Levi x Zeke – Pengeélen [novella; manga spoiler (110!)]

Pengeélen

Párosítás: Levi/Zeke; említés szintjén: Levi/Erwin

Tartalom: „Ha más körülmények között találkoztak volna… Ha Zeke egy kicsit is…” De nem így történt. Erwin halott, Zeke és Levi azonban pengeélen táncolnak. Ahogy mondani szokás: a gyűlöletet csak egy hajszál választja el a szerelemtől…

Megjegyzés: Túlságosan is megszerettem ezt a párost, hogy ne írjak róluk. Sajnálom, nem sajnálom. :D

---

Levi homlokráncolva figyeli a férfit, karját összefonja a mellkasa előtt. Ha nem a sátorban gubbasztanak, akkor odakint görnyednek a fadobozon, minden alkalommal farkasszemet néznek egymással és ostoba történetekről fecsegnek – a múltról, Ragako szerencsétlen esetéről. Levi egyszer sem felejti, hogy Ragako mészárosa ül vele szemben – akkor sem, mikor Zeke a teáját szürcsöli, vagy mikor kismacskaként összegömbölyödve alszik a közös sátrukban. Nem felejti el, mégis szeretne róla megfeledkezni. Ha más körülmények között találkoztak volna… Ha Zeke egy kicsit is…

Felsóhajt.

Ha.

Mindig csak „ha”.

Zeke másmilyen, és ezt Levi pontosan tudja. Azt is tudja, hogy döntenie kell. Olyan döntést kell hoznia, amit nem fog később megbánni, ráadásul annak tudatában kell megtennie ezt, hogy az emberiség sorsa múlik rajta. Nem véletlenül bízták rá Zeke Jaegert, ő az egyetlen, aki képes felvenni a harcot a Bestiával – akinek egyáltalán van esélye ellene, hogy győztesként kerüljön ki.

Semmit sem tud róla, hogy mi történik a Felderítő Egységgel, minden információt titkosan kezelnek, azóta nem látta Hanjit, mióta betette a lábát a hatalmas fák erdejébe. Zeke képét kell bámulnia, a szakáll mögé látni, úgy olvasni belőle, akár egy nyitott könyvből. Hihetetlen, hogy mennyi időt eltöltöttek már egymás társaságában, és erre még mindig nem képes.

Fintorog egyet. Zeke most alszik, álmában a legvédtelenebb. Ismét úgy húzza össze magát, ahogyan egy kiscica, a homloka kisimult, a rémálmok elmúltak. Levi megkönnyebbül. Legalább egyiküknek akad egy jó éjszakája is a megannyi förtelmes között. Ritka szerencse, Zeke örülhet neki.

Mikor felébred, arra eszmél, hogy teljesen elgémberedett. Levi figyeli, amint kinyújtózik, nézi az izmokat, amik megfeszülnek a férfi inge alatt, lesi az ajkáról az ásítás és a sóhaj keverékét. Zeke álmosan pislog rá, az arca gyűrött, és elsőre úgy tűnik, nem tudja, hol van, mert zavartan néz körbe.

– Oh – mormolja. – Még mindig luxusban. – Levi enyhe csalódottságot hall ki a hangjából, ám nem biztos benne. Vajon hol szeretett volna lenni? Otthon? A nagyanyjával és a nagyapjával? A hőn szeretett Liberióban, amiből alig maradt valami Eren önfejűségének köszönhetően?

Hangosan csak ennyit mond:

– Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a szállásod. Igyekeztünk olyat választani, ami tökéletesen passzol hozzá.

– Ó, de még mennyire! – Zeke legnagyobb meglepetésére vigyorog és bőszen bólogat. – Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a hatalmas fák által adott hűsítő árnyékot, vagy a szigeti föld kényelmét a sátorban élvezem a legjobban! Bár lehet, az utóbbit. Legalább ekkor nem kell látnom a többi felderítő rusnya képét. – Mímelt lelkesedése vesztett az erejéből, a burok mintha megrepedni látszott volna. Levi mohón, villanó szemmel hajol előre, kap a lehetőségen, hogy egy kicsit is átlásson a férfin.

– Itt csak engem kell bámulnod – mondja halkan, mire Zeke mosolyt villant.

– És neked is csak engem – válaszol vissza kedvesen. – Nem gondolod, hogy ezzel megütötted a főnyereményt? Nem minden nap őrizhetsz ennyire jóképű óriás-alakváltót. Na, mit gondolsz? Nincs igazam? – Még egy nevetséges kacsintásféleséggel is megpróbálkozik, Levi élesen szívja be a levegőt, mikor meglátja. Bosszúsan vonja össze a szemöldökét.

– Nézd – kezdi, Zeke azonban leinti.

– Mondd, hadnagy – duruzsolja –, örökre ide vagyok láncolva? Vagy mozoghatok is egyet?

– Szeretnél óriássá változni? – pislant rá Levi. – Emlékeztetlek, hogy itt nincsenek jó kis kövek, amikkel dobálózhatsz. Konkrétan esélyed sincs ellenünk, azért hoztunk ide.

– Hihetetlen, hogy egyből ilyen rosszra gondoltál! – Zeke lebiggyeszti az ajkát. – Csak szerettem volna egyet sétálni… Unom, hogy ugyanaz a program, és nem tudom, te hogy vagy vele, de baromi kényelmetlen az a széknek nevezett fadoboz. Mint arra többször is felhívtad már a figyelmemet, ebben az erdőben… nem érdemes óriássá változnom, úgyhogy nem próbálkoznék semmivel.

– Miben sántikálsz? – Levi alaposan megnézi magának. Van benne ráció, amit mond, mégis… nem árt az elővigyázatosság, főleg, ha Zeke Jaeger az a bizonyos illető. Sosem lehet tudni, hogy éppen mit tervez. Mestere a színészkedésnek, bizonyíték rá, hogy annyi éven keresztül mindenkit megtévesztett.

Persze ez alkalommal nemcsak ártatlannak tűnik, hanem az is. Levi remek emberismerő, és Zeke egyetlen pillanat erejéig megmutatta a gyengeségét. Ő is emberből van. Nem szörnyeteg, hanem ember, akinek igényei vannak. Levi is mit meg nem adna egy jó sétáért, így nem látja értelmét, hogy elutasítsa a férfi kérését.

– Jól van – egyezik bele. – Menjünk sétálni. – Érdemes kimondani, Zeke-nek szabályosan felragyog a szeme.

– Komolyan? – kérdi lelkesen; az álmosságnak nyoma vész, eleven és boldog. Levi még sosem látta ilyennek.

– De rajtad tartom a szemem – teszi hozzá sután, mire Zeke legyint egyet.

– Jó-jó – mondja, és Levi arra eszmél, hogy megragadja a csuklóját. Mikor termett előtte? Hogy lehetett ennyire gyors? Mennyire rossz előjel, hogy Levi ennyire elvesztette az időérzékét? Hogy azt sem vette észre, amikor…

– Menjünk! – Zeke kihúzza a sátorból. A felderítők megbámulják őket, a légkör megfagy, mint mindig, valahányszor a Bestia Óriás előbújik a „börtönéből”. Levi tisztában van vele, hogy az emberek akkor nyugodnak meg, mikor őt is megpillantják a szőke férfi mögött. Amíg az emberiség legerősebbje készen áll rá, hogy bármikor kiiktassa Eren Jaeger féltestvérét, addig semmitől sem kell tartaniuk.

– Sétálni megyünk – veti oda nekik a fogán keresztül szűrve a szavakat. – Ne aggódjatok.

– Igenis, Levi hadnagy – hangzik fel a kórus. Zeke kuncog.

– Hogy téged mennyien tisztelnek, hadnagy! – bókol. – Persze, megértem őket… Te vagy az első olyan ellenfelem, aki alaposan megizzasztott. Akkor, Shiganshinában… Hm, még most is azt kívánom, hogy sose találkozzunk csatában ellenfelekként. Te nem így gondolod?

Levi is így gondolja, a büszkesége azonban nem engedi, hogy ezt hangosan is beismerje. Helyette összeszűkíti a szemét, és inkább így felel:

– Ha nem jött volna a hordárod, meg persze, ha a drága öcséd nem kezdett volna el problémázni, kicsináltalak volna, Jaeger.

– Ó, ebben nem kételkedem! – Zeke felnevet. – Majdnem kicsináltál, hadnagy. Alig éltem már, mikor Pieck megmentett.

– Pieck… – Levi elgondolkodva ízlelgeti a harcos nevét. Tudja, melyikük Pieck, a Hordár Óriást hívják így. Egy lány – vagy inkább fiatal nő –, akivel Zeke jó viszonyt ápol. Mikor Marley négy óriás-alakváltót küldött Paradis szigete ellen, Zeke Pieckkel hátramaradt. Az évek során… nagyon szoros kötelék alakult ki közöttük. Mégis… Zeke is elmereng, érződik a hangján, ahogy a lány nevét suttogja:

– Pieck… Ő mindvégig sejtette.

Levi erre meglepődik.

– Az árulásodat? – kérdi.

Zeke az ajkába harap, úgy bólint.

– Emlékszem a tekintetére… Mindvégig rajtam tartotta… Pieck hihetetlen intelligenciával rendelkező, kitűnő képességű harcos. Azt hiszed, nem veszélyes, mert az óriása négykézláb közlekedik, így katonákkal kell felszerelni, meg páncéllal, és a Páncélos Egység az, aki így úgymond learatja a babérokat, de… – Frusztráltan magyaráz, sóhajt és nyel egyet. Csupa meglepetés Levi számára, miközben a hatalmas fák erdejében sétálnak. Nem tudják, merre mennek, de sétálnak, így gyakorlatilag eleget tesznek Zeke kérésének. – Még meg fog gyűlni vele a bajunk – fejezi be esetlenül, mire Levi bólint. Az eszébe véste: Pieck, aki a Hordár, veszélyes, mielőbb kiiktatni, különben a végén keresztbe tesz nekik.

A fák között bolyonganak, Zeke szemlátomást élvezi a sétát, nagyokat lép, néha körbefordul, a rájuk ragyogó égboltot fürkészi, olykor lehunyja a szemét, mosolyog, és csak szippant a levegőből. Mikor Levira emeli a tekintetét, az csillog, és Levi elcsodálkozik – hát ilyesmire is képes?

Zeke mintha olvasni a gondolataiban, közelebb lép, átszeli a kettőjük közti távolságot. Oh. Levi meglepődik. Zeke fölé tornyosodik, magas, átkozottul magas, pont úgy, mint az a nyavalyás Eren Jaeger, aki annyi fejtörést okoz most a Felderítő Egységnek, és Levi lélegzete elakad, mert az éles különbségek ellenére megdöbbentő a hasonlóság a két testvér között. A felismeréstől hirtelen azt sem tudja, mit mondjon, így nem marad más lehetősége, mint a jól megszokott támadása:

– Te meg mégis mit… – Zeke azonban a szavába vág:

– Köszönöm – suttogja. – Erre tényleg… szükségem volt. – Fejével körbeint, Levi számára nem kérdéses, hogy a sétára céloz. Kiszárad a torka, bólint neki, és Zeke elmosolyodik. – Nem is vagy olyan szörnyű ember, hadnagy. – És ezt bóknak szánja, Levi pedig megdörgöli az arcát a kézfejével. Képzelődik. Mintha lángra gyúlt volna a bőre…

– Menjünk vissza – javasolja. – A végén utánunk küldenek valakit.

– Hát jó. – Zeke csalódottnak látszik, nem akar visszamenni. Levi ujjai megrezzennek, bizseregni kezd a gerince. Hallja a saját hangját, ám nem tudja visszafojtani a kimondott szavakat:

– Vagy… maradhatunk is. Egy keveset, persze – teszi hozzá gyorsan, mire a ragyogás visszatér Zeke szemébe. A férfi bólint, körbefordul újból, tényleg élvezi a szabadság illúzióját. Levi egy darabig némán gyönyörködik a látványában, majd nekidönti a hátát az egyik fának, lehunyja a szemét és megpihen egy pillanatra. Nem kellene egy másodpercre sem levennie a tekintetét Zeke-ről, de most az ösztönére hagyatkozik. Az avar ropog Zeke cipője alatt, nem tud elmenekülni. Még így is… Levi nyeregben érzi magát.

– Gyönyörű a szállásom. Olyan… békés itt lenni. Tudod, mintha nem lenne háború. – Zeke hangja egyre közelebbről szól. Levi gyengéd érintést érez az arcán, ujjak finom, könnyed táncát, mire felpattan a szeme. Zeke ahelyett, hogy elmenekült volna, közvetlenül előtte áll, őt bámulja megmagyarázhatatlan, izzó fénnyel a tekintetében. – Ha vége ennek az egésznek – suttogja –, szeretnék elvonulni. Szeretném életem utolsó évét az öcsémmel eltölteni… Annyira szeretném már látni…

Életem utolsó éve, hangzik el Zeke szájából. Leviban tudatosul, hogy a férfi meg fog halni. Annyiszor fenyegette már halállal, Shiganshinában kis híján végzett is vele, erre meg… egy olyan ostoba valami miatt fog meghalni, mint egy átok. Ymir átka miatt. Nevetséges.

– Zeke… – akarja neki mondani. Ajka a férfi nevét formálja, de nem tudja, hogyan mondja. Mit is akar neki mondani?

Nem tudja.

Zeke közel van hozzá, túl közel, az arcán érzi a leheletét. Pengeélen táncolnak már jó ideje, Levi gyűlöli, gyűlölni akarja, és mindannyiszor emlékezteti magát, hogy Zeke Jaeger a Bestia, a ragakói mészáros, az, aki Shiganshinában hozzájárult Erwin halálához. Erwin forogna a sírjában, ha látná őket együtt. Mielőtt a csatába indultak, Erwin kész lett volna az életét adni azért, hogy Levi eljusson a Bestiáig. Rengeteg adták az életüket érte, és végül Erwin… belehalt a sérüléseibe, mert Levi Armin mellett döntött. Levi újra meg újra feladta Erwint az évek során.

Erwin…

– Sajnálom – feleli Zeke, mintha tudná, ki jár a fejében. – Ha más körülmények között találkoztunk volna… Ha egy kicsit is…

– Ó, igen – leheli Levi. – Ha egy kicsit is… De nem.

– De nem – ért egyet Zeke. – Sajnos nem. Mit is tehetnénk? – Ajka súrolja Leviét. Csóknak sem lehet nevezni, cirógatás csupán, ahogy korábban az ujjak játéka is, Levi mégis érzi a testében fellobbanó szenvedélyt, és tudja, hogy ezzel Zeke sincs másképp.

Felbátorodnak, érintenek, Zeke öleli át, vagy ő Zeke-et, nem is tudja pontosan… Összegabalyodnak a végtagok, Levi háta a fa törzsének nyomódik, aztán csókolózni kezdenek, és Levi elméje Erwin nevét sikoltja figyelmeztetően, emlékeztetően, és aztán Mikét, aztán Connie Springer családját, Ragako valamennyi lakóját, Shiganshinában elesett bajtársaikét… Hiába sikoltja, Levi felhümmög, élvezi az érintéseket, Zeke felhevült testét, karjának erejét.

Mikor is kezdődött? Mikor kezdett mást látni a kapcsolatukba? Miért… Hogy teheti ezt… Pont Erwin gyilkosával. Nem mintha bármi is lett volna közte meg Erwin között. Nem mintha egyszer is úgy érintették volna egymást, mint most Zeke-kel. Nem tettek semmi visszafordíthatatlant, mégis mindketten tisztában voltak az egymás iránt érzett érzéseikkel, és annak tudatában küzdöttek egymásért.

Mikor végre elhúzódnak egymástól, Levi szája szélén nyál csorog le vékony csíkban, és duzzadtnak érzi az ajkát, a testét meg mocskosnak. A nyakát fognyomok tarkítják, amiket elrejthet ugyan, a bűnt viszont nem moshatja le olyan könnyen. Zeke is hasonlóan fest, romlottan és felizgultan, és mennyire egyszerű lenne itt és most, a fák lombjainak rejtekében, távol a sátortól és a felderítőktől… Mennyire egyszerű lenne, senki sem tudná meg. Senki, csak ők ketten.

De egyikük sem mozdul.

– Menjünk vissza! – mondja levegőért kapkodva, mire Zeke elmosolyodik.

– Jól van.

És visszamennek.

Készült: 2018. 11. 28. – 11. 29.

Grisha x Carla – A pince titka [soulmate AU; egyperces; manga spoiler (80+)]

A pince titka

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Grisha/Carla, utalás szintjén Grisha/Dina

Tartalom: Carla hiába tudott valamit, mégsem tudott mindent.

Megjegyzés:

1.) 80+ manga spoiler.

2.) Grisha és Carla nem lélektársak.

3.) A lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó darab; Üzenetek, amikre nincs válasz előtt játszódik.

---

A pince kulcsa nem a pincét nyitotta, hanem Grisha legnagyobb titkát. Carla annyiszor járt már odalent, hogy betéve ismerte a szoba valamennyi zugát, s egyik alkalommal rá is akadt a rejtélyes kulcslyukra. Aki igazán keresett, az előbb-utóbb talált is valamit. Carla tudta azt a valamit, azonban mégsem tudott mindent. A kulcs örökké Grisha nyakában pihent, a nagy titokról egyszer sem beszéltek.

– Mi az, ami ennyire fontos odalent? – szegezte egy nap a kérdést férjének. Eren odakint játszott egymagában, nem voltak barátai, Yvonne néni hasonló korú fiai pedig ahelyett, hogy a játszótársaivá váltak volna, esküdt ellenségei lettek. Ha nem amiatt kellett aggódnia, hogy megint elcsavargott, akkor a rendszeressé váló csetepaték okoztak újabb meg újabb fejfájással megspékelt napot. Eren szeretett verekedni, Yvonne néni fiai pedig szerették jól ellátni a baját. Carla a fejét fogta, Yvonne néni háborgott, Grisha menteni próbálta a menthetőt. – Mi az, ami ennyire fontos odalent? – Ez volt az egyetlen, amivel fel tudta kelteni Eren kíváncsiságát. Erent mindig is érdekelte a titokzatos pince, ahol sosem járhatott.

– Ne a gyerek előtt – súgta oda Grisha, mire váltottak egy pillantást. Eren mintha megérezte volna, hogy róla esett szó, rájuk sandított, eldobta a botot, amivel addig a földet piszkálta. Látványosan unatkozott, és a házimunka a legkevésbé sem kötötte le.

– Barátok kellenek neki. – Carla végül saját maga terelte el a témát. Mindig csak homályos válaszokat kapott, Grisha az orvosi munkájához szükséges kellékeket emelte ki, a rejtélyes kulcslyukról egy szó sem esett. Vajon mit rejthetett a fiók? Mi lehetett benne, amiért a szemébe hazudott?

– Barátok, hm, bizony. – Grisha megvakarta a fejét. – Talán jó lenne, ha többet tekeregne.

– Hogy még több kék-zöld folttal térjen haza?! – csattant fel Carla. – Még mit nem!

– Van egy fiú – mondta erre Grisha. – Rá kell találnia. A lány már… A lány megvan…

– Hogyan? – Carla nem értette. Grisha titkot halmozott titokra, semmibe sem avatta be. Mi lehetett az, amit ennyire el kellett hallgatnia? Mi lehetett az… amiről soha sem beszélhettek? Amiről úgy tettek, mintha nem létezett volna?

Ki… – gondolta inkább. Ki lehet az a Dina?

Házasságuk elején esett meg, Grisha rémálmoktól hánykolódott a közös ágyukban, ívbe feszült a gerince, a lepedőbe markolt, s miközben patakokban folyt róla a víz, egy ismeretlen asszony nevét nyöszörögte. Carla felült, a döbbenettől elnyíló ajkakkal nézte őt, a szívébe fészket vert a féltékenység. Mikor Grisha felriadt, Dina nevével az ajkán tette meg. Remegő tenyerébe temette az arcát, úgy reszketett, és olyan nyomorúságos látványt nyújtott, hogy Carla nem tudott tovább haragudni rá. Bárki is lehetett ez a Dina, a múlté volt. Egy olyan múlté, amiben Carla nem szerepelt, és amit Grisha foggal-körömmel óvott, hogy mindörökre titok is maradjon.

Dina a titok volt.

De nem ő volt az egyetlen, akiről Grisha örökké hallgatott.

Azon a napon, amikor Carla életet adott egyetlen gyermeküknek, Grisha a kezébe vette a nyugodt, gyűrött arcú kis csodát.

– Eren – mormolta. – A neved Eren.

Carla összeráncolta a homlokát. Nem beszélték meg a nevet, de volt valami Grisha hangjában… Ahogy Erenre nézett – mert Carlának igenis megtetszett ez a név –, volt valami nemcsak a hangjában, hanem a tekintetében, ami arra engedetett következtetni, hogy ez az Eren ahhoz a múlthoz tartozott, amiről nem beszélt.

Grisha… – hunyta le a szemét. Mit titkolsz? Mégis… mennyi titok emészt téged az életed során?

Dina, Eren, Mikasa, Armin. Mindenki csak egy újabb titok volt. Egy olyan világban éltek, amelyben majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek – egy lélektárssal, ahogyan nevezték –, és akivel a bőrükön keresztül kommunikálhattak. Egy szép, de kegyetlen világban éltek, mert nem mindenkinek akadt lélektársa, és nem mindenki volt egymás lélektársa.

Carla sok mindent nem tudott, egy valamit azonban igen: Grisha nem volt a lélektársa. Sokáig várt, hogy rátaláljon az igazira, és amikor azt hitte, meglelte, el is vesztette. Keith a Felderítő Egységet választotta, az emberevő óriásokat, egy ostoba vágyálmot kergetett ahelyett, hogy feleségül kérte volna és családot alapítottak volna. Keith meghozta a maga döntését, így Carla is.

Grisha nem volt a lélektársa, de Carla olyan férfit látott benne, akit meg tudott szeretni. Az életével – és a szülei életével – tartozott neki, és Keith elment, messzire ment, az idő pedig rohamosan telt. Bele tudott szeretni Grishába, és valamit mégiscsak meg tudott valósítani abból az életből, amire a legjobban vágyott: egy szerető férjre és apára, egy boldog családra.

Nem kellett a lélektársa partnere legyen ahhoz, hogy megtalálja a boldogságát, ugyanakkor mégis fájt valahogy az egész. Ahogy Grishát a múltja kínozta, őt a jövő, amit elveszített. A jövő Keithszel… ami sosem valósult meg.

A szálakat el kellett vágni, végül Keith tette meg. Akkor, azon a napon, amikor Carla az ölében tartotta Erent, Keith olyasmiket vágott a fejéhez, amiket a veszteség mondatott vele. Gyászolták azokat, akiket az óriások felfaltak, és gyászolták a jövőjüket is.

Azután, hogy Keith pontot tett a kapcsolatukra, valahogy minden könnyebb lett. Carla Grisha feleségévé és Eren anyjává tudott válni, Grisha meg az ő férjévé és Eren apjává. Mindkettőjüket titkok emésztették – Keith, Dina, Eren, Armin, Mikasa… és a pince.

A pince… A pince volt a legnagyobb mindközül.

Carla megállt a dolgozóasztal előtt, megcirógatta az ujjával a kulcslyukat.

Vajon mi lehet benne? – tűnődött el, majd nagyot sóhajtott.

Hiába tudott valamit, mégsem tudott mindent.

Készült: 2018. 12. 15.

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Sikeresen letudtam a vizsgaidőszakot és most már az egészségi állapotom is jelentősen javult, úgyhogy hamarosan várható, hogy több élet lesz a blogon. :) Most még egy-két nap laptop nélkül leszek, mert kicsit felturbózzuk a kicsikét, de a héten lehet számítani szösszenetre, és talán a hosszabb történetekkel is kezdek végre valamit...

Mangafordítás (113. fejezet)

Sziasztok!

Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, sajnos a vizsgáim és az egészségügyi állapotom is feltartott benne... de meghoztam végre a manga 113. fejezetének magyar fordítását! Tisztításban segített: damienyukii.

Link: Shingeki no Kyojin_113. fejezet: Erőszak [magyar fordítás]

Jó olvasást kívánok! ^^

Eren és Mikasa – Üzenetek, amikre nincs válasz [soulmate AU; novella; manga spoiler]

Sziasztok!

Amíg a manga 113. fejezetére várunk, gondoltam, hozok egy kis szösszenetet. Ne tévesszen meg senkit, attól, hogy Mikasa és Eren kapcsolatáról szól, ez nem Eremika történet, és nem is nagyon várható tőlem, mert nagyon nem látom a romantikus szálat közöttük, maximum a viszonzatlan szerelmet. (És igen, a 112. fejezet az eddigi legnagyobb kedvenc volt. :D)

Az új fejezet még nincs kint, valamikor a napokban várható, magyar fordítás a vizsgáim tekintettel pedig inkább 3-5 napot vesz igénybe. (Vagy meglátjuk, mikor jön ki és hogy haladok a fordítással.)

Üzenetek, amikre nincs válasz

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Eren/Mikasa, de valójában Levi/Eren

Tartalom: Eren sorra kapja az üzeneteket, de egyszer sem tudja őket megválaszolni.

Megjegyzés:

1.) A példakép és a Bizonytalan évekhez tartozó szösszenet, Eren szemszögéből a történtek.

2.) Leheletnyi utalás 90+ manga spoilerre.

---

A lányt, akinek a lélektársa volt, Mikasának hívták. Nyolcszáznegyvennégyben, mikor az apjának a peremterületre kellett mennie, hogy orvosi teendőinek eleget tegyen, Eren legszívesebben Arminnal bújta volna az öreg Mr. Arlert titkos könyvét, de mind az apja, mind az anyja ragaszkodott hozzá, hogy ő is meglátogassa az Ackerman családot. Az apja valamiért korábban sem engedett abból, hogy vele tartson, és amikor az anyja fülébe jutott az „idegesítő eset Mikasa Ackermannal”, kijelentette, hogy mennie kell.

– Annak a lánynak te vagy a lélektársa! – Az anyja szigorúan nézett rá. Fültövön csípte, mikor el akart somfordálni indulás előtt, hogy még véletlenül se találjanak rá a nagy kapkodásban, és egészen addig nem eresztette, míg el nem készültek.

– De ha egyszerűen nem tudok rájuk válaszolni! – Eren a fogát csikorgatta. A világban majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek, ezt a valakit nevezték lélektársnak. A lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálhattak egymással – már ha az olyan könnyű lett volna. Eren számtalan üzenetet kapott már a lánytól, aki az első adandó alkalommal Mikasa Ackermanként mutatkozott be, ám egyszer sem tudott neki visszaírni. A leírt szavak ott maradtak a bőrén, nem izzottak fel, hogy eltűnjenek és megjelenjenek Mikasa bőrén… mégpedig azért, mert Mikasa nem Eren lélektársa volt.

– Annak a lánynak akkor is sokat jelentene, ha találkoznál vele! – vágta rá az anyja. – Hidd el… Az, hogy nem egymás lélektársai vagytok, nem jelent semmit… – Óvatosan Eren apja irányába sandított. A férfi éppen a táskáját pakolta, de mintha megérezte volna a pillantást; Eren látta, hogy a keze félúton megállt a levegőben.

– Igen, tudom – forgatta meg a szemét. – De hogy ez neked miért annyira fontos…

– Csak csináld, amit mondok, Eren!

– Jó-jó. – Eren inkább behúzta a nyakát. Az anyja félelmetes tudott lenni, ha akart, és olyankor, ha Eren nem hallgatott rá, nagyon is megmutatta ezt a fajta képességét. Valahogy így történt meg, hogy az apjával együtt látogattak el az Ackerman családhoz, együtt találtak rá Mr. és Mrs. Ackerman vérbe fagyott testére… és Eren egymaga szabadította ki Mikasa Ackermant. A lányt, akinek a lélektársa volt, és aki teljesen máshogy viselkedett élőben, mint az üzenetei alapján – amin Eren nem csodálkozott, egy ilyen borzalmas dolog után senki sem tudott úgy viselkedni, mint korábban.

Eren ma bemutatott Arminnak.

Eren ma ismét összeverekedett Yvonne néni fiával.

Eren mindig kibújik a feladatok alól.

Eren.

Eren.

Eren.

Mikasa nem tudta, hogy ő a lélektársa, mert Eren nyomatékosan a szülei orrára kötötte, hogy ne árulják el neki, különben világgá szalad, de ettől függetlenül nem állt le az írással. A kérdések átcsaptak üzenetekbe, melyek jóformán mindig róla szóltak. Eren ezt csinált, Eren azt csinált. Eren a végén már a fejét fogta.

– Miért nem tudok válaszolni neki? – Dühösen fonta karba a karját. Az apja, aki a fültanúja volt a kijelentésnek, elkomolyodva fordult felé.

– Tudod, fiam, nem mindenki olyan szerencsés. Vannak, akik egyszerűen nem egymás lélektársai. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs közöttük kötelék. Mikasa kötődik hozzád, Eren, mert te vagy a lélektársa. Te is kötődsz hozzá valamilyen módon, de úgy tűnik, van egy erősebb kötelék. Az a valaki, aki a te lélektársad lesz.

– És ha nem én vagyok a lélektársa annak a valakinek? Mi van, ha ennyire szerencsétlen vagyok?

– Ismertem valakit… – Az apja leült az asztalhoz. Az anyja és Mikasa odakint teregettek, kirázták a ruhákat, a szárítóra akasztották, közben pedig összemosolyogtak; Mikasa éppen azt ecsetelte, hogy mi mindent csináltak kora reggel Arminnal. Eren az apjára koncentrált, ritka pillanat volt, hogy a férfit nem szólította el a munkája. (Az is ritka volt, hogy ilyesmikről beszélgessenek.) – Ismertem valakit, aki rátalált a lélektársára. Tudod, ők egymás lélektársai voltak. Összeházasodtak, gyermekük született… De aztán… Az a valaki elvesztette a kedvesét. Azt hitte, sosem lesz olyan boldog. Azt hitte, a lélektársa nélkül nincs élet.

– De hát nincs is – okoskodott Eren homlokráncolva. – Azt mondják, ha elveszíted a lélektársadat…

– Mondjuk úgy, ez a lélektárs nem halt meg. – Az apja szomorú mosolyt villant. – Csak elszakították őket egymástól.

– Aha… És mi történt?

– Rátalált valakire, akitől egész életében titokzatos üzeneteket kapott. – A szomorú mosoly melegséggel telt meg. – Üzeneteket, amikre hozzád hasonlóan nem tudott válaszolni, mert más emberhez húzta a szíve.

– De annak a valakinek ő volt a lélektársa, ahogyan Mikasának én.

– Pontosan – biccentett az apja.

– És egymásba szerettek?

– Összeházasodtak, gyermekük született… és azóta együtt élnek.

– Apa… – Eren hangjába gyanakvás költözött. – Ugye nem Yvonne néni az az ismerős? – Yvonne Shiganshina körzet szolgálatos pletykálkodójaként tengette az életét; fiai közül az egyik – az, amelyik Eren-korabeli gyerek volt –, rendszeresen borsot tört Eren orra alá. Eren nem állhatta volna, ha ennek a nem is annyira szörnyű történetnek a főszereplője személyében Yvonne néni tetszelgett volna.

Mikor az apja felnevetett, hatalmas kő esett le a szívéről.

– Hála az égnek! – sóhajtotta. – Már azt hittem, a végén megkedvelem.

– Eren… – Az apja finoman összekócolta a haját. – Sokat kell még nőnöd, hogy megértsd a világot. Különösen a kapcsolatot… Ezt a különleges kapcsolatot, a lélektársságot…

– Ja, persze. – Eren elfintorodott. – Csak Mikasa meg ne tudja… Sosem szállna le rólam.

Mikasa egyszer sem unta el az egyoldalú beszélgetést, folyton írt, folyton tájékoztatta őt. Eren néha bedühödött, mert nem tudta, mit kezdjen vele – Mikasa írt, az a személy viszont, aki a lélektársa volt, egyszer sem. Nagyon reménykedett benne, hogy nem az a helyzet áll fenn, hogy az ő lélektársa is hasonló cipőben jár.

Akkor tényleg egyedül vagyok – gondolta. Nem mintha annyira izgatta volna ez a helyzet, a falakon túli világ szépségei, az óriások elpusztítása iránti vágy sokkal jobban lekötötték. Bármit megadott volna, hogy kijusson a ketrec börtönéből. Mindig is érdekelte, minden egyes nappal egyre jobban nőtt benne az elhatározás.

Minek nekem lélektárs? Megrántotta a vállát. Elég, ha kijutok a falakon túlra.

– Eren! Kérlek, ma…

Eren lepillantott a karjára, a betűk izzottak, el kellett rejtenie őket.

Ma elmegyek Erennel fát gyűjteni.

– Szuper – morogta. – Megyek fát gyűjteni, anya.

– Ó, milyen szorgalmas fiatalember! – Az anyja kuncogott, fejével Mikasa felé intett. – Mikasa is…

– Elkísér, tudom. – Eren a szemét forgatta. – Gyere, Mikasa, menjünk.

Kiléptek a házból, odakint ragyogott a nap, gyengéden cirógatott a szellő. Fát kellett gyűjteni, így megindultak ketten a megszokott úton… Két gyermek, egy fiú és egy lány, akik testvérekként éltek, elindultak.

Miután elég fát gyűjtöttek, Eren elfogta az álom. Ledőltek a mezőn a fűbe, a virágok közé, a terebélyes fa hűvös árnyékában, s Eren lustán kinyújtózott. Mikasa halkan beszélt, valamit nagyon magyarázott, valamire nagyon figyelmeztette, és Eren hallgatta, fél füllel mindig hallgatta… De aztán az álom győzött, elaludt.

Később találkozunk… Eren.

És hirtelen felnyitotta a szemét.

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, és órákkal később megjelent egy ötven méternél is magasabb óriás, a Kolosszális, aki lyukat ütött a Mária falba. A zűrzavaros órákat követően, mikor Eren már mélységes gyásztól és dühtől reszketve ült a hajón, ami a Rózsa fal mögé menekítette őket Mikasával, Arminnal meg Armin nagyapjával, a karján betűk izzottak fel.

Itt vagy?

De Eren nem volt itt. Lélekben a legkevésbé sem.

Mikasa kinyúlt, megérintette a kezét, összefűzte az ujjaikat.

– Eren… – suttogta. – Minden rendben?

Eren az anyjára gondolt – az anyjára, aki a törmelékek alá szorult, akit felfalt az a mosolygó óriás, és aki azt mondta, annak a lánynak sokat jelentene, ha találkozna vele. Az a lány, Mikasa ott ült mellette. Élt, lélegzett, sértetlennek látszott. Sokkoltnak, de legalább sértetlennek. És Armin is ott volt.

Éltek.

A hajón rekedt túlélők közül sokan sírtak. Férjüket, feleségüket, gyermekeiket siratták, a lélektársuk elvesztésébe fokozatosan beleroppantak, az óriásoktól való félelem a legnagyobb mélységekbe taszította őket. Egy olyan világban éltek, ahol az emberek közül sokan rendelkeztek lélektárssal, de ez egy olyan világ is volt egyben, ahol nem lehettek boldogok. Addig nem, amíg odakint óriások fenyegették őket. Addig nem, amíg nem lehettek szabadok. Eren sok mindent nem tudott még, sok mindent nem értett a világból, de azt tudta, hogy a szabadság minden.

Itt vagy? – kérdezték tőle, Eren azonban nem volt ott. A könnyei elmosták a betűket, elmosták a csipetnyi vágyat, hogy törődjön a lélektársával.

– Eren… – hallotta a nevét újból, mire Mikasára nézett.

Rámosolygott.

– Minden rendben lesz – fogadták meg egymásnak.

(Végzek velük.)

(Az összeset megölöm.)

(És majd ezután…)

(Majd ezután válaszolok neked…)

---

Készült: 2018. 11. 16.

Megjegyzés:

1.) Yvonne néni saját szereplő, többször is előfordul a történeteim során. Az egyik kölyök anyja, akivel Eren rendszerint összekeveredett. :D Jelentéktelen, csak gondoltam, megjegyzem. Eren sem őt, sem a gyerekét nem kedveli. :D

2.) Érkezni fog egy kiegészítő szösszenet, amiben Grisháról és Carláról olvashattok majd, na, az viszont manga spoileres lesz.

3.) A következő szöszben Eren és Levi találkozni fog. ^^