2018. november 30., péntek

Levi x Zeke – Ugyanazt érezni [soulmate AU; novella; manga spoiler (111!)]

Ugyanazt érezni…

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Levi/Zeke, utalás szintjén Levi/Erwin, Eren/Armin
Tartalom: Levi gondolatai a hatalmas fák erdejében töltött idő során Zeke-ről és a közöttük levő különleges kapcsolatról, amit lassan már nem tudnak tagadni. Avagy Levi és Zeke lélektársak, és ezt mindketten tudják.
Megjegyzés:
1.) Különálló történet, nem részese egyik szösszenetcsokornak sem, amit eddig írtam.
2.) MANGA SPOILER (111!), ennek tudatában olvasd!
3.) Lélektárs AU, amiben a lélektársak érzik egymás érzéseit és fájdalmát.


A hatalmas fák erdeje sötét árnyékot vont föléjük, sem a hold, sem a csillagok fénye nem tudott utat törni magának a kusza ágak-lombok között. Hideg volt a föld és kemény, a hűvös sátorban egy takarón kellett volna osztozkodniuk, meg persze a láncok okozta kényelmetlenségen, mert Levi a parancsot követve nem engedett szabad mozgást Zeke-nek. Az persze nem panaszkodott, férfiasan viselte a fájdalmat, és valamikor, a sokadik forgolódás után bele is aludt. A lánc belemélyedt a bőrébe, sajgó lüktetést és csúnya nyomot hagyott utána. Álmában is érezhette, mert olykor fel-felszisszent.

Levi karba fonta a kezét, féloldalt pillantott rá. Ugyanazon a fájdalmon osztoztak évek óta, most is ugyanazt érezték. Zeke fájdalma mindig is Levi fájdalma volt, ahogyan Levié Zeke-é, és ez most sem különbözött. Csuklóira nem vésett haragos vörös mintát a lánc, az övén láthatatlan sebek díszelegtek, így Zeke-nek nem kellett volna megtudnia. Sosem kellett volna megtudnia, valahogy mégis megtudta. Mindketten tudták, hogy lélektársak, mindketten tudták, hogy egymás fájdalmát érzik, és ehhez mérten viselkedtek. Zeke azért mozgolódott sokat éjjelente, hogy kényelmes pozíciót találjon, egy olyat, amiben később nem arra ébred, hogy a kezét markolja. Egy olyat, amiben Levinak nem fáj, és cserébe Levi… nem húzott be neki akkor sem, mikor már nagyon a türelmét feszegette az idegesítő kérdéseivel.

Zeke és Eren le sem tagadhatták, hogy testvérek, egyformán Levi idegeire jártak, ráadásul mindkettőjüket éppúgy jólesett megütni. A pillantásuk is hasonlóan változott a négy év alatt. Zeke, az ellenség Zeke Eldia megmentőjévé vedlett, Eren pedig, a szövetséges Eren Eldia pusztítójává. Micsoda ellentét! És mégis… a két testvér összedolgozott. Eren Zeke hatására döntött úgy, hogy a maga feje után megy, és Zeke… mindvégig csak játszott velük, nem igaz? A terve, a biztos terve, amivel nem hagyja cserben Paradist, csupán egy végső kártya lett a szemében. Valami mást akart. Ezt Levinál senki sem tudta jobban. Ő érezte azt, amit Zeke is. Érezte a férfi türelmetlenségét, az aggodalmát és az izgalmát, a megannyi érzelem keverékét. A vágyát, hogy mihamarabb láthassa Erent.

Mikor felébredt, még javában tartott az éjszaka, messze voltak a hajnaltól. Zeke ásított, a hajába túrt, összekócolta azt, és ahogy Levira sandított a szeme sarkából, a tekintete égetett. A csuklóját dörzsölte, fájón sziszegett, és amikor Levi ösztönösen leutánozta a mozdulatot, elégedetten vigyorgott.

– Jó reggelt! – köszöntötte álmosan, gyűrött arccal, mintha reggel lett volna. Levi felhorkant.

– Reggel? Húzd tovább a lóbőrt, még csak nem is hajnalodik.

Zeke erre felkönyökölt, ajka meglepett „Ó-t” formázott.

– Valóban? – A hangja kásás volt, mire Levi tarkójára nyomban borzongás szaladt fel, amit mindketten éreztek. Mindig mindent éreztek mindketten – fájdalmat, örömöt, keserűséget, mindent, fizikait és lelkit egyaránt. Lélektársak voltak, de nem vehettek róla tudomást. Nem egy olyan világban, amelyben Zeke-nek csak egy éve maradt hátra, és amelyben nem lehetett biztosan belőni, kinek az oldalán áll.

Ez az én szerencsém – gondolta Levi. Mindig is tudtam, hogy ott van valahol… és amikor megtaláltam, rögtön el is vesztettem.

A Bestia megjelent, mészárlást hajtott végre Ragakóban, egy egész falut változtatott át óriássá, aztán kivégezte Mikét – mert ha nem is emlékezett a nevére, még ha nem is tudta elmondani, hogy megölte-e vagy sem, Levi tudta, hogy ő tette, közvetve vagy közvetlenül, de felelőssé vált Mike haláláért –, és a végén… Shiganshinában

Levi nem volt gyenge, mégis egyfolytában remegett. A hidegre fogta, és nem törődött a torkába kúszó keserűséggel.

Shiganshina…

Ahogy Eren nem tudott nem úgy gondolni rá, hogy ne az anyját lássa, amint felfalják, úgy Levi sem tudott többé úgy gondolni, hogy ne Erwint lássa. Erwint, akinek a sorsáról neki kellett döntenie, és akit végül hagyott meghalni, hogy Armin élhessen. Később, mikor elkapta Eren gyengéd pillantását, az apró, finom, alig észrevehető érintéseket, megértette, mit érezhetett akkor, mikor majdnem elvesztette a barátját. (A lélektársát, súgta egy kishang.)

Levi azon a napon Erwint és Zeke-et is elvesztette.

Hogyan is szerethetnék egymást? Hogyan is akarhatnák egymást? Hogyan… hiszen Zeke-nek annyi minden volt már a rovásán. Ragako, Mike, Erwin… Több száz, több ezer ember élete. Családok, akiket tönkretettek, remények, amiket összezúzott.

Levi fázott. Egész éjjel fázott, mégsem vette el a takarót Zeke-től.

Zeke is fázott, még így is. Érezte.

Aztán egyikük sem fázott többé.

Oh.

Valami meleg, puha, mégis erős vette körül. A láncok csörögtek, megfeszültek, ahogy Zeke addig ügyeskedett, míg Levi teste köré fonta a karját. Csak egy pillanatnyi gyengeség műve lehetett, Levi elfordult Zeke-től, hogy kipillantson a hűvös éjszakába, és Zeke ezt a pillanatnyi gyengeséget használta fel arra, hogy átölelje.

Oh.

(Ez egy ölelés.)

Levi felsóhajtott.

Rossz volt ez így, rossz volt egy ilyen embert szeretni és gyűlölni – mert valahogy mindkét érzelem dúlt benne, minden egyes nap ádáz harcot vívott egymással, s valahogy egyik sem tudott igazán győzedelmeskedni. Rossz volt ez így, mégis jó, mégis valami olyan, amivel Levi együtt tudott élni – mert egy ilyen világban aligha lehetett jobb életük.

– Ne mozdulj! – suttogta a fülébe Zeke; a hangja karistolt, remegtette Levit, bukfencet vetett tőle a gyomra, együtt borzongtak bele. – Csak egy kicsit… Csak egy kicsit maradj így, jó? Csak egy kicsit… Amíg nem jön el a hajnal… A sötétben…

– Senki sem látja? – Levi szája szórakozott mosolyra görbült. – Azt hiszed, senki sem látja?

– Mi látjuk – mormolta Zeke. – Elég ennyi, nem?

– Hm.

Zeke ölelte, aztán a lánc újból csörgött, egyik karját elhúzta Levi testéről, és valamit matatott… valamit, ami hirtelen gyönyörbe fordult át. Levi szeme felpattant, tágra nyílt, az ajkán alig hallható nyöszörgés tört fel.

Mi a…

Aztán az érzés elmúlt, majd ujjakat érzett a tarkóján.

A… (Oh.) A tarkóján.

Zeke egyetlen gyengepontja. (Oh.) A tarkója.

– Mit művelsz? – Levi mozdulatlanná merevedve, suttogva kérdezett. – Zeke… – A férfi neve nyögésként gördült le az ajkáról, hogy a következőt a nyelvére harapva elfojtsa, mert Zeke folytatta, amit elkezdett, a saját nyakszirtjét simogatta, az óriások sebezhetőségi pontját, az ujjai finoman cirógatták az érzékeny bőrét, a szája forrón és puhán simult Levi fülcimpájára.

A mozdulat végül félbemaradt, mikor Levi végre megmoccant; hátrafelé nyúlva simította az ujját Zeke arcára, húzta közel magához, hogy szájon csókolja. Az érintés ugyanolyan szelíd maradt, szelíd, óvatos és könnyed, puhatolózó, mert most fedezték fel egymást először, most kezdték először megismerni a másikat. A sátor sötétjében rajtuk kívül senki sem láthatta, mit csinálnak, így nyugodtan bűnözhettek. Nyugodt szívvel, bátran érinthettek, mert senki sem szólta meg őket érte, és még annál is nyugodtabban szerethettek és gyűlölhettek, mivel lélektársak voltak.
Lélektársak, és ezt mindketten tudták.


Készült: 2018. 11. 18.
Megjegyzés: Szeretem a gondolatát, hogy az óriás-alakváltók gyengepontja a nyakszirtjük. És szeretem azt a gondolatot is, amikor ezt kihasználják. :D

2018. november 25., vasárnap

Before the Fall - fordítás (20,5. fejezet)

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy egyszerre hozom a 20,6. (?) fejezettel, de végül arra nem maradtam időm, hogy megtisztítsam és még le is fordítsam, úgyhogy gondoltam, addig feltöltöm a 20,5. fejezetet, ami egy kiegészítő történet a Before the Fall mangához.


Jó olvasást kívánok! ^^

(És amúgy hamarosan hó vége... remélhetőleg úgy érkezik a 112. fejezet, hogy még a vizsgáim előtt :D Szurkoljatok!)

2018. november 19., hétfő

Kenny x Uri – Miután elvesztettelek [novella; soulmate AU; manga spoiler (69!)]


Miután elvesztettelek

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: Kenny gondolatai az ominózus 842. évet követően egészen 850-ig.
Megjegyzés:
1.) A soulmate AU-s szösszenetcsokor tartozó darab [Az utolsók órák után játszódik].
2.) 842 után járunk, Frieda átörökölte az Alapító Óriást.
3.) MANGA SPOILERT tartalmaz a 69. fejezetre nézve!


A szörnyeteg erejét átörökölték. Elég volt egy pillantást vetnie Rod Reiss legidősebb gyermekének arcára, és tudta, hogy megtörtént… és hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy ez mit is jelentett tulajdonképpen: egy világot, amiben Uri nélkül kellett tovább léteznie. Egy világot, amiben Uri nem volt többé.

Hah, mintha az olyan könnyű lett volna! Mintha nem marta volna a bőrét a nem létező szavak hiánya az alkarján! Mintha nem bánta volna, hogy soha sem vette a fáradtságot, hogy visszaválaszoljon… hogy csak egyetlen egyszer annyit írjon neki, hogy „Sajnálom…”, hogy „Te jelentesz számomra mindent, az egész világot… te vagy az egyetlen, akit igazán…”. Ezek olyasfajta vallomások voltak, amiket magában sem nagyon ismert el, nemhogy valaha is Uri orrára kösse őket. Éjjelente mintákat rajzolt a bőrére – különösen az alkarját érintette gyengéden –, az ajkával simogatta, csókokkal mondta el neki mindazt, amit szavakba kellett volna öntenie.

Uri nem tudta. Úgy halt meg, hogy sosem tudta. Úgy halt meg, hogy azt hitte, a lélektársa nem szerette eléggé, hogy egy cseppet sem voltak fontosak egymás számára… Hogy Kenny… Hogy Kenny

Senki sem helyettesíthette Urit. Nem volt senki, aki valaha is Uri helyébe léphetett volna. Uri… Elvesztette Urit, és közben mégsem, mert Uri továbbélt Friedában, Rod legidősebb gyermekében. Nemcsak a szörnyeteg ereje, hanem maga Uri is. Valamilyen módon Uri eggyé vált Friedával. Az erő átöröklése… vajon hogy történt? Vajon ő… megszerezheti-e valaha is magának a szörnyeteg erejét? Vajon akkor… újra láthatja Urit? Láthatja-e úgy a világot, ahogyan egykor Uri látta?

Vajon… – dünnyögte az italába. Annyit vedelt, hogy a végén mozdulni sem bírt.

(Vajon.)

Aznap éjjel Uriról álmodott. Újra ugyanaz a fiatal férfi volt, aki vakmerően nekitámadt a falak egyetlen igaz királyának, hogy végezzen vele, s aki végül örökre a rabjává vált. Azt mondta neki, hogy segíteni akar, és Uri bólintott. Ennyi volt az egész, egyetlen hosszú pillanat, és az életük megpecsételődött. „Barátokká” váltak, mert csak ekképp lehetett felcímkézni azt a valamit, ami közöttük volt, mert Kenny… mindent tönkretett. Csak annyit kellett tennie, hogy ez megtörténjen, hogy nem válaszolt Uri kétségbeesett soraira. Csak annyit…

Uri nézte őt, komolyan fénylő szemével nézte őt, az ajkán halvány, szomorkás mosoly játszott, az érintése perzselt. Kenny álmában a karjába vonta, lecsókolta a könnyét, leszorította a csípőjét, szabadon ölelte és érintette a testét. Elmondott neki mindent, amit addig, az évek folyamán magában tartott.

– Vajon…

Urit nem lehetett elfelejteni. Kennynek nem is állt szándékában ezt tenni. Múltak az évek, ő pedig csak azt tette, amihez a legjobban értett: tönkretett másokat. Mindig voltak, akiket el kellett hallgattatni… Mindig voltak, akiket meg kellett állítani. Az a szajha, akinek átvágta a torkát, utolsó leheletével is a gyermekét gyűlölte, Rod Reiss mégis annak a gyermeknek az életéért rimánkodott. Nem volt többé Uri, hogy visszafogja – ahogy álmában szabadon érinthetett, úgy a valóságban szabadon cselekedhetett. Rod szemébe a megvetés mellé félelem is párosult, az a szegény, naiv lány, Historia, akit Uri nevezett el, megrettenve állt, várta a halált. A halált, amit Kenny nem adott meg neki.

Krista Lenz.

Mennyire egyszerű is valaki mássá válni, nem igaz?

(Sajnálom, Uri.)

Nyolcszáznegyvenötben végleg elvesztette őt. Az erőt elragadták. Rod, akinek végül a pincsijévé vált, később annyit mondott, hogy valaki lemészárolta a családját. A kápolnát nem banditák hada gyújtotta fel… Az a valaki semmisítette meg, aki végzett valamennyi Reisszel, Rod kivételével, mert ő el tudott menekülni (és persze a fattyú Historia kivételével, mert a kislány a nagyszülei farmján nevelkedett édes, imádott tudatlanságban).

Frieda Reiss nem volt többé. Éppúgy semmisült meg, ahogyan Uri is… És az erő is eltűnt. Az erő Frieda és Uri emlékeivel együtt elveszett, és Kenny teljesen egyedül maradt. Csak Rod Reiss maradt mellette, Rod, aki a legkevésbé sem érdekelte.

– Uri…

Uri tizenhárom évet kapott, Frieda még annyit sem.

Kenny eltűnődött, vajon hol lehet most az erő. Egyet tudott biztosra: meg kellett találnia. Ebben emberére akadt Rod személyében, aki a falak névtelen királyaként vágyott rá, hogy visszaszerezze Uri és Frieda emlékét, a Reiss család örökségét.

Nyolcszázötvenre Kenny már ismerte Traute Cavent, aki soha, semmilyen körülmények között nem helyettesíthette Urit, mégis készségesen ajánlkozott fel, hogy boldoggá tegye őt, Rod pedig egy konkrét tervvel rukkolt elő. Az erő egy Eren Jaeger nevű fiú kezébe került, akinek még ott volt a tojáshéj a seggén, és aki mit sem tudott az óriások valódi természetéről. Nem mintha Kenny a szakértőjük lett volna, sem Uri, sem Rod nem volt hajlandó beszélni a titokzatos szertartásról, aminek keretében az erőt átadták, de lényegesen többet tudott, mint az a tizenöt éves kölyök.

– A lányom, Historia lesz az, aki átörökli.

– Megint az egyik lányod, király? – Kenny megvetően horkantott. – Te miért nem teszel soha semmit?

– Nekem más a feladatom – húzta ki magát erre Rod.

– Ja, igen, a kölyökcsinálás – legyintett Kenny. – Na, mindig elfelejtem, király, kérlek, ne haragudj. Látszik, hogy nincs gyerekem.

Rod undorodó arcot vágott.

– Egy ilyennek… ne is legyen.

Kenny rávigyorgott.

– Hé, hé, hé! – emelte fel a kezét. – Ilyennek, mi? – Nem vette magára.

Aztán eljött az a nap, amikor Eren Jaegert kiláncolták, Rod meg a törvénytelen gyermekének papolt valami olyasmiről, ami nem is volt igaz, Istent emlegetett, az óriások kiirtásáról, a világ megmentéséről hadovált, és amikor Eren Jaeger felnyitotta a szemét, és Kennyre nézett, Kenny hiába kereste-kutatta benne Friedát vagy Urit, semmit sem látott. Egyszerűen nem találta őket. Eren Jaeger átörökölte az erőt, de Frieda és Uri… Hol voltak? Miért nem látta őket?

Kenny fuldoklott.

Meg kell szereznem – hörögte. Kell ez az erő… Látnom kell a szertartást. Tudnom kell, hogyan lehet átörökölni az erőt… Vissza kell kapnom őt… és látnom kell a világot úgy, ahogyan ő is…

Végül minden félresiklott. Traute és a csapata nem voltak többé, Rod Reiss eszét vesztett óriássá vált – a sors iróniája, legalább ő azt kapta, amit megérdemelt! –, és Kenny… Kenny haldoklott. Igazán haldoklott.

Milyen vicces az élet… – gondolta, mikor az unokaöccsét látta közeledni felé. Egykor… ott álltam Kuchel otthonában… Kuchel holtteste mellett, és a kölyök félig halott volt már… És most ő… Most ő fogja végignézni azt, hogy meghalok… Még ha akarna se… tudna segíteni…

Tudta, hogy nem fogja magába fecskendezni a szérumot. Tudta, hogy soha sem fogja látni a világot úgy, ahogyan Uri.

De ha meghalok, legalább láthatom őt…

Legalább…

Oh.

Mire feleszmélt, a naiv, mit sem tudó unokaöccse már előtte állt.

– Én… nem akarok meghalni. – Nem akart, közben mégis vágyott rá. – És… hatalmat akarok. – Látni a világot úgy, ahogyan ő, visszakapni őt… – De… Oh. – Urira gondolt, aki lehajtotta a fejét, hogy a bocsánatáért esedezzen, miközben ő félelemtől reszkető kézzel, elvakultan a gyűlölettől pisztolyt szegezett rá. Azért érkezett, hogy elvegye az életét, Uri azonban… kegyelmet adott neki. Otthont, szerelmet, boldog éveket. – Azt hiszem, az imént megértettem, miért tette azt…

– Mi?

Levi nem értette.

Kenny száján vér bugyogott fel, egyszerűen mosolygott. Hogyan is érthetné?

– Minden egyes ember, akivel valaha találkoztam, ilyen volt… Mindegy, hogy az ital… A nők… Vagy épp Isten… A család, a király, az álmok… A gyermekek… A hatalom… Nem voltak képesek folytatni, amíg valami meg nem részegítette őket. Valami mindannyiunkat… a rabszolgájává kényszerítette… Még őt is… – gondolt Urira. Még őt is… Az álmai… az érzései irántam… A vágy, hogy a lélektársa… hogy a lélektársa csak egy kicsit… csak egy kicsit szeresse… Pedig én… pedig én tényleg…

Levihoz vágta az injekciós dobozt, benne a szérummal, ami egy nap talán megmenti valamelyik szánalmas, mégis szívós kölyöknek az életét. Eltűnődött, vajon melyikük lesz az. Vajon mit látott Uri annak idején? Vajon… ha tudta volna, hogy lélektársak… Ha valahogy megtudta volna… Meg tudott volna neki bocsátani valaha is? Vajon ugyanúgy szerette volna?

Vajon…

(Vajon.)

Még mindig mosolygott. Vérrel az ajkán, a halál küszöbén csupán mosolyogni tudott, szánalmasan nekidőlni a fának, hol az unokaöccsét bámulva, hol vágyképekkel hadakozva.

Uri…

Nem akarok meghalni – sikoltotta az elméje, mantraként sikoltotta mindazt, amire a legjobban vágyott. Hatalmat akarok… Hatalmat… Hé, hé, hatalmat…

Uri…

De nem akarok élni sem.

Uri…

Uri.

Még elérte a fülét Levi suttogása, mielőtt minden elsötétült, s furcsamód egészen más suttogásba hajlott. Uri élt, Uri létezett, lélegzett és boldogan nyújtózott felé. A képzelet szülte Uri mosolygott, a karját nyújtotta, és Kenny kapaszkodni kívánt belé, úgy, ahogyan egész életében…

Kenny… – hallotta a kölyköt, majd csend lett.

Ennyi volt.

Ennyi volt egy ember élete.

Kennyé Urival… és Uri nélkül.

Készült: 2018. 11. 15.

2018. november 18., vasárnap

Mangafordítás – Before the Fall (20. fejezet)

Sziasztok!

Meghoztam a Shingeki no Kyojin előzménytörténetének, a Before the Fallnak a 20. fejezetét magyarul. Jelenleg a 20,5. fejezet is elkészült, illetve van egy 20,6. fejezet is (?), ami fordítás alatt áll. Ezek amolyan kiegészítő történetek, kb 10 oldalasak, és egyszerre tervezem őket hozni, ha minden jól alakul, akkor a következő hétvégén. (De változtatás jogát fenntartom.)

A mostani részhez jó olvasást kívánok! ^^

2018. november 17., szombat

Múltadba zárva [Ereri] – 6. fejezet


6. fejezet


A szégyenteljes bűn

I.

Kruger


A Felderítő Egység szép számban lovagolt ki a falak biztonságán túlra, az ötvenhetedik falakon túli expedíció napja elérkezett, a hivatalos jelentés alapján pedig Eren Jaeger nem tartott velük az erejéből fakadó bizonytalanság miatt. Erwin parancsnok úgy határozott, nem tehetik kockára az emberiség utolsó reményének életét, és bármennyire is szerette volna tartani magát a korábban elképzeltekhez, hallgatott a józanészre, így Erennek sem kellett rettegésben a társaival tartania. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nyugodt órák elé nézett; amíg meg nem szólaltak a visszatérést jelző harangok, görcsbe rándult gyomorral gubbasztott a cellájában, a láncokat bámulta, mert azoktól nem szabadíthatták meg Levi hadnagy jelenléte nélkül, és reménykedett benne, hogy senkinek sem esett baja.

Jaeger barátai lassan az ő barátaivá is váltak. Nem ismerte őket olyan régről, mint mondjuk Kiyomit, aki annak idején megmentette, de egyre jobban kötődött hozzájuk. Nem tölthetett el annyi időt a társaságukban, amennyit csak akart, ám már csak azért is kérte, hogy minél többször találkozhasson velük, hogy a látszatot fenntartsa. Jaeger biztosan ragaszkodott volna hozzá, hogy minél hamarabb láthassa őket. Levi hadnagy is osztotta a véleményét, ezért egy árva szót sem mondott, valahányszor sort kerítettek ezekre a találkozókra. Csendben meghúzódott a sarokban, türelmesen kortyolgatta a teáját, és egyszer sem szólt közbe, míg Eren Jaeger barátaival beszélgetett. Ott volt Jean, aki lépten-nyomon nekitámadt valamivel, ám a hangjába játékos csipkelődés is vegyült, Mikasa, aki viselkedésében is annyira aggódónak bizonyult, mint Kiyomi, Armin, aki mindenhez értett… A két idióta, Sasha és Connie, akik sülve-főve együtt voltak… A két magas fiú, a csendes Bertolt és a tréfálkozó, mindenki bátyja Reiner, a piszkálódó Ymir és az istennő földi megtestesülése, Krista. Vegyes társaság volt, Eren azonban senkit sem ismert az ő idejéből. Vagyis… majdnem senkit.

Éjjel a saját idejéről álmodott, a balesetet megelőző napokról. Tisztán emlékezett a levél valamennyi sorára, hogy hogyan is érzett, hogy kavargott vele a világ, ahogy ráébredt az apja szégyenteljes bűnére… ahogy kezdte megérteni, mi minden is történt, miért kellett Krugerként élnie Jaeger helyett. És ebben az álomban újra látta maga előtt azt a képet is, amit a levélhez csatoltak, újra végignézett a rajta szereplő alakokon, magába véste az arcukat, valamennyi vonásukat… és az a nő, az a magas, sötét hajú nő, aki Zeke mellett állt, és akit Friedának hívtak, mintha Krista szakasztott mása lett volna.

A Reiss család – gondolta. Krista viszont Lenz. De az a lány…

Izzadtan, levegőért kapkodva ébredt fel az álomból. Szinte teljesen el is felejtette, miről szólt, de míg a Felderítő Egység visszatértét várta, tudott gondolkodni. Jóformán csak azzal töltötte a napját, hogy ült, aggódott és gondolkodott. Az a lány… Az a lány…

– Historia – suttogta. – Historia Reiss.

Sürgősen beszélnie kellett Kristával.

Ha én elővigyázatossági okokból a Kruger nevet használom… mi van, ha… – Elharapta a gondolatot. Krista lehetett akár Historia Reiss, vagy tényleg csak Krista Lenz, beszélniük kellett. Persze, Kristával nem lehetett csak úgy beszélni. Ideje minden percét Ymir társaságában töltötte, a magas, szeplős lány pedig nem engedett csak úgy akárkit Krista közelébe. Nyílt titok volt, hogy kedvelték egymást. Hogy úgy kedvelték egymást, és ha nem lettek volna ilyenek a körülmények, Eren még mosolygott is volna a ragaszkodásukon. Most inkább bosszankodott, mert ez azt jelentette, hogy korlátozódtak a lehetőségei, hogy szabadon cseveghessen Kristával.

Mikor a Felderítő Egység végre-valahára visszatért, az idegei már nem bírták. Eld és Gunther lejöttek, hogy eloldozzák, és míg azt várta, hogy valaki lejöjjön – hogy Levi hadnagy vagy Hanji lejöjjenek –, idegességében a körmét rágta, a bőrkét tépkedte körülötte. Csak akkor hagyta abba, amikor az egyik őr rámordult, hogy ezt sürgősen fejezze be. A nem beavatottak joggal tarthattak Jaeger óriáserejétől.

Eren keserűen elmosolyodott.

– Igenis – motyogta, és megadóan felemelte a kezét.

Még mindig várt.

Rég elvesztette az időérzéket ahhoz, hogy tudja, végül mennyit kellett várnia. Egyszer csak halk léptek zaja hallatszódott, majd Levi tűnt fel a cella előtt.

Mintha bicegett volna.

Bicegett.

Eren lassan dolgozta fel a látottakat. A cella ajtaja felnyílt, és hirtelen azon kapta magát, hogy nem bír uralkodni a testén. Mielőtt feleszmélhetett volna, hogy pontosan mit is csinál, már Levi nyakába vetette magát, a lendület pedig akkora volt, hogy csak azért nem dőltek hátra, mert a férfi automatikusan megtartotta a súlyát.

Hogy ki mit gondolt körülöttük, nem számított, legalábbis nem Eren szemében. Levi élt, lélegzett, a bicegést és egy-két karcolás leszámítva épnek és egészségesnek tűnt, visszatért az emberevő óriások rengetegéből.

Eren remegett.

– Sosem gondolkodsz, mielőtt cselekszel – súgta a fülébe Levi, majd finoman eltolta magától. Egy pisszenést sem lehetett hallani, de akik szemtanúi voltak a jelenetüknek, bizonyára feléledő kíváncsisággal figyelték az események további alakulását. Levi az őrök felé sandított, összehúzta a szemöldökét, és valószínűleg olyan arckifejezéssel illette őket, hogy Eren mérget vett rá, hogy nem fogják visszahallani a történteket. Levi hadnagyot senki sem bosszantotta föl szíves örömest, így fellélegezhettek.

Élsz… – Eren csak azután szólalt meg, miután az őrök Levi utasítására távoztak, akkor is annyira erőtlenül nyöszörgött, hogy összeakadt a nyelve. Felcsuklott, felnevetett, a könnyét törölte. Észre sem vette, mikor kezdett el sírni. – Jól vagy… Nem esett bajod… Nem súlyos… – pillantott le a lábára. Összefüggéstelen motyogásba kezdett, a félelem és a megkönnyebbültség keverékétől majd’ az eszét vesztette.

Levi a vállára markolt, ujjaival az álla alá nyúlt, kényszerítette, hogy egymásba szemébe nézzenek, meg egy kicsit arra is, hogy megregulázza a légzését. Egy, kettő, három, Eren számolt magában, mélyet lélegzett, könnye lecsorgott az arcán. Mire sikerült megnyugodnia, már a tüdeje is keservesen sajgott.

– Jól vagy? – Levi hangja halk volt, a keze megszelídült, az ujjak már-már cirógató, gyengéd táncot jártak Eren bőrén. Bizonyosan képzelődött.

– Aha – nyögte, majd kicsúszott a férfi érintése alól. A szíve hangosan kalapált, a kézfejével törölte le a könnyeit. Kellett néhány perc, hogy teljesen lecsillapodjon; addig jó sokszor vett mély levegőt. Ez a módszer segített, a végén egy picit még remegett a lába, de sikerült elbotladoznia az ágyáig, hogy lerogyjon rá. Mikor felemelte a fejét, Levi előtte állt homlokráncolva, a karját összefonta a mellkasa előtt.

– Mind jól vagyunk – közölte. – A barátaid is, Jaeger.

Eren összerezzent, majd értőn bólintott. Igen, Jaeger volt. Jaegernek elsősorban nem Levi hadnagy vagy Hanji után kellett aggódnia, hanem a saját barátai iránt. Mondjuk, Krista iránt, jutott eszébe a pöttöm lány. Krista és Historia, vagy egy és ugyanaz, vagy két különböző személy. Vagy úgy, mint Eren és Jaeger esetében, hasonlítanak és közben mégsem. Erre a lehetőségre felnyögött.

– Az jó – mondta Levinak. – Az a lényeg, hogy…

– Rengetegen meghaltak. – Levi hangja komollyá vált, szavai súlyosan vertek visszhangot a cellaszobában. Eren nyelt egyet, a kezét kezdte bámulni. Sokan meghaltak, akiket sem ő, sem Jaeger nem ismert, mégis az emberiségért adták az életüket. És ha Jaeger részt vett volna az ötvenhetedik falakon túli expedíción, akkor Jaegerért adták volna. Akár pont Levi hadnagy osztaga is, akik Eren felügyeletét látták el az expedíció során, így nem tartottak a hadnagyukkal. Talán pont ez mentette meg az életüket.

Nyelt egyet, rákérdezett:

– Mi történt? – Keserű szájízzel várta a választ. Levi letelepedett mellé, óvatosan foglalt helyet az ágyon, tisztes távolságot tartva Erentől. Olyan távolságot, ami megengedettnek számított egy felettes-alárendelt kapcsolatban. Ó.

Eren az ajkába harapott.

– Mi történt? – ismételte meg csendesebben, mire Levi kinyúlt. Ráfonta az ujjait Eren csuklójára, oda, ahol haragos vörös és lilába forduló nyomokat hagyott a bilincs, amit egész nap magán kellett viselnie, míg várta a Felderítő Egység visszatértét. Arca elgondolkodó kifejezést öltött, a barázda a két szemöldöke között elmélyült. Valami nem tetszett neki, és Eren csak titkon merte remélni, hogy a bánásmód. Persze, Levi hadnagy eddig is sokat foglalkozott Jaegerrel. Jaeger neki köszönhette az életét, még ha nem is a legemberségesebb módját választotta annak, hogy megmentse. (Mikasa szerint legalábbis.)

– Hanji két kedvenc játékszerére emlékszel, igaz? – Sonnyt és Beant, a két óriást azután fogták el, hogy visszafoglalták a Rózsa falat. Valaki megölte, és mint kiderült, ugyanaz a valaki Jaegerhez hasonlóan testet is öltött. Ha lehetett hinni a híreszteléseknek, több ember is képes volt arra, amire Jaeger. A Kolosszálisként elhíresülő szörnyeteg, ami lyukat ütött a Mária falba, vagy a Páncélos, amelyik átzúzott egy kapun… és most a Nőstény Óriás. Levi beszélt, Eren pedig szabályosan sokkot kapott.

– Ilyen… sokan? – szólalt meg végül suttogva. – Mind… meghaltak… az emberiségért?

– Ez egy ilyen élet – rántotta meg a vállát Levi. – Éppen ezért…

– Van szükségetek Jaegerre – fejezte be helyette bólintva. Jogos.

Nagyot nyelt, remegett a keze. Levi fogta a csuklóját, érintette a sebeket, és így tisztán érezte is, hogy mennyire felkavarodott ettől az egésztől. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, annyira vágyott rá, legyen szó testvériesről, vagy valamilyen másról… Hogy érezze, hogy még van remény. Hogy valahogy meg tudják találni a módját, hogy visszakerüljön a saját testébe… és hogy újra Kruger legyen, ne Jaeger.

Ölelést nem kapott, Levi viszont bátorítóan megveregette a vállát.

– Nem vagy hibás – mormogta. – Senki sem hibáztat azért, amiért itt vagy, Eren. Azért sem, mert nem tudod használni az erődet. Egészen eddig nem is tudtunk ilyen képességekről… Csodának tűnt, hogy van valaki, aki óriássá tud változni. Veszélyesnek. Hanji azt mondta, hogy minden eddigi tudásunkat az óriásokról meg kell kérdőjeleznünk. Valami egészen másról van szó itt… Az óriások…

– Egyik napról a másikra tűntek fel. – Eren hirtelen megmerevedett. Annyi filmet és könyvet olvasott ilyen témában! Valamiért rajongott a posztapokaliptikus dolgokért, a csontig rágott téma akkor sem tántorította el, amikor már a környezetéből mindenki panaszkodott rá. Callum például egyenesen gyűlölte, ha valamiről egy sokadik bőrt is lehúztak, Grace meg rettegett az ilyen jellegű filmektől, így őt nem lehetett elcsábítani egy-egy mozira.

Hogy az emberiség falakkal vegye körül magát az emberevő óriások miatt… Nem ez volt az első ilyen történet, amivel Eren szembesült. Az emberiség jóformán falak mögött élt. Ha nem emberevő óriások, akkor vámpírok, démonok, más szörnyetegek fenyegették… Vagy éppen valamiféle vírus, ami kitört, és ami pusztította az embereket. Zombik. Eren sok mindent látott, sok mindent olvasott is. Az óriások csak egy újabb valamik voltak.

De az emberiség…

– Csak ennyien maradtunk? – kérdezte halkan. A jól megszokott nóta: a világot valamiféle szörnyetegek fenyegetik, az emberek falakat emelnek, bizonyos számú csoport pedig bátran merészkedik ki, hogy felvegye velük a harcot és megmentse az emberiséget. Kolóniák, zombikat irtók… Gyakorlatilag egy ilyen világba csöppent, ami azt jelentette, hogy úgy kellett gondolkodnia, ahogy ez a világ megkövetelte. Tényleg csak ennyien maradtak? Az embereket a falak mögé menekítették, de mi lett azokkal, akiket hátrahagytak? Biztos mind meghaltak? A világ annyira hatalmas… – Honnan tudjátok, hogy nem élnek még máshol emberek? – tette fel a következő kérdését, ezúttal egyenesen Levi szemébe nézve. A férfié tágra nyílt, az arcára volt írva, mennyire megdöbbentette volna.

– Hogy… honnan is tudjuk? – ismételte meg, mire Eren bólintott.

– Igen – mondta komolyan. – A Felderítő Egység expedíciói sosem voltak olyan hosszúak, nem? Lépten-nyomon óriásokba botlottatok, így nem térképeztétek fel az egész világot, jól sejtem?

– Természetesen nem. Egy kisebb expedíció is nagy veszteségekkel jár.

– Természetesen nem. – Eren megint bólintott. – Ez azt jelenti…

– Mire akarsz kilyukadni? – Levi összehúzta a szemöldökét, komolyság költözött a tekintetébe. Előredőlt, de valamiért még mindig nem eresztette Eren kezét, sőt, éppen ellenkezőleg, inkább erősödött a szorítása! Az ölébe húzta, mintegy öntudatlanul, és Eren, miközben jól láthatóan elpirult, zavartan sandított le rá a szeme sarkából.

Csak természetesen – gondolta. Viselkedj úgy, mintha… mi sem történt volna. Ez… nem jelent semmit.

Nem jelentett semmit, ugye?

– Mire akarsz kilyukadni? – Levi erősebben markolta a kezét. Felszisszent tőle, de meg sem próbálta elrántani, mert tudta, hogy esélye sincs a vasmarokkal szemben.

– Arra akarok kilyukadni… – Mély levegőt vett, igyekezett óvatosan fogalmazni, hogy egy picit enyhítse a szorítást. A szisszenés korábban segített, mert Levi lazított a fogásán, ám az ujjai még így is pont az egyik véraláfutásba mélyedtek. – Hogy miből gondoljátok, hogy csak ti vagytok? Úgy értem… Honnan tudjátok, hogy valahonnan a falaktól messze nem emelt fel az emberiség egy másik része is valamit? Hogy nincsenek máshol is falak, amik az óriásoktól védenek?

– A történelem…

– Megmásítható – jelentette ki Eren. – Vannak bizonyos főgórék, akik mindig gondoskodnak az ilyen ügyekről.

– Főgórék? – ismételte Levi lassan. Eren bólintott.

– Fejesek – magyarázta. – Befolyásos ürgék, akik hülyére veszik az embereket.

– Odakint… – Levi szünetet tartott. – Nem tudjuk, mi van – ismerte el, mire Eren halványan elvigyorodott.

– Látod!

– De az óriások…

– Hogy volt időtök falakat emelni? – Eren felhúzta a szemöldökét. Ez mindig is érdekelte. Hanji elbeszélései alapján az óriások a semmiből jelentek meg körülbelül száz évvel ezelőtt, és nagyjából ekkor épültek a biztonságot nyújtó falak is. Ha az óriások százával lepték el az emberek lakta vidékeket, hogy maradt idejük ötven méteres falakat emelni? Milyen gyorsan tudták felépíteni a falakat? Egyáltalán milyen módszerrel építették? Nem úgy tűnt, mintha annyira fejlett lett volna a technológiájuk.

Miután ezeket is szépen kifejtette, Levinak elakadt a hangja, egy szót sem szólt, csak kerekedő szemmel nézte őt. Csak nézte és nézte, egészen addig, míg hirtelen egy halk köhintés észhez nem térítette mindkettőjüket. Akkor a cellaajtó felé kapták a fejüket – Levi egy kicsit mintha zavartan, amiért ennyire el tudták terelni a figyelmét, hogy nem hallotta az érkezőket –, mire Hanji csillogó szemmel belépett. Nem egyedül érkezett. A Felderítő Egység parancsnoka, Erwin Smith is vele volt, aki beavatottnak számított, mivel tudott a lélekcseréről. És valamiért gyanúsan csillogott az ő szeme is.

– Remélem, nem zavartunk meg semmit sem – mosolygott rájuk, mire Eren csak arra eszmélt fel, hogy Levi elrántotta a kezét. Ennyit a meghittségről, arról, hogy gyakorlatilag az ölében pihentette a jobbját, míg a légkör feszültté nem vált.

– Nincs mit megzavarni – morogta. – Csak a kölyökkel beszélgettem.

Kölyök.

A tizenkilenc éves kölyök – gondolta Eren mogorván. A francokat vagyok kölyök!

Hanji és Erwin összenéztek.

– Eren – szólt a szőke férfi. – Azt hiszem, te jobban látod a helyzetünket, mint mi magunk.

– Erwin? – Levi meglepetten kérdezett. – Ezt hogy érted?

A parancsnok behúzta maga mögött a cellaajtót, lassan megindult Levi és Eren kettőse felé. Mikor odaért, leintette Erent, aki ugyanis nyomban félrehúzódott, hogy helyet adjon neki. Letérdelt elé, a füléhez hajolt; lehelete felborzolta a pihéket a fiú bőrén.

– Tudod… Én is ezeken gondolkodtam. Most, felnőtt fejjel sok mindent értek, amit gyerekként nem értettem.

– M-micsodát? Uram – tette hozzá Eren zavartan.

Erwin elhúzódott, majd szomorkásan elmosolyodott.

– Az apámat például – mondta. – Azt hiszem, ebben hasonlítunk, Eren.

– Hasonlítanánk? M-mire gondol?

– Az apáink mindkettőnk életében nagy szerepet játszott, nem gondolod?

Eren arca erre elkomorult.

Igen – gondolta. Talán túl nagy szerepet is.

Erwinre nézett, a férfi türelmesen várta, hogy feldolgozza az információkat.

– Mit ért ezalatt? – kérdezte végül. – Mi az, amit nem értett az apjával kapcsolatban… uram?

– Amikor gyerek voltam, ugyanaz foglalkoztatott, ami téged is, Eren.

– Micsoda?

– Az apám tanár volt. – Erwin ajkára nosztalgikus mosoly kúszott. Szemének szomorú csillogása árulkodott csupán egyedül, hogy megkeseredett emlékeket idéz fel éppen. Eren ezt látva arra gondolt, hogy tényleg mennyire hasonlítanak. Mindkettőjüknek fájdalmas emlékei voltak az apjukkal kapcsolatban. – Történelmet tanított, és én is a diákjai közé tartoztam. Természetesen az iskolában úgy bánt velem, ahogyan a többi gyerekkel is. Az óráin nem a fia voltam, hanem csupán a tanítványa… aki egyszer feltett egy kérdést. Azt a kérdést, amit te is, Eren.

– M-milyen kérdést? – Jó sokat tett fel az elmúlt percekben.

Erwin parancsnok erre ismételten elmosolyodott.

– Apám nem válaszolta meg, hamar be is fejezte aznap az órát. Olyan kérdést tettem fel, amit nem válaszolhatott meg az egész osztály füle hallatára. Csalódott voltam, de később odaintett magához, és amit hangosan, mindenki előtt nem mert elmondani, azt megosztotta velem. Végül mégiscsak választ adott.

– Mi volt a kérdése?

– Azt mondta, a történelmünket meghamisították. Hogy minden, amit tanulok, csupán a kormány kitalációja. Hogy a valódi történelemre a falak előtt senki sem emlékezik… Apám azt mondta, ez lehetetlenség. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha valahogy módosították az emlékeket. Ha valahogy… valaki… megváltoztatta az emberek emlékezetét. Törölte az addigi életüket és új emlékeket adott.

Kapkodó hang hallatszott, Hanji mellkasából tört fel. Levi hadnagy semmilyen hangot nem produkált, csupán elnyíló ajkakkal, mélységes döbbenettel az arcán hallgatta Erwin parancsnok monológját. Ez lehetett az első olyan alkalom, hogy Erwin parancsnok elmesélte ezt a történetet. Ez lehetett Erwin parancsnok életének legnagyobb titka… amit most valamilyen okból kifolyólag megosztott Erennel.

– Naiv voltam, nem tudtam, mikor kell hallgatni. A naivitásom abban nyilvánult meg, hogy mindenkinek elkezdtem mondani, hogy mit tudtam meg az apámtól… míg egyik nap apám sosem jött haza. Balesetnek tettették, de én tudtam az igazságot. Az apámmal a Katonai Rendőrség végzett, mégpedig azért a teóriáért, amit nekem, a fiának titokban elmondott.

– D-de… miért? – nyögte Eren. Álmában sem gondolta volna, hogy a történet ilyen véget fog érni. – Mi volt az a kérdés, ami miatt…

– Amivel megölettem az apámat? – Erwin elmosolyodott. – Ó, nagyon is egyszerű. Ha belegondolunk, teljesen logikus kérdés. Az is, amit te feltettél. Azt kérdeztem apámtól, hogy hogy jöttek rá, hogy nincs több ember a falakon kívül… Hogy tényleg csak… mi vagyunk ebben a hatalmas világban. Mi, az utolsó túlélők a falak ketrecébe zárva.

– É-és hogy jöttek rá? – Eren nyelt egyet. Az elhangzottak tudatában igazából már tudta a választ, de akkor is Erwin parancsnok szájából akarta hallani.

– Sehogy – felelte a férfi. – Mert nem mi vagyunk az egyetlenek. – Felemelte a fejét, tekintetét végighordozta valamennyiükön, míg a végén meg nem állapodott Erenen. – Hiszem, hogy az emberiség nem halt ki. Hiszem azt, amit te is, Eren Kruger. – Ez volt az első alkalom, hogy nem őrizte meg a látszatot, és nem Jaegernek nevezte, ahogyan mindenki más. – Hiszem, hogy van élet a falakon túl… és hogy nem véletlen, hogy itt vagy.

– Nem véletlen? – Eren az ajkába harapott. – Ezt hogy érti?

– Úgy értjük… – Ekkor Hanji vette át a szót, aki olyan arcot vágott, mintha megvilágosodott volna. – Hogy beszéltünk még valakivel, mielőtt idejöttünk. Mondjuk úgy, a napokban megkíséreltünk információkat gyűjteni rólad. Az expedíciót követően pedig fontos volt, hogy mihamarabb beszéljünk ezzel a személlyel… Ugyanez az a személy, aki állítólag sokkal régebbről ismert téged és a családodat. Tudod, kiről beszélek?

Erennek volt egy tippje. A saját életéből indult ki, márpedig a saját életében ott volt…

Shadis.

Hanji bólintott.

– Igen – mondta. – Keith Shadis, Jaeger kiképzője.

– Ismerte Jaegert. – Eren a mostohaapjára gondolt. Keith… ebben a szörnyű világban… teljesen egyedül, Carla, Callum és Grace nélkül.

– Mint azt megtudtuk, nemcsak Jaegert ismerte.

– Anyát? Mármint… Jaeger anyját? – helyesbített Eren. Hanji erre is bólintott.

– És Jaeger apját is – mondta, mire Levi szeme megvillant. – Shadis ismerte Grisha Jaegert…

– Három évvel Eren Jaeger születése előtt találkozott vele… – pontosított Erwin. – Mégpedig nem is akárhol…

– Hol? – ráncolta a homlokát Levi. – Shiganshina? Trost? Mitras?

A választ Eren adta meg. Pont Eren, aki nem is emlékezhetett rá. Mintha villanásszerű képet látott volna két férfiról… Mintha valakinek a hangját hallotta volna. Emlékeket látott, amik nem lehettek az ő emlékei. Egy férfi injekciós tűvel a kezében, egy másik, akit korábban összevertek és megkínoztak… és a messzi távolban a csillogó óceán.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

Ugyanaz a kérdés. Valahol már hallotta…

Ugyanaz a hang.

Minden ugyanaz.

Mikasa? Armin? Ők kicsodák?

Hm, kitudja… Vajon kinek az emlékei lehetnek?

Az a hang. Az az arc.

A lány az óceánnál.

Eren.

Figyelsz rám, Eren?

Eren figyelt. Összezavarodottan az emlékektől, tágra nyílt szemmel figyelt. Az orrában érezte az óceán levegőjének sósságát, a bőrén a karistoló homokszemcséket, és valamiért Kiyomit látta, az ő Kiyomiját, nem Mikasát, aki sállal a nyakában belegázolt a jeges vízbe, és aki aztán búcsúzkodott, finoman, szomorú-boldogan, ahogyan szokott.

Shadis Grishával ott kellett találkozzon.

Ott.

– A Mária fal túlsó oldalán. – Eren felemelte a fejét, és egyenesen Erwin parancsnok szemébe nézett, úgy mondta ki az igazságot:
A falakon túl.

II.

Jaeger


Historia ugyanazt az arcot viselte, mint Krista. Erennel szemben foglalt helyet az asztalnál, ahová látszólag mindannyian összegyűltek, és a nővére, Frieda mellett még inkább szembeötlöttek a hasonlóságok. Az asztalfő üresen maradt, pedig Eren azt hitte, hogy Zeke Jaeger fog odaülni. Zeke és Frieda gyermekei nem érzékeltek semmit a feszültségből, kergetőzve szaladgáltak fel és alá, és még akkor sem maradtak nyugton, mikor az anyjuk rájuk szólt.

– Elnézést – mosolygott Erenre. – Gyerekek.

– Igen. – Eren bólintott. Gyerekek. Hát persze. Nem mintha olyan sok gyerekkel játszott volna együtt kiskorában, Mikasán és Arminon kívül nem voltak barátai, amikor pedig elkezdte a kiképzést, nehezen tudott másokkal megbarátkozni, inkább kisebb-nagyobb összeszólalkozásba keveredett. Nem ment olyan könnyedén, mint Arminnak, akit egyből a szívükbe zártak a társaik, vagy mint Mikasát, akit távolból mertek csupán csodálni.

– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra látjuk egymást. – Még mindig Frieda beszélt. Kedves hangú, mosolygós fiatalasszony volt, jól állt neki a házas élet, és remekül passzolt a férje mellé. Zeke szakállas, szőke férfi volt, Grisha szakasztott mása, orra hegyén elmaradhatatlan szemüveg csücsült. Ahhoz képest, hogy ő írta a levelet, nemigen akaródzott neki megszólalni.

A szégyenteljes bűn, ennyit mondott, mikor megpillantotta Erent. Az igazság pillanata érkezett el, a családfő helyét azonban senki sem merte elfoglalni. Eren Historiát nézte, majd Friedát és Zeke-et. A falon aranyozott keretű festmény lógott, a családot ábrázolta, csakúgy, mint az a fénykép, amit a levélhez mellékeltek. Annyi különbséggel, természetesen, hogy ezúttal azzal a technikával készült, amit még Eren is ismert – festették ugyanis, nem fotózták –, és sokkal népesebb képnek bizonyult, mint az a másik: többen szerepeltek rajta, és például Zeke meg Frieda gyerekei hiányoztak róla. Az idősebb házaspár – egy sötét hajú férfi és egy világosabb nő – ült, egymás kezét fogta. Körülötte gyerekek sereglettek: a magas, fekete hajú Frieda és egy másik férfi, egy szöszke kislány egy sötét hajú fiúval, meg még egy lány… egy sötét hajú.

– A Reiss család. – Frieda elkapta a tekintetét, fejével a festmény felé intett. – Akik ülnek, azok a szüleim, Lord és Lady Reiss. A gyerekek a testvéreim… Ez egy nagyon régi kép. Látod, még Zeke is ott van. – Valóban: Frieda mögött ott állt egy már szemüveges, de még nem szakállas fiatalember, aki halvány nyomokban emlékeztetett csupán Grisha Jaegerre. Szakáll nélkül Erennek egészen másvalaki jutott róla az eszébe: a mellékelt fotón szereplő szőke asszony, akihez még nem volt szerencséje.

– Hol vannak? – Ahogy az asszony hiányzott, úgy Frieda testvérei is. A nő megvonta a vállát.

– Szétszéledtünk – mormolta. – Tönkretettek bennünket.

– Tönkre?

– Az apád – pillantott rá a szeme sarkából. – Az apád tette ezt velünk.

Ezt.

Eren tekintete a fiatalasszony lábára siklott.

Aha – gondolta. Már kezdem érteni.

– Félre ne érts minket! – Frieda felemelte a kezét. Még mindig mosolygott, bár a mosolya megkopott, sokat vesztett a ragyogásából. Szomorkás árnyalatot öltött, és Eren érezte, hogy elszorult a torka. – Tudjuk, hogy te semmiről sem tehetsz.

– Én… – Eren Jaeger vagyok, harapott az ajkába. Jaeger, nem pedig Kruger. De Eren Kruger valójában Eren Jaeger volt. Mi… ugyanazok vagyunk. Ahogyan Krista és Historia… Ők is egy és ugyanaz a személy… igaz?

– Alaposan megbolygattuk az életedet, nem igaz?

– Mondhatni – felelte erre halkan. Csak lelket cseréltünk miattatok, de végül is…

– És még csak nem is tudod a teljes igazságot – dünnyögte Zeke. – A legutóbbi beszélgetésünkre… ha minden igaz, nem emlékezhetsz. Jól mondom, kedvesem? – Ezt valamiért Friedának mondta. A fiatalasszony bólintott.

– Igen, nem emlékezhet. Sok mindenre nem emlékezhetünk.

– De maguk emlékeznek rám. – Eren már azt sem tudta, hogy beszéljen velük. Friedának címezte a szavait, de Zeke-et nézte.

Frieda elmosolyodott.

Igen – mondta csendesen. – Én emlékszem rád, Eren.

Frieda emlékezett rá.

Krugerre?

Az ajkába vájta a fogát.

Nem – gondolta. Rám emlékezik.

Felemelte a fejét, Frieda szemébe nézett.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte, mire Frieda mosolya kiszélesedett.

– Eren vagy – felelte. – Eren Jaeger vagy. – Felállt, megérintette Eren kézfejét. Hideg volt az érintése, meleg a tekintete. – A fiú – suttogta –, aki az emberiség utolsó reményévé vált.

Oh.

Oh!

– Hogy lehet? – Eren csak ennyit tudott magából kipréselni. – Az a levél… Azért küldtétek, hogy a baleset megtörténjen, és te meg én… találkozzunk? – tippelt. Egyszerűen kezdte azt érezni, hogy a dolgok kicsusszantak az irányítása alól.

Frieda nemet intett.

– A levelet azért küldtük, mert túl sokáig hagytunk téged homályban. Semmit sem tudtál az apádról, jól sejtem? Vagyis… Kruger semmit sem tudott Grisháról.

– De… Én ezt… nem értem. Hogy lehetséges… Grisha… Mit kellene tudnom az apámról? Egyáltalán…

– Miféle kapcsolat lehet a két világ között? – szólt közbe Zeke kérdőn. – Engem ez érdekel a legjobban. – Rámosolygott, majd a feleségére nézett. – Talán jobb lenne, ha Historia kivinné a gyerekeket. Azt hiszem, ez a beszélgetés most hosszúra fog nyúlni.

– Te akartad – vonta meg a vállát a nő. – De természetesen egyetértek. Historia, ha kérhetem…

– V-várjatok! – Eren Krista után kapott. – Krista!

A lány erre összerezzent és megtorpant.

– Honnan tudod, hogy sokáig ezt a nevet viseltem? – kérdezte döbbenten.

– Eren ismer téged – magyarázta egyből Zeke. – Egy cseppet se félj, kedvesem. Nem fog neked ártani. Erre a fejemet is feltenném.

Eren nyelt egyet, majd hogy Zeke szavait megerősítse, bólintott egyet. Krista – vagyis Historia, javította ki magát rögtön – nem látszott teljesen nyugodtnak, de ő is bólintott; kézen fogta Zeke és Frieda nagyobb gyermekét, a másikat meg valahogy az ölébe ügyeskedte, és botladozva megindult az ajtó felé. Abban a pillanatban, amikor odaért, az éppen kinyílt, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy jusson ki.

Eren összeráncolta a homlokát.

– Újabb meglepetés? – kérdezte Zeke-től. A férfitól, aki ugyanazt a nevet viselte, mint ő, és ugyanazt az arcot, mint Grisha.

Tudom, ki ő – gondolta. Nem akarom hangosan kimondani, de ettől még tudom, ki ő.

Az ajtó kinyílt, és egy köpenyes, női alak lépett be rajta. A nő volt az a fotóról, a nő, aki mindezidáig nem jelent meg; ő foglalta el a családfő helyét.

– Mi a… – Eren az ajkába harapott. Várt. A nő hátralökte a csuklyát, megmutatta az arcát. Nem volt ismerős, közben viszont mégis… De vajon hol látta már ezt az arcot? Amikor feltűnt a keserű-torz mosoly, borzongás szaladt végig a hátán. Az a mosoly… Az a mosoly… Ő már látta ezt a mosolyt… Annyi éve, hogy látta…

– Szervusz, Eren. – A nő rámosolygott. – A nevem Dina. Dina Fritz. A te világodban azt hiszem, a királyi család tagja vagyok… és az apád, Grisha Jaeger első felesége. Most bizonyára össze vagy zavarodva, teljesen megértem. Mindannyiunk közül én akartam veled a legjobban találkozni, Eren Jaeger. Szerettem volna látni a férjem szégyenteljes bűnének bizonyítékát. Téged, Eren.

– Én lennék a szégyenteljes bűn ebben a világban? – Eren szeme tágra nyílt. Nem lepődött meg, mégis azon kapta magát, hogy egész testében remeg. Igazából attól a perctől fogva, hogy elolvasta Zeke nevét, sejtett valamit Kruger életéről. Mikor meglátta Zeke-et szemtől szemben, akkor pedig már biztosra tudta. Zeke az apjuk szakasztott mása volt, Grisha és Dina egyértelmű szerelemgyereke a Grishára oly’ emlékeztető vonásokkal, Dina szőke hajával megspékelve. A kettőjüké volt, míg Eren… az anyja, Carla fia.

Csak arra tudott gondolni, hogy mi mindent nem tudott a saját családjáról. Semmit sem tudott a szülei múltjából. Az anyai nagyszüleit nagyon kicsi korában vesztette el, nem is emlékezett már rájuk. Az apja családja… Az apjáról semmit sem tudott. Akárhányszor erről faggatta a szüleit, azok kitérő válaszokat adtak. Az anyja szomorúan mosolygott, az apja a vállát vonogatta. Hova valósiak voltak? Annyiszor eltűnődött ezen, és mindannyiszor csak annyit kapott válaszul, hogy Shiganshina. Mindig csak Shiganshina.

Dina Fritz… vagyis Dina Jaeger kihívó fénnyel a szemében mérte végig.

– Nem az lennél? – kérdezte.

– Frieda azt mondta, az apám…

– Mindent tönkretett? – Dina elfintorodott. – Úgyis mondhatjuk. Engedd meg – dőlt előre –, hogy elmeséljem az apád szégyenteljes bűnét.

– Engem?

– Téged is.

– És még mást is? – A Reiss családra gondolt, és Frieda arcára, mikor a festményt nézték.

– Mást is – bólintott Dina.

Eren megengedte. Dina beszélt, folyamatosan beszélt, egyszer sem tartott szünetet. Nem Kruger idejéről beszélt, hanem Eren világáról: óriásokról, Ymir Fritzről, aki alkut kötött az ördöggel, és cserébe hatalomra tett szert, és aki átkozottá is vált, mert tizenhárom év elteltével át kellett adnia az erejét. Kilenc részre szakította a lelkét, kilenc ember kezébe adta az óriások erejét, s azt, akiben királyi vér csordogált, Alapítónak nevezték.

Dina az emberiség száz éves titkát mesélte el. A titkot, amit egy nagyon hosszú álmon keresztül ismert meg. Egy olyan álmon keresztül, ami egy háború örök körforgásáról szólt, egy olyan háborúról, amit az örökkévalóságig vívtak, és sosem ért véget… Mert a küldetést sosem fejezték be.

– Ezt látta Kruger is – suttogta Eren, miután az asszony a végére ért. Marley, Eldia, Paradis, ilyesfajta szavak hangzottak el, és a világ száznyolcvan fokos fordulatot vett. Semmi sem az volt, aminek gondolta. Az emberiség… nem halt ki. Emberek éltek a falakon túl, és emberek voltak maguk az óriások is, akiket előszeretettel irtottak. Ami pedig Dinát illette, nemcsak Grishának, a falakon túlról jött férfinak volt az első felesége, nemcsak Zeke édesanyja ült Erennel szemben, hanem Eren anyjának, Carla Jaegernek a gyilkosa is. A mosolygó óriás, aki felfalta az asszonyt öt évvel ezelőtt… Dina Jaeger volt.

– Azért vagy itt, hogy befejezd a küldetést – jelentette ki Zeke.

– Ezért hoztatok ide?

– Félreérted – ingatta a fejét. – Nem hoztunk. Te jöttél… magadtól. Talán.

– Talán?

– Ezt mi sem tudjuk – vonta meg a vállát.

– És azért jöttem, mert…

– Mert be kell fejezned a küldetést – csapott az asztalra Dina. – Ez a feladatod.

A küldetés.

– Hogy véget vessek a háborúnak… a saját világomban. – Eren lassan bólintott. – Ezt értem. De itt mi a feladatom? Én… nem értem, hol vannak a barátaim. Látom Kristát, de nem látom Armint… Látom Mikasát, aki mégsem Mikasa, és… Én ezt nem értem. Egyáltalán… mi érdeketek fűződik ahhoz, hogy befejezzem a háborút a saját világomban? Az a saját világom, nem pedig ez. Itt mi a dolgom?

– Miből gondolod, hogy a két világnak nincs köze egymáshoz? Ha neked sikerült átjutnod… miből gondolod, hogy te vagy az egyetlen, aki így tett?

– Arra gondoltok, hogy…

– Igen – felelte Dina. – Pont arra. Minden jel arra utal, hogy… van, aki hozzád hasonlóan átkerült.

– De ki? – Erennek kiszáradt a torka. – Milyen jel?

– Az apád kivégezte a Reiss családot a világodban. Elvette az óriások erejét Friedától, és maga is óriássá vált. Aztán átadta ezt az erőt neked… Te pedig megöltél engem. – Dina higgadtan beszélt, még a saját haláláról is. – A világ leghatalmasabb óriás erejét birtoklod, és akkor még arról nem beszélünk, hogy benned ráadásul kettőnek is az ereje lakozik. És most itt vagy. Azért kerültél ebbe a világba, hogy megmentsd Kruger életét, Kruger pedig azért került hozzád, hogy megmentsen téged.

– Krugernek nincs is óriásereje! – csattant fel Eren. – Hogy tudna megmenteni?

– Hidd el… – Dina sötéten elmosolyodott. – Eljön az az idő, amikor az is meg fog történni, ebben biztos vagyok.

– De…

– Ebben a világban nincs óriáserő, Eren. – Dina a szemébe nézett. – Legalábbis nem a világ természetes része, hogy léteznek óriások, akik embereket esznek, és léteznek emberek, akik óriásokká változnak. Itt minden más. Itt az apád szégyenteljes bűne… Hm, fogalmazzunk úgy, rossz embereket haragított magára.

– Rossz embereket? – ismételte Eren. – Tehát a szülőföldjéről?

– Úgyis mondhatjuk – bólintott Dina. – Éppen ezért kell óvatosnak lenned… Éppen ezért próbálta védeni Krugert az anyátok. Azt hitte, tőlünk kell megvédeni, pedig valójában… tőlük kell félnünk.

– Kik azok a tőlük?

– Ha tudnék neveket, nem ülnék ennyire nyugodtan.

Ennyi volt.

Mikor véget ért a beszélgetés, Eren sokkoltan búcsúzkodott. Vissza kellett térnie, mert tudta, hogy Kiyomi így is ki fogja vágni a hisztit, amiért nem vitte magával, ám a távozása előtt megígérte, hogy újból el fog jönni. Dina annyi információt zúdított rá, amennyit csak tudott, de elsősorban az óriások világáról beszélt, nem pedig arról, amiben Kruger élt – mert valahogy Kruger és Eren világa annyira nem is különbözött egymástól.

Ebben a világban nincs óriáserő, Eren – emlékezett vissza Dina szavaira, miután kilépett a késő esti éjszakába. Ha pedig nincs óriáserő, az azt jelenti, hogy itt… nem ettem meg az apámat. Hogy Kruger apja… Grisha él. Élnie kell ebben a világban… És ha él… Akkor ott van valahol… Olyan helyen, ahol biztonságban van.

Ezt jelentette.

– Áú! – Felkiáltott, beleütközött valakibe. Csattanás hallatszott, mindketten elvesztették az egyensúlyukat és a földön kötöttek ki. – Nézzen már a lába elé! – mordult fel, mire nevetés hallatszott. A férfi, aki feltápászkodott, leporolta a kalapját, majd mélyen az arcába húzta.

– Jé, kölyök, ahogy őfelsége óhajtja – felelte szórakozottan.

– Áú.

Lehorzsolta a bőrt a könyökéről.

Csak egy harapás… – gondolta. Csak ennyi kell… Egy harapás… és egy cél.

– Vigyázz magadra, Eren – búcsúzkodott a kalapos alak, majd elindult az utca másik végébe.

Eren döbbenten nézett utána.

Voltak a jelek, visszhangzott az elméjében Zeke suttogó hangja. A férfi, aki a féltestvére volt Krugernek, így búcsúzkodott. Vigyázz magadra, Eren – kérte, hiszen Kruger… majdnem csúnyán megjárta.

Balesete volt. Majdnem halálos kimenetelű balesete.

– Baleset… – motyogta. – Pont most, amikor Kruger mindent megtudott. Pont most… amikor testet cseréltünk. Mi van, ha… valaki azt akarta, hogy cseréljünk testet? Mi van, ha… a baleset nem is baleset volt? Mi van, ha valaki azt akarta, hogy megtörténjen ez az egész… hogy átkerüljünk… mert… Áú! – Megdörzsölte a könyökét, letörölte a vért. A francba.

Alig tett két lépést, mikor valaki hátulról befogta a száját és az orrát.

Mi ez a szag? – szaladt át a fején a gondolat, majd hangokat hallott.

– Gyorsan, csináld már! – Ismeretlen fiúhang szólt, ijedt volt és kicsit türelmetlen.

– Kuss legyen. – És még egy fiú. Egy ismerősebb.

Mi a…

– Megvagy, kölyök – suttogták a fülébe, és mielőtt elvesztette volna az eszméletét, homályosan ki tudta venni a fölé hajoló alak körvonalait.

Ó…

Hát te vagy az…?


Megjegyzés: Lehet tippelni, ki kapta el Jaegert és miért! :D Súgok, nem saját szereplő lesz. :D

Kruger Eren/Levi szál haladni fog, már most előrébb léptünk valamit, aztán szerintem a következő fejezetben lesz egy kis ugrás is… Még nem tudom. A vázlatom eléggé rövidre sikeredett anno, néha nehéz dolgom van, hogy tulajdonképpen mit is akartam. :D

Folytatás hamarosan.