Vihar
19. fejezet
~ Fivér
és nővér ~
Miután
elköszönt Mikasától, Armin behúzta maga után az ajtót, és fél szemmel az ágy
felé lesett: Nifa éppen a maga vackával foglalatoskodott, kétszer is felrázta a
párnákat, aztán a paplant is megigazította, lesimítva a gyűrődéseket. Háttal
állt neki, de jól láthatóan feszült volt. Arminnak nem kellett sokat töprengeni
rajta, vajon mi váltotta ki belőle, ő maga is csomót érzett a gyomrában,
valahányszor a lányra – a nővérére – pillantott. Tudta, hogy nem
ódázhatják tovább a múltjuk tisztázását, mégis riadtan kereste az újabb
kibúvót. Hogy kinek a műve volt, hogy ugyanabban a szobában töltsék az
éjszakát, arra nem sikerült rájönnie. Krista? Eren? Esetleg Mikasa elégelte
meg, hogy ennyire gyerekesen viselkednek? Bárki is volt, nem döntötte még el,
hogy átkozza vagy áldja érte.
Nifa
felegyenesedett, ám nem fordult meg, Armin pedig nem vette rá magát, hogy
elmozduljon az ajtó mellől. Nekidőlt, majd hagyta, hogy lecsússzon a földre;
arcát a tenyerébe temette. Éppen azon gondolkodott, mivel kezdjen neki a
beszélgetésnek, amikor hirtelen meghallotta Nifa halk hangját.
– Jobb vagy
bal?
Csodálkozva
emelte fel a fejét.
Nifa a füle
mögé söpörte egyik tincsét.
– Melyik
felén szeretnél aludni? – Kezével az ágy felé intett. – De ha nem akarsz velem…
Valamelyikünk aludhat a földön, mondjuk én… És akkor tiéd az egész ágy. Végül
is… a kisöcsém vagy, nem igaz? – Megkockáztatott egy óvatos, zavart kuncogást,
amivel csak fokozta Armin döbbenetét. Furcsán hangzott a szájából a „kisöcsém”
megnevezés, furcsán, de igazul.
– Válassz
te – felelt vállat vonva. – Nem ragaszkodom egyik oldalhoz sem.
– Jól van –
bólintott a lány. – Akkor az enyém a jobb. Szeretek a fal felé fordulva aludni.
– Ez egy olyan információ volt, amit Armin azonnal elraktározott az elméjében.
Ha együtt éltek volna, már réges-rég tudta volna a nővéréről, az elválasztás
miatt azonban semmit sem tudtak egymásról.
A hajába
túrt, majd lassan feltápászkodott a földről. Elfordította a tekintetét, noha Nifa
pillanatok alatt levetkőzött, és sietve becsúszott a paplan alá. Mire megállt
az ágy előtt, már a falhoz simulva várta, hogy csatlakozzon mellé.
Armin nyelt
egyet.
– Tehát a
nővérem vagy – nyögte ki az első gondolatát. – A nővérem, akit nem ismerhettem.
Nifa
bizonytalanul nézett rá.
– Igen. Az
vagyok.
– Egészen
pontosan…
– 832.
január 2-án születtem, ha erre vagy kíváncsi, te pedig…
– 835.
november 3.
Nifa
hümmögött.
– Te… mit
szeretnél rólam tudni? – fogalmazta meg végül óvatosan a kérdését. – Én
igazából annyi kérdést tudni feltenni, hogy egy szemhunyásnyit sem aludnánk,
ebben biztos vagyok. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Te… A szüleink… A
nagyapánk. Téged ő nevelt fel, jól tudom?
Armin
hezitált, mielőtt igennel felelt volna.
– Miért…
Vajon miért nem élhettél velünk? Miért hazudtak rólad a szüleink? És ha tényleg
élnek, ha tényleg óriások, miért…? Egyszerűen nem tudom felfogni, miért pont
velünk történt meg mindez! Ez… annyira nem igazságos!
Nifa
felsóhajtott.
– Bárcsak
megválaszolhatnám az összes kérdésedet, Armin, de én sem tudok mindent.
– Akkor mi
az, amit tudsz, Nifa? Mire emlékszel a gyermekkorodból?
Nifa
felhúzta a térdét és átkarolta azt. Armin valahogy közelebb csúszott hozzá az
ágyban, egymáshoz ért a lábuk, és egészen különösnek találta a lány közelségét.
Nem érezte magát feszélyezettnek, pedig még Mikasa esetében is biztosan
elhúzódott volna. Nifa a nővére volt. Volt közöttük egy kötelék, egy kapocs,
ami összekötötte őket. Armin, ahogy mellette feküdt, egyre inkább érzékelte ezt.
– Az első
emlékem… – törte meg végül a csendet lány; erősen töprengve ráncolta a
homlokát. – Az első emlékem az a nap, amikor Mr. Leonhart, akiről akkor még nem
tudtam, hogy Annie édesapja, az Alvilágba hurcolt. Homályos, hiszen nagyon
fiatal voltam még, de azt tudom, hogy nem akartam menni. Az akaratom ellenére
vitt oda. Hogy azelőtt hol éltem, kikkel voltam, miért kellett elválnom anyáéktól,
fogalmam sincs. Egyszer csak felbukkant az életemben Mr. Leonhart, aki azt
mondta, az Alvilág az egyetlen hely, ahol maradásom van, sehol máshol nem
fognak megtűrni.
– Nincsenek
emlékeid a szüleinkről? Tudtad, hogy az a nőstény óriás az anyánk volt?
– Nem –
rázta meg a fejét. – Először nem, csak azután, hogy megtudtam az üzenetét.
Jaeger doktor sokat mesélt nekem a családjainkról, mielőtt még…
– Mielőtt
óriássá változtatta Erent, aztán meg hagyta, hogy felfalja őt? – kérdezte Armin
élesen. Nifa erre elhúzta a száját.
– Igen… Még
azelőtt. Elmondta, hogy anya meg apa a barátaik voltak, de vágytak rá, hogy
megismerjék a falakon túli világot, ezért úgy döntöttek, hátrahagynak téged.
Rólam csak ennyit mondott, mindenki halottnak hitt.
– De Eren
apja tudott a létezésedről – mutatott rá Armin. – Ez hogyan lehetséges? Eren
édesanyja meg volt győződve a halálod felől.
– Grisha
sokkal több időt töltött távol, mintsem hogy a családjával legyen. Nem
véletlenül utazott el.
Armin
keserű nevetést hallatott.
– Nem a fővárosba
ment gyógyítani, jól sejtem?
Nifa aprót
biccentett a fejével, szemében elismerő fény csillogott.
– Úgy
hiszem, a falakon túli világot látogatta olyankor. Vagy ha tényleg a fővárosba
ment, akkor Fritz királyt. Minden összefügg, semmi sem történt véletlenül,
remélem, ezzel te is tisztában vagy.
– Ki tudott
többet? – morfondírozott Armin félhangosan. – Vajon Grisha vagy Carla Jaeger
titkai a súlyosabbak? Vajon mi történt a szüleinkkel? Tényleg minden azért
történt, mert anya összebarátkozott Selmával és Carlával?
– Ezeket a
válaszokat tőlük kell megkérdeznünk.
– Tőlük? –
Csodálkozva pillantott a lányra. – Úgy érted…
– Ismét
találkoznunk kell velük – jelentette ki Nifa erélyesen. – Ezekre a kérdésekre
senki más nem tud válaszolni. Úgy gondolom, nem Selma az igazi ellenségünk, nem
ő áll minden mögött. Valaki utasítja őt. Valaki, akit még nem ismerünk, de meg
fogunk ismerni, ha elmegyünk oda, ahol minden elkezdődött.
– Te
tényleg hiszel benne, hogy meg tudjuk őket találni? – lepődött meg Armin. –
Eren mindenről beszámolt. Hogy harcoltatok anyával… utána meg… hagyott egy
üzenetet. Selma utasította. Kinek az oldalán állnak? Mit érünk el vele, ha
találkozunk?
–
Válaszokat kapunk. Nem állhatnak az ellenség oldalán. Biztos vagyok benne, hogy
sejtelmük sincs, Carla hogyan halt meg. Nem hiszem el, hogy ők is részt vettek
Carla meggyilkolásában.
Armin
hitetlenül elmosolyodott.
– És ha
mégis? – kérdezte. – Akkor mit teszünk?
– Akkor is
válaszokat kapunk, Armin, és számunkra most ez a legfontosabb. Meg kell értenünk
a múltunkat. Tudnom kell, miért szakítottak el a családomtól. Grisha Jaeger azt
mondta, a szüleinket mélyen lesújtotta a tény, hogy elvesztettek. Mindenkinek
azt hangoztatták, hogy meghaltam, hogy elvitt a járvány, valójában viszont
valahogy elszakadtam tőlük. Nem mondtak le rólam. Valamiért elragadtak tőlük a
falakon túliak. Csak ők lehettek, hiszen Mr. Leonhart volt az, aki
kislánykoromban otthagyott az Alvilágban. Ő a felelős azért, hogy odakerültem.
– Ha
kiderül, hogy az emberiség ellen dolgoznak, mit teszünk, Nifa? Mégiscsak a
szüleink, nem? – Armin is hallotta a saját hangján, hogy elbizonytalanodott, és
biztos volt benne, hogy ez a lánynak is feltűnt. Megrezzent, mikor puha ujjak
simultak a kézfejére. Nifa megérintette, és a szoba sötétjében egészen
felbátorodott, noha a mosolyán látszott, hogy ő maga is csak ismerkedik
mindezzel.
– Még nem
tudom – felelte –, de azt igen, hogy együtt kitaláljuk. Testvérek vagyunk,
Armin, fivér és nővér. Szeretném elnyerni a bizalmadat, szeretnék a nővéred
lenni. Most még csak mi vagyunk egymásnak, és lehet, hogy ez a későbbiekben sem
fog változni. Egy család vagyunk, össze kell tartanunk ebben a kegyetlen
világban!
Armin szája
széle egyértelmű mosolyra görbült. Ragyogott a szeme, miközben a lányt
figyelte.
– Legyen –
egyezett bele. – Megbízom benned, Nifa.
Nifa
reszketeg sóhajtással reagált; mozgott az ajka, hang viszont nem hagyta el a
torkát, némán köszönte meg, hogy Armin esélyt adott a bizonyításra. Legalábbis
Armin ezt gondolta, mialatt a kezét fogta. Saját magát is meglepte, mekkora
gyengédséget tanúsított iránta. Úgy melengette, akár egy törékeny porcelánt,
finoman és szelíden bánva vele, és amikor óvatosan az ajkához emelte, hallotta,
ahogy a lánynak elakadt a lélegzete. Épp csak meg-megcirógatta, de elég volt ahhoz,
hogy mindketten zavarba jöjjenek.
– Eleget
csicseregtünk – rándult össze a lány. Úgy rántotta ki a kezét, mintha tüzes
vashoz ért volna, Armin pedig rögvest odébb csúszott az ágyban. – Szükségünk
van a pihenésre, hiszen hamarosan nem lesz megállás a titokzatos pincéig, nem
igaz? A végén még Levi hadnagy is leteremt bennünket, amiért nem fogadtunk
szót. Hidd el, nem akarod kivívni a haragját – tette hozzá kuncogva.
Armin
bólintott.
– Jó
éjszakát – suttogta, mire Nifa mosolygós hangon válaszolt.
– Neked is.
A szobára mély
csend telepedett – vihar előtti csend.
Eleinte hallatszott még, ahogy mindketten fészkelődtek, keresték a helyüket
egymás oldalán, aztán lassacskán az is elült. Nifa kimerült lehetett, mert a
fal felé bújva, magzatpózba tornázva magát, szinte azonnal elaludt, Armin
szemére azonban nem jött álom. Még mindig a torkában érezte a szívét, amiért
végre beszélgettek a testvérével, ráadásul a „holnap” izgalma sem hagyta
nyugodni. A plafont bámulva gondolkodott; reménykedett benne, hogy másnap nem
látszik meg rajta, mennyire keveset tudott csak pihenni.
Váratlan
reccsenés térítette magához, az ajtó túloldaláról érkezett. Olyan volt, mintha
valaki megkísérelt volna végigosonni a folyosón, ám a fogadó korhadt fája éles
hangon kürtölte világgá panaszát.
Valaki hozzám hasonlóan nem alszik – gondolta.
– Valaki az ajtóm előtt áll.
Az a valaki
valóban nem mozdult az ajtó elől. Armin óvatosan az oldalára gördült, és
áldotta az eszét ezért, mert a következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy
valaki résnyire nyitva belesett a szobába. Rögtön lehunyta a szemét, és úgy
tett, mintha Nifához hasonlóan már réges-rég az álmok mezejét járná.
– Alszanak?
– Suttogó hangot hallott, túlontúl ismerőset. Tudtam! Legszívesebben hangosan ujjongott volna. Tudtam, hogy oda kell figyelnünk rájuk!
Tudtam, annyira tudtam, hogy nem szabad megbíznunk bennük feltétlenül!
Kreusa volt az – mert egyre többször emlékeztette magát, hogy az igazi nevén
szólítsa, nem azon, amelyiken megismerte –, ám nem egyedül ácsorgott a
küszöbön.
– Ahogy
elnézem őket, igen – válaszolta Hitch. – Reggelig húzni fogják a lóbőrt.
Armin
megfeszült. Minden erejét bevetette, hogy ne mozduljon meg.
Miről beszélnek? Terveznek valamit?
Megrándultak
az ujjai, egyre nehezebben uralkodott magán.
– Pompás – biccentett
eközben Kreusa hűvösen. – Nem lenne jó, ha bármelyikük is felébredne, mielőtt
visszaérnénk, akkor végképp megrengene bennünk a bizalmuk. Szerencsére Ymir is
nagyon fáradt volt, amikor kilopakodtam, nem hiszem, hogy megébredt rá.
– Sietnünk
kell – jegyezte meg erre Hitch. – Csukd be az ajtót, Kreusa.
A lány
lassan elengedte az ajtófélfát, amelybe mindaddig kapaszkodott.
– Igazad
van, Hitch – mormolta. – Jobb, ha Nifát nem rángatjuk magunkkal. Túlságosan is
érzékeny még Armin miatt. Azt hiszem, most beszélgettek először.
– Remek
ötlet volt úgy ügyeskedni, hogy egy szobába kerüljenek.
– Nem én
voltam.
– Nem? –
csodálkozott Hitch. – Hát akkor?
Kreusa
mintha kuncogott volna.
– Levi
hadnagy – jelentette be ünnepélyesen. – Levi hadnagy segített rajtuk.
– Levi
hadnagy? – Hitch nem titkolta meglepettségét. Armin ajkai elnyíltak; tényleg
nem sokon múlt, hogy nem hördült fel, annyira megdöbbent.
– Ha
megismered… Ha hagyja, hogy
megismerd, olyasmikre is rájöhetsz vele kapcsolatban, amikre sosem gondoltál
volna. Ő teljesen más ember, mint amilyennek látjuk, és Eren… Nos, Eren az, aki
azon kevesek közé fog tartozni, akiknek sikerült mindez.
– Csukd be
az ajtót, Kreusa – ismételte meg végül Hitch különös hangon. Kreusa – Armin
legnagyobb meglepetésére – habozás nélkül engedelmeskedett neki. Az ajtó
becsukódott, Kreusa és Hitch hangja pedig nem hallatszott többé.
Armin végre
vette a bátorságot, hogy megmozduljon.
– Ezt nem
hiszem el – lehelte. – Most mégis mit csináljak?
Szólnom kell Mikasának – szaladt át
rajta a gondolat. – Eren túl forrófejű,
ide Mikasa hidegvérére lesz szükségünk. Igen, Mikasa… – Kimászott a paplan
alól. – Kreusa – hunyta le a szemét,
ahogy a lányra gondolt –, mégis mire
készültök?
** * **
Armin sosem
öltözött fel olyan gyorsan, mint akkor, amikor Kreusa és Hitch léptei elhaltak.
Sietve felhúzta a csizmáját, majd magára kanyarította a köpenyét, és vetett még
egy utolsó pillantást a testvérére, mielőtt kislisszolt a folyosóra. Szerencsére
Nifa mélyen aludt; nem úgy tűnt, hogy szándékában áll felébredni a
motoszkálására.
Végül nem
maradt ideje, hogy felkeltse Mikasát. Ha megpróbálta volna, végleg elvesztette
volna Kreusa és Hitch nyomát.
Vajon hova mennek? – töprengett.
– Céltudatosan haladnak előre – állapította
meg homlokráncolva. – Valakivel találkozni
fognak… de vajon miért és pontosan kivel? Mire készültök, Kreusa? Tényleg
elárultatok minket?
Váratlanul
egy hűvös tenyér simult a szájára; a kellő határozottság és erő tartotta vissza
attól, hogy hangosan felkiáltson ijedtében, bár így is megrándult. Meglepetten
kerekedett el, mikor meghallotta a lány hangját: Annie állt mögötte, ő érintette meg gyengéd erővel, éppolyan
óvatosan, mint mikor finoman hátrahúzta a csuklyáját óriásalakjában, hogy
megnézhesse az arcát.
–
Csendesebben – suttogta a fülébe. – Sosem voltál jó a lopakodásban, Armin – ejtette ki a nevét lágyan. Armin
megborzongott. Uralkodnia kellett magát, hogy ne fészkelődjön. Szokatlan érzés
volt látni és megtapasztalni, hogy Annie újra azt az oldalát mutatta, mint amit
az ötvenhetedik falakon túli expedíció előtt; majdnem úgy viselkedett, mint
régen, csak sokkal közvetlenebben. A kristály megváltoztatta. Armint nem hagyta
nyugodni a kíváncsisága, vajon milyen lehetett fogságba zárva várni a pillanatot,
hogy felébredhessen. Vajon hallotta őket? Vagy mindvégig békésen, bűntudattól
mentesen szendergett?
Annie
elvette a tenyerét a szájáról. Armin megfordult, és az éjszaka sötétjében
először pillantotta meg a lány arcát és annak halovány pírját. Szeme különösen
csillogott – természetesen nem nélkülözte az ismerős keménységét sem –, ujjai
pedig kissé remegtek, ahogy a füle mögé igazította szőke tincsét.
Armin
mellkasából reszketeg sóhaj szakadt fel.
– Annie –
lehelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány alig észrevehetően
megrezzent. Vele ellentétben rögvest visszanyerte uralmát a teste felett;
megacélozta a tekintetét, és fejével abba az irányba biccentett, amely felé
Kreusa és Hitch folytatták útjukat.
– Ez most
nem a csevegés perce, Armin – jegyezte meg élesen. – Bármit is látsz vagy
hallasz, te magad nem szólalhatsz meg, megértetted?
– Annie…
Te… – Armin nem titkolta meglepettségét. – Te utánam…? Vagy…
– Igazából
én is kérdezhetnék. – Annie összeszűkítette a szemét. – Hogy jutott eszedbe
segítség nélkül utánuk eredni? Nem is ismered őket. Azt hiszed, az, hogy a
kiképzésetek alatt összebarátkozták egy Krista Lenz nevű lánnyal, számítani fog
valamit, ha Kreusa – nyomta meg a
lány igazi nevét – esetleg úgy dönt, ellenetek fordul? Őrültség erre alapozni! Láttad valaha óriássá változni? Ismered az
erejét? Na és Hitch?
Armin
beharapta az ajkát.
–
Kifutottam volna az időből, ha szóltam volna Mikasának! – tiltakozott gyengén.
– Cselekednem kellett!
– Vagy csak
be akartad bizonyítani, hogy nem te vagy a leggyengébb láncszem, nemde?
Annie a
veséjébe látott, Armin meztelennek érezte magát előtte. A lelkét csupaszította
le teljesen, kíméletlenül, és még azt a lehetőséget is elvette tőle, hogy
újfent ellenkezzen; tekintetének ragyogása egyértelmű üzenetet hordozott a
számára: „Nekem nem tudsz hazudni, Armin,
nem vagy rá képes, hogy megtedd!”. És ez valóban így volt.
Ha akarnék, sem tudnék – gondolta.
De nem
akart.
– Én sem
felejtek, Annie – mondta végül suttogó hangon, emlékeztetőül, mire a lány
meglepetten sandított rá a szeme sarkából.
Talán ugyanarra gondolunk. – Annie
lassan elfordította a fejét. Armin feje zsongott. – De mire is gondolok pontosan? – tépelődött magában. – Az a pillanat jár a fejemben, amikor
megkímélte az életemet, vagy az, amikor felfedte magát előttünk, elárulva
nemcsak az emberiséget, hanem minket is? Melyik az? Mindkettő?
– Tudom,
Armin – hangzott aztán Annie halk válasza. – Tudom.
** * **
Mikasa
hirtelen ébredt fel.
Sasha
elsőként dőlt be az ágyba, miután elbúcsúztak a többiektől, és olyan hamar
elaludt, hogy mire Mikasa is be akart feküdni mellé, már alig maradt számára
hely. Majdnem feladta, de szívesebben pihent volna egy kényelmes ágyban,
mintsem a hideg, kemény földön, ezért addig ügyeskedett, míg valahogy csak
sikerült elhelyezkedni Sasha mellett.
A
Burgonyalány nemcsak annyira mélyen aludt, hogy semmivel sem lehetett
felkelteni, tetejében állandóan mocorgott és beszélt álmában. Mikasa meg sem
lepődött az összefüggéstelen motyogást hallgatva. Néha Connie nevét értette ki,
néha viszont egy komplett menüsornak is beillő ételmennyiséget. Bár ezek után
joggal hitte azt, hogy egy szemhunyásnyi nyugta sem lesz, valamikor mégis
elnyomta az álom, Sasha pedig szorosan átölelve őt, arcát a vállgödrébe fúrta,
miközben összenyálazta a vállát, no meg a párnájukat.
– Hé…
Sasha! – Finoman megrázta a lány vállát, de az továbbra sem mutatott semmiféle
hajlandóságot a mozgásra. – Sasha! – Nehezen lehámozta magáról a lány ölelő
karját, aztán kicsúszott a paplan alól.
A
legkevésbé sem bízott meg Annie-ban és Hitchben, ezért az ő szobájukba lesett
be először. Összeszűkült a szeme, amikor az üres ágy látványa fogadta, keze
pedig ökölbe szorult, mikor rájött, hogy Krista és Armin sem tartózkodtak ott,
ahol lenniük kellett volna. Jobbnak látta, ha nem ébreszti fel Ymirt –
túlságosan is szerette Kristát ahhoz, hogy józan döntést hozzon az esetében –
valamint Nifát – még mindig nem bízott meg benne –, Sashát, ha tovább
próbálkozott volna, akkor sem tudta volna kiugrasztani az ágyból, így egyetlen
lehetősége maradt.
De csak őt – döntötte el azonnal. – Erent
semmiféleképp.
Lenyomta a
kilincset, majd óvatosan benyitott a szobába. Annak ellenére, hogy alig csapott
zajt, Levi hadnagy rögtön felült az ágyban. Kócos volt és határozottan félmeztelen,
és Mikasa még lélegezni is elfelejtett a pillanatnyi zaklatottságtól.
– Miért nem
alszol?
Lenyelte a
dühös megjegyzést.
– Eltűntek
– jelentette halkan. – Kreusa, Annie, Hitch… és Armin.
Levi szeme
megvillant.
Nem mondott
semmit, de az, hogy fél perc alatt Mikasa mellett termett, mindenről
árulkodott.
** * **
Kreusa és
Hitch céltudatosan tartottak egy bizonyos irányba. Annie semmit sem tudott a
tervükről, Armin ebben biztos volt. Mindig is jól értett az érzelmei
eltitkolásához, kellő óvatosságot tanúsított mindenki felé, ám most mintha
feszültnek tűnt. Ujjai néha-néha megrándultak; olyankor a combjához szorította
a kezét, és szorosan, egyetlen keskeny vonallá préselte össze az ajkait.
Armin
komoran ráncolta össze a homlokát.
– Nem
bíznak meg benned? – érdeklődte meg suttogva. Annie éles pillantást vetett rá.
– Talán – felelte szűkszavúan.
– De mégis
miért? Mert végül beszéltél? – Armin szeme tágra nyílt. – Talán… Lehetséges
lenne, hogy mégis elárultad azt, amiért küzdöttetek? Akkor, amikor Mikasával
lementünk a kristályodhoz… Amikor kiszedtük belőled, hogy Nifa a nővérem és
hozzád hasonlóan képes óriássá változni.
– Talán, Armin – sóhajtotta fáradtan a
lány. Armin felhúzta a szemöldökét.
– Csak
talán? Te sem tudod?
– Csak
sejtéseim vannak.
– És azt
tudod, hogy miben sántikálnak? – Fejével Kreusa és Hitch felé intett. –
Szemlátomást terveznek valamit, talán éppen egy összeesküvést. Lehetséges
lenne, hogy ugyanolyan támadásban lesz részünk, mint Karanes körzet lakóinak?
– Rémeket
látsz.
Annie nem
tulajdonított jelentőséget egyetlen okfejtésének sem. Armin nem értette őt.
Mellészegődött, mégsem árult el neki semmit, noha Arminnak nem voltak kétségei
afelől, hogy Annie sokkal többet tudott Krista és Hitch terveiről, mint ő.
Talán a sejtései sem sejtések voltak, hanem biztos információk.
– Annie – nyomta meg a nevét –, én sem
bízok meg benned, remélem, tudod. – Ezzel megállította a lányt. Nem látta az
arcát, a keze viszont remegett. – Mint azt korábban is említettem – folytatta
halkan –, nem felejtettem el, amiket műveltél. Vannak dolgok… tettek… amikre
nincs bocsánat.
Annie
odafordult felé, rászegezve jeges-kék, fénylő szemét.
– Marco? – suttogta mintegy magának.
Armin
ökölbe szorította a jobbját.
– Ő is – hagyta helyben a feltételezést. –
De azok az ártatlan Felderítők is, akiket a szemem láttára gyilkoltál meg. Luke
Siss, Dita Ness… Fogadjunk, még csak a nevüket sem tudtad.
– Azokban a
percekben egy cseppet sem foglalkoztatott, hogyan hívják őket – ismerte el. –
Azt tettem, amit tennem kellett.
– Akkor is,
amikor megölted Sonnyt és Beant? És Marco… Ha már megemlítetted. Igazán
szeretném tudni, neki miért kellett meghalnia. Mit tett, amivel kivívta a
haragodat? Esetleg rájött az igazi személyiségedre? – Armin nem is Annie-nak
mondta elsősorban, félhangosan gondolkodott.
– Az igazi
személyiségem? – Annie szája széle halvány, keserű mosolyra kunkorodott. –
Ismeri egyáltalán valamelyikőtök is az igazi személyiségem, Armin?
– N-nem. –
Armin is suttogott.
Annie szeme
megvillant.
– Akkor ne
ítélkezz, Armin. Tőled nem ezt várom.
Egymásra
néztek az éjszakában, és Arminnak nyelnie kellett egyet. Annie akkor nem bántotta. Annie sírt,
mielőtt a kristályba zárta volna magát, közben mégis… szemrebbenés nélkül
végezte ki az ártatlanokat, köztük Marcót is.
– Annie…
– Ők is
megálltak – szakította félbe hűvösen. Armin összezavarodott.
– H-hogyan?
–
Megálltak. – Annie előremutatott. – Kreusa és Hitch megálltak egy ház előtt.
– Ismerős a
ház?
– Nem.
Habozott – gondolta Armin. – Annie habozott, mielőtt válaszolt volna. Valamit eltitkol, de vajon
mit? Kihez jöttek? Mit akarnak itt?
– Maradj
idekint, Armin – hallotta meg aztán a lány hangját. Annie tekintete jéghidegen
csillogott.
– Dehogyis!
Én is megyek!
– Maradj
idekint, Armin, nem mondom még egyszer.
– De…
– Én megyek
be.
– De…
Annie… Várj!
A lány
elfordult tőle.
– Maradj
idekint – suttogta. – Higgy nekem, jobban jársz. – Azzal az arcába rántotta
köpenye kámzsáját, majd megindult Kreusa és Hitch után, egyedül hagyva Armint a
sötét, kietlen utcán.
** * **
Eren arra
ébredt, hogy fázik. Résnyire nyitotta a szemét, és tapogatózva kezdte keresni a
hadnagyot maga mellett, de csak a hűlt helyét találta. Hideg volt az ágy, Levi
hadnagy nem néhány perccel korábban hagyta magára, hanem még jóval azelőtt,
hogy felkelt volna legújabb álmából.
Hova mehetett ilyen későn?
Nem
értette, pontosan miért, csalódottságot érzett, amiért a férfi nem maradt vele
reggelig.
Igaz, nem szokott sokat aludni – gondolta.
– De… hova mehetett?
Miután
kibogozta magát a lepedője fogságából, magára húzta a takaróját, így csak az
orra hegye látszott ki. Mindene nyirkos volt a verejtéktől, és a füle tövéig
pirult, amikor eszébe jutottak az órákkal korábban történtek. Levi hadnagy
érintése a meztelen bőrén, a nyilvánvaló, lüktető vágya az ölénél, teste a
testén, szája mindenhol, ahol érzékeny… Kellemes borzongás remegtette meg az
emlékeket felidézve.
Levi
hadnagy nem az a fajta ember volt, aki nyíltan beszélt volna az érzéseiről, szavak
helyett máshogyan tárulkozott ki. Eren képes volt rá, hogy a lelke mélyére
lásson, hogy lassan kiismerje. Levi hadnagy gyengéd volt, ha gyengéd akart
lenni, és finom erővel érintette, ha éppen a határozott oldalát szerette volna
kimutatni.
Egyre közelebb férkőzöm hozzá és ő is hozzám – hunyta le a szemét egy pillanatra. – De ez még mindig nem elég. Túl kevés nekem. Többet akarok. Azt akarom,
hogy teljesen az enyém legyen.
Nem feledkezett
meg az álmairól sem. Nem mászott ki az ágyból, hogy a hadnagy után eredjen –
igaz, mindennél jobban vágyott rá, hogy megtegye –, inkább türelmesen várta,
hogy visszatérjen. Élete egyik legnagyobb kihívásai közé számított, várni sem
szeretett, no meg a türelem sem volt az ínyére.
Először azt hittem, apa az egyetlen, aki titkolózott előttem, aztán
kiderült, hogy anya is az óriássá változni tudók közé tartozott – gondolkodott. – Nifa elárulta,
hogy apa fecskendezte belém a szérumot, és amikor átváltoztam, nem tudtam
uralni az óriásomat. Megettem őt, és általa öntudatra ébredtem. Anyát egy
olyasvalaki ette meg, akit ismert, aki szintén a falakon túlról érkezett. Egy
ember, aki óriásbőrbe bújt. Selma küldte oda. Anyát Selma ölette meg. Selma
férje, Philip megpróbálta megállítani, figyelmeztette anyát… de ő is meghalt.
Nem menekülhetett Selma bosszúja elől.
A haragtól
ívbe feszült a gerince. A torkában érezte dühét, egész testében reszketett.
– De mik
ezek az új emlékek? – suttogta a szoba sötétjének. – Hogyan kapcsolódnak össze
a szálak?
Anya ismerte Fritz királyt. – Ezt már nem
mondta ki hangosan. – Fritz király
segített neki, még jóval Shiganshina előtt. Elsimította az ügyet, azt, hogy a
Mária fal előtt találtak rá, és utána többször is meglátogatta. Nanaba azt
mondta, Fritz király két gyermeke is járvány áldozata lett. Hazugság, amit anya
talált ki. Fritz király és a családja valamiért a falakon túli területre
utazott. Kimentek a biztonságos ketrecből, éppúgy, mint Armin szülei, de míg
Armin szülei elnyerték a képességet, hogy óriássá tudjanak változni, vagy
legalábbis Armin édesanyja mindenképpen, úgy Fritz király elvesztette a
családját.
Nyelt
egyet, ahogy visszaemlékezett Nanaba meséjére: – Két gyermeket vesztettek el, a legidősebbet és a legkisebbet, de ez
mélyen megrázta a királyi családot. Sem a királynét, sem a többi gyermeket nem
lehetett többé látni. Visszavonultak a nyilvánosságtól, és azóta is így élik a
maguk kis életét, elzárkózva a külvilágtól. Fritz király is sokáig nem
mutatkozott… Azt hiszem, már akkor elkezdődött az őrülete… Shiganshina csak
fokozta azt. Akkor valami végleg eltört benne. De senki sem tudja, mi lehetett
– mondta a nő.
De Carla
azt állította, nem járványban haltak meg.
Széttépte őket egy óriás. – Eren a bal
oldalára gördült, felhúzta a lábát. – Minden
Alethea hibája, jelentette ki anya. Alethea Fritz, igaz? Fritz király
elsőszülött gyermeke… Ő… Selma nővére? Fritz király viszont azt mondta, nem ő
hibázott, hanem Selma. Selma meg a többi szörnyeteg. Apa. De Selma anyával volt
jóban, nem? Hogyan kapcsolódik apához? Mit tett apa? Szövetkezett volna
Selmával? De 844-ben, amikor óriássá változtatta Kreusát, apa ellenezte, hogy
én is egy legyek közülük. Apa… meggondolta volna magát? Először barátok voltak,
akik hittek egymásban, aztán elkezdte elítélni Selmát a terveiért?
Zsongott a
feje a megannyi gondolattól.
Többet kell tudnom – határozta
el. – Ki kell derítenem, mi történt a
királyi családdal. Hogy miért döntöttek úgy, hogy a falakon túlra mennek,
hogyan tépte szét őket egy óriás… Hogyan lehetséges, hogy Fritz király… – Felnyitotta
a szemét, és hirtelen csak pislogni tudott. – Fritz király túlélte. Az az
óriás széttépte az egész családját… Lehetséges, hogy a szeme láttára történt? Ő
túlélte… Azért, mert anya idejében érkezett. Anya… Igen…! Anya megmentette az
életét! Fritz király megőrült, mert mindenkijét elvesztette… Az életét pedig
anyának köszönheti, aki az utolsó percekben sietett a megmentésére. De honnan
tudta, mi történt? Miért mentek ki a falakon túlra?
Selma, ha a falakon túlról származik, hogy lehet Fritz király gyermeke?
Fritz király is onnan érkezett volna? Onnan ismernék egymást anyával? De a
királyi család többi tagja nem rendelkezett az óriássá változás képességével!
Nem rendelkezhettek, nem igaz? Különben nem tépte volna szét őket olyan
könnyedén egy óriás… Akkor nem szorultak volna anya segítségére. De Selma
hogyan lett az?
Nem értem, egyáltalán nem értem.
Mi folyik itt?
Aludnom kell.
Aludnom kell, hogy emlékezhessek…
** * **
–
Eltűntek?! – visszhangozta Anka élesen. A kései órák ellenére még ébren volt,
arcán nyoma sem látszott a fáradságnak. Éppen Pixis tábornokkal, Hanjival és
Gustavval tanácskoztak, amikor Mikasa és Levi megzavarták őket. – Hogy
veszíthettétek el őket?! Pont őket!
Mikasa
hangja hideg volt, akár a vajat szelő kés.
– Netalán
oda kellett volna láncolnunk őket az ágyukhoz?
– Igen!
– Kétszínű.
– Mikasa a szemét forgatta. – Javítson ki valaki, ha esetleg tévednék, de én
úgy emlékszem, maga is az egyike volt azoknak, akik azt harsogták, hogy bízzunk
meg Kreusa Dokban és a társaiban.
– A
Helyőrség ilyenkor is szolgálatban van – jegyezte meg Gustav. – Ők nem láttak
semmit?
– Nem –
rázta meg a fejét Levi hadnagy. – Sikeresen kikerülték őket.
– Eren
Jaeger nem tűnt el, nem igaz? – Pixis tábornok végigsimított a bajszán. – Ez
határozottan jó jel.
– De Armin
igen! – Mikasa keze ökölbe szorult. – Ha csak a haja szála is meggörbül…! –
Elhallgatott, mikor megérezte a vállán Levi hadnagy kezét. Mielőtt a férfi
bármit is mondhatott volna, Pixis tábornok szólalt meg ismét, elgondolkodva.
– Hűtsd le
magad, lány! – Nem szigorú parancs hangzott el a szájából, Mikasa mégis
engedelmeskedett neki. Reszketeg sóhaj szakadt fel belőle, miközben Levi
hadnagy megszorította a vállát. – Úgy gondolom – folytatta Pixis –, a kis
barátod eltűnése nem is feltétlenül eltűnés. Az elmondottak alapján Nifa
Arlertet kellett volna magukkal vinniük, nemde, Hanji parancsnok?
– Ó… Öhm,
igen – felelte Hanji zavartan.
Pixis
hümmögött.
– Ez
esetben valóban nincs mit tenni.
– Hogyan?!
– Mikasa és Anka kórusban kiáltottak fel.
– Várnunk
kell – vonta meg a vállát a férfi. – Hamarosan úgyis kiderül, miben sántikálnak.
– Csak várunk? – kérdezte élesen Mikasa.
– Ó,
természetesen nem. – Pixis tábornok felkuncogott, aztán nagyot húzott a
flaskájából. – Felkészülünk rá, hogy esetleg hasonló támadásban lesz részesünk,
mint Karanes lakóinak. Persze ez a támadás merőben más lesz, mint az ottani.
Mikasa nem
titkolta meglepettségét.
– Mégis
miért lenne más?
Pixis
kipirultan mosolygott rá.
– Mert mi –
velük ellentétben – nem adjuk fel Trostot. Soha.
** * **
Kreusa nem
engedte, hogy világítsanak a szobában, így Armin semmit sem látott, csak
sötétséget. Legalább könnyebb volt a nyomukban besurranni, senki sem vette
észre őket. Annie, ha bosszankodott is, amiért nem hallgatott rá és mégis
követte, nem mutatta ki, de körmével szinte a csuklójába vájt, annyira erősen
szorította.
Egy pisszenést se, igaz? – gondolta
Armin. – Ne aggódj, Annie, nincs is
bennem kellő bátorság, hogy megszólaljak.
Hogy
pontosan hányan gyűltek össze, arról sem volt sejtésük. Armin megpróbálta
megkülönböztetni őket a hangjuk alapján, ám egy idő után feladta az
összeszámolást. Lehettek olyanok is, akik néma csendben voltak.
– Karanes
már a miénk, és ezekben a percekben társaink sorra foglalják el a falakon
belüli területet. – Egy ismeretlen, érces férfihang szólt, közvetlenül Kreusa
mellől, legalábbis Armin utoljára arrafelé látta a lányt. – Hamarosan nekünk is
lépnünk kell.
– De még
nem – emelte fel a hangját Kreusa. – Még nem tehetjük.
– Őt minek
hoztad ide, Hitch?
– Selma Dok
lánya, nem? – Hitch kuncogása vidám volt, Armin szinte látta maga előtt, ahogy
szélesen mosolygott. – Úgy döntöttem, inkább őt hozom, mintsem Annie-t. Annie…
Ő elárult bennünket, nem igaz? Végül nem bírta tartani a száját, pedig
láthattuk hősies küzdelmét. Mindent megtett annak érdekében, hogy elhozza
Grisha és Carla Jaeger fiát.
– Csak idő
kérdése és Eren csatlakozni fog hozzánk – erősködött Kreusa. – A pince… Azt
mondtad, a pince meg fogja változtatni az egész életünket! – Nem Hitchnek
mondta mindezt, hanem annak a férfinak, aki az előbb szólt. – Azt mondtad, meg
fogjuk kérdőjelezni mindazt, amiben eddig hittünk!
– Úgy is
lesz, drágám, csak türelemmel kell várnod.
– Akkor
majd te is megérted, Kreusa – suttogta Hitch. – Te is érteni fogod, mit miért
kell tennünk. Most még kételkedsz a falakon túli világ erejében, az
óriásokéban, de utána rá fogsz döbbenni, hogy ez az egyetlen helyes út.
Felesleges tovább küzdeni, felesleges tovább ellenállni.
Kreusa
felmordult.
– Ugyanazt
szajkózod, amit az anyád is – vetette oda dühösen.
– De te is,
kedvesem – vágott vissza Hitch.
–
Szakasztott anyád vagy. – A férfi nevetett. – Éppolyan ostoba és naiv, mint ő.
– H-hogyan?
– Kreusa levegőért kapkodott. – Az anyám…! Az anyámat senki sem…
– Elhallgass!
Armin szeme
elkerekedett döbbentében: Kreusa habozás nélkül eleget tett a rideg
utasításnak.
Ez a férfi lenne a vezetőjük? De ki ő? – A nyakát nyújtotta, de hiába kezdett hozzászokni a sötétséghez,
mindenki – hozzájuk hasonlóan – csuklya mögé rejtőzött. – Nem látom az arcát…
– Nem
vezető – lehelte Annie döbbenten, mintha a gondolataiból olvasott volna. Armin
csodálkozva fordította felé a fejét. Annyira halkan szólalt meg, amennyire csak
tudott, épp csak a szája mozgott, és remélte, hogy nem figyelnek fel rá. A
férfi eközben folytatta, egyfajta beszédet tartott. Armin egyre inkább a
vezetőt látta benne, de Annie szerint nem az volt.
Annie… Sokkoltan kapaszkodott belé.
– Ő az apám, Armin.