2019. október 31., csütörtök

Mangafordítás (4. fejezet)

Sziasztok!

Még néhány hónappal ezelőtt nekiálltam a Shingeki no Kyojin manga elejének is, hogy lefordítsam, aztán bizonyos okok miatt félbemaradtak a rendszeres fejezetek, pluszban a mangának új tisztítója is lett, és így én sem tudtam, hogy honnan kezdődik majd a közös munka Ryóval (jelenleg azt beszéltük meg, hogy a 91. fejezettől kezdi majd rendbe tenni a dolgokat, tehát ezekért a fejezetekért abszolút én vállalom a felelősséget.

A manga 4. fejezete kivételesen nem egységes szerkesztés szempontjából, de időközben volt egy csúnya adatvesztésem is, ahogy azt egy korábbi bejegyzésben említettem, és pont a szerkesztési előzményeim vesztek el... és nem volt kedvem, sem időm újra megcsinálni a korábban elkészített oldalakat.

Olyan merész terveim vannak, hogy egy kicsit begyorsítva, 1-2 hét alatt hozzak mindig egy új fejezetet, de bevallom, nem tartom reálisnak, hogy sikerül ilyen jó tempót diktálnom magamnak. Annyi biztos, hogy hó elején MINDIG az aktuális fejezet fog érkezni, tehát jelenleg a 123. fejezet magyar fordítása várható, aztán pedig reményeim szerint, minél hamarabb az 5. fejezet.

A 4. fejezetről: az első csata az óriások ellen. :D


Jó olvasást kívánok! ^^

2019. október 30., szerda

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 9. felvonás (90+ manga spoiler)

9. felvonás

„amelyben Eren és Armin viszontlátják egymást”

Eren.

Eren.

A halk, suttogó hang elűzte az emberevő óriások rémképeit. Eren hirtelen, könnyektől maszatos arccal tért magához, kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Szíve őrült ütemben kalapált a mellkasában. Mit is látott? Mit is álmodott? Az utolsó emlékeinek egyike mintha Armin lett volna, amint a nevét kiabálja. A rettegés szinte tapintható volt a hangjában, maga Eren is érezte most a vendégszobában.

Armin…

Összerezzent, mikor valaki megérintette a karját.

– Ne haragudj – szabadkozott Pieck komolyan. – Túlzásba vittem a keltegetésedet.

– A keltegetés… Oh – értette meg lassan. Ő suttogta volna a nevemet? Annyira valóságosnak tűnt! De közben meg annyira… álombelinek! Egy… emléknek valahonnan a múltból. A sajátjának vagy valamelyik másik hordozónak is a múltjából, vagy kettőjük kombinációja – ezt az egyet nem sikerült megállapítania. Abban biztos volt, hogy a végén Armint látta. Az óceán morajlását hallgatta, föléjük kékeszöld, lilába hajló fények borultak. Az égbolton ezernyi csillag izzott, és Armin ott állt, a magasba törő fényoszlop – nem is, valójában inkább egy hatalmas fényfa – előtt, és mintha megérezte volna Eren jelenletét. Lassan felé fordult, és elmosolyodott. A kezét nyújtotta, Eren pedig meg akarta fogni. Sosem érte el.

Elnyelte a sötétség – a mélybe zuhant. Pörögni kezdtek az emlékek, iszonytató emlékek, amiket nem tudott felidézni, és amiket nem is akart, de az érzés megmaradt. Armin kiáltása a fülében sokáig visszhangzott.

Eren.

A lány fölé hajolva, a sál a nyakában… Mikasa? Kiyomi?

Eren összeszorította a szemét – nem akart emlékezni.

– Tényleg nem állt szándékomban! – mentegetőzött ezalatt Pieck, kezét védekezőn emelte fel. Ritka pillanat volt, de ezúttal tényleg bűnbánónak látszott. – Nagyon megijesztettelek? – kérdezte halkan, és amikor kinyúlt, ujjbegyével finoman letörölt egy könnycseppet Eren arcáról. A fiú remegve fújta ki a levegőt, amiért korábban olyannyira küzdött. Az ölébe ejtette a kezét, mindkettő árulkodón remegett.

– Én mondtam, hogy szörnyű ötlet – fintorgott Galliard –, de te sosem hallgatsz rám, Pieck.

– Csitulj, Pock – morrant rá az említett.

– Hé! Nem megmondtam, hogy…

Eren elmosolyodott.

– Látom, van, ami nem változik – jegyezte meg, mire barátai elhallgattak. Pieck durcásan elhúzta a száját, míg Galliard rávigyorgott. – Öröm nézni a gyerekes civódásotokat. – Ezzel a folytatással bezzeg lehervasztotta barátja vigyorát. Pieck szeme összeszűkült.

Gyerekes? – ismételte fenyegetően. – Kit nevezel te gyerekesnek, Jaeger?

– Hűha, most aztán felbosszantottad! – húzódott hátrébb Galliard. – Mi lesz itt!

– Háború – döntötte el a lány. – Jaeger, ezért kinyírlak! – majd előrevette magát, Eren pedig hátra, így nekiütötte a hátát a falnak. Pieck hangosan visítva, megjátszott haraggal terült el rajta; karját szorosan a nyaka köré fonta, a homlokuk egymásnak koccant. Fájdalmas nyögés kíséretében konstatálták mindketten, hogy Galliard is rájuk mászott valahogy; Eren semmit sem érzett már a lábából az ezer tűnyi zsibongáson kívül, jóformán teljesen elzsibbadt.

– Elég! – kiabálta nevetve. – Elég, megadom magam! Bocsánat! Jaj! Pieck, Porco, elég legyen! Hé!

– Nincs kegyelem! – süvöltötte Galliard. Valamelyikük kirántotta Eren alól a párnáját, a következő pillanatban pedig az arcába nyomva püfölni kezdte vele. Hangosan és őszintén nevettek, a könnyek már nem az emlékek hatására csordultak ki Eren szeméből. A végén mindhárman kifulladva dőltek végig az ágyon, összefűzték az ujjaikat.

– Te jó ég.

Galliard felült. A nagy nevetés közepette egyikük sem vette észre, hogy kinyílt a kabin ajtaja: a küszöbén Reiner toporgott, teljes döbbenettel nézett rájuk.

– Problémád van, Braun? – Galliard persze, hogy nem tudta megállni, hogy ne morduljon rá! Eren a szemét forgatva figyelte a jól megszokott jelenetet. Egyszerűen nem sikerült összebarátkozniuk, pedig Reiner igen keményen próbálkozott, hogy elnyerje a szőke fiú bizalmát.

– Nincs – felelte lassan Reiner, a fejét ingatta. – Akkora volt a hangzavar, hogy azt hittem, baj van.

– Ha baj lenne, arról tudnál – mondta hűvösen Galliard, mire Eren lepiszegte.

– Ő is a barátom – sziszegte oda neki. Galliarddal ellentétben ő igenis kedvelte a nagydarab fiút. – Ne legyél bunkó, Porco.

– Pf, tisztára mintha a bátyádat hallanám…

– Nos… – Eren az ajkába harapott. Ennyit a mókáról és a kacagásról, gondolta. Egy csapásra elillant a jókedve, ahogy emlékeztették, hogy még mindig mit sem tudott Zeke-ről. Vagyis… nem tudott eleget ahhoz, hogy megkönnyebbülten hátradőlhessen. Hatalmasat sóhajtott, majd intett Reinernak, hogy jöjjön be. A szőke fiú bizonytalanul húzta be maga után az ajtót és lépett közelebb hozzájuk.

A léghajó időközben felkészült a leszállásra, mindannyian érezték, ahogy megindultak lefelé. Reiner Eren bátorító intését követően helyet foglalt az ágy szélén, a lehető legtávolabb helyezkedve Galliardtól, amit a fiú egy elégedett biccentéssel vett tudomásul. Eren és Pieck összenéztek, majd a szemüket forgatták.

– Na – mutatott rájuk a lány –, én inkább őket nevezném gyerekesnek, Jaeger.

– Vettem az adást, tényleg bocs.

– Nagyon helyes.

– Gyerekes? – kérdezte Reiner értetlenül. – Hogy érted?

– Nem fontos – legyintett Eren. – Inkább beszéljünk arról, hogy mi lesz most! – De nem hagyott időt barátainak, hogy bármit is kezdeményezzenek. – Srácok… – Ismét elfogta az érzelgősség. – Köszönöm, hogy…

– Valaki üsse le. – Galliard a tenyerébe temette az arcát. – Nem megmondtuk, hogy fejezd be a picsogást?

– Én csak…

– Tehát Zeke – köszörülte meg a torkát Reiner, terelve a témát. – És persze… A többiek – mormolta. A tekintete mintha egy pillanat hosszáig a múltba révedt. Galliard annak a szerencsétlen eldiai lánynak az emlékein keresztül talán mindenkinél jobban ismerte Reinert; mindenkinél többet tudott, hogy mi történt vele Paradis szigeten azalatt az öt év alatt, amit ott kellett eltöltenie az ördögök között. Kik lettek a barátai, hogy viselkedett velük… hogyan mentette meg őket… Hogyan vált mindenki „bátyjává”, hogy lett olyan, mint Marcel, Porco fivére.

– Reinernak igaza van – fonta karba a kezét Pieck. Szigorúan nézett Erenre. – Fejezd be a hisztit, és inkább azon töprengjünk, mit kezdjünk a bátyáddal!

– Nem lesz könnyű – morogta Galliard sötéten. – Egyszerűen nem tudom eldönteni, mit gondoljak róla. Kinek az oldalán áll? Egyáltalán azok az ördögök fogságban tartják, vagy csak a kezükre akar játszani minket?

– Sosem tenne ilyet! – hördült fel Eren. – Már a feltételezés is sértő! – Ugyanakkor eszébe villant a férfi, akivel akkor találkozott utoljára, amikor úgy döntött, Zeke-kel tart a szigetre. Levi hadnagy. Levi Ackerman. Az a valaki, aki kedves volt Zeke szívének. Akit Zeke… szeretett, és aki állítólag Zeke-et őrizte. Valahányszor erre gondolt, nem tudott nem gondolni arra is, hogy ez az egész csak a csapda része. Zeke képes lenne elárulni azt az embert, akit őszintén szeretett? Vagy csak megjátszotta magát? De Levi hadnagy nem tűnt olyannak, aki csak úgy bevenné, hogy valaki belészeretett.

Eren frusztráltan nyögött fel. Vaktában tapogatózott, semmit sem tudott Zeke és Levi kapcsolatáról! Semmit sem tudott a saját bátyjáról! Zeke azóta hazudott neki, hogy megismerték egymást. A fivér, akire felnézett, és aki mindig kihúzta a bajból, lehet, hogy soha nem is létezett? Hogy az egész csak egy álca volt? Egy szerep, amit Zeke elvállalt, hogy elhozhassa őt Shiganshina körzetből? Vajon fontos volt valaha is Zeke számára? Mit miért tett? Vajon…

Összerezzent, mikor hirtelen súlyos kéz nehezedett a vállára. Nem kellett odakapnia a fejét, hogy tudja, ki érintette meg. Hálás mosoly ült ki az ajkára, miközben testével nekidőlt Reinernak.

– Köszönöm – suttogta, mire Reiner szorítása felerősödött. Nem mondott semmit, de az érintése bőven elég volt ahhoz, hogy kirángassa Erent az ostoba gondolatok közül, meg egy kicsit észhez is térítse. Ameddig nem beszélt Zeke-kel, nem volt oka kételkedni benne. Amíg nem Zeke szájából hallja az igazságot… Eldöntötte, hogy senkinek sem fog hinni.

Bár hangosan nem mondta ezt ki, úgy tűnt, barátai is erre akarták rávenni. Galliard előrehajolt, hogy megveregesse a hátát, és a mozdulat következtében az ujjai néhány röpke másodperc erejére hozzáértek Reiner ujjaihoz. Arra az egy pillanatra mindketten megmerevedtek, majd amint ráébredtek, mi történt, Galliard úgy rántotta el a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna. Utána mindketten furcsán zavartan viselkedtek.

Pieck felvont szemöldökkel, kíváncsian sandított Eren irányába, hogy mit szól hozzá, a fiú azonban mély hallgatásba burkolózott. Legalább már nem azon agyalt, hogy vajon Zeke a kezdettől fogva kihasználta, vagy sem.

Galliard megköszörülte a torkát.

– Ne gondolj ostobaságokra – tanácsolta, mire Pieck felhorkant.

– Neked sem kellene, Pock.

Mielőtt egymás torkának ugorhattak volna, Eren hatalmasat sóhajtott. Igazat adott barátainak, és hogy terelje az ő gondolataikat is, még inkább Reinernak dőlt, akit ez egy cseppet sem zavart. Reinernak nem kellett Páncélos Óriásnak lennie ahhoz, hogy rászolgáljon erre a névre; izmos teste kemény volt, határozottan tartotta meg Eren súlyát. Eren lehunyta a szemét, és teljesen átadta magát az érzésnek.

Milyen meleg – gondolta. Mennyire hiányzott.

– Azt mondtad, Zeke hozatott a szigetre – törte meg végül a csendet Reiner. – El kell nekünk mondanod, hogyan történt. Mi csak… azt tudjuk, hogy a semmiből megjelent a Nőstény Óriás… és hogy Annie-t… hogy Annie-t… – mormolta. Mind elhallgattak. Galliard ökölbe szorította a kezét, remegett a dühtől.

– Annie-t felfalták – szólt Pieck. – Az óriását elvették tőle.

– A királynő fattyú húgára bízták – motyogta Eren. – Historiára. Az a lány…

– A királynő a végét járja – jegyezte meg Pieck. – Az erejét át akarták adni.

Eren nyelt egyet, mielőtt bevallotta:

Nekem akarták adni.

– De te visszautasítottad – húzta fel újból a szemöldökét a lány. – Miért?

Eren ismét nyelt.

– Amennyiben valaki elragadja a hatalmat Friedától… Valaki, aki nem királyvérű, azt már nem köti az ideológia – idézte fel Historia szavait. – Az szabadon porrá zúzhatja a világot, ha úgy áll szándékában. A világot… ez a valaki tartja rettegésben. Ennek a „valaki” létezésének a lehetősége… – A hangja, mely így is alig volt suttogásnál, elcsuklott, ahogy a végére ért. A tenyerébe temette az arcát, utána remegve nézett fel. – Az a valaki… A világ pusztítója…

– Te lettél volna – értette meg Pieck. – Milyen ízléstelen.

Galliard egyetértőn bólintott.

– Ezek az ördögök undorítóak – mondta. – Téged akartak felhasználni, mert te közénk tartozol. – Eren szólásra nyitotta a száját, hogy közbevágjon. Porco tévedett, mikor így fogalmazott. Eren nemcsak hozzájuk tartozott, hanem Paradis szigetéhez is. Liberióban nevelkedett, de Shiganshinában született. Ezt nem lehetett elfelejteni. Nem lehetett úgy tenni, mintha egész életét Liberióban töltötte volna, de úgy sem, mintha mindig is csak Shiganshina körzethez tartozott volna. Végül nem mondott semmit.
Galliard így folytatta: – Veled akartak elpusztítani minket. Ők még élnék tovább a kényelmes kis életüket, miközben a falakon túli világ valóban azt fogja jelenteni számukra, amiben oly’ sok hittek: egy óriásoktól hemzsegő, emberek nélküli világot.

– Egy olyan világot akartak létrehozni, amelyben az emberiség valóban a falakon belülre reked – húzta el a száját Reiner. – Ennek bizonyára köze lehet a száznegyvenötödik király ideológiájához, nem gondoljátok?

– Szerintem még mindig nem tettek le erről a tervükről… Ráadásul, azt se felejtsük el, hogyha olyan emberre bízzák az Alapító Óriást a királynő halálakor, aki nem a királyi család tagja, akkor még veszélyesebbek lesznek. Őt már nem fogja kötni Karl ideológiája. Ránk szabadíthatja a falakban lakozó óriásokat… és porrá égetheti a világot. Tényleg megteheti, nem csupán üres fenyegetés lesz. – Megborzongott a gondolattól. Jól fogalmaztak a barátai: ízléstelen és egyenesen undorító volt, amire Frieda és Historia rá akarták venni. Hatalmat és erőt ígértek, szerették volna, hogy szabadabban használhassák az erejüket, ugyanakkor… amit kértek tőle cserébe… Eren sosem lett volna rá képes, hogy megtegye. Beszámolt barátainak, hogy mi mindenről beszélgetett velük, mielőtt Pieck közbeavatkozott volna, majd sóhajtva azt is elmesélte, hogy Zeke miket mondott neki az eltűnése előtt.

– Vajon milyen terve lehet? – tűnődött el Pieck. – Hasznos terv egyáltalán?

– Csak akkor tudjuk meg, ha eljutunk hozzá. Tőle kell megkérdeznünk.

– Jól mondod, Pock. – Erenre villant a tekintete. – Azt mondod, valamiféle erdőben van?

– Amikor rákérdeztem, annyit mondtak, a „hatalmas fák erdeje”. Fogalmam sincs, hol van, valószínűleg ezért is nem titkolták el előlem.

– Hatalmas fák erdeje? – ismételte Reiner; különös volt a hangja.

Galliard előredőlt.

– Mi van, Braun, te talán tudod, hol van ez a híres erdő?

Reiner kihúzta magát, a szorítása olyan erőssé vált Eren vállán, hogy már-már komoly fájdalmat okozott. Eren magába fojtotta a nyögését – Reiner az emlékeivel viaskodhatott, márpedig minden joga megvolt ahhoz, hogy így viselkedjen, éveket kellett a szigeten töltenie, azok nyomot hagytak rajta.

– Tulajdonképpen… Igen, tudom, hol van.

– Komolyan? – kerekedett el Galliard szeme. Meglepetten mérte végig a szőke fiút. – Én azt hittem…

– Mennyire biztos ez az infó, Eren? – Reiner teljesen maga felé fordította, most már mindkét vállát markolta. – Kitől hallottad?

– Armint kérdeztem – mondta zavartan. – De Historia is megerősítette, hogy egy erdőben van.

– Ha Armintól tudod… Akkor valószínűleg igaz lehet – mormolta. – Tudod… A kis barátaid olyanok, akik nem számít, mi legyen, a végsőkig követnének. Még amikor nem tudták, hogy életben maradtál… A kadétévek alatt – pontosított. – Akkor is hallottam a nevedet a szájukból. A barátjuk, Eren Jaeger, Shiganshina egyik áldozata. Eren, aki sálat tekert Mikasa nyaka köré… Eren, aki látni szerette volna a falakon túli világot. „Ezért leszünk felderítők, Reiner…”, vallotta be egyik este Armin, amikor rákérdeztünk a többiekkel. „Eren miatt kell megtennem. Le kell győznöm a félelmemet… és ki kell jutnom a falakon túlra. Látnom kell helyette az óceánt. Látnom kell a kinti világot… és szabadnak kell lennem.” Ezt mondta.

– Ezt?

Eren torka elszorult, nem találta a szavakat sem. A saját mondataira ismert, a saját vágyaira, amiket a barátai meg akartak valósítani helyette, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak neki. Hogy valahogy meg kell emlékezniük… És ezt találták ki. Vásárra vitték inkább a bőrüket, csak azért, mert egy ostoba kisgyerek a gyerekkorukból azt mondta nekik, hogy mindenáron át akar jutni a falon, hogy láthassa a kinti világot, és ne éljen örökre kalitkába zárt, megszégyenített kismadárként.

– Ha jól tudom – folytatta Reiner lágy hangon –, Armin ötlete volt.

Armin… – Eren felcsuklott, sírva nevetett. – Persze, hogy az ő ötlete volt… Ki más is lehetne? Ki más lehetne ennyire őrült a maga módján, ha nem Armin? Mikasa soha… Ő sokban emlékeztet rád, Pieck – sandított a lányra. – A higgadt, racionálisan gondolkodó Mikasa. Pont olyan, mint te.

– Azért jobban örülnék, ha nem hasonlítgatnál egy olyan szörnyeteghez – húzta fel az orrát Pieck. – Mégiscsak egy Ackerman az a lány… Szerintem semmiben sem hasonlítunk.

– Ackerman ide, Ackerman oda, abban kiegyezhetünk, hogy jól néz ki.

Eren szeme elkerekedett.

– PORCO! – hördült fel. – Hogy mondhatsz ilyet?!

Reiner elkomorult. Galliard, aki semmit sem vett észre az egészből, védekezően emelte maga elé mindkét kezét.

– Hékás! Azért szemem az van!

– Bár ne lenne! – förmedt rá Pieck.

– Egyetértek! – háborgott Eren. – Arról a lányról beszélünk, akit a családom örökbefogadott! Számomra olyan, mintha a nővérem lenne! Eszedbe ne jusson… Hallod?!

Galliard erre elvigyorodott.

– Pedig hogyha eszembe jutna, akkor még szorosabbra fűznénk a kapcsolatunkat, Eren. – A pofátlan rohadék még kacsintott is egyet. – Sógorok lehetnénk, például.

Ha ölni lehetett volna tekintettel, Galliard már halott lett volna Piecknek köszönhetően. Reiner Eren mellett úgy festett, mintha sokkot kapott volna – mintha valami olyasmi tudatosult volna benne, amire soha életében, még csak lehetőségként sem gondolt.

Vajon mi ütött belé? – ráncolta össze a homlokát Eren.

– Inkább hanyagoljuk a témát – javasolta végül. – Tehát Zeke.

– Igen – köszörülte meg a torkát Galliard. – Mekkora mázlisták vagyunk, hogy itt van nekünk Reiner, aki mindig mindent tud. Majd ő elvezet minket a „hatalmas fák erdejébe”. – Reiner arca halvány rózsaszín árnyalatot öltött. Galliard, aki örökké csak gúnyolódott, ezúttal gúnyolódva bókolt. Eren és Pieck megkönnyebbült pillantást váltottak. Legalább ezúttal nem kaptak úgy hajba, hogy Galliard neki is essen a magasabbik fiúnak. Eren olyankor nem szívesen avatkozott közbe. Galliard erőset tudott ütni (Reiner nem szokott védekezni!), ráadásul olykor annyira megfeledkezett magáról, hogy nem is szokta felfogni, hogy Eren az, aki hátulról próbálja meg leszedni óriásváltó társukról.

– Egy darabig kénytelenek leszünk Hizuru vendégszeretetét élvezni – emlékeztette őket Pieck. – Nem rohanhatunk fejetlenül vissza Paradis szigetére. Fel kell készülnünk, mert Zeke-et komolyan fogságban tartják. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem tudhatjuk, mennyire bízhatunk benne. Függetlenül attól, amit neked mondott, Eren, könnyen lehet, hogy egy nagyon ördögi csapdába sétálunk bele, ha meggondolatlanul nekivágunk a megmentésének.

– Ez is igaz – komorult el a fiú. – Bármi lehetséges.

– Ha tényleg a mi oldalunk áll – folytatta Pieck –, és tényleg van egy használható terve, akkor viszont tényleg mindenképpen ki kell őt szabadítanunk.

– Levi hadnagy őrzi.

– Nos, igen…

Galliard megborzongott.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem szívesen harcolnék még egyszer egy Ackermannal. Félelmetes szörnyetegek, komolyan mondom.

– És te még csak ízelítőt kaptál belőlük – futott végig a hideg Reiner hátán is. A szeme fénylett, iszonyatos emlékek kavaroghattok az elméjében.

Pieck ellenben magabiztosnak látszott.

– Ha mindannyian egyszerre támadunk, plusz Hizuru támogatását is élvezzük, akkor nem hiszem, hogy ne győzhetnénk le. Nem létezik legyőzhetetlen ember. Levi Ackerman se nem halhatatlan, se nem sebezhetetlen. Abban kell bíznunk, hogy Zeke se bánja, ha egy kicsit ellátjuk a baját.

És nektek még nem árultam el, mit tudtam meg velük kapcsolatban – gondolta Eren. Bár Zeke sok titkát kiadta a barátainak, ezt az egyet, illetve azt, hogy ki is volt valójában Zeke édesanyja, megtartotta magának. A bátyám vagy, te rohadék, szeretlek. Hiszek benned, bárhol is legyél. Kérlek… mondd, hogy nem hazudtál többet. Kérlek, mondd, hogy nem felejtettél el. Kérlek… – hunyta le a szemét. Kérlek…

Mondd, hogy te is szeretsz.

** * **

Kiyomi teával kínálta, miután kiszorította belőle a szuszt, majd mindketten leheveredtek, a testőrök pedig magukra hagyták őket. Kiyomi annyira bízott benne, hogy akár az életét is feltette volna rá. Eren a gőzölgő italra bámult a csészében, saját arca tükröződött vissza, tisztán látszódott a szemében rejlő kétségbeesés.

– Én nem Kruger vagyok – vallotta meg az asszonynak. – Bennem van, a lényem része, de én Eren Jaeger vagyok, nem pedig Eren Kruger. Abban sem vagyok biztos, hogy az az Eren Kruger, akire ön emlékszik, ugyanaz a felnőtt férfi, aki átadta az erejét az apámnak. Mármint… ő is megváltozott. Felnőtt, akárcsak ön, asszonyom, és ez azzal jár…

– Eren – szakította félbe Kiyomi; a hangja gyengéd volt, akárcsak a tekintete. – Tudom, mivel jár, ha felnő az ember, de biztosíthatlak… egyszerűen biztos vagyok benne, hogy Eren nem változott meg.

– Ha lehetne, beszélhetnénk róla úgy, hogy Krugernek hívjuk?

– Zavaró, mi? – Kiyomi elmosolyodott. – Természetesen beszélhetünk róla így. Illetve… – Kinyúlt, finoman megérintette Eren kézfejét. – Hagyjuk a formaságokat is – kérte. – Számomra olyan vagy, mintha… hm, a fiam lennél? – döntötte félre a fejét. – A fiam lehetnél, ha úgy vesszük.

Eren felkuncogott.

– Azt hittem, a legjobb barátjának fog nevezni. Mármint… fogsz nevezni.

– Annak is nevezhetnélek, de Kruger is mindig annyira makacs volt. – Kiyomi a fejét ingatta, még mindig mosolygott. – Őt is egyszerre hívtam a legjobb barátomnak és a fiamnak. Valakinek mindig vigyáznia kellett rá.

– És az a valaki te lettél volna, jól sejtem?

– Ó, igen.

Apróságokról beszélgettek, cseppet sem fontosnak tűnő, mégis nagyon is fontos dolgokról. Eren az édesanyjára gondolt – hosszú idő után először merengett el, hogy milyen is volt az élete Shiganshina körzetben. Oly’ sok éve már… Oly’ sok éve, hogy otthagyta a barátait, oly’ sok éve, hogy meghalt az anyja.

És én nem emlékeztem rá – gondolta. Ez fáj a legjobban, Zeke. Hogy elvetted tőlem a múltamat… és azt hiszed, csak úgy el tudok siklani fölötte. Hiszem, hogy meg tudok neked bocsátani… Idővel, természetesen. De ez nem megy olyan könnyedén, mint ahogy azt te szépen elképzelted. Fáj, nagyon fáj, amit tettél. Anya… Nagyon hiányzol. Mikasa, Armin… Ti is nagyon hiányoztok.

Végül a szigettel kapcsolatos terveikről is beszélt. Kiyomi azért fordult Paradis és Marley ellen, hogy végleg biztonságba tudja, ám Eren hajthatatlan volt a küldetésével kapcsolatban. Nem dőlhetett hátra, nem tehette meg, hogy ne foglalkozzon a háborúval. Abban sem volt száz százalékban biztos, hogy Marley vagy Paradis nem hagyja annyiban Hizuru árulását, márpedig semmilyen körülmények között nem szerette volna Kiyomi népét veszélybe sodorni.

– Vakmerő dologra készültök, Eren – ingatta a fejét az asszony. – Nem tartom jó ötletnek, ugyanakkor nincs jogom ellenezni sem. Amíg nem tudjuk, mi a terve a bátyádnak, úgy kell tekintenünk rá, hogy ő az egyetlen esélyünk.

– Azt állítja magáról, ő az igazi újjáépítője az Eldiai Birodalomnak – jegyezte meg erre Eren. Valamiért görcsbe rándult a gyomra a gondolattól.

Kiyomi elgondolkodóan hümmögött.

– Újjáépítője? – pillantott le a csészéjére. – Vagy inkább pusztítója? Vajon melyik?

Vajon melyik?

Eren a tükörképét bámulta, a kétségbeesett, fiatal fiút, Zeke naiv, gyengének tartott öccsét. Grisha Jaeger nyilvánvaló árulásának élő, lélegző bizonyítékát. Vajon mennyiben lett volna másabb, ha nem szakad el a barátaitól? Ha azon a napon, amikor Zeke eljött érte, minden másképp alakult volna? Egyre gyakrabban tűnődött el ilyesmiken. Nem tudta elképzelni az életét Galliard, Pieck és Reiner nélkül. Nem tudta elképzelni a nagyszülei és Zeke nélkül sem. És azt sem tudta elképzelni, hogy vajon most mekkora veszélybe sodorta a barátait… Azzal, hogy mindannyian elfordultak a marleyi kormánytól… vajon miféle lavinát indítottak el? Mi lesz az eldiai nép sorsa?

Három finom koppanás rángatta ki a gondolataiból. Kiyomi hangjára az ajtó kinyílt, az egyik testőr dugta be a fejét rajta. Ugyanolyan arcot viselt, mint a többi; sötét hajú volt, szeme is sötét, vágása olyan, akár a manduláé. A hírre, amit hozott, mindketten azonnal talpra ugrottak. Eren szíve kihagyott egy dobbanást.

– Egészen biztos? – kérdezte remegős hangon. – Biztos benne, hogy ők azok?

– Eren… – Kiyomi aggódva pillantott rá. – Talán jobb lenne, ha a titkos ajtón távoznál… Vagy ha elrejtőznél… – Tekintete vadul kezdett cikázni a szobában, fel-alá pásztázta a helyet, leltárba vette a rejtett zugok lehetőségeit. Sietve a szekrény felé intett. – Gyorsan, mássz be! – sürgette. – Mielőtt bejönnének…

Eren azonban nem mozdult.

– Tényleg… ők lennének azok? – suttogta döbbenten. – Idáig eljöttek… miattam?

Igen. – Ám nem Kiyomi válaszolt. Szinte kővé dermedt, mikor meghallotta a hangot; ezer közül is felismerte volna.

Lehetetlen! – pördült meg, de lehetséges volt. A testőrök szélesebbre tárták az ajtót, és a küszöbén… A küszöbén ott álltak mindketten, és még csak a Felderítő Egység egyenruháját sem viselték. – Mikasa… Armin… – Eren lassan az ajka elé emelte a kezét, a szeme tányér nagyságúra nőtt. Remegni kezdett, valamikor pedig magától indult meg a lába, egészen a falig hátrált, majdnem nekiütődött a hátával a szekrénynek, amibe Kiyomi akarta bújtatni. Nem a félelem okozta, inkább a sokk, az értetlenség, a… még maga sem tudta pontosan, hogy micsoda. Nem a félelem, abban biztos volt. Csupán egyetlen pillantást vetett egykori barátai arcára, ám annyi elegendőnek bizonyult, annyiból egyszerűen tudta, hogy nem fogják bántani. Nem azért jöttek, hogy rátámadjanak, majd visszaráncigálják Paradis szigetére. Azért jöttek… Azért jöttek…

– Azért jöttünk, hogy beszéljünk veled, Eren – szólt Armin nyugodtan. Felemelte a kezét, hogy alátámassza az állítását, Mikasa pedig nyomban leutánozta. Szavait követően Kiyomi, aki egészen addig védekezőn állt Eren előtt, Mikasa elé sietett, hogy egy meleg ölelésben részesítse. Eren oldalról elkapta az arcát: udvarias, kissé merev mosollyal zárta a karjába távoli unokahúgát. Nem lehetett hibáztatni érte, Mikasa és Armin még nem érdemelte ki a bizalmát, hiába voltak gyerekkorukban Eren barátai – hiába volt Mikasa Hizuru népéből való az édesanyja által.

– Kiyomi néni. – Mikasa sietve kibontakozott az asszony öleléséből. A tekintetéből csak úgy áradt a kétségbeesés, ahogy Erenre nézett. – Igazat mond, nem akarunk bántani, Eren! Hinned kell nekünk! Mi… Sosem tudnánk bántani téged. A legjobb barátunk vagy. A fogadott testvérem. A családom. – Kihallatszott a hangjából a fájdalom, minden egyes mondata felért egy jó erős, emlékeztető pofonnal. Képek villantak Eren elméjébe az együtt töltött évekről, nem tudta nem a sálat bámulni a lány nyakában.

– Én… – találta meg végül a hangját. – Én hiszek nektek, srácok… – mire mindketten megkönnyebbülten lélegeztek fel. Eren az ajkába harapott. – Hiszek nektek – ismételte meg egy cseppel határozottabban –, de ez nem jelenti azt, hogy bízom is benneteket. Ha bármivel is próbálkoztok… – Összeszűkítette a szemét, a leglényegesebbet még csak meg sem kérdezték. – Csak ti jöttetek?

– Jean vezette a léghajót – mondta erre Armin. – Connie és Sasha is velünk tartottak, de – sietett rögtön a magyarázattal – nem azért, hogy támadást intézzünk Hizuru lakói ellen. Nem hoztunk magunkkal csapatot, csak mi jöttünk.

– Ti is felértek egy csapattal! – mordult fel Eren. – Pláne úgy, hogy ő is veletek van! – intett a fejével Mikasa felé. A lány mozdulatlanná merevedett.

– Ő? – suhant át zavar az arcán.

Armin összevonta a szemöldökét.

– Vigyázz a nyelvedre! – figyelmeztette. – Különben nem állok jót magamért.

Erre megint az ajkába harapott.

– Ne haragudj, Mikasa… Én… nem így értettem.

– Semmi baj! – biztosította a lány; még mosolyt is villantott.

– Igen, de… – Eren erősebben vájta a fogát az ajkába. Az a felháborodott kiáltás véletlenül csúszott ki a száján, nem így tervezte, mikor belekezdett. Sosem állt szándékában megbántani Mikasát (sem Armint), mégis… még ha azt is bizonygatta a lány, hogy nem vette magára, amit mondott, azt a pillanatot nem lehetett csak úgy kitörölni; mindannyian látták az arcát, hallották a hangját és a belőle kicsengő fájdalmat.

– Csak beszélni szeretnénk veled, Eren. – Armin élesen szívta be a levegőt. – Én szeretnék beszélni veled… elsősorban. Addig Mikasa és Ms. Azumabito… Nos, végtére is vérrokonok. A rég nem látott rokonoknak mindig annyi beszélnivalójuk akad, nem igaz? – pillantott rájuk megerősítésként. Kiyomi azonnal bólintott.

– Gyere, kedvesem – hívta Mikasát. – Van még tea bőven, beszélgessünk… Amíg a barátaid is beszélgetnek egyet.

– Sétálhatnánk egyet – vetette fel Armin. – Körülnézhetnénk Hizurúban.

– Vagy elmondhatnád itt is, amit akarsz.

– Vagy felmehetünk a szobádba is – folytatta töprengő arcot vágva. – Vajon melyik lenne jobb? Ha már itt vagyok Hizurúban, mindenképpen szeretnék körülnézni. Te már felfedezted magadnak, Eren? – Eren a fejét rázta; semmi ilyesmire nem volt ideje. Arminnak felcsillant a szeme, szinte gyermeki lelkesedéssel kiáltott fel: – Jaj, de jó! Akkor felfedezhetnénk együtt is! Szeretném… látni veled a világot, Eren.

„Ezért leszünk felderítők, Reiner…”, villant az elméjébe Reiner hangja, ahogy Armin szavait idézte. „Eren miatt kell megtennem. Le kell győznöm a félelmemet… és ki kell jutnom a falakon túlra. Látnom kell helyette az óceánt. Látnom kell a kinti világot… és szabadnak kell lennem.”

Ezek a mondatok most átértékelődtek Armin elméjében. Látnom kell veled az óceánt. Látnom kell veled a kinti világot. Szabadnak kell lennem – veled, Eren. Szinte hallotta magában, ahogy ezeket mondja. Ahogy ezekre céloz.

A saját hangját is hallotta, elcsuklott, mielőtt bármit is mondhatott volna:

– Armin, én…

– Sétáljunk egyet – mondta újból a fiú.

– Jó – egyezett bele vékony hangon. „Szeretném… látni veled a világot, Eren.” Egyre csak ez járt a fejében. Ismerték egymást Arminnal meg Mikasával, de valójában mégsem, hiszen akkor még gyerekek voltak, teljesen más emberek, azóta pedig kilenc év telt el. Mindketten megváltoztak, mindketten felnőttek.

Armin, akit mindig összevertek Yvonne néni kölykei meg azok barátai, megerősödött, megizmosodott, ráadásul magáénak tudhatta a Kolosszális erejét. Igaz, ezt Bertolt élete árán tudta megtenni. A hamis emlékek birtokában fájt ennek a tudata, fájt, hogy nem nevezhette magukat barátoknak, és azt is fájt, hogy úgy érezte, elárulja Piecket, Galliardot meg Reinert, ha Arminnal tart. Azok után, amit a barátai érte tettek, bízza rá magát Arminra? Tartson vele, sétáljanak és beszélgessenek ahelyett, hogy egymás torkának esnének? Ez… nem lenne árulás? Pieck, Galliard meg Reiner mindent feladtak érte. Életükben először a sarkukra álltak, és lehet, hogy ezzel halálra ítélték az internáló tábor lakóit, ők mégis bátran, szemrebbenés nélkül vállalták a következményeket.

– Jó – hallotta mégis a hangját. – Menjünk… – mire Armin a kezét nyújtotta. Mosoly ült az ajkán, hívogatónak tűnt a jobbja. Mire Eren észbe kapott, már összefonódtak az ujjaik, Mikasa és Kiyomi pedig, akik egymás mellett álltak, fellélegezve néztek össze. Ők is mosolyogtak, és így szemmel láthatóan egy fokkal nyugodtabban ültek le teázni. Armin nem jelentett veszélyt – egyelőre –, és Eren csak remélni merte, hogy a későbbiekben sem fog. A múltjuk ismeretében nem vitte volna rá a lélek, hogy nekitámadjon.

Kiléptek az ajtón, ez alkalommal nem Eren húzta maga után Armint, hanem Armin őt. A testőrök nem bámulták meg őket, mozdulatlanul őrizték Kiyomi asszonyt, akár a kőszobrok. Eren nem tudta, örüljön-e ennek. Azt hitte, legalább egy vagy két testőr kísérni fogja őt is, hogy megvédje, ha mégis támadás érné őket. Persze… ha Armin óriássá változna, nem sokat érnének.

Ha Armin óriássá változik – gondolta –, akkor nekem kell felvennem vele a harcot.

Ez nyugtalanító érzést keltett benne, görcsbe rántotta a gyomrát. Végigfutott rajta egy remegés, és mivel Armin szorosan fogta a kezét, így ő is érezte. Hátrapillantott a válla fölött, kedvesen mosolygott.

– Sosem bántanálak – mondta. – Sosem hazudnék neked, Eren.

– Honnan tudjam, hogy most nem hazudsz? – kérdezett vissza kalapáló szívvel.

– Úgy, hogy megbízol bennem.

– Armin…

– Én bízom benned, Eren – fordult felé hirtelen. – Nemcsak hiszek neked, hanem bízom is benned. Remélem, hogy a beszélgetésünk végére… te is bízni fogsz bennem.

– Szeretnék! – vágta rá őszintén. – Tényleg szeretnék bízni benned, Armin!

Armin ragyogó mosolyt villantott rá, élénken fénylett a tekintete.

– Ezt nagy örömmel hallom! – majd Kiyomi kertje felé vezette. Gyönyörű, kékes-lilás virágok vették őket körbe, Erent az utolsó Shiganshinában töltött napjára emlékeztette, amikor Mikasával elmentek rőzsét gyűjteni. A kert végében hatalmas, kilenc ágú fa pihent, hűsítő árnyékot nyújtott.

Eren vágyódva sóhajtott fel. Shiganshina! Annyira hiányzott neki! Szinte fizikai fájdalommal járt, hogy félre kellett tennie ezt az érzést – de meg kellett tennie, ki kellett derítenie, hogy mit akart tőle Armin és Mikasa. Támadás helyett… beszélgetni jöttek. Paradis engedélyt adott rá? Kinek az ötlete volt? Zeke tudja, mi történt? Na és Frieda?

Armin felé fordult. Meleg volt az érintése, izzott a szeme valamitől, amit Eren sehová sem tudott tenni.

Eren szaggatottan lélegzett.

– Miért jöttél? – lehelte a kérdést. – Mit akartok tőlem? Mit akar tőlem Paradis?

– Paradisnak ehhez semmi köze!

– Igen? – Eren nem tudott uralkodni a keserűségén. – Van fogalmad róla, mit akartak tőlem?

Nem, Arminnak fogalma sem volt. Elkerekedett a szeme, mikor Eren a képébe üvöltötte a fájdalmát.

– É-én… ezekről nem tudtam, Eren.

– Dehogynem tudtál! – Eren elrántotta magát, mikor meg akarta érinteni. – Te magad mondtad neki, hogy valaki olyan kapja az Alapító erejét, akiben megbízhattok! Olyan titokzatosan viselkedtél! Nyilvánvaló, hogy te is nekem akartad adni ezt az erőt! Te is arra akartál rávenni, hogy tiporjam el a barátaimat!

– Mi vagyunk a barátaid, Eren! – kiáltotta Armin. – És ebből semmi sem igaz, amit mondtál! Én nem akartalak rávenni semmire sem! Én… – Elcsuklott a hangja, már ő is kapkodva vette a levegőt. – Én pont azt kívántam neked, hogy bárcsak sose lennél óriás… – suttogta rekedten. A szeme olyan kék volt, akár az égbolt; könnyektől fénylett. Nem pislogta ki őket. – Bárcsak mindig itt lehetnél Mikasának… Bárcsak sosem keveredtél volna bele ebbe az egészbe. Bárcsak szabad lehetnél.

Eren suttogva felelt:

– Most már szabad vagyok, Armin.

Armin válaszul megragadta a vállát.

– Eren!

Lesöpörte a kezét.

– Szabad vagyok – ismételte meg határozottan. – Szabadnak születtem. Szabadon élek, szabadon választhatok. Szabadon szerethetek… – halkult el a hangja. A pillantása megállapodott Armin arcán, egyenesen a szemébe nézett. – Én most már… szabad vagyok, Armin. A léghajón, Hizuru felé… ráébredtem, hogy nem hagyhatom, hogy egész életemben irányítson valaki. Amíg Liberióban éltem, addig Marley használt ki. Amikor visszahoztatok Paradis szigetére, ti próbáltatok meg katonát formálni belőlem. Én… nem vagyok katona, Armin, sosem volt az. Nem akarok harcos sem lenni. Én csak… „Eren” akarok lenni. Eren, aki szabad. Akit nem zárnak a falak börtönébe egész életében… Aki szabadon repülhet, akár a madár. Én csak ennyit akarok ettől a világtól.

– Ez az ennyi bőven elég. – Armin rekedten szólt, sütött a szeméből a remény. Újra kísérletet tett rá, hogy megérintse Erent, kétségbeesetten nyúlt érte, kétségbeesetten markolta meg a vállát, húzta közelebb magához.

Eren szédült a hirtelen közelségtől – olyan közel kerültek egymáshoz, hogy az arcán érezte a lélegzetét. Armin keze a válláról a csípőjére siklott, legalább úgy reszketett, mint Eren egész teste. Ez egy kicsit vigasztaló volt, de cseppet sem hozta el a hőn áhított nyugalmat, sőt, éppen az ellenkezője történt! Mintha egyetlen érintés elegendő volt, hogy lángra lobbantsa Eren testét, hogy égesse a bőrét, ahogy a Kolosszális hője tenné, ha Armin átváltozott volna, és olybá’ tűnt, mintha a fiú így akarta volna felemészteni – emberi formájában, csordultig levő szeretettel, nem pedig óriásként, véres és fájdalmas csata közepette. Ez így… Ez így…

Rémisztő – gondolta; ádámcsutkája föl-alá mozgott, ahogy nagyot nyelt. Szíve egyre hevesebben dobogott. „Durr-durr!”, újabb meg újabb „durr-durr”, olyan hangosan, hogy biztosra vette, Armin is tisztán hallja a beálló csendben.

Nem tévedett. Armin megérintette a mellkasát.

– Milyen hangosan ver a szíved – súgta. – Még mindig azt hiszed, hogy bántani akarlak?

– Azt sosem hittem – ingatta a fejét Eren –, de nem tudok megbízni benned, amíg nem bizonyítod be, hogy nem azért jöttél, hogy erőszakkal visszarángass. Vagy azért – jutott eszébe egy másik végkimenetel –, hogy elvedd tőlem a Támadó erejét.

– Sosem tenném – lehelte Armin. – Azért jöttem, hogy beszélgessünk.

– Te mindig ezt csinálod? – Eren félredöntötte a fejét, elgondolkodva bámulta. – Inkább beszélgetsz az ellenségeddel, mintsem azonnal támadnál?

– Te még mindig ilyen forrófejű vagy? – Armin szája szegletében nevetős mosoly bujkált. – Inkább nekiugrasz az embernek, mielőtt esélyt adnál magatoknak, hogy megbeszéljétek a problémáitokat? Ó, és amúgy – tette hozzá –, te nem vagy az ellenségem. Az egyik legjobb barátom vagy, Eren. Az első barátom – mondta még nagyon halkan. – Az első barátom, akit szó szerint a halálból kaptam vissza.

– Erről akartál velem beszélni?

Armin mélyet lélegzett.

– Eren – mondta –, szeretném, ha tudnád, hogy tényleg nem tudtam róla, mit terveznek veled. Én… ha neked is akartam az erőt, az azért volt, mert veled ellentétben én teljesen megbízom benned. Tudom, hogy sosem ártanál nekünk… Tudom, hogyha valaha is ártottál, az azért volt, mert nem emlékeztél ránk. Sosem akartalak rávenni, hogy pusztítsd el a családodat. Sosem várnám el, hogy eláruld őket. A nagyszüleid, Zeke… Az új barátaid… Nem tekintek úgy rájuk, mint olyanokra, akik átvették a helyünket! Eren, én tényleg… Én tényleg… – A végére eluralkodott rajta a pánikszerű kétségbeesés, lehajtotta a fejét. Zihálva vette a levegőt, kifulladt. Ő is remegett, így kívülről mulatságos látványt nyújthattak: két, egymásba kapaszkodó fiatal, mindketten úgy remegnek, mint a nyárfalevél. Remegnek és sírnak, ostobán remélnek és reménykednek.

– Ha nem az erőmet akarod… akkor miért jöttél?

Eren félve – rettegve – kérdezett. A fiú álla alá nyúlt, felfelé billentette az arcát.

– Mit akarsz, Armin? – kérdezte újból. – Miért jöttél?

Armin elmosolyodott, mi sem volt egyszerűbb ennél a kérdésnél.

– A legjobb barátomat – felelte lágyan.
Azért jöttem, hogy ne veszítselek el még egyszer.


Megjegyzés: A következő felvonás Erenről és Arminról fog szólni, és november 14-e környékén várható, hogy feltöltésre kerül. :-)