2023. február 26., vasárnap

Hírek

Helló Mindenkinek! ^^

Ha van még valaki, aki esetleg látogatja a blogot és nem a manga miatt, hanem az írásaim miatt... akkor az lehet, hogy örülni fog.

Hosszú a kihagyás a részemről, tudom, egyrészt én azok közé tartozom, akik nem szerették a manga befejezését, és emiatt nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy írjak / a blogot működtessem. Most adok egy újabb esélyt – mert egyébként szerintem a Mappa remek munkát végzett az animével, és ha már hamarosan elstartol a rétestészta újabb része, a Part 3 első felvonása, úgy döntöttem, elkezdem feltölteni a blogra a gépemen porosodó írásaimat. (Még az is lehet, hogy a korábban beharangozott fanfiction fordítást is – legalábbis azt, ami megvan belőle.)

Másrészt, fontosnak tartom leszögezni, hogy a kihagyás mögött több dolog is áll, nemcsak, hogy csalódtam a mangában. Fanfictionök helyett saját világokat alkottam, és inkább csak kikapcsolódásképpen, csak magamnak írtam. Ezen kívül van ez a „karrier”-dolog is... Ügyvédi irodában dolgozni nem könnyű, nagyon kevés szabadidővel jár, gyakran még hétvégén sincs nyugtom... De most összeszedem magam. Szeretném összeszedni magam és nem elhanyagolni többé a blogot. (Mangafordítást nem fogok most vinni, a munka és a szakvizsgára való felkészülés mellett nem lenne rá időm.)

Úgyhogy a fentiek ismeretében, ha van valaki még, akit érdekelnek az írásaim, annak jelzem, hogy terveim szerint visszatérek – amennyire csak tudok, amennyire csak az időm engedi. :)

2021. július 9., péntek

Hírek

Sziasztok!

Szóval... lassan a csapból is ez folyik, de: a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról szóló 2021. évi LXXIX. törvény miatt kénytelen voltam módosítani egy kicsit a beállításokat a blogon.

Kérdés/kérés esetén változatlanul elérhető vagyok itt is, illetve e-mailben:

dettanetta[kukac]gmail[pont]com

A közeljövőben várhatóan több életjel lesz a blogon, egyelőre viszont nagyon sokat dolgozom és nagyon kevés a szabadidőm.

2021. május 30., vasárnap

Hírek a mangafordításról (alternatív befejezés)

Sziasztok!

Készülődik egy alternatív befejezés a rajongók részéről, 100+ oldal, a manga utolsó 3 fejezetét fogja átdolgozni egy nagyon hosszú fejezetben, melyet több részre osztanak. Az első rész már kijött angolul, egyelőre felvettem velük a kapcsolatot, hogy megkérjem a fordítási engedélyt. ^^ Aztán meglátjuk, mi lesz. Ha van bármi hírem, mindenképpen jelzem.

~ a legfrissebb hírem egyelőre, hogy a csapat nem szeretné, hogy más oldalon is publikálva legyen a doujinshi. Jelenleg 15 fordító áll rendelkezésükre (gyanítom, egyik se magyarra fogja fordítani...), de amint szükség lesz még fordítóra, bevonnak még másokat. Tiszteletben tartom a kérésüket, és amíg nem kapok direkt választ, nem fordítom le.

Megjegyzem, ha lesz is belőle valami a közeljövőben, elképzelhetően tartom, hogy én csak átirányítalak benneteket, mert a Shingeki no Kyojin Hungary fb oldal is jelezte, hogy lefordítaná az alternatív befejezést. Részemről semmi akadálya, így is itt van még nekem a No Regrets manga. :-)

FRISS (!)

Shingeki no Kyojin Hungary facebook oldalán olvasható is a fordítás egy része. ^^

2021. május 19., szerda

Mangafordítás (139. fejezet EXTRA oldalak)

Sziasztok!

Korábban már beharangoztam, de a Shingeki no Kyojin c. manga 139., egyben utolsó fejezetéhez készültek EXTRA oldalak is. Sajnos vagy nem sajnos (döntse el mindenki maga), viszonylag kevés, és még kevesebb volt vele a fordítási munka...

Link: 139. fejezet EXTRA oldalak

Jó olvasást kívánok! ^^

2021. május 16., vasárnap

A Szabadság Szárnyai – 14. felvonás [Levi x Eren (80+ manga spoiler)]

Szabadság Szárnyai

 

14. felvonás

 

Tartalom: Eren megtudja az igazságot.

Páros: Levi/Eren; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Jean/Armin, Sasha/Connie

Megjegyzés: Mondanám, hogy kemény manga spoiler… de csak elhúzódott ez a sztori odáig, hogy a 3. évad ismeretében már érthető egy-két történés. :D

(Igen, érkezik Zeke és Dina, + Grisha szörnyű tette és annak oka.)

Extrán hosszú, friss és ropogós…

Jó olvasást kívánok! ^^


 

Eren zárolta a telefonja képernyőjét, majd félredobta a készüléket. Az elmúlt másfél napban más se csinált, csak Dina Fritz mosolygós képét bámulta, amit Armin küldött át neki, de azon kívül, hogy semmit se értett, és csak még jobban fájni kezdett a feje, nem jutott előrébb. A rejtélyes üzenetek és hívások megszaporodtak. Többé nem érdekelte, hogy Levinak tetszik vagy nem tetszik, igenis felvette a telefont, ha csörgött, beleszólt, és amikor senki sem válaszolt, dühösen rákiabált az illetőre, hogy fejezze be a zaklatását, vagy feljelenti. Komolyan gondolta minden egyes fenyegetését, a titokzatos hívó szemlátomást azonban bizakodott.

Tényleg nem értette magát, hogy miért nem váltotta be az annyit ígérgetett fenyegetéseket.

– Talán azt kellett volna tennem… – dörmögte, miközben kortyolt egyet a kávéjából. Viccesnek találta, hogy egy teázóban görcsösen ragaszkodott a reggeli kávéjához, de soha nem mondott volna le róla, bármilyen ízletes is a Szabadság Szárnyaiban felszolgált tea. Szerencsére Levi nem csinált belőle problémát; amilyen precizitással készítette a vendégek teáját, ugyanolyan nagy gondot fordított Eren kávéjára is, nem mellesleg, bátorkodott megjegyezni, mennyire káros az egészségére, de Eren ilyenkor csak megrántotta a vállát. Középiskolás korában szokott rá a kávéra, a teákat viszont gyerekkorától fogva nem szerette.

Vicces az élet – gondolta –, amiért pont veled sodort össze, Levi.

A férfi a pultban tevékenykedett, fél szemét mindig rajta tartotta. Nem költöztek össze, viszont Eren lassan több időt töltött a Szabadság Szárnyaiban és Levi lakásán, mint a saját otthonában, Arminnal és Jeannal (mert az a lóarcú gyökér is rendszeresen a nappalijukban lopta a napot, hogy tényleg semmi haszna ne legyen). Fejcsóválva gondolt erre, egyáltalán nem bánta, amiért így alakultak a dolgok. Nem érezte azt, hogy elkapkodták volna, felnőtt volt, ahogyan Levi is, végig tudta gondolni, hogy mit akar… márpedig ő azt az életet akarta, amit Levi nyújtott számára, efelől most már teljességgel megbizonyosodott. Szerette a kapcsolatuk dinamikáját, a férfi száraz humorát – mert kár lett volna tagadni, hogy olyat is tartogatott a tarsolyában –, a meghitt pillanatokat, amikor levetkőzte hideg álarcát és mutatott abból, amilyen valójában volt. Mindent szeretett, ami vele volt kapcsolatos.

Halkan felsóhajtott – az utolsó korty kávé különös mód megkeseredett a szájában. Nem Levinak tulajdonította, sokkal inkább az elmúlt hetek feszültségének. Valahányszor megrezgett a telefonja, görcsbe rándult a gyomra, hogy egy újabb rejtélyes, megmagyarázhatatlan üzenetet fog kapni… vagy egy újabb képet. Ki volt ez a zaklató? Honnan ismerte Dinát? Nem lett volna szabad ismernie…

Dináról kevesen tudtak, sokáig Eren sem hallott felőle. Gyerekkorukban Armin nem szeretett mesélni a családjáról. A nagyapja nevelte fel, az öreg Arlert úr gondoskodott Erenről és Mikasáról is, miután Eren édesanyja meghalt, Grisha pedig felszívódott. Emlékezett, az anyja temetését követően odaállt Armin elé, és mélyen a szemébe nézett:

– Most már én is árva vagyok – mondta halkan, mire Armin átölelte.

– De nem vagy egyedül… Amíg együtt vagyunk, nem lehetünk egyedül – szorította meg a kezét, majd szélesebbre tárta a karját, így Mikasa is hozzájuk tudott csapódni. Eren azt se felejtette el, hogy aznap mindhárman reszkettek egy kicsit. Hideg volt, mégsem a hidegtől, mert a jeges érzést kellemes meleg váltotta fel, amelyet a szoros ölelések nyújtott számukra.

– Menjünk haza, gyerekek – hívta őket Mr. Arlert. – Hamarosan esni fog…

Eren aznap szeretett volna megfürdeni az esőben, végül mégis eleget tett Armin nagyapja kérésének. Az idős férfi arra a rövid időre, amíg velük volt, az ő nagyapjává is vált. Miután hosszan tartó betegeskedést követően végleg elaludt, ugyanúgy gyászolta, mint Armin – a sírás mindannyiuk torkát fojtogatta –, amikor pedig megtalálták a családi képeket… Armin sokáig kuporgott a földön, rázta a sírás, miközben az édesanyjáról készült fotót szorongatta.

A kép hátuljára valaki gyöngybetűkkel a következőket írta: Fritz-lányok, mellé napra pontosan a dátumot is, amikor lencsevégre kapták őket. Armin édesanyját… és azt a másik lányt, akit úgy hívtak, Dina.

– A nagynénéd? – ráncolta a homlokát Eren.

Armin megvonta a vállát.

– Nem tudom – felelte. – Valamiféle rokon, azt hiszem.

– Fritz – simított végig a képen Eren; tűnődve nézte a nevet. – Vajon honnan olyan ismerős?

– Nem tudom. – Armin fáradt sóhajjal felelt; csupán ismételni tudta magát. – Nagyapa ritkán mesélt anya családjáról. Hiába kérdezgettem, mindig azt mondta, hogy anya jobb’ szeretett hallgatni, mintsem a múltjáról beszélni. A családi fotóalbumaink is inkább apa családjának a képeivel teltek meg… Láthatjátok, anyáról alig találni valamit.

Később, a sokadik nyomozást követően, a kamaszéveiket taposva hallottak újra a titokzatos lányról. Armin egy könyvesboltban dolgozott diákmunkásként, amikor betévedt hozzá egy furcsa pasas. Alacsony, különc férfi látszatát keltette, ahogy hosszan nézelődött a sorok között; szőke haját rövidre nyírta, világos szeméből sütött a kíváncsiság, mikor odasomfordált a pulthoz, és megszólította Armint:

– Ezt a könyvet én is szeretem – jegyezte meg vidáman; élénken fénylő pillantása azon a példányon nyugodott, amit Armin két vásárló között, a pult alatt olvasott, de a nagy kapkodásban az asztalon felejtett. A nagyapjától örökölt kötet volt, a világ felfedezéséről szólt.

Eren, aki értékes szabadidejét akkoriban arra használta fel, hogy feltartsa Armint a munkában, homlokráncolva fürkészte a pasast. Valahonnan nagyon ismerősnek találta, ám hiába tanakodott, nem tudott rájönni, hogy honnan. Gyanakvóan mérte végig, mert sosem lehettek elég biztosak abban, hogy miféle zaklatót sodort eléjük az élet, a férfi azonban csak kedvesen mosolygott és udvariasan társalgott, mintha csak tudta volna, hogy Eren megfigyeli.

– Te Mr. Arlert unokája vagy, igaz? – A sokadik udvariassági köröket is lefutották már, mire végre kibújt a szög a zsákból. A pasas finoman elmosolyodott, mikor Armin arcára kiült a meglepettség, majd megnedvesítette az ajkát, sóhajtva elfordította a fejét. – Sejtettem – mormolta. – Hasonlítasz édesanyádra.

– Ismerte az anyukámat? – döbbent meg Armin. – Ki maga?

– Hm… Egy régi barát – mosolygott a férfi, miközben lassan a kabátja zsebébe nyúlt. Eren felkészült a legrosszabbra – a késre, a pisztolyra, bármire, amivel döfni, szúrni vagy lőni lehet, tehát alkalmas egy fegyveres rablás elkövetésére… de a férfi csupán a pénztárcáját húzta elő, abból pedig egy kissé viseltesnek tetsző fényképet. – Tessék – mutatta Armin felé. – Azt hiszem, ezzel meg tudom nyugtatni a barátodat – sandított Erenre. A fiú a fogát csikorgatva próbált udvarias vigyort (vicsort) erőltetni az arcára.

Armin keze remegett, mikor átvette a képet.

– Anya… – suttogta. Eren odasomfordált hozzá, a háta mögül pillantott le a szőke fiú kezében tartott fényképre. A pasas nem hazudott, tényleg ismerte Armin édesanyját. A fényképről hárman mosolyogtak vissza rájuk: az egyik vitathatatlanul Mrs. Arlert volt, míg a másik az ismeretlen pasi… a harmadik pedig…

– Dina? – kerekedett el a szeme. – Dina Fritz?

A férfi erre meghökkent.

– Ismeritek?

– Csak a nevét – válaszolt Armin sietősen. – A családi fényképek között találtunk rá. A szüleim kiskoromban haltak meg… Sosem hallottam róla, egészen mostanáig – tette hozzá, bizonytalanul szemlélve Dina csinos arcát. – Valamiféle rokonom lehet – tippelt –, nem tudok róla többet. Talán anya… testvére? – ráncolta a homlokát.

– Unokatestvér – helyesbített a férfi. – Távoli rokon, ráadásul az élet gondoskodott róla, hogy hosszú időre elszakadjanak egymástól… de édesanyád nagyon szerette Dinát, és Dina is őt.

– És maga onnan ismeri őket, hogy…? – szakította félbe Eren élesen.

A férfi megvonta a vállát.

– Az egyetemről, természetesen – válaszolta.

– Aha. – Erent egyáltalán nem győzte meg, ám Armin figyelmeztető tekintetét látva inkább nem firtatta. Armin nem szerette az ellenségeskedést, és mindig túlaggódott, amikor Eren vagy Mikasa védelmezően léptek fel vele szemben. Eren felelőtlennek nevezte ezért, de többnyire tiszteletben tartotta a kérését, és szavak helyett csupán „megfigyelt”, azzal úgysem ártott senkinek. – Mit is mondott, hogy hívják? – morogta, miután elbúcsúztak a férfitől, s csak a szélcsengő halk hangja, illetve a régi, gyűrött kép Armin kezében emlékeztetett, hogy valaha is ott járt a boltban.

Armin gyengéden végigsimított a fényképen, majd a táskájába csúsztatta.

Uri – felelte halkan. – Csak annyit mondott, hogy Urinak hívják.

– Értem. – Eren még mindig ingerülten bámulta az ajtót. – Remélem, soha többet nem jön vissza. Nem bízom benne.

– Te sosem bízol senkiben, Eren – sóhajtott fel Armin.

– És milyen jól teszem!

Szerencsére nem kellett többet aggodalmaskodnia: a látogatást követően Uri egyszer sem fordult meg a könyvesboltban – mintha letudta volna a kötelességét, hogy beszélt néhány szót egykori barátja egyetlen gyermekével. Nem vette a szárnyai alá Armint, nem gondoskodott róla – mintha ennyi elégnek bizonyult ahhoz, hogy tiszta legyen tőle a lelkiismerete. Eren és Mikasa fellélegezhettek.

Most, hogy az a rejtélyes valaki, aki egy pillanatra sem hagyta abba az üzenetekkel való bombázást, annyi év távlatából előhozakodott Dina nevével, akaratlanul is visszaemlékeztek arra az ominózus találkozóra is. A furcsa férfira a könyvesboltban, arra, hogy csupán a keresztnevét volt hajlandó elárulni.

– Milyen jó, hogy nem bíztam benne… – morogta sötéten, a telefonjára sandítva. – Lefogadom, hogy ő szórakozik velünk. – De ha tényleg ez az Uri szórakozott velük, akkor mit akart tőle? A könyvesboltban egyedül Armin érdekelte! Eren viselkedése mulattatta ugyan, ám minden figyelmét egyértelműen Armin kötötte le!

– Kiben nem bíztál? – huppant le mellé hirtelen Isabel. Sötétvörös haját aznap is két apró copfban viselte; vidáman játszadozott az egyikkel, miközben kíváncsian tanulmányozta Eren arcát. Szeleburdi lányként viselkedett, ám nem tudta teljesen megtéveszteni Erent: akadtak olyan szituációk az életben, amelyek megkövetelték a komolyságot, és amelynek megfelelően teljesített.

– Senkiben… – motyogta. – Nem fontos – tette hozzá gyorsan, abban reménykedve, hogy a lány nem fog többet faggatózni. Levi szerint, ha Isabel egyszer valamit a fejébe vett, akkor nem lehetett leállítani. – Figyelj, Izzy… Szerintem Levi ki fog nyírni, ha nem állsz fel nyomban. A hatos asztalnál rendelni akarnak.

– Majd Petra kiszolgálja őket – vonta meg a vállát a lány, majd az asztalra könyökölt, állát a tenyerén támasztotta meg. Nem szabadulsz tőlem egykönnyen, üzente a tekintetével, mire Eren fanyarul elmosolyodott. Pont ettől tartott. Semmi kedve nem volt most arról a titokzatos pasasról beszélgetni. Sem Dináról. Isabel elmondaná Levinak, Levi meg készpénznek venné, és… Eren nem akart belegondolni, hogy pontosan mit is tenne.

Lehet, hogy Urinak semmi köze hozzá – gondolta. Ő tényleg csak Armin miatt jött a könyvesboltba… Ráadásul évekkel ezelőtt! Gyerekek voltunk még! Mégis, ahogy Isabel a kezére fektette a sajátját, és aggódva őt vizslatta, átjárta a jeges hideg. Valamit elfelejtettem… – nyelt egyet, ahogy félrekapta a tekintetét a lányról. Mit felejtettem el? Mire nem emlékszem…? Uri… Urihoz van köze?

Uri…

Ha még egy szót ejtünk Uriról… A villámra döföm a szemecskéjét, Reiss uraság… A villám hegyére, pont ide…!” – villant az elméjébe hirtelen egy nem is olyan távoli emlék. A Reiss család asztalánál ültek Historiával, és Kenny Ackerman hangjából vad, gyilkos harag áradt, ahogy megfenyegette Rodot. Akár a folyékony higany, borzongott meg az emlékre Eren; a hideg düh egyenesen beléfojtotta a lélegzetét.

Ha még egy szót ejtünk Uriról…

Uriról…

– Istenem! – zihált fel, ujjai görcsösen markoltak az asztal peremébe. Úgy rántotta el magát Isabeltől, mintha a lány megégette volna, és ahogy felugrott, a kávéscsésze nagy koppanással gurult le az asztalról. Hogy nem jutott eszébe? Hogy felejthette el Urit? Véletlen lett volna? Véletlenek nem léteztek!

Hangosan dübörgött a szíve. A teázóban éles csend lett, mindenki őt nézte.

Levi sietve megkerülte a pultot, és amikor célba vette, Eren semmi másra nem vágyott, mint hogy a karjába vesse magát, ám abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Reszketni kezdett, elszorult a torka.

– Eren… – Isabel a telefon kijelzőjére sandított. Eren tudta, mit lát: az ismeretlen számot. A zaklató számot. Másodpercek töredéke alatt hozta meg a döntését, és csak remélni merte, hogy nem bántja meg sem a lányt, sem Levit. Megragadta a telefonját, szabad kezével pedig a táskája után kapott.

– Ne haragudjatok! – suttogta, s mielőtt Levi odaért volna, már megiramodott a bejárati ajtó felé.

– Eren! Várj! – Isabel kiáltását elnyelte a szélcsengő.

Mire feleszmélt, már a buszmegálló felé futott, kezében az időközben elnémuló telefonját szorongatva. Mintha lépteket és kiáltásokat hallott volna a háta mögül, valaki feltépte a Szabadság Szárnyai ajtaját, de nem törődött vele: befordult az utcasarkon, és a buszmegálló helyett a sikátorok felé vette az irányt.

Talán nem ez életem legokosabb döntése… – Egy utolsó figyelmeztető gondolat, ennyi még eljutott a tudatáig. Vér dobolt a fülében, a Reiss családnál tett látogatással kapcsolatos emlékek, az apja szörnyűséges bűnének gondolata egyenesen a torkát fojtogatták, meggátolták, hogy józanul gondolkodjon. Mintha nem kapott volna levegőt, mégis a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.

Addig futott, amíg már azt sem tudta, hol jár. Nem ismerte az utcát, amerre betévedt, és egy pillanatra, ahogy nekivetette a hátát az egyik, talán fél évszázaddal korábban galambszürkére festett ház graffitis falának, elöntötte a pánik. Fényes nappal is ugyanazt a félelmet érezte, amit esténként, amikor a szeme láttára elevenedett meg az Alvilág és árasztott el mindent a sötétség Trostban. Ez Mitrasban sosem fordult volna elő, legalábbis nem a felszínen.

Élesen szívta be a levegőt, megrebbent a szemhéja.

A telefonját futás közben némította le, de így is halkan rezgett a kezében. Mostanra teljesen elgémberedtek az ujjai, annyira görcsösen szorította a készüléket.

– Mi a fene ütött belém? – suttogta. Mikor lepillantott, nem lepődött meg, hogy több tucat nem fogadott hívás és dühös SMS várta Levitól; a férfi mindegyik üzenetben követelte, hogy azonnal mondja meg, hova ment. – Mintha tudnám… – morogta Eren. – Azt sem tudom, hol vagyok. – Trost viszonylag nagy városnak számított, csak bizonyos szegleteit ismerte. Az ajkát harapva nézett körbe, de még csak az utca nevét sem találta meg elsőre. Végül kiszúrt egy táblát, amiről már lekoptak a betűk. Nagyon nagy segítség volt, nem jutott előrébb.

Feloldotta a telefonja kijelzőjét – az utolsó üzenet Armintól érkezett.

Eren – írta a fiú –, most hívott Levi! Komolyan kimenekültél a teázóból? Hol vagy? Nagyon aggódunk! Hívj vissza!

Ugye nem miattam mentél el? – Isabel SMS-éből sütött az aggodalom.

Ne haragudj, Eren! Nem akartalak felzaklatni!

Eren mélyebbre harapott az ajkában, érezte a szájában a meleg vér fémes ízét. A pánik késztette ösztönös mozgásra, egész testében bizsergett.

– Lehet, hogy csak tévedés az egész… – mondta magának csendesen. – Lehet, hogy ez az Uri nem az az Uri, aki ismerte Dinát. Bármi lehetséges… Különben is, az az Uri, aki ismerte Dinát, nagyon hason… Ó. – A hang, ami feltört belőle, hitetlen nyögésre emlékeztetett. Uri. Tényleg te vagy az… Istenem, tényleg te vagy az!

Aznap, amikor találkozott a férfival, nem tudott rájönni, hogy mit talált benne annyira furcsának. Nézte a képet, amit Arminnak adott, nézte a férfi ismerős-ismeretlen vonásait – hogy nem jött rá, hogy Uri sokkal több volt, mint aminek állította magát? Nemcsak egy egyetemi barát, hanem annál sokkal több.

– Uri Reiss – suttogta. – Historia nagybátyja. – És van valami köze Dinához is, gondolta. A rokona lehet. Ha pedig a rokona…

Felnyögött, a telefonja újból berregni kezdett: Levi még mindig nem adta fel, hogy utolérje. Elfogta a bűntudat, amiért semmilyen életjelet nem adott magáról (és minden bizonnyal alaposan ráhozta a frászt a férfira és a teázóban dolgozókra.)

Légyszi, ne legyél rám dühös! Ne legyél rám ANNYIRA dühös – pontosított magában, majd egy utolsó sóhajtás kíséretében fogadta a hívást. A vonal túloldalán egy pillanat erejéig mély csend honolt.

– Halló? – szólt bele tétován. – Levi, én…

– Hol vagy? – kérdezte halkan a férfi.

– Nos, ez nagyon vicces kérdés… – Kényszeredetten nevetett, ahogy a lekopott betűket fixírozta a táblán, ám sejtette, hogy Levi annyira nem értékelte. – Az a helyzet – vett mély levegőt –, hogy fogalmam sincs.

– Eren!

– Ne haragudj…

– Nem haragszom… pedig kellene. – Sötét, morgós hangjába fáradtság vegyült a vészjósló éllel. – Még mindig nem fogtad fel, mekkora veszélyben vagy?!

– De, felfogtam.

– Akkor meg?!

– Nézd, én… – Nem tudom, mi ütött belém? Ezt mégsem válaszolhatta, pedig ez volt a fájdalmas igazság. Reszketve szorította a füléhez a telefont, de minden egyes eltelt másodperccel érezte, hogy veszít az erejéből; hogy mindjárt itt a pillanat, amikor le fogja tenni, jóval azelőtt, hogy Levi megtudná tőle, hogy hol járhat. – Sajnálom – mondta. – Tényleg nagyon sajnálom, Levi. Tudom, hogy nagyon aggódtok, de… – De eljutott arra a pontra, hogy megszakítsa a hívást, és ezt Levi is megérezte.

– Eren, várj! Ne tedd még le!

– Sajnálom… – És kinyomta.

Tudta, hogy a férfi nyomban megpróbálja majd visszahívni, ezért gyorsan cselekedett: azelőtt tárcsázta az ismeretlen számot, hogy Levi újra próbálkozott volna. Már csöngött, amikor a telefonja jelezte, hogy Levi valóban visszahívta, de már nem foglalkozott vele. Tiszta szívéből sajnálta, amiért ezt tette vele – szinte látta maga előtt, ahogy őrjöngött a Szabadság Szárnyaiban; Isabel és Farlan minden bizonnyal alig tudta csillapítani a haragját. Úgy képzelte, mostanra Armin és Jean is befutottak, sőt, a kirohanását követően, amíg Levi megpróbálta újra meg újra utolérni, addig Izzy vagy Farlan valószínűleg a többieket is riadóztatta. Talán mindenki összegyűlt már a teázóban, és azon tanakodott, vajon hova mehetett.

Elöntötte a bűntudat, ám nem hagyhatta, hogy eluralkodjon felette. Nem akart hinni a fülének, amikor abbamaradt a csörgés, a vonal pedig kattant egyet: fogadták a hívását. A titokzatos zaklató… felvette a telefont; ez mindeddig egyszer sem fordult elő, pedig többször próbálkoztak már vele.

Eren lehunyta a szemét, reszketve engedett a csábításnak: lába felmondta a szolgálatot, reszketve csúszott le a földre. Hát tényleg megtörtént. Felvették. Végre.

Hideget és idegességet érzett, gombóc szorította össze a torkát.

A túloldalról valaki hangosan felzihált.

– Eren… – A nevét mondta, de úgy, mintha fuldoklott volna. Egy férfi volt, túlontúl ismerős.

Eren nyelt egyet.

– Igen – hallotta a saját hangját. – Én vagyok az. És maga mégis kicsoda? – Udvariatlanul kérdezett, Armin leszedte volna érte a fejét, ha ott lett volna vele. A futó gondolat halvány mosolyt csalt a szája sarkába, majd megrázta a fejét; most nem gondolhatott Arminra. Ismét felgyorsult a szíve, a fülében sípoló hang alapján Levi még mindig nem adta fel, hogy felvegye a telefont; újra meg újra tárcsázta a számát, és Eren szinte látta maga előtt, ahogy tajtékzik a Szabadság Szárnyaiban, amiért a telefonja foglaltat jelzett.

Kérlek – gondolta –, bocsáss meg…

Az ajkára harapott, mély levegőt vett.

– Ki maga? – ismételte meg, ezúttal jéghideg haragot sűrítve a hangjába. – Ha nem szólal meg… – Nem fenyegetett tovább. Mit is tehetett volna? A pancser rendőrökre bízza az ügyét? Az olyan alakokra, mint Freudenberg, aki azon kívül, hogy oly’ buzgón magyarázta Jeannak, hogy segít, semmihez sem értett? Veszett ügynek látszott már előre. Nem vágyott nagy igazságtételre, csupán egy kis békére. Hogy mindenki ebben a rohadt városban hagyja végre békén… Historia családja, Levi nagybátyja, még az a fura Uri nevű pasas is, már ha tényleg köze van a történtekhez… és ez az ismeretlen férfi is.

A férfi, aki most halkan ugyan, ám egyértelműen nevetett rajta.

Eren durván markolta meg a kezében tartott készüléket.

– Elmehet maga a pokolba…! – kiáltotta dühösen, és már készült volna, hogy lecsapja, mikor a vonal túloldaláról aggódó kiáltás harsant:

– Kérlek, várj! – A nevetés félbemaradt; a férfi hangjából nyilvánvaló páni félelem áradt. – Ne tedd még le! – kérte, s mintegy könyörgőnek tetszett. Eren értetlenül bámult maga elé. Ne tegyem le? Mégis miért?

Győzött a kíváncsiság – akárcsak minden alkalommal, most is könnyedén tiporta porba a józan eszét:

– Miért? – kérdezte. – Mit akar tőlem? Mit zaklat folyton? Ismerem magát? – Ismeretlen volt ugyan, mégis… valahogy furcsán ismerős. Sejtelme sem volt, hogy mikor, nem tudta, hogyan vagy miért, de valamiért úgy érezte, mintha egyszer, nagyon régen már találkoztak volna. Talán csak egy röpke pillanatra, talán egy hosszabb időre. Anélkül, hogy bármit is tudott volna róla, anélkül, hogy bármi értelmet nyert volna, hitt benne, hogy a férfi nem teljesen ismeretlen számára. És azt is tudta, hogyha Levi most látta volna, biztosan ostobának titulálta volna. Ostobának és meggondolatlannak, egy éretlen kölyöknek, aki csak szeretett volna felnőni, azonban ez még nem sikerült neki.

– Igen – hangzott a válasz. – Ismersz engem… Eren.

Ahogy kiejtette a nevét, Eren észrevette, hogy libabőrös lett a karja. A borzongás félelmetes bizonytalanságot keltett benne, gyötrő aggodalmat és tompa lüktetést a fejében, amiért bárhogyan is próbálkozott, nem tudta felidézni, hogy hol találkozhatott a férfival. A hangja alapján… semmire sem emlékezett vele kapcsolatban; szemlátomást, a mégsem annyira idegen férfi mégsem vette magára.

Eren – mondta ki újból a nevét. – A nevem Zeke… és ha eljössz arra a címre, amit most megadok neked, biztos vagyok benne, hogy meg fogod érteni. Ha meglátsz, már tudni fogod. Azt is, hogy ki vagyok… és azt is, hogy te ki vagy nekem.

– Hogy én ki vagyok neked? – Kiszáradt a torka, ahogy elismételte. – Mégis ki a franc lennék neked?! És mégis…! – És mégis hogy képzeled, hogy elmegyek egy random címre, amit lediktálsz? Ennyire ostobának nézel?!, ám valamiért nem akaródzott neki, hogy mindezeket a férfi (ezek szerint Zeke) fejéhez vágja. – Jól van – szusszantotta. – Jól van. Kérem azt a címet. – Aztán meglátom, felnyomlak-e a zsaruknál, tette hozzá magában.

Zeke fölkuncogott. Talán ő is erre gondolt volna?

Eren őszintén kételkedett benne. Ez a Zeke legyen bárki is, egyelőre egy őrült zaklató képét festette le magáról, ami cseppet sem bizonyult bizalomgerjesztőnek. Ezt minden bizonnyal ő is tudta, mert ahogy elmondta a címet, már sokkal óvatosabban szólt; hiányzott a pánik, meg az a különös, megmagyarázhatatlan érzés, amely akkor fogta el, amikor a nevét hallotta a szájából. Zeke ez alkalommal körültekintően magyarázott, kellő alapossággal világosította fel az útvonalról a lakásához – mert Eren ezek után biztosra vette, hogy a lakásába invitálta –, és olybá’ tűnt, mint aki komolyan vette a feladatát: felcsalni magához Erent, még véletlenül sem mézesmázos szavak kíséretében, hanem merő praktikussággal. Bedobta a csalit, a kérdés csak az volt, hogy Eren ráharap-e.

Mégis mit tehetne velem? – húzta fintorra a száját, ahogy kinyomta a hívást. Szinte látta maga előtt Armint, amint ráförmed:

– Mondjuk, elkábít és megerőszakol?! Gondolkozz, Eren! Csak a hülye menne fel egy vadidegen lakására!

Egy másik hang, amelyben gyanúsan Jean nyerítésére ismert, hasonlóakat vágott a fejéhez:

Szar duma, hogy ismer! Húzzál szépen vissza Levihoz, hívd a rendőrséget, és felejtsd el egy életre ezt a Zeke nevű csávót! Látszik, hogy nem százas! Lehet, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos!

– Sőt… – nyögött fel. – Tutira az. De én mégis…

Megszólalt a kezében a telefonja.

– Levi… – sóhajtotta. – Hát persze…

Kinyomta a hívást, nem olvasta el a több tucat bosszús, sőt egyenesen már gyilkos hangvételű üzenetet sem, amivel a férfi két hívás között ajándékozta meg. Egyedül az utolsót látta, mert az közvetlenül azután érkezett, hogy nem fogadta az újabb csörgetést; abban Levi egyenesen a picsába küldte el, és más számára ebből az jöhetett le, hogy levette róla a kezét, Eren azonban könnyedén átlátott a nevetséges színjátékon. Ha nem is kereste többet, az Levinál sosem azt jelentette, hogy feladta. Levi nem adta fel, még akkor sem, ha valami a végletekig felbosszantotta. Abban hasonlítottak. Ha valamit a fejébe vett, akkor csak úgy, mint Eren, addig nem állt meg, míg véghez nem vitte.

– Meg fogsz találni… nem igaz? – billentette féloldalt a fejét, miközben a szája vágyakozó félmosolyra kunkorodott. Hirtelen másra sem vágyott, mint hogy a férfi a karjában tartsa, de Zeke… – Előbb ezt a Zeke-et kell lerendeznem… – mormolta. – Sajnálom… Remélem, nem fogsz nagyon megölni… Csak egy kicsit.

Csak egy kicsit – gondolta. Csak egy kicsit bírjam még… és minden meg fog oldódni…

Benyomta a gombokat.

– Halló? – szólt. – Egy taxit kérnék…

 

** * **

 

A telefonja térképe szerint legalább fél órát kellett volna kutyagolnia, hogy eljusson a megadott címhez. Taxival fele annyi időbe sem telt, és a sofőrtől legalább azt is megtudta, milyen messzire sikerült eltévednie, és mennyire veszélyes helyre keveredett… Az éjszakák sötétek voltak és hidegek, a város bűnözőivel teltek meg. Kész mázlija volt, hogy ez alkalommal nem keveredett sokkal nagyobb bajba.

A sofőr örült a nagy borravalónak, azt is egyből megígérte, hogy – természetesen járó motor mellett, még több pénzért – megvárja a ház előtt, és ha nem jön vissza egy órán belül, akkor hívja a rendőrséget. Eren a fogát csikorgatta, de belement az alkuba, mert elfogadhatónak bizonyult. Bár így a tárcájában alig maradt valamennyi pénz, nagyobb biztonságban érezte magát, mint a legelső tervének kifundálásakor. Arra még ő is azt mondta, hogy őrültség.

Zeke nem lakott puccos helyen, Eren magában lepraterepnek nevezte a környéket. A taxis is azért kérte meg bőven a várakozás árát, mert nem tartotta annyira biztonságosnak, hogy fillérekért vigye vásárra a bőrét. A társasház csak azért nem dőlt össze, mert a Szentlélek egyben tartotta, a lift viszont egyenesen életveszélyesnek tűnt, így Eren gyalog ment fel a nyolcadik emeletre. Kacskaringós, soha véget nem érő csigalépcső vezetett fel, annyi lépcső, hogy el sem érte a felét, amikor már a pokolba kívánta Zeke-et… és átkozta saját magát, amiért már megint a kíváncsiság hajtotta, ezért nem gondolkodott.

– Nyolcszázharmincötös szoba… Nyolcszázharmincötös… hol lehet? – kereste a szobát. – Nyolcszázharmincegy, nyolcszázharminckettő… Áh, ez a kettő pedig… harminchárom, harmincnégy… – És végül a beugró. Mert a pszichopata gyilkosok, akik elkábítják és megerőszakolják az áldozataikat, mielőtt megölik, természetesen ezt sem bízták a véletlenre, és kérték, hogy egy olyan szobában szállhassanak meg, amit még a falak is kellő alapossággal rejtenek el a külvilág kíváncsi szeme elől.

Zeke szobája a beugróban volt, az ajtót résnyire felejtették.

Eren nem teketóriázott, még csak nem is finomkodott, hogy kopogjon: nemes egyszerűséggel belökte az ajtót. Odabent sötétségbe borult szoba várt rá, csupán a nappali felől vibrált valami – gyanúsan a tévé. Könnyű volt azonosítani, hogy melyik helyiség miként funkcionált: pici előszoba, konyha és nappali egyben, egy fürdő és egy háló. A nappaliban ócska kanapé és egy fotel, meg egy ősrégi, dobozos tévé – legalább színes, nem fekete-fehér –; Eren utoljára gyerekkorában látott ilyet.

A fotelben magas, szőke hajú férfi görnyedt, a tévét nézte. A képernyőjén dundi kisgyerek kúszott-mászott előre a szőnyegen, miközben egy másik, nagyjából kilenc-tíz év körüli fiú árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.

Eren felismerte saját magát: a szerteszét álló, sötétbarna haját, az óceánszínű szemét. A másik fiút nem ismerte, de szőke volt a haja, a vonásai pedig furcsán ismerősek. Egy idősebb férfi arca… egy gyermeki arcba préselve.

A fiú… A fiú…

Nem emlékezett a nevére, de… mégis tudta.

Hékás, te rosszcsont – szólt nevetve a fiú. Elkapta Eren gyermeki énjét: a kisfiú éppen a szájába próbálta tömni az egyik játékát. – A végén még lenyeled nekem! Mit mondjak akkor az anyukádnak? És apa? – vette el tőle sietve, majd gyorsan a kezébe nyomott inkább egy plüsst. – Rágd inkább ezt, jó? Ez az enyém volt. Neked adom.

A plüssmajmomat, kerekedett el Eren szeme meglepetten. Az egyetlen plüsst, amitől azok után se tudott megszabadulni, hogy elvesztette a szüleit.

Elszorult a torka. Az egyetem miatt egy közelebbi lakásban bútorozott össze Mikasával és Arminnal. Eszébe jutott, hogy a nagy szortírozás során az egyik zsákból előkerült a plüssmajom, és a lány kíváncsiságból rákérdezett, kitől kapta, de akkor már nem tudta megmondani. Túl régóta megvolt már, és már nem volt kitől megkérdeznie.

– Megtartjuk? – kérdezte gyengéden Armin, mire halk igennel felelt.

– Fontos számomra.

– Akkor tegyük arra a polcra.

– Köszi.

A plüssmajom azóta ott csücsült azon a bizonyos polcon – nem tette félre, nem dobta ki. Gyakran akadt meg a szeme, amikor a szekrényhez lépett, hogy öltözködjön: megviselték az évek, amíg Eren gyerekkori énjének a szolgálatában állt, furcsamód azonban a hasába valaki egy monogramot varrt.

ZJ – idézte föl magában Eren, miközben a tévé képernyőjét bámulta.

Z… mint…

– Zeke – suttogta rekedten. – Zeke… Jaeger? – fordította a tekintetét a fotelben gubbasztó férfira. – Maga… Zeke Jaeger? Köze van a családomhoz? – mire a férfi fölemelte a fejét.

Erenben bennakadt a levegő.

Oh… Hát ezért – gondolta. Istenem…

Biztos vagyok benne, hogy meg fogod érteni – jutottak eszébe Zeke szavai. Ha meglátsz, már tudni fogod. Azt is, hogy ki vagyok… és azt is, hogy te ki vagy nekem.

Igen, valóban rájött.

Rájött, de nem kapott levegőt.

A szájára szorította a kezét, és hátrálni kezdett, miközben a tévé még mindig vibrált. Hallotta a saját nevét Zeke szájából – az idősebb Zeke és a fiatalabb Zeke szájából is –, és a háttérből mintha duruzsolás hallatszott volna; felismerte az édesapja hangját is. Valakivel – egy másik férfival – beszélgetett éppen.

Eren nagyon szereti Zeke-et – állapította meg az ismeretlen férfi.

– Ez csak természetes – kuncogott föl Grisha –, hiszen testvérek. Biztonságban érzi magát vele.

– Testvér, igen – hümmögte a férfi –, de vajon tudni fog róla?

– Nem tervezem, hogy eltitkoljam.

– Csak a feleséged előtt?

– Azért jöttél, hogy kioktass, Uri?

– Azért jöttem, hogy beszélgessünk az unokatestvéremről. Dináról. – Uri hangja jegesen csengett. – Tudod, a másik fiad anyjáról. Ilyen hamar elfelejtetted volna?

A kijelentést mély csend követte. Zeke fölkapta a baba Erent, és a mellkasához szorította. A kamera még mindig vette őket, de mintha az apjuk sípoló hangot hallatott volna. Talán levegő után kapkodott?

Eren háta a falnak simult. Remegett.

Egész testében remegett.

Zeke – szólt aztán Grisha. – Kapcsold ki a kamerát, fiam… – mire megszakadt a felvétel. Zeke Jaeger, Eren engedelmes bátyja, akinek Dina Fritz volt az édesanyja, kikapcsolta a kamerát, és hogy mi történt ezt követően, azt már nem tudták meg, mert a tévé képernyője elsötétült… És Zeke, az idősebb Zeke felállt a fotelból. Ha volt is folytatás, Zeke nem játszotta le.

Eren a férfi arcába bámult. Az apjuk arcába. Az apjuk vonásai köszöntek vissza rá; egy hirtelenszőke férfi tágra nyílt, könnyfátyolos szempárral a csálé szemüveg foltos lencséje mögött. Zeke simán kinézett harmincnak, ráadásul a szakáll is sokat öregített rajta. De Eren attól még a szakáll mögé látott. Látta az apjukat, látta a rokonságot. Zeke… valóban a testvére volt. A féltestvére, az apja előző kapcsolatából. És ettől a felfedezéstől csak annyit tudott mondani, hogy „Jézusom…”. Egyre csak ezt nyöszörögte, miközben reszketve a falnak vetette a hátát, és ahogy a bátyja lassan megindult felé, hirtelen tudatosult benne az is, hogy csapdába ejtette saját magát: az ajtó helyett a falhoz préselődött, elvágta magától az egyetlen menekülőösvényt.

Zeke megállt előtte, felemelte a kezét.

– Sajnálom, Eren… Nem így terveztem – szabadkozott. – Kérlek, higgy nekem… és bocsáss meg, amiért a frászt hoztam rád.

Eren nem felelt. Képtelen volt rá, hogy megszólaljon.

Zeke megpróbálkozott egy gyenge, bocsánatkérő mosollyal, majd így folytatta:

– Amióta tudom, hogy Grisha téged is „elhagyott”, csak az járt a fejemben, hogyan mondjam el, hogy ki vagyok. Féltem, hogyha eléd állok, elküldenél a fenébe…

– Ezért úgy gondoltad, hogy beállítod magad egy pszichopata állatnak? – rántotta fel a szemöldökét Eren. – Hát… ez zseniális ötlet volt, bátyus. – A becézés ösztönösen kúszott az ajkára, ám igyekezett kellő gúnyt sűríteni belé, hogy Zeke véletlenül se vegye kedveskedő megjegyzésnek. Elérte a célját vele: Zeke összerezzent, azt követően pedig furcsán eltorzult az arca.

Rádöbbent talán, mit is művelt?

Eren kifejezetten szórakoztatónak találta ezt a gondolatot.

Szemlátomást kibillentette Zeke-et az egyensúlyából; így a férfi már korántsem látszott annyira magabiztosnak. Elfordította a fejét, elszégyellte magát. Megnedvesítette az ajkát; mondani szeretett volna valamit, végül azonban letett róla.

– Talán jobb lett volna… – motyogta –, hogyha sosem kereslek fel.

– Pf! – Eren megvető horkantást hallatott. – Ha ennyire gyáva vagy, akkor talán tényleg jobb lett volna. Van fogalmad róla, min mentem keresztül, amíg távolról gyötörtél? Sejtelmem sem volt róla, hogy éppen ki zaklat! Azok után, hogy Historiát meg engem a múltkor elraboltak, Rod Reiss pedig összezúzta az apámról – bocsánat, apánkról – kialakított képemet, hogy milyen remek ember is volt, jöttél te, egy újabb zaklató, akitől egyenesen rettegtem, és…

– Tehát tudsz róla? – Zeke színtelen hangon kérdezett. – Tudod, mit tett az apánk? Miféle… szörnyű ember is volt valójában?

– Igen. Rod Reiss méltóztatott felvilágosítani.

– Tehát őt is ismered.

– A házasságon kívül született lánya az egyik jó barátom.

– A lánya? – Zeke világos szemében kíváncsiság lapult meg. – Ez a… Historia?

– Igen. – Eren felsóhajtott, már nem érezte többé a torkában a szívét. Ahogy Zeke vesztett a magabiztosságából, úgy erősödött és lett egyre bátrabb és bátrabb. Zeke minden bizonnyal nem egy baltás gyilkos volt, aki el akarta kábítani, és meg akarta erőszakolni a saját öccsét – legalábbis remélhetőleg nem ezt tervezte… –; tulajdonképpen, egyszerűen csak arra vágyott, hogy visszakapja a testvérét, akit az apjuk – mert bizonyára erről is Grisha tehetett – hibájából el kellett hagynia. Mert Grisha gyáva volt. Ő volt az igazi gyáva, egy gyenge, jellemtelen alak, aki nem tudott Carla színe elé járulni, és elmondani neki az igazságot Dináról és Zeke-ről. A múltjáról. Aki úgy döntött, hazugságban neveli őket… és aki végül belebukott a hazugságba.

Zeke végül azt is elárulta, Grishát elsöpörték.

– Meghalt? – suttogta Eren. – Nemcsak eltűnt… hanem meghalt, igaz? Azután, hogy engem is elhagyott, nemcsak téged.

– Sajnálom – mondta Zeke, szemernyi sajnálat nélkül a hangjában. – Tudom, hogy velem ellentétben te igazán szeretted az apánkat. – Velem ellentétben…

Eren keserű mosolyra húzta az ajkát.

– Te sosem szeretted? – bukott ki belőle a kérdés.

Zeke csak egy pillanatig hezitált, majd nemmel felelt.

Nem volt kérdés, hogy hazudott, Eren viszont ráhagyta; nem kívánt vájkálni Zeke múltjában. Ami történt, megtörtént; Grisha mindkettőjüknek elég fájdalmat okozott a titkolózásával. Vajon aznap, amikor minden félresiklott, pontosan mi is történt valójában? Amikor meghalt az anyja, Grisha pedig felszívódott… miért is történtek így a dolgok? A rendőrség ismeretlen tettes ellen nyomozott, ám sosem kerítették kézre Carla Jaeger gyilkosát, ahogy Grisha Jaeger nyomára sem tudtak ráakadni.

Eren felcsuklott, de büszke volt magára, mert nem kezdett reszketni.

– Gyere… – köszörülte meg a torkát Zeke. – Üljünk le… és beszélgessünk, jó?

Képtelen gondolatnak tetszett mindazok után, ahogy Zeke viselkedett, azon kapta magát, hogy mégis beleegyezett. Mire feleszmélt, már a kanapén ücsörgött, Zeke pedig kávéval kínálta, míg ő maga teát fogyasztott. Alaposan kifigyelte, tudta róla, hogy nem rajong a teáért. Amikor megérezte magán Eren fagyos tekintetét, bocsánatkérően nézett rá.

Pf! – dohogott magában Eren. Mintha mindent meg lehetne oldani ennyivel! Hetekig rettegésben tartott! Majd’ megbolondultam! Levi őrző-védő szolgálatot látott el, nem tudott rendesen odafigyelni a munkájára! Ráadásul a barátaimat is belekeverte! Legalább szégyelli magát… de akkor is!

És legalább mesélt magáról.

Grisha és Dina egyetlen fiaként született. Dinát, aki a rokona volt Armin édesanyjának, úgy mutatta be, mint Grisha nagy szerelmét és első feleségét. Tisztességes, szerető édesanyja is lehetett volna belőle, ha nem a forradalmárok álma sodorta volna össze Grishával. Zeke egy csapatnyi fiatalról beszélt, akik nagyokat álmodtak, és nem riadtak volna vissza semmitől. Akik képesek lettek volna felhasználni egy kisgyereket is, hogy elérhessék a céljaikat.

– Meg akarták buktatni a rendszert – magyarázta. – Át akarták venni az irányítást a szülővárosomban, Liberióban, aztán nem álltak volna meg… Azt hiszem, kicsit őrültek is voltak. És az apánk… Az apánk vezette ezt a bűnbandát.

Bűnbandát? – Eren hitetlen hangon nevetett fel. – Te most szórakozol velem? – mire Zeke ráemelte a tekintetét; fájdalmasan őszintének tetszett. – Jól van… – motyogta. – Vettem a lapot. – Nevetni kezdett, de az ő hangjából nem csengett ki őszinteség. – Te jóságos ég…

– A dolgok kicsit félresiklottak – ismerte be Zeke. – Lecsukták őket, de apánknak sikerült megszöknie. Engem a nagyszüleink neveltek fel… Azt hittem, sosem fogom újra látni az apánkat… Persze, kerestem – tette hozzá sietősen. Eren elnézte neki, hogy hazudott; jó színben szerette volna feltüntetni magát előtte, mivel emlékezett rá, hogy Eren gyerekkorában mennyire csüngött az apjuk nyakán.

De azok az idők már elmúltak – gondolta keserűen. Azóta tudom, hogy az apám… korántsem volt az a tökéletes ember, akinek gyerekként hittem. És a bátyját – a bátyját! – hallgatva az az idilli kép, amit gyermekként az apjáról alkotott, fokozatosan szertefoszlott, hogy helyét adja a realitásnak.

– Uri talált rá, elvitt hozzá – mondta Zeke.

– Akkor találkoztunk először – villant Eren tekintete a tévé képernyőjére.

Zeke lassan bólintott. – Én… egészen addig nem tudtam a létezésedről.

– Nem emlékszem rád. – Eren az ajkába harapott. – Ahogy néztem a felvételt, mintha eszembe jutott volna valami, de…

Zeke atyai mosollyal, elnézően bólogatott.

– Túl kicsi voltál, nem hibáztatlak érte.

Eren arca megrándult.

– Anya még élt – suttogta. – Utána… sok minden zavaros lett.

– Ez természetes. – Zeke értően bólogatott. – Felejteni akartál.

– Akarok még most is – javította ki halkan. Ahogy felnézett, elszorult a torka. – Lehetséges… hogy anya…

Zeke arca fájdalmasan torzult el.

– Lehetséges. – Most már ő is suttogott. – Sőt… én ezt tartom valószínűnek.

Lehetséges, hogy anyának apa ostobasága miatt kellett meghalnia?

– Apa ezek után felszívódott… de előtte…

– Meglátogatta a Reiss családot – bólintott Zeke –, és gondoskodott róla, hogy tönkretegye az életüket. Mindennek… az anyámhoz van köze, Eren – suttogta aztán. – Tényleg nagyon sajnálom, amiért így alakult. Grisha követelődzött, anyám családja viszont… nem akarta átadni neki, amire szüksége volt. Az információt, ami talán életben tartotta volna. Amellyel elkerülhette volna a megtorlást.

– Istenem…

– Nem én vagyok a rosszfiú, Eren – állította. – Kérlek, bocsáss meg, amiért annak tűntem. Amiért a rendőrséget is hívtátok már, mert nem álltam le a zaklatásoddal… csak nem tudtam, hogy mondjam el neked. Hogy álljak eléd azzal, hogy én vagyok a féltestvéred, és hogy minden, amiben eddig hittél, hazugság volt. Bolondnak néztél volna… Talán még… most is annak tartasz.

– Hiszek neked. – Eren alig ismert rá a saját hangjára; még mindig reszelősen szólt, suttogóan, ugyanakkor sugárzott belőle az őszinteség. Zeke úgy bámult rá, mintha a lelkét simogatta volna: nyíltan és döbbenten, a boldogság remény szikrájával a szemében.

Eren zavartan fészkelődött. – Hol van most? – kérdezte inkább. – Mármint, a… – A teste, fejezte be magában sután. A tudat, hogy az apjuk valóban meghalt, még ennyi szörnyűség után is kínzó fájdalomként lobbant fel a bensőjében, belülről feszítette szét.

Az apjuk, még ha tényleg szörnyű ember volt, mégiscsak az apjuk volt.

Mindezidáig szeretettel és reménnyel a szívében gondolt a férfira. Bár sosem hallott többé felőle, táplált egyfajta naiv gondolatot, hogy valahol a világban, boldogan vagy boldogtalanul, de életben volt… és Zeke most ezt cáfolta meg.

Az ő tekintetéből nem tükröződött szomorúság, legalábbis nem az a fajta, ami Erent kínozta, Eren mégis úgy érezte, rokonlélekre talált a bátyjában. A férfiban, aki ténylegesen is a bátyja volt. Akiről nem tudott, de aki innentől kezdve, bizonyosan az élete részévé fog válni.

Csak azt nem tudta, hogyan magyarázza meg majd a többieknek.

Mikasának. Levinak.

Főleg Levinak.

Sajnálom – gondolta. Tényleg nagyon sajnálom, Levi. Ki fogsz nyírni… és megérdemlem, mert a saját fejem után mentem, és most azt hiszed, megint menteni kell a seggem… pedig Zeke… Ő… Teljesen ártalmatlan – nézett végig a férfi görnyedt, fáradt alakján. A férfi már nem őt nézte, hanem az ölében pihentetett kezét, a reszkető ujjak rendületlen rezzenését; vállából elszállt a feszültség, hogy átadja a helyét a zuhanásnak. Eren úgy vélte, megkönnyebbülhetett. Talán egész életében ő is egy hullámvasúton utazott, és most végre megindult lefelé a lejtőn, a célegyenesbe, ahol végre-valahára nyugalom várta. Ő így érzett. A hazugságokra épített kártyavár, amelyről mindeddig nem tudott, hirtelen összedőlt, a felállított lapok egymás után dőltek el, akár a dominó, de az utolsóval eljött a béke.

Zeke nem tudta, mi történt az apjukkal. Sok mindent tudott, mégis oly’ keveset, Eren azonban nem érzett elégedetlenséget: Zeke megtette a kötelességét, felnyitotta a szemét, elárulta a legnagyobb titkokat. Az érzés hála volt, és valami más, kavargó érzelem, amelyet még nem tudott pontosan azonosítani, de tudta, hogy Zeke-hez van köze. A gondolathoz, hogy Zeke a testvére. A testvére, akivel egymásra találtak.

– Sajnálom – hajtogatta a férfi. – Nagyon sajnálom, Eren. Én tényleg nem így akartam. Én tényleg…

– Nem hibáztatlak. – Eren saját magát is meglepte, hogy képes volt összeszedni a gondolatait. Hátán végigfutott egy remegés, de épp úgy figyelmen kívül hagyta, mint a nedvességét az arcán. Nem akart gyenge lenni, egyszerűen nem lehetett gyenge. Úgy érezte, hogyha csak egyetlen pillanatra is megengedi magának, hogy gyenge legyen, akkor nem fog többé kimászni a gödörből.

Ilyen érzés lehetett a Tartarosz mélyébe zuhanni – gondolta. És csak zuhanni és zuhanni, kilenc hosszú napon át, hogy a tízedikre elérje a nyirkos, homályba vesző, silány gödröt, mely maga volt az alvilág, a legsötétebb mélység, a legsúlyosabb büntetések elkövetőinek otthona az idők végezetéig. Talán mindketten oda valóak vagyunk, Grisha fiai, akiket megkísérelt a képére formálni. Akiknek tönkretette az életét. Ez közös volt bennük. Ha egyelőre más hasonlóságot nem is tudott felfedezni, a tekintetüknek nem is a színe, egyedül a csillogása egyformának tetszett: ugyanarról a mélyről jövő fájdalomról árulkodott mindkettőjük esetében.

– Zeke, én… – ám ekkor irtózatos reccsenés hallatszott, az ajtó felől érkezett, és ahogy Eren hátrakapta a fejét, már csak a puffanó hangot hallotta, egy pillanattal később pedig valaki benyomult a szobába, és mielőtt annyit kiálthatott volna, hogy „Ne!”, kemény, erős ököl csapódott Zeke arcába. A férfinak betörött a lencséje, a szemüveg leszánkázott az orrnyergéről.

Mikasa felzihált, majd elvicsorodott.

Ahogy találkozott a tekintetük, Erennek elakadt a lélegzete: a lány pokolian dühös volt.

– Csak egy pillanatra hagylak magadra, és már bajba keveredsz! – szűkítette össze a szemét. – Most hogy adjam az áldásomat ezek után rád meg arra a törpére? Hogy fog így vigyázni rád, ha már megint kijátszottad?

– Nem játszottam ki! – tiltakozott Eren. – Én csak…

– Te csak mi?! – förmedt rá a lány. – Szerencséd, hogy Annie ismer egy lányt a rendőrségnél, valami Hitch a neve, és amikor Levi értesített, azonnal felhívta, és megkérte, hogy nyomozza le a telefonodat!

– El kellett volna dobnom… – motyogta erre Eren. Akkor talán megúszom ezt a fejmosást.

– A francokat! – hőbörgött Mikasa. – Ennek köszönheted, hogy rád találtam!

– És betörted a bátyám orrát! – kiabált már Eren is. – Gratulálok! Ezt aztán jól megcsináltad! Mindig előbb cselekedsz, és csak aztán gondolkodsz!

– Igazán?! – Mikasa hitetlen éllel a hangjában kérdezett. Olyan hűvösen mérte végig, hogy Eren elszégyellte magát. – Azt hiszem, kettőnk közül ez inkább rád jellemző, Eren… De ne aggódj, ezúttal is megmentünk, mert… – majd hirtelen elhalt a hangja. Tágra nyílt a szeme, és döbbenten kapta Zeke-re a tekintetét, aki még mindig a földön fetrengett fájdalmában. Csupa vér volt az arca, Eren biztosra vette, hogy eltört az orra. – A bátyád…? – kérdezte Mikasa. – Ez a férfi… a te…?

– Ha előbb kérdezel, akkor már tudnád – fintorodott el Eren. – Nem akartam titkolózni előttetek! Szépen felhívtalak volna titeket, hogy jól vagyok… csak előtte… Én… egyedül szerettem volna megoldani a gondjaimat, olyan nagy bűn ez?

– Igen! – mordult fel a lány. – Van fogalmad róla, hogy aggódtunk érted?

– Van egy sejtésem… – Eren az ajkát harapta, sajnálkozva guggolt le a bátyja mellé, hogy felsegítse a földről. – Istenem, Zeke, ne haragudj! Ő a fogadott testvérem… Mikasa… Mindig nagyon aggódik értem, és szeret védelmezni is… csak olykor túlzásokba esik. Mármint, szinte mindig – sötétült el a tekintete. Ahogy hátrapillantott, nem felejtett el szúrós pillantást vetni a lányra, akinek a szemében még mindig döbbenet csillogott, ahogy Zeke-et bámulta.

Eren tudta jól, mit látott: Grisha vonásait egy fiatalabb arcban, csupán szőke hajjal és kék szemmel. A hasonlóság lélegzetelállítónak tetszett, Eren minden idegszálát felborzolta a gerince vonalán.

– A fogadott testvérednek… – köhögte Zeke –, szédületes jobbhorga van. – Mikasa felmordult; sötét mosollyal az arcán figyelte, ahogy Eren segítségével feltápászkodott. A kisujját sem mozdította, hogy segítsen, de a mosoly mellett zavartság is tükröződött a tekintetében. Eren újabb dühös pillantást lövellt felé, aztán felelt csak Zeke-nek:

– Ó… Hobbi szinten bokszol.

– Ah… akkor ezért. Simán csinálhatná élesben is – nyögött fel fájdalmasan a férfi, miközben vérző orrát tapogatta. – Majdnem eltörte…

– Csak majdnem? – konstatálta Mikasa csalódottan, míg ugyanabban a pillanatban Eren is megszólalt:

– Hála az égnek! – majd mérgesen sandított a lányra. – Lemaradtál arról a részről, amikor közöltem veled, hogy Zeke a testvérem?

– Ne aggódj, kitűnő a hallásom és szerencsére kellő eszem is van hozzá, hogy felfogjam, amit mondtál – jelentette ki Mikasa higgadtan. – Az a helyzet viszont, hogy az a tény, hogy ez az alak valószínűleg rokonságban áll veled, egy kicsit sem lepett meg, miután beszéltem Levijal. Időben felnyitotta a szemem, és Annie-val pillanatok alatt ki tudtunk deríteni mindent… Persze, Hitch közreműködésével.

– Tessék?! – Eren és Zeke kórusban kiáltottak fel. A fiú így folytatta: – Te tudtad?! És Levi is?! Honnan tudta?

– Levi…? – Zeke elgondolkodva, orrhangon hümmögte a nevét. – A teázós ipse?

– Oh – lepődött meg Eren. – Ismered? – majd nyomban fintorgott egyet. – Bár, amennyit nyomoztál utánam, gondolom, nem kéne meglepődnöm ilyesmin… – Hátrasimította a haját, ujjai idegesen rebbentek meg, ahogy meghúzkodta a fürtjeit. – Figyelj, lehet, kicsit sok az információ, de… ha nyomoztál utánam, akkor igazából nem kéne újdonságnak lennie, de az a helyzet, hogy Levi meg én… szóval, mi ketten…

– Tisztában vagyok vele, hogy együtt vagy Levi Ackermannal – szakította félbe Zeke derűsen –, emiatt nem kell aggódnod. A nyomozásomnak köszönhetően, azt hiszem, igazad van, tényleg sok mindent tudok rólad… és mégis… arra vágyom, hogy még többet tudjak. Mindent tudni akarok. Az életed részese akarok lenni… Persze, ha ez neked sincs ellenedre… kisöcsém – tette hozzá sután, motyogó hangon. Bizonytalanul nézett Erenre, úgy, mint aki retteg a visszautasítástól. – Én tényleg…

Halk, kopogó hangra lettek figyelmesek, Eren ösztönből kapta fel a fejét. A berúgott ajtóban karcsú, szőke lány lépte át éppen a küszöböt, szemében elismerő fénnyel nézett körül. Ahogy megállapodott a tekintete rajtuk, szája sarka elégedett mosolyra húzódott.

– Ezt te csináltad? – morrant fel vidáman. A kérdést Mikasának szegezte, lassú léptekkel indult meg feléjük.

– Annie… – sóhajtotta a lány. – Azt hittem, nem akarod végignézni, ahogy megint beleavatkozom Eren életébe.

– Ezt mondtad neki? – Erenben elégedettség dorombolt fel; mindig is csípte Annie-t. A lány nem volt szívbajos, és sosem tetszett neki, ha Mikasa vagy Armin túlzottan anyáskodott Eren felett. Csak nagy ritkán tett rá megjegyzést, olyankor viszont mindig felingerelte vele Mikasát; a legtöbbször inkább csak hallgatott, megfigyelt és a fejét csóválta. Az is bőven elég volt ahhoz, hogy Mikasa felháborodjon.

– Összevesztünk idefelé – vonta meg a vállát Annie. – Azt mondtam, fogja vissza magát. Nem akarta. Azt is mondtam, hogy nagyfiú vagy már… és hogy Zeke Jaeger teljesen ártalmatlan. – A férfi felé fordult, aki mostanra már zsebkendőt szorított sajgó orrára, úgy próbálta elállítani a vérzést. Vércseppek borították több helyen is az ingét.

A hangsúly, amivel Annie ezt közölte…

Eren gyanakodva vonta össze a szemöldökét; a torkából feltörő hang fuldoklásra emlékeztette.

– Azt ne mondd, hogy…

– Helló, Annie – köhögött fel Zeke. Próbált mosolyogni, de csak valami torz fintorra sikeredett a sok fájdalomtól. Eren újabb dühös pillantást lövellt Mikasa felé, majd sietve előhalászott a zsebéből egy összegyűrt, de határozottan tiszta zsebkendőt, hogy aztán odanyújthassa a bátyjának. Zeke hálásan fogadta el, majd cserélte le az orrára szorított kendőt.

– Helló, Zeke. – Annie nem mosolyodott el, sőt mintha óvatosabban szemlélte volna Zeke-et. – Rég láttalak. A nagymamád hiányol, a múltkor is azt kérdezte, mikor látogatsz végre haza. És persze, kérdezgetett a testvéred felől is – vándorolt át a tekintete Erenre. – Azt mondta, hozd őt haza, Zeke… Látom, végre megtaláltad. És rájöttél az apád szörnyű titkaira is – tette hozzá csendesen.

– Igen – bólintott Zeke. – Most már… tudom, amit tudnom kell, és Eren előtt sem titkolózom többé.

– Na, álljon meg a menet! – vesztette el a türelmét Eren. – Annie, te ismered a testvéremet?! Te is tudtál róla, hogy a bátyám?! Végig eltitkoltad előlem az igazat?! Hogy tehetted ezt?!

A lány nyugodtan nézett rá.

– Ez így, ebben a formában nem igaz – mondta egyszerűen.

– Ebben a formában nem igaz? – ismételte Eren lassan. – Akkor milyen formában igaz?! Hm?!

– Nos… – Annie nem jött zavarba, ugyanazzal a hűvös nyugalommal folytatta: – Zeke ugyanabban a városban lakik, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ahol az apám még mindig él… úgyhogy igen, ismerem a testvéredet. Azt is tudtam, hogy Jaeger a vezetékneve, de őszinte leszek, először azt hittem, csak névrokonok vagytok. Amikor elmondtad, hogy az apádat Grishának hívták… nos, igen – húzta el a száját kelletlenül –, akkor már gyanakodni kezdtem. Bertolt és Reiner gyerekkori jó barátaim, ők is azt mondták, hogy ez már több mint gyanús…

– Bertolt és Reiner?! – Eren levegő után kapkodott. – Ők is…?!

– Mivel ugyanabból a városból származunk – forgatta a szemét Annie –, azt hiszem, ez logikus… te nem így gondolod?

– Őszinte leszek – fintorgott Eren. – Fogalmam sincs, hogy gondolom. Hogy mit gondolok. Zsong a fejem… és a bátyám arca csupa vér, hála a fogadott nővéremnek. Hát… nem csodálatos?

– Nos, valóban szívás – állapította meg a lány –, de sajnos nincs mit tenni. A lényeg, hogy akkor gyanút fogtam… Amikor hazalátogattam, Zeke házon kívül volt… Nagyon sokáig nem találkoztunk… hm, egészen mostanáig – simította a füle mögé az egyik szőke tincsét. – Akkor megemlítettem Zeke-nek, aki pedig színt vallott. Elkezdtem győzködni, hogy mondja meg neked is. Jogod van tudni…

– Szóval ő vett rá? – pördült Zeke felé Eren. – Miatta kezdtél nyomozni utánad?

– Azt hittem, felkeres, leültet és úgy szembesít – mondta eközben Annie. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy a pasas, aki stalkol, valójában a saját testvéred… Ez a nagyra nőtt, agyatlan majom. – Ráncba futott a homloka, dühödten rándult meg a szája, ahogy a férfira nézett. Lesújtóan mérte végig. – Zeke – csóválta meg a fejét –, te jó nagy marha vagy, ugye tudod?

– Tisztában vagyok vele – köszörülte meg a torkát a férfi. – Csak… nem akartam letámadni…

– Ezért kitaláltad, hogy ráhozod a frászt? – kérdezte a lány hitetlenül. – Hát ez csodálatos! – csettintett a nyelvével, mikor Zeke kelletlenül bólintott egyet. – Ennél jobb ötleted aligha támadhatott! Tényleg! Gratulálok! Legalább annyira ügyes vagy, mint a barátnőm, aki szépen orrba vágott! Tudod mit? Egy kicsit sem sajnálom, hogy betörte az orrodat…

– Csak majdnem – szúrta oda Eren. – Végül nem törött el… Állítólag.

– Milyen kár – felelte erre Annie.

– És te még azt magyaráztad nekem, hogy ne avatkozzak bele Eren életébe – morgolódott Mikasa félhangosan –, miközben te is egyetértesz velem! Testvér vagy nem testvér, a bátyja egy igazi barom! Nem bírom.

– Te senkit sem kedvelsz – mutatott rá Annie. – Különben is, ettől még nem vagy rá feljogosítva, hogy beleavatkozz Eren életébe. A bátyja egy seggfej, de ez az ő gondja. Majd lerendezi. Lerendezik – helyesbített. – Azt hiszem, Levit még annyira sem fogom tudni visszatartani, mint téged. Kész csoda, hogy téged egyáltalán sikerült visszatartani…

Hogy sikerült visszatartani? – kérdezte hüledezve Eren. – Majdnem eltörte a bátyám orrát! Szerintem egyáltalán nem sikerült visszatartanod, de örülök, hogy te úgy könyveled el, hogy sikerült… Van hova még fejlődni, ugye tudod?

– Csak majdnem – rántotta fel a szemöldökét Annie. – Ha csak majdnem, akkor az azt jelenti, hogy sikeresen megállítottam.

Eren elkínzottan nyögött fel.

– Hagyjuk… – Lassan az ajtó felé fordult, érezte, hogy megborzongott. Az ajkát kezdte harapni, reszketve fújta ki a levegőt. – És vele mi a helyzet? – kérdezte csendesen. – Ő is itt van…? Kik tudják, hogy…

– Odakint van, Eren – mondta erre halkan Mikasa. – Egyszerre érkeztünk.

Erennek elszorult a torka.

Nagyot dobbant a szíve.

– Itt van…? – lehelte a kérdést suttogva. – És nem jött fel?

– Nem – rázta a fejét Annie. – Én is csak azért jöttem, mert kezdtem attól tartani, hogy Mikasa nagy galibát okoz… de gondoltam, hagyok neki egy kis időt, hogy kibontakozzon… Nem féltettem az áldozatát… és milyen jól tettem – szúrta oda sötéten, elégedetlen ciccentve. A hangra Zeke megrándult, majd elfintorodott.

– Drága Annie-m, annyira kedves vagy.

– A régi szép idők emlékére – rántotta meg a vállát a lány, majd felsóhajtott, visszafordult Eren felé. – Nézd. Mielőtt feljöttem, azt mondtam neki, hogy jöjjön… Nem akart. Azt hiszem, megbántottad. Nagyon aggódott érted, Eren… és még mindig nagyon aggódik. Majd’ megőrül az aggodalomtól, és te így viselkedsz? Fordított helyzetben, te hogy éreznél?

– Dühös rám? – Eren reszketve kérdezett. – Nagyon dühös rám? – A telefonban azt mondta, „nem”, de ez nem jelentett semmit. A körülmények nem olyanok voltak, hogy Levi dühöt érezzen, sokkal inkább… csalódottságot.

Eren szíve fájdalmasan facsarodott össze.

Nem akarta, hogy Levi csalódjon benne, márpedig… most biztosan ez történt.

– Én… Istenem, mit tettem? – nyögött fel remegve, mire Mikasa odaugrott hozzá.

– Eren… Nyugodj meg.

– Kérlek, ne mondd azt, hogy nem az én hibám – rázta a fejét.

Mikasa szelíden simogatta meg a karját.

– Nyugodt lehetsz, ezt az egyet biztosan nem fogod tőlem hallani.

– Nem haragszik rád – szólalt meg Annie is. – És ne izgulj, nem csalódott benned. – Annie mindig belélátott, mintha egy nyitott könyv lett volna számára. – Nagyon aggódott érted… és azt hiszem, jelen pillanatban semmi másra nem vágyik, mint hogy a karjában tarthasson, úgyhogy amondó vagyok, hagyjuk itt ezt a pöcegödröt, szégyen, hogy te is hova fajulsz, Zeke, és inkább folytassuk ezt a beszélgetést egy kellemesebb helyen.

– A Szabadság Szárnyaira gondolsz? – mosolyodott el halványan Eren.

Annie őszinte, meleg mosolyra húzta a száját.

– Ó, igen – mosolygott kedvesen. – Egy csésze forró tea most biztosan jót fog tenni.

– Igen… – sóhajtott fel vágyakozva. – Azt hiszem, igazad van.

– Akkor gyere szépen – fordította az ajtó felé Mikasa. – Mindenki odalent vár. Szerintem mostanra a többiek is befutottak.

– Mindenkit riadóztattatok, vagy mi a franc? – szörnyedt el Eren.

– Hát, én Armint hívtam fel – vonta meg a vállát Mikasa.

– Ő pedig továbbadta Jeannak, aki pedig tutira felhívta Marcót és Connie-t, Connie pedig Sashát, Sasha pedig… – Eren elborzadva csóválta a fejét.

– Én Bertoltnak szóltam – jegyezte meg Annie. – Ő biztos szólt Reinernek, Reiner meg Ymirnek, Ymir pedig, gondolom, felhívta Historiát, úgyhogy… – Rántott egyet ő is a vállán, majd fintorogva nézett Zeke-re. – Na, tapogatod még az orrodat, vagy jössz velünk?

– Jövök már – nyöszörögte a férfi. – A barátnőd bitang erőset tud ütni.

– Mondanám, hogy tőlem tanulta – somolygott Annie –, de nem így történt. Nélkülem is elég jó. Képzeld el, mi lett volna, ha ketten estünk volna neked…

Zeke erre hangosan nyögött egyet.

– Már alulról szagolnám az ibolyát…

– Az egyszer biztos – morogta Eren sötéten. – Külön-külön is ki tudnának nyírni, együtt viszont… huh – borzongott meg –, garantált a temetésed.

– Köszi.

– Na, gyere – hívta Annie. – Lefelé könnyebb lesz a lépcsőzés.

– Ó, a pokolba! – simította az orrára a kezét Zeke. – A lépcsők.

– Bizony. – Annie elégedetten mosolygott hátra a válla fölött. – Csodálatos lépcsők, hogy boldogabbá tegyék az életedet. Imádom a lakásodat, mondtam már? A lehető legjobb környéken van.

– Annie, tegyél meg nekem egy szívességet.

– Mit szeretnél?

– Hogy fogd be. Túl nagy kérés?

– Még megfontolom.

– Csodás.

Zeke nem bajlódott a berúgott ajtóval, sem a nyilvánvaló ténnyel, hogy bárki behatolhat a lakásába és elviheti a holmijait. Eren élt a gyanúval, hogy a lakás csak ideiglenesen szolgált lakhatásául, és valójában semmi olyan dolgot nem tartott magánál, amit ne tudott volna nélkülöznie. Ahogy megindultak a lefelé vezető csigalépcsőn, egy hangját nem lehetett hallani; olykor élesebben lélegzett, vagy épp csak felnyögött egy kicsit, amikor a lépcsőfordulóban megtapogatta az orrát, de nem panaszkodott. Mikasa sötét elégedettséggel mosolygott, és úgy tűnt, Annie sem sajnálta.

Eren az ajkát harapta.

Amikor kiléptek az ajtón, az első, amit megpillantott, hogy a taxis lelépett, hiába fizetett neki. Élt a gyanúval, hogy azért, mert időközben valaki még többet fizetett azért, hogy elmehessen, vagy egyszerűen csak inába szállt a bátorsága, és inkább nem időzött ezen a lepukkadt környéken. Eren ezt is megértette, mégis keserűség kaparta a torkát, amiért egy ilyen alakra bízta volna az életét. Mi lett volna, ha Zeke tényleg bántani akarta volna?

Halkan felsóhajtott, majd megrázta a fejét; nem akart erre gondolni. A züllött környéken autók sorakoztak, taxik és saját tulajdonú járművek. Nem volt nehéz felismerni Annie kocsiját – Mr. Leonhart ajándéka volt, mikor a lány a tanulmányait kezdte –; a fémszürke autó tilosban parkolt, Annie-t viszont a legkevésbé sem zavarta. Tőle nem messze Jean éppen sokadjára próbálkozhatott beparkolni egy szűk helyre az édesanyjától kölcsönvett autóval; Armin a járdán állt, folyton nemet intett, és a testtartása alapján aggódva figyelhette a manőverezést. Sashát, Connie-t és Marcót hozhatták magukkal; Sasha és Connie éppen összekaphattak valamin, mert Marco villámhárítóként igyekezett közéjük férkőzni.

Mindannyian ott voltak.

Mindannyian.

A langaléta Bertolt, a nagydarab Reiner. Az apró Historia, Ymir karjában.

Isabel sötétvörös copfjait már messziből kiszúrta, Farlan mellett ácsorgott, és idegesen nyújtotta a nyakát. Ő vette észre elsőként: a szája szorította a kezét, és hangosan felnyüszített, erre figyeltek fel a többiek is.

– Eren! – kiáltott fel Armin.

– Eren! – pördült meg Marco is.

– Nahát, ez tényleg Eren! – rikkantotta Sasha; messziből lerítt, mennyire megkönnyebbült.

Eren szívét meglengette a látványuk. Barátai arcán egytől egyig látszott, hogy az addigi kétségbeesés nyomtalanul eltűnt; mindannyian fellélegeztek, és egy pillanattal később már aggódva tömörültek köré. Kezek tapogatták végig a testét, karok nyújtóztak a levegőben, ahogy egymást félrelökdösve próbáltak közelebb férkőzni hozzá. Utoljára Jean csatlakozott, hagyta a fenébe a parkolást, hogy ott lehessen mellette.

– Nem vagy semmi, Jaeger – veregette meg a hátát. – Alaposan ránk hoztad a frászt.

– Srácok… – Eren rekedtes hangon szólalt meg. – Kérlek… bocsássatok meg.

– Eren! – Armin a nyakába vetette magát, szorosan ölelte át. Csontropogtató ölelés volt, meglepő erő szorult a törékenynek tetsző fiúba. Eren legalább ugyanakkora hévvel szorított vissza, és felcsuklott, mikor a szőke fiú a következőket lehelte a fülébe: – Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted? Különben velem gyűlik meg a bajod.

– Ha már te fenyegetsz, akkor tényleg bajban vagyok – bontakozott ki végül Armin öleléséből.

– Naná! – horkantott fel Ymir. – A szívbajt hoztad ránk! Van fogalmad róla, min mentünk keresztül, csak azért, mert megint hőst játszottál?

– Nem mondanám, hogy hőst játszott – morgott Reiner –, inkább ment a saját feje után.

– Csak tipikusan Eren-mód viselkedett – rántott egyet a vállán Ymir. – Ha úgy vesszük, semmi különlegeset nem csinált, csak hozta a formáját. Persze, az ember azt reméli, hogy tizenkilenc évesen már benőtt a feje lágya, és nem csinál efféle ostobaságokat… de igazad van, Reiner, Erenről van szó. Mit is várunk tőle? – csóválta a fejét, ám a szája szegletében halvány mosolyféleség játszadozott. Ha dühös is volt rá, nem annyira. Eren érezte, hogy az jobban számított, hogy nem esett baja. Az aggodalom a harag fölé kerekedett, és csak remélte, ó, csak remélte, hogy nemcsak az ő esetükben…

Megtalálta a hangját, egyenesen Reiner szemébe nézett, mikor megszólalt:

– Elmondhattátok volna. – Csak ennyit mondott, egyszerűen és őszintén, a hangja még csak nem is csengett élesen. Bertolt megrezzent Reiner mellett, és egy pillanatra úgy tűnt, a széles hátú, szőke fiú is elszégyellte magát.

– Eren…

– Részemről nincs harag – tette hozzá. – Ne emésszétek magatokat. De most már tudom.

– Kérlek, bocsáss meg – hajtotta le a fejét Bertolt.

– Részemről nincs harag – ismételte meg, mire a két fiú összenézett és felsóhajtott.

Eren dobogó szívvel fordult el tőlük és nézett körbe. Valóban mindannyian eljöttek: Isabel a könnyeit törölgette, miközben sietve magyarázott valamit – alig értette a két hüppögés között –, míg Farlan a mutatóujját felemelve, szidta le a felelőtlen viselkedése miatt. Ezalatt Sasha és Connie egyszerre faggatták, hogy mi történt odabent, hogy került ide, miért pont erre a romos környékre hívta őt ez a Zeke nevű pasas, és a nagy hangzavar közepette Eren megrészegülten kapaszkodott Armin kezében, szorította a fiú vékony ujjait. Félt elereszteni, és Armin sem hagyta. Annie a kocsijához támogatta Zeke-et, és fintorogva tépte le a büntető cédulát.

– Hihetetlen, hogy egy ilyen szar helyen is megbírságolják az embert – jegyezte meg, miután visszacammogott hozzájuk. Kényelmes tempóban sétált, mintha a világon semmi és senki sem izgatta volna. Zeke-et a hátsó ülésre ültette, Eren aggódva nézte, ahogy a férfi egy újabb tiszta zsebkendőt szorít az orrára. Mikasa alaposan elintézte, s a lelke mélyén, az elmúlt stresszes időszak miatt egy csipetnyi hálát is érzett, amiért nem kímélte Zeke-et, ám ezt a világért sem vallotta volna be. Végül is, mégiscsak Zeke kisöccse volt.

De őt nem látom… – nyelt nagyot. Hol vagy… Levi? Ennyire dühös vagy rám? Ennyire aggódtál…? Meg fogsz egyáltalán bocsátani, amiért önző voltam?

– Őt keresed, igaz? – Farlan pillanatnyi haragja végül elpárolgott. A férfi szelíden nézett rá.

– Tudom, hogy itt van – felelte erre Eren –, de nem látom sehol. – Abban a pillanatban azonban, ahogy kimondta, hirtelen karok ölelték át hátulról. Érezte, ahogy Levi teste a hátának simult, és hevesebben kezdett verni tőle a szíve. A férfi erősen, határozottan fogta körül – úgy, mint aki soha nem kívánja elereszteni. Armin keze kicsúszott a szorításából. A szőke fiú ellépett tőle, majd rámosolygott.

– Azt hiszem, jobb, ha hagyunk nektek egy kis teret – mondta kedvesen, mire Sasha csalódottan nyögött fel.

– De még semmit sem árult el!

– Hagyjuk most egy kicsit őket, Sasha! – tette a lány vállára a kezét Marco. – Levinak és Erennek nagyon sok mindent kell még megbeszélnie.

– De itt, a nyílt utcán? – értetlenkedett Connie. – Nem úgy volt, hogy a Szabadság Szárnyaiba megyünk, ha ennek az egésznek vége?

– Igen! – lelkesült fel Sasha is. – Az a törzshelyünk!

– És oda is fogunk menni – bólintott Mikasa –, csak előtte hagyjuk, hogy Eren beszélgessen egy kicsit a törpével.

– Te aztán tényleg bátor vagy – füttyentett elismerően Isabel. – Én egyszer sértettem meg a bátyust, de sosem felejtem el azt a napot…

– Én szívem szerint minden nap megtenném, ha lenne rá lehetőségem, és pont nem érdekel, mennyire félelmetes.

– Persze, hogy nem – morogta Connie. – Te nem emberből vagy, mint mi, szegény halandók.

– Miért? Mi lennék? – horkant fel Mikasa. – Halhatatlan óriás, vagy mi?

– Ó, inkább óriáserővel felturbózott szuperkatona – csillant fel Sasha szeme. – Ha szeretnél, mesélek róla. Van egy nagyon jó videojáték, ami óriásokról szól, és van benne egy bitang erős karakter, aki anélkül birtokolja az óriások erejét, hogy azzá tudna válni, így kvázi legyőzhetetlen, és mindig, amikor játszom, te jutsz róla eszembe, és…

– Ez hízelgő, de…

– És akkor… – Sasha hangját elnyelte Eren szívének vad vágtázása. Érezte Levi forró leheletét a tarkóján, hosszan simogatta, végigvezette a borzongást a gerince ívén. A férfi a vállán támasztotta meg az állát, egymásnak simult az arcuk. Eren szíve egyenest a torkában dübörgött.

– Levi… – suttogta a nevét, mire a férfi megrezzent. – Kérlek…

– Ne kérj bocsánatot. – Levi halkan szólt, ám nem tűnt dühösnek. Különös mód, Eren már-már feltűnően nyugodtnak találta a hangját, talán a körülményekhez képest túl nyugodtnak is. – Meghoztál egy döntést, amit megbántál, erről van szó? Bánod, hogy egyedül jöttél ide? Hogy így viselkedtél?

– Én…

– Nem baj, ha nem bánod. – Levi szája óvatos félmosolyra húzódott. – Én sem tudom, mi a helyes döntés, Eren… De ha egy olyan döntést hozol, amit később nem fogsz megbánni, az nem lehet helytelen, nem gondolod? Az a döntés… ha nem is tökéletes, de megfelelőnek megfelelő. Bánod, hogy így alakultak a dolgok?

– Nem tudom – árulta el. – Még nem tudom.

– Azt tudom, hogy sajnálom, amiért miattam majdnem megbolondultál. Utólag belegondoltam a helyzetedbe, és ha ez velem történt volna meg, én biztosan…

– Sss. – Levi az ajkára simította az ujját, majd az arcára csúsztatta. Lassan fordította maga felé Eren fejét, s a fiú ugyanazzal a komótos lassúsággal dőlt bele a szelíd, cirógató érintésbe. – Az a fő, hogy nem esett bajod – suttogta a férfi az ajkára. – Hogy itt vagy velem. Én is hibás vagyok, amiért hallgattam Zeke-ről. Amiért nem mondtam el, hogy gyanakodtam rá… Hogy tudtam, hogy köze van a családodhoz, miután megmutattad azt a képet a szüleidről. A vak is láthatja, hogy pont úgy néz ki, mint az apád. A hasonlóság egyenesen kísérteties.

– Akkor talán… mindketten hibáztunk? – kérdezte óvatosan Eren.

Levi válaszul megsimogatta az arcát, majd közelebb hajolt. Szája puhán simult Eren cserepes ajkára, a csókja könnyízű volt – Eren könnyeinek sajgó íze –, ennek ellenére olyan érzés, mintha Eren lelke hazatalált volna. Egész testében azt érezte, hogy végre hazatért. A férfi, akit szeretett, a karjában tartotta, keze lassan simogatta fel és alá a hátát; a gerince vonalát követte végig, csigolyáról csigolyára haladt lefelé az úton az esti órák során, a nyílt utcán, egy lepusztult környéken, de mindez nem számított, kizárólag csak a tudat – a vegytiszta, forróságot keltő tudat, hogy Levi vele volt, ő pedig Levijal.

– Valahogy úgy – mormogta végül a férfi, egy utolsó lassú csók és forró simogatást követően. – Ezt el tudom fogadni. Na és te?

– Mm, én is.

Levi elégedetten biccentett, majd összevonta a szemöldökét. Ahogy hátrahúzódott egy kicsit, szúrósan mérte végig, tetőtől talpig, szemlátomást immáron már burjánzó elégedetlenséggel.

– Elfáradtál? – kérdezte. – Szeretnél inkább pihenni?

– Nem – rázta a fejét. – Beszélnünk kell. El kell mondanom mindent, amit megtudtam… és valamit kezdenünk kellene a bátyám majdnem betört orrával – fintorodott el, ahogy Annie kocsija felé sandított, és megpillantotta a vérző Zeke-et.

– Igazán sajnálatos, hogy csak „majdnem” törés – jegyezte meg erre szárazon Levi. – Sokkal többet érdemelt volna, különösen azok után, ahogy veled bánt.

– Nem akart ő rosszat… – motyogta Eren –, csak…

– Tudom – súgta Levi. – Csak ezért hagytam életben.

Eren a fejét ingatva, motyogó hangon felelt:

– Mintha komolyan bántottad volna… – majd elakadt a lélegzete.

Levi a két tenyere közé vette az arcát. Szemének kékségét szinte teljesen felette a fénylő, komor szürkeség, egyfajta vibráló komolyság, amely szédítő borzongást szült Eren testébe, háborgó szívverést, vadul vágtázó pulzust. Levi a szájára hajolt, miközben suttogott, az ajkára lehelte a szavakat, mielőtt ténylegesen megcsókolta volna.

– Ha valaha is kételkedsz benne, hogy mit tennék, jusson eszedbe mindig, hogy te mit tennél, ha rólam lenne szó… – majd ahelyett, hogy időt adott volna, hogy válaszoljon, előredőlt, és többé nem számított, mit gondoltak. Ez már nem az az utolsó csók volt, mint amit legutóbb együtt éltek át.

Eren érezte a saját verdeső szívét, és ahogy egymásnak simult a mellkasuk, Levi száguldó pulzusának a lüktetését is. A férfi szája forró volt, kielégítő izgatottsággal tapadt az övére, és a csók, bár nem lehetett finomkodó cirógatásnak nevezni, nem csapott át vad csatába a dominanciáért; egyszerűen csak tökéletesnek tetszett félúton a kétségbeesés intenzív hulláma és a hazatalálás öröme között.

Levi megérintette, hosszú zongoristaujjai legyezőként terültek szét Eren bőrén. A fiú érezte, ahogy meg-megrezzentek, miközben Levi csókolta, és tudatában volt annak is, hogy a karja önkéntelenül mozdult és fonódott a férfi csípője köré szorosan. Bár nem érzett türelmetlenséget, sem vadságot, mégis égető hév sürgette belülről – hogy csókoljon, öleljen, érintsen, egyszerre lélegezzen a férfival, ugyanarra az ütemre dobbanjon a szíve…

Ahogy eleget próbált mindezeknek tenni, a belülről feszítő érzés lassan felengedett. Az elmúlt órák leforgása túl sok volt már a szervezetének, a lufi túltelt levegővel, s egyszerre kipukkant, hogy aztán rázúduljon a szédítő felismerés: az eleven valóság, amely nem volt sem rózsaszín, sem tökéletes.

Eren reszketve kapkodott levegő után. Az első könnycseppek épp olyan forrón hullottak a bőrére, amilyen forrónak Levi csókja is tűnt, mikor még egymás ajkát kóstolták és ízlelték hosszasan. A férfi az ujjbegyével itatta fel a cseppeket, majd, bár elhúzódott tőle, hüvelykujja folyamatos, cirógató táncot járt az arcán.

– Eren…

– Menjünk – hüppögte a fiú. – Kérlek, menjünk.

– A Szabadság Szárnyaiba? – nézett rá értőn Levi, mire fáradtan bólintott.

– Kérlek…

– Jól van, szerelmem. – Levi halkan felsóhajtott, majd finoman átkarolta. – Most már minden rendben lesz, Eren – suttogta, miközben a kocsija felé vezette. – Minden rendben lesz… hiszen, most már… szabad vagy, Eren.

Eren erre megrezzent. Ráemelte könnyfátyolos tekintetét – a bensőjét feszítő érzés reszketeg sóhaj és fájdalmasan eleven borzongás formájában teljesedett ki. Érezte, ahogy elektromos szikrák pattogtak végig a gerince vonalán, minden sejtjében érezte a valóság megtestesülését. Ez lett volna a szabadság? Ilyen érzés? Ennyire… „megfoghatatlan”, könnyednek tetsző, mégis pulzáló kínnal telt?

– Szabad? Én? – kérdezte hitetlenül. – Biztos vagy te benne?

Levi szelíden nézte őt.

– Ó, igen – zümmögte, miután a kocsiba beülve, ismét megfogta a kezét. Épp úgy reszketett az övé is, mint Erené, de nem számított. A kezét fogta, Eren érezte az érintését, és a szívében dúló vihar lassan elült. Lehunyta a szemét, ám hagyta, hogy az ajka önkéntelen mosolyra húzódjon. Tiszta hallotta Levi suttogását, és nem tudott ennél jobbat képzelni.

A jövőjükre gondolt, a fényes, ragyogó jövőjükre, a sötét, kegyetlen igazságra, amely a múltjukat árnyékolta be. A jelen sosem tűnt még ennél valósabbnak, ahogy Levi kimondta mindazt, amely új értelmet adott az életének:

– Szabad vagy.

 

Készült: 2020. 12. 12. – 2021. 05. 16.

Megjegyzés: Sokáig húzódott, még januárban szerettem volna befejezni, erre május lett belőle. Azt hiszem, jobb így, hogy megvártam vele a manga végét, túl sok érzés kavargott bennem az elmúlt másfél évben és egyáltalán nem jófajta érzések, ahogy fejezetről fejezetre egyre kevésbé tetszett az irány, amit kb. a 120. fejezet után kezdtünk venni… Mindegy is, szerencsére a fanfictionök arra is jók, hogy megírja az ember a saját változatát, ami tetszik neki. J

A 15. és egyben utolsó fejezet remélhetőleg sokkal hamarabb érkezik (bár most már elővigyázatos vagyok, és a munkámra való tekintettel, inkább nem teszek elhamarkodott ígéreteket).

Készüljetek, esküvő lesz. ;)