Eren Jaeger (novella; manga spoiler 90+; 105. fejezetre spoiler!!)

Eren Jaeger

Megjegyzés (1): a 105. fejezetet követően játszódik, tehát szigorúan spoileres!

Tartalom: Falco egész élete megváltozott, hogy megismerte „Mr. Krugert”; másképp látja már a világot, és ezen az sem változtat, hogy Mr. Kruger meghalt, hogy a helyébe valaki más léphessen: Eren Jaeger. Avagy semmi több, csak Falco gondolatai a léghajón illetve azt követően a szigetiekről, Eren Jaegerről, Gabiról és a jövőjükről.

Megjegyzés (2): Pre-slash, mert nagyon enyhén Eren/Falco (ne kérdezzétek, miért rajongok ennyire ezért a shipért, magam sem tudom xD), de aki akarja, az nem képzeli bele.

---

A lány, akit Gabi lelőtt, nem élte meg, hogy a léghajó földet érjen Paradis szigetén. A fedélzet kemény padlóján halt meg, a barátaival az oldalán, akik akkor sem hagyták abba a zokogást, mikor leszállni készültek. Falco összeszorult szívvel, gombóccal a torkában figyelte őket. Szótlanul álldogált, az sem érdekelte, hogy a bilincs a csuklójába mélyedt. Míg Gabi átkozódott, ő azért imádkozott, hogy egy nap bocsássanak meg nekik mindazért a szörnyűségért, amit velük tettek és lehetőleg ne végezzék ki őket azon a démoni szigeten.

Még ha minden okuk is meglenne rá – húzta el a száját keserűen. Néhány óra leforgása alatt majdnem kihajították őket a léghajóról, kis híján agyonlőtték, utána meg a dulakodás során úgy elverték, hogy Falcónak még most is sajgott az arca. Felszakadt a szemöldöke, a szájában meg vér fémes ízét érezte.

A parancsnok szemkötőt viselt és szemüveget; a férfi, aki hasonló rangú lehetett, mert mindannyian tisztelettudóan beszéltek vele, alacsonynak tűnt mellette – ő volt az egyetlen, aki furcsa, szárnyas szimbólummal díszített köpenybe burkolózott a felszerelése fölött. Falco próbálta megjegyezni a neveket – Hanji, Levi, Jean –, de képtelenség lett volna valamennyi démonét memorizálni – rengeteg voltak. Ha Falco nem a saját szemével látta volna a pusztítást, amit Liberióban véghez vittek, akkor egészen máshogyan nézett volna rájuk. Igaz, ő még így sem ugyanazt élte át, amit Gabi: nem látta Zofiát a törmelékek alatt, Udót az egymást taposó emberek lába alatt, a kapuőröket szitává lőni az utcán. A hölgy ölte meg őket a tetőről, mondta Gabi, mielőtt felkapaszkodott volna a léghajóra – az a hölgy, akit szíven lőtt, s aki iránt cseppet sem érzett bűntudatot.

Falco remegve nyelte a könnyeit. Mr. Kruger, vagyis Eren Jaeger, emlékeztette magát keserűen, hozzá hasonlóan láncokkal a csuklója körül ült. Hosszú haja a szemébe lógott, de Falco még így is elkapta az arcára kiülő érzelmeket. Árulkodóan reszketett a válla, a torkából feltörő, csuklásszerű hangok pedig egyértelműen sírásra utaltak. Miután elhangzottak a Sasha nevű lány utolsó szavai, miután az állítólagos barátai nekitámadtak és őt kezdték el hibáztatni mindenért, nem tudott megálljt parancsolni a testének. Falco vele szemben ült, őt nézte, s közben szánta.

Miért, Mr. Kruger? – kérdezte magában. Miért kellett ezt tenned? Zeke úr… te is… – siklott a pillantása a Bestia Óriásra. A férfi, aki büszkén egyengette Colt útjait, aki mindig segített rajtuk, ha bajba sodródtak, valójában az ellenséget támogatta – azokat, akiknek az elpusztításáról oly’ lelkesen és megfontoltan beszélt. És Pieck mindenre rájött. Az utolsó pillanatban, amikor majdnem odaveszett a puskatűzben, átlátott Zeke-en, megértette az árulását… és most Galliarddal meg Reinerral együtt végleg elszakadtak tőlük. A Háború Pörölyének Óriását elvesztették, az az erő ott lakozott Eren Jaegerben az Alapító és a Támadó ereje mellett, Marley pedig egyes-egyedül a Hordárra, a Páncélosra és a Marcangolóra támaszkodhatott.

Marley veszített – gondolta. Ez nem csupán az új Eldiai Birodalom első győzelme… Ez az első győzelme a sok közül. Marley végérvényesen veszített. Az anti-óriás fegyverek… a páncéltörő golyók. Az ellenség képes rá, hogy maga alá gyűrje Mr. Braunt… Pieck óriása pedig négykézláb vívja a csatáit!

A léghajó hirtelen leereszkedni kezdett. Falco, aki mindaddig szótlanul ült, és inkább a gondolataiba temetkezett, mintsem hangosan átkozódjon vagy vicsorogjon, ahogyan Gabi tette, elakadó lélegzettel konstatálta. Eren Jaeger is megfeszült, a lánc a csuklóján pedig csörrent egyet, ahogy megmozdult ültében. Könnye valamikor az út felében elapadt, az addigi cseppek az arcára száradtak. A nőt, aki fekete sálat viselt a nyakában, Mikasának hívták – Mikasa Ackerman, pontosította magában Falco szorongva –; ő volt az, aki minden alkalommal odahajolt, hogy letörölje őket, Eren meg csak azért nem hessegette odébb a kezét, mert nem tudta megmozdítani azt. A szája összepréselődött, hosszú haja rejtekében megbúvó különös színű szemét harag lobbantotta sötétre. Falco nyugtalanul, dörömbölő szívvel leste minden mozdulatát.

Mr. Kruger meghalt, amikor Eren Jaeger óriássá változva pusztulást hozott Liberióra, Falco pedig az első igaz barátját vesztette el. Eren Jaeger valaki más volt, teljesen más, mint Mr. Kruger, s mégis annyira hasonló. Falco nézte őt, próbálta megérteni, és egyre csak az járt a fejében, amit Reinernak mondott. A kezét nyújtotta, és azt állította, hogy „egyformák”.

Falco megnézte magának Eren Jaegert. A pillantása róla előbb Mikasára, majd Levira vándorolt. Levi Ackerman nem egyszer borsot tört Zeke úr orra alá még évekkel korábban, de látszólag remekül élcelődtek egymáson, megbocsátva vagy inkább félretéve a nézeteltéréseiket. A szőke, szomorú arcú fiút is megfigyelte, akit Arminnak szólítottak, majd Hanji parancsnokot, akinek megsérült a szeme a háború alatt… A Connie nevű katonát, aki Sashát siratta, a másikat, Jeant, aki majdnem lelőtte Falcót, amikor a fiú Pieck életéért rimánkodott…

Sokáig tartott, amíg memorizálni próbálta a neveket, ráadásul aligha sikerült mindenkiét megjegyezni, de a legfontosabbakat Eren életéből az út végére meg tudta tanulni. Gabi kísérletet sem tett rá, ám nem is számított. A sorsuk megpecsételődött, amint felkapaszkodtak a léghajóra, s most már mindegy volt, hogy ismeri-e a szigeti démonokat vagy sem, mert kikötöttek és az ítélet meg fog születni. Nem hajították ki őket a léghajóból, tehát nem akarták megölni őket. Gabi látta előre a jövőjüket: órákig tartó, embertelen kínzások alá vetik majd őket, hogy kiszedjék belőlük az információkat, aztán egy-egy cella lakói lesznek életük hátralevő részében. Talán egy darabig Eren Jaeger is osztozni fog velük rajta, vagy a szomszédjuk lesz egy másik barátságos zárkában, hiszen a szigetiek nyilvánvalóvá tették, hogy a „Bitorlóként” emlegetett férfit letartóztatták.

Soha többé nem láthatjuk a szülőföldünket – nyelt egyet a gondolatra. Egy valami vigasztalta: azzal, hogy elfogták őket, valamelyest megmentette Gabit. Egyikünk sem lesz a Páncélos Óriás – húzta el a száját –, de így legalább mindketten élhetünk. Ez a ketrec… aligha különbözhet majd a gettó ketrecétől. Mindig is foglyok voltunk, nem úgy, mint… az a madár… – jutott eszébe a pillanat, amikor a harcmezőn magához térve először látta meg a szárnyát kétségbeesetten csapkodó madarat. Az messze szállt, el tőle, mert megtehette azt, amit Falco soha sem. Akkor Falco zavarodottan, egy hosszú és sötét álomból ébredve azt kívánta, bárcsak ő is madár lehetne.

A királynő, akiben Ymir Fritz vére csörgedezett, apró termetű, szigorú tekintetű nő volt. Falco korántsem az istennőt látta benne, mint ahogy néhány katona összesúgott a háta mögött, hanem a démonok megtestesítőjét: az aranyhajú, angyalba bőrbe bújt démont, aki évekkel korábban kővé dermesztette a szívét.

– Historia királynő – súgta oda az egyik démon, az, amelyiket Jeannak szólítottak. – Ő fog majd dönteni a sorsotok felől, miután tanácskozik a parancsnokunkkal.

Míg Jean a történtek ellenére is viszonylag kedvesen bánt velük, addig akadtak olyanok is a léghajóról, akik kimutatták a foguk fehérjét.

– Lódulj! – Egy mogorva, nevenincs katona nagyot lökött Gabin, mire a lány ismét nekilátott a rúgkapálásnak. Falco nem látta ugyan az értelmét, hiszen nem volt hova menekülniük ezen az ördögi szigeten, Gabi azonban az a fajta lány volt, aki mindig megmakacsolta magát. Kölyök létére több embernek kellett lefognia erővel, és így nem egy zúzódást összeszedett. Felrepedt a szemöldöke, a szája széle meg vértől piroslott. A ruhája elszakadt, a testét összeverték, de a büszkeségén nem esett csorba. Nem adta fel, ezek után sem.

– Ez a lány… – A szőke katona, Armin volt az, aki hirtelen Falco mellé lépett. Falco azzal töltötte az idejét, amíg utaztak, hogy mindent és mindenkit megfigyelt. Összerakta a képet, hogy Eren, Mikasa és Armin egykor legjobb barátok voltak, és hogy Armin az, aki megörökölte a Kolosszális Óriást. Arra is rájött, hogy valami történhetett az évek során, mert a két barát, Eren és Armin eltávolodtak egymástól. Eren tulajdonképpen mindenkitől eltávolodott, valószínűleg azért, hogy beszivároghasson Liberióba. – Ez a lány… – mormolta Armin, miközben tetőtől talpig végigmérte Gabit. – Emlékeztet engem valakire. – A pillantása Erenre siklott, és Falco, bár nem neki szólt a mormolás, megértette a finom utalást.

Hát ilyen lett volna Mr. Kruger? – ráncolta a homlokát. Próbálta elképzelni Eren Jaegert Gabihoz hasonlóan vad és makacs gyerekként, de minduntalan azt az énjét látta maga előtt, aki szelíden beszélgetett vele a kórházi padon, és aki látszólag teljesen a bizalmába fogadta. Barátokká váltak ott ketten, és ez a barátság akkor szakadt félbe, amikor kijátszotta és felhasználta Falcót a mocskos terveire. Vajon a barátom volt-e valaha is? – tűnődött. Vajon látott bennem mást is a szerencsétlen kölykön, aki segít neki véghezvinni a mészárlást? Ezt annyira meg szerette volna kérdezni Mr. Krugertől, de már nem került rá sor. A királynő előrelépett, hogy köszöntse a hősöket, az új Eldiai Birodalom győzteseit, és valaki a fülébe súghatta, hogy kiket veszthettek el, mert a sokktól egy pillanatra elkerekedett a szeme. Sasha testét lepel fedte a kíváncsi tekintetek elől, a keze azonban kilógott alóla.

Tipikus – gondolta Falco elszoruló torokkal. Gabi… Hogy tehetted?

A királynő is ezt kérdezte magában, mert alaposan megnézte magának a dühös lányt.

– Tehát tényleg igaz – mondta színtelen hangon. – Ez a két kisgyerek…

– Harcosok! – süvöltötte Gabi, miközben a katonák szorításában vergődött. – Marley büszke harcosai vagyunk, rohadt démonok! Eresszetek! Azt mondtam, eresszetek! – A tekintete valahogy rátalált Falcóéra, és az arca, ha lehetséges, még jobban kivörösödött a haragtól. – Falco! – rivallt rá. – Ne csak állj és bámulj, miféle harcos vagy te?! Hogy akarod megörökölni a Páncélos Óriást, ha arra sem vagy képes, hogy harcolj?!

Eren Jaeger erre felemelte a fejét. Falco hálát adott az égnek, amiért szégyenében nem sütötte le a szemét Gabi dühös kitörését követően, mert így tisztán láthatta a férfi arckifejezését: megfejthetetlen volt, mint oly’ sokszor, csillogó a szeme, szokatlanul mély ránc a homlokán. Ha igazat pletykáltak az emberek, akkor Reinernál egy évvel lehetett fiatalabb, de Falco egyáltalán nem egy tizenkilenc éves fiút látott maga előtt, hanem egy megfáradt, éveket öregedett férfit, akinek a vállát lehúzta a hatalmas súly, amit cipelnie kellett. Szomorúság? Büszkeség? Vajon miféle arcot vághatott Eren Jaeger? Vajon mit jelenthetett az a pillantás, amivel őt, Falcót illette?

Falco az ajkába harapott. Érezte, hogy zavarában elpirult, és cseppet sem lett tőle könnyebb, hogy eszébe jutott, hogy ezt most mindenki láthatja. Eren Jaeger felvonta a szemöldökét, mint akit meglepett a reakciója, és egy leheletnyit zavartnak is látszott, Armin összeráncolta a homlokát és összenézett Mikasával, Gabi meg… Gabi meg elvesztette a józan eszét.

– Mit pirulgatsz?! – förmedt rá még élesebb hangon, mint azt megelőzően. – Ahelyett, hogy harcolnál! Majd akkor én! Én kész vagyok akár az életemet is adni a hazámért! – A szigeti eldiaiak megrángatták, majd a fejénél fogva lenyomták a földre, hogy behódoltassák Historia királynő előtt. Gabi térdre kényszerült, teljesen megalázták.

Falco Eren Jaegert nézte, Eren Jaeger meg őt, és valahogy egyiküket sem érdekelte többé Gabi szenvedése, a katonák között felcsapó susmus. Historia királynő sem izgatta őket, pedig a nő csendesen, igaz, kimérten beszélt Gabihoz. A szavai fontosak voltak, hiszen parancsokat adott az őröknek. A Falcót körülvevők például a kelleténél durvábban nyúltak hozzá, majd penderítették Gabi nyomába. Gabi időközben felállt, és bár egész testében remegett az elfojtott dühtől, megindult arra, amerre a királynő parancsolta. Az őrök vitték, ő meg vicsorgott, fújtatott és köpködött, és ahogy Falco elhaladt a királynő előtt, észrevette a nő szeme sarkában megcsillanó könnyeket.

– Miért, Eren? – hallotta a megtört suttogást. – Miért tetted ezt?

Eren Jaeger azonban nem akart válaszolni.

– Mire vársz, Eren? – kérdezte Levi. – Válaszra sem méltatod a királynődet?

Óráknak tűnő percek teltek el, Falco már azt hitte, megtagadja a válaszadást, vagy ha mégis felel, akkor már nem fogja elérni őt a hangja. Végül mégiscsak hallotta a választ, épp hogy eljutott a füléig.

– Hadnagy… – Nem ismerték egymást évek óta, sőt hónapok óta sem, mégis… Falco egyszerűen tudta, hogy Mr. Kruger soha sem ejtette volna ki ennyire fájdalmasan ezt az apró szócskát. Azt is tudta, hogy Mr. Kruger sosem mutatta ki ennyire az érzéseit, a darabokra zúzott, megsebzett lelkét. Halk volt a hangja és végtelen fájdalom áradt belőle. A gyászt tükrözte, azt a szegény nőt gyászolta, akit elvesztettek. – Hadnagy, kérem… Most már legyen elég.

Érdekes módon valahogy mindenki megelégedett ennyivel. Falco hátratekerte a nyakát, hogy láthassa, mi történik, és amikor ezt megtette, ismét összeakadt a tekintete Erenével. A férfi is elindult, Levi hadnagy személyesen kísérte, míg Mikasa Ackerman a másik oldalát foglalta el. Armin, aki egykor a barátja volt, nem mozdult a királynő mellől. Ő csak állt, és nézte, amint Eren követi a két gyermeket, hogy hozzájuk hasonlóan az egyik cellába kerüljön, s semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza. Valami végleg eltörött, Falco pedig annyira tudni szerette volna, hogy micsoda!

Milyen ember vagy valójában, Eren Jaeger? – töprengett magában. Valamiért… én valamiért elhiszem neked, hogy egyformák vagyunk. Ez a háború… értelmetlen. Azt hiszem, kezdem érteni, mit miért teszel… Te csak… haladsz előre, nem igaz? És megpróbálsz véget vetni… Ezért árult el bennünket is Zeke úr… Nem a szigetieket választotta, hanem a testvérét… Mert ő mindenkinél jobban tudja, hogy ha így folytatjuk, akkor nem lesz jövőnk…

– Mondd, Falco – szólította meg aznap este Eren Jaeger először azután, hogy felfedte igaz énjét és megannyi ember halálát okozta –, gyűlölsz engem? – Elkülönített cellában kuporodtak mindhárman, ki-ki a maga oldalán. Gabi a lehető legtávolabb mindenkitől, Eren és Falco azonban túlságosan is közel egymáshoz. Falco volt az, aki odakúszott a férfi cellarácsához, hogy rájuk fonja az ujjait, és amikor ez megtörtént, Eren Jaeger ránézett és megajándékozta egy mosollyal. Szép mosolya volt, annyira szép, hogy Falcónak elakadt a lélegzete.

– H-hogyan? – Meghökkent, egyáltalán nem ilyen kérdésre számított. Eren Jaeger őt nézte, kedvesen és komolyan, mindenképpen valamiféle feleletet várva. A tárgyalásuk messze volt még, így is csodába illett, hogy egyáltalán elkezdtek beszélgetni. Falco nyelt egyet, hogy összeszedje a bátorságát, de amikor megszólalt, a hangja cérnavékonyan csengett. – N-nem… Én… Azt hiszem, értem, hogy mi miért volt szükséges…

Gabi erre összerezzent.

– Te rohadt áruló! – suttogta. – Bár te haltál volna meg Udo és Zofia helyett!

Fájt az őszintesége, fájtak a szavai, Falco azonban mégis egykedvűen bólintott.

Legyen, ahogy akarod, Gabi – gondolta. Fogalmad sincs semmiről, hogy én… mi mindent megtennék érted… Ezt… egyedül Mr. Kruger tudja… Vagyis Eren Jaeger – sandított a férfira, aki valóban mindentudóan tanulmányozta őket. Még Reiner sem láthatott bele úgy a fejébe, mint ahogy Eren Jaeger, mikor Mr. Krugernek adta ki magát.

– Örülök, hogy itt vagy, Falco – vallotta be. – Először talán nem úgy tűnt, de… Örülök, hogy itt vagy, minél távolabb attól az ördögi helytől. Teljesítetted a küldetésedet: a lány, aki annyira fontos számodra, hosszú életet fog élni, ha egy kicsit megjön az esze… Nem fog meghalni Ymir átkától tizenhárom év elteltével… És az én kívánságom is teljesült – mosolyodott el halványan. – Te is hosszú életet élhetsz. Hosszú és boldog életet… Mert bármennyire is kegyetlen a világ – komolyodott meg még inkább a tekintete –, ha elég ügyes vagy, megláthatod a szépségét is… Mert megszámlálhatatlanul sok szépsége van, Falco – bizonygatta. – Csak hinned kell bennük! – És Falco hitt is. Ahogy eddig is, úgy most is minden szavát elhitte Eren Jaegernek.

Egymásra bámultak, és Falco az ujjait nézte a rácsokon, a sajátját meg a férfiét. Kedve támadt finoman összesimítani őket, de már így is annyira átmelegedett az arca, hogy biztos volt benne, teljesen nyilvánvaló a zavara.

– Mindjárt elhányom magam. – A csendet Gabi törte meg, undorodva kommentálta Eren monológját (és valószínűleg egy kicsit a szituációt is, amibe belekerültek). Úgy nézte Falco ujjait, mintha egyesével szerette volna letörni őket.

Eren Jaeger a lány felé pillantott.

– Szokj hozzá – vetette oda ingerülten. – Már nem otthon vagy, kicsi hercegnő.

– Te is szokj hozzá – vágott vissza Gabi. – A gondolathoz! Gabi Braun vagyok – emelkedett fel. A láncok hangosan csörögtek. – Gabi Braun vagyok, a leendő gyilkosod! Megesküszöm, hogy meg foglak ölni… Akkor is meg foglak ölni, ha ez lesz az utolsó tettem ebben az életben! Ha nem lehetek Páncélos… Akkor elveszem azt, ami benned lakozik: az Alapítót, a Támadót és a Háború Pörölyét! Én leszek a gyilkosod és az Eldiai Birodalom megmentője!

Eren Jaeger ajkán ezt hallva átsuhant egy halvány mosoly. Falco hirtelen meleg ujjakat érzett a sajátjaira simulni; Eren szorítása erős volt, ugyanakkor gyengéd, barátságos és cseppet sem ellenséges. Gabi tágra nyílt szemmel szörnyülködött, de valahogy sem Erent, sem Falcót nem érdekelte.

– Sajnállak – mondta ki Eren. – De veled ellentétben én nem gyűlöllek, Gabi Braun. Azok után sem, amiket tettél. Te csak egy naiv, ostoba kiskölyök vagy, aki mit sem tud a kegyetlen valóságról. Willy Tybur megpróbálta felnyitni a szemedet, de úgy látom, nem végzett jó munkát. Én sem, ami azt illeti. De nem baj. Most a saját szemeddel tapasztaltad meg a világ kegyetlenségét, ahogyan egykor én is. Azt állítod, különbözünk? Tévedsz, Gabi. Egyformák vagyunk. A falakon belül… Az óceán túloldalán… Egyformák vagyunk, Gabi, és egy nap ezt te is belátod.

– Szitává foglak lőni! – fenyegetőzött a lány. – Szétloccsantom az agyadat, Jaeger!

– Egy nap hinni fogsz nekem, Gabi. És meg fogod érteni azt is, hogy miért tettem. Mindenki… meg fogja érteni, hogy valójában… semmiben sem különbözünk. Ugyanolyan szörnyetegek vagyunk, éppen ezért… az óriásokat, a halált, mindent… mi magunk hoztuk a fejünkre a vesztünket, és csak mi lehetünk azok, akik győzelmet arathatunk. Hogy végre… felkeljen a nap… és minden… más legyen. Hogy elhozhassuk a világ számára azt, amire mindannyian annyira vágyunk, éljünk a falakon belül vagy a gettóban… A szabadságot. Te az életedet adnád azért, hogy megölhess engem… Dicséretre méltó. Én a szabadságért… kész vagyok meghalni, Gabi Braun. Még mindig azt állítod, hogy különböznénk?

Gabi nem felelt; összeszorította a fogát és vicsorgott, mert abban jó volt. Eren úgy tűnt, nem is várt választ. Fogta Falco ujjait meg egy kicsit a rácsot is, mert aligha lehetett tagadni, hogy ezt tette, hosszú haja meg az arcába hullott.

– Falco… – suttogta oda a fiúnak, amikor Gabi nem figyelt rájuk. – Bocsáss meg, amiért kihasználtalak, de…

– Semmi baj, Mr. Kruger. – Falco türelmetlenül szakította félbe. – Vagyis… Mr. Jaeger – helyesbített. Az udvariasság könnyedén, Mr. Kruger igazi neve cseppet sem olyan könnyedén gördült le az ajkáról. Rászorított Eren ujjaira, és a férfi sötét fürtjein keresztül hagyta, hogy összekapcsolódjon a tekintetük. Eren Jaegernek nemcsak a mosolya volt szép, hanem a szeme is, különleges és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Most már értem – mondta halkan. – Eddig nem értettem, de most már… kezdem érteni. Tudja, hogy mit miért tett.

– Akkor már nem vagyok egyedül.

– Eddig sem volt. – Falco Reinerra gondolt, és arra, hogyan váltak el egymástól Eren Jaegerrel. Gyűlölet lenne? Nem, az nem lehetett. Ők… megértették egymást odalent, a sötétben. Mielőtt Eren Jaeger lépett volna, a kezét nyújtotta, Reiner meg elfogadta. Ők egyformák voltak, ahogyan Falco is. – Minden rendben lesz, Mr. Jaeger – biztosította a férfit hirtelen fellobbanó határozottsággal. Sosem érezte magát még ilyennek, erős volt és magabiztos, és Eren Jaeger szája sarkában mosoly bujkált ezt látva. – Minden rendben lesz.

– Eren – mondta, mire Falco meglepetten pislogott.

Eren Jaeger mosolygott, és nem törődött Gabi rosszallásával.

Hát ennyire egyszerű lenne? – kérdezte Falco. Hát tényleg… barátok lennénk? Szövetségesek? Eren Jaeger… tényleg ugyanazt akarja, amit Mr. Braun? Lehetséges, hogy… közös erővel meg tudjuk állítani ezt a földi poklot?

Ennyire egyszerű volt – a kezdet.

– Szólíts Erennek – hangzott a felelet a férfi szájából, Falco pedig rábólintott.

– Ahogy óhajtja… óhajtod…

Eren.

Készült: 2018. 05. 12. – 05. 28.

Rendkívül fontos hírek a blogot illetően!

Sziasztok!

Tudom, hogy réges-rég frissítenem kellett volna, kicsit betemettek a vizsgák, úgyhogy... jobb, ha nem ígérek dátumokat, pláne, hogy hamarosan kint van a következő mangafejezet, és arra meg rá kell szánnom nem kevés órát...

De bármennyire is szégyellem magam a frissítések miatt, ezt a bejegyzést meg kell írnom.

Alapvetően nem szoktam problémázni, ha egy-egy történetem megjelenik valahol egészen máshol, más neve alatt, úgy, hogy engem is megjelölnek, mint forrást (bár valljuk be, jogilag jobban megállná a helyét a dolog, ha előtte be is szereznék az engedélyt, hogy ezt megtehessék... mindegy), DE azt nem szeretem, amikor tévedésből vagy szándékosan megjelenítik az én nevemet, de nem az én írásomat. Igen, hasonló a helyzet állt most elő, és nem mondom, hogy nem vagyok bosszús, mert az vagyok. Tudom, ami kikerül az internetre, annak ennyi volt, az lopja el és használja fel, aki akarja, meg az ember mégiscsak ember, tévedhet...

Azért írom ezt a bejegyzést, hogy minden olvasómmal tudassam, hogy a történeteimet csak és kizárólag ezen a blogon lehet olvasni, illetve a Merengő-n, tehát ha bárhol máshol is bukkantok Shigenkis ficekre, pláne olyanokra, ahol az én nevem is szerepel, azokat az illető személy biztosan nem az én engedélyemmel töltötte fel. Kérlek benneteket, amennyiben ilyesmit észleltek, vegyétek fel velem a kapcsolatot...

Előre is köszönöm és reméljük, nem kerül sor ilyesmire! ^^

A Titánok – 19. fejezet – A fal túlsó oldalán

19. fejezet

A fal túlsó oldalán

Armin órák óta furcsán méricskélte. Eren szinte akkor is magán érezte a tekintetét, amikor a fiú odabent ücsörgött a szobájukban Annie-val, ő meg Kuklo kezét szorongatva próbálta élvezni a szabad levegőt. Csomagolniuk nem kellett, nem lett volna mit magával vinnie. A kulcs hűvösen tapadt a bőréhez, a vállán így is épp elég súly nehezedett. A vidéket szemlélte lázasan, mert korábban még sosem járt itt, aztán amikor nem a fákat vagy a különös, kék-lila színben pompázó virágokat figyelte, Kuklo vonásait tanulmányozta. A gyermek vajmi keveset örökölt a Reiss családból. Noha a fekete fürtöket nyugodt szívvel kenhették Historia felmenőire, hiszen Rod és Frieda is sötét hajúak voltak, Erent nyugtalanította a látványuk. Ő azok közé tartozott, akik tudták az igazságot, és így még inkább nehezére esett, hogy a hazugság a nyelvére gördüljön. Persze idővel beletanult, mások előtt majdhogynem könnyedén tette, de Levi hadnagy esetében jobbnak látta hallgatásért könyörögni, mert az igazság a végén kiszaladt volna a száján.

Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, miközben leguggolt a gyermek mellé, hogy megtörölje a száját. Kuklo egy burgonyán nyámmogott, amit valószínűleg Sasha orra elől csenhetett el – Eren kételkedett benne, hogy a lány önként adta volna –, vagy valaki más tette meg, hogy a kisgyereknek adhassa. Armin most az ajtóban állt. A karját összefonta a mellkasa előtt, szemöldökét pedig összehúzta. Nem kellett a homlokát ráncolnia ahhoz, hogy Eren tudja, valamin egy jó ideje töpreng. Hogy persze min, nos, arra is lett volna egy tippje, pláne, hogy Kuklo valamiért rászokott, hogy Levi hadnagyot – legyen szó a férfi jelenlétéről vagy anélkül – szimplán Levi bácsiként emlegesse.

Eren még most is megborzongott a férfi először döbbent, majd szikrázó tekintetétől. Nem mondott egy szót sem – mert hát mit is mondhatott volna egy alig négyéves kölyöknek? –, de aligha lehetett volna azt állítani, hogy repesett az örömtől.

Előbb a pusmogás csapott fel, azt kuncogás és kíváncsi tekintetek kereszttüze kísérték. Levi így sem vesztette el a tekintélyét, elég volt egyetlen pillantást vetnie az éppen mutogató felderítőre, az a fülét-farkát behúzva menekült biztonságos helyre, de nyilvánvalóan beszédtémává vált, hogy Levi és a királynő fia… megkedvelték egymást? Kuklo legalábbis kedvelte a hadnagyot, mert ezt nem felejtette el többször is Eren tudtára adni, Eren meg… amikor a kisfiú visszakérdezett – „Ugye te is szereted őt, Eren?” –, inkább az ajkába harapott, mintsem hogy megválaszolja a kérdését. Kuklo túl kicsi volt, még nem tudott különbséget tenni.

– Tudod – törte meg a csendet Armin, mióta egy jó ideje szótlanul álldogált –, szerencséd van, amiért Mikasa felhúzta magát a pletykákon, nem pedig igazat adott nekik.

Ez valójában igencsak vicces jelenet volt. A lány annyira felpaprikázta magát, hogy akitől csak hallott valamit Leviról és Erenről, annak szó nélkül a torkának ugrott. Meg sem fordult a fejében, hogy bármi is igaz lett volna belőlük, arról a gyengéd cirógatásról, amit pedig Eren kivitelezett az ajkával Levi bőrén, hála az égnek semmit sem tudott. Arról senki sem tudott az érintetten, no meg Kuklón kívül, de a kisfiú nem tulajdonított neki jelentőséget. Valószínűleg azt látva vette a fejébe, hogy Eren esetleg kedveli a hadnagyot.

– Nem mindegy? – pillantott hátra a válla fölött. – Ha lenne is bármi… helytelen – fogalmazott végül így –, akkor sem számít. Ha elfelejtetted volna, éppen egy háborúba készülünk vonulni. Nincs időm ilyesmire. A Titánoknak… sosincs nyugtuk.

Armin a szemét forgatta.

– Most kezdem csak megérteni – mondta. – De ez nem jelent semmit, Eren. Amikor Minát akartad feleségül venni…

– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, akkor milyenek voltak a körülmények, Armin!

Barátja megemelte a szemöldökét.

– Milyenek voltak a körülmények? – kérdezte. – Miben lennének másak?

– Akkor… – Eren ökölbe szorította a kezét. Akkor még reménykedtem egy normális életben – gondolta. Akkor még azt hittem, mindent titokban tarthatok… és úgy is felszabadíthatom a világot.

Nevetségesen naivnak érezte magát, ahogy az akkori énjére gondolt vissza, pedig aligha telt el olyan sok idő azóta, hogy gyökeresen változásokon eshessen át. Megváltozott, ezt nem tagadta. Valahogy újra a gyermekkori énje lehetett, aki nemcsak rajongott a Felderítő Egységért, hanem egyenesen bálványozta Levi hadnagyot.

Az érzelmek átalakultak egy kicsit, de nem múltak el nyomtalanul… sőt… éppen ellenkezőleg történt minden. Eren most kezdett csak rájönni, hogy az évek során, amíg megpróbálta őket elnyomni, mennyire felerősödtek.

– Látod? – Armin ezalatt elhúzta a száját. A fintor, ami helyet foglalt a szegletében, egy cseppet sem tetszett Erennek, de nem tehetett ellene.

Ahogy Armin előtt is megnyílt a világ és rájött arra a sok szörnyűségre, amitől Eren kétségbeesetten kísérelte megóvni, megkezdte a maga változását: szótlanná vált és megfigyelt, sokkal jobban, sokkal megfontoltabban, mint korábban. Nem bocsátkozott feltételezésekbe, előbb mindent megvizsgált, ha meg valami olyasmire jutott eredményül, amit esélyesnek vélt, többnyire megtartotta magának – vagy olyanokkal osztotta meg, akiknek a körébe Eren nem tartozott bele.

Eren tudta, hogy Armin nem hibáztatta, amiért óriássá változtatták és meg kellett örökölnie a Kolosszális erejét, de azért, ahogy éveken át a Titánok tagjaként viselkedett – és amit mindennek a tudatában az emberiséggel tervezett –, azért igen. Armin elítélte őt és a terveit, s ezt a barátságuk is megsínylette.

– Látom – felelte. Látom, hogy mindkettőnknek vannak most már titkaik… – és ez a gondolat még jobban fájt így, hogy nem mondhatta ki, mint azt először elképzelte. Ismét Kuklónak szentelte a figyelmét, mert az volt a könnyebb megoldás, és amikor Armin hátat fordított neki, hogy visszavonuljon a magányába, elszégyellte magát, amiért elöntötte a megkönnyebbülés. Nehéz volt Armin szemébe nézni, s még nehezebb volt elmondani neki, hogy Bagoly útját fogja végigjárni.

Hizuru vár rám, Armin – sóhajtotta, miközben a karjába vette izgága unokaöccsét –, és sehogy sem tudsz már megállítani. Át fogom szelni az óceánt… és úgy fogok tenni, ahogy Bagoly kérte: befejezem a küldetésemet. Csak így vethetek véget mindennek.

** * **

Mina Carolinával összefutni egy cseppet sem volt kellemetlen. Eren azt hitte, feszengeni fog, különösen a pletykák után, a lány azonban szemlátomást nem neheztelt rá, sőt mintha sejtette is volna, hogy ez fog történni. Tizenkét éves korukban ismerkedtek meg, Eren ekkor még imádta a Felderítő Egységet és bármire hajlandó lett volna, hogy Levi hadnagy beosztottja lehessen. Mina tehát tudta, hogy valójában mennyire… erre az egész őrületre vágyott. A sors úgy hozta, hogy most már a lány sem tudott kivergődni – bár Eren élt a gyanúval, hogy senkinek sem sikerült megingatni az elhatározásában; kitartott amellett, hogy Erenhez hasonlóan ő is a Felderítő Egységnek szenteli az életét.

– Örülök, hogy egymásba botlottunk – mosolygott rá kedvesen. – Mindenképpen találkozni szerettem volna veled, mielőtt… hosszabb időre elválnak az útjaink. – Eren ebből már tudta, hogy őt is értesítették az utazásról. Persze ezt abból is sejthette, hogy a viskó közelében ott őrködtek Kiyomi asszonyság testőrei is, akik mindig visszatartották, valahányszor túl messzire merészkedett.

– Olyan helyen maradjon, ahol láthatjuk – mondogatták, amit Eren magában így fordított le: vagyis ahol rajtad tarthatjuk a szemünket, nehogy véletlenül sikerüljön meglógnod előlünk. Nem mintha Kiyominak szökéstől kellett volna tartania, ahhoz túl mély volt közöttük a kapocs. Eren ismerve elődje, Kruger emlékeit, nehezen tudta visszafogni magát az asszony társaságában. A viszontlátás öröme szorította össze mindannyiszor a torkát, ha találkozott a tekintetük.

– Ne csinálj semmi ostobaságot! – Mina Carolina rángatta ki az emlékeiből. A hangja szigorúan csengett, s a tekintete sem árulkodott különbről. Ismerte már Erent annyira, hogy tudja, szeretett őrültségeket csinálni.

– Tudom, mit kell tennem – felelte erre meglepően határozottan. – Nem kell aggódnod miattam. – Nem kellett saját magát meggyőzni, de igazából a lányt sem, mert elmúltak azok az idők. Azóta mindketten a maguk útját járták.

– Eren… – Mina persze ennek tudatában is hatalmasat sóhajtott. Gyengéd volt az érintése, az ujjai pedig könnyedén és ismerősen simultak Eren arcélére. Hangjából nem fájdalmas vágyódás hallatszott ki, hanem szimplán baráti aggodalom. Ha valami nem működött, az nem működött; egyikük sem siratta, az együtt töltött időszak szép volt és emlékezetes. A szerelem elmúlt azokkal az időkkel – ha egyáltalán létezett is –, a barátság viszont megmaradt. – Vigyázz magadra! – kérte őszintén, parázsló félelemmel a szívében, mire Eren óvatosan bólintott egyet.

Ez a búcsúzás pillanatának tűnt, Kiyomi mindent gondosan előkészített. A lovak és a katonák is felszerelkezve álltak és vártak, hogy Eren is elkészüljön. Mina nem tartotta fel, az ölelésébe vonták egymást, majd Eren sietve ki is bontakozott belőle, hogy sorra járja a barátait.

Mikasa falfehéren és szótlanul álldogált a felderítők körében; ujjai görcsösen markolták a nyakát védő sál anyagát. A Felderítő Egység köpenyét és a háromdimenziós manőverfelszerelést viselte magán; szabad keze még most is, a falak biztonságában is a kardjának markolatára csúszott, valahányszor valami zajt hallottak. Eren úgy értesült, hogy az alagútig is el fogja őket kísérni. Tovább nem mehetett, rá nem itt volt szükség. Ez az ellentét túl hosszú ideje tartott már közte meg Levi hadnagy között. Csak akkor egyezett bele valamelyest, amikor a férfi odafordult felé, és így szólt:

– Bármennyire is nem tetszik a gondolat, egy családból származunk. – Mikasa felrántotta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy kommentálni szerette volna a megjegyzést, végül azonban inkább a nyelvére harapott. Eren igencsak mulatságosnak találta a látványt, de hangosan jobbnak látta, ha nem említi. Valószínűleg egyik érintett sem díjazta volna annyira, mint ő. – Éppen ezért – folytatta eközben Levi –, a lehető legjobb döntésnek tartom, hogy itt maradsz. Amíg Kenny amellett a semmirekellő idióta mellett pöffeszkedik, jobb, ha lesz még egy Ackerman a falakon belül, aki szembe tud vele szállni.

– Én nem ismerem ezt a Kenny Ackermant – makacskodott Mikasa. – Nem nekem kellene hátramaradnom. Nem ismerem úgy, mint egyesek az Egységből. – És ebben igaza is volt, mire Erent mintha nyakon öntötték volna egy vödörnyi jeges vízzel.

Elfogta a rémület. Szerette Mikasát, örült, amikor maga mellett tudhatta, de a gondolat, hogy a hadnagy helyett a lánnyal kell a falakon túlra merészkednie, annyira megrémisztette, hogy teljes testében megmerevedett. Nem akarta, a legkevésbé sem, ettől pedig… még jobban megrémült.

A kérdés ott csüngött kimondatlanul a levegőben: miért? – de nem sikerült választ találnia rá, még úgy sem, hogy mélyen magába nézett.

Levit vele ellentétben egy cseppet sem rázta meg a lehetőség – igaz, ő a rangjából adódóan okkal lehetett nyugodtabb; olyanokat is tudott, amiket mások nem, ráadásul… Ő nem az a fajta ember volt, aki csak úgy kimutatta az érzelmeit. Míg Eren gyakran nyitott könyvként tárulkozott fel előtte, apró, csetlő-botló ügyetlenkedéseivel majdnem minden titkát készségesen kinyilvánítva, addig ő remekül titkolózott. Eren szerette volna úgy olvasni a gondolatait, ahogyan a férfi tette az ő esetében.

– Lehetséges. – Levi megvonta a vállát. – De én vagyok az, akire rábízták a kölyköt. – A fejét Eren irányába döntötte, aki feszült figyelemmel csüngött minden egyes szaván. Míg ő teljesen elvarázsolódott és megnyugodott, Mikasa szeme szikrázott a haragtól.

– Az a döntés réges-rég az értelmét vesztette! – csattant fel. – Ráadásul azután hozták meg, miután látták, hogy szét tudja verni Erent! Még az egyik fogát is kiütötte! – háborodott fel. Hiába telt el a tárgyalás óta nem kevés idő, sosem bocsátotta meg a férfinak az ott történteket, és valahányszor kettesben voltak Erennel, nem felejtette el a fiút sem emlékeztetni az elszenvedett ütésekre és rúgásokra.

Levi ezen meglepődött. Értetlenül nézett a lányra.

– Visszanőtt, nem?

– Maga…!

– Mikasa, elég. – Farlan kedvesen, de hangjában kellő figyelmeztetéssel szólt rá a lányra. Éppen akkor csatlakozott hozzájuk Isabel, Hanji, Mike valamint Nanaba társaságában, és így még sikeresen elcsípte a kirobbanni készülő vita elejét. – Nem Levi döntött a maradásod felől, az utasítás magasabb körökből érkezett. – Erwintől, adta a tudtukra. Erwin Smith remek stratéga volt, ha úgy érezte, Levi helyett jobb, ha Mikasa marad, annak oka kellett, hogy legyen. És az így is volt jól, nem kell megkérdőjelezni.

– Amikor szükségem lesz rád, arról tudni fogsz. – Eren ennyivel búcsúzott. – Addig meg… vigyázzatok az unokaöcsémre… és helyezzétek biztonságba, ahogy az anyjával is tettétek – utalt Historiára. – És vigyázzatok anyára is… – Sem Carla, sem Historia nem tartottak velük. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Eren még csak nem is vehetett tőlük búcsút, nehogy felhívja magára a figyelmet. Még csak az hiányzott, hogy valamennyiüket elfogja. Kiyomi többször is biztosította őt afelől, hogy egyiküknek sem esett bántódása… ahogyan arról is, hogy egy nap viszontláthatja őket. Ösztönösen megbízott az asszonyban és hitt a szavaiban. Ha biztonságban voltak, akkor biztonságban voltak.

Így könnyebb – gondolta –, nem kell aggódnom értük. Nem fognak… velük manipulálni. Ettől ugyanis korábban rettegett. Amikor Titánként elfogták, akkor is a családjával próbáltak hatni rá. Megbénította a félelem, hogy az árulása rájuk is kihatással lett, és hogy őket védje, fejet hajtott Erwin Smith előtt. Többé azonban senki előtt nem kívánt térdre kényszerülni. Senki sem kerekedhetett fölé. Többé nem.

Erősebb vagyok – szorította ökölbe a kezét. Tudom, mi a dolgom.

Ezt annyiszor ismételte már el, hogyha valaha is kételye támadt afelől, hogy valóban tudja, akkor az mostanra minden bizonnyal elszállt. Annie-ra emelte a tekintetét, aki ezt észlelve odalépett elé. Összesimították a kezüket, a bajtársias szorítás elég volt ahhoz, hogy Eren még több erőre tegyen szert.

A lány a füléhez hajolt.

– Ugye mindent megjegyeztél, amit mondtam?

– Ne aggódj – súgta vissza gondosan ügyelve, hogy a szóváltásukat senki sem hallja –, minden rendben lesz. Ha elakadok, Kiyomi segíteni fog.

– Te még… Nem tudod, pontosan mit fogsz ott találni. – Annie elbizonytalanodott. – Vannak emlékeid, de csak azt látod, amit Karl Fritz is. Azóta… sok minden megváltozott, Eren – mondta halkan. – Nem a dolgok előnyére, ebben is biztos vagyok. Minden… rosszabb lett, és azóta, hogy utoljára voltam otthon, talán még rosszabb. Soha senkiben ne bízz meg onnan, megértetted? – figyelmeztette. – Nem tudhatod, ki az ellenséged!

– Ne aggódj, vigyázok magamra.

– Mi is ott leszünk vele – jegyezte meg Levi szárazon. – Felesleges idegeskedés, Leonhart.

– Levi úgy érti – vette át a szót Farlan –, hogy nem kell aggódnotok, mindent kézben tartunk.

Levi vállat vont.

– Értsék, ahogy értsék, nem érdekel – közölte. Eren felé fordult, a fiú pedig nyugtalanul viszonozta a tekintetét. – Indulhatunk?

– Igen – suttogta.

Azóta, hogy teljesen kivetkőzött magából Levi szeme láttára és úgy viselkedett, egyszer sem kerültek olyan helyzetbe, hogy egyedül lehessenek. Eren igazából gondoskodott is róla, hogy így legyen. Még mindig szörnyen zavarban érezte magát, elég volt csak gondolnia a történtekre, nemhogy beszélni róluk! Nem is értette, mi vitte rá, hogy megtegye! Mitől bátorodott fel ennyire? Levi meg… miért hagyta, hogy az ajkával végigcirógassa a kézfejét?

Csóknak lehetett nevezni a maga módján, s az emlékébe még mindig kellemesen bizsergett bele. Meg bele is pirult – bár ez így enyhe kifejezés volt. Olyan vörös lett, hogy Jean, aki az ajtóig kísérte őket, azonnal megjegyzést tett rá, neki meg hirtelenjében kedve támadt búcsúzásképpen képen törölni a lóarcú fiút. Sajnálta is, amiért végül nem adódott rá lehetősége, hogy megtegye.

Levi hadnagy intett a fejével, mire az őrök elléptek az útjukból. Kiyomi asszonyság köpenyt viselt a kimonója fölött, máskor kontyba csavart haját most szabadon eresztette. Nyakában megpihent a sálja, s így még jobban hasonlított Mikasára, mint kontyos verziójában. Ahogy elhaladt a lány előtt, egy pillanatra megállt, hogy vessen rá még egy utolsó pillantást. Olybá’ tűnt, mintha örökre az emlékezetébe próbálná vésni a vonásait; félrebillentette a fejét, a szemöldökét összehúzva koncentrált. Végül anélkül ment tovább, hogy bármit is mondott volna a lánynak.

– Gyere, Eren – hangzott az utasítás Levi szájából. A férfi már az ajtóban állt, és látszólag türelmetlenül várta, hogy kövesse. Az utolsó parancsok is ki lettek osztva – valamennyi felderítő tudta, hogy a távollétükben mi a dolguk. – És te is – siklott a tekintete tovább. – Ne kelljen megbánnom a döntésemet, Petra. – A lány komolyan lépett előre. Felvillanyozta a gondolat, hogy velük tarthat, ám bosszantotta is, hogy távozása mekkora port kavart a felderítők körében. Oluo látványosan depresszióba süllyedt, Eld elkomorodott, néhányan meg, akik szintén elítélték, hogy nem büntették meg jobban (ezek javarészt Eren jelenlétét sem nézték jó szemmel), összesúgtak a háta mögött.

– Ne vedd magukra – szólt neki Eren. – Én sem teszem.

– Mintha az olyan egyszerű lenne – mormogta a lány. – Én nem szoktam hozzá, hogy ennyire utáljanak.

– Akkor itt az ideje, hogy hozzászokj. – Eren finoman vállat vont. Az élet kegyetlen volt, semmit sem tehettek ellene – azon kívül, természetesen, hogy beletörődtek a történtekbe. Petra összepréselte az ajkát, majd megindult a nyomában. Nem pillantott sem egyik barátjára sem, meg sem hallotta Oluo fájdalmas sóhajtását.

Nagyobb létszámmal indultak útnak, de Eren tudta, hogy nem fogják mindannyian elkísérni őket. Erwin parancsnok nem tudott személyesen tárgyalni Kiyomival, Hanji azonban sikeresen közvetítette az üzenetét: Levi hadnagy néhányukat vihette magával, hogy ne keltsenek feltűnést, a biztonságukról pedig a keleti asszony testőrei gondoskodtak. Akik mindvégig mellettük fognak maradni… Erenre rájuk pillantott. Sasha és Connie éppen sugdolóztak és nevetgéltek valamin, amit senki más nem értett rajtuk kívül, Jean meg, aki nem vett részt a küldetésen, de szeretett volna még megjegyzéseket tenni a viháncoló párosra, bőszen kommentálta őket. Petra, aki szorosan Eren mellé húzódott, elszántan szegte fel a fejét – bár mindannyiszor elhúzta a száját, amikor utolérték a gonoszkodó sutyorgások –; Farlan Isabelnek magyarázta, hogy miért nem jöhet velük, Isabel meg Levinak, hogy miért kell velük tartania a küldetésre.

– Elég. – Levi szigorúan vetett véget a könyörgésnek. – Kiyomi asszonyság, készen állunk.

– Nagyszerű – bólintott az asszony. – Eren… – A hangja csordultig telt szeretettel, amit a fiú még mindig nehezen tudott fogadni. Valahányszor egymás társaságába kerültek, megannyi megmagyarázhatatlan emlék és érzelem öntötte el; a térdre többnyire megroggyant tőlük, a fejébe meg irtózatos fájdalom hasított. Mély levegőt kellett vennie, és Levi ilyenkor rögtön felfigyelt rá, hogy valami nincs rendben. Most azért hezitált, mert még ő sem tudta hova tenni a szobában történteket.

Eren nyelt egyet.

Az alagút elé érkezve már nem vettek egymástól könnyes búcsút, Levi szó nélkül hátat fordított mindenkinek, mikor Hanji egy csontropogtató ölelésbe akarta zárni, és olyan arcot vágott közben, hogy Erennek nevethetnékje támadt. Összekapcsolódott a tekintetük, a férfi pedig egyetlen hosszú pillanatig rábámult. Úgy csillogott a szeme, akár egy fénylő drágakő. Eren ragyogó kéknek látta, a legsötétebbnek, amilyennek az óceán vizét is képzelte, s csak halványan mutatott némi szürkeséget.

– Gyönyörű… – szaladt ki a száján az álmélkodás, mire a csodálatra méltó szempár elkerekedett. Levi arccsontján úgy égett a bőre, mintha lázas lett volna. Eren maga is felhevültnek érezte a testét; a zavartság sietve kúszott végig a testén, mindene bizsergetett, még a lábujja is. Nem lehetett úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. Kimondta, Levi meg tisztán hallotta a bókot.

Mi lesz velem így? A kérdés ott lógott a levegőben, a nyelés sem segített rajta. Eren megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózzon a hadnagy mellé, és ahogy ezt kivitelezte, összesimult a karjuk. Az érintés elég volt hozzá, hogy különös szikrák pattogjanak végig a gerince mentén. Tágra nyílt a szeme, s meg kellett nedvesítenie az ajkát.

Hirtelen szárazság kezdte kaparni a torkát; felcsuklott, a csuklása meg köhögésbe fulladt. Levi még mindig őt nézte, ő meg Levit, aztán rájuk borult a sötétség, az Alvilágba vezető alagútban kialudtak a fények. Minden egyes pillanat egy szívdobbanás volt, és minden egyes szívdobbanás egy örökkévalóságnak hatott.

Ökölbe szorította a kezét, és anélkül indult előre, hogy bárki is kérte volna rá. Elhaladt Levi hadnagy előtt, Kiyomi Azumabito pedig úgy nyújtotta felé a kezét, hogy a sötétben nem láthatta, mégis egyszerűen tudta. Egymásba fonódtak az ujjaik, Kiyomi bőre hideg volt és hegekkel teli, nem egy finom, nőies kéz. Az élet mély leckéket vésett a bőrére, fájdalmasabbakat, mint azt kellett volna. Eren finoman szorította meg, és máris magabiztosabbnak érezte magát.

Bagoly – gondolta –, elindultam.

** * **

– Ha ezen az útvonalon haladunk – magyarázta Kiyomi suttogva –, Shiganshina kapuja alatt fogunk a fal túlsó oldalára kerülni. Nem lesz rá szükség, hogy óriásokkal küzdjünk. Tartogassa a pengéjét, hadnagy! – szólította fel Levit, amikor észrevette, hogy a férfi keze ösztönből a kardja felé moccant. – Egy jó darabig nem lesz rá szüksége.

– Az óriások…

– Majd a fal túloldalán – ráncolta a homlokát az asszony. – Az ellenség ott minden irányból lesni fog ránk. Kész szerencse, hogy Eren velünk tartott. Óriás nélkül… nem lennénk képesek megtenni a távolságot.

– Akkor maga hogy került ide? – morogta Levi. Nem kedvelte Kiyomit, és bosszúsan nézte, valahányszor Eren kedveskedően megérintette. Olyankor összeszűkítette a szemét, és inkább ingerülten hátat fordított nekik vagy rájuk mordult, de egy jó szót nem szólt.

– Megvannak a magam titkai – felelte erre sejtelmesen Kiyomi. – Idővel feltárom őket.

– Rohadék…

– Levi!

– Farlan – pillantott rá a barátjára kihívóan. Farlan lesújtottnak látszott.

– Több tisztelettel – mondta helytelenítően. – Egy hölggyel beszélsz, nem a beosztottaddal, Levi!

Levi – Eren legnagyobb meglepetésére – nem válaszolt. Nem szégyellte el magát, sőt inkább próbálta figyelmen kívül hagyni Farlan megjegyzését. A végén nem faggatta Kiyomit, csupán a karját összefonva vizslatta, különösen akkor, amikor Erennel társalgott. Olyankor annyira halkan beszélgettek, hogy vagy alig, vagy egyáltalán nem hallhatta, ez pedig minden bizonnyal idegesítette őt, legalábbis az arckifejezéséből ítélve. Eren még sosem látta rajta ennyire a bosszúságot.

– Ennyit a Mária fal visszafoglalásáról, mi? – morogta a férfi. – Mondhatta volna, hogy ne éljük bele magunkat.

– A Mária falat akarjátok vagy valami mást? – Kiyomi a kérdést valójában Erennek szánta. – Ha tudni akarod, mit nyit a kulcs, megtudhatod. Ha elvesztett földet sirattok, megkaphatjátok. Ha az igazságot szeretnéd, akkor viszont követned kell. A pincében azt fogod megérteni, amit az apád akart elrejteni előled. Nem azt, hogy milyen a világ valójában. Azt csak úgy tudhatod meg, ha megtapasztalod. Gyűlölheted azokat, akik nem élnek hozzád hasonlóan rabságban, de falak helyett ők egészen más ketrecben sínylődtek ugyanúgy, mint azok az emberek, akik e sziget lakói.

– Nem értem, miről beszél – súgta oda Petra Farlannak. Levi összevonta a szemöldökét.

– Én talán értem…

Eren, miközben állta Kiyomi pillantását, mindvégig magán érezte Leviét is. Nem válaszolt Kiyominak, de nem is kellettek ahhoz szavak, hogy az asszony megértse a döntését. Folytatták tovább az útjukat, és az elég volt ahhoz, hogy Kiyomi tudja, mit választott.

– Egyszer majd megértitek – zárta le ennyivel a beszélgetést, mire az asszony bólintott. Az évek kemény leckét adtak neki, fáradtnak látszott, és körüllengte valami megmagyarázhatatlan; Erent elfogta tőle a nyugtalanság.

Mit tervez Hizuru?

A percekből órák lettek, gyorsan követték egymást. Többször megálltak, mert Kiyomi ragaszkodott hozzá, hogy Eren legyen erejének a teljében, ráadásul ahogy egyre közelítettek a vége felé, úgy vált mindenki feszültebbé. Kiyomi a testőreire sandított, a testőrök meg Farlanra és Petrára, akik úgymond kívülállónak bizonyultak. Ők nem rendelkeztek olyan sokat kecsegtető névvel, mint Levi hadnagy, akiről… Eren tudta, hogy mindenki tud mindent. Elég csak ránézni, hogy tudják, egyike azoknak, akik az Ackerman nevet viselik.

Az alagút sötétjéből a felszínre kerülni olyan volt, mintha lángra lobbantották volna a szemüket. Az út szűkös volt felfelé, lehetetlenné téve, hogy akár egy óriás is átpréselje magát, a nap pedig égetően sütött odafent, a Mária fal túlsó oldalán. Eren, aki életében először tapasztalhatta meg, milyen, amikor az ötven méteres fal másik oldaláról pillant fel a magasba, borzongott az arcába fújó gyengéd széltől. A szellő ellenére is olyan meleg volt, hogy izzadni kezdett a tarkója.

– Felkészültetek? – kérdezte Kiyomi. – Most dől el minden.

– Hogy akar… – Petra az ajkába harapott. Megtörölte a homlokát, majd Erenre sandított. – Azt akarja, hogy Eren…

– Igen – húzta ki magát az asszony. – Pont azt akarom.

– De maga…

– Ahogy én jöttem, az most nem járható.

– Miért? – makacskodott Petra. – Maga mégis…

– Most nem az eget kell átszelnünk, Ms. Ral – felelte erre Kiyomi. – Sokkal elegánsabb módja az utazásnak, nem tagadom, de én valami mást akarok. Eren – fordult a fiú felé –, kérlek, változz most át. Ha beléd kapaszkodunk, el tudunk jutni… odáig, ahol már annyira várnak ránk. Az óceánig.

Eren szeme tágra nyílt.

– Az óceán… – suttogta ámultan, mire Levi felhorkant.

– Fogytán az időnk, kölyök! Vagy gyorsan csinálod, vagy mindannyian óriáscsemegék leszünk!

Ez a megjegyzés nem volt teljesen helytálló. A fal túlsó oldalán valamiért nyugtalanító csend uralkodott. Ez jelenthette akár azt is, hogy az óriások többsége egészen a Rózsa falig nem állt meg, mióta Bertolt lyukat ütött a Mária falba, de akár… valami teljesen mást is, amire Eren még nem talált elfogadható magyarázatot.

Zeke biztos tudná – gondolta, és ahogy eszébe jutott a bátyja, még inkább nem tudta, mit csináljon. A fülében csengtek a férfi figyelmeztetései… Szép dolog volt a szabadságért harcolni – ezt Zeke mindig is sokat hangoztatta –, de nem azért, ami a falakon túl várta őket. Nem azért, amiben Eren reménykedett. Az egy gyermeteg álom volt csupán, ami nem valósulhatott meg úgy, abban a formában. Zeke szerint legalábbis. Zeke azt szerette volna, ha sosem tapasztalja meg, milyen az a hely, ahonnan ő érkezett. A másik ketrec, ahogy ő hívta, ahonnan szintén nem lehetett szabadulni.

Mert a fal túlsó oldalán… Ott leste az ellenség minden mozdulatukat… és az ellenség…

Hamarosan megértik mindazt, amit oly’ kevesen értünk.

Az aranysárga fény mindenesetre felizzott, Kiyomi érintése pedig olyan volt, mintha megégették volna. Az asszony felkapaszkodott rá, s a szemében mély fájdalommal mérte őt végig tetőtől talpig. A nevét suttogta, és Eren valamiért tudta, hogy Krugert keresi benne, a vonásaiban… És minden bizonnyal meg is találhatta. Eren Kruger óriásalakját csupán néhány halovány emlékből ismerte, de a hasonlóságok szemet szúrtak.

Indulhatunk? – akarta volna kérdezni, a parancs viszont Levi szájából hangzott el. Kiyomi szótlanná vált és réveteggé. Kapaszkodott és érintette Erent, és a nevén kívül nem volt hajlandó másra.

Jól van. Vágjunk bele.

Nekilátott a futásnak.

** * **

– Tudják, mi ez a hely? – Kiyomi egyik testőre törte meg a csendet, fejével jobbra intve. Egyetlen óriásba sem botlottak, amióta átlépték a Mária falat, és Eren egyszer sem tartott pihenőt. Minden erejét arra használta fel, hogy minél gyorsabban haladjon, s az sem érdekelte, hogy idővel ki fog fogynia a szuflája. Csak akkor lassított, amikor Levi ököllel a vállára ütött, hogy nyughasson, mert mihez kezdenek, ha a semmiből elözönlik őket az óriások? Olyan fáradt lenne, hogy egy lépést sem tudna megtenni!

– Az a hely… – Farlan a homlokát ráncolta. – Vajon…

Eren tudta.

Onnan lökik le őket – gondolta. Hol egyszerre, hol egyesével… Egykor… apa is ott állt, meg Zeke anyja, Dina is. Ott kényszerítették őket a térdükre, ott várták azt, hogy mindent elvegyenek tőlük. A testüket, a lelküket, az ép elméjüket.

De persze erről rajta kívül csak azok tudhattak, akik a falakon kívülről érkeztek. A Titánok, akik hasonlóan bámulhatták meg azt a helyet, ahogyan most Farlan, Petra és Levi, iszonyattal a szemükben, miután rájöttek, hogy mit is látnak pontosan.

Ez van a pincében – nyelt egyet Eren. A keserűség a szájából nem múlt el. A világ kegyetlensége… Az egymást öldöklő, szörnyeteg emberek. Mert nem az óriások az igazi szörnyetegek, ahogyan soha nem is voltak azok… Ymir Fritz sem. Marley… Eldia… Paradis… A csillag, a billogok… Ezek azok, az emberek tettei lesznek azok, amik kegyetlenné teszik a világot.

Amikor elérték az óceánt, Eren kifulladva tépte ki magát az óriása testéből. A karok, amiket maga körül érzett, Levi hadnagyé voltak. A férfi – saját kíváncsiságát is félretéve – segített neki, hogy kiszabaduljon a forróságtól, és amikor Eren felcsuklott, a könnyei pedig megeredtek, nem mondott egy szót, anélkül húzta magához, hogy megkérdezte volna. Az ölelés bizalmas volt és gyengéd, Eren résnyire nyílt szemmel is észrevette, hogy Farlan kiszúrta. De nem érdekelte, ahogyan Levit sem. Remegő testtel simult bele, remegve pihent meg Levi karjában, és amikor percekkel később együtt felálltak, az óceán vize elérte a csizmájukat.

Eren meztelen lábbal, térdig feltűrt nadrágban gyalogolt bele. Azt az egyet sajnálta, hogy a barátai nem tarthattak vele. Gyermekkora óta álmodozott erről a pillanatról, de mindig is úgy képzelte, hogy Mikasa és Armin oldalán fogja megtenni. Nem mintha lett volna bármi problémája is Farlannal vagy Petrával – vagy akár Kiyomival és a testőrökkel –, a csapatuk azonban… szokatlan volt. Ha válogatott volna, hogy kikkel vághat neki a „kalandnak”, nem őket választotta volna.

Kiyomi a sálját szorongatta, és az ajkát szép, halvány mosolyra húzta. A szeme valamint a szája sarkában nevetős ráncok jelentek meg, de Eren valamiért azt a fiatal lányt látta maga előtt, aki válla fölé érő hajjal, gombbal a ruháján hajolt fölé, hogy elbúcsúzzon tőle. Akkor elváltak egymástól, az óceán pedig csupán egy fájdalmas és gyönyörű emlékké vált.

– Megígértük egymást, nem, Eren? – Kiyomi mosolygott. A kezét nyújtotta. Egymásba fonódtak az ujjaik, az egyik hullám pedig elérte a ruhájukat is. Egyiküket sem zavarta. – Később találkozunk, Eren… Hát végre találkoztunk.

– És ezúttal befejezem, amit elkezdtem – bólintott a fiú komolyan. – Ezt is megígérhetem, Kiyomi.

– Ezt örömmel hallom.

A válasz nem Kiyomitól érkezett.

Az asszony megmerevedett, ahogy az ismeretlen hang eljutott a fülükig, a testőrök védelmezően mozdultak, Levi, Petra és Farlan pedig a kardjuk után kaptak.

Eren lassan a hang irányába fordította a fejét és mélyet lélegzett.

A lány alacsony volt és sötét hajú, egyszerre ismerős és ismeretlen, bár Eren sosem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A vonásai finomak voltak, keleties jelleget tükröztek. Néhány évvel bizonyosan idősebb lehetett nála, de semmiféleképpen nem Zeke-kel egyidős, még akkor sem, ha a külseje meg akarta őket téveszteni. Csillag ragyogott a vállán, mint mindenkinek, akit megbélyegeztek és a gettóba kényszerítettek, Eren pedig kétségbeesetten próbált a nevére emlékezni.

Ő lehet az… – gondolta. Emlékszem, hogy Zeke azt mondta, van egy lány, aki…

A harcos előrelépett, a mankója csíkot hagyott maga után a homokban.

– A nevem Pieck – mutatkozott be halkan, fittyet hányva a rászegeződő kardokra. Úgy fogta a mankóját, hogy ki tudja nyújtani a kezét, és ahogy a szája széle mosolyra görbült, Eren végre meglátta rajta a keletiek vonásait. Hizuru, sikított a külsejéről. A keletiek klánja. Ugyanaz a klán, amiből Mikasa édesanyja is származhatott, ugyanaz a nép, akik közé Kiyomi Azumabito is tartozott.

De Eren mást is tudott még. Azt, hogy a lány – Pieck – volt a Hordár Óriás, egyike a kilencnek. A csillag a vállán nemcsak azt mutatta, hogy megbélyegzett a származása miatt, hanem azt is, hogy a harcosok közé tartozott.

Ő is Titán – nézett végig rajta. Ő is egy közülünk.

És ezt Pieck is tudta.

Mosolygott, Eren pedig elfogadta a felé nyújtott jobbot.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek, Eren Jaeger.

Megjegyzés:

1.) Elkezdődött a vizsgaidőszakom, ez az oka a nagy csúszásnak… De remélem, a következővel sikerül tartanom magamat a tervekhez és egyfajta pünkösdi ajándékként a szokásos időben (a hosszú hétvégén) hozni.

2.) Nem akartam, valahogy mégis nagyon rá vagyok kattanva a 90+ fejezetekre és karakterekre. (Szinte biztos vagyok benne, hogy a 4. évad lesz majd a kedvencem… :D Hacsak nem lesznek megint kiakasztó változtatások, mint a 2. évadban…) Úgyhogy csak eljutottunk az óceánig, és eljutunk majd azon túl is. Érkeznek a 90+ új szereplői, csak minden egy kicsit más körítésben lesz, mert nem a mangát szeretném leírni regény formájában. :D

3.) Első változtatás (vagy nem tudom, mennyire lehet annak venni, hiszen van egy ilyen teória) Pieckkel kapcsolatos, aki a keletiek klánjából származik, ahogyan Mikasa anyja és Kiyomi is. Fogalmam sincs, miért, de nagyon bírom a karakterét. :D

4.) A következő fejezetről: Levi és Eren eljutnak Hizurúba és végre-valahára sort kerítenek egy hosszú beszélgetésre is. Talán a kézcsókból több is lesz, ha már Eren most kb. egy fejezetnyit rágódott rajta. ;) Pluszban kiderül, ki, mit, miért és hogyan, azaz Marley, Eldia, Paradis és Hizuru.