Vihar – 20. fejezet – Mikasa enged

Vihar

20. fejezet

~ Mikasa enged ~

Eren összeráncolta a homlokát, miközben Pixis tábornokot hallgatta.

Levi hadnagy úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ő pedig, bármennyire is kíváncsi volt, merre járt, nem kérdezősködött. Reggel, mikor ismét felébredt, már maga mellett találta; hátát a falnak támasztva ült, a térdét felhúzva, állát a tenyerén pihentetve. Szemlátomást mélyen a gondolataiba temetkezett, ám szája széle alig észrevehetően felfelé görbült, amikor Eren résnyire nyitotta a szemét. Alig moccant meg, a férfi a szeme sarkából már őt nézte, ugyanúgy elgondolkodva. Talán el is pirult, a hadnaggyal kapcsolatban nem lehetett biztos. Magával igen. Visszaemlékezett a férfi érintésére, és szinte azonnal érezte, ahogy az arca felforrósodott.

Levi hadnagy nem szólalt meg, hiába találkozott a tekintetük, Eren azonban elunta a csendet. Félig kimászott a takaró alól, és lassan a hadnagyhoz hajolt, szája puhán simult az arcára, aztán azt követően, óvatosan az orra hegyére. Levi szeme meglepetten kerekedett el. Eren érzékelte, ahogy a teste finoman összerándult, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Csak annyira húzódott el, hogy egymás szemébe tudjanak nézni, utána a tarkójára csúsztatta a kezét, és odahúzta magához, hogy rendesen megcsókolja. Levi nem tiltakozott. Cserepes volt az ajka, az ujjai pedig remegtek, ahogy a vállába markolt, viszont – egy másodpercnyi habozás után, amit Eren a váratlanságnak tudott be – egyértelműen viszonozta a csókját. Nem esett neki mindenével, amije csak volt, hanem egy komótos tempót diktálva érintette, cirógatta a gerince mentén.

– Jó reggelt, uram – suttogta a szájába, amint levegőhöz jutott, Levi pedig egészen zavartnak tűnt, ahogy a karjaiban fészkelődött. Valamikor akkor vesztette el a nyugalmát, amikor Eren teljesen odapréselte a falhoz, esélyt sem adva neki, hogy elmenekülhessen az ölelésétől.

Eren tisztán érezte, amikor felgyorsult a szívverése. Szaporán lélegzett, kimelegedett a csókoktól, és… talán az zavarta volna, hogy Eren uramnak szólította?

De mégis miért?

Eren szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy megfejtette. Éjjel annyira könnyedén gördült le a nyelvéről a „Levi” megszólítás. Túl könnyedén. A tisztelet minden formáját levetkőzte, mialatt a borzongtató gyönyörért könyörgött, egy cseppet sem tudott uralkodni magán.

– Kipihented magad, kölyök? – törte meg végül a csendet a férfi. Nem próbálta lefejteni magáról Eren karjait, de a zavara percről percre növekedett.

– A-azt hiszem…

– Álmok?

– Fáj a fejem az emlékektől – vallotta be. Levi bólintott. Türelmesen várt, amíg Eren összeszedte magát annyira, hogy beszámoljon mindenről, amire vissza tudott emlékezni az álmok által, utána pedig összehúzta a szemöldökét, és lassan megrázta a fejét.

– Készülődj. Beszélnünk kell Pixis tábornokkal. Rheinberger el sem mozdul mellőle, úgyhogy vele is tudunk váltani néhány szót. Mégiscsak édesanyád mellett töltötte a gyermekkorát, talán többet tud mondani ezek alapján. Talán neki is kell valami, ami által visszaemlékezik.

Így kerültek Pixis tábornokhoz, aki szemlátomást már várta őket. Eren legnagyobb meglepetésére nemcsak Gustav és Anka társaságában töltötte az idejét, hanem Hanji valamint Mikasa is ott voltak.

Mikasa fénylő szeme hidegen csillogott, még akkor is, amikor észrevette Erent. A fiú tudta, hogy nem neki szólt, ahogyan abban sem kételkedett, hogy ez alkalommal nem Levi hadnagyot tüntette ki kifejezett ellenszenvével. Hihetetlen volt látni, ahogyan egészen közömbösen viselkedett a férfival; mintha belenyugodott volna, hogy az életük részesévé vált.

Pixis tábornok a reggeli köszönés után intett, hogy foglaljanak helyet. Eren vele szemben ült le, és a férfi vizslató tekintete alatt úgy érezte magát, mint mikor Kristával kellett elmesélnie a múltjukat és a terveiket a jövőre, a Mária fal visszahódítására vonatkozóan. Pixis tábornok kedves volt és bátorító, ugyanakkor ha elhatározták magukat valami mellett, nem fogadott el bukást.

– Úgy gondolja, hogy Trost hamarosan ostrom alatt fog állni? – Eren körbeforgatta a fejét; minden irányból feszült pillantást kapott válaszul. Nyelt egyet, zavartan simított végig a haján. Mikor visszaejtette a kezét az ölébe, azonnal ujjak kulcsolódtak az övéi köré. Mikasa érintette meg az asztal alatt, tekintetét azonban nem vette le a tábornokról. Csak az igazán szemfüleseknek tűnhetett fel az apró, gyengéd mozdulat.

– Előbb vagy utóbb – bólintott Pixis. – Éjjel történtek bizonyos mozgolódások. Minden jel arra mutat, hogy az ellenség készülődik.

Eren a hadnagyra sandított, de nem kérdezett.

– Döntenünk kell, Eren – szólalt meg Anka. – Az biztos, hogy nem adjuk fel Trostot.

– A Helyőrség készenlétben áll – erősítette meg Gustav. – Rico csapata szinte szünet nélkül járőrözik.

– Talán nem elég jól – szúrta közbe Mikasa, mire Levi szeme rávillant.

– Döntenünk kell – ismételte meg Anka szavait. – Maradunk vagy megyünk?

– H-hogyan? – zihált fel Eren. – Ha támadás lesz…

– Nem tudjuk, mikor lesz, Eren – sóhajtotta Hanji. – Lehet, hogy heteket kell rá várnunk.

– De azt se felejtsük el, hogy a jelen körülmények között túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy eljussunk a pincéig – jegyezte meg Anka. – Katonákat pedig nem kérhetünk. Nem veszíthetjük el Trostot.

– Mi már számítunk rájuk – simogatta meg a bajszát Pixis. – A tegnap történtekből pedig határozottan előnyt tudunk kovácsolni. Ha megelőző lépéseket teszünk, ha sikerül valahogy kiderítünk, kik azok, akik képesek rá, hogy óriássá változzanak… El tudnánk kerülni, hogy ugyanarra a sorsra jussunk, mint Karanes.

– De mégis hogyan? – kérdezte Anka keserűen. – Azt sem tehetjük meg, hogy evakuáljuk a körzetet. Most már sehol sem vagyunk biztonságban.

– Mihamarabb pontot kell tennünk a végére – jelentette ki Eren –, ezt pedig egyedül Shiganshinában vihetjük véghez. Én nem kérek katonákat, és biztos vagyok benne, hogy Kreusa sem. – Szánt szándékkal használta Krista igazi nevét, és nem kerülte el a figyelmét, hogy többen összerándultak. Anka furcsamód csalódottnak tűnt. Mi a fene történhetett éjjel? Miért reagálnak ennyire érzékeny? Eren nem töprengett tovább. – Pixis tábornok, én nem maradhatok. Ez alkalommal nélkülünk kell megvédeniük Trostot.

Pixis felnevetett.

– Kreusa Dok is ugyanezt mondta – mosolygott a fiúra. – Mielőtt téged hívtalak, váltottam az ifjú leányzóval néhány szót. Egy ártatlan, szelíd gyermek, ez volt az első benyomásom róla. Aztán megszólalt. Hallom, mindennél jobban megbízol benne, Eren Jaeger, de mire fel ez a nagy bizalom? – Meg sem várta a válaszát, felemelte a kezét, hogy bennakassza a szót, úgy folytatta. – Jobb, ha nem maradtok. Lesz, ami lesz, de egyedül esélyetek sincs, hogy túléljétek. Ha egyvalaki közületek talán el is jut a pincéig, vissza hozzánk biztosan nem fog. Ezt ti is tudjátok, ugye?

– És akkor mit javasol? Mit tegyünk? Honnan szerezzünk katonákat? A Felderítő Egységnek vége. Ennyien maradtunk, uram. Nem vagyok hajlandó civileket áldozni az emberiség győzelméért. Annak idején, amikor először indultak meg az emberek azzal a szándékkal, hogy visszafoglalják a Mária falat, Armin rávilágított, mi áll a háttérben: sosem akarták, hogy azok a szerencsétlenek győzzenek, csak arra ment ki a játék, hogy megszabaduljanak az éhes szájaktól.

– A kölyöknek igaza van – biccentett Levi elismerően, mire Eren felé kapta a fejét. Remegett a keze, ahogy az ölébe ejtette, és tudta, hogy a hadnagynak is feltűnt, mennyire ideges. Talán pont azért szólalt meg? Levi hadnagy esetében néha semmiben sem lehetett elég biztos.

– Kell lennie egy megoldásnak – mondta fáradtan.

– Talán van is – szólalt meg Mikasa. – Armin. – Levi-ra nézett, a férfi pedig bólintott.

– És Nifa – mondta.

– Az Arlert-gyermekek? – ráncolta a homlokát Anka. – Hogy értitek?

Mikasa hátratolta a székét. Felállt.

– Hamarosan meglátjátok – felelte, majd anélkül távozott, hogy bármiféle magyarázatot adott volna. Eren legnagyobb meglepetésére – rajta kívül – senki sem tartotta vissza.

** * **

A nő magas volt és csontsovány, talpig rongyokban, körme alatt kosszal. Rá sem lehetett ismerni. Ha Nifa nem állt volna mellette, mint szakasztott mása, Eren sosem jött volna rá, hogy Lieselotte Arlert az.

– Hogyan lehetséges mindez? – kérdezte suttogva a hadnagytól, Levi azonban nem válaszolt rá. Nem tűnt meglepettnek, amiből Eren egyből rájött, hogy már korábban értesült Nifa és Armin édesanyjának nem várt felbukkanásáról, és ahhoz sem kellett sokat töprengenie, hogy összerakja, személyesen Nifától tudta meg.

Lieselotte, akit másfél évtizeden keresztül halottnak hittek, azt kereste meg elsőként, aki után a legjobban vágyott, akiért mindent feláldozott. Első útja a lányához, Nifához vezetett. Hogy honnan derítette ki, melyik fogadóban, melyik szobában alszik, abba nem avatta be őket.

Egyszerűen csak tudta? Őrültségnek hangzott. Eren nem is hitte el.

– Jól sejted – mormogta Levi. – Valaki kiadott bennünket neki.

– Valaki?

– Csak derüljön ki a neve és nem állok jót magamért – vicsorogta Anka, mire Lieselotte felkuncogott.

– Látom, az évek alatt mit sem változtál, Anka Rheinberger.

– Te pedig túl sokat változtál, Lieselotte – vágott vissza Anka. – Megérte eldobni a fiadat és a lányodat, hogy óriássá változz?

Lieselotte arcáról eltűnt a halvány mosoly. Tekintete megkeményedett, teste megfeszült.

– Ha megkérhetnélek… – Hangja hűvös volt, akár a vajat szelő kés. – Inkább ne beszélj, ha fogalmad sincs semmiről.

– Kérlek, világosíts fel! – Anka meg sem próbálta leplezni felháborodását. – Elhagytad a gyermekeidet, a barátaidat… Hagytad, hogy megöljék Carlát!

Lieselotte meglepetten pillantott rá.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte élesen. – Carlát nem megölték, hanem baleset áldozata lett.

– Baleset?! – tört ki Eren. Nem bírt uralkodni magán, és az sem segített, hogy Levi és Anka megragadták a karjánál fogva, hogy visszatartsák. Kis híján Lieselotte torkának ugrott, a nőnek viszont a szeme sem rebbent.

– Te meg ki... Várj! – Hirtelen elakadt a lélegzete. Nem tartott sokáig, hamar rendezte a vonásait, de ez a rövid idő elég volt arra, hogy diadalittas mosolyt csaljon vele Eren arcára. Lieselotte tudta, ki ő, egyből rájött. – Grisha és Carla gyermeke vagy – hallotta aztán az asszony hangját. – A fiuk…

– Eren – szúrta közbe Anka idegesen. – Eren Jaeger. Grisha és Carla fia, aki végignézte az anyja halálát! Pontosan tudja, hogyan halt meg Carla! Hogy mit műveltek vele! Hogy a kis barátnőtök, Selma hogyan hagyta cserben a Jaeger családot! És tudod, drágám, itt van Selma kislánya, Kreusa is, no meg ne feledkezzünk el a te gyermekedről, Nifáról sem. Sokan vannak, akik tanúsíthatják, hogy Selma elárult benneteket, hogy Selma konkrétan megölette Carlát. Szánt szándékkal felfalatta az egyik óriással! Egy olyan óriással, aki óriásbőrbe bújt ember volt! Ez… Ez… Ez kannibalizmus! – fejezte be zihálva, megtörten. Lieselotte tágra nyílt szemmel hallgatta. Anka gúnyosan mosolygott. – Erre nincsenek szavak, Lieselotte! – folytatta, amint erőt gyűjtött. – Nyisd ki a szemed és lásd meg az igazságot! Selma nem az, akinek mutatja magát. Nem tudom, mit mondott neked meg a férjednek, de biztos vagyok benne, hogy átvert benneteket. Hogy minden hazugság volt. Nézz magadra! Élet ez, Lieselotte? Rongyok, mocsok… Magányos lét az erdőben! Ott éltek, nem? Ez nem emberi élet!

– Te meg miről beszélsz? – szaladt ki Lieselotte száján. – Te meg… – Erenre nézett, mire a fiú komoran bólintott.

– Jöjjön, Mrs. Arlert – szólalt meg Hanji kedvesen. – Azt hiszem, sokat kell beszélgetnünk.

** * **

Levi nem számított rá, hogy az első, akivel a tábornokkal való tanácskozás után összetalálkozik a folyosón, pont Mikasa Ackerman legyen. Nem véletlen volt, a lány egyértelműen őrá várt, mert amikor megpillantotta, intett a fejével, hogy kövesse. Lieselotte Arlertet kihallgatták, aztán engedték, hogy találkozzon a gyermekeivel. Másfél évtizedet mulasztott el az életükből. Eren visszatért a szobájába, Levi pedig azt üzente neki, hogy néhány perc múlva követi. Ezt is tette volna, ha Mikasa Ackerman nem állta volna el az útját.

Felrántotta a szemöldökét, és önmagát is meglepte, mikor engedelmeskedett a lány utasításának. Nem zárkózott fel mellé, úgy sétált a nyomában, mintha nem ismernék egymást. Mikor az váratlanul megállt, megtartotta tőle a kellő távolságot; a falnak dőlt, karját meg összefonta a mellkasa előtt.

Mikasa összeszorította a fogát. Furcsán csillogott a szeme, miközben bámulta, a keze pedig enyhén remegett. Hogy a dühtől vagy valami egészen mástól, Levi nem tudta megállapítani. Ebben tulajdonképpen hasonlítottak. Még akkor is, ha Mikasa egy cseppet sem kedvelte – és az érzés igazából kölcsönös volt –, ebben igenis hasonlítottak. Értettek hozzá, hogy rejtsék el az érzelmeiket mások elől, hogyan mutassanak valami egészen mást magukról, mint amilyenek valójában voltak. Egyetlen pillantás nem volt elegendő ahhoz, hogy kiismerjék őket, nem úgy, mint mások esetében.

– Nem érek rá egész nap – törte meg aztán a csendet, amikor a lány még mindig nem szólalt meg. – Talán ez alkalommal nem kell szökött óriásokat követnünk az éjszakában. Egyik kölyök sem aludta ki magát, azokat kivéve, akik a lóarcú barátotoknál éjszakáztak.

– Ne aggódjon, uram, nem áll szándékomban sokáig feltartani – húzta ki magát. – De ezt a beszélgetést már nem halogathatjuk tovább! Túl sokat vártunk már vele.

Levi érdeklődve pillantott rá.

– Valóban?

Mikasa bólintott.

– Eren – magyarázta. – Róla szeretnék beszélni.

Levi megnedvesítette az ajkát, mielőtt aprót biccentett volna a fejével. Felesleges szavak voltak, melyek a lány szájából hangzottak el; mindketten pontosan tudták, hogy a fiúról kell beszélgetniük. Mikasa nem tévedett, amikor azt állította, túl sokáig halogatták. Réges-rég meg kellett volna tenniük.

– Eren… Ő megváltozott. – Mikasának minden egyes szó a nehezére esett. – Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem. Én… Őt semmiféleképpen nem veszíthetem el. Megvédem őt, bármitől, bárkitől, bármi áron. Nélkülem… Nélkülem meghalna.

– És most én lennék az, akitől meg kellene védened? – Levi nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá. A lehetőséget, hogy Mikasa válaszoljon, nem adta meg. Maga sem értette, miért, ismét magához ragadta a szót, amikor arra lett figyelmes, hogy a lány ajkai szólásra nyílnak. – Biztos vagy benne, hogy ugyanarról a fiúról beszélgetünk, Mikasa Ackerman? – kérdezte. – Én ismerek egy Eren Jaeger nevű fiút, aki képes rá, hogy felvegye egy tizenöt méteres óriás alakját. Egy óriásét. Egy olyan lényét, aki embereket eszik. Igen – intette le a lányt –, a kölyök nyilván nem teszi ezt meg. Ő nem egy szörnyeteg, de pont olyan erős, mint egy szörnyeteg, érted?

Tudta, mikor érte el azt, amit igazán akart: Mikasa szeme meglepetten kerekedett el. Élesen szívta be a levegőt, aztán lassan kifújta. Levi folytatta:

– Erős vagy, bátor vagy. Semmitől sem félsz, többé már semmi sem zökkent ki. – Elismerően biccentett. – De ő is elég erős és bátor ahhoz, hogy ne kelljen rád támaszkodni. Nem azt mondom, hogy nincs rád szüksége, hogy feleslegessé váltál. Nem – ejtette ki lágyan. – Egy cseppet sem. Te mindig is fontos leszel neki, hiszen fogadott nővérként tekint rád. – Mikasa arca megrándult. Nővér, semmi több. – De a kölyök lassan felnő. Nem szorulhat mindig a te segítségedre. A makacssága veszélybe sodorhatja, ezt nem tagadom, de emlékezz, te magad is majdnem a vesztét okoztad, mikor nem hallgattál rám.

Mikasa megrendülten bámulta, szemén könnyfátyol lebegett.

– Én… Én megvédem őt! – suttogta. – Én…

– Védd, ha úgy érzed, meg kell védened, de ne vedd el tőle a lehetőséget, hogy a saját talpára álljon. Azzal nem segítesz rajta, azzal nem teszed erősebbé. Hagyd, hogy a maga útját járja. Engedd, hogy felnőjön. Nem biztos, hogy mindig ott leszel mellette és meg tudod menteni. Ha nem tanulja meg, hogy maradjon életben nélküled… Nem is… Bízz meg benne, Mikasa Ackerman. Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint én.

– Ugyanazokat? – Mikasa szinte lehelte a kérdését. – A hadnagy…

Levi elmosolyodott. Idejét nem tudta már, mikor mosolygott igazán és őszintén. Talán akkor, amikor Farlan és Isabel még éltek?

– Mi tényleg hasonlítunk, Mikasa – mondta szelíden. – Te meg én, bármennyire is tiltakozunk előle, igenis hasonlítunk egymásra.

Mikasa megremegett.

– Lehet – hagyta rá. – Azt hiszem, végeztünk.

– Igen? – Levi felhúzta a szemöldökét. – Én beszéltem helyetted.

– Eleget hallottam – jelentette ki a lány. – Bőven eleget. Többet nem szeretnék.

– Biztos? Utolsó lehetőség – figyelmeztette. – Nem biztos, hogy máskor is ennyire beszédes leszek.

Mikasa felhorkant.

– Már most meglepetést okozott, uram – morogta. Megrázta a fejét, aztán elfordult. – Eleget hallottam – ismételte magát. – Menjünk fel.

Levi bólintott.

Ez alkalommal igenis felzárkózott mellé, és Mikasa viszonzásul nem szaporázta meg a lépteit.

Valamit valamiért – gondolta Levi. – Ezt… Ezt Erenért.

** * **

– Tehát megtaláltad. – Kreusa szája halvány mosolyra görbült. – Nem hittem volna, hogy sikerül előkerítened az anyjukat.

– Nevetségesen egyszerű volt, hiszen pontosan tudtam, hol kell keresnem.

– Úgy látszik, előző este tényleg nem sokan aludtunk. – Kreusa felkuncogott. Mosolya kiszélesedett, ahogy megérintette a vele szemben ülő lány arcát. – Köszönöm szépen, hogy ennyit segítettél nekünk, Ymir. Hogy hálálhatnám meg?

Ymir elvigyorodott, majd elkapta Kreusa kezét, és puha csókot lehelt rá.

– Csak meg ne bánjuk, drága Kristám – jelentette ki csendesen. – Csak meg ne bánjuk.

Megjegyzések:

Elnézést, amiért ennyit várakoztattalak benneteket, ráadásul nem is egy hosszú fejezettel tértem vissza, de az élet kicsit közbeszólt. Kárpótlásul nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a következő rész nem fog késni, mert már most nagyon sokat megírtam belőle (kb. a felét), és hogy igazi Ereri momentre számíthatunk. Vigyázat mindenki, korhatárveszélyes! ;)

Amit még előre beharangoznék, Lieselotte elmeséli, mi vezetett pontosan odáig, hogy férjével együtt hátrahagyják a gyermekeiket, és azt is, hogyan nyerték el az óriássá változás képességét. Avagy: Selma gonosz – vagy mégsem?

Levi x Eren – A Szabadság Szárnyai (novella)

Levi x Eren

A Szabadság Szárnyai

– o –

modern!AU

Eren nem szereti a teát, legjobb barátja, Armin viszont igen, a Szabadság Szárnyai teázó pedig igencsak hangulatos, annak ellenére is, hogy a tulajdonosa, ahogy Eren fogadott nővére, Mikasa fogalmazott, egy „mogorva törpe”.

– o –

Eren sosem rajongott különösképpen a teáért – néha még az elkészítésével is meggyűlt a baja, ráadásul mindig fintorogni támadt kedve az ízétől, pedig nem egyet kipróbált, hátha sikerül megkedvelnie –, de a világért sem ismerte volna be legjobb barátjának, hogy szeretett a Szabadság Szárnyaiban időzni. Nem mintha attól tartott volna, hogy Armin azon lovagolna, mennyire igaza volt, végtére is gyermekkoruktól fogva ismerték egymást, sosem tett volna ilyesmit. A büszkesége mégsem engedte. A többi barátja esetében nem volt ennyire magabiztos. Jean például, akit rendszerint csak Lópofának hívott – és nemcsak a fiú háta mögött! –, bizonyára remekül szórakozott volna, ha a fülébe jutott volna.

A bejárati ajtó fölé akasztott szélcsengő lágyan csilingelt, amikor benyitottak. A csípős hidegtől kipirultan, dideregve léptek be a jóleső melegbe. A helyiség nem volt túl nagy, mintha eredetileg nem is teázónak szánták volna, hanem egyszerű kisboltnak, és csak időközben nőtte ki magát. Legfeljebb négy-öt, kétfős asztal várta a vendégeket. Eren vidáman követte barátját.

Ami egyből szemet szúrt, az az volt, hogy a tulajdonos és szemüveges ismerőse éppen vitatkoztak egymással.

– Muszáj találkoznom vele! – vinnyogta éppen a nő.

– Még csak az kéne! – Eren majdnem hangosan felnevetett a férfi elborzadó arckifejezésén. – Azóta én sem láttam… És valószínűleg nem is fogom. Csak azért, mert azt mondtam rá, hogy nem rossz, eszedbe ne jusson, hogy a nyakamba sózod! Nincs időm rá, hogy kölyköket pesztráljak!

A nő meg sem próbálta leplezni csalódottságát.

– Ej-ej, ha így folytatod, kénytelen leszek én randizni veled.

– Ha többet fürödnél a heti egy alkalomnál, akkor sem venném fontolóra, nemhogy…

A pultos vette észre őket elsőként, pedig Eren barátai, Connie, Sasha és Jean annak ellenére sem fejezték be az egymáson való élcelődést, hogy Reiner megpróbált rendet teremteni közöttük.

– Nahát! – jegyezte meg hangosan. – Szép reggelt, srácok! Armin, igaz?

** * **

Első alkalommal Armin születésnapját ünnepelték; még asztalt is foglaltak a biztonság kedvéért. A helyszín meglepetés volt és persze telitalálat: Armin arca azonnal felragyogott, amint beljebb kerültek, és megpillantotta a többieket. Sasha és Connie hevesen kalimpáltak, hogy észrevegye őket, míg Jean és Reiner vállveregetéssel üdvözölték. Marco és Bertolt mosolyogtak, Annie pedig a maga kimért biccentésével köszöntötte. Krista és Ymir néhány perccel később bukkantak elő, a tulajdonossal váltottak néhány szót a születésnappal kapcsolatban.

Armin le sem tudta vakarni magáról a boldog vigyort.

– Tökéletes – suttogta áhítatosan, amint körbenézett.

Eren a fejét csóválta.

– Örülsz? – kérdezte szelíden, miközben kigombolta a kabátját és egy hanyag mozdulattal a szék támlájára terítette.

– Igen! Köszönöm, hogy eljöhettünk ide, srácok. – Barátai elégedetten vigyorogtak össze. A teázót Marco szúrta ki, mikor az egyetemi könyvesboltba igyekezve eltévesztette a megállót, és korábban szállt le a buszról, a szervezést viszont Kristára bízták, mert a „csapatból” ő volt a legmegbízhatóbb. Pontosabban a legmegbízhatóbb és a legtürelmesebb, Ymir pedig, aki egy pillanatra sem hagyta magára Kristát, természetesen mindenben segített neki. Eren és a fogadott nővére, Mikasa a legnehezebb részét vállalták: magukkal kellett csalogatniuk barátjukat anélkül, hogy az bármit is sejtett volna a készülődésből. – Életem legklasszabb születésnapja! Köszönöm, nagyon köszönöm! Különösen neked, Eren – fordult a barátjához csillogó szemmel –, hiszen tudom, mennyire nem szereted a teákat.

Eren szája széle halvány mosolyra görbült.

– Egy csészébe még senki sem halt bele, nem igaz? – Finoman vállat vont, aztán maga elé húzta az itallapot. – A kedvedért csak legyűröm valahogy. Ez például nem is hangzik olyan rosszul. Legalább nem adnak fantázianeveket, mint abban a teázóban, ahol tavaly voltunk. Kolosszális Tea, mekkora hülyeség! – A hirtelen beálló, éles csend túlságosan is zavaró volt. Eren óvatosan a barátjára sandított. Armin ellágyultan figyelte őt. – Boldog szülinapot, Armin – tette hozzá halkan. Többet már nem mondhatott, ugyanis a következő másodpercben egy csinos, vörös-barna, copfos pincérnő termett mellettük.

– Üdv a Szabadság Szárnyaiban! Isabel Magnolia vagyok. Ha bármiben tudok segíteni, csak szóljatok és repülök!

– Köszönjük – mosolygott Krista.

Eren lepillantott a kínálatra, aztán tanácstalanul nézett Arminra.

– Én teljes mértékben rád bízom magam – jelentette ki egyszerűen. – Fogalmam sincs, melyiket válasszam, annyira nem értek a teákhoz. Ha tehetem, inkább kávézom. – Ez utóbbit már a pincérnőnek mondta, aki kíváncsian vonta fel a szemöldökét.

– Csak óvatosan az efféle kijelentésekkel, nehogy a bátyus… mármint a főnök meghallja – kuncogott vidáman. – Ki nem állhatja a kávét, vagy ahogy csak ő nevezi, a „mérget”.

Fél órával később az emlegetett tulajdonos is – vagy ahogy Isabel Magnolia elszólta magát, a „bátyus” is – előkerült. Mikasa, aki már Isabel megjegyzésénél összehúzta a szemöldökét, pillanatok alatt megalkotta a maga véleményét.

– Mogorva törpe, nem szimpatikus.

Eren alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel: a törpe valóban találó kifejezés volt. A férfi, aki a harmincas éveinek elején járhatott, és alányírt, fekete hajával és acélszürke szemével őrjítően jól nézett ki, mintha csak egy együttes frontembere lenne, súrolhatta a százhatvan centit. Alacsony termete ellenére azonban igenis volt benne valami tekintélyt parancsoló. Valami, amitől Eren borzongva kapta el a fejét.

Néhány perc elteltével a nevét is kiderítette: a másik alkalmazott – a névtáblája szerint Farlan Church, aki Isabel Magnoliával ellentétben egyszer sem hagyta el a pultot –, Levi-nak szólította.

Levi nem közelítette meg az asztalukat – csak néha-néha sandított feléjük, ez Eren figyelmét nem kerülte el, hiába igyekezett leplezni –, ám mielőtt távoztak volna, Isabel Magnolia magához intette Armint. Izgatottnak látszott.

Mindenki indulásra készen állt már, Armin viszont, miután Isabel valamit a fülébe súgott, bólintott egyet, és követte a raktárhelyiségbe. Nem kellett sokat várniuk, és amikor ismét előkerült, mint kiderült, magával a tulajdonossal – Levi-jal, emlékeztette magát a férfi nevére Eren – találkozott, aki a születésnapja alkalmából különleges fekete tea-keverékkel ajándékozta meg.

– Így akarja megvásárolni a hűségünket? – prüszkölt fel Mikasa. – Szánalmas.

– Nem hiszem – rázta a fejét Armin. Halvány mosoly ülte meg az ajkát. – Szerintem inkább arról van szó, hogy osztozunk a tea szeretetén – magyarázta lágyan. Mikasát nem tudta meggyőzni. Meg sem próbálta. Ha Mikasa egyszer valamit a fejébe vett, senkinek sem sikerült eltántorítani tőle. – Elkészültél a beadandóddal? – váltott témát inkább.

Eren nem hallotta már Mikasa válaszát. Mielőtt befordultak volna az utcasarkon, még egyszer, utoljára visszanézett a teázóra.

A tulajdonos – Levi – éppen kipenderítette az egyik vendégét, egy magas, szemüveges nőt, aki mit sem foglalkozott vele, hogy szemlátomást nem kívánatos személy, teljesen belefeledkezett a mondandójába. Lelkesnek tűnt – őrültnek, helyesbített Eren azonnal –, Levi pedig fáradtnak. Megedződhetett, ugyanis rutinos mozdulattal fejtette le magáról a nő karját, aztán ellépett tőle, és azzal a mogorva kifejezéssel, amit az arcára öltött, könnyedén nyerhetett volna a világ leggorombább vagy legellenségesebb tulajok versenyén. Elnézett az őrült nőszemély válla fölött, és Eren azon kapta magát, hogy összekapcsolódott a tekintetük. Nem tartott tovább egyetlen hosszú pillanatnál, mégis… Levi összerántotta a szemöldökét, mire a nő megfordult.

– Te jóságos ég, Lee-Lee! – kiáltott fel csodálkozva. – Csak nem felszedtél valakit?

Levi elpirult. Hogy a dühtől vagy valami egészen mástól, azt Eren abból a távolságból nem tudta megállapítani, mindenesetre az egyértelmű volt, hogy dühösen odasziszegett valamit a nőnek – akit ezek szerint ismerhetett, mert nem minden idegen szólíthatta csak úgy Lee-Lee-nek –, utána pedig nem nézett többé az irányukba.

– Eren? – Mikasa tétován érintette meg a vállát. – Lekéssük a buszt, ha nem indulunk – mondta csendesen.

Eren zavartan bólintott.

– Igazad van… Menjünk.

** * **

Életem legrosszabb döntése volt, hogy felvettem azt a telefont. – Levi összeszorította a fogát, és gyilkos pillantást lövellt a mobilja felé, ami ártatlanul (mit ártatlanul?!, horkant fel, igenis bűnösen!) hevert a pulton. – Utoljára – gondolta elkeseredetten. Utoljára magába szívta a csend nyugalmát, aztán felkészült annak összezúzására.

Nem várakoztatta meg túlzottan, csakhamar csizmacsoszogás és hamis dúdolgatás ütötte meg a fülét; ez utóbbi feltehetőleg mai sláger lehetett, mert Levi bárhogyan gondolkodott, nemcsak az eredeti előadó felismerése okozott neki komoly fejtörést, hanem a szöveg értelmének kihámozása is.

– Vajon ki lehet ez az őrült? – kérdezte ironikusan, mire Farlan felpillantott a munkájából. Elég volt egy pillantást vetnie Levi arcára, utána pedig az ajtó irányába, majd szórakozottan csóválta meg a fejét.

– Ismerlek, Levi – mondta szelíden.

Levi arca elsötétült.

– Ó, hát persze, hogy ő…

– Szépséges reggelt, Lee-Lee – köszöntette Hanji vigyorogva, miközben a nyakánál fogva magához rántotta, hogy megszorongassa… és bizonyára meg is ölje vele. Mi másért szorította volna ki belőle a levegőt? Levi-nak ezt persze kedveskedő, baráti ölelésként kellett volna felfognia, ám inkább képzelt bele gyilkossági szándékot, mintsem hogy valaha is hangosan elismerje, hogy Hanji Zoe – az az őrült nőszemély, pápaszem, ahogyan mindenki előtt nevezte – valójában az egyik legjobb barátja volt. Morgással válaszolt hát, és még bűntudatot sem érzett. Hanji jókedvűnek látszott, bár ő minden reggelét a kelletténél és a normálisnál több lelkesedéssel indította, ha pedig visszavonulhatott a csendes kis magányába és egész napját a kísérletezésének szentelhette, Levi másnap – természetesen pusztán elővigyázatosságból – inkább kitért az útjából.

Hanji szája széle felfelé kunkorodott, vakító fehér foga volt.

– Ej-ej, Lee-Lee – ingatta a fejét helytelenítően –, karót nyelt vagy, mint mindig – foglalt helyet a pulthoz legközelebbi asztalnál, kabátját a másik üres székre terítve. Maga elé húzta az itallapot, de egy pillantást sem vetett rá, úgy rendelt: – Hm, egy vaníliás lattét kérek.

Levi a szemét forgatta, mikor észrevette az új pincérnő zavarát.

– D-de… e-ez e-egy t-teázó, asszonyom – nyögte ki végül Petra döbbenten.

Hanji prüszkölve nevetett fel.

– Jaj, de kis édes vagy – kuncogott. – Ej-ej, Lee-Lee, te igazán értesz a cuki pincérnők felvételéhez, bezzeg ha arról van szó, hogy randizni hívj végre valakit, csak szerencsétlenkedsz.

– Ez egy teázó, pápaszem. Hangsúlyozom: teázó. – Levi Hanji épségének érdekében illetve közös múltjukra való tekintettel figyelmen kívül hagyta a nyilvánvaló csipkelődést, majd megkönnyítette új alkalmazottja– a névtáblája szerint Petra Ral – munkáját. – Tökéletes lesz neki a Masala Chai, ha már megfeketíti az életemet. – A száraz poént egyikőjük sem díjazta.

– Levi-nak egy Dolce Vitát, úgyis túl keserű az élete.

– Nekem ne hozz semmit, Petra.

– Értettem, uram.

– Tündéri ez a kislány – jegyezte meg Hanji, miután Petra a pult mögé sietett –, de úgy érzem – folytatta, mikor Levi végre méltóztatott ráfigyelni –, nem az eseted.

– Jól érzed, különben is túl fiatal hozzám.

Hanji szeme megcsillant.

– Na és az a múltkori srác? – kérdezte. – Annyira cuki volt! – vinnyogta. – Én meg láttam, amit láttam!

– Mit láttál? – Levi fáradtan sóhajtott. – Mellesleg… Ő még Petránál is fiatalabb.

Hanji nem foglalkozott a megjegyzésével.

– Szemeztetek! – harsogta. – Szemeztetek, mint két, hormontól megkergült tinédzser! Ó, el sem hiszem, az én pici, ártatlan Lee-Lee-m végre flörtölt valakivel! Hát ezt a napot is megértük! – Látványosan megtörölte a szemét. – El sem hiszem… – ismételte halkabban. – Tényleg felnőttél, Lee-Lee.

– Mégis mikor flörtöltem én? Egyáltalán kivel?

– Hát azzal a helyes fiúval!

– Eren? – torpant meg erre Isabel, mire Levi felnyögött. Hanji vérszemet kapott.

– Eren? – csapott le Isabelre. – Erennek hívják?

– Ó, igen. – Isabel rávigyorgott Levi-ra, miközben válaszolt. – Eren Jaeger. Nemrég járt itt először a barátja születésnapja alkalmából. Nagy buli volt, kár, hogy kihagytad, és csak akkor érkeztél, amikor már menni készültek, Hanji. Bátyus még azt is eltűrte a kedvéért, hogy hangosabban ünnepeljenek.

– Lármáztak – szúrta közbe Levi lesújtóan. – Ha a kölyök barátja nem szerette volna annyira a teát, no meg az a kis törpilla nem figyelmeztetett volna előre, valószínűleg még előtted kipenderítettem volna az egész bagázst!

– Jaj, bátyus, hogy mondhatsz ilyet!

– Nincs véletlenül dolgod, Isabel?

– Jól van, jól van… Megyek már – biggyesztette le az ajkát a lány. – Már itt sem vagyok.

Hanji összedörzsölte a tenyerét.

– Eren Jaeger – ismételte a fiú nevét.

– Nem rossz – ismerte be Levi kelletlenül. – Most boldog vagy?

– Nem rossz? Nem rossz? Ó, te jó ég!

– Díjaznám, ha nem kapnék halláskárosodást még a negyvenes éveim előtt…

– Muszáj találkoznom vele!

– Még csak az kéne! – horkant fel. – Azóta én sem láttam… És valószínűleg nem is fogom. Csak azért, mert azt mondtam rá, hogy nem rossz, eszedbe ne jusson, hogy a nyakamba sózod! Nincs időm rá, hogy kölyköket pesztráljak!

Hanji meg sem próbálta leplezni csalódottságát.

– Ej-ej, ha így folytatod, kénytelen leszek én randizni veled.

– Ha többet fürödnél a heti egy alkalomnál, akkor sem venném fontolóra, nemhogy…

– Nahát! – szólalt meg hirtelen Farlan. – Szép reggelt, srácok. Armin, igaz?

Levi úgy fordult meg, hogy még a nyaka is belereccsent. Remélte, hogy Armin ez alkalommal egyedül érkezett – valamelyik barátját ugyanis mindig magával hozta, valahányszor betért hozzájuk, és ez a héten már a harmadik alkalom volt! –, ám csalódnia kellett: a hét utolsó napján mindannyian vele tartottak. Hanji szeme eszelősen csillogott.

– Jó reggelt kívánok, uram – csiripelte vidáman Krista (vagy Historia?, Levi elfelejtette a nevét). – Hihetetlenül jó ez a teázó, annyira szeretek idejárni!

– Köszönjük – mosolygott Farlan. – Örülünk, hogy elnyerte a tetszésedet.

– Hova üljünk? – A lóarcú fiú kérdezte, akit látva Levi-t mindig elfogta a késztetés, hogy behúzzon neki egyet. Farlan tényleg jól ismerhette, mert óvatosan megérintette a karját. Levi magukon érezte a kölykök tekintetét.

– Oda, ahová múltkor? – A szeplős, szende szűz vakarcs – valami Marco – irritáló mosollyal nézett végig társain. A lóarcú – talán Jean? – megrántotta a vállát, majd a két hangos kölyökkel – Connie és Sasha, memorizálta a nevüket Levi – megindult a teázó szegletébe elhelyezett asztal felé. Kvázi a törzshelyükké vált már.

– Egy pillanat és szárnyalok! – rikkantotta oda Isabel.

– Hagyd Petrát is érvényesülni – intette le Farlan rögtön. – Szegénynek ez az első napja – magyarázta, mikor elkapta a fiatalok kíváncsi tekintetét.

– Gyere, Eren – szólalt meg a magas, fekete hajú lány csendesen. – Üljünk le.

Eren nem mozdult. A lány követte a tekintetét, szeme csodálkozva kerekedett el.

– Az ott…

– A Szabadság… Szárnyai? – kérdezte meglepetten, és ezúttal egyértelműen Levi szemébe nézett. Nem egyetlen pillanatig, hanem tartósan, választ várva.

Levi a teázó jelképére pillantott: a szürke alapon, ahogy a kék-fehér szárnyak egymásba fonódtak, valóban gyakran megragadták a vendégek figyelmét. Büszke volt rá, amiért ennyire megragadta a helyiség lényegét, azt, amiért létrehozta mindezt: nemcsak a különleges teák íze számított, hanem az is, hogy szabadon tehetett azt, amit akart. Mindig is arra vágyott, hogy nyisson egy teázót, ám sokáig nem látott rá lehetőséget. Fájdalmas múltat tudott maga mögött, szoros béklyók kötötték az alvilági élethez. Hiába ismerte meg Farlant és Isabelt, a kiút a sötétségből nem akart elérkezni. De aztán betoppant Erwin Smith és vele együtt a remény az újrakezdésre. Szárnyakat növesztve tört felszínre, hogy az lehessen, ami mindig is lenni szeretett volna. Megvalósította az álmát: szabad lett.

– Ó, ez Levi számára… – magyarázta volna Farlan, Eren lágy mosolya azonban elhallgattatta.

– Azt hiszem, értem – mondta halkan, mire Levi megborzongott. Nem rossz.

– Azt kétlem.

Eren felnevetett.

Jól állt neki.

– Szóval, Eren – törte meg a csendet Hanji csillogó szemmel. – Örülök, hogy megismerhetlek. Hanji vagyok, ennek a törpének a legjobb barátja. – Levi kifejezéstelenül bámult rá. – Szóval… Remélem, tudod, hogy te vagy az emberiség utolsó reménye.

– H-hogyan?

Eren döbbenten nézett rá.

Hanji elvigyorodott.

– Ez a tisztaságmániás törpe a gimnázium óta nem randizott. Szóval, Eren… Tudod, nagyon kis édes vagy. Mikor is randizol vele?

Levi felnyögött.

Tényleg bánom azt az átkozott telefont – gondolta, aztán hirtelen feltűnt neki, hogy Eren elpirult. Utána meg az is, hogy mennyire jól állt neki.

Hogy a fekete hajú lány mellette csak hápogni tudott, a legkevésbé sem érdekelte.