2020. június 30., kedd

Hírek a manga 130. fejezetéről

Sziasztok!

Hamarosan érkezik a Shingeki no Kyojin 130. fejezete, így gondoltam, írok egy bejegyzést, hogy készüljetek. :-) A helyzet a következő: még mindig hátravan 1 (!) záróvizsgám (csak egyetlen egy!), úgyhogy ez alkalommal is lehetséges, hogy egy kicsit csúszni fogok az új fejezet fordításával... de igyekszem minél hamarabb befejezni.
Amint lesz valami spoiler, azt jelezni fogom lentebb. ^^



SPOILER (!)





Szóval. Fejezetcím: emberiség hajnala (?) vagy valami ilyesmi lesz, még várom a pontosat.
Spoilerek gyors, nyersfordításban, mert kb ennyire van ma időm:
- Annie otthagyja a szövetséget, miután Hanji elmondja neki, hogy mi történhetett Liberióban. Úgy érzi, többé nincs értelme harcolni.
- Lesz egy Historia-Eren visszaemlékezés, elvileg még a Remegés elkezdése előtt (?) --> Historia megköszöni Erennek, hogy megvédte őt. Eren elmondja neki a tervét, Historia ellene van. Eren szerint az egyetlen út, és nem hagyja, hogy Historiát és a gyerekeit feláldozzák a szigetért. Historia nem tudna úgy élni, hogyha nem állítja meg Erent... mire Eren közli, hogy akkor csak használja az Alapító Óriás erejét, és azzal fogja uralni Historia emlékeit, mert azt szeretné, ha távol maradna ettől az egésztől. Historia azt mondja, képtelen erre, de Eren szerint képes, hiszen ő a legrosszabb lány a világon, aki egykor megmentette őt. És akkor Historia megkérdezi, hogy mi lesz akkor, hogyha ő, Historia összehoz egy gyereket. (és ezután jön egy Zeke-Eren visszaemlékezés, de már közben is van egy talán Mikasáról?)
- Eren és Zeke is beszélgetnek az Ackermanokról és a fejfájásról - ez egy visszaemlékezés lesz, miközben Eren és Historia beszélget. Zeke szerint Mikasa nem azért védelmezi, mert Ackerman, hanem azért, mert szereti. És felteszi azt a kérdést Erennek, hogyan fog majd válaszolni Mikasának. Eren: 4 évem maradt hátra. Miután meghaltam, folytatják tovább az életüket. Azt akarom, hogy boldogan éljenek.
- Elvileg a kolosszális óriások úsznak, és az utolsó oldalon egy várost láthatunk marleyi katonákkal, amit a Remegés pusztít el... és Eren óriását a katonák mögött. Elvileg hatalmas, eléggé para és nagyon sok csont látszik.
(Kicsit az idősíkot még össze kell raknom. :D)

2020. június 12., péntek

Mangafordítás (129. fejezet)

Sziasztok!

El sem hiszem, de végre elkészültem a Shingeki no Kyojin manga 129. fejezetének magyar fordításával. Elnézést a késésért, hétfőn záróvizsgázom, úgyhogy elsősorban a tanulásra koncentráltam... Remélem, a júliusi fejezet gyorsabban fog menni (bár még akkor is tartanak fognak a vizsgáim, hát nem szuper?)

Jó olvasást kívánok a fejezethez! (és szurkoljatok nekem hétfőn :D)

2020. május 30., szombat

Hírek a manga 129. fejezetéről (+egyéb infók, spoilerek, oldalak)

Sziasztok!

Néhány napon belül remélhetőleg érkezni fog a Shingeki no Kyojin manga 129. fejezete (a májusi fejezet a koronavírusra tekintettel került csúsztatásra). Ezzel kapcsolatban már korábban említettem, hogy jelenleg záróvizsgázom, így eléggé korlátozott az időm, de igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni. Úgy tervezem, hogy így a fordítási idő 5-7 napot fog jelenteni, de persze attól is függ, hogy milyen a fejezet (majd meglátjuk).
Lentebb majd hozok spoilereket, ha lehet már tudni valamit a fejezetről!

Addig pedig itt hagyom a 4. évad első előzetesét (mondjon bárki bármit, én egyelőre úgy érzem, hogy nagyon jót fog tenni az animének a stúdióváltás, a jelenetek alapján nagyon manga- és főleg karakterhűnek tűnik a rajzolás is, aztán persze meglátjuk... :D): 4. évad előzetes


Szerk. 06. 06.: Valamikor tegnap este végül kijött angolul a fejezet, én a mai napon kezdem a fordítást. Maradjunk annyiban, amit fentebb írtam, olyan 5 napra számítsatok, aztán meglátjuk. (Jelzem majd a nap végén, hogy hol tartok.)
Szerk.: 100%
Link: Shingeki no Kyojin_129. fejezet: Nosztalgia (magyar fordítás)

SPOILER!






Látni fogjuk Falco óriás-alakját.
Reiner-Annie majdnem meghal (Annie-t majdnem eltalálja egy csomó Mennydörgés Lándzsa, de Reiner fogja fel őket a testével.) A sebesült Annie-t Mikasa támogatja.
Floch utolsó szavai, mielőtt Gabi lelövi: Én vagyok az, aki megmenti Eldiát. (Nem tudjuk, mi lesz vele, bezuhan az óceánba.)
Mindenki feljut a hajóra - kivéve egyvalakit, Magath a kikötőben marad, hogy felrobbantsa a másik hajót, hogy senki se tudja követni a szövetségeseket. Shadis is megérkezik, és segít neki a robbantásban (az életüket adják érte). Az utolsó oldalon Gabit és Piecket látjuk a hajón, amint sírva nézik a robbanást.
Eren és Historia nem szerepelnek a fejezetben.
Fejezetcím Nosztalgia.
Utolsó mondat: Az emberek dönthetnek a sorsuk felől.













2020. május 22., péntek

Néhány fontos hír május-június-júliust illetően :-)

Sziasztok!

Jól láthatóan kicsit kevésbé vagyok aktív – vagy nyugodtan mondhatjuk úgy, hogy egyáltalán nem... bocsánat –, ennek oka, hogy idén fejezem be a jogi tanulmányaimat, így ezekben a hónapokban, ahogy többször is említettem, elsősorban azokra koncentrálok.

A jelenlegi információim alapján július közepéig tartanak a záróvizsgáim, azt követően biztosan újra beindul az élet a blogon, addig pedig, olykor-olykor igyekszem hozni egy-egy korábban megírt fejezetet vagy novellát, vagy valamit.

Amit egyelőre nem tudok, hogy lesz, az a június és július elején érkező mangafejezet. Első a tanulás, de természetesen minden nap, a napi adag tanulnivaló/ismétlés után foglalkozni fogok vele, hogy minél hamarabb befejezzem a fordítást. :-) Előre is elnézést, ha egy kicsit több időbe fog telni! Minden tőlem telhetőt megteszek.

A koronavírusra tekintettel remélem, mindannyian jól vagytok – figyeljetek oda most is, hiába enyhültek a szabályok! ^^

2020. április 25., szombat

Az óceán túloldalán [Ereri] – 22. fejezet (90+ manga spoiler)


22. fejezet


Az utolsó küzdelem

– ELŐRE! – bömbölte Erwin parancsnok. – SZENTELJÉTEK RÁ A SZÍVETEKET! ELŐRE AZ EMBERISÉGÉRT! – mire Eren szíve teljesen összefacsarodott. Az emlékezetének legmélyéből jutottak eszébe a férfi szavai, Shiganshina véres és megkínzott csatája, amit még egy másik múltban vívtak meg, s aminek a végén választaniuk kellett két egyaránt fontos élet között. – GYERÜNK, KIRSTEIN! TARTSUK MAGUNKAT A TERVHEZ!

– Vettem, uram! – kiáltotta Jean. A lángok már annyira elharapóztak, hogy veszélyes volt a horgonyt a királynő rezidenciájának irányítania, mégis meg kellett tenniük. A füstben köhögve, nehézkesen kapaszkodtak meg az ablakpárkányban; néhányan a tetőt választották, megcsúszott a lábuk azon a részen, ahol hiányzott már belőle egy jókora adag. Jeannak sikerült így is túlharsognia a zűrzavart: – Nem szabad megölnünk! – kiabálta oda nekik, a tekintete összeakadt Erenével. – Szedjétek ki azt az ostoba libát a nyakszirtjéből, és próbáljuk meg leteríteni Abelt!

– És kit akarsz vele megetetni? – ordította Eren. – A bátyámat? A barátaim egyikét?

– Abel hercegnő a királynő húga! – vágta rá erre az egyik felderítő. – Prioritást élvez!

– A nagy büdös francokat – vicsorgott Eren. – Nem adom a családomat!

– Egyelőre arra koncentráljunk, hogy terítsük le Abelt anélkül, hogy kárt tenne bennünk – javasolta Marco. – Utána ráér azon gondolkodni, hogy hozzuk vissza az emberi alakját! Egyet se félj, Eren, senkit sem adunk fel.

– Veled sem tettük – mondta Connie egy mosoly kíséretében. – Ne aggódj.

Könnyű volt azt mondani!

Eren egész testében remegett. A hátán viselte a Szabadság Szárnyait, az élet azonban nem lett tőle egyszerűbb, nem oldódtak meg a problémák. Fent a magasban ott állt Dirk és Pieck, mindketten tisztán látták, mi zajlott odalent – Frieda és Florian őrült csatáját, Abelt, amint eszét vesztett óriásként rájuk rontott, és Zeke-et, akinek a Bestiája túl lassan mozgott ahhoz, hogy közelharcban esélyes legyen a győzelemre.

Nem adom a családomat – döntötte el. Abel kinyúlt a halál hosszú karjával, hogy Zeke nyaka köré csavarja, a Bestia lomhán mozdult, a szeme fénylett, és Eren túl jól ismerte már a pillantását. A félelem mindkettőjük szívét egyszerre szorította össze. Míg Zeke-é kitartott, addig az övé szinte azonnal el is múlt, hogy átadja a helyét a fellobbanó haragnak. Többé nem látott, nem érzékelt, nem vett tudomást a külvilágról. Mintha az érzékszervei kiélesedtek volna, s egyenest Zeke és Abel kettősére korlátozódott volna. Semmi és senki sem számított többé.

A bátyámat…

– A BÁTYÁMAT SENKI SEM BÁNTHATJA! – üvöltötte. A felszerelés működésbe lépett, elrugaszkodott az ablakpárkányról. A fülében csengtek a kiáltások, az egyikben még Erwin parancsnok öblös hangját is felfedezte – VÁRJ, EREN! –, de a legkevésbé sem érdekelte. Pörgött a levegőben, haragtól eltorzult arccal lökte magát előre, és ahogy egyre magasabbra jutott, a pillantása találkozott Pieckével. A lány aggódva figyelte.

Már megint mibe keveredtél, Eren?

Szinte hallotta a hangját.

Biztos ezt kérdezné – gondolta, aztán ez a gondolat is elillant.

Zeke.

Zeke!

Abel felhörgött, felüvöltött, nekiesett Zeke Bestiájának; a nyakára tapadt, a húsába mart a fogával. Zeke a hátába karmolt, ő is üvöltött, és süvített a gáz, Eren szárnyalt a magasban… Frieda korát meghazudtolóan mozdult, és Florian még úgy sem adta fel, hogy látta, mi történt a nővérével.

A testvérek csatája volt ez a hatalomért – mind Abel, mind Florian bármeddig hajlandóak voltak elmenni azért, hogy megszerezzék Friedától az Alapító Óriás erejét. Az óriáserőt, amivel sakkban tarthatták a világot.

Az erőt – vicsorogta Eren –, ami az enyém.

Sosem akarta még ennyire, hogy elragadja tőlük.

Bárki jobb választás lett volna, csak ők nem!

Zeke leeresztette a karját, tűrni kezdte, hogy Abel marcangolja. Körülvették őket a felderítők, mindannyian felkészültek, hogy lecsapjanak, mindannyian hezitáltak, hogy elsősorban kit is támadjanak: Florian Reisst állítsák meg, Zeke Jaegert vágják ki a nyakszirtjéből, hogy megetessék Abellel, vagy… Abel Reiss életét vegyék el, s így Zeke-et mentsék meg?

– SOHA!!!

Eren üvöltve zuhant alá, a harapása forró volt és éles, pokoli fájdalommal járt, ahogy felszántotta a tulajdon bőrét a kézfején. Ellepte a vér száját, kicsordult a könnye dühében, és az aranysárga fény felragyogott, megvilágította a kastély romjait, az apró alakokat a levegőben… és a kiáltások abbamaradtak, a robbanás ereje a Felderítő Egység tagjait is megvakította.

A Támadó Óriás kiegyenesedett, por kavargott a talpa alatt, ahogy földet ért.

Az átváltozás nemcsak azzal járt, hogy valamennyi felderítő tekintete rászegeződött, nem is azzal, hogy Florian és Frieda egy pillanatra abbahagyták a dulakodásukat – maga Abel Reiss eszét vesztett óriása is felkapta a fejét a hangra, s lassan ellépett Zeke Bestiájának széttépett nyakától.

Eren felé fordult, a torz mosoly az arcán vértől sötétlett.

Abel – szusszantotta Eren a nevét. Sosem kedveltelek… De nem ilyen véget képzeltem neked. Hogy lehettél ennyire ostoba? Ennyire akaratos? Miért nem volt jó neked… hogy szép csendben kivárd a sorodat?

Felsandított a levegőben, Dirk Reiss még mindig nem mozdult.

Hagyni fogod? – kérdezte tőle a tekintetével. Végignézed, ahogy megölöm a húgodat?

Dirk szomorúan mosolygott.

Lehetséges – üzente Erennek. Még én magam sem tudom.

Volt valami a tekintetében, ami arról árulkodott, hogy „de”, ő maga már régen eldöntötte, mit fog tenni. Erennek eszébe jutottak Mikasa szavai, ahogy a fiút jellemezte. Dirk mindig tudta, mikor kell lépnie. Talán azt is tudta, mikor kell feladnia valamit. Ami Abelt illette… Állhattak bármilyen közel is egymáshoz, ő már réges-rég meghozta a döntését vele kapcsolatban. Ez nem testvéri szeretetről szólt, nem is a hatalomról, hanem valami sokkal többről. Világokról talán. A láthatatlan fonálról, a Koordinátor erejéről, ami valamennyi eldiait egymáshoz kötött. Ki más érthette jobban „minden élet forrását”, ha igaz volt Kruger elmélete, ha nem az uralkodó család tagjai? Ha nem azok, akiket Grisha a halálba küldött?

Erennek ennyi ideje maradt, hogy Frieda öccsén rágódjon.

Abban pillanatban eldördültek a fegyverek. Felderítők halálsikolyai hallatszódtak több ízből, az eszüket vesztett óriások, akiket Zeke változtatott át, megindultak a Bestia újabb üvöltésére. A Bestia torkából sűrű patakban ömlött a vér; füstölgött a teste, ahogy sietve próbálta magát regenerálni, majd tágra nyílt a szeme, üvegessé vált, és Eren felhördült, mikor megpillantotta a bátyját emberi alakjában kikecmeregni. Nem viselt semmilyen felszerelést; megállt az óriása vállán, megkapaszkodott benne, és végighordozta a tekintetét a pokoli harcmezőn.

Miért… Zeke?

Egymásra néztek, Abel válla fölött elnézve egymás szemébe bámulhattak.

Miért… Zeke?

Miért?

Eren felüvöltött elkeseredettségében.

Az egyetlen lehetőségünk Eldia öngyilkossága…

Az öngyilkosság… Ami újra meg újra megtörténik. Ami mindig jelen van az életünkben, amióta csak tart Ymir átka…

Zeke! Ne menjen el az eszed teljesen, Zeke! Nem neked kell… Sosem neked kellett ezt megtenned! Testvérek vagyunk! Mindig is védelmeztél… Engedd meg, hogy most én védjelek meg téged! Engedd meg, hogy most én lehessek kicsit az oltalmazó testvér! Csak egy kicsit… Csak most az egyszer… ZEKE!

Zeke ránézett; elmosolyodott.

– Minden rendben lesz, Eren – formálta az ajka. – Minden rendben.

Szélesre tárta a karját, eleresztette az óriását.

– Nekem ti nem vagytok az ellenségeim – közölte Paradis lakóival. – Engem csak te érdekelsz! – kiáltotta el magát. – Ketyeg az óra, Levi hadnagy! – Felvillant a szeme, a mosolya kiszélesedett. – Fejezzük be egyszer és mindenkorra! – mire Eren szíve kihagyott egy dobbanást.

Levi… hadnagy?

Hogy értette, hogy Levi hadnagy? Mit akar tőle? Megölni?

Nem…

De akkor mire célzott?

Zeke összedolgozott volna Paradis szigetével? Zeke tudott valamit, amit ők nem?

Zeke…

Zeke.

Abban a pillanatban, amikor Hizuru és Marley egyszerre döntött úgy, hogy rohamot indít Paradis ellen, s amikor Eren úgy határozott, hogy kitépi magát az óriása nyakszirtjéből, hogy hangosan is Zeke nevét üvöltse, Abel óriása előrelendülve ráakaszkodott; a nyakába harapott, a nyakszirtjét próbálta eszét vesztett őrülettel elérni.

Hosszú ujjaival kinyúlt, és Eren, mielőtt ismét kapcsolatba léphetett volna az óriásával, nem tudott kitérni a nőstény szörnyeteg elől. Abel a markába zárta – mintha felismerés fénye csillant volna fel a tudatlan szempár mélyén; az ujjak a teste körül összeszorultak.

Mikasa felsikoltott.

És Abel…

Összeroppantotta.

A világ megszűnt létezni.

** * **

Forróságot érzett, égető hőséget, vért a szájában, a saját vérétől fuldoklott. Füstölgött a teste, füstölgött az egész lénye, ahogy kétségbeesetten küzdött a regenerálás után, és aztán annyi minden történt oly’ kevéske idő alatt. A tudata egy név után tapogatózott – „Ki is vagyok?”, „Oh, valami Eren vagyok…” –, és kard pengéje mélyedt a hús mélyébe, a lába, amit leszakított Abel, s ami épphogy elkezdett visszanőni, újra leszakadt a testéről, és a fájdalom, a tömény fájdalom… Ordítani akart, de képtelennek érezte magát rá.

Az ott…

Az ott…

Az ott…

A Szabadság Szárnyai… – jutott el a tudatáig.

Megrezzent a szemhéja, majd újból lecsukódott. Nehéz álom nehezedett rá, kétezer éves fájdalommal és emlékkel teli álom, a tízmilliók kolosszális óriásainak felperzselése.

Fáj.

Fáj.

Fáj.

Nem kapok levegőt.

Nem kapok levegőt.

Fáj.

– MÁR RÉG MEG KELLETT VOLNA ÖLNÖM, TE ROHADÉK! – Penge vágott a hús alá, vad hörgés hallatszott, valaki megragadta a testét. Résnyire nyitotta a szemét, homályosan látott. Apró, fekete alakok… Pieck? Mikasa? Mintha… szinkronban mozogtak volna…

Fáj.

Fáj.

– Nyughass már! – mordult rá az a valaki, aki a karjában tartotta. – A végén elejtelek! – De szavait meghazudtolva még erősebben fogta őt, lehetetlenség lett volna kikerülni a szorításából.

A magasba emelkedtek, egyre magasabbra szárnyaltak.

– A kötelet! – hallatszott egy ismerős hang. – Most! Dobjátok le! A hadnagy az!

– Igenis, uram! – szalutáltak. – Gyorsan, a kötelet!

Levi hadnagy fél kézzel kapta el, a másikkal úgy szorította magához Erent, hogy tényleg lehetetlenné vált, hogy véletlenül kiejtse. Arcok kerültek közel hozzájuk, Dirk Reiss félrehessegette azt a valakit, aki a kötelet dobta le, a saját kezét nyújtotta Levi felé, hogy megragadja az alkarját, és közben bocsánatkérően mosolygott.

– Sajnálom, amiért így alakult.

– Ne sajnáld – vágta rá Levi. Nyálas volt, óriásnyáltól bűzlő. Egyetlen gyors mozdulattal felpenderítette Erent Dirk mellé. A fiú nyomban elterült, a feje Dirk vállának ütődött. – Sajnos a lábára nem tudtam ügyelni. Úgyis visszanő.

– H-hé… – Eren kábultan köhögött. – Van fogalmad róla… hogy mennyire fájt…

– Van fogalmad róla… – szakította félbe Levi vészesen nyugodt hangon –, hányszor mentettem már ki a bajból a szaros kis seggedet? Jobb lenne, ha te is számolnád.

– Én nem…

– Nem kértél rá? – Levi felhorkant; szája szegletében mosoly játszott. – Sajnálom, kölyök, ez nem kívánságműsor. Most pedig…

– Ideje összebarátkozni a leendő sógoroddal? – tippelt Dirk vigyorogva, mire Levi arca jól láthatóan elsötétült.

– Én máshogyan fogalmaznék – mondta sötéten, majd mielőtt megállíthatták volna, eleresztette a kötelet. Pörgött a levegőben, sípolt a felszerelés, kilőtt az üzemanyag a levegőbe, s Levi maga is előrelendült.

Eren látása kezdett ismét elhomályosulni.

– Én ezt… – motyogta. – Nem értem…

– Fogalmazzunk úgy – veregette meg finoman a hátát Dirk –, nem jön nektek össze ez a háború-dolog. – Változtatott a fogásán, odébb kezdte húzni Erent, beljebb a léghajó padlóján. Ahogy elhúzta őt a kijárattól, Eren a padlóba karmolt a körmével, kétségbeesett erővel, alsó végtagjaitól megfosztottan próbálta magát előrébb lökni, hogy kizuhanhasson a semmibe. Mindenki a csatáját vívta, csak őt menekítették ki már megint. Levinak igaza volt: valahogy az élete semmi másból nem állt, csak abból, hogy valaki mindig kihúzta a bajból. Rendszerint Zeke-re hárult ez a feladat, régebben pedig… Levi hadnagynak köszönhette számtalanszor az életét. Meg azoknak az embereknek, akik feláldozták magukat őérte.

Ha átváltozom… – gondolta. Ha sikerülne regenerálódnom…

Talán másképp végződne minden.

Talán nem halna meg annyi ember.

De végtelenül fáradtnak érezte magát. A barázdák a szeme alatt mélyebbek lehettek, mint valaha, mert nemcsak ő, Dirk is megérintette őket; szomorkás mosollyal az arcán figyelte, tanulmányozta, erőlködött, hogy visszatartsa őt egy újabb ostobaságtól.

– Maradj! – szólt rá ő is. – Most már biztonságban vagy!

– De én…

– Nem akarsz, mi? – A szemét forgatta. – Hálátlan kölyök – mormolta. Szelíden csengett a hangja, az érintése gyengéd lett. – Ostoba, hálátlan kölyök – dorgálta meg. – Sosem gondolkozol, csak mész a fejed után. Eszedbe jutott egyáltalán az anyád vagy a testvéreid? Gondoltál a családodra?

Csak rájuk gondolok.

Eren előrezuhant, megtámaszkodott a könyökén. Remegés futott végig a gerince mentén, felkavarodott a gyomra. Néhány másodpercen belül már sűrűn öklendezett, vért hányt a léghajó padlójára, és pillanatok alatt körülállták a hajó rémült, aggódó utasai. Még a nagy és nemes Dirk Reiss is zaklatottnak látszott.

– Eren? – kérdezte csendesen. – Jól vagy?

Eren válaszul újból hányt.

Addig hányt, míg a nyelőcsövét szét nem maratta vele. Akkor a teste sem hullámzott többé, a gyomra sem állt tótágast. A saját vérében és hányásában fetrengett, és szánalmasnak érezte magát, az emberiség legutolsó, legsilányabb reményének, aki az óceán egyik oldalát sem tudta győzelemre segíteni.

Dirk fogta az egyik oldalról, ismerős alak a másikról. Még ismerősebb alak pedig közvetlenül előtte térdelt.

N-nem…!

Ő nem lehetett…

– Pocsékul festesz – vigyorgott a pofájába Galliard. – De még így is kibaszottul örülök neked. Csak legyél mindig ennyire pocsékul… Ha ez kell ahhoz, hogy biztonságban tudhassunk.

– G-g… Galliard? – Eren rá sem ismert a saját hangjára. – Tényleg… te vagy az?

– Nem, az ördög. – Galliard felröhögött a bugyuta tréfáján. Dirk szeme megvillant. – Persze, hogy én vagyok az, Eren!

– De hát…

– Eren… – Magas, sötét hajú alak guggolt le mellé. – Úgy aggódtunk érted!

Bertolt volt az.

És aki a másik oldalról fogta…

– Reiner! T-tényleg… Srácok… – Megtelt a szeme könnyel, kiszáradt a szája. – Tényleg ti vagytok azok? – pislogott régen látott barátaira. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztak. Mielőtt elrabolták volna Paradis lakói, mert utána nemigen sodorta össze őket a sors Liberióban. Elképesztő érzés volt őket újra látni! Épen és egészségesen, ÉLVE, erejük teljében! Paradis nem vette el tőlük az óriáserőt! Csak… börtönbe csukatta őket? Csak az történhetett!

Felcsuklott, mire Bertolt elmosolyodott, Galliard pedig megeresztett egy halvány vigyort. Dirk és Reiner változtattak a fogásukon; a nagydarab, szőke fiú óvatosan megveregette a hátát. Gyengéden ütögette meg, ügyelt rá, hogy ne okozzon fájdalmat neki.

– Üdv újra az élők között, Jaeger. – Szája szegletében mosoly bujkált, jól látható volt, majd’ kiszúrta Eren szemét. – Azt hittük, otthagytad a fogadat.

– De most már minden rendben lesz. – Galliard közelebb hajolt, az ujjbegyével itatta fel Eren könnyeit, aztán biccentett egyet Dirknek és Reinernak. A két fiú nyomban elengedte Erent; átadták a helyüket Galliardnak, aki pedig… szinte azonnal csontropogtató ölelésbe zárta gyerekkori barátját. – Hiányoztál, haver – suttogta a fülébe, majd állát megtámasztotta Eren vállán. Eren érezte a testén a mosolyát.

– Te is hiányoztál nekem – suttogott vissza. – Azt hittem, megpusztulok, amiért nem tudtam, mit tettek veled.

Semmit sem tettek.

– Tudom.

– Leszámítva persze Liberiót – helyesbített Galliard. – Liberióban… – Elhúzódott tőle, az ő szempilláján is könnycsepp csillant a léghajó félhomályában. Bertolt a kezét nyújtotta Reiner felé, felsegítette barátját; jobbját a vállán támasztotta meg, és egymás mellett állva, boldogságtól ragyogó arccal figyelték Galliard és Eren újratalálkozását. Dirk is felemelkedett, őt is segítették, mégpedig… COLT?!

– Ti mindenkit elhoztatok ide? – csúszott ki Eren száján, ahogy a tekintete összeakadt a fiúéval. Ahogy egy kicsit jobban körülnézett, nemcsak Coltot vélte felfedezni, hanem a harcos-jelölteket. Gabi az ujjait ropogtatta, a haját összekötötte. Mellette Falco állt, remegett, mint a nyárfalevél, mégis próbált dacosan nézni. Udo a fejét csóválta, Zofia halkan sóhajtozott.

A kiskölykök!

Eren szívverése felgyorsult.

Galliard megérintette a karját, magára vonta a figyelmét.

– Köszönöm – mondta lágyan. – Sosem gondoltam volna, hogy így fogsz viselkedni… De amit Liberióban tettél értem… Hogy ennyire… védelmeztél… Azt hittem, ez az én reszortom – tréfálkozott ismét, mire Eren felkuncogott.

– Olyan sokszor húztatok ki a slamasztikából. Barátok vagyunk, Porco. – A barátságuk ellenére ritkán szólította szemtől szemben a keresztnevén a fiút; Galliard valahogy megmaradt Galliardnak, és senki sem vetette a szemére. Most mégis megtette, és tisztán látszott, hogy Galliard arca átmelegedett a neve hallatán.

– Eren…

Elfúló hangja forróságról árulkodott, csordultig telt baráti szeretettel.

– Nem-nem – intette le Eren. A lába füstölgött, nagyon lassan regenerálódott. Galliard mellette maradt a földön, fogta őt, érintette. Hálásan és szélesen mosolygott. – Ez a barátok dolga, nem? Hogy hihetted azt… hogy fordított esetben nem sietek azonnal a segítségedre? Ami volt… az nem múlt el teljesen – ismerte el. – De Mikasa és Armin nem vették át a helyeteket, haver. Ahogyan ti sem az övékét. Máshogyan vagytok fontosak számomra, de ez nem jelenti azt, hogy ez nem ugyanolyan fontosság. Ugyanúgy szeretlek titeket, ugyanúgy meg akarlak benneteket is védeni.

– Vigyázz, csak Pieck meg ne hallja – vigyorodott el a fiú. – Tudod, milyen… Nem szorul senki védelmére sem.

– Hát majd az enyémre igenis fog – makacskodott Eren szintén vigyorogva, majd elkomorult, ahogy eszébe jutott, mi minden történt Liberio óta. Akkor úgy fogadkozott, hogy elsöpri a világ felszínéről Paradist Levi hadnaggyal egyetemben azok után, amiket az otthonával és a barátaival tettek… és most mégis a hátán viselte az ördögök jelképét, a Szabadság Szárnyait. Még mindig magán volt, és tudta, hogy mindenki látta. Az összes barátja, az összes szigeti. Az óceán mindkét oldala. – Porco… – halkult el a hangja. – Kérlek, bocsáss meg – mondta, s csak egy kicsit kellett súrolnia az ujjaival a zöld köpenyt, Galliard azonnal megértette, mire gondolt. Lassan, mintegy mélyen elgondolkodva bólintott egyet, a mutatóujja hegye finoman az anyaghoz ért.

– Sok minden változott, amióta nem láttuk egymást – mormolta, majd Reiner és Bertolt felé sandított. – Ti is ilyen változáson mentetek keresztül, amíg a szigeten voltatok, igaz? – A két fiú összerezzent. Egymásra kapták a tekintetüket, majd vissza Galliardra. Nem találták a szavakat, csak komoran bólintottak. – Hm. – Galliard felsóhajtott. – Vajon mi lehet ebben a szigetben, ami ennyire megváltoztatja az embert? – tűnődött el hangosan. – Kinyílt a csipátok és jobban látjátok már az ördögöket, mi?

– Egész életemben… tévedésben éltem – mondta halkan Eren. – Utána meg hazugságban. Valamennyien meg vagyunk fosztva az emlékeinktől… Pedig a múlt is fontos. Nem azt mondom, hogy harcoljunk újra egymás ellen, csak… Próbáljuk meg őket más szemszögből nézni. Marley támadást mért a szigetre 845-ben, Paradis most visszaadta. Értelmetlen háborút vívunk, és ha észreveszitek, sosincs nyugtunk. Ilyen világban élünk. Amikor nem Paradis ellen háborúzunk, akkor a világ többi országának fenyegetésével kell farkasszemet néznünk. A háborúnak egyszerűen sosincs vége, pedig… jártam egy helyen. – A hangja még inkább megszelídült, a könnyek lassan csorogtak végig az arcán. – Olyan volt, mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna – vallotta meg Galliardnak, és a szeme sarkából észrevette, hogy Dirk megfeszült. – Van egy láthatatlan fonál, ami valamennyi eldiait összeköt. Ez az a fonál, ami úgymond a kapocs az óriáshordozók között. Ennek köszönhetően láthatjuk az elődök és az utódok emlékeit. Ennek köszönhetően láttam az apám emlékeit, Kruger emlékeit… és ezért láttam Frieda Reiss emlékeit is.

– Láthatatlan fonál – ismételte Bertolt. – Tehát ezért látom… Armin emlékeit…

– Mert Armin megszerezte tőled az óriáserőt 850-ben. – Fanyar mosoly ülte meg Eren ajkát. – Miattam – ismerte el. – Bertolt, kérlek… bocsáss meg. Én… – Nem tudom, mit tennék újra egy ilyen helyzetben, tudatában, hogy most mindketten a barátaim vagytok.

De Bertolt szerencsére nem vette magára; félszegen mosolygott, a fejét rázta.

– Hagyd csak, Eren.

Eren mély levegőt vett, Dirk még mindig sokkoltan bámulta.

„Később találkozunk… Eren.”, búcsúzkodott Kiyomi Azumabito Eren Krugertől. „Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint, meg persze mindenki mást, be kell fejezned a küldetésedet.”, mondta Eren Kruger az apámnak… Valójában pedig… Lehet, hogy éppenséggel nekem. Mert… ahogy Frieda is látott a tükörben, úgy akár ő is láthatott engem az apámban. Vagy máshogyan, nem tudom. Ezek csak találgatások.

Ismét levegőt kellett vennie, elevenebbnek érezte magát, mint valaha.

– De azt tudom – folytatta –, hogy a kapocs, ez a láthatatlan fonál igenis létezik. – Felemelte a fejét, egyenesen Dirk szemébe nézett. – Világ a világok között – mondta neki –, ahol maga Ymir Fritz bolyong egy vödörrel a kezében, ott formálja és alkotja meg az embert víz és homok segítségével, hogy amikor eljön az idő… minden újra el tudjon kezdődni. Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák. Minden újra meg újra. Örökké, mert ez a végtelen körforgás lényege. A kétezer éves átok történelme.

– És ennek kell valahogy véget vetni – dörmögte Reiner. Látszólag senki sem lepődött meg a titokzatos „küldetésen”, ami arra utalt, hogy amíg a léghajón tartózkodtak, Dirk bátran fecsegett össze-vissza mindenfélét.

Eren nem bánta.

Legalább nem kellett többet titkolóznia.

De pontosan hogyan is kell befejezni ezt a titokzatos küldetést?

Mi lehet a kulcs?

Az utolsó lehetőség mindig Eldia öngyilkossága marad – jutottak eszébe a Támadó szavai. Ahhoz, hogy győzedelmeskedj, meg kell hozni a legnagyobb áldozatot a világon. A tulajdon életedet eldobni… hogy elősegítsd a békét.

Eren nem akart meghalni. Emberből volt, félt a halállal, mégis számtalanszor szembenézett már vele.

Ha most meghalok, vajon odakerülök Ymir színe elé? – merengett el rajta. Vajon… ismét el fog kezdődni, csak most már mindannyian szabadon születünk a világra?

Megnedvesítette az ajkát, lassan bólintott egyet Reinernak.

– Igen – mondta hangosan. – Ezt kell tennünk. Igaz, Dirk? – siklott a tekintete a fiúra, aki még mindig hallgatott. – Te… én lennél, nem? Reiner mindig azt mondta. A fiú, Eli Lenz, aki pótolta a meg nem értett űrt Mikasa és Armin szívében. Te vagy a harmadik.

– Mégis mennyi mindent megtesznek érted, nem gondolod? – mosolyodott el a fiú; furcsa, fanyar mosoly volt ez. – Értem… nem biztos, hogy ennyi mindent megtennének.

– Ostobaság! – csattant fel Eren. – Ne beszélj így róluk!

Dirk mosolya nem halványult.

– Igazad van – mondta. – Ők tényleg nem ilyenek.

– Persze, hogy nem! – Nagyot lélegzett, meg kellett nyugtatnia magát.
– Nos, herceg – állta a fiú pillantását –, mi a terv? Bevallom, nem kis meglepetést okoztál, hogy itt látlak. Én… álmomban sem gondoltam volna, hogy te is beszállsz a buliba.

– Miért, mit hittél? – húzta fel a szemöldökét Dirk. – Hogy szó nélkül végignézem a húgaim eszement csatározását az Alapító Óriás erejéért? – Igen, pont azt hittem. Te… nem vagy feltétlenül olyan jó ember, mint amilyennek Mikasa és Armin lefestettek nekem. A királyi család tagjai semmit sem tesznek önzetlenül, még Historia sem, aki annyira kilóg a sorból. Még ő is azt mondta, hogy csak teszi, amit mindig is tett, mintha soha sem lett volna szabad akarata.

– Netalán te is arra vágysz? – kíváncsiskodott Bertolt. – Most már nem köt benneteket úgy az eskü, ahogyan régebben. Talán ez is a változás szele… Most már nem biztos, hogy el kell ragadni az uralkodói család kezéből.

– Szükségem van arra az erőre – jelentette ki Eren. – De igen… Nem biztos, hogy nem kellene az uralkodói család tagjánál maradnia.

– Sem Florian, sem Abel nem alkalmas rá, hogy birtokolja. – Dirk ezt meglepő határozottsággal közölte velük. – A lehető legrosszabb választások lennének… És a dolgokat elnézve – pillantott ki a léghajó ablakán. – Sinára, ostoba lányok! Miért kellett ezt tenniük? – forgatta a szemét. – Hallom, Florian felfalta Lady Tyburt.

– És akkor még nem említettem, hogy Lady Tybur szövetséget kötött velem – jegyezte meg Eren csipetnyi ingerültséggel a hangjában. – Semmi szükség nem lett volna erre a hősködésre, de úgy gondolom, a drága húgod biztosra akart menni. Ha már eleve óriáserőt birtokol, könnyebb tudja megvívni a harcot Frieda erejéért. Nem vakon fog a semmiben tapogatózni, ahogyan Abel teszi most… a lázálomban.

– Valószínűleg ez motiválhatta, bármit is mondott.

– Ostoba liba – húzta el a száját Reiner. – Sosem volt sok esze neki sem.

– Csak szeretett harcba bocsátkozni Abellel – legyintett Dirk. – Meg akart felelni a családnak. Ez az ő nagy hibája, semmi több.

– De most mégis ő okoz nekünk problémákat – kotyogott közbe Colt, aki addig némán hallgatta a beszélgetést. – Mr. Zeke… Vajon jól van? – kérdezte aggodalmasan. – Legutóbb még… – próbált ő is kipislogni az ablakon. – Nem állt túl jól a szénája.

Erenben ekkor tudatosult igazán, hogy mi történt. Nem hallgatott Erwin parancsnokra, átváltozott óriássá, mikor észrevette, hogy Zeke bajba került, és az átváltozás erejével felhívta magára Abel eszét vesztett óriásának a figyelmét… A nőstény elérte őt, a markában tartotta emberi testét, majd összezúzta, és abban a pillanatban, amikor megérezte, hogy igazi bajba került, egyetlen egy dolgot tehetett: megváltoztatta az idegpályáját, hogy még véletlenül se ölhesse meg végleg Abel.

És aztán még sok minden más is történt. Levi kivágta Abel szorításából, levágta az éppen regenerálódni próbáló lábát is, majd feljuttatta őt a léghajóra.

És Zeke odalent maradt.

Zeke…

Lent maradt a szörnyekkel körülvéve.

– A kurva életbe! – káromkodta el magát. – ZEKE!

– Nyugalom, Eren! – mondta rögtön Bertolt. – Tényleg nemcsak malmoztunk idefent!

– Minden rendben van már – bólogatott Reiner is. – Ne aggódj.

Zeke… – Eren nyelt egyet, ahogy a testvérére gondolt. – J-jól van?

– Igen – mosolyodott el Bertolt halványan. – Higgy nekünk.

– Neked… – Eren rászegezte a mutatóujját, szándékosan addig fészkelődött, míg el tudott fordulni Dirktől. – Neked elhiszem, Bertolt – mondta, mire a fiú mosollyal az arcán bólintott.

– Köszönöm, Eren.

A léghajó megmozdult, magasabbra emelkedett.

– Oh – lepődött meg Dirk. – Itt az idő.

– Milyen idő?

– Visszaindulunk. A csata még javában tart, de… ahogy látom, Frieda meghozta a döntését.

– Frieda?

Eren dühödten nézett le a lábára; még mindig nem nőtt vissza, hogy az ablakhoz tudjon rohanni, így kénytelen volt előrelökni magát csípőből, hogy valahogy előrébb kerüljön. Galliard és Reiner nagyot sóhajtottak, majd segítettek neki eljutni odáig, hogy kilásson. Ami alattuk zajlott, nos, az volt maga a földi pokol.

– Ezt egyszerűen… nem hiszem el – suttogta döbbenten; a hangját megszínezte egy kissé a rettegés. A lángokat eloltották, alig maradt valami a Reiss királyi rezidenciából. A füsttől terhes levegőben kirajzolódtak a hatalmas óriásalakok, Zeke Bestiájának csupán a porhüvelye látszódott.

Florian rárontott Abelre, mire Frieda hátulról belémart.

Nem lehetett megállapítani, hogy éppenséggel kit akart védeni igazán. Ha választania kellett, vajon melyik testvérének kívánta adni az erejét?

Amikor nem Abelt védte, akkor Florian életét próbálta megmenteni.

Maga a királynő… teljesen összezavarodhatott, ahogy választásra kényszerült a saját családtagjai közül.

Más zaj is hallatszódott. Valaki elkapta a kötelet, amit időközben Colt segítőkészen ledobott, éppen húzta fel magát a léghajóra vicsorogva, nagy verejtékek árán.

Eren könnyeket érzett az arcán, alig bírta őket visszanyelni.

– NE ŐRÜLJ MEG! – ordította le Dirk. – A POKOLBA IS, FLO, HAGYD A FRANCBA!

Alant penge villant, az átváltoztatott emberek egytől egyig meghaltak valamelyik felderítő keze által. Levi mozdult, átszelte a levegőt, elérte Florian nyakszirtjét. A lány óriása éppen hátulról tapadt Abel nyakába, aki fújtatott, dühöngött és üvöltött, míg Frieda zihálva, kifulladva lépett hátrébb, hogy teret adjon a legendás Ackermannak.

A penge a húsba mélyedt, a Háború Pörölye üvöltött dühében: Levi a szemük láttára metszette ki Florian remegő testét az óriása forróságából, mire maga a pöröly is kiesett a kezéből. Ketyeg az óra, Levi hadnagy. Ketyeg az óra, hogy megmentsük, akiket meg kell mentenünk. Erre utalt volna?

Florian óriása megmerevedett, a test nagy puffanás közepette dőlt oldalra, terült el teljesen Abel lába előtt. A lány sikoltozott, amennyire még eszméleténél volt, rúgott-kapálódzott, próbálta magát elkeseredetten kitépni Levi halálosan szorításából, aztán megjelent az oldalán Mikasa, ellőtt mellette, a királynőhöz tartott, s Eren legnagyobb meglepetésére még valaki elsuhant.

– Né, kölykök – vigyorgott Kenny; kalap híján látszott, hogy elkezdett kopaszodni. – Hiányoztam?

Az óceán mindkét oldalának utolsó Ackermanjai büszkén vetették bele magukat a csatába. Levi a magasba suhant, megragadta a kötelet, fél kézzel tartva Floriant, alaposan megrázta a lányt, és valamit még üvöltött is annak arcába, ám hangját elnyelték az óriások üvöltései. A felderítők meghátráltak, Kenny mondott valamit Frieda óriásának, Mikasa pedig bólintott. A figyelmüket Abel felé fordították, aztán felröppentek, s Frieda hátramaradt.

A királynő utolsó küzdelme – jutott valamiért Eren eszébe. Az utolsó esély… mindig az öngyilkosság. Frieda… te tudod a legjobban, miért kell most ezt tenned.* Te… láttad, igaz? A láthatatlan fonál valamennyiünket összeköt. Amit én látok, azt te is láthatod… Te… Tudod a végzeted, igaz?

Zeke felkapaszkodott a léghajóra; úgy festett, mint aki maratont futott, csurgott róla az izzadtság. Eren a kezét nyújtotta felé, a lába mozdult, az egyik már regenerálódott. Előredőlt, elérte Zeke jobbját, és a bátyja elkapta azt. Megszorították egymás kezét, aztán megszorították egymást is; úgy ölelkeztek, mintha kétezer éve látták volna egymást utoljára.

Utána Zeke átkarolta, Eren pedig a vállának döntötte a fejét. A férfi ujjai a sötét tincsei közé siklottak, gyengéden fésülték, simogatták őket, és közben alattuk Frieda és Abel egymásnak estek. Végtagok szakadtak szerteszét, Frieda kínnal teli üvöltése könnyeket csalt Eren szemébe. Levi felpenderítette melléjük Floriant, majd ő maga is feljutott. A lány reszketett a dühtől, az arcát tenyérnyom díszítette.

Pofon?

Levi lekevert volna neki egyet?

Eren mulatságos gondolatnak tartotta.

– Neked kellett volna segíteni! – vicsorogta oda neki Florian, mikor felfigyelt rá. – Nem hiszem el, hogy ezt sem bízhatom rátok, ti szerencsétlenek!

Florian. – Elhallgatott, mikor meghallotta Dirk szigorú hangját. – A helyedben nagyon gyorsan befognám.

Florian úgy is tett. Csendben maradt, lecsúszott a földre; arcát a tenyerébe temette. Rázkódott a válla a néma zokogástól, és amikor az üvöltés elhalt, Eren összerezzenve nézte végig, amint Abel a földre kényszeríti Frieda királynőt.

Az apját látta, az apját ugyanebben a pozícióban… Az apját, amint egyenesen Frieda nyakának esik.

Ne…

Abel harapott, marcangolt, forró vér fröccsent minden irányba… És Frieda óriásának feje a levegőbe repült…

És mintha nemcsak az óriásfej szállt volna a magasba, hanem a megöregedett emberfej is…

Eren ősz tincseket látott, utolsó perceket, amikhez elérkeztek. Zeke vasmarokkal szorított, sápadtan figyelte a történteket. Teljesen megrendítették a látottak, de Eren meg tudta érteni; valamennyien görcsbe rándult gyomorral figyelték Frieda és Abel mindent eldöntő, végső csatáját.

Frieda…

Frieda királynő utolsó küzdelme vereséggel zárult. Abel a szájába tömte nővére testét, legalábbis azt, ami maradt belőle; csontok ropogtak, vér fröcskölődött, aztán nyelt egy jó nagyot, otromba óriásának férfias ádámcsutkája mozgott, és Frieda Reiss… Paradis királynője, a falak uralkodója… végre békére lelt.

Szabad lett.

Talán örökre.

Alattuk egy eszét vesztett óriás testében új királynő éledezett, arcát óriássá változás jelei tarkították, felnyíló szeme lilán örvénylett.

Oh – suttogta Eren, ahogy megértette, amit látott. – Hát megint te vagy az…

A száznegyvenötödik király és az utálatos ideológiája.

Karl Fritz.

Visszatért.

A léghajó nekiindult, miközben újabb meg újabb alakok kapaszkodtak fel rá, s lassan a hátuk mögött hagyták Paradist és vele együtt annak új uralkodóját, aki az első falakon belüli király uralma alatt állt. Talán azóta őrajta fogott az átok, amióta megszületett. Talán azért alakult másképp a történet, hogy előbb-utóbb színre lépjen.

Talán…

Talán.

Csak találgatni lehetett.

– Te vagy az.

Eren csak ezt az egyet tudta biztosra. Zeke-nek dőlt, a bátyja a felkarját is simogatta, gyengéden próbálta nyugtatni, mint kiskorában, amikor rosszat álmodott, és a világ, a nagyon megváltozott világ mintha nem is változott volna akkorát.

– Karl Fritz… – motyogta. – Te vagy az.

Mindig is te voltál…

Abel Reiss.


Megjegyzés: *Teória, miszerint Frieda a láthatatlan fonál révén tudta, hogy el fogják lopni az erőt a királyi családtól, ezért hagyta, hogy Grisha legyőzze őt a harcuk során. Ugyanez érvényesült most itt is; tudta, hogy az ideje véges, ezért meghozta a döntését, és kvázi öngyilkosságot követett el azzal, hogy engedte Abelnek, hogy felfalja. Ő mindig mindent tudott. A küldetést Erennek kell befejeznie – ezért ennek érdekében cselekedett a történet során.
Ettől függetlenül nem kell aggódni, a Zeke/Frieda szál nem marad ennyiben (bár szó, ami szó, eddig eléggé tragikusnak tűnik).

Abel, szegény Abel, aki mindig annyira utálatos karakter… ÚRISTEN, DE IZGATOTT VOLTAM, amikor ezt a fejezetet írtam! Gondoltátok volna, hogy pont ő lesz az, aki mindig is Karl Fritz ideológiájának irányítása alatt állt? Gondoltátok volna egyáltalán, hogy visszajön majd a hőn szeretett ideológia? Nagyon haloványan utalgattam rá, hogy Abel mindig is utálta Erent, és Eren igazából sosem értette, mire fel, plusz, hogy mindenáron meg kell szereznie az Alapító Óriást, mert már túl sokat várt rá. :) A gyűlölet, amit Abel Eren iránt közvetített, igazából Karl Fritz bosszúsága volt, amiért Eren keresztbe húzta a számításait (hiszen amíg ő birtokolja az Alapítót, nem fog az ideológia), és a vágy Frieda óriáserejének birtokolására… Karlé volt, hogy újra békét teremthessen (amiről Abel is mindvégig papolt). Alapvetően egy nagyon rendes lány lenne szerintem, de… a hatalomvágya… nos, Karl közbeszólt.
Meglepődtetek? ˆˆ

A következő fejezetben jó pár hónapot fogunk ugrani időben! ;) (És nagyon halványan megjelenik az Eren/Florian szál. De tényleg nagyon halványan. Kb. megemlítem és már nem is létezik… És még nincs vége az Eren/Pieck szálnak sem, de Levi és Eren megkapják a maguk pillanatát, lentebb is látható.)

Folytatás 2-3 hét múlva, fejezetcím: Sorsunk kovácsai
Pontos dátumot nem tudok még, jelenleg el vagyok havazódva a záróvizsgáimra való készülődés miatt.

Beharangozó:
„Az ujjai feljebb siklottak, puhán és könnyedén, és Eren azon kapta magát, hogy beledöntötte az arcát az érintésbe. Remegett, és mindent megadott volna érte, ha Levi a karjába zárta volna.
– Levi… – Egy kicsit húzódott el, aztán fogta magát, az arcát a férfi vállának döntötte. Belefúrta, belélegezte az illatát.”