Azután
Soulmate AU, canon
era
Párosítás: Levi/Eren
Tartalom: Eren és Levi végre találkoznak és beszélgetnek.
Megjegyzés:
1.) 850-ben vagyunk, a trosti csata után időben. Eren
felébred, megtörténik a tárgyalás, ellovagolnak a kastélyig… és valamikor ott
vagyunk. Bőven az ötvenhetedik falakon túli expedíció előtt!
2.) Szóval… Van ez az összefüggő lélektárs!AU szösszenetcsokrom, amiben a lélektársak a bőrükön keresztül
kommunikálnak egymással; ez a novella ahhoz íródott. A válasz után olvasandó, ami közvetlen folytatása a következőknek:
A példakép; Bizonytalan évek; Üzenetek, amikre nincs válasz. Kérdés, mennyire
érthető az előzmények hiányában.
Lázálomból tért magához, a cellaajtó túloldalán a
falnak támaszkodva két alak állt. Eren gyomra görcsbe rándult, mikor tudatosult
benne, hogy kiket látott: Erwin parancsnokot, a Felderítő Egység vezéralakját…
és Levi hadnagyot, az emberiség legerősebb katonájaként emlegetett felderítőt.
A tekintetük összeakadt.
Levi hadnagy látszólag a közömbösség álcáját viselte
az arcán; a szeme sem rebbent, mikor Eren árulón levegő után kapott. Hogy tudta
kibírni? Hogy tudott ép ésszel, megfontoltan beszélni? Hogyan?! Hiszen Eren majd’ megveszett!
Amíg a tárgyalás le nem zajlott, a hadnagy egyszer sem
tett rá célzást, pedig mindketten érezték. Az alkarjukon viszketett a bőrük, és
egyszerűen vágytak egymás érintésére, egymás közelségére. Eren biztos volt
benne, hogy a férfit is próbára tette a köztük levő különleges kapcsolat. Ez
nem lehetett csupán egyoldalú.
A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel,
akit lélektársnak neveztek, és akivel a bőrükön keresztül kommunikálhattak.
Erené Levi volt, és Levié meg ő, Eren. Többé egyikük sem tagadhatta tovább, a
kötelék felemésztette őket. A távolságtartás őrületesnek bizonyult, Eren
egyedül a láncok miatt nem kaparta véresre a bőrét.
– Gyűlölsz engem, Eren? – hangzott el Levi szájából a
kérdés a tárgyalást követően. Akkor jött rá Eren először, hogy mennyi
bizonytalanság lakozott a férfi szívében. Talán Erenhez hasonlóan ő is sokat
őrlődött ezen a lélektárs dolgon. Talán Erenhez hasonlóan ő maga is kételyekkel
feküdt le minden éjjel; nem tudta, mire, kire számíthat majd egy nap (ha
számíthatott egyáltalán valakire). Attól, hogy ő volt az emberiség legerősebb
katonája, mélyen belül igenis érezhetett így. Túl sokat várakoztatták egymást,
a türelmüket pedzegették, önző módon elhallgatták egymás elől az igazságot. De
többé egyikük sem hazudott.
Eren nem gyűlölte. Nem tudta gyűlölni.
Világéletében felnézett rá, azóta, hogy először
hallott a férfiról, aki úgy ölte az óriásokat, mintha csak erre született
volna. Akit szörnyetegnek tartottak az emberek között, szörnyetegnek és
ünnepelt hősnek, a legerősebbnek. Csodálta, tisztelte, rajongott érte, és
amióta belépett a katonaságba, semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy
találkozzanak. Hogy egyszer az életben megadathasson neki a lehetőség, hogy
Levi hadnagy előtt álljon, hogy a férfi utasításának engedelmeskedjen, miközben
kirontanak a falakon túlra, hogy lemészárolják az emberiséget fenyegető
óriásokat. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a férfi lesz a lélektársa. Hogy
már csak ezért is vonzódott hozzá.
– Kaphatok egy pennát? – kérdezte az ajkát harapdálva
Petrától, miután kitakarították az egész kastélyt Levi elvárásainak
megfelelően. Fejével a keze felé intett, szégyenlősen mosolygott. – Nekem… még nekem is van. – Még egy ilyen szörnyeteg is, amilyen vagyok, gondolta keserűen, akadt valaki a világon. Micsoda véletlen, ha
úgy vesszük, egy másik szörnyeteg…
Petra kedvesen rámosolygott.
– Ó – mondta. – Hát persze, Eren. Biztos nagyon
aggódik érted.
– Hát… Az nem olyan biztos – válaszolt sután, ám
szerencséjére Petra már nem hallotta. Gyorsan kimasírozott az alagsorból, hogy
kerítsen egy pennát, és amikor visszatért, még szélesebb mosoly ragyogott az
arcán, mint a távozását megelőzően.
– A hadnagynál akadt egy – jelentette ki.
Eren elvörösödött.
– A hadnagynál, mi?
– Ne aggódj, mondtam neki, hogy a lélektársadnak fogsz
írni – csiripelte Petra vidáman. – Egy cseppet se félj, az áldását adta. Ő is
azt mondta, hogy biztos eléggé megvárakoztattad, és már nagyon aggódhat
miattad.
– Ezt mondta volna?
– Már miért hazudnék?
– Bocsánat… Köszönöm.
– Írj csak neki nyugodtan – mosolygott Petra –, aztán
majd visszajövök, és elintézzük azokat a láncokat, jó? – kacsintott rá. – Nem
kell félned, nem zavarlak meg benne. Fogalmazd csak meg szépen, gondold át
alaposan. Hiszem, hogy képes vagy
uralni az erődet. Nem fogolyként vagy velünk, Eren, hanem a szövetségesünkként.
– Aha. Hát persze. Köszi, Petra.
A lány magára hagyta.
A penna remegett a kezében, reszkettek az ujjai.
Bocsásson meg – véste le végül az egyetlen épkézláb mondatot, ami
megfogalmazódott benne. Miután Petra már elkotyogta, hogy a pennát Levi
hadnagytól szerezte, nem érte nagy meglepetésként, hogy a válasz azonnal
érkezett:
Miért?
Mert biztos
csalódást okoztam – írta neki. – Nem hiszem, hogy ilyen lélektársat képzelt
magának, uram.
Eren. Ne legyél ostoba.
Megborzongott, ahogy a tekintete végigsiklott a nevén,
szinte a fülében hallotta a férfi hangját.
Egy pillanatra összeszorította a szemét, csak azután
folytatta:
Mi lesz most
velünk, uram? Hogyan tovább?
Ahogyan eddig is – válaszolta Levi. – Mások előtt semmi sem változik, Eren. Nem
változhat. Ezt te is érted, ugye? Ha nem lennél ilyen erő birtokában… Akkor
talán másképp is lehetne, de lehet, hogy akkor sem. Per pillanat én felelek
érted, az én felelősségem vagy. A védelmem alatt állsz, és nemcsak azért, mert
ezt parancsolták, hanem azért is, mert a lélektársam vagy. Te az enyém, én a
tiéd, két test, egy lélek. Valahogy így mondják, nemde?
A betűk olyan gyorsan villantak fel Eren bőrén, hogy
kapkodva tudta csak végigolvasni. Levi kézírása kuszává vált, sebtében
körmölhette a sorokat az alkarjára, versenyt futott az idővel, hogy mielőbb be
tudja fejezni.
Vajon az ő szíve
is ilyen hevesen dobog? – tűnődött el Eren,
miközben nekinyomta a pennát a bőrének. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg a
válaszát. Végül nem is kellett, mert Levi ismét úgy döntött, hogy magához
ragadja a szót.
Hol vagy most? – kérdezte.
A cellámban.
Egyedül.
Ne mozdulj – utasította.
Úgy tett, ahogy kérték. Az alkarjára szorította a
kezét, fogát az alsó ajkába vájta, ráadásul olyan erővel, hogy néhány másodperc
elteltével már megérezte a vér ízét is a szájában. Akkor megijedt, mert még
mindig nem tudtak sokat az óriáserőről, és attól félt, hogy pusztán ennyitől át
fog változni. Mozdulatlanná dermedt, és egészen addig nem csinált semmit, csak
ült, mint egy halálra ítélt, míg Levi meg nem jelent. Akkora megkönnyebbülten
lélegzett fel: nem történt semmi, nem változott át. Félelme az arcára lehetett
írva, mert a férfi köszönés nélkül így kérdezett:
– Mi történt? – Aztán összeszűkült a szeme, mert
megpillantotta Eren szája szegletében a vércseppet. Ezek szerint nem végzett
alapos munkát, amikor megpróbálta letörölni. Levi azonnal ráförmedt:
– Ne csinálj semmi ostobaságot! Nem foglak elveszíteni
egy ilyen apróság miatt. – Ahogy kimondta, jól hallhatóan bennakadt a levegője.
Az egész arckifejezése megváltozott, hirtelen eszmélt csak rá, hogy mit is
mondott. – Nem foglak elveszíteni semmi miatt – suttogta egészen halkan és
teljesen más hangszínnel. Rá sem lehetett ismerni, amitől Eren szíve még
izgágább tempóban kezdett verni.
– Hadnagy – motyogta. Még mindig remegett a keze. –
Nem fogok… Ne aggódjon.
Mire feleszmélt, Levi már előtte állt.
– Eren –
mondta a nevét elfúló hangon, és amikor kinyúlt, hogy megérintse, mindketten
láthatóan megborzongtak. Az ujjai Eren égő bőrére siklottak, megpihentek az
arcán, megérintették és kitapogatták az arcélét, körbejárták az orrát, a
szájának ívét. Tanulmányozták őt, tanulták, ismerték meg a vonásait, hogy örök
időkre emlékezhessenek rájuk.
– Sajnálom! – szakadt fel Erenből. – Sajnálom, amiért nem
válaszoltam vissza! – Sajnálom, amiért öt
évig azt kellett hinned, hogy meghaltam Shiganshina elestekor, ezt adta
igazából Levi tudtára. Nem lehetett szavakba önteni, hogy mennyire megbánta a
tettét. Mivel sosem mesélt senkinek a lélektársáról, senki sem tudott
rávilágítani, hogy mennyire önzőn viselkedett. Csak magára gondolt, arra még
véletlenül sem, hogy mit érezhetett az üzenetek várója. Mit érezhetett Levi
hadnagy, mikor Shiganshina elbukott, ő pedig egy olyan egyszerű kérdésre sem
méltóztatott válaszolni, mint amilyen az „Itt
vagy?” volt. – Kérem… Én bele sem gondoltam… – motyogta aztán tovább. –
Végezni akartam az óriásokkal, és csak utána… Az anyám… Anya meghalt akkor… Össze
voltam zavarodva… – És érthetetlenül motyogott tovább, még és még, míg karokat
nem érzett a teste körül, Levi illatát az orrában.
Levi átölelte,
és nem eresztette.
– Ostoba – duruzsolta a fülébe. – Annyira ostoba vagy,
kölyök. – Eren pedig igazat adott neki. Ostoba volt. A világ legnagyobb
idiótája, ahogyan Jean szerette hívni. Egy öngyilkos idióta, semmi több, aki
hirtelen túl nagy erőre tett szert. Aki szomjazta a lélektársa érintését, azt a
szeretetet, amit senki mástól nem kaphatott meg…
– Ha visszapörgethetném az időt, válaszolnék rá.
– Ha visszapörgethetnéd az időt, alig múltál volna tíz
ismét, ráadásul az édesanyádat megették, az apádnak pedig nyoma veszett. – Levi
betanulta az életrajzát. Ez a gondolat mosolyt csalt Eren ajkára, már a vér
ízét sem érezte. – Élsz. Egyedül ez a fontos, Eren. Élsz, és most itt vagy. Az
emberiség utolsó reménye vagy, a legnagyobb remény, ami valaha is létezett ezen
a kibaszott világon.
– És… Egy nap… Ha az erőmmel győzünk… Ha tényleg nem
lesznek óriások…
Inába szállt a bátorsága, nem merte kimondani, amire
igazából gondolt. Nem is volt rá szükség, szavak nélkül is tökéletesen értették
egymást. Levi az alkarján cirógatta a bőrét, azon a ponton, ahol korábban a
betűk jelentek meg, és elgondolkodva ráncolta a homlokát, egyszerre tűnt
gyengédnek és szomorkásnak a tekintete.
– Ha nem lennének óriások, nyitnék egy teázót –
mormolta végül. Ekkor már Eren kemény és hideg ágyán ültek, ám egyikőjük sem
fázott. Az ujjai egyetlen egyszer sem hagyták el Eren bőrét. – Ha nem lennének óriások,
soha életemben nem tagadnálak le. Régebben azt hittem, nincs szükségem
lélektársra. Amikor nem válaszoltál… Amikor a Mária falat áttörték… Sosem
éreztem ilyesmit még ezelőtt, olyasfajta félelem volt, amin képtelen voltam
úrrá lenni. Amikor ráeszméltem, mi lehetett az oka… Sosem remegett még úgy a
kezem, mint akkor, amikor gyorsan megkérdeztem, hogy ott vagy-e… Hogy élsz,
lélegzel… vársz rám.
– Sajnálom – kért bocsánatot ismét Eren, Levi azonban
a fejét rázta.
– Akkor döbbentem rá – vallotta be csendesen. – Akkor
értettem meg, hogy igenis szükségem van rád. Tudnom kell, jól vagy-e. Tudnom
kell, élsz-e még. Ezért elégedtem meg március végén is annyival, hogy életben
vagy. Akkor még… tényleg nagyon dühös voltam rád, ezt Hanji meg Erwin
tanúsíthatja – tette hozzá, mire Eren elpirult. Ez alkalommal nem szabadkozott,
amit Levi szemlátomást egy mosolyféleséggel könyvelt el. Átkozottul jól állt neki, ha mosolygott. Ritkaszámba menő, ám
gyönyörűséges látványnak bizonyult.
Hogyan tovább?
Hogyan tovább?
Miért kell úgy
tennünk, mintha nem tartoznánk egymáshoz?
Eren magában őrjöngött. Értette a miérteket, ám azt
kívánta, bárcsak nem érthetné. Bárcsak ne lenne ésszerű magyarázat rá, amiért a
külvilág előtt el kell vágniuk ezt a tökéletes, különleges kapcsolatot. A köztük
levő szent köteléket.
– Ez nem jelenti azt – magyarázta aztán Levi –, hogy
az ilyen helyeken, ahol csak ketten vagyunk, nem viselkedhetünk úgy, mint ahogy
kellene.
Eren felnyikkant. Levi erre elhúzta a száját,
bosszúsan sóhajtott.
– Ne nézz így rám! Nem fogok veled semmi illetlent csinálni, amíg ilyen fiatal
vagy.
– E-engem nem zavar. – Eren biztosra vette, hogy
lángolt az arca. – H-ha akarja, é-én…
– Persze,
hogy nem zavar! – csattant fel Levi, ám a hangjának nem volt éle. – Kölykök,
akiknek még ott a tojáshéj a seggükön… Fogadjunk, hogy soha életedben nem
csókoltak még meg, így még attól is izgalomba jönnél – villant a tekintete Eren
ajkára. Amolyan engedélykérés is volt ez, Eren kalapáló szívvel ismerte el,
hogy nem tévedett.
– Levi –
nyöszörögte a nevét (első ízben a nevét, nem
hadnagyot vagy uramat), és túl sok könyörgés lehetett benne, mert a férfi keze
hirtelen a tarkójára simult, és aztán már csak egy erőteljes rántást érzett. Összekoccant
a homlokuk, egymás arcán érezték a kapkodó légvételeiket.
Csókot várt, de nem kapott. Levi lélegzetét kapta
igazából, a szájának cserepességét, nagyon halovány súrlódását. Semminek sem
lehetett nevezni, mégis volt valami – mégis
mindennek lehetett nevezni! –, mert
utána Levi megemelkedett ültében, az ajkát pedig a homlokára simította. Ott csókolta
meg először nagyon lassan és nagyon melegen, és aztán a kezébe vette Eren
kezét, a tenyerébe csókolt, majd az alkarjára, a betűk helyére, sehova máshová
nem, s amikor végzett, elégedetten pillantott föl rá a szempillája alól.
Eren szíve egy életre felmondta a szolgálatot, a bőre
pedig lángra gyulladt.
– Ugye-ugye? – húzta elégedett mosolyra az ajkát Levi.
– Beletrafáltam.
De nem számított – még neki sem.
Semmi sem számított, mert nem is volt semmi, és közben
mégis volt valami – mégis minden
volt! –, és Eren remegett, lángolt és szeretett, és előrehajolt, ölelte és
szorította magához Levi hadnagyot, az emberiség legerősebb katonáját, és
valahogy tökéletesnek érezte az egész pillanatot, amit együtt éltek meg. Arra a
rövidke időre, amit a cellában tölthettek, a legnagyobb titokban, pont elég
volt, hogy háborgó lelke egy kicsit megnyugodjon, s a bosszúvágy ne fokozódjon
lépten-nyomban.
Végül egyszer csak elálmosodott, a feje Levi vállára
bukott.
– Aludj – hangzott az utasítás. – Többé nem megyek
sehová… – érkezett kisvártatva az ünnepélyes ígéret, mire Eren elmosolyodott.
Úgy is tett.
Elaludt.
Készült: 2019. 05. 25.
Megjegyzés: Nagyon régóta szerettem volna feltölteni ezt a
szösszenetet. Eredetileg 2019-ben érkezett volna, amikor is íródott, de azt az
évet inkább egy életre elfelejteném… Egy kicsit ki is billentett a Shingeki
világából, kevesebb írásom született, inkább saját világba menekültem, viszont
most szeretném felvenni újra a fonalat – ha már a manga is lassan a végéhez
közeledik, a 4. évad pedig minden egyes résszel felkavarja a többség kedélyét…
A folytatás a „Csak
hét év” címet viseli, tartalmát tekintve „Eren tizenhat éves és türelmetlen. És csak hét éve maradt.”
Remélhetőleg nemsokára feltöltésre kerül (megjegyzem, ez is a katasztrofális
2019-ben íródott).
Talán érkezik majd egy olyan szösz is, hogyan élte meg
Levi, hogy Eren nem válaszolt neki 845-ben, hiszen mint látható, nagy utat tett
meg, hogy most már fontosnak tartsa a lélektársságot, nem úgy, mint mondjuk A példakép idején. És arról is lesz szó,
hogy most mi is van vele meg Erwinnel.
Szóval…
Folytatás
hamarosan. ^^
(és akit esetleg
érdekel: Szabadság Szárnyai 14. felvonás napokon belül várható)
