7. fejezet
Egy anya ölelése
Hosszú
évek után az első éjszakáját egy cellában raboskodva töltötte a szigeten.
Őröket állítottak a cellaajtó elé, kenyeret és vizet kapott, és mindvégig
éreztették vele, hogy nem bíznak meg benne. Azt kérték tőle, hogy segítsen
rajtuk, közben pedig úgy viselkedtek, mintha bármelyik pillanatban elárulhatta
volna őket. Eren nem hitte volna, hogy ennyire előrelátóak. Kereste a kiutat a
szigetről, hogy visszatérhessen a barátaihoz és a családjához, ugyanakkor a tudat,
hogy valami olyasmit kaphatott vissza, ami korábban az övé volt, ám elvették
tőle, arra késztette, hogy fontolja meg a maradást. Voltak dolgok, amikért
megérte volna maradni. Például az édesanyja. Vagy Mikasa és Armin. Azok az
emberek az életéből, akikre nem emlékezett teljesen, de akik minduntalan az
eszébe jutottak.
Összeszorította
a szemét, miközben a priccsen feküdt. Fázott, ráadásul elfelejtettek takarót
adni. Az egyetlen, ami melengette, a Szabadság Szárnyait szimbolizáló zöld
köpeny volt. Borzongva húzta összébb magán, s ahogy felhúzta a térdét, a láncok
megcsillantak a csuklóján a sötétségben. Az orra hegyéig sem látott, de a
tudat, hogy a szárnyakat simogatta, hogy fém feszül rajta, elegendő volt ahhoz,
hogy felkavarodjon a gyomra.
Pieckre
gondolt, Galliardra meg Zeke-re. A barátaira. Vajon megrémülhettek?
Elvesztették volna a belé fektetett bizalmukat? Na és Marley? Végleg árulóvá
vált a szemükben, ahogyan az apja is? Ugyanazt a sorsot szánják neki is?
Vajon értem is el fognak jönni?
A
félelem beleitta magát a csontjaiba.
Mit tegyek? Hogy jussak haza?
Amikor
elaludt, Liberióban találta magát. Porban és füstben térdelt, a haja pedig
bőven a válla alá ért, hosszú fürtökben omlott a hátára. A szeme környékén mély
barázdákként jelentek meg az óriássá változás jelei. A bal karján, a megfelelő
helyen ott ragyogott a csillag is a szalagon, mely megkülönböztette az
eldiaiakat a tisztességes marleyi emberektől. A lány, aki mellette állt, furcsa
öltözéket viselt: olyan szerkezet volt a derekára erősítve, amihez foghatót
Eren még sosem látott. Valamiért úgy tippelte, ez lehetett a híres
háromdimenziós manőverfelszerelés, csak valamivel felturbózva, mert sokkal
komolyabbnak látszott. A lány egyforma magas lehetett vele, a haját nagyon
rövidre vágta, a nyakában sötét sálat viselt. Eren ismerte a nevét is: Mikasának hívták.
– Eren. – Mikasa az álmában döbbenten nézte a Liberióban véghez
vitt pusztítást. – Te… Felfogtad… mit tettél? Te… civileket öltél. – A
pillantása az egyik törmelékdarab alól kilógó gyermeki testre siklott. Az arcát
eltorzították a benne dulakodó érzelmek. – Még gyerekeket is öltél! –
kiáltotta megrendülten. – Ez már…
–
Helyrehozhatatlan.
Egymásra
néztek.
Bánom, amit tettem, vagy sem? Eren nem tudta eldönteni. Az álombeli énje azonban,
mielőtt tovább töprenghetett volna ezen, újból magához ragadta a szót:
–
Mikasa. – A lány szemében mintha
könny csillant volna meg. Vagy csak én
képzelődöm? – ráncolta a homlokát Eren. Csak
azt szeretném látni?
Az
álombeli énje így folytatta: – Még nincs vége. – A szörnyeteg,
aki ellen küzdöttek, nem halt meg. Mikasa szétrobbantotta a nyakszirtjét az
állítása szerint, a Háború Pörölyének Óriása viszont, amire igazán ráillett a
szörnyeteg elnevezés, képes volt rá, hogy talpra álljon. Eren szinte sikított
magában. HOGYAN LEHETSÉGES MINDEZ?! MIFÉLE SZÖRNYSZÜLÖTT EZ AZ ÓRIÁS?! Van
egyáltalán remény arra, hogy legyőzhessék? – Ha minden simán megy –
hallotta meg aztán saját magát –, fel fogom falni a Háború
Pörölyének Óriását.
Legalábbis
ez volt a terv.
Az
a kibaszott terv!
Minden
olyan… simán ment, nem?
Erennek
nevetni támadt kedve, ahogy a kezében tartott kristályt bámulta. Benne az alak
majd’ összeszarta magát a félelemtől, nem igaz? Hiszen erre senki sem
számított! A legtökösebbek sem! Hogy pont egy hozzá hasonló senki… egy bitorló…
aki mindig a saját feje után ment, rájöjjön a dolgok csavarára!
Ms. Tybur – mosolyodott el elégedetten –, tényleg elhitted, hogy át tudsz verni?
Szánalmas!
De
aztán valami félresiklott. Valami vagy valaki keresztülhúzta a számításaikat és
a vesztüket okozta. Mindig ugyanaz történt meg: Mikasa… Armin… Levi… A többiek,
akiknek csak a nevük villant be: Jean, Sasha, Connie… Valamennyi barátja
áldozatául esett a körforgásnak. Valamennyinek látta a testét. És ott volt a
sajátja is, a szemén a darázs.
Sikoltani
akart, mégsem tudott. Az emlékek összemosódtak, mindegy egy furcsa eleggyé
vált. A csata képét átvette valami más, egy meghitt, kiragadott pillanat,
amikor boldognak érezte magát.
Nem is boldognak, döbbent rá, hanem
felizgultnak!
A
szíve bizonyosan kihagyott egy dobbanást, ha nem kettőt egyszerre! Erős karok
vonták ölelésbe, miközben lehajtotta a fejét, szabadon hagyva a testének
legérzékenyebb pontját. A karok óvón ölelték, biztonságot és reményt
nyújtottak. A haja hosszú volt, de még nem annyira hosszú, mint abban az
emlékben, amikor Liberióban küzdött a Háború Pörölyének Óriásával – az emlékek
szerint Ms. Tyburral –; félre kellett
söpörnie a hosszabb tincseket, hogy felfedjék a nyakszirtjét. Egyetlen
tökéletes vágás… és mindennek vége. Az egyetlen halálos pont a testén.
Egyáltalán nem védte. Miért nem védte?
A
fogak finoman karistolták végig a puha bőrt, egész testével beleremegett a
legkevésbé sem ártatlannak szánt tettbe. A nyelv lassan és forrón siklott végig
a nyakszirtjén, kiélvezve minden egyes másodpercet, amíg elidőzhetett azon a
ponton, ami leginkább sebezhetővé tette Erent. A gyönyör váratlanul, ám élénken
és intenzíven érkezett, pillanatok alatt a tetőfokára hágott. Eren érezte, hogy
mély pír szökött az arcába. Az ajka elnyílt tőle, a szégyentelen nyögés
sóhajtásba fulladt, a sóhaj pedig zihálásként tört ki belőle.
Ki ez?
Ki ez az alak?
Ez… nem Pieck.
Hát
persze, hogy nem Pieck volt az. Hogy is lehetett volna ő? Abban a másik időben
sosem tekintettek egymásra úgy, mint most. Lehet, hogy soha sem… egyetlen
időben sem, a mostanit leszámítva.
Hirtelen
nem érezte helyesnek, amit Pieck iránt érzett. Őszintén szerette a lányt, és ez
valahogy rossz volt. Egyszerűen helytelen. Valaki mást kellett volna szeretnie,
azt, aki annyira erősen ölelte, aki annyira gyengéden simított végig a meztelen
bőrén – ezt a valakit kellett volna úgy szeretnie, ahogy most Piecket. Újra
ennek az embernek a karjában akart lenni, élvezni az érintését, a csókját és
azt a biztonságot, amit az ölelésével nyújtott; vele minden olyan másnak tűnt,
az egész, óriásoktól és borzalmaktól hemzsegő világ kifordult magából.
Amikor
végre magához tért az emlék-álomból, sípolt a tüdeje, ahogy levegőért
kapkodott, az ágyneműje pedig izzadtságtól tapadt a nyirkos bőréhez. A szíve
majd’ kiugrott a mellkasából, olyan iramban kalapált, a torkában meg furcsa ízt
érzett, maga sem tudta megállapítani, hogy keserűt vagy magát az epét.
Az
ágy szélére hajolva megfeszült a lánc, de nem érdekelte. Az sem érdekelte, hogy
felriasztotta az őröket is, akik hozzá hasonlóan elbóbiskolhattak, az undorító
megjegyzéseik pedig végképp nem: kiadta a gyomra tartalmát, s a teste hosszú
hullámokban remegett.
Elsőre
azt hitte, ennyivel megúszta. Tévedett.
A gyomra ismét felkavarodott, ő meg újból a földre hányt.
Ha
legalább egy vödörbe tehette volna!
Ha
legalább nem mindenki előtt alázta volna meg magát!
Reszketve
fújta ki a benntartott levegőt. Mikor felemelte a fejét, hogy az őrök irányába
sandítson, arra lett figyelmes, hogy azok eltűntek, a helyüket pedig valaki
egészen más vette át: Levi hadnagy, az emberiség legerősebb katonája összefonta
a karját a mellkasa előtt; az arckifejezése megfejthetetlennek látszott, Eren
nem tudott rájönni, hogy a közömbösség határozta meg inkább a vonásait, vagy
valami más, mondjuk az aggodalom. De
miért is aggódott volna érte egy szigeti démon? Azon kívül persze, hogy őt
akarták felhasználni rá, hogy megnyerjék maguknak a háborút. Azon kívül… semmi
közük nem volt egymáshoz, nemde?
–
Hogy érzed magad, Eren? – kérdezte tőle a férfi csendesen.
–
Őszintén? – Eren magát is meglepte, mennyire rekedten csengett a hangja. Ha
össze akarták törni, akkor vállon veregethették most magukat, mert úgy érezte,
sikerrel jártak. Hiányzott neki a családja, hiányoztak neki a barátai. Azok a
személyek, akikre emlékezett, nem azok, akiket homályos, zavarodott álmokon,
emlékeken keresztül próbált megfejteni, hogy vajon kik lehetnek! Lepillantott
magára, az undora újabb fokkal növekedett. – Azt hiszem – kezdte bizonytalanul
–, lehánytam saját magamat is. – Megcsapta a hányás szaga, és ilyenkor, mint
mindig, valahányszor ez történt vele, újra elfogta a hányinger. A szájára
akarta szorítani a kezét, de a láncok miatt nem tehette ezt meg.
A
cella ajtaja feltárult, Levi hadnagy pillanatok alatt ott termett mellette.
Kulcs csilingelt, zár kattant, Eren csuklója haragos vörös volt, ahogy
belemélyedt a fém. Persze ez sem számított. Abban a pillanatban, ahogy
lefejtette a láncokat magáról, az oldalára fordult hányt ismét, s ez csak
annyiban különbözött az eddigiektől, hogy most hűvös tenyér simult a láztól
forró homlokára és a karok határozottan tartották őt. Fogták a haját, fogták a
testét, hogy ne zuhanjon össze, és egészen addig nem eresztették, amíg a
remegése alább nem hagyott valamelyest. Akkor Levi hadnagy a karjába húzta,
hogy megnyugtassa, az érzés pedig megnyugtató volt és biztonságos, túlontúl
ismerős. Erent az álmára emlékeztették. Elfogta egy jóleső melegség, ami a
lábujjától kezdődően kúszott fel a gerince mentén, s amitől megkönnyebbülten
lélegzett fel. A pánik, ami eddig a torkát kaparta, szinte teljesen elmúlt.
Ernyedten omlott a férfi karjába, a feje a vállára bukott.
–
Ne haragudjon… – lehelte a fülébe. – Undorító vagyok.
–
Egy fürdés valóban nem ártana – értett egyet vele a hadnagy, majd felhúzta.
Továbbra is megtartotta, mintha tudta volna, hogy Eren lába meg fog bicsaklani,
ahogy megkísérel felállni, és többé nem hagyta el az oldalát. Mindenben
segített neki, pedig Eren nem is kérte rá.
Segített
neki megfürödni. A kezébe vette a szappant, és finoman, nem durván dörzsölte a
hátát, miközben Eren a forró vízben, meztelen testtel feküdt, s a szemét
szorosan behunyta, úgy élvezte a biztonságot. Csodálatos érzés volt, érezte,
ahogy a nyugalom hullámokban öntötte el. Levi hadnagy a nedves tincsei közé
simította az ujjait, lágyan cirógatta a fejbőrét. Ahogy segédkezett és
gyengéden érintette… Annyira meghitt volt, annyira szokatlan, hogy Eren azon
kapta magát, hogy a szeme könnybe lábadt.
–
Nem azért csinálom, hogy ismét megríkassalak, Eren – mormogta erre a férfi. –
Azért csinálom, hogy visszanyerd az erődet.
–
Mert ez a jó maguknak, nem? – Eren keserűen kérdezett, anélkül, hogy felnézett
volna. – Szükségük van rám, hogy győzzenek.
–
Szükségünk… Igen. – Levi hümmögött. – Te vagy az emberiség utolsó reménye.
–
Akit láncra vernek és hagynak a saját hányásában megrohadni.
–
Nem hagytunk. Most fürdetlek, Eren.
–
Mint egy… kutyát… – ejtette ki
undorodva. Az undor mellett a megalázottság érzése továbbra sem múlt el.
Hirtelen eltűnt a kellemes meleg, amit a vízben érzett, hideg és sötétség vette
át a helyét, csipetnyi harag, tömény szánalom. – Fázom – jelentette ki. –
Tiszta vagyok. Ki akarok szállni.
Levi
nem válaszolt, de segített neki kikecmeregni a vízből.
–
Ha akarod – mondta, miután Eren friss ruhákba öltözött –, nem kell itt
maradnod. Aludhatsz máshol is.
–
A föld alatt vagyunk, nem? – Eren kimerülten rántotta meg a vállát. – Édes
mindegy, hol alszom, amennyiben a föld alatt maradok, nem igaz? Ahol senkiben
sem tehetek kárt. Ahol… mindannyian őrizni tudnak, nem?
–
Tudod, hol vagyunk?
–
A fővárosban? – kérdezett vissza Eren bizonytalanul. – Azt hiszem, a neve… Mitras?
–
A főváros alatt húzódik ez az alagútrendszer… A földalatti város – magyarázta
Levi. – Alvilágnak hívjuk.
Fogalmazzunk úgy, egy jó darabig itt éltem.
–
A föld alatt? – csodálkozott Eren. – Hogyan…
–
Ez egy város. Az anyám itt szült meg.
– Itt emberek élnek?! – Eren hangja egészen hisztérikusan csengett. Borzongás
rázta meg, egymás után többször is; érezte, hogy a testén felálltak tőle a
pihék. Az emberek… ezen a szigeten… a föld alatt éltek?! Hogyan lehetséges ez?
Hogyan élhetnek önszántukból… vagy nem is annyira önszántukból a föld alatt?!
Ennél már az internálótábor is jobb!
Levi
hadnagy ajkán futó mosoly tűnt fel.
–
Igen – felelte. – Emberek élnek. Éltek – helyesbített. – Sok minden változott.
A királynő legfiatalabbik testvére, az, amelyik balkézről született, nemrégiben
felhozatta az árvákat a föld alól. A Nőstény Óriás valamint az Alapító Óriás
segítségével visszaszereztük a Mária falat, és így a többi embernek is otthont
tudtunk nyújtani.
–
Valóban sok minden változott – mormolta erre Eren; a hisztériája nem múlt el. –
De ez… egyszerűen… szörnyű. És maga…
odalent élt?
–
Amíg a nagybátyám rám nem talált – vonta meg a vállát Levi. – Az anyám az egyik
alvilági kuplerájban dolgozott. Fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos okok miatt elmenekült
otthonról és valahogy odalent kötött ki… De a nagyapja, az én dédapám nem
hagyta annyiban. Annak ellenére, hogyan váltak el egymástól, továbbra is kerestette.
– Levi szünetet tartott, elmerengve nézett maga elé. – A nagybátyám, Kenny –
folytatta halkan – megtalált minket, miután anyám a világra hozott. Életem első
néhány évét töltöttem csak ott lent, a sötétségben. Nem is emlékszem már,
mennyit, annyira régen volt, ráadásul az évek… nos, az évek éppúgy összefolytak
odalent, mint neked az emlékeid, Eren – sandított a fiúra komolyan. – Annyi
bizonyos, hogy Kenny jóformán az életünket mentette meg, amikor felhozatott
minket abból a lenti pokolból. Persze szerencsések voltunk abban is, hogy
Frieda nagybátyjának, Uri Reissnek a barátságát élvezte.
–
Uri Reiss… – suttogta Eren. Nem hangzott ismeretlenül a név. Tudta, ki volt a
férfi, bár nem láthatott róla úgy emlékeket, mint másokról, hiszen Frieda
végzett vele. Frieda emlékein keresztül láthatta korábban a kiláncolt férfit,
akinek ajkán mosoly szaladt át, amikor Frieda a tiszta óriásalakjában, még
eszét vesztetten, lassan odanyúlt felé, hogy megölje. Éles fogak téptek a
húsba, Frieda egyenesen Uri nyakszirtjére csapott le: az Alapító Óriás erejét
átörökölték, Uri tovább élt az új királynőben.
–
Bizonyára hallottál róla – jegyezte meg Levi –, Uri… Ő… Egy nagyon érdekes
személyiség volt – összegezte ennyiben. Ő csak Kennytől hallhatott róla, tőle
viszont sokat, ez látszott a szemén, ahogy a férfiról beszélt. Eren nem
értette, miért. Kenny és Uri… ennyire jóban lehettek? Kennyt ennyire
megérintette az uralkodója halála? Úgy tűnt, valóban ez történt. Kenny nemcsak
a királyát, hanem a legjobb barátját vesztette el (és talán még mást is Frieda
nagybátyjának személyében). – Magukhoz vettek minket… – Levi elfordította a
fejét, nem szándékozott többet mondani Uriról. Ez is bőven elegendő volt ahhoz,
hogy Eren levonjon bizonyos következtetéseket. Uri és Kenny együtt gondoskodtak
Kenny családjáról – mert Levi mégiscsak Kenny unokaöccse volt, nem igaz?
Ez a Kenny nemcsak az életre nevelte
– gondolta. Sokkal többet tett annál. Apja helyett apja
volt. Uri pedig… Akit Kenny élete végéig szolgált… Valószínűleg hasonlóan
cselekedett, ha ennyire közel álltak egymáshoz. Érzem a kimondatlan szavakat,
hallom a hadnagy hangját. Levi… nemcsak a nagybátyját szereti, hanem Urit is
nagyon szerette.
–
Anyám felépült a betegségéből… Beteg volt ugyanis, amikor Kenny ránk talált. Ha
egy kicsit is később érkezik, lehet, hogy már csak anyám holttestét találta
volna, engem meg az ágy mellett kuporogva, csontsoványan, éhezve és szomjazva.
–
De nem így történt – mondta Eren lágyan. – Nem vesztette el az édesanyját.
Éppen ellenkezőleg: visszakapta a családját.
–
És minden… hm, jóra fordult volna? –
Levi hadnagy megemelte a szemöldökét. – Azt hiszem, jóra fordult, ha mondhatom így. Onnantól kezdve… mondjuk úgy,
Kennyhez hasonlóan a Reiss család kutyává
váltam. Legalábbis sokak szemében. Uri Reiss sosem tekintett így rám. Frieda és
Dirk sem. És Florian sem.
–
Csak Abel?
Eren
nem kedvelte a lányt. Egyáltalán nem.
A Levi arcán átsuhanó érzelem alapján arra következtetett, hogy ezzel az
érzéssel nem volt egyedül: a férfi sem szerette a lányt, és ha tehette volna,
megtagadta volna a parancsait.
–
Abel…
–
Bunkó – foglalta össze Eren. – Idegesítő.
Levi
ráhagyta; elvigyorodott.
–
Nem az én dolgom, hogy megtanítsam az elkényeztetett libákat, hogy viselkedjenek
– mondta végül. – Frieda megneveli majd a testvéreit, ha akarja. A kölykök nem
az én bajom. A saját osztagommal kell törődnöm.
–
És milyen az osztaga, uram? – kérdezte Eren kíváncsian. – Néha… vannak
emlékeim, amiket nem tudok hova tenni. Van egy lány is, akire emlékszem. Aki
mindig azt mondta, hogy bízzak magukban. Önben, a bajtársaimban. Emlékszem arra
is, hogy… mennyire kedves volt a mosolya – tette hozzá motyogva. Néha a neve is
bevillant: Petra.
Levi
bólintott.
–
Négy évvel ezelőtt, amikor elfogtuk Annie Leonhartot, az osztagom a következő
tagokból állt: Farlan Church, Isabel
Magnolia, Gunther Schultz, Eld Jinn, Oluo Bozado valamint Petra Ral. Az ötvenhetedik falakon túli
expedíción esett meg, hogy Erwin remek tervével csapdába tudtuk csalni a
barátodat. Jóban voltatok, ugye?
–
Annie hozzám hasonlóan harcos volt. Természetesen jóban voltunk. Amennyire
jóban lehettünk a kiképzés során…
–
Az a lány… magányos farkas, nem? – Levi halványan elmosolyodott. – De mesélt
rólad. Mesélt Dirknek, vagyis akkor még Eli Lenznek, mert így ismerte –
javította ki magát –, arról a srácról, akit megtanított verekedni. Persze azok
után, miután alaposan helyben hagyta.
Eren
felnevetett. Ezt el tudta képzelni.
–
Annie-t nem lehet csak úgy legyőzni.
–
Valóban. Hamar rájöttünk. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción Annie
felöltötte tizennégy méteres alakját, a Nőstény
Óriást… és ha tudnád, hány emberünket
vesztettük el annak a perszónának köszönhetően. A Reiss család tagjai után szaglászott.
Azért küldtétek ide, hogy megtalálja az Alapító Óriást, igaz?
–
Haza kellett volna hoznia a Koordinátor erejét.
–
De elbukott a küldetéssel.
–
El.
Levi
hümmögve ráncolta a homlokát.
–
Megkísérelte elrabolni Dirk Reisst – mondta –, valamint a többi
kölyköt. Rájuk talált, és mindenáron magával akarta vinni őket. Követelni
akarta volna tőlünk, hogy adjuk ki az Alapítót? Vagy azt hitte, Friedát meg
tudja győzni és önként feladja magát? Néha nem is értem, mi járhatott a fejében.
Eren
Zeke-re gondolt és arra, hogy a
Bestia Óriása mennyire különbözött az elődök óriásától.
–
A királyi család tagjai különlegesek – mormolta. – Higgye el, Marley a
hasznukat vette volna. Valahogyan megtaláltuk volna rá a módot, hogy
megszerezzük Frieda erejét… és akkor már nálunk lettek volna a testvérek.
Bármelyikük hasznos lett volna. A lányokat… gondolom, arra használták volna,
hogy minél több gyermeket szüljenek. Néha egy eldiai démon igenis fontos
szerepet tud játszani Marley történelmében.
–
Lehetséges – bólintott Levi. Talán az ő fejében is Zeke járt, ezt Eren nem
tudhatta. Grisha emlékeiből tudta, hogy Bagoly
az óriások közé lökte Zeke édesanyját, a királyi származású Dinát.
Hasonló okok vezérelték: nem engedhették, hogy Marley új tenyészkancája váljon,
akit a királyi vére miatt kényük-kedvük szerint használtak volna. Zeke titkáról
így is csak ketten tudtak: Eren és Zeke. Senki másnak nem mondták meg.
(Vagyis egy jó ideje csak ketten tudtak. Míg Zeke át nem örökölte a Bestiát, addig a Bestia elődje is tudott róla. A férfi – Mr. Xaver –, aki később Zeke-re
hagyta a szemüvegét.)
Levi
végül így kérdezett: – Nem akarod megkérdezni, mi történt Annie-val? Egy kicsit
sem vagy kíváncsi a barátodra?
–
Láttam a Nőstény Óriást.
Levi
kihívó fénnyel a szemében állta a tekintetét.
–
És?
Eren
az ajkába harapott, hogy lenyelje a kérdését. Megölték? Honnan szereztek szérumot? A Reiss családtól? Annie…
lehetséges, hogy évek óta halott?
–
Kristályba zárta magát – mondta halkan. – Ennyit tudok. Bertolt és Reiner
elmenekültek, miután megérkezett a felmentő sereg.
–
A Bestia és a Hordár személyében? – kérdezte a férfi kíváncsian. – Őket érted a
felmentő sereg alatt, igaz?
–
Igen – biccentett Eren. – Zeke és Pieck. Meg én is.
–
Téged nem láttalak.
–
Pedig ott voltam – vonta meg a vállát. – Nem avatkoztam bele a csatába, hiszen
nem láttuk értelmét, hogy megtegyem. Zeke mindent az irányítása alatt tartott.
Ő… nagyszerű stratéga. Veszélyes ellenfél.
–
Ó, igen. – Levi elmosolyodott. – Ezt tapasztaltam.
–
Igen. – Eren nyelt egyet. – Zeke sérülései… Maga… nagyon veszélyes.
–
Az lennék? – Levi jót mulatott az állításon. – Végül is… Az emberiség legerősebb katonájaként emlegetnek,
biztosan okkal, nem?
–
Maga az Ackerman család tagja –
felelte erre Eren szárazon. – Nyilvánvalóan
veszélyes.
–
Ackerman család… – Levi felhorkantott. – Sokáig azt sem tudtam, hogy hívnak.
Csak annyit, hogy „Levi”.
–
Nem a nevünk formál. – Eren Grishára gondolt és a Jaeger névre. – Saját magunk
vagyunk a sorsunk kovácsai.
–
Milyen bölcs vagy! Megleptél, Eren. Azt hittem, csak egy bosszantó kiskölyök
vagy.
–
Magasabb vagyok magánál – vágta rá Eren csípőből. – Ha idősebb nem is, magasabb
mindenképpen! Nem vagyok kicsi.
Levi
hátradőlt ültében. Nem ráncolta a homlokát, de nem is mosolygott.
Elgondolkodott, ez látszott a szemén, és Eren valamiért lélegzetét visszafojtva
figyelte.
–
Kétszer annyi idős vagyok, mint te – érkezett aztán a csendes állítás. – Ha már
annyit élsz, mint én… Ha már annyi mindent tapasztalsz, másképp fogsz állni bizonyos
dolgokhoz. Az én szememben még mindig csak egy szaros kölyök vagy, akinek a
seggén ott van a tojáshéj. Sokat kell küzdened ahhoz, hogy lepottyanjon.
–
Akkor küzdeni fogok – közölte Eren egykedvűen. – Az egész életem másból sem áll,
csak örökös küzdelemből. Egy soha véget nem érő csata, a királynő jól mondta.
Én vagyok a Támadó Óriás, hát
harcolni fogok, amíg csak élek. Örökkön-örökké, valahányszor újrakezdődik.
Mindig ezt teszem, igaz?
–
Ezúttal minden más lesz, Eren.
A
fiú beharapta az alsó ajkát, miközben a szeme sarkából a férfira pillantott.
–
Igen – suttogta. – Tudom.
Ennyiben
maradtak. Ültek és bámulták egymást. Eren csuklójára nem kerültek vissza a
láncok. A hidegben és a sötétben ültek, és egyikük sem mondott semmit, amikor
Eren valahogy közelebb került a hadnagyhoz. Ez már akkor történt, amikor már
majdnem teljesen elbóbiskolt, ösztönből, félálomban mozdult, és az ölelő karok
melegen és gyengéden fonódtak a teste köré. Eren feje valamikor a férfi vállára
bukott; a szemét szorosan behunyta, miközben belélegezte a kellemes
szappanillatot. Korábban tusolhatott, azt megelőzően, hogy meglátogatta. Eren
nem bánta, lecsillapította az illat, elnyomta a félelmét, az aggodalmát.
Levi
csak egy picit mocorgott.
Eren
álmosan motyogott:
–
Maradjon velem… Uram…
–
Itt maradok – nyugtatta meg Levi. – Ameddig csak szükséges.
–
Maradjon… – Eren vagy nem hallotta, vagy félreértette; hogy melyik volt, ő maga
sem tudta már, annyira elálmosodott. Belécsimpaszkodott, a testével
hozzásimult, és valahogy minden tökéletes lett ezzel, hogy ölelték és
nyugtatták egymást. A cirógató érintések, a gyengéd hümmögés… Levi szinte
duruzsolt a fülébe.
Eren
ugyanazt ismételte.
Maradjon velem, uram.
Maradjon velem.
Levi
cserepes ajka megérintette a homlokát.
Csók?
Eren
összezavarodott tőle. Miért? A sziget ördöge… mégis… miért?
–
Maradjon… – suttogta. De miért? – Maradj
velem… Levi…
Miért?
Miért
akarja annyira?
–
Maradok, kölyök – érkezett a felelet. – Maradok, Eren.
** * **
Napokkal
később Eren kezdte megérteni a különbséget a mostani világ és az előző világ
között. Az előző világban minden máshogy alakult, minden valahogy rosszabb
volt. Eren Shiganshinában nevelkedett, és nyolcszáznegyvenötben szemtanúja volt
az édesanyja halálának. A Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba, az
emberiség egy fallal beljebb szorult, Eren pedig a két barátjával, Mikasával
valamint Arminnal csatlakozott a hadsereghez. Három évnyi kiképzés után a
Felderítő Egységbe kerültek. Eren sokkal előbb, mint Mikasa és Armin, mert
mielőtt eldönthették volna, hogy ki hova jelentkezik, Bertolt ismét felöltötte
az óriását és áttörte a falat – ezúttal a másodikat,
a Rózsáét. A trosti csata alatt Eren
felfedezte, hogy képes óriássá változni. Mindaddig semmit sem tudott a
képességéről, nem emlékezett rá, hogy az apja belédöfte az injekciót, ahogyan
arra sem, hogy utána felfalta. Semmi sem maradt meg, csak a kulcs a nyakában. A
pince kulcsa. A pincéé, ami Grisha könyvein kívül egy fényképet rejtett. Nem
rajzot, hanem egy igazi képet, ami Grishát, Dinát és a gyermek-Zeke-et
ábrázolta. Azt közvetítette, hogy az emberiség nem halt ki. Hát ez volt a nagy
titok, Marley és Eldia történelme, a falakon túli igaz, kegyetlen élet.
Ahhoz képest most szerencsések
lehetünk – gondolta Eren. A Reiss család életben maradt. Levi hadnagy
osztaga megúszta. Levi hadnagy családja is megúszta. Minden máshogyan alakult,
mint annak idején. Ez jót jelent, nem? Ezúttal… lehet, hogy talán végleg vége
mindennek. Lehet, hogy ezúttal pontot tudunk tenni a végére.
Eren
bizakodóan állt a kihívás elé.
Meg tudjuk csinálni.
Ezúttal minden rendben lesz.
Összeszorította
a fogát, megkeményedett a tekintete.
Senki sem állíthat meg – fogadkozott –,
többé nem!
Ebben
a világban mindenkinek az élete másképp alakult: Dirk Reisst Eli Lenz néven ismerték meg a
száznegyedik osztag tagjai, Mikasa és Armin lettek a legjobb barátai, és
jóformán ugyanazt az utat próbálta bejárni, mint Eren, csupán óriáserő
hiányában. A testvérei szintúgy mellette maradtak. A körülmények nem voltak
teljesen világosak, de valamiért a változás nyolcszáznegyvenötben következett
be, abban az évben, amikor egykor a Reiss családot lemészárolták, Historia
Reiss édesanyját pedig meggyilkolták. Hogy pontosan mi történt, azt Eren nem tudta
kideríteni, de valamiért majdnem valamennyi Reiss-gyermek arra kényszerült,
hogy felvegyen egy új nevet. Eli (Dirk),
Ida (Abel), Sarah (Florian), Krista (Historia). A két legidősebbik, Frieda valamint Urklyn nem
csatlakozott a fiatalabbakhoz; Dirk, Abel, Florian és Historia viszont a
száznegyedik osztag tagjaivá váltak, később pedig, némi kivétellel a Felderítő
Egységhez. A különbség csupán annyi volt, hogy Abel, aki szintén a legjobb
tízben végzett, a Felderítő Egység helyett a Katonai Rendőrséget választotta
(ahogyan Annie Leonhart és egy Hitch Dreyse nevű lány tették).
És valahogy minden más lett – gondolta Eren. Mikasa
szülei meghaltak, viszont a távolabb élő családja nem feledkezett meg róla. Ki
hitte volna, hogy Kenny Ackerman ennyire törődik a rokonaival? Ki hitte volna,
hogy Levi hadnagy nem pusztán a távoli unokatestvért látja majd Mikasában,
hanem foglalkozik is vele? Eren sosem feltételezett volna ilyesmit
egyikükről sem, azonban Mikasa nem csupán az emberiség EGYIK legerősebbjévé vált, Levi hadnagy személyesen tanította ki –
Kennyvel az oldalán. Olyan idilli az
egész, rázta meg a fejét sóhajtva. Ha
belegondolok, hogy Armin sem maradt teljesen egyedül… Hogy titokban… A
legnagyobb titokban… Őt is támogatásban részesítették. Mi ez az egész, ha nem
őrület? Mit jelent mindez? Eren bezzeg hiába törte a fejét, nem tudott
rájönni. Semmire sem tudott rájönni, és ez különösképpen bosszantotta.
Mikor
első ízben szabadították meg úgy a láncaitól, hogy azt mondták, rajta tartják a
szemüket, nem ellenkezett. Frieda királynő sakkban tartotta, a tudat pedig,
hogy esélye sem volt két óriás ellen, beleégett az elméjébe, minden egyes
másodpercben figyelmeztette, hogy sose felejtse el. Még mindig nem árulták el
neki, hogy mit műveltek Annie-val. Amíg a börtönében töltötte a napjait, Levi
hadnagy többször is meglátogatta, azonban sem Armint, sem az anyját nem
láthatta viszont. Mikasával sem találkozhatott, pedig elkapott egy olyan
beszélgetésfoszlányt, amiből arra tudott következtetni, hogy a lány nemrégiben
a fővárosba érkezett. Az egyik őr az Ackerman család erejéről hadovált valamit,
a másik meg nagyot nevetett. Voltak, akik más dolgokról is fecsegtek,
olyasmikről, amiket Eren végképp nem értett. Keith Shadis nevét emlegették, aki
állítólag Eren édesanyjához jött látogatóba. Ismeretlen nevek hangzottak el,
Eren a homlokát ráncolta.
Az
őrök durván ragadták meg a karját.
–
Viselkedj a királynő jelenlétében, mihaszna!
–
Szörnyeteg – kontrázott rá a másik. – Bárcsak megdögölnél.
Hasonló JÓKAT kívánok nektek is – hunyta le a szemét Eren egy pillanatra. Nagyon nehezen
tudott uralkodni magán, legszívesebben kitépte volna magát a férfiak őrizetéből
és mindkettőnek behúzott volna egyet. Galliard egyszer azt mondta, félelmetes a
jobbhorga, a gyilkos mozdulatról nem is beszélve, azt Annie mutatta meg
először, Mr. Leonhart által pedig mesterire fejlesztette az évek folyamán.
Megnézném akkor a pofátokat, mocskok!
Biztos meglepődnétek, ha tudnátok, mikre vagyok képes!
Ugyanakkor
azzal is tisztában volt, hogy nem mulaszthatta el az önuralom gyakorlását, egy
rossz mozdulat egyenesen a halálát jelentette volna. Játszi könnyedséggel
láncolhatták volna és etethették volna meg valamelyik szigetivel, és akkor nem
kellett volna attól tartaniuk, hogy vajon elárulja-e őket vagy sem. Persze ez
azt is jelentette volna, hogy akkor lemondanak a segítségéről. Lemondanak
Zeke-ről, Galliardról és Pieckről. Őket biztosan elvesztették volna.
Valamit valamiért – gondolta Eren. Okosnak
kell lennünk, ha győzni akarunk, nem igaz?
Akkor
sem mondott semmit, amikor valamelyik őr addig ügyeskedett, hogy ki nem
gáncsolta. A lába megbicsaklott, és a térdére zuhant volna, ha Levi nem kapta
volna el. Minden annyira hirtelen történt, hogy fel sem eszmélt, a férfi pedig
talpra állította, megtartotta az egyensúlyát. Hálásan nézett rá, és amikor ezt
megtette, zavartságot látott átsuhanni a hadnagy arcán.
Vajon miért?
Nem
maradt ideje, hogy eltűnődjön rajta, Frieda Reiss, aki aranyló trónszékben
foglalt helyet, szólásra emelkedett. Erennek le kellett térdelnie, ám ezt
legalább nem erőszak hatására tette; nem nyomták le a fejét, önként mozdult meg
és ereszkedett óvatosan a térdére. Ebben közrejátszott az is, hogy a hadnagy
vele mozdult.
–
Vigyázz a nyelvedre! – figyelmeztette halk hangon. – Ne akard felmérgesíteni.
–
Az ellenségem lenne?
Levi
megvonta a vállát.
–
Valamilyen szinten mind azok vagyunk, nemde?
Eren
összepréselte az ajkait, nem válaszolt. A hallgatás épp elég volt ahhoz, hogy
Frieda hangja bezengje a hatalmas helyiséget. A testőrei, a tanácsadói, a
bizalmasai mind ott voltak körülötte, s Erennek baljós érzete támadt, ahogy a
szempillája alól sandított rájuk.
Biztonságos ezt tenni? Megbízni
mindenkiben?
Néhányan
nem túl szép pillantásokkal méregették a királynőt. Eren persze nem tehetett
semmit, nem volt joga hozzá. Hálásnak kellett lennie, hogy egyáltalán életben
hagyták, így hát hallgatott és figyelt.
–
Eren Jaeger, válaszokat akartál, nem igaz? – Frieda nem kertelt, egyből a
lényegre tért. – Eljött az ideje, hogy megadjam neked. A mai napon ismét
találkozhatsz azokkal, akiket egykor elragadtak tőled, s minden fontos
információt, ami elengedhetetlen a győzelmünk érdekében, el fogok mondani.
Cserébe a hűségedet kérem. Azt, hogy a mi oldalunkon állj a háborúban. Mert
háború lesz, ez nem is kérdéses.
–
Ránk szabadítod őket? – Eren annyira megdöbbent, hogy arról is megfeledkezett,
Frieda maga a királynő. A tisztelet nem számított többé, a szeme tágra nyílt, a
lélegzete elakadt. Ha az Alapító Óriás háborúra készülődött, akkor a végső
fegyvert akarta bevetni: a falba zárt óriásokat. A milliónyi Kolosszális
Óriáshoz hasonló monstrumot, vagy még e számnál is többet. Annyira sok volt,
hogy Eren elképzelni sem tudta.
Frieda
kihúzta magát.
–
Mit gondolsz, Eren? Meg tudjuk menteni az emberiséget?
–
Azzal, hogy feláldozzuk azokat, akik Liberióban élnek? Vagy a világ többi
részén? Marley lakosait? Mindenki mást?
–
Senkit sem akarok feláldozni, Eren! – Frieda elvesztette a türelmét. Csattant a
hangja, mégis elképesztően fáradtnak tűnt. Egy ideje végét járó hölgy látványát
keltette, a hajában napról napra egyre több őszülő, fehérbe hajló tincs jelent
meg, a szeme környékén meg egyre több szarkaláb. – Éppen ellenkezőleg: azt
akarom, hogy mindennek vége legyen!
– A világnak?!
–
Nem, te ostoba! – morrant rá Levi; már ő sem tudott uralkodni magán. A szemét
forgatta, bosszúsan húzta el a száját, miközben válaszolt: – A háborúnak.
–
És ezt egy újabb háborúval akarjátok elérni? Ez nevetséges!
–
Mellettünk állsz vagy sem, kölyök? Ez itt a kérdés, nem az, hogy mennyire
nevetséges!
Eren
megborzongott. A hangszínük, a tekintetük… Mind
komolyan gondolták ezt az őrültséget.
A
hideg ismét végigszaladt a gerincén.
–
A családomat akarom – jelentette ki makacsul Friedának. – Amíg velük nem
beszélek, nem vagyok hajlandó tárgyalni!
–
Mint mondtam… – Frieda arcán zavar suhant át; szemmel láthatóan nem számított
ellenkezésre. – A mai nap különleges. Mindenkidet visszakapod, Eren!
–
A bátyámat? – Eren hisztérikusan nevetett. – A nagyszüleimet? Galliardot?
Piecket? Aligha hiszem – rázta a fejét; a nevek megkeseredtek a szájában. Távol
volt a barátaitól, távol az otthonától, a családjától… és éppen egy másikat
akartak neki visszaadni. Minden annyira zavaros lett. – Maguknak… fogalmuk
sincs semmiről. Csak azt hiszik, hogy tudnak dolgokat, közben meg…
–
Tudjuk Eldia és Marley történelmét – szólt közbe Levi viszonylag higgadtan.
–
De fogalmuk sincs az ottani emberekről! Hogy milyen körülmények között…
–
Tudunk az internálótáborokról is, kölyök, felesleges fáradnod, hogy példálózz.
–
Ez nem példálózás! Nem tudják, mi lakozik az ottaniak szívében! A kilencedik óriás erejéről pedig pláne
nem tudnak semmit! Fogalmuk sincs, mennyire erős! Fogalmuk sincs, mekkora hibát
követnek el… – Eren Ms. Tybur kristályba zárt alakját látta maga előtt, aztán a
rémisztő szörnyeteget, amely a vesztüket okozta. A háború aznap befejeződött,
és a Háború Pörölyének Óriása elsöprő győzelmet aratott egy nem várt fordulat
következtében.
–
Úgy gondolod? – szakította félbe Frieda csendesen. – Szerintem mi láttunk dolgokat.
Hozzád hasonlóan mi is emlékezünk. Tudjuk, mire vállalkozunk… Véghez fogjuk
vinni. Be kell fejeznünk a küldetést, Eren, hát még mindig ellenkezel?
–
A családomat akarom. – Eren csak ennyit mondott, nem akart többé vitatkozni. Frieda
nem láthatta ugyanazt, amit ő, nem élhetett át hasonlót sem, ebben biztos volt.
Ahogyan abban is, hogy elunta a tétlen várakozást. A királynő válaszokat ígért,
és még mindig köntörfalazott azok helyett. A könyörgés így hát halkan, szinte
nyüszítés formájában csusszant ki a száján:
–
Kérlek…
Frieda
bólintott, a mosoly lassan megülte a szép ajkát. Az évek megedzették, de Eren
még mindig látta benne azt a lányt, aki segített a testvérének, hogy a
zsebkendőbe fújja az ujját, aki olvasott neki, aki törődött vele. Ez a lány még
létezett, csak a háború maga alá gyűrve próbálta elpusztítani, s helyette
valaki mást alkotni, újraformálni őt – keménnyé és ellenállóvá tenni, hogy
senki se tehessen benne kárt.
–
Jól van – egyezett bele. – Megkapod őket, Eren. Mindenkit. Előbb azt szeretnéd, hogy a kérdéseidre feleljek, vagy
inkább őket szeretnéd viszontlátni? – Ezt már szelíden kérdezte, mosolyogva. –
Bármelyiket választhatod, később, vagyis amint úgy döntesz, hogy akarod,
megkapod a másikat is.
–
Tudom, mi történt addig, amíg a
barátaim itt tartózkodtak. – Eren magát is meglepte, mennyire nyugodtan
csengett a hangja. Határozottá vált, ahogyan Frieda is. Eltökélten állta a
királynő pillantását, és az sem érdekelte, hogy a teremben felcsaptak a
pusmogások. Az őrök a háta mögött undorító megjegyzéseket tettek rá, ám
könnyedén peregtek le róla. Egyiket sem vette magára, mert közel érezte magához
a győzelem ízét.
–
Azt akarom tudni – folytatta –, hogy mi történt az elmúlt négy évben. Tudni
akarom Annie Leonhart sorsát. Tudni akarom, mi történt az anyámmal Shiganshina
után. Hogy mi mennyiben változott, mert csak homályos információkat kapok, nem
az egészet! Csupán az igazság egy töredékét! Ezeket akarom! – jelentette ki a
kezét ökölbe szorítva. – Cserébe én is így teszek – ígérte. – Elmondom a magam
verzióját, és azt, hogy mire számíthatunk a közeljövőben… – Egy pillanatra
összeszorította a szemét; össze kellett gyűjtenie az erejét, hogy higgadtan
folytassa. Hajlamos volt az indulataira, az érzelmeire hallgatni a józan esze
nélkül. Ezt Zeke számtalanszor felhozta, valahányszor ki kellett húznia a
pácból. Galliard olyankor egyszerűen kiröhögte – Reiner nyomban beszállt mellé
az öblös nevetésével –, és míg Bertolt szégyenlősen mosolygott, addig Pieck
minden erejével azon fáradozott, hogy a szájára tapassza a kezét, és valahogy
elfojtsa a jóízű nevetését. Belé legalább szorult egy kis jóindulat (már ha ezt
annak lehetett nevezni).
–
Az időnk nagyon kevés, most kell cselekednünk – magyarázta, s elégedetten
konstatálta, hogy Frieda egyetértően biccentett a fejével a szavait hallva. – Marley
már értesült róla, hogy eltűntem. A barátaim… nem tudhatom, pontosan miket
mondtak el… Abban azonban biztos vagyok, hogy sosem mondanának le rólam.
Ismerem a bátyámat, Galliardot meg Piecket is… Ezekben a percekben is azt
szervezhetik, hogyan mérhetnek végső csapást Paradis szigetére. Hogy hogyan
szerezhetnének engem vissza úgy, hogy közben elsöprő győzelmet arassanak a
szigeti démonok fölött. Fölöttetek – pontosított, amikor dühös morgás töltötte
be a helyiséget. A megjegyzése nem aratott osztatlan sikert, Frieda viszont
tisztán értette, hogy mire gondolt, ezért nem is húzta el a száját úgy, mint a
tanácsosainak legtöbbje. Eren érezte, hogy Levi hadnagy megfeszült mellette.
Frieda
megnedvesítette az ajkát, mielőtt választ adott volna az első kérdésére.
–
Annie Leonhart kristályba zárta magát a Stohess körzetben okozott pusztítást
követően. Azt megelőzően Nőstény Óriásként azonosítottuk, és a Felderítő Egység
parancsnoka, Erwin Smith kiötlött egy tervet, hogyan csalhatnánk csapdába.
Leonhart a családtagjaimra vadászott, és kis híján a fővárosig hatolt. Nem
kockáztathattunk többet, mindenáron élve
akartuk elfogni. A Koordinátor erejét használva, a bátor és hősies felderítők
segítségével, nos, bizonyos nehézségek árán sikerült megfékeznünk, de az utolsó
pillanatban, amikor kiharaptam volna a nyakszirtjéből, s amikor a húgom, Abel
készen állt rá, hogy átörökölje az erejét, a kristály megépítésével kicsúszott
a markunkból.
–
De nem maradt a kristályban – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Eren. – Amikor
ránk támadtatok Liberióban, láttam a
Nőstény Óriást. – Abel Reiss szőke hajára gondolt, és arra, hogy a Nőstény
Óriás is szőke volt. A jeges rémület kínzó lassan vette át a teste fölött az
uralmat, ám amikor megtette, valamennyi izmát lebénította. Az nem lehet!, szisszent fel. Nem
ehették meg Annie-t! Az nem lehet, hogy Abel… Nem tehette! Nem és nem!
Frieda
a fejét ingatta.
–
A kristály egyszer csak megrepedt – mondta. – Hanji osztagvezető javaslatára
vártunk és nem etettük meg Abellel. Vártunk, a várakozásunk pedig meghozta a
maga gyümölcsét: Annie Leonhart egyik napról a másikra felébredt a
kristályában. Nem értettük, mi történt… Valamiért ébredezni kezdett. Úgy tűnt,
mintha a legrosszabb rémálmából tért volna magához, és amikor első ízben
nyitotta fel a szemét, tudtuk, hogy hosszú, több ezer éves álmot látott.
Átlátta a helyzetét, és tudta, hogy milyen sors vár rá, ha nem hajt fejet.
– Annie sosem árult volna el minket!
Frieda
megemelte a szemöldökét.
–
Árulást cselekedett volna? – kérdezte
élesen. – Én nem ezt gondolom. Annie… Én úgy vélem, okosan döntött. Ez volt az egyetlen ésszerű döntés abban a
helyzetben, amiben magához ébredt. Egy hajszálon múlt az élete, Eren, erre
gondolj. Nem akart benneteket elárulni, csupán rájött, hogy naiv gyermekként
érkezett a szigetre, akinek fogalma sem volt semmiről. Hitt valamiben, amiről
azt gondolta, hogy az igazság, közben meg… a valóság távol állt attól, amit
neki mondtak. Azért mondták, hogy átmoshassák az ágyat. Az igazság… sokkal
fájóbb a hazugságok hálójánál, Eren.
A
hangjából őszinteség áradt. Erennek nyelnie kellett, és a nyeléssel a
zaklatottságát próbálta elűzni. Ha Frieda tényleg az igazat mondta – és ugyan
mi oka lett volna rá, hogy hazudjon? –, akkor Annie élt. Nem volt teljesen egyedül a szigeten, Annie-t maga
mellett tudhatta, még akkor is, ha az évek során a lány is sokat változott.
Ha sikerül meggyőznöm – gondolta –, akkor
ketten hazamehetnénk. Ha ki tudjuk cselezni a királynőt, akkor… Annie-val
együtt végre visszatérhetünk Liberióba.
A
remény újult erővel ébredt fel benne. Ez egy remek tervnek bizonyult, sokkal
jobbnak, mint a behódolásnak.
A szabadságomat veszélyeztetik – harapott az ajkába –, azt pedig senkinek sem engedhetem. Elegem van a gettóból is… De a
szigeti démonokból is. Változtatni fogok. Nem kérem senkinek sem a segítségét,
saját magam fogom megszerezni magamnak a szabadságot. Be fogom fejezni a
küldetést… De nem a királynő utasítására, hanem a magam módján. Értelmet fogok
adni azoknak az emlékeknek is, amiket még nem értek… A lányra gondolt, aki
az óceánnál hajolt fölé, s a fiúra, akit hozzá hasonlóan Erennek hívtak. Eren Kruger, a szakasztott mása. Bagoly, súgta egy kishang a fülébe. Ő az, akit eddig kerestél. Ő „Bagoly”.
Friedára
emelte a tekintetét; hitt neki, mert
nem tehetett mást. Mert minden igaznak
tűnt.
–
Látni akarom – mondta. – Beszélni akarok vele is.
–
Természetesen – biccentett Frieda. – Megadom a lehetőséget. Ő is látni szeretne
téged.
–
Jól van… – Eren megnyugodott. Annie,
kérlek, higgy majd nekem! A javadat akarom! – Tehát Annie a Nőstény Óriás
továbbra is. Ez azt jelenti, hogy hamarosan az ő ideje is lejár. Mi a tervük?
Megetetik Abellel?
–
Ha eljön az ideje és Annie is úgy határoz, akkor igen, még ha a húgom nem is
ezt szeretné igazán.
–
A királyi család kezében… ezek az óriások fegyverek
lesznek.
–
Pontosan. – Frieda számító mosolyt villantott. – Ez a terv.
–
Értem. – A düh hol elhagyta, hol újból köszöntötte. Le kellett csillapodnia, ha
nem akarta saját magát veszélybe sodorni. – Gondolom, az elmúlt négy évet azzal
töltötték, hogy visszaszerezték az elveszített falat és felkészültek rá, hogyan
szivárogjanak be közénk. Annie-tól megkaptak minden információt, hiszen ő ott
nőtt fel, Liberióban. Ezért ment minden annyira simán. Elsüllyesztették a
hajókat, így egyenruhát is tudtak szerezni… Lehet, hogy meg is kínozták az
elfogott katonákat, mert kétlem, hogy csak úgy átadták maguknak az
információkat az óceán túloldalán eluralkodó helyzetről. Innen értesültek majdhogynem
mindenről.
Frieda
elismerően csettintett a nyelvével.
–
Tudtam én, hogy nem vagy ostoba, Eren!
–
Tehát így volt, igaz? – kérdezte a fiú szárazon.
–
Igen. – A királynő még mindig mosolygott. – Pont úgy, ahogy elmondtad.
Jó – gondolta, miközben a szeme sarkából Friedára
sandított. Akkor most…
– A
családomat – kérte. – Látni akarom az anyámat.
Óráknak
tűnő percekig senki sem mozdult, a teremben egy pisszenést sem lehetett
hallani. Frieda királynő hófehér ruhában állt, ragyogó koronával a feje tetején,
s mégsem tudott éveket fiatalodni. Soványnak látszott, öregnek és megviseltnek;
élete utolsó évében annyit öregedett, hogy révbe ért. Mégis mikor Erenre
nézett, Eren ugyanazt látta a szemében, mint a sajátjában, amikor tükörbe
nézett: az élni akarás vágyát.
–
Jól van – jelentette ki. – Őrség! – A kiáltásból parancsoló él hallatszott ki.
A férfiak, akik odakísérték hozzá Erent, azonnal tisztelegtek. Levi hadnagy is
felemelkedett. Elunhatta a térdepelést, mert bosszúsan fintorgott, ahogy
leporolta a nadrágját. Vagy a por és a
kosz zavarja ennyire? Ahhoz képest, hogy ez a hely volt a királynő
rezidenciája, ráfért volna egy kiadós takarítás.
Friedát
nem zavarta. – Vezessétek Eren Jaegert az édesanyjához! – A férfiak karon
ragadták, mire hozzátette: – Mrs. Jaeger az alagsorban várja őt, legyetek
óvatosak. – A hangja megszelídült, suttogássá vált, ahogy az őrökhöz lépett. –
Egy percre se hagyjátok magára. Ne felejtsétek, mire képes.
–
Engedelmével, királynő… – Levi hadnagy meglehetősen udvariasan szólalt meg. –
Kívánja, hogy velük tartsak? Korábban a lelkemre kötötte, hogy a kölyök az én
felelősségem. Azt hiszem, elégszer bizonyítottam már, hogy képes vagyok őt
megfékezni.
–
Nem, Levi. – Frieda a fejét rázta. – Te más feladatot kapsz. – Megérintette a
férfi vállát, és a tekintete ellágyult, ahogy őt nézte. – Örömmel hallom, hogy
Mikasa épségben visszatért a küldetéséről. Találkoztál már vele, ugye?
–
Igen. Kennyvel együtt üdvözöltük.
–
Ó, igen, Kenny… – mormogta erre. – Ha találkozol a nagybátyáddal, kérlek, szólj
neki, hogy a dolgozószobában várok rá. Van, amiről halaszthatatlanul beszélnünk
kell, és van, ami várhat még magára. De ez az ügy nem, ez nem tűr halasztást.
–
Értettem, fenség.
–
Ami Abelt illeti… – A bocsánatkérő mosoly láttán Eren térde megbicsaklott. Mi a manó? – csodálkozott. A kutya többé nem kutya? Vagy lemaradtam
valamiről? Mégsem ugráltatják kényük-kedvük szerint?
– Bocsásd
meg a viselkedését, Levi. Tudod jól, milyen a húgom. Megy a saját feje után,
nem lehet neki parancsolni. Hiába próbáltam megnevelni, nem sikerült. Mintha
leperegnének róla a szavaim, annyira felsőrendűnek képzeli magát. Komolyan,
mintha nem én lennék a falak uralkodója, hanem ő. Tényleg ne haragudj rá, Levi.
– Hatalmasat sóhajtott, ám egy sóhajjal nem lehetett elintézni azt a
megalázást, amiben Levit részesítették.
Levi
mégis ezt felelte, a legkevésbé sem gunyoros hangon:
–
Semmi probléma, fenség. – Viszonozta Frieda érintését, és Eren gyomra valamiért
kellemetlen görcsbe rándult, ahogy a párt figyelte. Frieda tekintete gyengéd
volt, ahogyan az érintése is, s a férfié hasonló. Mondhatni akár azt is, hogy
együtt nőttek fel. Vagy legalábbis Frieda Levi oltalma alatt nőtt fel.
Frieda
pillantása aztán Erenre siklott. Egyetlen másodperc erejéig elgondolkodónak
tűnt. Mintha mondani szeretett volna valamit, később azonban meggondolta magát.
Eren kíváncsi lett, vajon mi lehetett az, az őrök viszont így is az ajtó felé
húzták. A dühítő megjegyzések visszatértek, Eren alig tudta megállni, hogy ne
essen nekik. Vicsorgott, és az érzés, ami egyszerre volt kellemetlen és
idegtépő, nem akart elmúlni.
Aztán
Frieda megszólalt. A hangja halkan csengett, a tekintete megkomolyodott.
–
Később találkozunk, Eren… – Majd hátat fordított neki, Eren pedig arra eszmélt,
hogy az egyik őr kilökte a szobából. A térdére zuhant, a tenyerével alig tudta
felfogni az esését, hogy ne ütközzön neki teljes erővel. A szemébe könnyek
szöktek, de hamar kipislogta őket. Nem láthatta senki! Nem és nem!
Az
ajtó becsapódott mögötte, s a csattanás végleg elnyelte Frieda suttogó hangját.
** * **
Az
alagsorban sötétség uralkodott, a gyertya alig pislákoló lánggal világított. Az
őrök kitárták az ajtót Eren előtt, és meglepően finom mozdulattal kezdték
noszogatni, hogy lépje át a küszöböt. Nem is mertek máshogy viselkedni, hiszen
a helyiség közepén magas, sötét hajú asszony állt – őket várta.
Eren
megfagyott, amikor meglátta.
Ő az? Ő lenne az? Biztosan ő?
Az
asszony feléjük fordította a fejét, s Eren mintha a saját arcába bámult volna.
Ugyanazok a vonások, ugyanaz a haj, csupán hosszabb változatban. Ugyanaz az
arckifejezés, minden ugyanaz.
Az
anyja volt az, tényleg az anyja. A nő,
akit Carla Jaegernek hívtak.
Annyi
évnyi tiltott vágyakozás után… végre találkoztak egymással. Végre ott állhattak
egymás előtt.
Eren
hirtelen nem tudta, mit érzett. Szédült, miközben az anyját figyelte, rettegett
és eufóriában úszott, vegyes érzelmek kavarogtak benne.
Mit
tegyen?
Menjen
oda hozzá vagy maradjon?
Mit
tegyen? Mit kellene tennie egy ilyen helyzetben?
A
kérdés vadul lüktetett a testében. Sokk járta át a testét, és a lába magától
vitte előre. Az anyja a szája elé kapta a kezét, s hozzá hasonlóan remegett, a
szemét könnyek lepték el. Úgy nézett rá, mintha sosem látott volna hozzá
foghatót, és Eren megértette, miért, mert ő is ugyanúgy érzett.
Nem
tudta, hogy történhetett, nem tudta, mikor történhetett, mennyi idő telt,
egyszer csak az anyja előtt találta magát, az anyja ölelő karjában pontosan,
mert az asszony szélesre tárta, s reszketve, sírva-nevetve húzta közelebb
magához. Az érintése mágikus volt, Eren gerince mentén borzongás cikázott
végig, a sírás a torkába csúszott. A saját könnyei forróak voltak; érezte, hogy
megremegett a válla, és azt is, hogy az anyja ruhája átnedvesedett tőlük.
Egyiküket sem zavarta. Ölelték egymást – szóváltás nélkül ölelték, mert nem is
kellettek szavak ahhoz, hogy kifejezzék, mit éreznek egymás iránt. Eren túl
régóta álmodott erről a napról. Annyira régóta, hogy már el is felejtette,
mikor fogalmazódott meg benne először. Vágyott az anyja után, az anyja ölelése,
gyengéd suttogása után, s most végre megkapta. Visszaadták neki az anyját, még
ha a kimaradt éveket nem is tudták pótolni. Ez mindennél többet jelentett a
számára. Még ha az anyja egy szigeti démon is volt, még ha az egész világ
ellenük fordult, nem érdekelte, többé
már nem.
–
Eren… – súgta az anyja a fülébe;
mosolygott. Könnyekkel, fájdalommal és boldogsággal telve. Ahogyan Zeke a
szakasztott mása volt Grishának, úgy Eren Carlát látta magában, és ahogy az
anyjára nézett, tudta, hogy az asszony is így van vele. Carla Jaeger
meghatottan, elakadt lélegzettel figyelte őt. – Az én… bátor… jóképű fiam… – A
szemét törölgette, de újabb meg újabb könnyek jelentek meg a pilláján. – Büszke
vagyok rád, Eren. Nagyon büszke. – De vajon miért? Eren ezen tanakodott. Mit tehetett,
amivel kivívta az anyja elismerését? A háborúban… pont hogy az ellenkező
oldalon harcolt volna, nem?
–
Anya…
Carla
a karjába húzta.
A
szavak végül megérkeztek, egymás mondatába vágva próbálták a másik tudatára
adni, mennyire örülnek, hogy viszontláthatják egymást. Miután az
ideges-izgatott hadarás abbamaradt, Carla elsősorban azt akarta, hogy ő
beszéljen. Eren nem tudta, mit mondjon. Jobb híján arról fecsegett, ami
elsőként az eszébe jutott: elmondta, hogy a nagyszülei – Grisha szülei – vették
magukhoz, miután visszahozták az óceán túloldalára. Elmondta, hogy a nagyszülei
az eszüket vesztették Faye halála és Grisha árulása miatt, hogy jóformán Zeke
gondoskodott róla, Zeke-ről meg egy nagyon közeli barátjuk, akitől átörökölte a
Bestia Óriást. Hogy Grishát csak a
halála előtt látta. Hogy a Támadó Óriás ereje… mostantól őbenne lakozott. Hogy
felfalta a saját az apját, s így emlékekre tett szert: mesélt Bagolyról, az
álmairól, az emlékeiről, a vágyáról, hogy szabad legyen, hogy visszakaphassa az
anyját. Carla az arcán halvány mosollyal, egy kicsit még mindig remegve
hallgatta őt. Szóba kerültek a barátai: Galliard, aki előszeretettel gúnyolódott
másokon, de rendes fiú volt, Pieck, a legokosabb közülük… A lány, akit annyira szeretett…
Egy
anya öleléséhez semmi sem volt fogható. Egy anya mindent tudott a gyermekéről.
Egy pillantás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tudja, Eren szerette Piecket, Pieck
meg – legalábbis az elmondottakból ítélve – Erent.
Aztán
Eren hangja elhalkult. Carlára került a sor.
–
Eren… – Az asszony arcán zavartság suhant át. – Van valami, amiről tudnod kell.
Eren
a homlokát ráncolta. Nem értette.
– Anya?
Az
anyja feszengett. Lassan az őrök felé fordította a fejét, majd aprót bólintott.
Nem mondott hangosan semmit, úgy tűnt, a bólintást, vagyis a jel adását előre
megbeszélték egymással, mert az őrök közül az egyik azonnal elfordult tőlük.
Öles léptekkel átszelte a szobát, aztán az egyik oldalsó ajtó kilincsére
simította a kezét. Félig kinyitotta, és kiszólt.
–
Jöhettek, Keith.
Ennyi
hangzott el, Eren pedig megemelkedett ültében.
Jöhettek? Mégis kik? Ki ez a Keith?
Bevillantak
az emlékek: egy férfi, aki kiképezte őket, hogy katonák lehessenek, aki
hangosan üvöltött velük, és akitől kivétel nélkül mindenki rettegett. De mást
is látott: az apja emlékei is beugrottak. Grisha, amint a fal előtt áll,
zavarodottan, és a férfi, aki lóháton érkezve bámul le rá. Hátán a Szabadság Szárnyai, egy új jövő jele, a
Felderítő Egység szimbóluma.
Keith – emlékezett vissza Eren nagy nehezen –, Keith Shadis. A férfi, aki összeismertette
anyát apával. A férfi, aki…
Feleségül vette Carla Jaegert Grisha és Eren eltűnését
követően. Eren nagyon hamar összerakta a képet. Keith Shadis, akire a saját
emlékei alapján egy kopasz, megöregedett férfiként tudott emlékezni, csupán
néhány ráncot gyűjtött be az évek folyamán, máskülönben arra az életerős
felderítőre emlékeztetett, akit Grisha is ismert egykor. Alig lépte át a szoba
küszöbét, mögötte a két gyermekkel – mit gyermekkel?, néhány évvel lehettek
fiatalabbak Erennél! –, amikor Eren mindent megértett.
Mire számítottál? – kérdezte magától. Egyedül
maradt. Nyilvánvalóan… új életet kezdett. Nem tudhatta, hogy látni fog-e
valaha. De rosszul esett neki, ahogy Shadist és a két fiatalt figyelte.
Shadist és a féltestvéreit, mert
utóbbiak vonásaiban egyértelműen felfedezte az anyjukat, Carlát. Ketten voltak,
egy fiú és egy lány, mindkettő sötét hajú. A fiú volt az idősebb,
tizennégy-tizenöt éves, míg a húga Gabival meg Falcóval egyidős, tizenkettő
körüli.
–
Eren… – Az anyja az ajkába harapott, mielőtt folytatta volna. A kislány
odaszaladt hozzá. Carla magához vonta, hogy átölelje, és így, hogy egymás
mellett álltak, még inkább hasonlítottak egymásra, mint távolabb. – A férjem,
Keith Shadis – mutatta be. – Ők pedig… Ők a gyermekeim… A testvéreid. Callum – intett a fiú felé –, ő meg a húgod, Grace. Én…
Nem is tudom, mit mondjak…
–
Én sem… – motyogta erre. – Én…
–
Ne haragudj.
–
Én… megértelek – mondta bizonytalanul. – Én… Mi mást… Nem tudhattad…
–
Anya? – A kislány, Grace félbeszakította a zavart hebegését. Az anyjukra
nézett, s a homlokát ráncolta. – Ő tényleg a testvérünk?
–
A bátyátok – bólintott Carla. – Eren Jaeger.
Grace
is bólintott, elfogadta a választ. Eren felé fordult, és egy ragyogó mosoly
kíséretében a kezét nyújtotta felé.
–
Grace vagyok – mutatkozott be határozottan. – Grace Shadis.
–
Eren… – Zavartan simította össze az ujjaikat. – Eren Jaeger.
A
húga erősen szorította meg, és boldognak látszott, ahogy őt nézte. Erennek az
az érzése támadt tőle, hogy egy jó ideje várt már erre a pillanatra, ha meg
valóban így történt, akkor az azt jelentette, hogy az anyjuk nem felejtette el
őt. Új életet kezdett, ez igaz, de még így is, az új életében is vágyott rá,
hogy láthassa őt. Nem adta fel a reményt, hogy egy nap újból találkozni fognak,
ezért mesélt róla a másik két
gyermekének (meg a férjének is, aki gyermekkorábban talán ismerhette őt,
nemcsak abban az előző időben).
Carla
ellágyulta nézte őket.
–
Most már minden más lesz, Eren – ígérte, miközben Keith odalépett mellé. – Most
már együtt vagyunk, érted? Senki és semmi sem szakíthat el minket egymástól,
erre megesküszöm. Szeretlek, Eren. A fiam vagy… És soha nem foglak feladni
téged, ugye tudod?
–
Tudom… – Eren csupán suttogni mert. Most
mi lesz? Most hogyan tovább?
Lehunyta
a szemét, majd megborzongott. Visszakapta a családja egy részét, ugyanakkor
választás elé is állították: a háború közeledett, és ha Paradis oldalán veti
magát bele a csatába, akkor az azzal is járni fog, hogy az otthona ellen vonul.
Mert lehet, hogy Shiganshinában született, Liberióban nevelkedett. Liberio volt
az otthona. Vagyis a hely, amit annak kellett volna neveznie.
Eren
a szabadságot akarta.
Azt fogom az otthonomnak tekinteni – gondolta –, ahol
leginkább szabad vagyok. Egy nap meg fogom találni, ebben biztos vagyok.
Egy nap…
Addig várni fogok.
Megjegyzés: Egyik kedvenc fejeztem, már csak Carla és Eren
találkozása miatt. Bevallom, nem rajongok a Carla/Grisha párosításért –
bocsánat a rajongóktól –, éppen ezért, ha Grisha kikerül a képből – márpedig az
óriáserő átöröklése miatt szerencsére ez kivétel nélkül megtörténik –, és
Carlát nem bántom, akkor Shadis mellett fogja megtalálni a boldogságot.
Általában
félek saját szereplőkkel dolgozni – a sors iróniája, hogy az első hosszabb
történetem során, a Viharban mégis szerepeltettem néhányat –, de amikor mégis
úgy döntök, hogy beleviszek, akkor azok többnyire más történetekben is
felbukkannak.
Egy-egy
történetnél már emlegettem például Yvonne nénit, aki Shiganshina réme, és
akinek a fiai, vagy legalábbis az egyik fia mindenképpen azok közé a fiúk közé
tartozik, akikkel Eren rendszeresen összeszólalkozott. A történetek során Yvonne
néni és Carla rendszerint a fiai védelmére kelnek, és Yvonne néni az, aki a
gondolatát sem szereti, hogy Eren a fiai társaságába keveredik.
ÉS
visszatérő szereplők lesznek Callum valamint Grace Shadis is. Akik olvassák
esetleg a Múltadba zárva regényemet, azok már találkozhattak velük. A korukat
illetően, amennyiben Eren tizenkilenc – márpedig többnyire annyi idős –, akkor
Callum tizenöt, Grace pedig tizenkettő, hogy Gabival és Falcóval legyen
egyidős. Ha vége a vizsgaidőszakomnak, szerintem ceruzát ragadok, és csinálok
valamiféle rajzot róluk, de Grace esetében többnyire Faye Jaeger és Gabi Braun
ötvözete szokott eszembe jutni általában.
Folytatás 2 hét múlva – viszont megéri várni rá, mert egyrészt, korhatárosabb fejezetet fogtok kapni, másrészt pedig, a 8. és a 9. fejezet
között érkezni fog az első kiegészítő fejezet, amit jó ideje már megjegyzésekben
emlegetek, és amiben megtudjuk, hogy mi történt ezalatt az óceán túloldalán. :D
A 8. fejezethez hoztam egy kis
ízelítőt: