2018. július 31., kedd

A Titánok – 22. fejezet – A látogató [manga spoiler 90+]


22. fejezet

A látogató

– Úgy tűnik, valaki nem sokat aludt az éjjel. – Petra szája sarkában huncut mosoly játszott, miközben sietve felzárkózott Eren mellé. Onyankopon éppen körbevezette őket Hizurúban, és az újításokról mesélt, amikről a falakon belül még csak álmodozni sem mertek. Nyilvánvalóan máshogy fejlődött a két világ; Eren ezt már akkor tudta, amikor csak megismerte Zeke-et. A falakon belüliek jócskán hátrányban voltak a kinti országokhoz viszonyítva.

Hogy a lemaradást behozzák, nos, évekre volt szükségük.
De pont az idő volt az, amiből kifutni látszottak.

Eren egyből közölte Kiyomival, hogy nem tudnak tovább várni. Vagy most, vagy soha, csak ez járt a fejében, és az asszony – legnagyobb meglepetésére – egyetértett vele. Valamit tenni kellett, különben semmi sem fog változni.

– Mondanám, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam – mondta nagyot ásítva –, de akkor hazudnék. Inkább úgy fogalmaznék, hogy aludtam is és nem is. Az álmaim…

– Hm. – Petra huncut mosolya kiszélesedett. – Csak nem? – húzta fel a szemöldökét.

– Mi csak nem? Mi… te jó ég! – kerekedett el a szeme, ahogy megértette a lány célozgatását. – Nem! Semmi olyan, amire gondolsz! Sinára, hogy juthatott… Te jó ég!

– Hm. – Petra bezzeg nem botránkozott meg annyira a feltételezésen, mint ő; még nevetett is, miután megveregette Eren vállát. – És miért nem? – Továbbra sem hagyta abba a szemöldöke vonogatását, Eren pedig érezte, hogy a nyaka kipirult. Az arca lángolt, és a füle töve is átforrósodott a szégyentelen utalás hallatán.

– Komolyan erről szeretnél velem beszélgetni? – nyögte ki végül. – Ezek… nagyon személyes dolgok.

– De hát barátok vagyunk, nem?

– Inkább Hanjitól vártam volna ilyen kérdéseket.

– Szegény Hanji nem láthatott ennyire zavartan, ezért én kérdeztem meg helyette.

– Ne vedd át a szerepét, jó?

– Tehát jól sejtem, hogy nem fogsz válaszolni?

– Nagyon jól sejted, Petra – jelentette ki szárazon. – Különben is… Ezek tényleg nem olyan álmok voltak. Inkább… – Elhallgatott, ahogy az eszébe villant az unokatestvére arca. Valamennyi álmában Frieda és Ymir Fritz összemosódtak; mintha Frieda, a Koordinátor erő egyik hordozója a halála után eggyé vált volna az első olyan személytől, aki ilyesfajta kiváltságban részesült. Az álomnak jelentősége volt, mégsem tudott rájönni, hogy micsoda. Ha lehunyta a szemét, tisztán hallotta a fülében csengeni Falco hangját. Falco Mr. Krugernek szólította, és ez sem lehetett véletlen.
– Csak álmok voltak – mondta ezért inkább hangosan, s onnantól kezdve kerülte Petra tekintetét.
Idővel megfejtem őket – gondolta. Idővel, nem most. Majd akkor, ha találkozom azzal a fiúval… Ha látni fogom, megértem majd, mi miért történik… Ebben biztos vagyok. Addig pedig mással kellett foglalkoznia. Először is azzal, hogy tud beszivárogni a kormányba. Hogy tudja elérni ugyanazt, amit egykor „Bagoly”.
Ha kell, megteszem – pillantott le a lábára. Ha kell… bármeddig elmegyek.

– Jut eszembe – törte meg a csendet ismét Petra; ezúttal hiányzott a huncutság a hangjából. Eren felkapta a fejét, és egyből megértette, hogy befejeződött az édes kis baráti civódás; ismét megkomolyodtak, mert a helyzet, amibe belecsöppentek, ezt követelte tőlük. Petra tudta, mikor kell úgy viselkednie, mint egy barát, és azt is, hogy mikor, mint egy bajtárs. Most az utóbbi került terítékre. – Kiyomi szeretné, ha találkoznál valakivel.

– Egy újabb szövetséges? – ráncolta a homlokát.

– Nem. Valaki más.

– Ismerős?

Petra megnedvesítette az ajkát. Eren füléhez hajolt, úgy suttogta bele a szavakat.

– Úgy hiszem, valaki tőlünk.

– A falakon belülről? – döbbent le Eren, mire Petra aprót biccentett.

– Úgy hiszem – mondta bizonytalanul. – De nem mondta, ki az, sőt semmit sem mondott. Csak annyit, hogy ne hangoztassam annyira, és amint tudok, szóljak neked, de én meg elfelejtettem, és…

– Semmi baj – vágott a szavába. – Én… Most magatokra hagylak akkor – sandított Levi és Farlan irányába. A két férfi Onyankoponnal beszélgetett; Onyankopon nagyban magyarázott nekik valamit, sőt még mutogatott is valamire. Mivel mindannyian a hátukat mutatták, Eren, ha akart volna, könnyedén el tudott volna slisszolni előlük. És tulajdonképpen ezt is akarta, ezért pillogott úgy Petrára, mint élete értelmére.

– Eren… – A lány azonnal kinyúlt érte. – Ugye tudod, hogyha most hagylak elmenni, a hadnagy nem fog életben hagyni?

– Engem vagy téged?

– Szerinted? Egyikünket sem!

– Hát… – Eren megvakarta a tarkóját, majd finoman megvonta a vállát. – Levi és Kiyomi nem kedvelik egymást, és mivel nem tudom, ki az a titokzatos illető…

– Kiyomi nem mondta, hogy nem vihetsz magaddal senkit sem.

– Nem? – mormolta. – Pedig… valamiért úgy hiszem, ez volt a célja.

– Hogyan? – lepődött meg Petra.

– Neked szólt, igaz?

– Igen, de…

– Na és Farlan ott volt?

– Nem, de…

– Kérlek! – forgatta meg a szemét. – Kiyomi tudja, mit tettél értem a szigeten.

– Igen, de…

– Egyedül megyek – határozta el magát. – Nem kell kísérő.

– Eren! – Petra a csuklójára fonta az ujjait. Hideg volt az érintése és mély aggodalom ült a szemében. – Figyelj, én nagyon aggódom érted. Egyszerűen… néha nem tudom hova tenni a viselkedésedet! Néha úgy viselkedsz, mint aki egy teljesen másik világban él… Például az álmaid, semmit sem mesélsz róluk! Olyankor komolyan elhiszem, hogy valójában átversz minket… Máskor meg látom rajtad, hogy bármit megtennél a falakon belüliekért…

– Félreértesz. – Eren a szavába vágott, nyersen és komoran. – Sosem állítottam azt, hogy mindent azért csinálok, hogy a falakon belülieknek jobb legyen. Amikor legelőször áttörtük a falat… Elvakultan követtem az utasítást, de hittem abban, hogy csak így hozhatom el a szabadságot.

– Azzal, hogy áttöröd a falat? Ezt még mindig nem értem, Eren!

– Mindegy. Én magam sem értem. – Eren végigsimított a haján. – Azt tudom, hogy a szabadságot akarom. Nemcsak a falakon belüliekét, hanem az itt élő emberekét is… Hogy ne legyen megkülönböztetés, ne legyen többé háború. Nem akarom, hogy tovább létezzenek óriások. Hogy ilyesmit tegyenek ártatlan emberekkel… Ezért küzdök. Ó, és most nem állíthatsz meg, Petra! Mikor érdemelem ki azt a kis bizalmat? Levi is folyton a nyomomban van, pedig… Azok után, hogy… – Megremegett a hangja és átmelegedett az arca. – Mindegy… Nem fontos. – Elfordította a fejét, hogy ne lássa többé Petra aggódó tekintetét (így is elég volt kihallani), és mielőtt a lány feleszmélhetett volna, egy hirtelen mozdulattal, a szabad kezével lefejtette a csuklójáról az ujjait. – Majd kitalálsz valamit, ugye?

– Hát hogyne. – Petra döbbenten motyogott. Mire észbe kapott, Erennek már bottal üthette a nyomát, Farlan és Levi pedig pont ezt a pillanatot választották, hogy megköszönjék Onyankopon segítségét és visszaforduljanak Petráék felé. Vagyis csak Petra felé. A lány nagyot nyelt, ahogy a hadnagy tekintete rávillant. – Úgysincs jobb dolgom, nem igaz? – erőltetett mosolyt az arcára, majd nekilátott, hogy másodpercek alatt előrukkoljon valamiféle ürüggyel, hogy kivel és hova tűnt el Eren Jaeger, akit egyáltalán nem lett volna szabad egyedül hagynia.

** * **

Kiyomi nem egyből a titkos találkozó helyszínére vezette, hanem a szobájába invitálta. Eren hálát adott az égnek, amiért Levi nem kísérte el – vagyis nem várta meg, hogy mindenképpen vele tartson az útra –, mert az asszony minden bizonnyal nem élte volna meg a másnapot. Az ajtó becsukódott mögöttük, Eren pedig egészen zavarba jött, ahogy tudatosult benne, hogy kettesben maradt a nővel. Teljesen kettesben, kísérők vagy testőrök nélkül. Kiyomi testőrei azon nyomban elhagyták a szobát, amint Eren átlépte a küszöböt. Az asszony rájuk villantotta a tekintetét, és mandulavágású szemében sosem látott, különös fény csillant, amit Eren sehová se tudott tenni.

– Öhm… Petra azt mondta…

– Tudom, mit mondott. – Kiyomi a szavába vágott; a hangja ugyanolyan szelíd maradt, mint mindig, valahányszor Erenhez szólt. – Én kértem meg rá, hogy úgy mondja, ahogyan. Reméltem, hogy megérted az üzenetet.

– Hogy le kéne ráznom a drága testőreimet? – Eren halkan, kínjában nevetgélt. – Igen, felfogtam. – Felemelte a fejét, és egyenesen Kiyomi szemébe nézett. – Kivel kell találkoznom? – kérdezett rá egyenesen. – Miért kellett előbb idejönnöm?

– Szeretnék mutatni neked valamit. – Kiyomi óvatosan letérdelt a földre terített matrachoz, amit futonként emlegetett, miután Farlan az első, Hizurúban töltött éjszaka után rákérdezett, hogy min aludtak, és a paplan alól előhúzott egy apró dobozkát. A hozzá tartozó kulcs Kiyomi nyakában pihent, vékony láncon lógott, és annyira pici volt, hogy Eren először észre sem vette, hogy ott van. A zár kattant, a doboz feltárult. – Tudod, mi ez? – kérdezte kedvesen. Amit előhúzott, egy pici festmény volt, legalábbis Eren annak ismerte. Amikor hangosan is kimondta a gondolatait, az asszony elnevette magát. – Olyasmi, mégis valami más – mondta, majd óvatosan Eren tenyerébe csúsztatta a lapot. – Ez egy fotó – jelentette ki. – Nem kézzel készítették, nem rajzolták vagy ecsetet használtak hozzá. Technológiával készült. Olyasmivel, amit Onyankopon is magyarázott nektek.

– Értem… – Eren megfordította a lapot, és a szeme sarkából elkapta Kiyomi elégedett mosolyát, amikor elakadt a lélegzete. A fotón, ahogy Kiyomi nevezte, emberek szerepeltek. Nem egy csoportkép volt, csupán ketten álltak egymásba kapaszkodva, két fiatal, csenevész kölyök.
Eren megrendülten bámulta.
– Ezek…

Megszólalásig hasonlítottak Mikasára meg saját magára. A lány a képen finom vonású, keleti teremtés volt; kisgyerek még, kilenc-tíz év körüli. Fekete haja a válla fölé ért, ahogyan az álombeli lánynak is, Kiyominak, akivel Eren Kruger annak idején az óceánnál találkozott, a nyakában meg sálat viselt. A fiú, aki mellette álldogált, hasonló korú lehetett; ugyanazok a vonások, ugyanaz a száj, orr, fül, haj, minden ugyanaz. Eren mintha saját magát bámulta volna, pedig valójában a „Bagolyként” elhíresült Eren Krugert vizslatta olyan elmélyülten.

– Egy gyermekkori… fotó – ízlelgette a kifejezést – Krugerről… és rólad – tette hozzá mormolva. – Egészen… meghökkentő…

– A hasonlóság? – lépett mellé Kiyomi. – Te is így gondolod, igaz? – Végighúzta az ujját Eren Kruger alakján, és az arcára lágy mosoly ült ki. – A lány pedig olyan, mintha a kis barátnődet látnád, nem? Mikasát. – Elhallgatott, majd mielőtt Eren megszólalhatott volna, így folytatta: – Sajnálom, amiért ő nem tudott velünk jönni, de persze megértem Levi Ackermant is, nem hagyhatta, hogy nélküle jöjjetek. Mikasára pedig szüksége volt a nagybátyja miatt. Paradis szigetét nem szabad alábecsülnünk. Tudnak még meglepetést okozni, még akkor is, ha az Alapító és Támadó Óriásuk jelenleg kicsúszott a markukból. Még nem tudják pontosan, miféle veszélyt tudsz okozni az erőddel, és naivan megbíznak benne, hogy valamilyen szinten vissza tud téged fogni az eskü, amit az első falakon belüli király, Karl Fritz kötött. De ez persze nem így működik – sóhajtott fel. – Mindenki mozgolódik. Minden erő. Most kell cselekednünk, és tudom, hogy ezt te érted a legjobban. Ha sikerül véghez vinned azt, amit Eren… mármint Kruger elkezdett, akkor talán még van jövőnk. Ha nem, nos… – Kiyomi újabb képet csúsztatott Eren kezébe. – Akkor mindennek vége.

A képen az apja feszített egy csinos, szőke hajú nő mellett, aki a karjában egy kisfiút tartott. Az apja fiatalabb volt és kevésbé komor; Eren sokkal jobban tudott olvasni belőle, mint addigi élete során. Ez a férfi még nem cipelt akkora terhet a vállán, mint az az ember, akit ő ismert. Ezt a Grisha Jaegert tulajdonképpen nem is ismerte.

– Felismered, kik vannak a képen?

– Az apám és a felesége, Dina. Ő pedig a féltestvérem, Zeke.

– Pontosan. – Kiyomi mosolygott. – Azt szeretném, ha megnéznéd közelebbről ezt a képet… és még egyet, amit mutatni fogok neked. Látod ezt az asszonyt? – érintette meg Dina Jaeger vidám arcát. Lerítt róla a rajongás, amit a férje és a gyermeke iránt érzett. – A neve Dina Fritz. Ismétlem, Fritz, ez nagyon fontos.

– Tisztában vagyok Zeke édesanyjának a származásával. A sors iróniája, hogy az én anyám is a Fritz családba született bele és Zeke anyja is. Még érdekesebb, hogy az apám nem is tudta, hogy anya Reiss. Azt sem tudta az elején, hogy a Reiss család valójában az igazi Fritz család, Karl Fritz leszármazottai. Amikor megérkezett Paradis szigetére, azzal a küldetéssel lépte át a falakat, hogy megtalálja a Koordinátor erejét hordozó személyt. Előbb ki kellett derítenie, hogy a fővárosban a trónon terpeszkedő öreg, iszákos alak igazi király-e egyáltalán vagy csak egy báb, és amikor rájött, hogy átverték, meg kellett találnia azt a befolyásos családot, aki a háttérből mindent elintézett. A Reiss családot. Anya családját.

– Valóban érdekes – ismerte el Kiyomi. – Az édesanyád… Nos, Carla Reiss sok titkot őriz. Egy része azóta napvilágra került, de ez persze még édeskevés ahhoz, hogy mindent megértsünk. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi miért van, előbb a dolgok mögé kell néznünk. Meg kell látnunk a hasonlóságokat. Megérteni, hogy Eren… mármint Kruger – javította ki magát egy kissé remegő hangon – miért mondta azt, hogy ugyanazok a hibák… Mi az, amit ő látott, mi meg nem tudtunk, mert… nem volt elég erőnk hozzá.

– Hiszi, hogy Kruger belelátott a jövőbe? – Eren a férfira gondolt, és arra, amit az az apjának mondott. „Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…” Vajon mit látott akkor? Vajon… honnan ismerte őket? Biztos apának mondta… vagy nekem? Hogy láthatta azokat az emlékeket? Hiszen… ő nem is rendelkezett az Alapító Óriás erejével. Ő egyedül a Támadó Óriás hordozója volt. Erennek a feje is belefájdult a töprengésbe.

– Nem tudom, mit látott pontosan, és mielőtt megkérdeznéd – emelte fel a kezét a nő –, azt sem tudom, hogy miért látta, amit látott. Eren… Voltak dolgok, amiket elhallgatott előlem. – A hangja motyogásba fulladt, a tekintete a múltba révedt. Ahogy Eren kézfejét a tenyerébe vette, reszkető ujjai a fiú bőrére simultak; a képek remegtek a kezükben, Kiyomi azonban nem eresztette. Fiatalabbnak látszott ugyan a valódi koránál, hiszen a keletiek kortalanok voltak a maguk módján, ám Eren a kedvesség, az ártatlanság mögé tudott látni: Kiyomi mélyen elrejtette előle azt az énjét, amelyik könnyedén hátat fordított Mikasának – olyasvalakinek, akivel egy véren, közös felmenőkön osztoztak. – Te mit gondolsz erről, Eren? Hogy lehetett, hogy Eren… mármint Kruger – pontosított egy sóhaj kíséretében – annyira hasonlított rád? Ha a képet figyeled… Pont úgy néztél ki, mint ő kisgyermekként. Én pedig… – Kuncogott. – Az én esetem… persze, más. De ha megfigyeled – hajolt közelebb a fiúhoz; a lehelete megcsapta Erent. Alkoholtól bűzlött, pedig Eren nem nézte ki belőle, hogy iszik. Józannak tűnt, mégis mámorosnak, ahogy elmélyedt az emlékeiben. – Ha megfigyeled ezt a nőt – biccentett Dina Fritz felé –, meglátod benne azt, akit meg kell látnod. Az unokatestvéredet. Historiát.

Eren nyelt egyet.

– A hasonlóság az oka? – ráncolta a homlokát. – Ezért vitte biztonságba Historiát, igaz?

– Mint mondtam, az unokatestvéred…

– Fontos szerepet tölt be, ezt értettem – bólintott. – De mégis mire megyünk a hasonlósággal?

– Mindennek megvan a szerepe. – Kiyomi félretette a képeket, visszahelyezte őket az apró dobozkába. A kulcs elfordult a zárban, a doboz visszakerült a helyére, a paplan rejtekébe. Mikor Eren felé fordult, furcsán mosolygott. – Tudtad, hogy a kis barátod, Armin a megszólalásig hasonlít Uri Reissre? Uri Reiss…

Tudom, ki volt – vágott a szavába Eren. – A másik nagybátyám. Frieda előtt a Koordinátor hordozója.

– Szerinted miért hasonlítanak ennyire? Miért van az, hogy…

– Nem érdekel. – Eren az ajkába harapott. – Csak találgatni tudunk, nem? Biztosra semmit sem állíthatunk, hiába gyártjuk az elméleteket.

– Ó, igen. – Kiyomi elégedettnek tűnt. – Valóban nem állíthatom biztosan, mi miért történik. Azt tudom, hogy te vagy az, akinek be kell fejeznie mindazt, amit Kruger elkezdett. Ahhoz, hogy ezt megtedd, el kell hagynod Hizurút. Úgy veszem észre, Paradis meg akarja akadályozni, hogy a saját utadat járd.

– Paradis semmit sem tud tenni.

– Levi hadnagy…

– Hátrányban vannak – jelentette ki Eren. – Levi hadnagy, Farlan, Petra… Ugyan! – Nem akarta, a horkantás mégiscsak kicsúszott a száján. Kiyomi szeme egészen kidülledt. – Mit tudnának tenni? Hogy tudnák megakadályozni? Nem tudnak alvilági cellába dugni! Kiláncolni… itt, Hizurúban? Mikor az Azumabito család védelme alatt állok? – Megeresztett magának egy halk, kesernyésre sikeredett nevetést, mire Kiyomi mosolya kiszélesedett.

– Pompás! – suttogta. – Pontosan! Én is erre gondoltam!

– Remélem, akkor boldoggá tettem, Kiyomi asszonyság.

Kiyomi elnevette magát.

– Eldönthetnéd, hogy szólítasz, Eren. Végtére is… barátok vagyunk, nemde?

– Azok lennénk? – kérdezett vissza. – Én nem vagyok benne ennyire biztos.

– Azok lennénk – erősítette meg Kiyomi.

– Érdekesen fejezi ki a barátságát.

– Szövetségesek vagyunk.

– Nevezze, aminek akarja. – Eren hatalmasat sóhajtott. – Hol van az a valaki, aki beszélni akar velem? Azt mondta Petrának, hogy a szigetről érkezett. Ki az? Kit küldtek követségbe? Bántották?

– Ne nézz minket barbároknak! – Kiyomi sértődötten húzta fel az orrát. – Semmi baja nem esett. Adtunk neki ebédet, sőt még szobát is kapott! Lepihent és csak arra vár, hogy veled találkozzon.

– Akkor nem lehet annyira sürgős ez a találkozó…

– Sürgős a maga módján – felelte erre Kiyomi. – No, gyere, Eren, mielőtt a drágalátos hadnagyod rájön, hogy hol bujkálsz. Készülj fel, alaposan fejmosásban lesz részed.

Eren ismét sóhajtott. Ez volt az, amiről tudta, hogy bárhogyan is próbálja majd a későbbiekben, nem fogja tudni elkerülni. És kinek köszönhette? Hát persze, hogy Kiyominak.

Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd megindult az asszony nyomában. Meg sem próbálta megjegyezni az útvonalat, Kiyomi rejtett ajtók hadával rukkolt elő, ahogy a vendégéhez vezette. Eren gyanította, hogy szánt szándékkal építették ki így ezt az épületet; biztosra mentek, hogy még akkor is lehessen egy rejtekhelyük, ha Marley rájuk töri az ajtót.

A végén egy alagsorba vezető lépcsősorhoz érkeztek. Kiyomi intett, hogy menjen le.

– Ne félj – mondta, mikor észrevette, hogy Eren hezitál –, sosem vernélek át.

– Senkiben sem bízom.

– Ó, ezt helyesen teszed – mosolygott. – Kegyetlen világban élünk. Nem árt az óvatosság.

Eren elfordult tőle.

Fordulj fel! – gondolta dühösen, aztán esélyt sem adva a további beszélgetésnek, leszaladt a lépcsőn. Belökte az alagsor ajtaját, és ahogy belépett a pinceszobába, hirtelen rázúdult a sötétség, mintha az addig pislákoló gyertyát nyomban eloltották volna. Az ajtó nyikorogva, durva csattanás kíséretében csukódott be mögötte, a szél csapta be. Eren összerezzent és felnyikkant. Mi a…

A következő pillanatban érdes kéz tapadt a szájára, az orrának pedig rongyot szorítottak. Kezek ragadták meg a csípőjénél fogva, és amikor kapálózni kezdett, a kezét-lábát lefogták. Olyan erővel szorították, hogy mozdulni sem tudott.

Több minden tudatosult benne egyszerre. Egy: bár nem sokat látott a sötétségben, a világ mintha megfordult volna körülötte, ami azt jelentette, hogy a ronggyal fogják elkábítani. Kettő: nemcsak egy ember, többen vártak rá, tehát ez az egész egy csapda volt. Három: Kiyomi jól mondta, hogy helyesen teszi, amiért nem bízik benne…

És utoljára pedig Levira gondolt.

Ezért meg fog ölni… – És ezt még fel tudta fogni annyira, hogy kirázza a hideg, utána minden elcsendesedett, ő pedig mély álomba zuhant.

** * **

– Eren még mindig a vendégünkkel beszélget? – Pieck összehúzta a szemöldökét, amikor vacsoraidőben csak a három felderítőt látta egy asztalnál. Levi hadnagy feldúltnak látszott, Farlan alig bírta lecsillapítani. Petra kicsivel odébb ült, aggodalmas arccal turkálgatta az ételét. Levit nem sok választotta el attól, hogy korábban kezet emeljen rá; egész testében remegett a dühtől, és a nyugtató szavak sem értek sokat.

– Jó lenne, ha előkerülne – dörmögte Eli. Magas, szőke hajú férfi volt, akinek a kecskeszakálla rögtön az első nap szemet szúrt Piecknek. Jól állt neki, még akkor is, ha volt benne valami furcsa ismerősség, amit Pieck sehová sem tudott tenni. Egyik napról a másikra bukkant elő Onyankopon társaságában, és Kiyomi a pártfogása alá vette, így eleve elrendeltetett lett az is, hogy csatlakozni fog az ellenállókhoz. – Nem lehet vele bírni – intett a fejével a hadnagy felé, mire Pieck felkuncogott.

– Pedig nem kéne ennyire aggódnia!

– Valóban nem – értett egyet Eli. – Hanji osztagvezető értelmes embernek tűnik, nem egy szigeti démonnak. – A származását nem tagadhatta, Pieck tudta róla, hogy egy marleyi ellenálló, aki az eldiai népért teszi kockára az életét. Szimpatikusnak találta a férfit, de az az érzés… csak nem akart elmúlni.

– Mit mondtál? – ráncolta össze a szemöldökét egy pillanatra. – Melyik egységhez tartoztál, amíg Marleyt szolgáltad?

Eli a szeme sarkából pillantott rá.

– Nyugat – felelte habozás nélkül. – Lakua.

– Ó, tényleg! – Pieck a homlokára csapott és mosolygott. – Már emlékszem! – Eli csak erre várt.

– És jobb szeretem a vacsorámat csendben és egyedül elfogyasztani – tette hozzá rezzenéstelen arccal. A nyílt elutasítást látva Pieck mosolya mit sem vesztett ragyogásából, sőt még inkább kiszélesedett. Felragyogott a szeme, és tisztán látta, hogy mennyire megdöbbentette vele a szőke férfit.

– Nagy kár – mondta mosolyogva. – Tetszik a kecskeszakállad.

Eli nem válaszolt, inkább békésen megvacsorázott. Pieck egy darabig egykedvűen figyelte – tanulmányozta, hogy rájöhessen, mi az, ami nyugtalanító vele kapcsolatban –, majd egyik percről a másikra hátratolta a székét és felállt. Egy szót sem szólt, csak hátat fordított a férfinak, és mindenkit otthagyott az étkezőben.

– Egy kis teát, drágám? – szólt utána Kiyomi. – Szeretnél csatlakozni hozzám?

– Nem igazán. – Rá sem nézett, úgy utasította el. – Van egy kis dolgom.

– Aggódsz Eren miatt? – A kérdést hallva Pieck már nem szedte úgy a lábát, mint korábban. Megtorpant, de még mindig nem fordult meg. Kiyomi hangja utolérte; volt egy bizonyos éle, amit Pieck nem kedvelt.

– Aggódnom kellene?

– Én nem tudhatom – hangzott a titokzatos válasz.

– Készülnek valamire?

– Na és te, Pieck? Te készülsz valamire?

– Ismerem Hizurút – jelentette ki a lány. – Tudom, hogy a boldog egyesülésen túl egyéb tervei is vannak. Ez az egész szövetségesdi nemcsak Eren Krugerről szól, hanem sokkal többről. És nem ámítsanak tovább az Eldiai Birodalommal, mert mindketten tudjuk, hogy ez is csak egy újabb hazugság, Kiyomi asszonyság.

– Hazugság lenne? – esett gondolkodóba az asszony. – Igazán kár, pedig remekül kifundált terv.

– Nem érdekel. – Pieck ökölbe szorította a kezét. – Ki a fontosabb, asszonyom? Eren vagy az egyéni érdeke?

– Na és neked, Pieck? – Mikor a lány válasz helyett összepréselte az ajkát, Kiyomi elégedett kuncogást hallatott. – Látod, kedvesem? Oly’ vékony a határ… Oly’ nehéz meghozni egy döntést. Te sem tudsz választani, nemde?

– Hol van? – kérdezte hirtelen. – Maga… mennyit tud?

– Ahogy azt tőled vártam, Pieck.

A lány megfordult és Kiyomira villantotta jeges tekintetét.

– Ó, igen – suttogta. – Mint mindig… Ahogy az tőlem várható.

Kiyomi szelíden mosolygott rá, ő azonban nem viszonozta azt. Pont ez a szelídség intette óvatosságra. Egyedül Eren esetében látott eddig őszinte mosolyt az asszony arcán, így tudta, hogy ezúttal is egy szépen megjátszott színjátékba csöppent. Meg kellett válogatnia a szavait Kiyomi társaságában, hiszen az Azumabito család a legbefolyásosabb volt egész Hizurúban. Gyakorlatilag Kiyomi irányított mindent, ezért kísérték őt lépten-nyomon képzett testőrök, akiknek az óriások sem jelenthettek kihívást, hiszen hónapokkal korábban felszerelték őket anti-óriás fegyverekkel, páncéltörő golyókkal.

– A vendéged türelmetlenül várja, hogy meglátogasd – mondta Kiyomi hosszas hallgatást követően. – Nem szeretnélek feltartóztatni, kedvesem – intett kedvesen, mire Pieck elvicsorodott.

– A vendégem, mi? – mormogta. – Nehogy megvárakoztassam.

Kiyomi mosolygott és újból intett. Pieck vetett rá még egy utolsó pillantást, majd végleg elfordult tőle, és sietős léptekkel megindult a lépcsők felé, amik az alagsorba vezették. Kiyomi nem hazudott, amikor azt állította, hogy vendégük érkezett, csupán arról felejtette el tájékoztatni a felderítőket, hogy nemcsak Hanji osztagvezető állított be teljesen váratlanul, hanem még másvalaki. Az a valaki Pieckhez jött.

Amikor a lány leért és kinyitotta az ajtót, az első dolga volt, hogy megpörgesse, aztán szorosan a karjába zárja. Úgy ölelte magához, mintha évek elteltével, nemcsak néhány hét után találkoztak volna ismét. Pieck felnevetett, majd nagyot sóhajtott.

– El sem hiszem…

Az alak megérintette az arcát, az ujjak gyengéden cirógatták meg Piecket.

– Négy éve már, hogy itt jártál, nem igaz? – zümmögte a kérdést a lány füléhez hajolva. – Örülök, hogy vissza tudtál térni a szülőföldedre, Pieck…

** * **

– Nem hiszem el, hogy hagytad, hogy egyedül menjen! – vicsorogta Levi. – Ez megbocsáthatatlan, Petra! Túl sok van már a rovásodon!

– Biztos vagyok benne, hogy jól van, Levi – sietett a nyugtatással Farlan. – Koncentrálj a vacsorádra, bármikor betoppanhat.

– Bármikor? – Levi felrántotta a szemöldökét. – Felfogtad, hogy milyen helyzetben vagyunk?

– Mitől félsz? Hogy Eren elárul minket?

– Eren nem fog elárulni minket! – csattant fel dühösen.

– Hát akkor? – értetlenkedett Farlan. – Miért vagy ennyire megveszve? – Töprengő arcot vágott, majd így folytatta: – Lehetséges, hogy azért, mert ennyire megkedvelted azt a kölyköt? Én csak örülnék neki, én magam is kedvelem, és Isabel is szórakoztatónak találja.

– Persze, hogy szórakoztatónak találja! – dühöngött Levi. – Egy követ fújnak!

Farlan elnevette magát.

– Hát persze. Hasonló a személyiségük.

– Nem a személyiség a lényeg. – Levi megnedvesítette az ajkát, és eltolta magától a tányért, amikor észrevette, hogy a harcos – Pieck – faképnél hagyja Elit. A hatalmas, szőke férfi csendben folytatta tovább a vacsoráját, de ahogy összevonta a szemöldökét, kicsit bosszúsnak tűnt.

– Hova mész? – szólt utána Farlan. – Levi?

– A lány után – vágta rá. – Talán tőle megtudhatom.

– Levi…

Levi kilépett az étkezőből.

– Á, Mr. Ackerman! – Kiyomi intett neki, amikor meglátta. – Mit szólna egy teához? – A szobája felé biccentett, és az arcáról nem lehetett levakarni az idegesítő mosolyát. Levi szeme megvillant.

– Igyunk egy teát, Kiyomi asszonyság – egyezett bele. – Úgy hiszem, volna miről beszélgetnünk.

Kiyomi bólintott. Megacélozta a tekintetét.

– Úgy hiszem – susogta. – Jöjjön, Mr. Ackerman… Alig várom már, hogy mindent megtárgyaljunk.

** * **

A kötél dörzsölte a bőrét. Historia egy idő után hozzászokott; ha egy bizonyos szögben tartotta a kezét – ami egy idő után elzsibbadt ugyan –, akkor kevésbé érezte, hogy sérti. A szemét vastag kendővel takarták el, így továbbra sem látott semmit.

Eleinte nem látott, utána valahogy mégis. Elkezdett érzékelni, amihez nem kellett tényleges látás. Tudta, hogy egyedül van, Carlának se híre, se hamva nem volt, és azt is tudta, hogy akik őrzik, csak találgatnak, hogy miért kellett újra meg újra elköltöztetniük.

Mostanra már abbahagyta a számolást, hogy hányszor rángatták át egyik helyről a másikra. Olybá’ tűnt, mintha menekültek volna valaki elől, aki egyre a nyomukba járt, de hogy ki lehetett az, továbbra is kérdés maradt számára. Valahányszor egyszer-egyszer levették róla a kendőt, hogy láthasson, garantált volt, hogy másnap már máshová fog kerülni.

Olyankor mindig egy vidéki kunyhóban találta magát, a testőrei meg maszk mögé rejtették az arcukat. Nevetséges volt az óvatosságuk, mégis megértette őket.

És aztán eljött a nap, amikor hosszabb útra indultak. Nem látott semmit, de érezte, és olyan érzés volt, mintha a levegőbe emelkedtek volna, ami persze… nem volt lehetséges, nem igaz?

Furcsa hangot hallott, ijesztő mozgást érzékelt, aztán a tüdejéből mintha kipréselték volna a levegőt. A félelem a testébe férkőzött, odabénította a székhez, amihez már nemcsak kötözték, hanem súlyos lánccal rögzítették. Néhányan beszélgettek a közelében, ismeretlen hangok voltak.

A szokatlan helyet egy újabb szék követte. Egy szoba, talán egy újabb kunyhó, vélte magában Historia. Ezt követően minden visszatért a régi kerékvágásba. Minden egyes nap ugyanúgy telt el, csupán némi különbséget lehetett felfedezni a korábbi kunyhói élethez. Például azt, hogy a legelső őröket újabbak váltották, mégpedig hosszabb időre; a „Büdös”, aki az édes kis hangját akarta hallani, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.

A „Főnökön” kívül egyedül a „Megmentő” maradt, az ő hangja volt az egyetlen, amit Historia még azonnal felismert. Egyből hullámokban öntötte el a megkönnyebbülés, amiért nem hagyták teljesen magára. A „Megmentő” olyasvalaki volt, aki törődött vele, és aki nem állhatta, ha a többi őr úgy érintette meg, ahogyan nem kellett volna. Historia ilyenkor mindig elgondolkodott rajta, hogy vajon ki lehet, hogy nézhet ki, mit akar tőle. A hangja alapján egyértelműen férfi volt, ahogyan a „Főnök” is, de Historia egyikükkel sem találkozott még korábban.

Vajon kik lehetnek? – töprengett. Vajon kire hasonlítok ennyire? Ki lehet a képen szereplő nő? És miért olyan fontos, hogy hasonlítok rá? És vajon… mennyire hasonlítok?

A kérdések, amikre nem érkezett válasz.

Historia megfeszítette a testét. A kisfiát akarta, Erent, Mikasát és a többi barátját. Ymirt. A lányra gondolva keserű epét érzett a torkába csúszni, onnan meg a nyelve hegyére tódulni. Elfogta a hányinger, és már majdnem elkezdett könyörögni, hogy adjanak neki egy lavórt vagy valamit, amibe a gyomra tartalmát zúdíthatja, de végül valahogy vissza tudta nyelni. A gyomra kavargásán csak rontott az emlékezés. Semmit sem tudott a családjáról, de Ymirről sem.

A sorsom a születésem pillanatában eldőlt.

Historia nyelt egyet.

Ymir sem különb – gondolta. Ő is… csak sodródik, akárcsak én.

Megmentő” visszatért, a csizmája kopogása alapján Historia már be tudta azonosítani. Azt is, hogy a „Főnök” is követte; ő lassabban, méltóságteljesen járt, nem úgy, mint egy fiatal, kicsit még önfejű kölyök, amilyen mondjuk Eren is volt. Ez nyilvánvaló korkülönbségre utalt kettőjük között: a „Megmentő” nemcsak rangban alul állt a „Főnökhöz” képest, hanem fiatalabb is lehetett nála jó pár évvel.

– Megüzentétek az Azumabito családnak, hogy a lány is megérkezett? – A „Főnök” kérdezte a „Megmentőtől”. Historia fülelt, de semmit sem értett.

Azumabito?

Mocorgás hallatszott.

Mi ez a hang?

– Igen, megkapta és válaszolt is rá.

– Pompás. Akkor azt hiszem… eljött az idő.

– Igen…

– Kíváncsi vagy rá, mi?

– A hasonlóságok így is látszanak. – Historia kiérezte a vállvonást a „Megmentő” hangjából. – De természetesen igen, szeretném jobban megnézni. Láttam már néhány emléken keresztül, és…

– És az emlékek miatt véded őt ennyire?

– Fogjuk rá.

– Semmi probléma, kölyök. Megértelek. Csinos lány.

– Én nem…

– Hogyne-hogyne! – A „Főnök” nevetett. – Máskülönben… igazán szép munka volt. Megleptél.

– Felfogtátok, hogy másodjára teszem ezt vele?

– Másodjára? Ugyan! A lányért tetted, nem?

Historia tudta, hogy a lány alatt őt értették, viszont a többit nem értette. Mit tettek és kivel? Mintha… Historia szeme tágra nyílt. Mintha nyöszörgést hallott volna, korábban meg mocorgást, amit másnak tudott be!

Mégsem vagyok egyedül? – gondolta reménykedve. Ki van még itt? Mióta?

– Igen, de…

– Megígértük, hogy nem esik bántódása?

– Igen, de…

– Hát akkor?

– S-semmi.

Levették a szeméről a kötést. Hozzá kellett szoknia a fényhez, de miután kihunyorogta magát, legnagyobb meglepetésére nem egy vidéki kunyhóban találta magát, hanem egy nagyon elegáns szobában.

A „Főnök”, aki egy jól fésült, befolyásos úriember látványát keltette, nemcsak hatalommal rendelkezett, hanem gazdag is volt. Inget viselt, nyakkendőt és zakót; hosszú, egyenes haja elérte a vállát. Gazdag, elegáns és befolyásos, ezek a szavak visszhangoztak Historia fejében. Egy úriember, aki nem a szigetről való. Hogy ezt honnan tudta ennyire biztosan… Sejtelme sem volt. Egyszerűen csak tudta.

A „Megmentő” egykorú lehetett Historiával; bőven a lány fölé magasodott – bár Historia amúgy sem találkozott nála alacsonyabb fiatallal, csupán kisgyerekekkel –, sötétebb szőke haját pedig felnyírta és gondosan hátrafésülte. Érdekes módon ismerősnek tűnt, noha Historia szentül hitte, hogy sosem találkoztak még.

A „Főnök” előrelépett; oldalra pillantott.

– Helyes – mondta, és ahogy Historia követte a tekintetét, elakadt a lélegzete. Kiláncolva, a szájába rongyot tömve… tagadhatatlanul Eren nézett vissza rá, a haragtól eltorzult arccal, parázsló szemmel. Az elegáns alak őt bámulta, s mikor megnedvesítette az ajkát, Eren megkísérelt egy felmordulást. Egy lány guggolt mellette, apró termetű, sötét hajú, csillag a karján.
A hosszú hajú férfi elmosolyodott. – Nem vártam tőled, hogy így viselkedj, Galliard – sandított hátra a válla fölött a „Megmentőre”. – Főleg azok után, amit érted tettem. Megvédtelek, amikor senki sem állt melléd… és megszereztem neked a lányt, aki megölte a fivéredet.

Galliard felemelte a fejét, és Erenre nézett.

– Én sem magamtól… Lord Tybur.


Megjegyzés: Hosszú kihagyás után született meg ez a fejezet, de milyen jó, hogy nem ígérgettem napot, hogy mikor hozom! :D Persze így is szánom-bánom, amiért ennyi hét kimaradt… Remélem, a következőt sikerül hamar hoznom. Sajnos (nem sajnos?) megint elutazom egy hétre… De ezúttal lesz lehetőségem írásra (és majd a manga fordítására, ha úgy adódna), úgyhogy igyekszem belehúzni.

Néhány apróbb megjegyzés a fejezettel kapcsolatban:

1.) Amióta Kiyomi Azumabito megjelent a mangában, tudtam, hogy nemcsak egy utalás lesz, hogy léteznek még ázsiaiak Mikasán kívül, aztán felbukkant a 99. fejezetben és volt egy nagyon érdekes beszélgetése Willy Tyburral (akiről akkor még nem tudtam eldönteni, hogy kinek az oldalán áll). Ezt használtam most fel egy picit. (Gyors emlékeztető, a Tybur család a Warhammer Titan erejének a hordozója, a Warhammer Titant meg nagy kreatívan Háború Pörölyének fordítottam… az én fejemben szegény Willy már csak Thor2 marad. xD)

2.) A 14. fejezetben volt utoljára egy Historiás jelenetünk, amiben megtudtuk, hogy kikötözve tartják őt fogságban. Hát… Kiyomi ezt értette kb. „biztonság” alatt. A „Megmentő”, aki leállította Historia zaklatóit a fogság során, Porco Galliard, a „Főnök” pedig Willy Tybur. Hamarosan kiderül, hogy ki kivel szövetkezett és miért. :D A hasonlóság... Észrevettétek, hogy Dina és Historia királynő mennyire hasonlítanak egymásra? Gyerek-Eren és gyerek-Kruger? Armin és Uri? Mikasa és Eren nagymamája? Faye és Armin? Stb-stb.

3.) Kiyomi nem hazudott, amikor lecsalta Erent az alagsorba, valóban érkezett egy látogató, mégpedig Hanji, ugyanakkor Piecket is meglátogatta valaki (Galliard), aki Lord Tyburral együtt elkábította Erent. Az okokat később.

4.) Galliard jelenléte… sajnos azt jelenti, hogy a Jaws Titan (Marcangoló Óriás) átöröklésre került. Eleinte nem akartam, hogy ez megtörténjen… de egy ideje átírtam a vázlatomat, és a 3. évad endingje láttán most még inkább vérzik a szívem… De elsősorban ez egy Ereri történet, a többi páros csak mellékszálon jelenik meg, egy-egy jelenet erejéig.

5.) Szerintem mindenki rájött, hogy kicsoda „Eli”, de aki esetleg mégsem emlékezne a 99. fejezet egyik meghatározó jelenetére: Yelena férfinak álcázva magát, csapdába csalta Galliardot és Piecket.

6.) A következő fejezet állomása a tervek szerint Liberio. ;)

Ereri momentre felkészülni.

Hamarosan érkezem… addig is türelem. ^^