2018. március 31., szombat

Hírmorzsák (videó és részlet)

Sziasztok!

Az ünnepekre való tekintettel A Titánok 16. fejezete nem biztos, hogy ezen a hétvégén érkezik, lehetséges, hogy majd inkább a hét elején, kedd körül, de gőzerővel dolgozom rajta, hogy időben befejezzem.

Ha esetleg mégsem sikerülne, addig is kárpótlásul összedobtam egy trailerszerű videót, hogy kb. mi mindenre lehet majd számítani. Nem vagyok egy profi videós, de tanulgatom. (Ami a tartalmát illeti, a mangát/animét természetesen figyelembe veszem a történet írása során, csak a történet fog egy kicsit más kontextust kapni. ^^)

Aki kíváncsi rá, nos, spoilerre felkészülni, nemcsak a Titánok terén, hanem a Lost Girls OVA kapcsán is! ^^


Illetve egy nagyon rövid részlet a fejezetből:

– Mielőbb elő kell őket kerítenünk – mormogta Hanji. – Szükségünk van rájuk, Erwin. Nélkülük sosem leszünk rá képesek, hogy visszafoglaljuk a Mária falat, ahogyan a pince titkát sem fogjuk megismerni. Tudatlanságban élünk és élni is fogunk, ha nem teszünk valamit. Bármelyik pillanatban átjuthatnak a Sina falon, utána a Rózsán… és akkor nekünk végünk. A Rózsa falon túl… őket a szabadság várja, a Bestia, a Páncélos meg a Kolosszális, meg a többi ellenség, akikről mi még nem tudunk. Azok, akikkel szövetkezhetnek. Nem engedhetjük meg nekik, hogy elmenjenek és itt hagyjanak minket meghalni.

– Nem is fogjuk. – Levi ellökte magát a faltól. – Bízd rám az ügyet, Erwin – kérte. – Nemcsak megtalálom Eren Jaegert, hanem vissza is fogom hozni. Őt is, meg a kis barátnőjét, a Nőstény Óriást. Tudod jól, hogy innen csak egyféleképpen tudnak menekülni.

Erwin szemében megértés csillant.

– Az alagutakat használva.

– Bingó.



Mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

Hamarosan érkezem! ^^

2018. március 24., szombat

A Titánok – 15. fejezet – Hadüzenet


15. fejezet

Hadüzenet

A levelet Kiyomi Azumabito írta – ha nem is saját kezűleg, akkor valakinek lediktálta. Eren sosem találkozott vele, mégis mintha mindig is ismerte volna – egy olyan múltból, ami nem az övé volt. A képek, melyek az elméjébe villantak, vegyes emlékek voltak; mindannyian, akik egykor a Koordinátor erejét birtokolták, kapcsolatban álltak egymással. Eren tisztán látott jeleneteket Frieda vagy Grisha múltjából, s ugyanilyen tisztán látta maga előtt „Bagoly” alakját. Eren Krugert, akitől az apja örökölte át az óriáserőt. Egy örökké tartó, soha véget nem érő körforgásnak tűnt „Ymir átka”, egy lázálomnak, amiből egyszerűen nem volt kiút a felszínre. Eren gyakran érezte azt, hogy kezdi elveszíteni a józan eszét. Kiyomi kinyújtott kezét bámulta, Levi hadnagy pedig, aki nem értett semmit, gyanakvóan méregette mellette a különös asszonyt és annak furcsa testőreit. Eren tudta, milyen kérdések járnak a fejében. Honnan jöttek? Kik ezek? Honnan ismerik Erent? Mit tudnak Bagolyról?

Eren hatalmasat sóhajtott.

Annyi kérdés!

Levijal ellentétben őt csak egy érdekelte igazán a sok közül. A háború valami olyasmi volt, amiről csak elvétve hallott vagy olvasott néhány sort Zeke-től; ha ugyanazon az oldalon álltak volna, akkor minden könnyebb lett volna, de az utóbbi heteket figyelembe véve Eren már ezen is elgondolkodott.

Nem számított, hogy honnan, az sem, hogy mit tudtak Krugerről. Egy valami számított.

– Hogyan?

Kiyomi neve túl könnyen gördült a nyelve hegyére, még idejében magába fojtotta. Nem lett volna illő, hiszen a keleti hölgy nyilvánvalóan idősebb volt nála, ráadásul befolyásos, mert testőrökkel érkezett. Emlékek ide vagy oda, nem engedhette meg magának a közvetlenséget, pláne nem Levi hadnagy előtt. A férfi így is visszarántotta, annak tudatában is, hogy saját hibájából teljesen fegyvertelen (bár Eren így is mérget vett volna rá, hogy van nála egy rejtett kés vagy tőr), hogy megvédje őt az esetleges támadástól… Bár ki támadott volna? Kiyomi? A testőrök? Miért?

Az asszony szomorkás mosollyal az ajkán simította össze az ujjaikat. Levi először félre akarta ütni a kezét, de végül összeszűkült szemmel engedte, hogy érintkezzenek. Puszta nyers erővel a földre küldeni egy középkorú hölgyet, aki semmit sem tett, csak beszélgetett, nem lett volna illendő. Eren hálás volt, amiért nem kezdeményezett harcot. A testőrök bizonyosan könnyűszerrel elbántak volna velük.

– Nálunk van az előny – jelentette ki Kiyomi. – A Koordinátor és a Támadó ereje – húzta Eren kezét a fiú mellkasához, oda, ahol a szíve egyre őrültebb tempót diktálva dobogott. – És nálunk van a Nőstény valamint a Marcangoló is. És akkor még nem vitattuk meg, hogy mi a helyzet a Páncélossal valamint a Kolosszálissal. A Titánok velünk vannak, Eren, ebben biztos vagyok.

– És még így sem garantált a győzelmünk, nem igaz? – kérdezett vissza Eren keserűen. Az igazságot fájt hallani, de az még rosszabb volt, hogy semmit sem tehettek ellene. Az ellenség olyan erővel rendelkezett, amit nem tudtak csak úgy legyőzni. Az idő, a múlt és az emlékek fogságában ragadva újra meg újra arra kényszerültek, hogy háborúzzanak. Az elkerülhetetlent, a tragédiák véres láncolatát nem lehetett megállítani.

– Ki maga? – Levi ezt a pillanatot választotta, hogy elunja a számára értetlen fecsegést. Tudatában annak, hogy Kiyomi erőfölényben van, végérvényesen maga mögé parancsolta Erent, a homlokát pedig durva, mély ráncokba vonta. Úgy méregette az asszonyt és annak testőreit, mintha azok is levadásznivaló óriások volnának, nem hús-vér emberek. – Elég az értelmetlen locsogásból! Ki maga, hogy került ide és mit akar? Ki az az ellenség, akit le kell győznünk, hogy végre béke legyen ebben a rohadt világban? Válaszoljon!

Kiyomi megemelte a szemöldökét.

– Te egy Ackerman vagy – állapította meg, miután alaposabban megnézte magának Levit. Eren felsóhajtott. Kiyomi ezzel nem sokat segített a helyzetén; Levit annyira érdekelte a múltja, amennyire Erent Oluo szenvedése, valahányszor elharapta a nyelvét. Megtudta, amit meg kellett tudnia, és többé nem törődött vele, hogy az Ackerman család tagjait egyesek esetleg szörnyetegeknek titulálták; az számított, hogy ő kinek-minek tartotta saját magát. – Legalább kettő létezik belőletek, igaz? – Kiyomi Eren felé fordította a pillantását. – Odaát erről beszélnek. Hogy van egy lány is, aki talán az én népemből való.

– Mikasa – felelte Eren. – Lehet, hogy ő is…

– Hizuruhoz tartozik – fejezte be helyette Kiyomi, megérintve a sálat a nyakában. Az mintha kísérteties mása lett volna annak, amit egykor Eren csavarta Mikasa nyaka köré, hogy ne fázzon többé.

– Azt mondtam, elég! Válaszoljon a rohadt kérdéseimre!

Levi dühös hangját hallva Eren összerezzent. Aggodalom suhant át az arcán, ahogy Kiyomira bámult, az asszonyt azonban nem zavarta a nem túl barátságos hangnem. Nem tetszett neki, ez látszott a tekintetén, mert az hideggé vált és keménnyé, de nem tette szóvá. A mosoly az ajkán vesztett a szomorkás-barátságos fényéből, ám még így sem rótta meg Levit érte. Nem Leviért érkezett a fővárosba, hanem Eren miatt.

A múltunk miatt, gondolta a fiú.

– Kiyomi asszonyság… maga elmondhatja neki, ha akarja.

– Ugyan, kedvesem. – Kiyomi a fejét ingatta. – Már miért tennék ilyesmit? Én… nem állok senki oldalán sem, Erent kivéve. De ő most már benned él tovább. – Megint kinyújtotta a kezét, és a mutatóujja egyenesen Eren szívére mutatott. – Azt hittem, nem fogok érezni semmit. Azt hittem, ez… nem így működik. – Kiyomi hangja fojtottá vált; szemlátomást elszoruló torokkal próbálta memorizálni Eren vonásait. – De akik egyszer elmennek… nem hagynak minket magunkra. Továbbélnek az utódaikban, s azok, akik hátramaradtak, rájuk fognak ismerni, ha újból találkoznak. Eren… pontosan olyan vagy, amilyenre gyermekkorodból emlékeztelek. Mindig is olyan voltál és mindig is olyan leszel: „Bagoly” szakasztott mása, egy újabb emlékeztető a végzetes kudarcunkra. De talán most… talán most nem lesz késő… – motyogta. – Még megakadályozhatjuk… ha ügyesen formáljuk a szálakat.

Eren megérintette a saját arcát.

– Egyformák… – mormolta. – Ez fontos, igaz?

Kiyomi ránézett.

– Igen – felelte. – Ezért vittük el az unokatestvéredet is.

Tehát Historia tényleg náluk van. Eren megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Hatalmas súly gördült le a válláról, így már kevésbé aggódott az unokatestvéréért. Elég volt egy pillantást vetnie Kiyomi arcára, hogy tudja, az asszonynak nem áll szándékában bántani Historiát. Historia fontos volt a maga módján, legalább annyira fontos, mint Eren. Mindannyian kulcsfigurák szerepét játszották a háborúban, ezért kellett őket biztonságban tudni.

– A pince, Mr. Ackerman – térítette észhez Kiyomi hangja. Az asszony Levi felé fordult. – El kell jutniuk a pincéhez, hogy megértsék ennek a világnak a történetét. A pince után pedig még nagyobb kaland vár magukra, mint azt gondolnák. – Levi közbe akart szólni, Eren érezte a testének ideges rángatását, Kiyomi azonban nem hagyta. Felemelte a kezét, bennakasztva a mondandót, s így folytatta: – Hogy ki az igazi ellenség? – sóhajtott fel szomorúan. – Tudja, az a legszörnyűbb, hogy erre a kérdésre nem lehet választ adni. Ha tudná, mi vezérli a Titánokat, másképp látná ezt a háborút. Ez nem is egy háború, hanem értelmetlen vérontás. Tragédia követi a tragédiát, és úgy tűnik, nem lehet megállítani. Mindenki harcol valamiért, de az a valami… senki szemében nem ugyanaz. Csak egyvalami igaz mindenkire nézve… Az óriáserő. Ez az oka mindennek, ezen kell változtatnunk. Úgy, hogy nincs igazi ellenség, úgy, hogy nincs értelme a háborúnak, küzdenünk kell a szabadságunkért. – Erenre pillantott, a mosoly visszaköltözött a szája sarkába. – Mert ez az egyetlen, ami által megszabadíthatjuk magunkat a múlt terheitől, nem igaz, Eren?

Igaz volt.

Minden egyes elhangzott szó igaz volt.

Eren lehunyta a szemét.

Tudom, mi a dolgom, gondolta. Tudom… miért kell küzdenem.

A szabadságért.

Egyedül azért.

** * **

Eren fájdalmasan kiáltott fel, amikor a háta a kemény kőfalnak csapódott. Levi durván lökte neki, és ha nem csúsztatta volna sietve a tenyerét a feje alá, az is nagyot koppant volna a hideg kövön.

– Ez mégis mi a franc volt, kölyök?! – sziszegte az arcába ingerülten. A szeme dühösen villogott, és Eren félre akarta fordítani a fejét, hogy ne láthassa, Levi azonban megragadtak az arcát. Olyan erővel markolt a bőrébe, hogy az ujjai nyomot hagytak maguk után. Eren tágra nyílt szemmel, kalapáló szívvel viszonozta a pillantását. – Elegem van az állandó titkolózásodból! Abból meg még inkább, hogy nem kapok választ a kérdéseimre! Lehet, hogy Erwinnek bejön ez a tétlenség, de nekem nem! Ha tudni akarok valamit, azt kevésbé finom módszerekkel is ki tudom szedni belőled! Hidd el nekem, azt te sem szeretnéd, Eren.

Eren valóban nem akarta.

– Eressz el! – fészkelődött. – Azt mondtam, eressz el!

– Én pedig azt, hogy válaszolj! Mi van a pincében?

– Nem tudom! Sosem mehettem oda le!

– A nyakadban az a kibaszott kulcs, ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy egyszer sem mentél le oda!

– Pedig nem mentem le! – kiabált vissza dühösen. Könny csípte a szemét, az egész teste reszketett, s ahogy Levira nézett, tudta, hogy a férfi is érezte. Levi lazított a szorításán, de nem vett vissza a dühéből. Tényleg elunta, hogy csak húzták egymás eszét és idejét, és közben minden egyes nappal csak előnyt adtak azoknak, akikkel egy nap meg kell küzdeniük. A Titánok küldetése két óriás elfogásával sem vált érthetőbbé. – Nem mentem le, mert megtiltották, én pedig… Betartottam a szavamat! Eressz el! Ehhez nincs jogod! A ti oldalatokon állok, hát még mindig nem elég? Mit csináljak, hogy bebizonyítsam?

– Válaszolj a rohadt kérdéseimre, te kis mocsok! – vicsorogta Levi. – Az bőven elég!

– De ha egyszerűen nem tehetem… Nem tehetem! Ha nem tehetem, akkor mit csináljak, Levi? Mondd meg!

Eren felzihált. A fájdalom, mely korábban tompa nyilallássá szelídült, ismét jelentkezett, amikor Levi a feje fölé csavarta a karját és így megfeszítette vele a testét. Összesimult a mellkasuk, és a férfi arca olyan közel került az övéhez, hogy érezte a lélegzetét a bőrén. Levi a nyilvánvaló magasságkülönbségük ellenére is játszi könnyedséggel kerekedett fölé, nem véletlenül nevezték az emberiség legerősebbjének.

– Véges a türelmem, Eren – morogta sötéten. Megrázta a fiút, az pedig lecsukódó szemhéjjal tűrte. Mikor újból felnyitotta a szemét, Levi mintha még közelebb került volna hozzá. A gondolattól, hogy a férfinak lábujjhegyre kellett emelkednie, hogy ezt kivitelezhesse, elfogta a kuncogás. Ebben a nevetségesen szürreális helyzetben, amikor inkább arra kellett volna törekednie, hogy kitépje magát a hadnagy szorításából, ő kuncogni kezdett, mely csakhamar átcsapott nevetésbe.

Levi nem eresztette, így nem tudott előregörnyedni, hogy a térdére támaszkodva folytassa, viszont a teste meg-megrándult a férfi érintése alatt, és ezt ő is tisztán érzékelhette. Zavarba ejtően közel voltak egymáshoz és Eren zavarba ejtően felszabadultnak érezte magát. A feszültsége, a kétségbeesése a nevetésével együtt távozott belőle. Megkönnyebbült tőle.

– Eren.

– Felbolygattam az életedet, mi? – Eren kiegyenesedett. A szempilláján megremegett egy árva, ott maradt könnycsepp, de nem pislogta ki. – Színt hoztam az unalmas, szürke hétköznapokba, nem?

Levi komolyan nézett rá, a hangja is úgy csengett.

– Van fogalmad róla, hány ember halt meg eddig azért a titokért, amit annyira vidáman őrizgetsz? – Megint megrázta. Erennel ellentétben ő nem tudott megnyugodni, még mindig ugyanolyan ingerülten vizslatta őt, mint korábban. – Mondd, van bármi fogalmad róla? Te csak egy szaros kis kölyök vagy, aki azt hiszi, hogy játszadozhat a világban! Fel sem fogod, milyen erővel rendelkezel! Hogy mi mit jelent számunkra! A falak…

– Egy ketrec falai – felelte Eren nyugodtan. – Tisztában vagyok a tetteimmel és a következményeivel! Ha eljuttok a pincébe, mindent megértetek! Értsd meg, addig én nem tehetek semmit! Kiyomi…

– Ki ez a nő? – vágott a szavába Levi. – Honnan tud rólunk ennyi mindent?

Eren az ajkába harapott.

– Azt hiszem, Kruger gyermekkori barátja.

– És mit tudhatunk erről a titokzatos Krugerről?

– Azon kívül, hogy az apám tőle örökölte az óriáserőt? – Eren megrántotta a vállát. – Homályos emlékekben keresek valami fogódzót, de eddig semmit sem találtam azon kívül, hogy Kruger gyermekként… nagyon hasonlított rám – mondta csendesen. – Ha nem tudnám, hogy ez az emlék nem hozzám tartozik, akkor azt hinném, hogy én… ő vagyok. Bizonyos értelemben… az is vagyok.

– Hogy érted ezt?

– Nézd… – Eren felsóhajtott. Fészkelődni kezdett, Levi azonban nem tágított. Rájöhetett, hogy így válaszokat csikarhat ki Erenből, mert most már nem durván, hanem csak határozottan préselte bele a falba. A szigorú tekintetét látva Eren nem tudta magába fojtani a szavakat, azok egymás után törtek fel belőle. – Anyámat és Historiát nem Rod vitette el Kennyvel, ő túl ostoba ahhoz, hogy ilyesmit kitaláljon. Kennynek van esze, és igen, még nem végeztünk velük, mert nem hagyják annyiban Armint – hadarta gyorsabban, amikor észrevette, hogy Levi közbe akar vágni –, de ehhez semmi közük. – Nem adott elég időt a férfinak, csak mondta a magáét, amíg ki nem fulladt. Ez volt az egyetlen reménye, hogy eloszlassa a kételyt maga körül és valamelyest megnyugtassa a hadnagyot. – Nem ismertem Kiyomi asszonyságot, amíg most meg nem jelent, mindezidáig a nevét sem tudtam. Zeke szokott mesélni szövetségesekről, egyszer említette Hizurút, ez egy keleti térség… de semmi mást nem mondott ezen kívül, erre megesküszöm! – bizonygatta. – Tényleg semmit! Annyit tudok, hogy régebben láttam egy álmot… Azt hittem, az én emlékem, de… nem az enyém volt.

– Krugeré volt.

– Igen – suttogta Eren. – Volt egy keleti lány is, akiről elsőre azt hittem, Mikasa.

– Ezért gondolod, hogy Kruger és Kiyomi szerepeltek benne – összegezte Levi az elhangzottakat. – Az előbb történtek alapján… biztosra vehetjük, hogy ez így is volt. Kiyomi egyértelműen miattad érkezett ide, Eren. Úgy tekint rád, mint aki Kruger nyomdokaiba lépett. Bármit is tervez, a segítségeddel akarja végrehajtani.

– De nincs igazi ellenség, Levi. – Eren lehunyta a szemét. – Kiyomi nem hazudott, amikor azt mondta, meg fogod érteni a másik oldalt…

– Lehetséges – hagyta rá a férfi; a dühe mintha elpárolgott volna. – Csak tudod, mi a szomorú, Eren? Hogy egyelőre fogalmam sincs, ki az a másik oldal. Kik azok, akik a Titánok mögött állnak. Kik és miért utasítanak benneteket ilyen szörnyűségekre? Ha jól számolom, minden a gyermekkorotokban kezdődött el. Ártatlan, naiv gyermekeket akartak rávenni olyasmikre, hogy törjék át a falat és mészároljanak le mindenkit? Miért? Kik és miért gyűlölnek bennünket?

– A pince… – krákogta Eren, mire Levi felsóhajtott.

– A pincében választ kapunk, megértettem.

– Sajnálom…

– Ne sajnáld. – Levi elengedte a karját, a testével sem szorította oda többé. Ellépett tőle, s komolyan nézett a szemébe. – Olyan döntést hozz mindig, amit nem fogsz később megbánni. Nem számít, mi történik, csak haladj előre, Eren. Higgy magadban, a barátaidban és a bajtársaidban. Csak így győzhetsz.

Csak így.

** * **

Mina Carolinát még mindig kényszerpihenőre fogták, amikor Erennek eszébe jutott, hogy meglátogassa. Annyi minden történt az elmúlt órákban, hogy nem tehetett mást. Fent kellett tartania a látszatot, mert még most sem mondott le róla, hogy kiszabadítsa Annie-t. Kiyomi visszafogottan és titokzatos homályokat hagyva beszélt Levi előtt, Eren azonban úgy érezte, hogy kettesben teljesen máshogy alakult volna a beszélgetésük. Remélte, hogy Petra nem ijedt meg és árulta el őt a hadnagynak; a lány segítségével bizonyosan véghez tudja majd vinni a mentőakciót. Annie-t, akinek a kristálya valamiért megrepedezett, nem szolgáltathatta ki a Felderítő Egységnek. Annie nem olyan volt, mint ő, nem egyezett volna bele olyan könnyedén az Erwin parancsnok által kiötlött feltételekbe. Őt bármikor odadobták volna Mrs. Springernek vagy Arminnak, pláne, ha a többi felderítő – Eren állítólagos barátai Shiganshinából – visszatérnek a fővárosba. Connie Springert biztosan nem érdekelte volna Annie, ha az múlt volna rajta, hogy visszakaphatja az édesanyját. Eren Levi hadnagytól tudta, hogy Ragako valamennyi lakosát óriássá változtatták, és mivel azokkal mind végeztek, ez azt jelentette, hogy Connie az apját és két testvérét vesztette el a kitörni készülő háborúban.

Mert ebben az időben még csak most kezdődik, gondolta. Amint megkezdjük az utunkat a pince felé. Hagyni fogom, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak. Figyelmeztettem őket, hogy olyasmit találhatnak, ami megváltoztatja az egész eddigi felfogásukat… Ha nem hallgatnak rám, akkor magukra vessenek. Nem érdekel, mi a tervük. El fogunk bukni. Mindig elbukunk… Ezt az utolsó gondolatot sehová sem tudta tenni. Hirtelen villant az elméjébe, ahogyan az eddigi álmok, emlék-képek. Kétségbeesetten kereste a forrását, Kruger személyét, aki sokkal fontosabbnak látszott, mint bármelyik eddigi „hordozó” – mert magában így nevezte azokat, akik óriáserőt birtokoltak.

Mina Carolina elterelte a gondolatait. Sápadtnak tűnt, ahogy a párnák között feküdt, pedig állítása szerint túltette magát a történteken, a sérülése meg gyógyulgatott. A ritka szerencsések közé tartozott, akik túléltek egy találkozást Torokmetsző Kennyvel, és ahogy Eren ott ült az ágyán, a kezén fogva, megkönnyebbülten, amiért nem lett komolyabb baja, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Felvirult, mikor észrevette Erent az ajtóban, de ez csupán egy pillanatig tartott. Sötét árnyék suhant át az arcán, s az ajkába harapva nézte, amint Eren megindul felé. Az őrökkel nem foglalkoztak, valaki ugyanis mindig szemmel tartotta a fiút.

– Hogy érzed magad, Mina? Jobban?

– Sokkal jobban – bólogatott a lány. – Túlzás ennyi ideig az ágyban tartani! Ez a Hanji nem is doktor!

– Ha ő nem is, a fővárosbeli igen – mosolyodott el Eren. – Szólok az érdekedben, jó?

– Legutóbb is ezt mondtad – forgatta a szemét Mina –, de még mindig itt ücsörgök. Megőrjít ez a tétlenség, ugye tudod?

– Pihend ki magad, mert hamarosan megint felbolydul az életünk.

Mina szeme megvillant.

– Tudsz valamit?

– Lehet. – Eren mélyet sóhajtott. – Úgy érzem, lassan elengedhetetlen, hogy visszafoglaljuk Shiganshinát… A pincében pedig meglelik a titkokat és megkapják a válaszokat. Utána… A háború folytatódni fog, véresebb lesz, mint valaha.

– Nagyszerűen hangzik.

– Sajnálom.

Mina a fejét ingatta.

– Nem baj. Addigra megerősödök.

A mosolyát látva Eren torka elszorult. Nem akarta, mégis kimondta a bűvös, titkos szavakat:

– Nem tudom, mi fog történni, Mina. Én… Ma történtek dolgok. – Ha jól számolta, Levi hadnagy ezekben a percekben tette meg a jelentését Erwin parancsnoknál. Még mindig őrjöngött, amiért nem cipelhette magával Kiyomit, ahogyan az sem tetszett neki, hogy nem tudta szóra bírni Erent. De legalább azt megtudták, hogy Carlát és Historiát Kiyomi utasítására vitték el, s egyáltalán nem állt szándékukban őket bántani. Úgymond összegyűjtötték őket, mert valamire éppúgy készültek, ahogyan Eren is.

Kiyomi okos asszony volt, a levelet Levi előtt egy szóval sem említette.

Ez azt jelenti, gondolta a fiú, hogy nálunk van az előny.

Mina nem volt tőle annyira elragadtatva, mint azt elvárta, sőt kifejezetten bosszúsan préselte össze az ajkát. Eren részben megértette – amikor megismerkedtek, bizonyosan nem erre vállalkozott. Erre senki sem számíthatott, de ha már egyszer belecsöppent, kétféleképpen távozhatott belőle. Eren az egyik változatba bele se mert gondolni. Nem akarta elveszíteni Minát, mégis rettegett tőle, hogy egy nap történik valami, meghoz egy rossz döntést és a lány meghal.

– Ne haragudj – kérte. – Tudom, hogy…

– Készülsz valamire. – Mina Carolina hangja halkan csengett, ügyelt rá, hogy csak Eren hallhassa. Tudta, hogyha eljut azoknak a fülébe is, akik az ajtóban állnak, csak még nagyobb bajba sodorja Erent. – Ismerlek már, Eren – folytatta –, tudom, milyen a tekinteted, amikor készülsz valamire. Ez a nő, Kiyomi… Ahogy elmondtad… Levi hadnagy is gyanakodott rád, ezért vitt magával. Hallottam, hogy Petrával is sugdolóztál… Eren, én… Ismerem már a tekinteted. Túl jól ismerem.

Eren lehunyta a szemét és megcirógatta a lány arcát. Ezzel beigazolta a gyanúját: valóban készült valamire. Annie szöktetése, a szövetség Kiyomival…

Minden most fog elkezdődni, gondolta, már nem táncolhatok vissza.

Mina ujjai az arcára kúsztak. Egymás bőrét érezték a tenyerük alatt, s Eren biztos volt benne, hogy Mina őt bámulta csillogó szemmel. Még mindig nem nézett rá, kiélvezte az érintését. Gyengéden érintette, ugyanakkor szomorúan.

Most kellene megtennem…

A tökéletes pillanat…

A tökéletes pillanat, hogy megcsókolja Mina Carolinát – a lányt, akit mindenkinek a menyasszonyaként mutatott be –, nem létezett többé. A felismerés arculcsapásként érte. Megrezzent a szemhéja, mialatt a szája helyett a lány homlokára simította az ajkát, éppen olyan gyengéden és óvatosan, ahogyan Historiával vagy Mikasával is szokta tenni, és egyszerűen látta Mina szemében, hogy mindenre rájött. Amióta felfedte magát és az óriását, nem voltak titkaik egymás előtt – ezúttal sem titkolózott. A bocsánatkérés belülről égette, miközben a karjába zárta a lányt, de valahogy nem sikerült elfelednie a történteket. Hiába próbálta elterelni a gondolatait azzal, hogy Minával csókolózott, minduntalan Levi jutott eszébe.

A lány közelebb hajolt.

Még így is, hogy megértette, úgy tűnt, küzdött, hogy megmenthesse.

– Kérlek, ne kísértsd többé a sorsot! – suttogta a fülébe. – Nem akarlak elveszíteni. – Mély szomorúság áradt a hangjából, Eren önkéntelen ráemelte a pillantását. Összekapcsolódott a tekintetük, és a felismerés, mely napok, hetek, sőt talán hónapok óta lappangott benne, hirtelen a felszínre tört. Mina mindent tudott, mindenre számított és csupán várt, hogy ez minden magától alakuljon. Nem megmenteni akarta, tényleg az aggodalom, a baráti szeretet szólt belőle.

Sajnálom, ennek így kell lennie.

Sajnálom, ezt többé nem akarom.

Sajnálom, valahogy minden más lett.

Túl sokféleképpen próbálta el magában, egyik sem hangzott megfelelően.

– Sajnálom… – súgta vissza rekedten, annak ellenére is, hogy Levi hadnagy arra kérte, hogy többé ne szabadkozzon. Megtette, noha olyan döntést hozott, amit nem bánt meg. Meg kellett hoznia a jövőjük érdekében. Hogy megmenthesse vele Minát és saját magát. – Sajnálom, de… lehet, hogy mégis el kell veszítened.

Mina egyszerűen csak bólintott. Eren a fekete hajzuhatagba temette az arcát, az ajkával végigcirógatta a puha tincseket. Eltűnődött, vajon mikor vált ennyire egyértelművé, hogy ők ezt nem akarják. Vajon Annie-nak, aki mindig is azt állította, hogy csak Carla miatt akarják ennyire a házasságot, a kezdetektől fogva igaza volt? Szerette Minát, örült, amiért vele tölthette az elmúlt éveket, de hogy összeházasodjanak… és együtt kezdjenek egy új életet, ez valami olyasmi volt, amire Eren képtelennek érezte magát. Így is olyan szinten belerángatta a világába Minát, ahogyan soha sem kellett volna. Nem tehette meg vele, hogy még inkább belevonja, hogy őt is választás elé állítsa.
Ez nem így működött.

A lány kibontakozott az öleléséből, ám nem húzódott el tőle. Az ujjai Eren álla alá kúsztak, felfelé billentve az arcát, és ahogy összekapcsolódott a tekintetük, Eren megdöbbentő felfedezést tett. Mina Carolina nem látszott vérig sértettnek, sőt éppen ellenkezőleg – mint aki régóta várta már ezt a pillanatot, csak nem tudta, hogyan teremtse elő.

– Tudod – törte meg a kínossá feszülő csendet halkan –, azt hiszem, egy kicsit megkönnyebbültem. – Eren megnedvesítette az ajkát és aprót bólintott. Igen, a megkönnyebbültség jelei csillogtak a lány szemében. – Amióta csatlakoztunk a Felderítő Egységhez… minden megváltozott, Eren. Kicsit olyan érzés volt, mintha már réges-rég nem az esküvőnkre készülődnénk, hanem… mindketten éltük a magunk kis életét, egymástól eltávolodva. Sosem volt olyan pillanat, amikor csak egymással törődhettünk volna. És nem, ne érts félre, nem az zavart, hogy őröket kaptál, akik szó szerint lépten-nyomon a nyakadba lihegnek… – A pillantása az ajtó felé siklott, ahol Eld és Gunther álltak. A két férfi hatalmas figyelmet szentelt a repedések vizsgálatának, amiért mind Eren, mind Mina nagyon hálás volt. Kínos volt úgy beszélgetni, hogy ők is hallották. Kínos volt… ilyen dolgokról beszélgetni. A kapcsolatukról és annak végéről.
Mina mély levegőt vett: – De ezt még le tudom nyelni – mondta. – Azzal van a bajom, hogy máshogy viselkedünk… és mindkettőnknek így a jó. Egyikünk sem… hiányzott úgy a másiknak – fogalmazta meg óvatosan –, ahogyan kellett volna. Érted, ugye?

Eren erre is bólintással felelt. Jobban értette, mint azt Mina elképzelte. Ő is észrevette ugyanezeket, csak minden alkalommal más köntösbe bújtatta őket, hogy ne kelljen miattuk aggódnia. De attól, hogy leplezte, igenis léteztek és komoly konfliktust is tudtak volna szülni.

A kezébe vette Mina kezét, összefonta az ujjaikat és rájuk szorított. Nem kért többé tőle elnézést, és a lány sem kérte. Nem történt ajtócsapkodás, veszekedés, sírás vagy bármi ehhez hasonló. Gunther és Eld jelenlétében egyszerűen csak ültek és fogták egymás jobbját, szorongatták és a szorításba próbált belesűríteni mindazt, ami a lelkükben kavargott. Búcsúzkodtak, noha mindketten tudták, hogy az elválás nem fog egyhamar bekövetkezni. Ettől független Mina Carolina éppolyan jó barátnak bizonyult, mint Mikasa vagy Armin, Eren pedig nem akarta elveszíteni. Örült volna, ha azt hallotta volna a lány szájából, hogy ezek után ő vissza akar térni Karanes körzetbe a szüleihez, Mina azonban nem futamodott meg egykönnyen. Felderítőként tudta, mi a kötelessége, és semmi és senki kedvéért nem táncolt volna vissza. Maradt, csak egy fokkal biztonságosabb közegben, távolabb Erentől és a veszélytől. Többé… nem tudták őt felhasználni. Nem állította a frontvonalra, helyette másokat küldött úgymond a biztos halálba. Azokat, akik semmi más után nem vágyakoztak, csak a pince titkát akarták tudni. Akik olyanok voltak, mint Eren: szabadok akartak lenni, bármi áron.

– Kívánom… – hallotta meg a lány hangját, mire ránézett. – Kívánom – mondta könnyel a szemében –, hogy boldog életed legyen, Eren. Hosszú és boldog életet kívánok, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem lehetséges. – Lenyelte a könnyét, felszegte a fejét. Erős lány volt, uralkodott az érzelmein, még akkor is, amikor a sírás nyilvánvalóan a torkát mardosta. – És kérlek – folytatta nagyon halkan –, ne csinálj semmi őrültséget.

** * **

Mina Carolina bizonyosan őrültségnek nevezte volna Annie szöktetését. Miután befejezték a beszélgetésüket, Eren magára hagyta a lányt. A szakítás mindkettőjüket megviselte, Eren is idegesen dörzsölte a szemét, miközben végighaladt a folyosón. Gunther és Eld, akik mindvégig zavarban voltak, természetesen nem kérdezősködtek. Eren hálás volt, amiért nem sajnálkoztak… amiért jóformán úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Erre volt szüksége, nem arra, hogy általuk is a sebeit nyaldossa.

– Lepihenek. – Nem búslakodhatott, még ha komolyan úgy érezte, hogy szüksége lenne néhány percre, amíg kifújja magát és átgondolja az eddig történteket. Számolt és jósolt. Levi hadnagy ekkor és ekkor beszélhetett Erwin parancsnokkal, Erwin parancsnok ekkor és ekkor hívhatta össze a többi felderítőt a tanácskozásra. Petrával ennyi és ennyi idejük maradt, hogy kivitelezzék az akciójukat, mielőtt bárki is megneszeli, hogy mire készülnek. A levél titka bármelyik percben kiszivároghatott.

A celláját ketten őrizték, Oluo és Petra, ők váltották Gunthert és Eldet. Ezt az előnyt Petrának köszönhették, addig csűrte-csavarta a szálakat, míg őt osztották be Eren mellé. Eren majd’ belepusztult az idegességbe. Eljátszotta előttük, hogy lefekszik aludni, elviselte, hogy Oluo gúnyolódott rajta, mikor Gunther elárulta, hogy szakítottak Minával, s közben minden úgy alakult, ahogyan eltervezte.

A párnája alatt szorongatta a titkos levelet, amivel meggyőzte Petrát. Nem merte előhúzni, pedig szívesen elolvasta volna még egyszer. Persze így is betéve tudta minden sorát. Valószínűleg Petra is, hiszen az igazság egy újabb töredékét tartalmazta – bár ő valószínűleg egy kukkot sem értett belőle.

Fel akarod szabadítani az emberiséget, de nem teheted, mert köt az esküd. Ennek ellenére mégsem adod fel.
Tudom, ki vagy, „Bagoly” utóda. A kör mindaddig folytatódik, míg nem teszünk ellene valamit.
A kilencedik, aki eddig visszavonultan élt a fényűző villájában, előbújt a hírre, hogy elfogtak kettőt is a hírhedt Titánok közül. Őt fogják felhasználni, mert hajlandó az egyezkedésre. El akarják törölni Ymir bűnös vérét a föld felszínéről, hogy írmagja se maradjon a hozzád hasonlónak. Most kell hadat üzennünk! Most kell megállítanunk őket!
Tudod, mit kell tenni, igaz, Eren? Te mindig is tudtad.
Ne féltsd a szeretteidet, biztonságban tudom őket. Csak a küldetésedre koncentrálj! Ne bosszú vezéreljen, hanem a szabadság utáni vágy, mert hiszem, hogy ez lesz a győzelmed kudarca. El kell jutnod a pincébe, fel kell fedned a szörnyű igazságot, utána pedig vissza kell térned oda, ahol minden elkezdődött.
És akkor… újra látjuk egymást, Eren, ahogyan megígértük egymásnak.
És a leggyönyörűbb az lesz, hogy többé nem kell elbúcsúznunk, mert ez a találkozás… végre-valahára az utolsó lesz.
K.

Eren végül összetépte a bizonyítékot. Amikor eljött az idő és az ajtó túloldaláról tompa puffanás jelezte, hogy Petra valahogy kiütötte Oluót, nem hagyhatta, hogy ez Erwin parancsnok vagy Levi hadnagy kezébe jusson. Mélyet sóhajtott és kinyitotta az ajtót. Petra zihálva simította a füle mögé az egyik tincsét, és ahogy találkozott a pillantásuk, bólintott.

– Ez egy őrültség – mondta –, de csináljuk.

Annie abban a pillanatban felnyitotta a szemét, hogy leértek hozzá a föld alá és Eren a nevén szólította. Petra a kardját kivonva, a falig hátrált ijedtében, ahogy tudatosult benne, hogy Annie mindvégig hallotta őket beszélni. Mindent értett, csupán úgy tett, mint aki aludt volna. A kristály nem volt elég erős ahhoz, hogy az idők végezetéig odabent tartsa, felemésztette az erejét. Ahogy megrepedezett, Annie pedig egy utolsó erőbevetéssel rásegített, hogy kikerülhessen, remegve, összeszorított szemmel zuhant Eren karjába. Nem tudott megmaradni a saját lábán, Erennek a karjába kellett emelnie és úgy cipelnie őt.

Petra a homlokára csapott.

– Hát ez remek! A lábán sem tud állni, hogy akarod kivinni innen?

Eren rávigyorgott.

– A segítségeddel, természetesen.

– Túl sokat feltételez rólam.

– Te pedig túl keveset énrólam, Petra.

A szigorú hang mögülük érkezett, Petra és Eren összerándultak.

– Eld!

– Ez nem az, aminek látszik…

– Nem? – vonta föl a szemöldökét a férfi. – Pedig nekem szöktetésnek tűnik, Petra.

– Látod? – húzta el a száját a lány, Eren felé fordulva. – Ezért mondtam, hogy ez őrültség!

– Eld nem fog minket beárulni… Ugye, Eld? – Eren nyugtalan pillantott a férfira. – Megtaláltad Oluót, igaz?

– Visszaküldtek érted, mert Erwin beszélni akart veled, Eren. – Eld a homlokát ráncolta. – Amikor megláttam Oluót eszméletlenül, a szobádat üresen, Petrát meg sehol sem találtam… Azt hittem…

– Hogy nekitámadtam Petrának, igaz? – Eren élesen kérdezett. Szorosabban ölelte magához Annie-t, és a hirtelen fellobbanó haragján nem segített, hogy Petra közben úgy helyezkedett el, hogy megvédhesse őket Eldtől. Nem Elddel akarta megküzdeni, hogy kijuttathassa Annie-t. Kedvelte a férfit, jobban, mint Oluót, ezért jobban is fájt a gyanakvása.

– Magamtól segítettem neki!

– Ne vágd magad alatt a fát, Petra.

– Eld, kérlek! – Eren legnagyobb meglepetésére Petra kezdte győzködni őt. – Tudom, hogy nem vagyunk barbárok, de ezt a titkolózást nem sokáig viseljük el… Láttam már Hanjit és Levi hadnagyot fehér köpenyben, kínzóeszközökkel. Tudom, mikre képesek, ha akarnak. Márpedig előbb vagy utóbb akarni fogják az információkat, és ha ez a lány – intett a fejével Annie felé – nem lesz annyira készséges, mint Eren, órákon át fogják kínozni!

– Hallod, miket beszélsz, Petra? – döbbent meg Eld. – Ezt te sem gondolod komolyan!

– Csak hagyj minket elmenni – kérte Eren is csendesen. – Ne kényszeríts olyasmikre, amiket később biztosan meg fogok bánni.

Eld szeme összeszűkült.

– Ezt vegyem fenyegetésnek?

– Engedj át minket! – lépett előre Petra, a fejét bűntudatosan leszegve. – Kérlek… Elviszem helyette a balhét. Csak most az egyszer… segíts rajtunk, Eld. Ha nem tetszik, gyere velünk, győződj meg a saját szemeddel Eren hűségéről, én is éppen azt tervezem…

– Ezekben a percekben győződöm meg a hűségéről, Petra! – csattant fel. – Nem látsz a szemedtől?

Ha Petra nem is látott, Eren igen. Tisztábban, mint valaha.

Nem tudom meggyőzni, nem fog segíteni. Nem kellett volna belerángatnom Petrát… De ahogy Annie-ra pillantott, aki kimerülten szuszogott a karjában, s annak ellenére, hogy látszólag aludt a kristályában, elnyomta az álom, miközben a fejét megpihentette Eren vállán, tudta, hogy meg kellett tennie. Nem kockáztathatott, féltette Annie-t.

– Eld, ha nem segítesz…

– Most azonnal Levi elé viszlek! – Eld kardot rántott, Petra szintúgy. Összecsaptak, de csak egy pillanatra. Árulás villant fel a férfi szemében, megbántottan nézett Petrára. – Petra… Ne csinálj őrültséget.

– Arra kértem Erent, hogy bízzon bennünk! – jelentette ki a lány. – Hát most én is meg akarok benne bízni! Ha te nem, akkor legalább én…

– Petra…

Petra – szólt Eren halkan, Eld szavába vágva, mire hirtelen csend telepedett a folyosóra. Nem eresztette Annie-t a karjából, azonban változtatott a fogásán. – A ti oldalatokon állok, és remélem, hogy egy nap be tudom bizonyítani. Ahhoz viszont, hogy megmentsem Annie-t, ezt meg kell tennem.

– Eren, te meg…

Eren a szájához emelte a kezét.

– HÁTRÁLJ, PETRA! – süvöltötte Eld, miközben ő maga előrevetette magát. Olyan gyorsan mozdult, hogy Eren szeme tágra nyílt döbbentében; a kard éle a húsába hatolt, a torkán pedig ordítás tört fel. Az aranysárga fény robbanás keretében ragyogott fel, és Eren, hogy időt nyerjen maguknak, annak ismeretében, hogy korlátozott a mozgástere, csak egyvalamit tehetett: létrehozta egy olyan óriás alakját, aki csak csontokból állt. Semmi mást nem tehetett. A falak, a föld és a mennyezet megremegett körülöttük, ahogy az óriás testet öltött, védelmezően simulva köréjük, Eren pedig reszketve szorította magához Annie-t.

– Annie, kérlek… – suttogta a fülébe. – Ne hagyj cserben…



Megjegyzés:
1.) Most, hogy Kiyomi megérkezett és nem is akar egyhamar távozni, a pince titkára hamarosan fény derül. A következő fejezetben Annie megszólal, és Erennel valamint Petrával egyetemben a Felderítő Egység dönt a sorsukról.
2.) Kérdés: vajon ki az igazi ellenség?
3.) Hamarosan érkeznek a többiek is (Bertolt, Reiner, Jean, Sasha, Connie stb.)
4.) Eren/Mina Carolina szál véget ért, Levi/Eren mintha elkezdődne… Csak Eren ne tenné mindig tönkre azt a valamit, ami éppen elkezdődött. :D

Folyt. köv. jövő héten, addig is a figyelmetekbe ajánlanám az alábbi bejegyzésemet, amiben a terveimet ecsetelem a közeljövővel kapcsolatban:

Hírek

Sziasztok!

Erre a bejegyzésre már napok óta készülök, mivel ez a 100. (!) a blogon. Először is nagyon köszönöm a sok szép véleményt, amit kaptam, a feliratkozott olvasókat és a több mint 40 ezer megtekintést! Remélem, hogy a későbbiekben is találtok majd magatoknak kedvetekre valót az oldalon! ^^

Gondoltam, hozok némi információt, hogy mi mindenre számíthattok majd az elkövetkezendő hetekben/hónapokban:

– Aki követi a mangát (magyarul is), az tudhatja, hogy egy barátnőm kérésére láttam neki annak idején a fordításnak, és inkább a gyorsaságra törekedtem, mintsem a minőségre, úgyhogy hamarosan nekilátok, hogy egy kicsit csinosítgassak a fejezeteken (+ majd az áprilisi fejezet lefordításának, amint kijön). ^^

Doujinshi fordítások

– A Titánok heti fejezete (a hétvégét becélozva)

– Írás alatt áll egy Ereri modern!AU szösszenetcsokor (a Kenny/Uri szösszenetcsokromhoz hasonlóan több felvonásból fog állni, de a végére lezárt történet lesz, nem úgy, mint a Szabadság Szárnyai). A tartalmát tekintve a külföldön nagyon hódító soulmate (lélektárs) témakörben fog íródni és manga spoilerre lehet majd számítani Zeke és Dina személyében.

– Hamarosan érkezik egy újabb manga spoiler! (90+) szösszenet, főszerepben: Falco és Mr. Kruger.

– És kövezzetek meg vagy éppen ne, de írás alatt áll életem első Rivamika szösszenete... hiszen amikor elkezdtem a blogot, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire betáblázom magam Levi/Eren írásokkal. Nem mintha bánnám, de azért gondolok másokra is. :D

És egy kérdés a végére: tervez valaki közületek jönni a tavaszi Mondoconra? ^^ Nekem ez lesz az első Conom, pedig már évek óta ki szeretnék jutni. :D

2018. március 17., szombat

A Titánok – 14. fejezet – Bagoly visszatér [manga spoiler! (90+)]


14. fejezet

Bagoly visszatér

Rémes érzés volt szó szerint a földbe préselve, lekötözve látni Armint, Eren azonban tudta, hogy nemigen választhattak más módszert; az alacsony termete ellenére mégiscsak egy emberevő óriással álltak szemben, aki, ha elszabadult volna, borzalmas mészárlást hajtott volna végre a falakon belül. Mikasát is dühítette a látvány, az ajkát olyan szorosan préselte össze, hogy teljesen kifehéredett. Persze egyikük sem tehetett semmit, el kellett fogadniuk és egyáltalán örülhettek, hogy nem végeztek velük; Mitras életben maradt lakói így is követelték, hogy szabadítsák meg őket a „szörnyetegtől”. Erent is szívük szerint bitófán végezve látták volna. Megelégelték, hogy attól kellett rettegniük, mikor változik át a közvetlen környezetükben egy ember óriássá, felfoghatatlan mértékű pusztítást okozva. Eren jogosnak vélte az aggodalmukat, ugyanakkor úgy érezte, egy darabig nem kell tartaniuk a falak áttörésétől: a Nőstény Óriás elfogásával ketten is a Titánok közül a Felderítő Egység kezébe kerültek – még ha a felügyeleti jogot hatalmas nehézségek árán tudták csak kiharcolni, pláne, hogy a királynőnek is rejtélyes körülmények között nyoma veszett. Bármit is tervezett Zeke, most egy darabig meg fogja húzni magát, Eren biztos volt benne. Őrültség lett volna most mérni csapást az emberiségre, ha már két óriást (pontosabban három óriáserőt) is elvesztettek. Ezt a gondolatát Erwin parancsnokkal is megosztotta, aki lassan bólogatva simogatta az állát, mialatt a monológját hallgatta.

Bagolyról” nem esett szó. Erwin parancsnok az eset után magához hívatta, hogy kikérdezze, Eren viszont nem tudott válaszolni. Vagyis tudott volna, mert homályosan tapogatózott az emlékei között, s elakadva kezdte megérteni, mivel járt, hogy felfalta az apját az öntudatra ébredésért, ugyanakkor nem akarta a szőke férfi orrára kötni. Bizonyára sejtették, hogy eltitkolt dolgokat, sőt Eren nem kételkedett benne, hogy Levi hadnagy beszélt az „esküjéről” is a parancsnoknak, ám elfogadhatták, hogy nem árulhatta el, mert nem faggatóztak. Eren hálás volt érte, mert az eset óta eszméletlenül intenzív fejfájás kínozta. Nem merte lehunyni a szemét, félt a felvillanó emlékektől. A gyomra minduntalan felkavarodott, ha eszébe jutott valami a „múltból”. Most is meg kellett rázza a fejét, hogy felocsúdjon és elterelje a gondolatait. Ahogy oldalra sandított, észrevette, hogy Petra lopva őt bámulja. A lány tágra nyílt szemét tagadhatatlanul az aggodalom ülte meg.

Eren elfordult tőle.

– Lemegyek Annie-hoz – vetette oda a barátainak, mire Mikasa elkapta a karját.

– Eren…

– Utána pedig Minát is meglátogatom – tette hozzá. A lány, amióta szembenézett Kennyvel, ágyban feküdt a sokktól és a sérülésétől. Kenny nem véletlenül kapta a Torokmetsző ragadványnevet, ha egy kicsit is precízebben húzta volna végig a kését Mina torkán, a lány már nem élt volna. A mozdulat következtében megzavarhatták, mert a penge szerencsére csak épphogy megkarmolta Mina bőrét.

– Eren. – Mikasa hatalmasat sóhajtott. – Armin a barátunk.

Annie is a barátunk. – Eren ingerülten kapta rá a pillantását. – Nem fogjuk feláldozni Annie-t!

– De megmenthetjük vele Armint!

– Sosem kedvelted őt… – Eren elhúzta a száját; alig tudta megállni, hogy ne vicsorogjon rá a lányra. Sokadjára vették számba a lehetőségeiket, Mikasa viszont még mindig azt szorgalmazta, hogy valahogy szedjék ki Annie-t a kristályából és etessék meg Arminnal. Eren őszintén remélte, hogy nem gondolta komolyan, mert ha igen, akkor mélyet csalódott volna benne. Nyílt titok volt, hogy a két lány nem kedvelte egymást, de hogy Mikasa ennyire a halálát kívánja, még akkor is, ha Armin élete forgott kockán… Eren elfogadhatatlannak tartotta.

– Eren, nézd, Erwin parancsnok…

– A francokat Erwinbe! – vicsorgott Eren. – Nem érdekel, mit gondol!

– Ha Annie nem hajlandó együttműködni… Szerintem attól félnek, hogy össze fogtok fogni…

– Összefogni? Ne nevettess!

– Eren, értsd meg, ez nagyon komoly!

– Értem én, Mikasa. – Összeszűkült a szeme. – Minden értek, de ha bármelyikőtök is bántani merészeli Annie-t vagy Armint, barátság ide vagy oda, szövetség ide vagy oda, nem leszek vele könyörületes. – Mikasa megrettenő arccal, elnyílt ajkakkal viszonozta a pillantását. Eren azonban még mindig nem fejezte be; ökölbe szorította a kezét, és teljesen átengedte magát a haragnak. – Egy ujjal sem nyúlhattok hozzájuk, Mikasa, egy ujjal sem! Remélem, ezt te is jól az eszedbe vésed!

Mikasa nem mondott többé semmit a nevén kívül, azt döbbenten suttogta. Erent nem érdekelte, neki is olyan könnyedén fordított hátat, mint Petrának. Elunta, hogy Hanjit kellett figyelniük, aki különböző módokon kísérletezett. Arminon és Annie-n kívül ugyanis sikerült elfogniuk két másik óriást is, akik egykor Mitras lakói voltak, és Hanji mindenképpen azt akarta kideríteni, hogy miben különböznek azoktól, akik valamilyen úton-módon megőriztek valamennyit az intelligenciájukból. Hajlott arra a következtetésre, hogy mindez azért történt, mert Armin páratlan intelligenciával rendelkezett, Connie Springer állítása szerint pedig édesanyja kifejezetten okos asszony volt. Erennek más ötletei voltak, de egyiket sem hozta nyilvánosságra. Egyedül azzal törődött, hogy Armin ne sérüljön a kísérletek során. Ezt Hanjinak is megmondta: nem bánthatták a barátját, mert ő, ha csupán nagyon mélyen, igenis ott szunnyadt a hatalmas óriástestben.

Sem őt, sem Annie-t, gondolta dühösen, miközben elhaladt az őrök mellett. Még mindig nem mozoghatott szabadon, így ezúttal Gunther és Petra kísérték – csak ezért nem kapott megjegyzéseket a mogorva férfiaktól –, Eld és Oluo Hanjival maradtak, mert az osztagvezetőnek szüksége volt a segítségükre. Eren nem akart belegondolni, hogy miben kellett segíteniük.

Odalent, a sötétségben… Annie egy kristályba zárva aludta az álmát. Eren sokkolódott, amikor legelőször meglátta. Hát idáig elment, hogy nehogy kifecsegje a titkainkat? Azért tette, mert nem akarta elárulni Zeke-et? Vagy mi másért? Tudott Arminról? Egy megkristályosult testet nem lehetett felfalni, Eren ezt az egyet biztosan tudta. Ha megkísérelte volna, ismét regenerálnia kellett volna magát, csak ezúttal a saját állkapcsát. Annie ezzel úgymond megmenekült a haláltól – amíg nem szedik ki a kristályból, addig senki sem eheti meg, sem Mrs. Springer, sem Armin.

Levit a kristály előtt találta, összeszűkült szemmel méregette Annie törékeny testét. A lány még apróbbnak látszott, ahogy gondtalanul szendergett, pedig amúgy sem gazdagította a magas emberek körét.

– Valami ötlet? – kérdezte a férfi anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Bármi, amivel kiszedhetjük? Vagy még mindig attól tartasz, hogy megöljük?

– Annie nem tűrné ezt a bánásmódot – jelentette ki Eren.

Levi felvonta a szemöldökét.

– Nocsak – mondta meglepetten. – Meg sem fordult a fejemben, hogy úgy kellene bánnunk veled, mint egy herceggel. Elnézését kérem, fenség – gúnyolódott. – Nem állt szándékunkban beletiporni az érzékeny lelkivilágába. – Eren szólásra nyitotta az ajkát, miközben ingerülten szorította a combjához remegő öklét, Levi azonban nem adott neki időt a közbevágásra. – Ez a lány be tudott szivárogni a Katonai Rendőrségbe. Eljutott a fővárosig, ahol segített a testvérednek óriássá változni embereket, majd végignézni, ahogy lemészároljuk őket. Azt se felejtsük el, hogy te meg az oldalán küzdöttél, míg egy másik barátotok áttörte a Mária falat. Annyi ember halála szárad a lelketeken, hogy megszámolni sem tudom. Nem gondolnám, hogy pont azzal kéne foglalkoznunk, hogy mivel gázolunk a lelketekbe és mivel nem. Ami engem illet, én rohadtul leszarom, hogy mi van veletek, kölykökkel. Egyedül az érdekel, hogy az összes mocskot elfogjam, aki ezért a pusztításért felel.

– Ha bűntudatot akarsz bennem ébreszteni…

– Én ugyan nem – szakította félbe. – A legkevésbé sem – biztosította nyugodt hangon. – Mint említettem…

– Rohadtul nem érdekel – emelte fel a kezét Eren –, felfogtam. – A kristályra nézett, benne Annie alakjára, s a homloka ráncba szaladt. Ő volt az egyetlen, aki Hanjin kívül teljesen természetesen érintette meg a kristályt – nem mintha hozzászokott volna a látványához, mindezidáig ő sem nagyon ismerte a Nőstény Óriás képességeit. De azt tudta, hogy Annie nem vonulhatott vissza ebbe a menedékbe az idők végezetéig, a kristály ugyanúgy felemésztette az energiát, mintha óriásalakjában küzdött volna a felderítők ellen, ráadásul az órája ugyanúgy ketyegett. Vagy a felderítők találnak rá egy módot, hogy kiszabadítsák, vagy magától fog kiszabadulni. Eren egyet tudott még: nem hagyhatta, hogy veszélybe sodorják a lány életét. Azt sem, hogy kényszerítsék, hogy válasszon Annie és Armin között. Egyik barátját sem akarta feláldozni az emberiségért, a küldetése nem erről szólt.

Annie, gondolta, remélem, bízol bennem. Segíteni fogok… Ki foglak juttatni.

Egy pillanatra eltűnődött, vajon egy szökési kísérlet után hogyan fognak róla vélekedni a felderítők. Az is az eszébe jutott, hogy vajon hogyan fogja kivitelezni, ha valaki lépten-nyomon a nyakába lihegett Levi hadnagy különleges osztagából. Az az elhatározás már régen megszületett benne, hogy nem fogja bántani Petráékat, de hogy mégis hogy hajtsa végre úgy, hogy tényleg ne essen bajunk… Alaposan át kellett gondolnia. Ha legalább Armin vele lett volna…! Ő biztosan kitalált volna valamit. Sokkal jobban értett a tervek kovácsolásához, mint Eren, akinek a magánakciói többnyire katasztrofális kimenetelt meg még több gondot eredményeztek.

Úgy kéne megcsinálnom, hogy ne jöjjenek rá, hogy én voltam… De mégis hogyan?

Az ajkába harapott, közben pedig gyengéden végigsimított a kristályon. A lány nevét suttogta elfúló hangon, s Annie szemhéja mintha megrezzent volna. Gyorsan Levi felé kapta a fejét, de a férfi tekintete ezúttal is megfejthetetlen köntösbe öltözött. A karját összefonva a mellkasa előtt, zárkózott fel Eren mellé, és amikor ő is a kristályra csúsztatta az ujjait, Erennek magába kellett fojtania a szisszenését.

– Megállás nélkül figyeljük – súgta oda Erennek. – Tudni fogjuk, ha valami történik vele.

Eren bólintott; megértette.

Akkor elkerülhetetlen lesz a küzdelem, sóhajtott fel. Előbb Petrán és a társain, majd az őrökön kell átvergődnöm. Nem lesz könnyű menet… és ha jól sejtem, Mikasát el fogják távolítani a közelemből. A kötelék és a képességei miatt… És még Historiát és anyát is meg kell találnom. A franc esne bele az egész Felderítő Egységbe! Ha legalább Bertolt vagy Reiner itt lenne velem… Tudnának segíteni.

Sajnos egyikükkel sem találkozott Utgard óta. Annyi bizonyossá vált, hogy a Felderítő Egység nem gyanakodott a két fiúra, és hála az égnek, hogy Annie távolságot tartott tőlük, mert így talán soha nem is fognak rájönni, hogy kik ők valójában. Eren egyedül egy dolog miatt aggódott: Annie ugyanonnan származott, ahonnan a két fiú, és mivel a csatlakozásuk nagyjából ugyanakkora tehető, előfordulhatott, hogy utánanéznek a lány múltjának, s így felmerül a gyanú, hogy esetleg a Kolosszális és a Páncélos… Eren őszintén remélte, hogy a Felderítő Egység ennél ostobább. Persze ez egy hiú remény volt, de mivel Bertolt és Reiner messze tartózkodott tőle, nem tehetett semmit. Nem is figyelmeztethette őket.

Ennyi lenne? A Titánoknak befellegzett?

Már nem volt miért küzdeniük. Shiganshina nyomornegyede a hősöket látta bennük, valójában azonban csak hidegvérű gyilkosok voltak egy alantas tervvel, amit nemesi köntösbe bujtattak. Eren tudta magáról, hogy nem hős. Azzá akart válni valamilyen módon, mégis mindig volt valami, ami visszafogta. Saját magában lapult meg ez a hiba, és sehogy sem változtathatott rajta.

– Eren… – Levi hangja rángatta ki az elmélkedésből; a férfi a vállára tette a kezét, és finoman maga felé fordította, el Annie-tól. – Nézd – mondta –, elsősorban nem akarjuk bántani a barátodat. – Amikor Eren makacsul félrenézett, az álla alá csúsztatta az ujjait, hogy felfelé billentse az arcát. Kényszerítette, hogy egymás szemébe bámuljanak, és Eren érezte, ahogy a háta Annie kristályának simult. Amennyire látta, Petra és Gunther is legalább annyira zavarba jöttek, mint ő. – Ha hajlandó együttműködni velünk – folytatta Levi –, akkor ugyanúgy rendben leszünk, mint veled. Ha nem… nos, akkor az okoz némi kellemetlenséget, de erre az eshetőségre is fel vagyunk készülve.

– Tehát ha nem működik együtt – állta Eren a pillantását keményen –, akkor bántani fogjátok.

– Ha nem ad más lehetőséget…

– De ugyanolyan körülmények között kellene élnie, mint én, nem? Mármint abban az esetben, ha úgy döntene, hogy együttműködne.

– Ez nem is kérdés. Már mondtam, Eren, a Mária fal áttörésekor…

– Gyilkosok vagyunk – vágott a szavába a fiú hidegen. – Tisztában vagyok vele. Ez már… visszafordíthatatlan… – mondta halkan. – Ha akarnám… akkor sem tudnék már mit tenni. Elismerem, hogy számtalan hibát elkövettem már az életem során… Te… nem hibáztál sosem? Nem hoztál olyan döntést, amit később megbántál?

– Dehogynem. – Levi nyugodtnak tűnt, csupán a szeme villant meg furcsán. – A kérdés igazából nem is az, hogy én hibáztam-e vagy megbántam-e, hanem az, hogy te hogyan érzel? Mennyire ébredt fel benned a bűntudat és mennyire vagy hajlandó változni? Egyáltalán… képes vagy-e a változásra, Eren? Ez a legfontosabb kérdés.

Eren az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna. A hangja nem volt több remegő suttogásnál.

– És mi van, ha azt mondom, nem?

Levi nem felelt. Elhúzódott tőle, de egy árva szót sem mondott, és ez így még inkább Eren szívébe hatolt, mintha ismét gúnyos szavakat kapott volna. Elviselte az őrök gúnyolódását, a megaláztatást, azt, hogy semmibe vették, ha Petráék nem figyeltek oda, vagy ha éppenséggel nem őket osztották be, hogy vigyázzanak rá, mindent elviselt, csak a némaságot nem. Néha egy-egy tekintet vagy kimondatlan szó sokkal inkább elérte Erent, mint mikor undorító megjegyzések áradatát kapta.

Ha azt mondogatom magamnak, hogy nem érdekel, gondolta, akkor talán egy idő után nem is fog érdekelni.

Levi elindult az ajtó felé.

Ezt látva Eren mély levegőt vett, hogy megőrizze a hidegvérét.

– Nem fogjátok őt megölni – szólt utána figyelmeztető éllel a hangjában. Levi megtorpant, és csak félig fordult felé, a szemöldökét felvonva. – Fogalmatok sincs, Annie mire képes. Nem fogjátok tudni őt megölni. – Már majdnem azt mondta, hogy nem fogja hagyni, aztán időben észbe kapott. Nem leplezhette le saját magát, mielőtt egyáltalán elkezdte volna a tervét. Nem lehetett ennyire ostoba már a legelején.

Levi csak ennyit mondott:

– Majd meglátjuk. – És azzal magára hagyta Erent a gondolataival.

** * **

Historia nem érzett félelmet, miközben kényelmetlenül fészkelődött a láncok és kötelek fogságában. Jóformán annyira a székhez rögzítették a testét, hogy alig tudott moccanni is, mégis minden erejét arra használta fel, hogy kiszabadítsa magát. Nem könnyítette meg a dolgát a tény, hogy a szemét eltakarták, így semmit sem láthatott, csak érzékelt. Egyet tudott: meg kellett őriznie a nyugalmát, egyedül akkor kerekedhetett felül azokon, akik elfogták.

Miután Armint elhurcolták, biztossá vált, hogy nem hagyják őket elmenekülni. Nem kockáztathatták, hogy megkísérelnek majd segíteni Arminon vagy Erenen. Historia ugyanis hamar megértette, hogy Armint oda fogják vinni, ahová Erent. Az érzés, ami akkor bujkált benne, mikor legelőször elrabolták és az apja arra próbálta rávenni, hogy egye meg a saját unokatestvérét, ismét úrrá lett rajta. Nem a félelem találta meg az útját, hanem a haragé. Semmi mást nem terjedt szét benne, egyedül a harag.

A szájába rongyot tömtek, így Carla nevét sem tudta kiáltani. Bár semmit sem tudott a nőről, valamiért úgy érezte, hiába kereste volna, réges-rég elkülönítették őket. Néha, ha nagyon fülelt, pusmogás zaját tudta kivenni, beszélgetésfoszlányokat – ismeretlenek beszélgettek, többnyire egy árva kukkot sem értett belőlük, mert össze-vissza fecsegtek, vagy olyasmikről hadováltak, amiknek egyszerűen nem volt értelmük.

Ha ezzel akarnak megijeszteni, akkor ostobák, gondolta. Még mindig nem félek, csak a családomat akarom. Őket… mindennél jobban. A legrosszabb ugyanis nem is az volt, hogy nem tudott mozogni vagy kiáltani, hanem hogy tudatlanságban tartották fogságban. Sejtelme sem volt, hogy mi történt Erennel vagy Arminnal, vagy mondjuk a kisfiával. Annyit tudott, hogy Nick lelkészt megölték, Shadist pedig megsebesítették. Az utolsó emlékei alapján Shadis eszméletlenül feküdt egy vértócsában, és az egyik alak éppen leütni készült Kuklót. Historia akkor egészen addig sikoltozott, míg valaki pofon nem vágta és zsákot nem húztak a fejére. Akkor érezte, amint valaki a vállára dobja, majd amíg ő kapálózott, megindultak valamerre, mindegy, hogy merre. Világossá vált, hogy nem tudják megtanulni. Egyedül saját magára számított, a képességeire, hogy esetleg ki tudja tépni magát a láncok, kötelek hadából, el tud bánni az őrökkel (mert bizonyosan figyelték őt az őrök), utána meg el tud anélkül menekülni, hogy bárkibe is belebotlana. Ez, ahogy végiggondolta, reménytelen küldetésnek bizonyult.

Az ajtónyikorgást hallva mozdulatlanná merevedett. Visszafojtott lélegzettel próbálta kivenni a lépteket, melyek egyértelműen felé közeledtek, és egyszerűen tudta, hogy az alak mikor guggolt le elé. Durva ujjak markoltak az arcára, az a valaki nagy valószínűséggel őt tanulmányozta, a reakcióit, már amennyit láthatott belőle.

Váó! – Historiát bűzlő lehelet csapta meg. – Megérintettem a királynőt!

– Akkor legyél elszállva tőle, ha meg is dugtad – érkezett a gúnyos felelet, mire a lány még inkább megfeszült.

– Mit csináljunk vele? Meddig kell még így őrizgetnünk? Napok teltek el!

– Amíg a főnök érte nem jön. – Historia szinte látta maga előtt, hogy az alak megrántotta a vállát. A húsos ujjak lejjebb csúsztak az arcáról, a szőke haja alá simulva végigkúsztak a nyakán és megállapodtak a mellén. Abban a pillanatban a felmentő sereg hördülés kíséretében vetett véget az undorító tapogatásnak: – Hé, hagyd már békén! Egy haja szála sem görbülhet, ezt adták utasításba!

– Amiről a főnök nem tud, az nem fáj neki.

– Hidd el, tudni fogja.

– Csak egy kicsit… Annyira csinos, hallani akarom az édes kis hangját!

– Be van tömve a szája, te idióta, sikoltani sem tud, nemhogy nyögni.

– Akkor majd leveszem róla.

– Hogy mindenkit idecsődítsen a sikítozásával? Megőrültél?

– Csak egy kicsit!

Hagyd békén! – hangzott a kemény utasítás, mire az alak elhúzódott tőle. Historia nem tudta, ki volt a megmentője, de titokban hálát adott neki – így is hányingere támadt, ráadásul a szájában érezte már a gyomorsavát, amit vissza kellett nyelnie. Ha eddig nem tiporták sárba a büszkeségét, hát most bizonyosan megtették. Legszívesebben letépte volna magáról a kendőt, hogy láthassa a mocskok arcát! Annyira látni akarta! Annyira arcon akarta köpni őket! Rohadt patkányok!
Aki a megmentésére sietett, időközben folytatta: – Ekkora mázlit, itt a főnök.

– Jellemző! Azelőtt, hogy szórakozhattam volna…

– Kussolj. Mindjárt ideér.

– Jól van, jól van.

Hallgattak.

Historia a léptekre koncentrált.

A főnök… vajon az apám?, ráncolta a homlokát. Csak ő lehet, nem igaz? Vagy Kennyre gondolnak?

Megint letérdeltek elé.

– Mutasd a képet neki – mondta a „Megmentő” a „Büdösnek”; Historia így különböztette meg egymástól a két férfit. – Szerintem pont úgy néz ki, mint az a nő. Ha felkötjük a haját… – Historia érezte, ahogy kipróbálták kontyba csavarva. – Vagy ha levágunk belőle ennyit… – mutatta –, akkor kiköpött olyan, mint a képen szereplő.

– Lenyűgöző hasonlóság – szólalt meg a „Főnök”, aki nyilvánvalóan nem Rod vagy Kenny volt. – Le sem tagadhatják, hogy mindketten a Fritz család tagjai. Amikor gyermek volt, akkor még nem látszott rajta ennyire. Szép munka. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hamar meg tudjátok csinálni. Amikor felbéreltelek benneteket, csak két szerencsétlent láttam, akik vért fognak majd izzadni, hogy teljesítsék a parancsomat. Megleptetek, jó értelemben. Pedig utálom a meglepetéseket – tette hozzá. Historia nem tudta felismerni a hangját.

– Köszönjük, főnök.

– A másik nőt elvittétek oda, ahová kértem?

– Igen, uram – felelték kórusban. – Leszállítottuk az utasításnak megfelelően.

– Pompás. – Sóhajtás hallatszott, dörzsölés. Historia a mozgolódás és a hangszín alapján úgy sejtette, az ismeretlen főnök fáradt lehetett, pedig csak most érkezett. – A fiú túlélte, igaz? Nem ölték meg? Na és a levél? Elküldtétek?

– Minden a lehető legjobban alakult, uram – válaszolta a „Megmentő”. – Pontosan úgy, ahogy eltervezte.

– Nagyszerű.

– Elnézést a kérdésért – szólalt meg „Büdös” is –, akkor ez azt jelenti, hogy hazamehetünk?

– Igen. Amint megvan a fiú is, hazatérhetünk a szülőföldünkre.

– El sem hiszem! – sóhajtott fel. – Végre!

– Régen volt már – értett egyet a „Megmentő”. – Túlságosan is rég. Hiányzik a családom.

– Hamarosan – érkezett az ígéret. – Hamarosan láthatjátok őket.

Historia nem tudott meg újat, azt leszámítva, hogy Carlát valahova máshová vitték, nem ugyanoda. Csak remélte, hogy a leszállítás alatt nem azt értették, hogy Rodhoz. Kenny állítása szerint Rodnak nem Carla kellett, hanem ő. De ha ez így volt, akkor kik ezek az emberek, miről beszélnek, na meg mit akarnak?

Még várok, gondolta. Ha tényleg el akarnak vinni, akkor valahogy meg kell szabadítaniuk ezektől a kötelektől és láncoktól. Ha elég gyorsan reagálok, bár nem vagyok erős, talán sikerülni fog… Talán… le tudom őket gyűrni.

Reménytelen küldetésnek bizonyult, Historia mégis bízott benne, hogy meg tudja csinálni. Megfeszítette a testét és tovább hallgatózott. Minden panaszos nyöszörgés, ami a rongyon keresztül elhagyta az ajkát, süket fülekre lelt.

** * **

A levelet a párnája alá rejtették – olyasvalaki tehette, aki úgy tudott belopakodni Eren szobájába, hogy kijátszotta a celláját őrző felderítőket. Amikor Eren első ízben megérezte a papír élét, majdnem felkiáltott és kirántotta meglepettségében, végül azonban csak sikerült uralkodnia magán; remekül tette, ugyanis Oluo, akit éppen „szolgálatba” állítottak, bizonyosan jelentette volna Levi hadnagynak. Inkább fektette bele a bizalmát Petrába, aki tálcán hozott neki vacsorát, s aki aggódóan gyűrte ráncba a homlokát, miközben óvatosan leült az ágya szélére.
Eren szerette a társaságát.

– Én sokkal tartozom neked, Eren – mondta Petra kedvesen. – Utgardnál megmentetted az életemet. Én akkor… teljesen megbíztam benned, Eren. Azóta is. Tudom, hogy nem az vagy, akinek a Titánok révén akarod mutatni magadat. Te egy egészen más fiú vagy, olyasvalaki, akit mindannyian nagyon kedvelnénk, ha engednék, hogy a felszínre kerüljön. Nem ettől leszel erős, ugye tudod?

– Ha akarnám, sem tudnám elmondani a teljes igazságot.

– Az a kevés töredék is bőven elég. Csak azt nem értem, miért kellett lerombolnotok a falat. Egészen addig ünnepelt hősként tekintettek rátok, de nektek… ez nem volt elég.

– Az évek során elfelejtettük, kik vagyunk… – sóhajtotta Eren. – Hogy nem szimpla hősök, hanem harcosok. Szerettünk úgy tenni, mintha az a múltunk nem lett volna… ráadásul még élveztük is. Én… kimondottan élveztem. A nyomornegyed… csodatévőként tekintett rám, hősként, aki szembeszáll az elnyomókkal. Fogalmatok sincs, mennyi mindent köszönhettek nekünk… Én… Boldog voltam, amiért segíthettem.

Petra összevonta a szemöldökét.

– És aztán halálra ítélted őket. – A hangjából nem csendült ki vádló él, Eren mégis összerándult. A bűntudat ismét beléférkőzött. Idegesen harapott az ajkába, hátha ettől az aprócska mozdulattól valahogy lepereg róla, de persze ez nem így történt – sőt! Valahogy még rosszabb lett. Ezt Petra is megérezhette, mert közelebb csúszott hozzá, hogy a kezébe vegye Eren jobbját. Az érintése lágy volt, az ujjait óvón és szelíden fonta Eren kézfeje köré. – Mindegy is – mondta csendesen. – Nem azért jöttem be, hogy felelősségre vonjalak, az már a tárgyaláson megtörtént. Beleegyeztél, hogy a Felderítő Egység oldalára állsz. Úgy tűnik, a barátaid ezt még nem értették meg. Vagy meg akarnak győzni az ellenkezőjéről, vagy meg akarnak öletni. Én hiszek benne, hogy nem szövetkeztél a hátunk mögött senkivel. Nem azért mentettél meg, hogy elnyerd bárkinek is a bizalmát, hanem azért, mert a barátodnak tekintettél. – Petra mosolygott. – Szeretném, ha a barátod lehetnék, és azt is szeretném, ha te pedig az én barátom lennél. Mit szólsz hozzá, Eren? Ki tudunk ebben egyezni?

Eren lassan, a maga bizonytalanságával viszonozta a mosolyát. A levél ott pihent a párnája alatt, és ahogy Petra őszinte szemébe bámult, nem tudta megállni, előhúzta, hogy megmutassa neki. Valakit mindenképpen be kellett avatnia a történtekbe, és ez a valaki nem lehetett Mikasa, mert túlaggódta volna a helyzetet, nem lehetett Mina Carolina sem, mert nem akarta többé kockára tenni az életét. Normális esetben Arminhoz fordult volna, Armin azonban… Armint elvesztette. Historiára sem számított, a Titánokra sem. Egyedül találta magát, és csak Petrában bízhatott; remélte, hogy a lány nem fut azonnal Levihoz vagy Erwinhez.

Kérlek, mondd, hogy méltó vagy a bizalmamra, gondolta, miközben összeszorította a kezét. A levél összegyűrődött a markában, de ezzel egy cseppet sem törődött, az írás így is olvasható maradt, ezt korábban már ellenőrizte. Persze alig húzta ki a párna alól, máris Petra értetlen tekintetével találta szembe magát.

– Az mégis micsoda? – kérdezte a lány homlokráncolva.

Eren szó nélkül a tenyerébe ejtette a gombóccá gyűrt papírt.

Petra széthajtotta, és ha lehetséges, még inkább ráncba vonta a homlokát, miután a végére ért. Erenre kapta a pillantását, és a szemében nyilvánvaló döbbenet csillogott.

– Ez…

– Kérlek! – Eren sietve szólalt meg. – Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok.

– Eren… Én…

– Kérlek! – ismételte meg. – Te vagy az egyetlen… és te mondtad, hogy a barátom szeretnél lenni.

– De nem úgy, hogy titkolózzak! – Petra kipirult, ahogy eltolta magától a levelet. – Eren… – Lehalkította a hangját, a pír lassan kúszott fel a nyakán. Lopva oldalra sandított, utána visszakapta a tekintetét Erenre. Meg kellett győződnie, hogy Erenen kívül senki sem hallja, mielőtt ismét megszólalt: – Levi hadnagy előtt… nincsenek titkok. Neki… jobb, ha nem merészel az ember hazudni. Ő azonnal átlát a hazugságon.

– Nem is kell hazudnod, sőt titkolóznod sem – sietett a megnyugtatással. – Csak nem kell megemlítened, amit itt és most olvastál. Ez nem titok… csak nem beszélünk róla. Kérlek, Petra, segítened kell! Barátok vagyunk!

– De…

– Segíts nekem egy kicsit – kérte. – Nem kell velem jönnöd, csak segítened ebben-abban.

– Eren, te nem mehetsz felügyelet nélkül sehová – rázta meg a fejét Petra. – Nem tehetem. Ha már belebonyolódok, akkor bárhová is mész, veled kell tartanom. – Megeresztett egy halvány mosolyt, mire Eren szíve repesni kezdett az örömtől. Ez azt jelentette, hogy Petra… beleegyezett, hogy segíteni fog! Eren álmában sem hitte volna, hogy ennyire könnyen sikerülni fog. Arra készült, hogy sokáig kell majd győzködnie a lányt.

– Komolyan?

– Ne legyél túl lelkes. – Petra ismét fejrázással reagált, a mosolya is vesztett a fényéből. Megkomolyodott a tekintete, és nem várt erővel szorította meg Eren jobbját. – Levi hadnagy tudni fogja. És ha valóban megtesszük, akkor nekünk vége. – Megborzongott. – Tényleg meg fog minket ölni, Eren. Főleg akkor, ha semmibe sem fogjuk beavatni, márpedig… ha jól értem, ezért mutattad meg nekem a levelet, igaz? Mert én vagyok az egyetlen, akiben megbízol? És mert senki másnak nem tervezed megmutatni, igaz?

– Pontosan – bólintott Eren. – Így is, mindezek tudatában is hajlandó vagy…

– Amit ígértem, azt be is tartom – szakította félbe Petra. – De ahova mész, oda én is megyek. Ez a feltételem. Most pedig áruld el, mi folyik itt! Mert… – lobogtatta meg a levelet – egy kukkot sem értettem belőle! Ki a franc ez a „K”? Kruger? – szűkült össze a szeme. Ő is ott volt, amikor Armin óriása megszólalt. Az ügyet a legnagyobb titokban kezelték, de Petra, mivel Levi hadnagy teljesen megbízott benne, azok közé tartozott, akik tudhatták a részleteket. – És miért írt neked? Miért akar veled találkozni?

– Egészen a levélig aggódtam a családomért. – Eren elhúzta a kezét Petrától. Felállt és kinyújtózott. – Most már nem – folytatta könnyedén. – Most már tudom, hogy mi történt velük. Ha már tudsz róluk valamit… az jobb a tudatlanságnál, nem igaz? – Megrántotta a vállát, amikor észrevette, hogy Petra döbbenten nézte. – Nézd – túrt a hajába –, tudom, hogy nem érted, mi folyik itt. Maradjunk annyiban, hogy a levél valahonnan onnan érkezett, ahonnan a harcosok küldetése. Arról a titokzatos helyről, amit Annie a szülőföldjeként emlegetne, ha nem lenne kristályban. Onnan, ahol az igazi ellenség vár rá.

– Igazi ellenség? Eren, te mégis…

– Nem Torokmetsző Kennytől vagy Rod Reisstől kell tartanunk. – Eren nagyot sóhajtott. – Sokkal nagyobb veszélyek leselkednek ránk, csak egy kicsit körül kell néznünk a világban. Ez az, amit te nem ismersz, mert fogalmad sincs, milyen a világunk valójában. Ha tudnád, akkor nem ülnél ennyire nyugodtan, ezt garantálom.

– Eren…

– Segíts nekem, Petra. – Eren megnedvesítette az ajkát, mielőtt kimondta volna azt a kérést, amivel régóta elő akart hozakodni. Nem kérhette akárkitől. Farlan vagy Oluo biztosan nem segítettek volna, sőt Gunther és Eld is azonnal beárulták volna. Hanjihoz sem fordulhatott, pedig kedvelte az őrült tudóst. Egyedül Petrára számított, nélküle nem tudja megcsinálni, erre is rájött. – Segíts nekem, hogy kijuthassunk innen… Annie-val.

– H-hogy micsoda?! – döbbent meg a lány. – Eren… Te… felfogtad, mit mondtál?

– Félreértesz! – tiltakozott. – Nem megszökni akarok!

– Pedig nekem nagyon így tűnik!

– Jó… Annie-t tényleg meg akarom szöktetni – ismerte be –, de ne érts félre, nem azért, mert elárultalak benneteket, csak nem akarom, hogy megöljétek!

– Eren, megmondtuk, hogy nem fogjuk…

– Nem hiszek nektek!

– És akkor milyen jogon várod el tőlünk, hogy higgyünk benned, Eren? Ha te nem hiszel bennünk, a Felderítő Egységben, a bajtársaidban, akkor milyen jogon várod el, hogy mi higgyünk benned? Ez nem így működik, Eren – ingatta a fejét szomorúan. – A szövetségünknek a bizalomra kell épülnie. Ennyire keveset gondolsz rólunk?

– Félreértesz, Petra! Én nem… – Eren hatalmasat sóhajtott, a hajába túrt. – Ezt… nem tudom elmagyarázni. Találkoznom kell azzal a valakivel, hát nem érted? Ha ő tényleg az a valaki, akire gondolok… Muszáj mennem! Márpedig Annie nélkül nem megyek sehová! Petra, én tudom, hogy te a barátom vagy… és bízom benned. Kérlek! Nem árulhatsz el!

– De te sem, Eren – tekintett rá a lány komolyan.

Eren bólintott.

– Soha – ígérte. – Csak… hallgass végig, jó?

Petra is bólintott.

Végighallgatta.

** * **

Levi hadnagy tudta. Petrának igaza volt: előtte nem lehetett csak úgy titkolózni, még akkor sem, ha nem beszéltek róla; egyszerűen megérezte, ha valaki titokban készült valamire. Erent zavarta, hogy egész este bámulta. A hátában érezte a pillantását, és úgy követte, akár az árnyéka az embert. Egyszer sem állította meg és vonta kérdőre, de ahogy összeakadt a tekintetük, Eren is tudta és Levi is tudta. Mindketten tudták, s ez csak még bonyolultabbá varázsolta az amúgy sem könnyű helyzetet.

– Nekem végem… – motyogta Petra a vacsoránál. – Ezért odazárnak melléd…

– Csak pozitívan – súgta vissza Eren. – Még nem szólt.

– Mert akció közben akar minket elkapni. – Petra megborzongott a gondolatra. – Ki fognak rakni a Felderítő Egységből. Mehetek vissza az apámhoz, aki ismét azzal fog jönni, hogy férjhez kell mennem, mint minden tisztességes lánynak.

– Mi akadályoz meg benne? Ez csak házasság – vonta meg a vállát Eren. – Ess rajta hamar túl, aztán gyere vissza a Felderítő Egységhez.

– Ez nem így működik, Eren! Ha meg férjhez megy az ember, akkor a következő lépcső a gyerekek. Ki vigyázna a gyerekeimre? A férjem? Ne nevettess!

Eren elvigyorodott.

– És én még azt hittem, elsősorban azért fogsz tiltakozni, mert nincs udvarlód.

– Nincs is! – vágta rá a választ elvörösödve. – De ha akarnék, bármikor férjhez mehetnék!

– Oluo szívesen elvenne.

Petra még inkább elvörösödött.

– Eren!

– Vagy… neked esetleg valaki más kell? – Eren óvatosan Levi hadnagy irányába pislogott. Valamiért nem tetszett neki a gondolat, hogy Petra esetleg igennel felel a kérdésére. Az meg végképp nem, hogy esetleg meg is nevez valakit. Egy olyasvalakit, akit valahányszor Eren meglátott, ideges izgatottság szaladt végig a testén.

Valamiért így érzett Levi hadnagy közelében, s a legrosszabb az volt, hogy nem tudta megmondani, mikor kezdődött. Gyermekkorában? Utána csak elmúlt, amikor megértette, hogy neki más küldetést szántak? Most meg újból előjött, felerősödve? Vagy csak most alakult ki benne?

És akkor még nem gondolt Minára.

– Ez nem jó… – suttogta. – Nagyon nem.

– Mégis micsoda? – Petra eleresztette a füle mellett a kérdését, inkább ő is kérdezett, valószínűleg abban a reményben, hogy sikerül elterelnie a témát.

Eren nem hagyta magát:

– Nem fontos – felelte. – Csak gondolkodom.

– És micsodán, Eren? – Összerezzent, mikor meghallotta Levi hadnagy hangját. A férfi egy csésze teával csatlakozott hozzájuk, s Petra annyira megijedt, hogy felugorva haptákba vágta magát. Arccsontján a bőre úgy kipirosodott, hogy Eren komolyan elkezdett volna érte aggódni, ha nem aggasztotta volna jobban, ráadásul egyszerre Levi jelenléte és kérdése.

– Nem fontos – dörmögte oda a férfinak, mire az szerencsére annyiban hagyta. A szék nyikorgott alatta, ahogy kihúzta, hogy helyet foglaljon, és mivel közvetlenül Eren mellé ült le, a fiút azonnal megcsapta a gőzölgő tea kellemes illata.

– A-azt hiszem, é-én m-most jobb, ha megyek – dadogta zavartan Petra. – Később látjuk egymást, Eren! A-addig is ne okozz nagy galibát! A hadnagy biztosan fáradt, látom a szemén! – Köhintett egyet, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Levi hadnagy, szép estét kívánok.

– Viszont, Petra. Menj csak.

– Köszönöm, uram. – A lány biccentett eget a fejével, majd elsomfordált, mielőtt Eren megállíthatta volna. Őszintén remélte, hogy ettől függetlenül tartani fogják magukat a tervhez. Nem szeretett rögtönözni.

– Ne aggódj. – Levi mintha belelátott volna a fejébe. – Petra megbízható.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Hát hogyne. – Levi felhorkant. A számonkérés még mindig nem érkezett meg. Eren kezdte azt hinni, hogy tényleg nem is fog, ez pedig… logikátlan lépésnek tűnt.

– Uram, én…

– Vissza akarjuk foglalni a Mária falat. – Levi hirtelen szólalt meg. – A kulcs a pincétekhez… Ha magadtól nem mondhatod el az óriások titkát, akkor majd a pincétekből meg fogjuk tudni. Ha sikerül felébresztenünk a kis barátnődet, nekivághatunk. Erwin ezekben a percekben is felderítőket toboroz a harcra. Hajlandóak vagyunk szövetkezni a Katonai Rendőrséggel. A Helyőrség bezzeg egyből felajánlott embereket. – A fejét ingatta, közben pedig elhúzta a száját. Eren megrökönyödve hallgatta. – Ismered Pixis tábornokot, ugye? Katonákat ajánlott. Ha elegen leszünk, támadhatunk.

– Ennyire… elszántak lennétek, uram?

– Ennyire – bólintott Levi. – Kezd elegem lenni a tudatlanságból.

– És azokat akarjátok felhasználni, akik mindent tönkretettek? – Erennek nevetni támadt kedve, de cseppet sem örömében. – Azokkal akarjátok visszafoglalni, akik ledöntötték? Azt akarjátok, hogy mindannyian segítsünk?

Levi vállat vont.

– Egységben az erő – mondta. – Van más választásunk?

– És ha a barátaim… nem egyeznek bele?

– Akkor… a dolgoknak kicsit más lesz a kimenetelük, mint azt elterveztük. Remélem, nem vagy haragtartó, Eren. – Éppen válaszolni akart a kérdésre, amikor Levi úgy döntött, nem hagyja. Tovább folytatta, mint akit nem érdekel a válasza: – A kis barátnőd kristálya elkezdett repedezni. Folyamatosan figyeljük… Hamarosan kiszedjük onnan. Ugyanazon az eljáráson fog végigmenni, mint te is, Eren. A döntést… a kezébe helyezzük, aztán lesz, ami lesz. Nem szeretném ismételni magamat, pontosan tudod az álláspontunkat. Ha esetleg a dolgok rosszra fordulnának, azt szeretném, ha nem nehezítenéd meg a munkákat.

Eren a fejét rázta.

– Azt nem ígérhetem – jelentette ki úgy, mint ami magától értetődő. Számára az is volt. – Sajnálom – tette hozzá halkan. – De Annie… tényleg a barátom.

Levi eltolta magától a teáját, pedig be sem fejezte. Helyette felállt, s intett a fejével Erennek, hogy kövesse őt. Eren elszoruló torokkal egyenesedett fel. Nem sokszor fordult elő, hogy kettesben maradt a férfival, mégis minden alkalommal megannyi érzés kavarodott benne. Teljesen más volt Levi hadnaggyal együtt időzni, mint mondjuk a különleges osztag többi tagjával. Korábbról a dühe végre elpárolgott, az utóbbi alkalmak során a zavartság pírja kúszott végig a bőrén jól láthatóan, ha a férfi félrevonta beszélgetni. Mégiscsak azzal az emberrel kellett társalognia, akire gyermekkorában mindig is felnézett! A csodálat, a vágy, hogy Levi csak egyszer is ránézzen, még mindig ott lapult benne, csupán nagyon mélyen.

Elvörösödött, ahogy erre gondolt, és meg kellett állnia, hogy tudatosuljon benne, pontosan merre is tartanak. Nem Arminhoz vagy Annie-hoz vezetett az útjuk, hanem ki a szabadba. Levi karján köpeny lógott, a sajátját valamikor akkor vette magára, amikor Eren nekilátott, hogy hezitáljon. Felé tartotta, de nem sürgette, megvárta, amíg magától vette el és bújt bele. Mintha nem számított volna az idő, nem kellett volna sietniük.

Odakint gyengéden szemerkélt az eső és hideg szél fújt, a férfit azonban nem zavarta. Eren borzongva húzta összébb magán a köpenyét, miközben megindult a férfi nyomában az istállók felé. Mintha Levi tudta volna, hogy mennyire szereti az idejét tölteni a lovak társaságában; legalább az állatok nem bámultak rá gyűlölködve, mint egyesek. Bármennyire is büszke ember volt, igenis zavarták a megvető pillantások. Néha nem peregtek le olyan könnyedén, mint ahogy azt eltervezte. Olyankor szeretett elvonulni a nyilvánosság elől, és a különleges osztag tagjai nem tettek rá megjegyzést.

– Ha ennyire szeretsz sétálni, mehettünk volna máshová is. – Eren ingerülten simított végig az esőtől átnedvesedett haján. Hiába húzta a szemébe a köpenye kámzsáját, még így is elázott azalatt a néhány perc alatt, amíg megérkeztek az istállókhoz. Ott behúzódhattak az eső elől, és az égbolt mintha csak erre várt volna, még inkább rázendített.

Eren összerezzent az eget áthasító mennydörgés láttán, s összeszorította a szemét. Mikasához hasonlóan, aki kész sokként dolgozta fel az ilyen borongós, esős napokat, ő sem rajongott a viharokért.

Levi persze nem válaszolt. A lova fel volt nyergelve.

– Megvesztél? – kerekedett el Eren a szeme, ahogy megértette, mi folyik itt. – Szakadó esőben nem megyek sehová! Mi lehet olyan fontos, ami nem várhat addig, amíg a vihar elcsendesül? Lehet, hogy te szeretsz elázni, de én egy cseppet sem szívlelem, hogy utána minden ruhámból ki kell csavarnom a vizet!

– Még mindig Mitrasban vagyunk – emlékeztette Levi. – Gondolj erre.

– Csak ez jár a fejemben! – csattant fel Eren. – Addig pedig pláne nem megyek sehová, amíg nem tudom, mi történt a családommal! – A levélre gondolt, és arra, hogy Petrával a vacsora utánra időzítették az akciójukat, miután kisebb-nagyobb kivétellel mindenki az igazak álmát aludta. A helyzetüket nehezítette a tény, hogy Levi hadnagy köztudottan keveset aludt. Csak remélni tudták, hogy meg tudják úgy oldani, hogy ne hívják fel magukra a férfi figyelmét.

Ha titokzatos kis kirándulásokra megyünk, gondolta, akkor ez a terv dugába dőlt.

– Tudod, hova viszlek, Eren?

– Nem, de nem is érdekel. Nem megyek sehová.

Levi válaszul a csuklójára markolt. Elég erős volt a szorítása és a rántása is ahhoz, hogy Eren lába alól kiszaladjon a talaj, és így teljes súlyával a férfira kelljen nehezednie, hogy valahogy támasztékot találjon. Ez így volt eltervezve: Eren felkiáltott, Levi karja pedig a dereka köré fonódott, hogy megtartsa. Hogy onnan egy mozdulattal a lóra dobja, gyerekjátéknak bizonyult az összes többi mellett. Eren egy nyikkanással konstatálta, hogy a férfi közvetlenül mögötte helyezkedett el a lovon, úgy vette a kezébe a gyeplőt.

– Mondtam, hogy nem…

– Eren… Fogd be.

Elhallgatott.

Levi hangja nem tűnt parancsolónak, a teste mégis, ösztönből engedelmeskedett neki. Megfeszítette magát és hátra akarta vetni a fejét, hogy valamelyest uralkodjon magán, de mielőtt megtehette volna, megindultak a lóval. Levi hozzásimult, ahogy átnyúlt, hogy tartsa a gyeplőt, és a lova azonnal, minden utasításnak eleget tett.

A hely, ahol minden kicsúszott az irányításuk alól, érintetlen maradt, miután a Felderítő Egység valamint a Katonai Rendőrség közös erővel átvizsgálta: a Reiss család kápolnája alatt meghúzódó titokzatos rejtekhely. Kenny neve a katonák legelitebb osztagát is előcsalogatta; királynői parancs hiányában Darius Zackly adott engedélyt a tevékenységükre.

Erenen nyomasztó érzés lett úrrá, ahogy visszatértek oda, ahol kis híján meghalt. Levi észrevehette ezt a szeme sarkából, mert a keze ismét megtalálta az utat a fiú derekára, mintegy noszogatva őt, hogy haladjon. Eren kővé dermedt lába lassan kiszabadult a láthatatlan fogságból. Elindultak előre, s Levi nem húzta el a jobbját, továbbra is támogatta őt. Odabent, ahol Armin óriása megküzdött Erenével, minden változatlan maradt. Eren fojtogató gombóccal a torkában nézett körbe.

– Meghitt első randevú – vetette oda csipetnyi gúnnyal a hangjában. – Ezzel biztosan elnyered a szíved választottját.

– Akkor megnyugodtam, hogy örömet tudtam okozni – felelte a férfi szintén gunyoros hangszínt megütve. Felért egy arculcsapással, Eren elnyíló ajakkal vette tudomásul. Legszívesebben lendített volna egyet a karjával, hogy pofon vágja, de azzal bizonyosan véget vetett volna a nagyszerű, amúgy is ingatag talajon álló szövetségüknek, ezért inkább türtőztette magát.

Nyugalom, mondogatta magának, akkor minden rendben lesz.

– Miért hoztál ide? – kérdezte végül hangosan. – Szakadó esőben… Mi az, ami nem várhatott?

Levi felé fordult. A szeme zavaróan őszintén csillogott.

– Ne csinálj ostobaságot, Eren. – A hangja is őszinte volt. Nem könyörgött, nem is kérlelt, csupán közölt. Szavai mindezek ellenére varázslatos erővel hatottak Erenre. A fiú rögtön megfeszült, a jeges hideg keltette borzongás pedig pontról pontra csúcsosodott ki benne.

Ne csináljak ostobaságot? Vajon mit ért ezalatt?

A levélről semmi esetre sem tudhatott, így Eren legalább egyvalamit nyugodt szívvel hallgatott el előtte. De hát mit nyugodt szívvel… A szíve olyan iramban kalapált, hogy többször is azt hitte, mindjárt kiugrik a mellkasából. Érezte, ahogy kipirult a bőre, és annyira zavarba jött, hogy ösztönszerűen simított végig egymás után a haján. A szerteszét meredő tincseket rendezgette, melyek még mindig nyirkosak voltak az esőtől, és közben idegesen viszonozta Levi sötétkékbe forduló tekintetét.

– Nem értem, mire gondolsz – nyögte ki végül. – Én…

– Beszéljek érthetőbben? – Levi megemelte a szemöldökét. – Akkor úgy teszek. – Közelebb lépett hozzá, és Eren hirtelen ébredt rá, mennyire sebezhető helyzetbe keverte magát. A Katonai Rendőrség, amikor elfogadta, hogy Levi őrizete alá helyezik, aligha gondolta úgy, hogy lesz olyan pillanat, mikor tényleg csak a férfi állíthatja meg… Ez mégis egy olyan pillanat volt. Csak ketten voltak egy hatalmas, sötét helyiségben – a rejtélyes, elhagyatottnak bélyegzett kápolna, vagyis inkább a föld alatt.

Még ha az emberiség legerősebb katonájával is kellett szembenéznie, Eren könnyűszerrel elmenekülhetett volna. Levi nem viselte a felszerelését, és bár Eren nem látott nála kardot, abban kételkedett, hogy fegyvertelen jött volna el az útra. Bátorságra (vagy inkább ostobaságra) vallott egy olyan helyre jönni, ahol korábban Torokmetsző Kennyvel kellett farkasszemet nézniük, és az pedig, hogy mindezt fegyver nélkül tette, igazi vakmerőség volt, de valahogy mindketten tudták, hogy nem kell többé tartaniuk Kennytől. Nem azért, mert olyan könnyedén feladta volna Eren megszerzését, hanem mert Armint túlságosan is jól őrizték ahhoz, hogy ki tudja őt szabadítani.

– Amióta Armin megszólalt, nagyon sokat gondolkodtam.

– Nem volt más dolgod? – csúszott ki a kérdés Eren száján. Levi csak egy szemvillanással jelezte, hogy nem díjazta a közbeszólást. – Elnézést…

Eren háta durva kőfalnak simult; Levi megtámasztotta a karját, úgy zárta őt csapdába. Még mindig elmenekülhetett volna. Egy cél, egy harapás és a tizenöt méteres óriás játszi könnyedséggel taposhatta volna el az emberiség legerősebbjének vélt férfiját, és Annie-t és Armint hátrahagyva soha senki nem jött volna rá, hogy mi történt kettőjük között. Csak sejtették volna és következtetéseket vontak volna le, ha Levi hadnagy sosem tért volna vissza.

De Eren nem akart elmenekülni – többé már nem.

Most, hogy ráébredt, mi vesztenivalója van a világban, másképp látta a dolgokat. Eddig nem tulajdonított jelentőséget azoknak, akik a Mária fal elestekor hunytak el; mielőtt megtette volna, sajnálta az úgynevezett barátait – Jeant, Marcót és Sashát –, aztán elűzte a képüket, még az emléküket is törölte. Ők nem számítottak. Akik igen, azokat azelőtt kimenekítette, hogy belekezdett volna a pusztításba.

Szánalmas ember vagyok, gondolta, ha egyáltalán embernek nevezhetem magamat ezek után.

– Eren… – Levi ujjai az álla alá kúsztak, felfelé billentve az arcát, hogy egymás szemébe nézhessenek. Eren szíve szerint összeszorította volna, mégis… az az egy pillanat, amíg összekapcsolódott a tekintetük, elegendő volt ahhoz, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről. Volt valami Levi szemében, ami miatt mégsem tette meg. Ami miatt igenis állta a pillantását. Igenis mert bátor lenni. – Nem tudom kiverni a fejemből. Bagoly, Eren Kruger… – sorolta. – Hogy minden újra meg fog ismétlődni, ugyanazok a hibák. Valamiért úgy érzem, minden olyan… ismerős. Hogy te vagy az ismerős, Eren.

Eren levegőért kapkodott.

Ennyire futotta.

– Én? – suttogta rekedten. – Én…

– Ha vissza akarjuk hódítani a Mária falat, tudnunk kell, ki az ellenségünk. Ha le akarjuk győzni az óriásokat… visszaváltoztatni Armint és Mrs. Springert, meg kell tudnunk a legnagyobb igazságot. Azt, amit te sem mersz elmondani… Vagy amit te sem tudsz teljesen.

– A pince… – Eren arca átforrósodott. – A pincében megkapjuk a válaszokat. Úgy nekem is… könnyebb – mondta bizonytalanul, mire Levi bólintott.

– Igen – értett egyet –, éppen ezért… Nem akarom, hogy keresztbe tegyél nekünk, Eren. A felelősségem vagy, de… ne tévesszen meg a kedves mosolyunk, tudjuk, mit kell tennünk, hogyha esetleg azt vennénk észre, hogy hátráltatni próbálsz minket. Meg kell tudnunk, kikkel állunk szembe. Kitől kaptátok a küldetést? Miért pont minket? Miért változtatják át az embereket óriásokká? Kik teszik? Annyi kérdés, Erwin majd’ belehal a kíváncsiságba. Hanji… Akkor őt még nem is említettem. Te is tudod jól, milyen őrült is valójában az a szaros pápaszemes. – Az elfojtottnak induló mosoly halványan ugyan, ám csak-csak átsuhant Levi ajkán.

A nagyon is szép ajkának, férkőzött valamiért a gondolat Eren elméjébe, hogy aztán még jobban elvörösödjön. Ezt most… miért gondoltam? Mi a franc ütött belém?

Megköszörülte a torkát, és hangosan ezt mondta:

– I-igen. Hanji… ő… nagyon érdekes személyiség.

– Milyen udvarias – jegyezte meg erre Levi, de látszott rajta, hogy egy cseppet sem érdekelte. Közelebb került Erenhez, még annál is közelebb, hogy Eren gondolta volna, hogy lehetséges, s egy pillanat erejéig összeért az orruk. Ki hajolt kihez? Levi?

Nem…

Mindketten egyformán mozdultak.

De… miért?

– Nézz körbe, Eren! – szólította fel. – Mit látsz?

– Semmit. – Eren nem tett eleget a kérésnek, anélkül vágta rá a választ. Bezzeg Levi! Ő minden zegzugot átvizsgált, elszakítva végre az égető pillantását Erenétől. – Ha eddig nem tűnt volna fel, szó szerint kong az ürességtől. Rajtunk kívül egy lélek sem jár erre. Anyát és Historiát nem ide hurcolták… Ez már biztos.

Levi nem reagált.

Felé fordult… és a szája széle felfelé rándult.

Eren nem akart hinni a szemének.

– Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint… és mindenki mást… – Levi hangja furcsán visszhangzott, újabb borzongást csalva ki Eren áruló testéből –, akkor be kell fejezned a küldetésed. Ez egy olyan küldetés, amit még te sem érthetsz, Eren. Vajon

– Jártál már valaha az óceánnál? – szakította félbe Eren komolyan. Levit meglephette vele, mert néhány hosszúnak tűnő pillanatig nem érkezett felelet; a férfi homloka ráncba simult. A ráncot fejrázás követte. – Én sosem jártam a Mária falon túl – folytatta Eren –, de Armin nagyon sokat mesélt. A lángoló vízről, a jeges tájakról… Az óceánról. Egy óriási tó… nem is tó, valami teljesen más. A végtelenségbe nyúló, a vize pedig annyira sós, hogy nem tudnál belőle inni. És a puha homokban kagylók, rákok bújnak meg. Olyasmik, amikkel sehol máshol nem tudnál találkozni. A fal túlsó oldalán… – suttogta –, ott az óceán, Levi… És az óceán túlsó oldalán… Ott a szabadság, ami után mindig is vágytam.

Eren lehunyta a szemét és előremutatott. Gondolatban teljesen máshol járt, szinte látta maga előtt Armin nagyapjának könyvét és a benne leírtakat. Azok alapján, no meg Zeke és a Titánok meséi alapján el tudta képzelni, milyen lehet.

– De ez nem igaz, Levi. Ahogy semmi sem igaz, amit tudunk.

A férfira nézett és szomorúan elmosolyodott.

– Az ellenség minket vár, tudod? Az ellenség… ezekben a percekben is… utánunk szomjazik.

– És ki ez az ellenség, Eren?

Eren ajka elnyílt.

– Az ellenség… – A szemhéja lassan lecsukódott, s ugyanabban a percben a keze ökölbe szorult. Mikor ismét felnyitotta a szemét, egészen más szavak tódultak a nyelvére, mint amiket mondani szeretett volna. – Vajon… ki is az ellenség? – kérdezte inkább. – Vajon… ha legyőzzük azt, aki az utunkba áll, szabadok lehetünk végre, Levi? Ez az örökkévalóság… véget fog érni egyszer? Vagy örökké a rabjai maradunk?

– Eren…

– És te mit gondolsz ezekről, Eren Jaeger?

Az idegen hang váratlanul csendült fel, Leviba fojtotta a szót. A férfi a kardjához kapott, ösztönből, s enyhe fáziskéséssel tudatosult csak benne, hogy nem hozott magával fegyvert. Az arckifejezéséből ítélve Kenny vagy Rod visszatértét várta, Kenny azonban várt még, Rod meg egy gyáva féreg volt, aki megfutamodott, miután a terve Armin nélkül nem tud működni. Nem volt már kivel felfalatnia Erent. Saját magát nem merte feláldozni, igazi patkány révén inkább másra sózta volna a piszkos melót.

– Ki maga? – A kérdés Eren szájából hangzott el, de akár Levi is feltehette volna. Az alakot testőrök vették körbe; fekete ruhás, behemót alakok, akik meg sem kíséreltek beilleszkedni Mitras életébe. Lerítt róluk, hogy nem a fővároshoz tartoznak. Lerítt róluk, hogy sokkal messzebbről érkeztek, mint azt bárki is gondolta volna.

Ki maga?, ezt kérdezte, egy kishang viszont válaszolt neki:
Tudod te azt jól, Eren… Tudod, hiszen emlékszel rá.

Az alak finoman hátratolta a köpenye kámzsáját, felfedve az arcát. A nyakában sötét sál pihent, alóla kilátszott a ruhája gombja. A haja azóta megváltozott, az arca megöregedett, de ahogy óvatos mosolyra húzta az ajkát, Eren felismerte benne azt a lányt, aki egykor az óceán partjánál búcsúzkodott tőle. A lányt, aki minduntalan megjelent az álmában, egy olyan emlékben, amire nem emlékezhetett, mert vele sosem történt meg.

A nő előrelépett.

– Kiyomi vagyok – mutatkozott be szelíden. – Kiyomi Azumabito. – Hosszú ujjaival gyengéden érintette meg a nyaka köré tekert sálat. A mosoly továbbra is ott ült az ajkán, az arcát viszont mintha sötét árnyékba vonta a komolyság. A szemén látszott, hogy a megható pillanat ellenére nem felejtette el, miért bukkant fel a Reiss család kápolnájában. – Megmondtam, Eren… Megmondtam, hogy később találkozni fogunk. Betartottam a szavamat, visszatértem, ahogyan ígértem. És most… itt az ideje, hogy te is visszatérj és tedd a dolgodat.

– Kiyomi asszonyság, maga…

– Mire várunk, „Bagoly”? – kérdezte Kiyomi, s minden további magyarázat nélkül a kezét Levi és Eren felé nyújtotta. – Vessünk véget a háborúnak, egyszer s mindenkorra.




Megjegyzés:
1.) Kiyomi megérkezett! <3 Igen, a történet végül teljesen más irányt vett, mint ahogy azt eredetileg elterveztem… de ez a legújabb mangafejezeteknek köszönhető, illetve annak, hogy amióta megláttam Kiyomit, úgy érzem, ő lesz a titokzatos „See you later, Eren.” lány az első fejezetből. Egyszer talán megírom az eredeti elképzelésemet is. xD
2.) Eren és Petra barátságát annyira szeretem, a későbbiekben is lehet számítani hasonló jelenetekre. ^^
3.) Eren nem hagyja Annie-t a kristályban, az biztos. A következő fejezetben lesz egy szépséges kis magánakciója Petrával, és fény derül arra is, hogy mi állt a levélben, ki küldte és miért. És… az Eren/Mina Carolina szál lassan befejeződik. Úgy érzem, ideje volt… Mina így is túl nagy szerepet követelt magának Eren életében. :D
4.) Nem éppen fejezetcím (ez dől el általában utolsóként), de találó a 15. fejezet tartalmát elnézve: Hadüzenet az igaz ellenségnek…

Hamarosan érkezem. ^^