt ráírva. Uri sosem látta még ennyire dühösnek, még akkor is, amikor Rod nyíltan sértegette őket. – Nekem aztán édes mindegy!

Vékony lányhang is felcsattant:

– Állj!  Engedd el… az apámat!

– Ah… – Kenny, mert Kenny volt a férfi, aki az emlékben szerepelt, a lányra pillantott. – Historia, szegényke… Most már érted, igaz? Eleget mondott neked, mi? Ez a vénember szörnyeteggé próbál téged változtatni… és aztán meg akarja veled etetni Erent.

Historia.
Rod legkisebb gyermeke, a törvénytelen kislány, akinek maga Uri adott nevet.

– Ezek nem a kötelességeim lennének?

Szegény, ártatlan, naiv Historia… aki semmit sem értett még a világból, és aki egy nap ott fog állni, készen arra, hogy átörökölje az Alapító Óriás erejét. A szörnyeteg erejét, ami generációról generációra öröklődött a családban… egészen nyolcszáznegyvenötig.

A hangok, a képek, gyakorlatilag minden összemosódott.

– Meg fogom enni Erent… és vissza fogom hozni a nővéremet! Aztán megöröklöm a világ történelmét, és… eltörlöm az óriásokat a föld felszínéről! Ez… a kötelességem!

Uri reszketve simult közelebb Kennyhez.

Tehát Frieda is halott már – gondolta fájón. Én is a múlté vagyok… de Frieda sincs többé.

Kavarogtak az emlékek, villanásszerűen jelentek meg a képek.

– Kenny… Mit művelsz? – Rod szájából hangzott el a kérdés. Uri tisztán látta, amint Kenny megindul felé, felfelé a csúszós lépcsőn… vagyis a kiláncolt felé, nem is Uri felé. Tehát eljön az a nap, amikor Kenny mégiscsak lát valamit a rituáléból. Eljön a nap, amikor Kenny… megtudja az igazságot.

– Változz csak óriássá. Én aztán nem állok többé az utadba. Csak előbb… számolj el háromig! – Uri érezte, hogy Kenny elhelyezkedett mögötte. – Mindketten óriásokká változhattok, és harcolhattok a halálotokig. Ha Historia nyer, béke uralkodik örökké. Ha azonban veszít Erennel szemben… semmi sem változik. – Hűvös penge nyomódott a homlokának. Kenny idősebb volt már, de még mindig az a Kenny, akit annyira szeretett egész életében. Akiért még szeretne élni, csak nem lehet. – Valószínűleg nehéz lenne most átharapnod a nyelvedet, mi? Segítek rajtad egy kis vágással.

Aztán újabb képek, Rod üvöltése:

– SIESS, HISTORIA!

Majd Historia döbbent, sírós-suttogó hangja:

– Miért… Eren? Miért nem változol óriássá?

Uri most már a kiláncolt fiú nevét is tudta.

Eren – gondolta. Tehát ezek Eren emlékei.

És Eren hangját is hallotta:

– Historia… Falj fel… és mentsd meg az emberiséget.

Historia, ne tedd! Urinak üvölteni támadt kedve. Historia, ne tedd! Ne csináld! Semmi sem fog változni! Ha megteszed… nem a békét hozod el, hanem… És abban percben meg is történt, ahogy erre gondolt. Érezte az ősi erőt, az eskü súlyát, és biztos volt benne, hogy lilán örvénylett már a szeme. Kenny a karjában tartotta, ölelte, ringatta, csókolta, és közben az az átkozott „eskü” ismét fogott, Uri elvesztette az irányítást a tudata fölött. Nem tehetett ellene semmit, hiszen ez a lényéhez tartozott.

Kenny persze ráérzett.

– Hé – érintette meg az arcán gyengéden. – Minden rendben?

– Persze. – Ahogy Kenny szeretett hazudni, úgy ő is. Voltak idők, amikor hazudniuk kellett. Hogy is mondhatta volna el, mit látott? Hogy bújhatott volna ki az „eskü” alól? Az első király ideológiája élete végéig megbélyegezte attól a perctől fogva, hogy átörökölte az erőt az apjától. Ahogyan az apja, úgy ő is meghajlott az ősi akarat előtt.

Uri sok mindent tudott.

Látta Kennyt annak a fiúnak, Erennek a szemével, látta őt, ahogy annyi év elteltével is ugyanolyan, sőt még nagyobb vehemenciával védelmezi, látta, hogy annyi év elteltével sem tagadta meg az emlékét. Egymásnak teremtették őket, csak egymásnak, és Kenny az élete utolsó percéig hűséges maradt hozzá.

De vajon miért?

Uri az ajkába harapott. Sok mindent tudott, egyet mégsem: miért volt Kenny ennyire önző? Miért nem… adott egy esélyt kettőjüknek? Miért nem engedte, hogy kilépjenek a „barátok” kategóriából? Miért nem lehettek többek a világ szemében? Miért nem állhattak úgy Rod elé, amik valójában voltak?

Miért, Kenny? – akarta volna megkérdezni.

Miért nem árultad el soha, hogy lélektársak vagyunk?

Készült: 2018. 09. 23. – 09. 29.
Megjegyzés: Azon a teórián alapul, hogy valamennyi hordozó kapcsolatban áll egymással. Ahogyan Eren látta a múlt emlékeit, úgy Uri a jövőét (vagyis Erent).

2018. október 30., kedd

A Titánok – 24. fejezet – Az óceán két oldalán [manga spoiler 90+]


Sziasztok!
Hát… nem egy hónap múlva jött a folytatás, hanem kettő (!). Ez már teljesítmény, tudom. Ennek részben az volt az oka, hogy teljesen más irányba vittem a történetet, mint ahogy eredetileg megterveztem (és talán egyszer megírom az eredeti változatot is), úgyhogy újra kellett mindent gondolni. Pluszban rengeteg más történetet is írtam, úgyhogy nem arról volt szó, hogy nem szorgoskodtam az elmúlt két hónapban…

Ami nagyon fontos, és a szemfülesebbek már észrevették és jelezték is, hogy a Titánok első fejezetéhez odakerült egy olyan, hogy „Első rész”, és mint a megjegyzésrovatom alatt látható, a 24. fejezethez pedig már azt írtam, hogy „Második rész”. Ennek igazából az a lényeg, hogy a Titánokat három részre osztottam a történet szempontjából, szerintem egy picit érezhető is lesz, hogy a 24. fejezettől változnak egy kicsit a dolgok, és mivel ez egy hosszú történet (most már rájöttem, hogy tényleg az!), a harmadik rész is el fog különülni. (Erről lényegében most ennyit, később meglátjátok, meg még fogom ragozni egy kicsit.)

Mondanám, hogy a következő fejezet egy hét múlva érkezik, de nem merek ilyesmit ígérgetni. Túl sok mindenen dolgozom egyszerre, de valamikor hozni fogom, az is biztos.

Ami pedig a történetet illeti, a romantikus szál is előtérbe kerül, ez tényleg egy Ereri történet, és nemcsak felszínesen lesz… Csak még alakulgat. :D De ez a „Második rész” a változás része lesz, jó? xD

Jó olvasást kívánok! ^^


Második rész

24. fejezet

Az óceán két oldalán

Falco sikoltva feküdt a csatamezőn – tágra nyílt szemmel, hirtelen tért magához az eleven pokolban. Minden irányból puskaropogás hallatszott, emberek kétségbeesett, vérrel és halállal teli sikolyai. Óriások hullottak alá a levegőből, megremegett a föld és a levegő puskaportól lett terhes; Falco a káosz kellős közepén az egekben rikoltó madarat figyelte, és ahogy a karját nyújtotta érte, valamiért eszébe jutottak az álmai. A madár elröpült, messze röpült tőle, hiszen szabadon szárnyalhatott, ő pedig ott maradt a földön, a holttestek tengerében, s kábultan érintette meg a halántékát. Vér patakzott a fejéből, lassan és kissé remegve tornászta magát ülőhelyzetbe.

– Falco! – süvöltötte valaki, és mire feleszmélt, a bátyja, Colt zihált fölötte. A fiú néhány évvel volt csupán idősebb nála; szőke haja izzadtan tapadt a homlokához, szeméből sütött az aggodalom és a megkönnyebbülés furcsa elegye. – Hát még élsz? Hála az égnek, élsz! – kiáltotta gyorsan. Falco hóna alá nyúlt, segített őt felhúzni a földről. – El kell tűnnünk innen! Bassza meg, nincs kiút ebből a pokolból!

Falcónak tiltakozni sem maradt ideje, Colt a hátára húzta. A fiú ösztönösen átkarolta a testvére nyakát, úgy kapaszkodott belé, és mielőtt megszólalhatott volna, Colt már neki is indult. Lövések dördültek jóformán valamennyi irányból, az egyik golyó közvetlenül Colt lába mellé fúródott a földbe, Colt azonban nem riadt meg. Összeszorította a fogát, és Falco tudta, hogy a káromkodásokat fojtotta el. Együtt vágtak neki a csatamezőnek, együtt menekültek a legközelebbi árok felé, ahonnan egy vékony karocska kalimpált izgatottan.

– Magasságos Ymir! – szisszent fel Zofia, amint meglátta őket. Ő volt az, aki a karjával jelzett nekik, hogy merre fussanak, és Falco megörült, mikor meglátta a szöszke lány arcát. Colt az utolsó pillanatokban vetette le magát az árokba; a lábuk még nem érte a biztonságos földet, mikor az egyik találat az árok előtt csapódott be. Colt és Falco teste megdobódott a levegőben, ahogy ugrottak, a lövést követően pedig nyekkenve terültek Zofia lába elé. Egyikük sem sérült meg, de nem sokon múlt.

– Nem esett bajunk! – nyugtatta meg rögtön Colt. – Piszok mázlista a kisöcsém! – Lepillantott Falcóra, majd finoman oldalba könyökölte.

– Ömlik a fejéből a vér – ráncolta a homlokát Udo. Sovány, szemüveges fiú volt, amolyan okostojás féleség. Falco barátként gondolt rá, ahogyan Zofiára is, meg persze Gabi Braunra, Reiner unokatestvérére. Nap mint nap együtt edzettek, mivel mindannyian harcos-jelöltek voltak a Páncélos Óriás átöröklésére. A legesélyesebbnek Gabit tartották; a lány minden követ megmozgatott, hogy ő örökölje Reiner óriását. Falco magának is nehezen vallotta be, hogy kedvelte a nagyszájú lányt. Nem lehetett azt mondani, hogy az érzés kölcsönös volt – Gabi mindenkit az ellenségének tekintett, aki egy kicsit is odatette magát, hogy átörökölhesse az óriáserőt –, de ez nem számított Falcónak. Nem kötött mindent a többiek orrára.
Udo időközben odalépett elé, hogy megvizsgálja. – Nem hinném, hogy… – kezdte, mire Gabi, aki éppen kikukucskált az árokból, ingerülten morrant egyet.

– Túléli – vetette oda összeszorított fogán szűrve a szavakat. – Ha harcos akar lenni, akkor ez meg sem kottyan neki.

– Én azért ellátnám a sebeidet – ajánlkozott Zofia. Míg Colt egy utolsó vállszorítást követően megindult az egységük vezetője, Magath hadnagy felé, a földön araszolva, ügyelve, hogy ne emelkedjen ki túlzottan a lövészárokból, Zofia nekilátott, hogy bekötözze Falco fejét. Hiába faggatta őt eközben Udo, hogy mi történt vele, hogy keveredett el tőlük – „Mind itt maradtunk, te mikor másztál ki az árokból? Egyáltalán miért tettél ilyet, Falco? Nézd, majdnem ott hagytad a fogadat!” –, egyik csípős kérdésre sem tudott választ adni. Semmire sem emlékezett, csak arra, hogy hirtelen a csatamező kellős közepén találta magát.

– Őrültség, mi? – sóhajtotta. – Néha… Nem tudom, mi történik velem.

Megbuggyant – kommentálta Gabi tömény gúnnyal a hangjában. – Elvette az eszét a háború. Mily’ tragikus! Haladjunk inkább!

– Gabi! – pirított rá Zofia. – Hogy mondhatsz ilyet?

A lány karba fonta a kezét. – Így sajnos nem örökölheti meg Reiner óriását – mondta egyenesen Falcót bámulva. – Mily’ tragikus! – ismételte, ám a gúny mellé ezúttal elégedettség párosult. Zofia és Udo összenéztek.

– Néha annyira gusztustalanul tudsz viselkedni, Gabi – jegyezte meg utóbbi fáradtan. – Inkább örülnél, hogy Falco életben maradt… Nem úgy, mint azok a szerencsétlenek odakint.

– Járulékos veszteségek – vonta meg a vállát a lány; ennyi év távlatából sem sikerült megtanítania neki az „együttérzés” fogalmát. – Az erősebb mindig eltiporja a gyengébbet. Ilyen egyszerű. Csak az győzhet, aki nem ismer félelmet. Aki mindenki fölé emelkedik.

– Ne is foglalkozz vele! – fordult Zofia Falco felé csüggedten; elunta Gabi viselkedését. Aki nem tudott megváltozni, az nem tudott megváltozni. Nem lehetett erőltetni. – Tudjuk, milyen tud lenni, ha a Páncélos Óriásról van szó. Nyugodj meg, Gabi, senki sem fogja elorozni tőled ezt a remek lehetőséget! Különben is… mit csinálsz? – ráncolta a homlokát, ahogy kiszúrta, hogy a lány valamivel nagyban babrál.

– Oh. – Gabi meglepetten pillantott rá. Elvigyorodott, és a magasba emelte a szerzeményét. Falco nem akart hinni a szemének, mikor meglátta, mi az. – Menő, mi?

– Fel akarod… – kezdte döbbenten, mire Gabi rávigyorgott.

– Fel fogom robbantani! – jelentette ki büszkén. Nem akarás kérdése volt; eldöntötte, hogy így tesz.

Aha. Hát hogyne.

– Már ha megkapod az engedélyt Magath hadnagytól.

– Persze, hogy megkapom! Én vagyok a kedvence.

Aha, persze – morogta Falco kedvetlenül. – Mindenkinek te vagy a kedvence…

– Féltékeny vagy, Falco? – Gabi rá sem hederített, miközben felállt a teljes káosz közepette. – Nem kellene – mondta. – Nem mindenkinek lehetnek ilyen zseniális képességei, mint nekem. Nagy kár lenne értem, nem gondoljátok? – Megindult Magath hadnagy felé, és menet közben megmarkolta a csillagos karszalagját, mintha le akarná tépni.

Nagy kár? A fenéket! Falco mégis remegett az idegességtől.

– Magath hadnagy! – Gabi megszólította a vezetőjüket. – Engedélyt kérek, hogy levegyem magamról a karszalagomat!

Hogy az a… Falco szeme elkerekedett.

– Ez a lány…

– Tudjuk – sóhajtott Udo. – Nem normális.

– Igen, de… – Falco felnyögött, a lüktetés a fejében elviselhetetlenné vált. Hiába kötözte be Zofia, egyre erősödött, az emlékek pedig megmagyarázhatatlan masszává folytak össze. Olyan érzés volt, mintha… – Mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna – mondta ki hirtelen hangosan, mire Zofia és Udo összenéztek. Mostanság szerették ezt csinálni a jelenlétében, és úgy vizslatni, mintha attól tartanának, hogy valami komolyabb baja van.

– Te meg miről beszélsz? – A hirtelen beálló csendet végül Udo törte meg, értetlenül ráncolta a homlokát. – Milyen álom?

– A csata… – Falco újra nyögött. – Miért is vagyunk itt?

Udo erre eltátotta a száját.

– Ennyire beütötte a fejét? – hüledezett Zofia felé pördülve. – Lehet, hogy Gabi egyszer az életben ráhibázott? Tényleg megbuggyant?

– Ne legyél nevetséges, Udo! – csattant fel a szőke lány. – Semmi baja, csak egy kicsit összezavarodott. – Gabi eközben nagyban ecsetelte a tervét Magath hadnagynak. A gyerekek nem foglalkoztak vele; Zofia összefonta a karját, és szemlátomást uralkodott magán, hogy ne mutassa ki az aggodalmát Falco iránt. – Falco – mondta ki a nevét óvatosan –, egészen pontosan mire emlékszel? Ha arra nem, hogy hogy kerültél a csata kellős közepébe. – Szelíden beszélt, Falco ösztönösen meg akart neki nyílni.

– Hát… – vakarta meg a fejét. – Egyszer csak „BUMM!”, felébredtem. És ott volt az a madár is… meg az a fiú – motyogta. – És az a lány… vagy nő? – bizonytalanodott el. – És az álmokról beszélgettünk, és…

– Kész. – Udo elborzadva szakította félbe. – Ez tényleg meggárgyult, Zofia. Nincs mit tenni. Senki sem segíthet rajta.

– Milyen fiú? – Zofia nem adta fel, tovább kérdezgette. – Hogy nézett ki? Na és a nő? Mire emlékszel?

– Én… Nem tudom – suttogta Falco ijedten. – M-mindegy… K-kicsit… összezavarodtam.

– Összezavarodtál? – Udo a fejét fogta. – Nem kicsit zavarodtál össze, Falco!

Falco az ajkába harapott.

– Sajnálom – mondta halkan. Távolabb diadalmas kurjantás hallatszott, Gabi leszedte magáról a karszalagját, sőt teljesen levetette az egyenruháját. Alig maradt rajta valami, még a haját is kieresztette. Sötét haja volt, éppolyan színű, mint azé a fiúé az álmában, és Falco hirtelen azon kapta magát, hogy arra gondol, Gabi tulajdonképpen annak a fiúnak a szakasztott mása, csupán lányban. – Tényleg megbuggyantam… – motyogta. – De Gabi is… M-mégis… mire készül?

– Már megint hősködik – jegyezte meg Zofia; a szemét forgatta, nagyot sóhajtott. – Meg sem lepődöm. Csak a szokásos. Hősként fogják ünnepelni, mi meg nem tudjuk majd leállítani. Hé, Falco, te meg mire készülsz?

Falco előrerohant.

– Ez is megőrült – hallotta még Udo hangját, aztán semmi másra nem koncentrált, csak a fegyverek ropogására. Szedte apró lábát, végigfutott az árokban, odaverekedte magát Magath hadnagyhoz és a bátyjához. Colt sokkoltan ölelte magához.

– Jól vagy? – kérdezte gyorsan. – Nem szédülsz?

– Hova ment Gabi? – Falcót nem érdekelte az állapota, egyedül Gabival törődött. – Mit csinál már megint, miért vette a karszalagját? Magath hadnagy… kérem, válaszoljon.

– Már miért kéne válaszolnom neked, fiú? – pillantott le rá a hadnagy szigorúan. – Miért kéne bármit is mondanom egy hozzád hasonló eldiai söpredéknek?

– Falco, elhallgass! – Colt rémült szemeket meresztett. – Mi ütött beléd? Ennyire beütötted a fejed?

– A fejem… – Falco felnyögött. – Olyan volt, mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna.

Colt elszörnyedt.

– Kérem, ne vegye figyelembe, amit mond, Magath hadnagy! Láthatja, hogy nincs jól! Megsebesült!

– Hogy került oda? – ráncolta a homlokát Magath. – Itt kellett volna lennie az árokban a többi kölyökkel.

– Tudja, milyen az öcsém… – Colt megpróbálkozott egy bátortalan mosolyféleséggel. – Gondolom, szerette volna túlszárnyalni Gabit, csak majdnem rosszul végződött. Kérem, inkább koncentráljunk Gabira! Nézze! A terve talán működhet!

Gabi terve valóban működött: megjátszotta a gyámoltalan kislány szerepét, amikor meg azok a rohadékok ráharaptak a csalira, eldobta a kézigránátot. Miközben minden lángra lobbant, és kis híján végeztek vele, meg persze Falcóval, aki egyszerűen nem tudott uralkodni magán, s Colt kiáltásával nem törődve a lány után rohant, a semmiből Galliard óriásalakja tűnt fel, a Marcangoló. Ő mentette meg az életüket.

Ünnepelt hősként térhettek vissza Liberióba. A vonatút alatt Coltot leitatták, Falco pedig kis híján szívrohamot kapott, amikor Gabi unokatestvérével, Reinerral keveredett szóváltásba. A fiú szerencsésen megúszta a Paradis szigeten töltött kalandot, de a többi óriáserő nélkül tért vissza. Ha nem hozta volna magával azt a lányt, Ymirt, aki korábban elragadta az erőt Marcel Galliardtól, és nem szivárogtatott volna ki szigorúan titkos információkat a szigetről a kormánynak, bizonyosan kiláncolva végezte volna. Csak ezért nem bántották, meg azért sem, mert csupán két éve maradt hátra. Két év után…

Átöröklöm tőle – határozta el Falco. Mr. Braun szavai kattogtak a fejében, ahogy elindultak hazafelé. Követte a tömeget, hallgatta Colt nyavalygását a másnap miatt, és közben végig arra gondolt, mennyire furcsán viselkedett vele Mr. Braun. Előbb árulással vádolta, csak azért, mert előhozakodott vele, hogy Gabi akkor huszonhét éves korára meg fog halni, ha átörökli a Páncélos Óriást Mr. Braun után, aztán meg követelte, hogy tegye meg Gabi helyett. Arra kérte, hogy mentse meg Gabit… a sötét, kegyetlen jövőtől, ami rájuk várt.
Igen ám, de…

A pillantása a szüleire siklott, az anyja könnyáztatta, büszke arcára, az apja sugárzó, dicsekvő mosolyára. Négy éve álltak háborúban, négy év után végre Marley győzelmével tudott véget érni a küzdelem, s ezt a győzelmet részben Gabinak köszönhették. Meg annak, hogy mind a nyolcszáz katona készen állt rá, hogy bármelyik percben az életét áldozza. Hogy százával zúdultak alá az égből eldiai emberek, akiket óriásokká változtatott Zeke emberi alakjának egyetlen üvöltésével.

– Hála az égnek, hogy jól vagytok! – zárta az anyja a karjába. Az apjuk Coltot faggatta, nem tetszett neki a fiú nyúzott képe. Colt persze hallgatott. El kellett volna dicsekednie, hogy hagyta, hogy Pieck leitassa? És hogy az egész vonat hallhatta az ordítását, meg azt, hogy Gabit éljenzi, és Eldia királynőjévé kiáltja ki? Nyilván nem.
A szüleit így sem tudta teljesen átverni. Az apjuk támaszt nyújtott neki, az anyjuk újabb meg újabb könnyeket hullatott.

– Hm? – Falco meglepetten figyelt fel Koslow hangjára. A férfi marleyi volt, jobb karját fel kellett kötni, mert megsérült a csatában. Éppen egy csapat katonát bámult, akik egytől-egyig sebesültek voltak, zavarodottak és rettegtek. Mutatta, merre jöjjenek, és arra ösztökélte őket, hogy szedjék a lábukat.

Falco maga sem értette, miért mozdult. Azon kapta magát, hogy odamotyogta a szüleinek, hogy „Rögtön jövök!”, és hagyta, hogy a lába a sebesült katonákhoz vigye. Néhányan a földön kötöttek ki Koslow „kedveskedésének” köszönhetően, és az egyikük, az, amelyik még a lábát is elvesztette, csupán térdelt mozdulatlanul épségben maradt lábával, sötétbarna haja az arcába hullott.

– Jól vagy? – Falco aggódva hajolt fölé. – Nyugodj meg, jó? – És ekkor meglátta. A karszalag, gondolta. Az nem stimmel. – Fordítva van a karszalagod – jegyezte meg, és ahogy leutánozta a férfit, maga is térdre ereszkedve, nekilátott, hogy óvatosan áthúzza a jobb karjáról a bal karjára, oda, ahová való volt. A sebesült tűrte, a szemét kötés fedte.

– Köszönöm… – súgta halkan, és egyetlen hosszú perc erejéig Falcóra villantotta a tekintetét. Olyan volt a szeme színe, akár az óceáné: se nem teljesen kék, se nem teljesen zöld, a kettő különös, igéző elegye. Olyan, mint az álombeli fiúé.

Falco szíve kihagyott egy üteme.

– M-maga az? – suttogta döbbenten, mire a férfi az ajkához emelte az ujját.

– Sssss. Ne itt.

Falco nyelt egyet.

– De hát…

– Ssss, Falco – mormolta a férfi. – Ne itt.

Falco ismerte ezt a hangot, és ismerte a hanghoz tartozó arcot is. A zavaros, hosszú álmai során ott szerepelt ez a férfi is. Az álmokban, amik egy sötét hajú, csinos arcú lánnyal kezdődtek, aki pillanatról pillanatra vált valaki mássá: egy magas, szőke, hullámos hajú nővé. Örvénylett a szeme, nőiesedett a teste, és a neve összemosódott Falco képzeltében. Frieda lett volna? Vagy valaki más? Ymir Fritz? Egyáltalán… ki az a Frieda, hol, kitől hallotta ezt a nevet?

Ahogy megérintette a férfit, mintha aranysárga fény cikázott volna végig a testükön, köréjük fonódott. Falco szeme tágra nyílt, és hirtelen… nagyon hirtelen elkezdett emlékezni azokra a zavaros álmokra, elkezdett visszaemlékezni magukra a beszélgetésekre. Az első beszélgetésre, az első olyan álomra, amiből sikoltva ébredt.

– M-mi történt? – nyögte akkor, és a hangja is másabb volt.

– M-mi történt? – kérdezett vissza ugyanaz a mélyebb hang. – H-hol vagyok?

Ó, Eren… – nézett rá Frieda-Ymir. Erennek szólította, pedig Falcónak hívták.
Ó, Falco… – Falco a homlokát ráncolta. Végre eltalálta a nevem, ujjongott magában. Valamiért úgy érezte, nem kell ezen annyira fennakadnia.
Frieda-Ymir így folytatta: – Hát már megint álmodtok? – kérdezte gyengéden. Tőlük kérdezte, Erentől és Falcótól is.

– Falco?

Falco összezavarodottan, semmit sem értve nyúlt ki a nőért. Ő maga volt Eren. Ő, Falco Grice, a tizenkét éves fiú, aki azért küzdött, hogy átörökölje a Páncélos Óriást, egyik percről a másikra Erenné változott.

– Eren… – Frieda szomorúan mosolygott, miközben ellépett tőlük. – Be kell fejezned a küldetésedet… – A halk, túlvilági hangon szólt, a lába nem érintette a poros földet. Eren – és benne Falco – levegőért kapkodott.

Kérlek… – formálták az ajkaik. – Áruld el, mit kell tennem!

– Meg kell mentened a világot… – suttogta Frieda vagy Ymir. – A sötét, kegyetlen jövőtöktől… ami csak rátok vár. S ahhoz, hogy ezt megtehessétek… Be kell fejeznetek a küldetést. Különben nincs menekvés. Minden újra meg újra meg fog történni. Ugyanaz a jövő, ugyanazok a hibák, ugyanazok a tettek… Minden… Örökkön-örökké. A jövőnk… tőletek függ.

– Tőlünk? Ki az a tőlünk?

– Eren Jaeger… – Frieda vagy Ymir a szívére mutatott, elérte a fiú (férfi) testében élő Falcót. – És Falco Grice suttogta. Mindkettőjük nevét úgy ismerte, mintha nem most találkoztak volna először. Mintha mindig is együtt lettek volna. Felszólította őket, feladatot tűzött ki nekik, s Falco… izgatottságot érzett. Erent érezte. – Találjátok meg egymást… és mentsétek meg a világot a sötét, kegyetlen jövőtől! A pusztulástól… és a tízmilliónyi kolosszális vérontásától. Készüljetek, Eren, Falco, a háború…

Eren és Falco.

Falco és Eren.

Ők ketten voltak, ugyanazt az álmot látták.

Ugyanazt a jövőt, ugyanazt az emléket.

Minden ugyanaz volt.

Ők maguk is egyformák voltak.

„A háború…”, suttogta Frieda vagy Ymir, és ők egyszerre fejezték be:

– Még csak most kezdődik.

Mikor megrázta a fejét, hogy felocsúdjon, azt vette észre, hogy bámulják. Még mindig a férfi előtt térdelt, még mindig a karját fogta, a bőrét érintette, és a férfi volt az, aki őt bámulta fénylő, zöldes-kék szemével.

– Falco – súgta a nevét. – Tudtam, hogy rád fogok találni.

Eren Jaeger lassan elmosolyodott.

Többé nincs visszaút – jelentette ki, mire Falco kábultan bólintott.

Igen – gondolta. Többé nincs…

** * **

– Ha ezt élve megússzuk…

– Maradj már csendben!

– Akkor feleségül veszlek.

Jean megtorpant. Elkerekedett szeme, és döbbenten fordult Mikasa felé. A lány csak megrántotta a vállát, majd az ujjára pödörte az egyik hosszú tincsét. Megnőtt a haja. Az elmúlt hónapok során annyit nőtt a haja, hogy Eren biztosan rászólt volna, hogy vágja le – mégsem vitte rá a lélek, hogy megtegye. Eren elment, messzire ment, ő pedig hátramaradt. Eren a maga útját járta, és ő is.

– Jól értettem, hogy… – Jean legyintett egyet, és óvatosan hátrasandított a válla fölött. A két idióta, akik egész úton azon vitatkoztak, hogy ki miatt keveredtek ebbe a balhéba, most kerülte egymás tekintetét; arcuk zavartságtól és csipetnyi izgalomtól piroslott. – Eh. – Jean nagyot sóhajtott. – Ugye tudjátok – kezdte –, hogy igazán nincs időnk ilyesmivel foglalkozni? Kész szerencse, hogy nem fogtak el minket! Mégis hol akarnátok egybekelni?

– Úgy értettem, ha vége háborúnak! – morogta Connie vörösen. – Természetesen csak azután tudnám feleségül venni ezt az idiótát.

– Mintha hozzá akarnék menni egy idiótához! – húzta fel az orrát Sasha. A szeme azért boldogan csillogott, a mosolya az ajkán pedig sugárzott. Jean újból legyintett. Szemlátomást egyáltalán nem tudta követni őket, és Mikasa nem csodálta érte: Eren, Farlan meg a törpe távoztával az események drasztikus fordulatot vettek, és amikor híre ment, hogy a Nőstény meg a Kolosszális Óriás elszabadultak, Rod Reiss elfogató parancsot adott a belső osztagnak. A balfácánokból álló Katonai Rendőrségnek az a fele, akik még konyítottak is valamennyit az üldözéshez, vad hajszába kezdtek.

– Ha így folytatjuk, alaposan megszívtuk – fintorodott el Jean. – Persze követnünk kell Erwin parancsnok tervét. Talán még valami jó is kisülhet belőle… Ha tényleg mindannyian élve megússzuk ezt az újabb mókát.

– Nem szeretem a gondolatát, hogy különváltunk a többiektől – borzongott meg Sasha. – Mi a garancia rá, hogy sikerül nekünk is eljutni Shiganshinába?

– Tudod jól, hogy nem kockáztathattunk ekkorát – mondta Mikasa halkan. – Armin és Annie élete veszélyben forgott volna, ha továbbra is a fővárosban maradnak. Az egyetlen dolog, amit tehettünk, hogy csalinak használva magunkat, eltereltük a Katonai Rendőrség, elsősorban pedig Torokmetsző Kenny Ackerman figyelmét róluk. Így ők legalább kijuthattak.

– De vajon mi garantálja, hogy a mi oldalunkon állnak? – A pír Connie arcáról a nyakára kúszott. Idegesnek tűnt, az ajkába harapott. Mikasa szeme összeszűkült.

– A mi oldalunkon állnak! – jelentette ki nyersen. – Ne kérdőjelezd meg a hűségüket!

– Csigavér, Mikasa – sietett a megnyugtatására rögtön Jean. – Mi nem ismerjük úgy őket, ahogy te. Csak nemrégiben kezdtünk jóban lenni, bár… – Elvékonyodott a hangja, a tekintete pedig elsötétedett. – Annie esetében ez nem tudom, mennyire igaz… Az a lány tipikusan magányos farkas, kész csoda, hogy Arminnal ennyire összebarátkoztak.

– Mindketten át tudnak változni óriássá! – csacsogott Sasha izgatottan. – Ez nyilván összehozza az embert!

– Vagy óriást – kontrázott rá Connie. – Attól függ, honnan nézzük.

– Ó, fogjátok már be! – Jean újra rájuk piszegett. Nagyon komolyan vette a dolgát, hogy a csapat irányítójává váljon, Mikasa pedig kegyesen hagyta neki. Szükségük volt egy vezetőre, és annak mindenképpen a Felderítő Egység egyik megbízható tagjának kellett lennie; Mikasa nem tartozott azok közé, akikre ráillett ez a jelző, pont az Erenhez fűződő kapcsolata miatt, ezért nem szólt semmit, amikor Jean magához ragadta ezt a pozíciót. Valakinek mindenképpen meg kellett ezt tenni, főleg most, hogy csak magukra számíthattak.

A Felderítő Egység úgy-ahogy megsemmisült, Rod Reiss elrendelte a feloszlatásukat. Erwin parancsnokot bitófára akarták küldeni, ám az utolsó pillanatban elkerülte a hurkot a nyaka köré. A szervezet feloszlott, ki-ki ment a maga dolgára. Azok, akik ízig-vérig hűségesek voltak Erwinhez és a Szabadság Szárnyaihoz, azok a maradás mellett döntöttek. Azon kevesek együtt próbálták elkerülni az elfogatásukat.

Mikasát nem érdekelte a Felderítő Egység sorsa. Persze, megértette újdonsült barátainak helyzetét: gyakorlatilag most ugyanúgy működtek, mint a Titánok, engedély nélkül, a törvény ellen dolgozva. Elvesztették az életcéljukat, és nem tudták, mi várhat rájuk. Őket semmi sem vezérelte, nem úgy, mint őt. Számára csak az számított, hogy újra láthassa Erent.

– Rod Reiss tudja, hogy ebből nem jöhet ki jól – mondta halkan Jeannak. – Semmilyen óriáserő nincs a birtokában, csak lehetőség, hogy valakit óriássá változtasson és megetesse vele valamelyik barátunkat. Ha minden jól alakul, zökkenőmentes utunk lesz Shiganshinába. Eljutunk a pincében, fényt derítünk a titokra, és aztán… átszeljük az óceánt, hogy hazahozzuk a barátainkat.

– Mintha ez olyan egyszerű lenne! – Jean a fejét vakarta. – Egyelőre szokom a gondolatot, hogy léteznek emberek, akik óriássá tudnak változni, és hogy a falakon túl… élnek még mások is az óriásokon kívül. Kész őrület ez az egész! És egyáltalán mi a csuda lehet annak az eszelős doktornak a pincéjében?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Mikasa. – De ha eljutunk, kiderítjük.

Jean tűnődő arcot vágott.

– Vajon mit csinálhat most Eren és Levi hadnagy? – mormolta a kérdést, miközben mindannyian meglapultak. Az utcákat fegyveres őrök járták, sem a háztetőkön, sem a sikátorokban nem lehettek biztonságban.

Marco, akit azért küldtek, hogy intézkedjen valamit a kijutásukon, a nyakát behúzva vágódott le melléjük.

– Lefizettem az egyik katonát a Helyőrségből – lihegte. – Ha minden jól alakul, átjuthatunk a falon.

Ha minden jól alakul – hangsúlyozta Connie gúnyosan, mire Sasha azonnal rákontrázott:

– Nem tetszik ez nekem.

– Nem tetszik, hogy ennyire kevesen vagyunk – bólintott Connie. – Az meg végképp nem tetszik, hogy különváltunk a többiektől.

– Sehogy sem jó – bólogatott Sasha.

– Ne keltsetek pánikot – mordult rájuk Jean. – Armin és Annie nemcsak kettesben mentek Shiganshinába, velük tartott Hanji osztagvezető, valamint Levi hadnagy osztagából is az itt maradt tagok, és akkor még nem említettük, hogy tőlünk is mentek kísérőnek. Reiner például. Benne megbízhatunk.

– Ja, tényleg! – csillant fel Connie szeme. – Reiner is velük ment!

– Igen.

– Igen… – suttogta Mikasa is, és a levélre gondolt, ami sosem jutott el egyes felderítők kezébe. A levél tartalmára, amiről csak néhány beavatott tudott, és Reiner valódi személyiségéről. A Páncélos Óriás is Shiganshinába tartott. Azóta gyanúsan nem hallottak semmit sem a társaikról.

Ez így nem jó – gondolta. Mihamarabb el kell jutnunk nekünk is…

Valamiért úgy érezte, már így is elkéstek.

** * **

Falco értelmes kölyök volt, ahogyan Levi fogalmazott, miután Eren beszámolt neki a találkozásukról. Saját szemével később tudott csak megbizonyosodni, mikor a gyerek önszántából jött el hozzájuk; bátortalanul nyomta le a kilincset, és mikor feltárult a sötét szoba, alig riadt meg, hogy Erenen kívül mást is ott talált.

Eren a visszanövesztett lábát nézte, miközben a kölyökre várt; tudta, hogy Levi is hozzá hasonlóan azt bámulja. Már eltűnt az ütés nyoma, ám a sajgást még mindig érezte. Levi nem kímélte, mikor rájött, hogy mégiscsak levágta a lábát, utána meg nagyon sokáig egy szót sem szólt hozzá. Még most sem rajongott a gondolatért, ezért Eren igyekezett kerülni ezt a témát. Nem szeretett veszekedni, és valahogy elfogyott a türelme is.

– Gondolod, hogy túl messzire merészkedtem? – tűnődött el. – Talán nem kellene ezt tennem?

– Kedveled a kölyköt, mi? – Levi rápillantott; úgy olvasott belőle, akár egy nyitott könyvből. – Nem akarod, hogy baja essen.

– Igen – vallotta be szomorkásan. – Én… senkit sem akarok veszélybe sodorni, közben viszont pont azt teszem, ráadásul a falakon belül uralkodó helyzet sem vigasztal. Valami közeledik, valami, ami nagyon rossz, és én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja.

– Annyiszor áttárgyaltuk már, Eren. – Levi a szemét forgatta. – A kölyök bármikor ideérhet, és téged ismerve akkor is ezt fogjuk beszélni. Ha nyolcezerszer is elmondod, akkor sem lesz másképp. Az egész csak akkor érhet véget, ha teszel valamit ellene, valamit, amiről nem vagy hajlandó beszélni, ahhoz pedig, hogy ezt megtedd, az kell, hogy mindannyian összefogjatok. A napnál is világosabb, ne ragozzuk többet.

– Ahogy akarod. – Eren nyelt egyet. Legalább túljutottak rajta, és Levi nem akarta ököllel kiszedni belőle az igazságot. Szép is a szerelem, gondolta, és ahogy ezt kimondta magában, érezte, hogy az arcába szökött a vér. Szerelem, mi? Az orra alá hümmögött, összeszorította a szemét. Félig elfordult Levitól. Ha olyan egyszerű is lenne egy ilyen világban szeretni… Ha megengednék, hogy… Az ajkába harapott, elfojtotta az ostoba gondolatait.

Arra eszmélt fel, hogy Levi az arcára simította az ujjait; előtte térdelt, közel húzta magához. A szájuk összepréselődött, Eren pedig az ajkára sóhajtotta a vágyát. Néhány hónappal ezelőtt még Minával próbálta elképzelni az életét, a Titánok tagjaként segítette az ördögökként megbélyegzett falakon belüli lakosokat, borsot törve a rangosabb személyek orra alá, aztán elfogták, lehullt a lepel a kilétéről, és valahogy minden más lett. A Mária falat áttörték, emberek százai vesztek oda, valamennyiük halála az ő lelkén száradt. És mégis miért? Mert ostobán hitt valamiben, ami hazugság volt. Amiről tudta jól, hogy hazugság volt, mégis ki akart törni a falak ketrecéből. Szabadságra vágyott, és azt hitte, csak így érheti el.

Milyen ostoba is voltam – rándult meg az arca. Levinak döntötte a homlokát, a férfi izmos karja a dereka köré fonódott. Lehúzta a székről, Eren pedig majdnem nevetett, ahogy nekidőlt. A földön kötöttek ki, pont úgy viselkedtek, mint a kiskamaszok, akik életükben először estek szerelembe.

– Rendet kell tennem a falakon belül is – mormolta. – Úgy érzem, magukra hagytuk őket.

– Azzal, hogy átszeltük az óceánt? – Levi felhúzta a szemöldökét. – Inkább lassan felnyitjuk a szemüket. Paradist teljesen kiszolgáltattuk Rod Reissnek meg Kennynek. Ők semmit sem értenek és semmit sem tudnak tenni a lakókért.

– Egészen addig, míg óriáserőre nem tesznek szert. – Eren megborzongott, tarkóján felborzolódtak a pihék; Levi az inge alá csúsztatta a kezét, ujjai végigsiklottak meztelen hasfalán, égető forróságot hozva maga után. A borzongást részben ez, részben pedig az okozta, hogy Rodra gondolt. Az az ostoba, naiv Rod… Majdnem elvesztették Armint miatta.

– Ha hihetünk Hanjinak, nem kell aggódnod emiatt. Már réges-rég a falakon túl vannak a barátaid, ami pedig a Páncélos és a Nőstény Óriást illeti… Nem érdekel, hogy cimborák vagytok, Eren… – Levi keze, amelyik nem Eren hasán időzött, ökölbe szorult, az arca jól láthatóan elsötétült. Harag lobbant a szemében, a hangján is érződött. – Keservesen meg fognak fizetni azért, amit Hanjival tettek.

Reiner, Armin és Annie egy kisebb csoport kíséretében jutott el Shiganshinába. Hanji beszámolója alapján Annie vállalta, hogy betömi a Mária falba ütött lyukat, de az akció kudarcba fulladt, mikor Reiner felfedte a kilétét, és Annie-val egyetemben rájuk támadt. Hiába változott át Armin azonnal egy hatvan méteres óriássá, a Nőstény és a Páncélos kombójához képest túl lassan mozgott.

Eren még most sem akarta elhinni, hogy az események ennyire kicsúsztak az irányításuk alól. Mi a fene üthetett például Annie-ba? Mindeddig úgy tűnt, elkötelezte magát mellettük. Hogy Erenhez hasonlóan észhez tért! Arról nem volt szó, hogy az utolsó pillanatban hátba szúrja őket, majd Reinerral együtt kereket oldjon! Ami pedig a leginkább aggasztotta, hogy Annie Armint is magával vitte, miután mészárlásba csapott Shiganshinában. A felderítők a biztonságos Rózsa falon túl ragadtak egy óriásoktól hemzsegő vidéken. Nem mehettek vissza a falak mögé, de nagyon nem is tudtak mozogni óriáserő nélkül. Az alagútban rekedtek, amit Erenék is használtak, és mivel nem tudták, mire számíthatnak az óceánon túl, Hanjit küldték előre, hogy puhatolózzon.

Eren nem várta meg őket. Amint értesült a történtekről, akcióba lendült.

Ha Reiner és Annie nem hajlandóak segíteni – húzta el a száját –, akkor mindennek vége. Ha belegondolok, hogy lehet, Armint… – Armint nem falhatták fel! Porco Galliard volt az élő bizonyíték, mit tettek Ymirrel, Eren ettől függetlenül reménykedett. Annie kedvelte Armint, és Reiner sem viselkedett máshogy. Ymir kérte a halált, még a Historia iránt érzett szerelme sem tántorította el a tettétől. Armin másmilyen volt. Armin használta a fejét, még a legrosszabb helyzetben is.

– Armin él – suttogta, mire Levi hagyta, hogy a karjába vesse magát. – Él és virul – folytatta tovább ugyanazon a halk hangon, minden egyes szót Levi fülébe mormolva. A férfi szorosabban ölelte, és egyszerűen nem eresztette.

Nyílt az ajtó, pöttöm gyermek dugta be a fejét.

– Mr. Kruger? – szólt bizonytalanul.

Eren felállt, leporolta a nadrágját.

– Itt vagyok! – kiáltotta, és intett egyet. – Gyere, Falco. Szeretném bemutatni egy nagyon jó barátomat…



Megjegyzés (kérdés): Ha Reiner a többi óriáserő nélkül tért vissza, Annie viszont Arminnal együtt lépett le Shiganshinából, na, akkor vajon hol vannak? :)
A következő fejezetből kiderül… :D