Vihar – 15. fejezet – Lepkeszárnyi bizalom és a döntés

Halihó, látogatók! ^^

Csak sikerült még belecsúsznom a 27-ébe, úgyhogy meghoztam az „ünnepi” friss fejezetet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Januárban érkezik a folytatás – pontos dátumot a vizsgák miatt nem tudok mondani, de ha minden jól alakul, 12-én lesz az utolsó *-*, utána pedig a történeté vagyok teljesen –, addig is jó olvasást és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! ^^

Vihar

15. fejezet

~ Lepkeszárnyi bizalom és a döntés ~

Ellie semmit sem látott a porfelhőből, a föld remegett alatta, a törmelékek pedig majdnem teljesen betemették. Résnyire nyitotta a szemét, hogy aztán egyből lehunyja, úgy könnyebb volt elviselni azt a káoszt, ami a Rózsa falon belül egy szempillantás alatt bontakozott ki. Az óriások – emberek, akik képesek voltak rá, hogy átváltozzanak – elözönlötték a körzetet. A fal épségben maradt – persze, hogy épségben maradt! –, hiszen azok a szörnyetegek mindvégig köztük éltek, és a Helyőrség tagjai nem tudták elejét venni a pániknak, sem annak, hogy ne kezdjék el felfalni az embereket.

Ellie maga sem hitte volna, hogy életben marad. Igazából biztos volt benne, hogy az elsők között ragadják el, ha addig nem zúzzák össze valahogyan a pusztítás közepette, ám valamilyen csoda folytán túlélte. Erőt vett magát, és elkezdte keresni a testvérét.

Tommy! – dobbant meg a szíve; mintha ő mozgott volna tőle nem messze. Kinyújtotta érte a kezét, amennyire csak tudta, aztán visszacsuklott a földre. Meglapult, mikor váratlanul ismét minden remegni kezdett körülötte. Ő maga is rázkódott, és amikor megpillantotta a hatalmas lábat, az ajkába kellett harapnia, hogy elfojtsa sikolyát.

Az óriás, aki lehajolt érte, hogy kihúzza a romok alól, viszonylag magasnak számított a többiek mellett; arcán ijesztő, széles mosoly terült szét, foga és ínye is tökéletesen látszódott. Sötét haja a válláig sem ért, szeme pedig barna volt, meglepően értelmes.

Ember, aki közöttünk él – szaladt át Ellie-n a gondolat; a félelem, mely alattomosan kúszott fel a szívéből, összeszorította a torkát. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia többé a mosolygó óriást, aki lassan a szája felé emelte, aztán bennakadt a levegő a tüdejében, és a fájdalom egy pillanat alatt megszűnt.

** * **

– Megenni az egyik kölyköt? – Levi összefonta a karját a mellkasa előtt, majd hátradőlt a székében. Tekintete megkeményedett, miközben Nifát figyelte; a lány lebiggyesztette az ajkát, és bűnbánóan viszonozta a pillantását. Többnyire Ankát kellett hallgatniuk, néha azonban Levi is közbeszólt.

A nő a fejét rázta.

– Fel nem foghatom, hogy juthatott eszedbe ekkora őrültség!

– De Mikasa…! – próbálkozott Nifa, mire Anka szemöldöke felszaladt a homlokára.

– Engem nem érdekel Mikasa Ackerman! – emelte meg a hangját; kihallatszott belőle az éle. – Nifa, ez nem így működik. Nem teheted kockára mások életét. Azok az emberek, akik idelent élnek, komolyan megsérülhettek volna! Így is nézd meg azt a pusztítást, amit véghezvittél! Házak mentek tönkre! Vannak, akik utcára kerültek miattad!

– Találnak maguknak új otthont.

Levi szeme megvillant.

– Nifa – szólt figyelmeztetően. – Tudd, hol a határ, kölyök.

– Levi, legalább te állj az oldalamra!

– Hadnagy, kérem, mondja meg neki, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennünk! Azt hiszem, rám egyik gyerek sem hallgat többé. Sem Kreusa, sem Nifa… És van egy olyan érzésem, hogy Eren Jaeger sem fog.

– A fejükbe vettek egy ostobaságot – mormogta maga elé a férfi. – De vajon sikerrel járhatnak? Ennyire hirtelen, a Felderítő Egység nélkül… A többi kölyök nélkül. Ha megtesszük, mi a garancia, hogy eljutunk a pincéig?

– Csak nem…? – Anka lélegzete elakadt; a felismerés villámcsapásként érte. – Csak nem gondolkodik abban, hogy megpróbáljunk eljutni a Mária falig? Egyelőre az Alvilágot kéne elhagynunk anélkül, hogy a Katonai Rendőrség ne akadjon a nyomunkra! Utána pedig életben kéne maradnunk a Sina falon belül, csak aztán lopakodhatunk vissza a Rózsa fal mögé – töprengett. – Szükségünk van még időre, tudnunk kell, Hanji mit ért el Fritz királynál. Sokkal több mindenről van itt szó, mint azt sejtenénk.

Levi felhorkant.

– Értelmetlen fecsegés – kommentálta, mire Nifa felvihogott. Levi egyetlen pillantással elnémította. – Hiába mondok nekik bármit is, Rheinberger, rám sem fognak hallgatni. Menni akarnak, nem igaz? Főleg Eren.

– Meglepően lelkes – ismerte el a lány. – De ha ön azt mondja, hogy nem, biztos vagyok benne, hogy átgondolja.

Levi a fejét csóválta.

– Mi a terve? – kérdezte.

– Erennek?

– Kreusának – morogta. – Ő az, akit a kölyök vakon követni fog a biztos pusztulásba.

– Hadnagy, biztosíthatom, hogy Kreusa nem akarja bántani Erent – szólt közbe Anka sietősen. – Én magam neveltem az anyja helyett… Azt hiszem, mindenkinél jobban ismerem.

– Nem nehéz – jegyezte meg a férfi gúnyosan. – Senki sem ismeri őt, nem? Krista Lenz vagy Kreusa Dok… Azt sem tudjuk, hogy hívják.

Anka mélyet sóhajtott.

– Lényegtelen – válaszolta kitérően. – Csak az számít, hogy Erennek nem akar ártani.

– Egyelőre – villant meg Levi szeme. – Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Az a lány Selma Dok lánya, Rheinberger, remélem, megérted, amiért nem bízom benne.

– Az ön bizalmát igen nehéz elnyerni, uram.

– És nagyon könnyű elveszíteni – bólintott Levi. – Ne aggódj rá okot, hogy kételkedjek benned, Rheinberger. Gyanítom, te is velünk tartanál Shiganshinába.

– Ez csak természetes – felelte Anka. – Carláról van szó. Bár nem volt vér szerinti testvérem, én tényleg úgy tekintettem rá, mintha a nővérem lenne, Erenre meg… Erent úgy szeretem, akár az unokaöcsémet.

– Ahhoz képest hagytad, hogy Grisha eltűnése után a saját életét élje – nézett rá dühösen Nifa. – Annak a szegény kölyöknek éppen miattad nincs fogalma semmiről!

– Az én feladatom Kreusa védelmezése volt – vonta meg a vállát a nő; tekintetében szomorúság csillant meg. – De most visszatértem, és nem áll szándékomban elhagyni az oldalukat. Mellettük maradok az igazságig.

– Pompás. – Levi gúnyosan horkantott. – Tehát Shiganshina.

Anka bólogatott.

Levi hátradőlt ültében; a fejét rázta.

– Őrültség – mormogta. – Igazi őrültség.

Nifa kuncogott, miközben átnyúlva az asztal fölött, megérintette a vállát.

– De nincs is annál jobb, nem igaz, hadnagy?

Levi nem válaszolt. Kortyolt egyet a teájából – „Rheinberger, ez pocsék!”, véleményezte –, aztán lehunyta a szemét, és elmerült a gondolataiban.

Várt.

Hanjira.

** * **

– Uram, egy pillanatra!

Levi csak a szemének villanásával jelezte meglepettségét, mikor meghallotta, hogy Krista – Kreusa, emlékeztette magát fintorogva – utána szól. A lány a szobája ajtajában állt, a küszöbön, az ajtófélfában kapaszkodva; kócos, szőke haját nem fogta össze laza copfba, hanem szabadon hagyta. Kemény volt a tekintete, meglepő határozottság tűnt ki belőle. Nem ugyanaz a lány volt, mint akivel Levi először találkozott. Mindvégig valaki más volt.

– Lenz. – Levi összeszorította a fogát, úgy szűrte a szavakat. – Mit szeretnél?

– Nem tudom, mi jár a fejében, uram, de szeretném, ha tudná, hogy mindenképpen elmegyünk a Mária falhoz.

– Elmegyünk? – kérdezte élesen a férfi. Krista bólintott.

– Erennel és Nifával. És még másokkal – tette hozzá kelletlenül, mire Levi összehúzta a szemöldökét.

– Annie Leonhart? Hitch Dreyse?

– Talán ők is velünk jönnek – felelte a lány titokzatosan. – Mielőtt félreértene, nem kérem rá, hogy tartson velünk. Ha akar, jön, ha nem akar, nem jön. Készen állok rá, hogy szembenézzek a múltammal. Én több mindenre emlékszem belőle, mint Eren. Tudok dolgokat, amiket ő nem, de reménykedem benne, hogy a pincét látva újra emlékezni fog mindazokra, amiket el kellett felejtenie.

Levi a szemébe nézett, Krista pedig higgadtan állta azt.

– Te mindent tudsz, Kreusa?

– Eleget tudok ahhoz, hogy menni akarjak, uram.

Levi bólintott.

– Még valami?

Krista habozott.

– Ön… – Megnedvesítette az ajkát, és finoman a füle mögé igazította egyik tincsét. – Ön ismerte Nifát régebbről, nem igaz? Tudott róla, hogy Arlert, tudott Annie édesapjáról. Megbíznak egymás, igaz?

– Nifában lehet, hogy megbízom, benned viszont aligha.

Krista elvigyorodott.

– Ezt talán jól teszi, uram, mégis arra kérem, egyelőre ne kérdőjelezze meg a bizalmát irántam.

– Egyelőre? Mondjuk a pincéig? – Levi szája széle felfelé rándult, alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel sötéten a lány szavai hallatán. – Ismerem Nifát. Gyakorlatilag én neveltem fel, Lenz. Ha valaha is előfordul, hogy választania kell, kinek az oldalán áll, remélem, te is tudod, hogy egy pillanatig sem fog gondolkodni, benned viszont nem vagyok annyira biztos. A hűséged attól függ, mit találunk a pincében?

– A hűségem sok mindentől függ, uram, elsősorban viszont Erentől.

– Én felelek a fiúért.

– Tudom – mosolygott Krista. – Ahogyan azt is tudom, hogy ezért velünk fog tartani. Ezért is… meg más miatt is. Eren nagyon különleges a hadnagy számára, nem igaz?

Levi rezzenéstelen arccal meredt rá. Nem szerette a mosolyát, a megjátszott ártatlanságot. Nem tagadhatta meg a származását, ízig-vérig Selma Dok lánya volt.

– Térj vissza a sötét terveid szövögetéséhez, Lenz – mondta végül kitérően –, én addig közlöm a döntésem a kölyökkel.

Krista bólintott.

– Igenis, uram – felelte, Levi pedig egészen addig magán érezte különös pillantását, míg az ajtó nyikorogva be nem csukódott mögötte.

** * **

Fritz király nem tudott magáról, elveszett az emlékeiben, miközben maga elé motyogott, és az utolsó fél órában mit sem fogott fel Hanji szavaiból. A nő éppen ezért nem kísérletezett többet, hogy felhívja magára a figyelmet, amit kellett, azt már úgyis az értésére adta, és akkor a király elméje még meglepően tiszta volt.

Carla nevét nem kellett volna kiejtenem a számon – gondolta. – Akkor történt meg. – Vetett egy pillantást az öregemberre, aki reszketve ivott bele a boros kupájába, hogy aztán tovább folytassa a félhangos motyogást. – Nem tudom, hogyan kapcsolódtok egymáshoz, de úgy érzem, minden összefügg. Fritz király, ön egyértelműen részese Eren múltjának, csak azt nem tudom, miképp.

– Fenség – próbálkozott –, ön kitörölte az emlékezetéből Carla Jaegert, jól sejtem?

– Carla… – Fritz király rekedtes kuncogással reagált a halott asszony nevére. – Drága Carla… Mit tettünk? Mit tettünk? Ó, mit tettünk? – Hogy magára értette, vagy valaki másra is gondolt, miközben e szavakat suttogta, Hanji nem tudta eldönteni.

– Eren Jaeger Carla fia.

– Eren? – Fritz úgy ejtette ki a nevét, mintha akkor hallotta volna először. Hanji felsóhajtott. Sokadszorra játszották el ugyanezt.

– Eren, a fiú, aki képes rá, hogy óriássá változzon. Akinek elrendelte a kivégzését!

– A kivégzés, ó, igen!

Fritz megvilágosodott.

– Borzasztó – nyögött fel Hanji, hogy aztán udvarias mosolyt erőltessen az arcára. – Uram, mint említettem, mindennek Selmához van köze, akiről ön azt állítja, mit sem tud, nem igaz? Azt mondta, Nile Dok hozta magához, ön nem ismerte, viszont Carlát igen. Annak idején ön védte meg Carla Jaegert, ön volt az, aki elsimította az ügyét, aki eltitkolta, hogy honnan származik valójában. Kérdem én, miért tette mindezt?

– Carla meghalt.

– Igen. Pont annak köszönheti a halálát, aki önt nap mint nap tanácsokkal látja el. Selma, Selma Dok. Még mindig nem mond önnek semmit ez a név?

Fritz a fejét rázta.

– Nem ismerem – motyogta. – Csak Carlát.

– Értem – bólintott Hanji. – És mióta ismeri Carla Jaegert?

Fritz nem felelt.

Hanji megint sóhajtott.

– Fenség, emlékszik még egyáltalán, mit magyaráztam önnek? Emlékszik rá, mit mondott az a három gyermek? Emlékszik a Mária falra? A pincére, amiről mit sem tudunk?

– Visszafoglalni a Mária falat…

– Igen, igen! – kiáltott fel Hanji. – Pontosan! Emlékszik?

– Nem…

– Vonja vissza Eren Jaeger kivégzéséről szóló rendeletét! Vissza kell vonnia, hogy az emberiség győzelmet arathasson! Az a lány, Kreusa, ő Selma lánya, és egyike azoknak, akik segíthet nekünk!

– Kreusa?

Hanji szeme tágra nyílt.

– E-esetleg ismeri? – kérdezte lelkesen. – Ismeri Kreusa Dokot?

– Kreusa…

– Fenség, kérem, figyeljen rám…

– Kreusa. – Fritz felemelte a fejét, tekintetében mintha értelem csillant volna meg, Hanji azonban már nem mert reménykedni. Álmában sem gondolta volna, hogy a király elméje ennyire megbomlott volna az évek folytán. Valakinek állnia kellett mögötte ahhoz, hogy az emberek ne érezhessék meg ezt a változást.

Selma? – töprengett. – Nile azért juttatta be a királyhoz, hogy dróton rángathassák őt? Hogy a falakon túlról lassan átvegyék a hatalmat? Mit akartak elérni? Hogy a király megnyissa a kapukat előttük? Hogy óriások segítsége nélkül jussanak be? Vagy valami egészen mást? Hogy a király tálcán kínálja fel az embereket? Mire megy ki ez az egész, mi járhatott a fejükben?

Fritz megrázkódott.

– A lányom… – hörögte. – A lányom…

– Fenség…!

Hanji éppen idejében ugrott a királyhoz, hogy elkapja, mielőtt kiesik a saját székéből. Az öregember minden ízében remegett a karjai között, és úgy tűnt, mintha valamiféle rohammal küzdene. Erősen kellett tartania, erősen kellett aztán megrázni, hogy észhez térítse. Mélyen a szemébe nézett, és amikor Fritz nehezen odafókuszált, jól érthetően így kérdezett:

– Ki az ön lánya, Fritz király?

– A lányom? – kérdezett vissza a király. Hanji bólintott. – A lányom meghalt.

Hanji megint sóhajtott.

– És ki volt a lánya? – hajolt közelebb mohón. – Válaszoljon!

– A lányom annak a gyermeknek az anyja... – Fritz elméje mintha egy pillanat erejéig kitisztult volna. – Annak a szegény kislánynak… Kreusának…

Hanji szeme kitágult döbbentében.

– H-hogyan?!

De nem maradt elég ideje, hogy kérdezősködjön. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy férfi rontott be rajta zihálva.

– A Rózsa fal…! Karanes körzet hemzseg az óriásoktól!

– Lehetetlen! – kiáltotta Hanji.

Fritz király megsimogatta a szakállát. Csak egy szót suttogott, Hanji a beálló csöndben azonban kristálytisztán értette. Elakadt a lélegzete.

– Elkezdődött…

** * **

A falba zárt óriás mintha hosszú álomból ébredt volna. Eleinte laposakat pislogott, miközben a nyüzsgő teret figyelte – a megannyi embert, akik nap mint nap a látóterébe merészkedtek –, ahogy viszont teltek napok, hetek, hónapok, úgy vált egyre éberebbé – és erősebbé.

Annie magán érezte a tekintetét. Olyan volt, mintha a tömegből egyenesen őrá bámulna meredten, s amióta kiszabadult a kristályából, nem telt el úgy nap, hogy nem rejtette volna köpeny mögé az arcát, hogy megnézhesse magának.

Megállt, és megint őt fürkészte.

Mindenhol ott vannak – gondolta. – Nincs kegyelem.

Váratlanul ujjak markoltak a vállára. Elővigyázatos maradt, nem sikoltott fel, ám abban a pillanatban, ahogy érzékelte magán az idegen érintést, hátrarántotta a karját, könyökével pedig mellkason vágta a mögötte állót. Fájdalmas szisszenés hallatszott, Annie azonban nem tulajdonított neki jelentőséget, villámgyorsan mozdult, és ahogy a szorítás mögötte engedett, ő volt az, aki először ragadott. Mikor az alak elvágódott előtte, és az arra járó gyanútlan emberek egy percre megtorpantak, hogy megbámulják a „dulakodókat”, szája megvető fintorra húzódott.

– Meg sem lepődöm – suttogta. Félrebillentette a fejét, és kíváncsian húzta össze a szemöldökét. – Hitch? – kérdezte. – Azt hittem, jobb dolgod is van annál, mintsem hogy engem támadj meg.

– Csak kíváncsi voltam a Nőstény Óriás erejére – kuncogta a lány; szemében vidám fény táncolt. – Nem csalódtam. Egyike vagy a legjobbaknak, Annie Leonhart.

Annie aprót biccentett.

Hitch mohón előre hajolt; arcáról sütött a kíváncsiság.

– Tudod, miért jöttem, Annie?

– Csak nem Kreusa küldött?

Hitch felvihogott.

– A barátaid a Katonai Rendőrség fogságába kerültek. Vallatni fogják őket, kínozni… – Annie szeme megvillant. Harag szikrázott fel benne, de csak egy röpke pillanatig tartott, aztán a lány ismét uralta az érzelmeit. Visszahúzódott a hűvös álcája mögé, és finoman megvonta a vállát. Hitch kiismerhette, mert még jobban rázendített a nevetésre. Azok, akik megálltak bámészkodni, lassan továbbmentek. Ugyan Annie arcából mit sem láthattak a köpeny jóvoltából, Hitchet, mint a Katonai Rendőrség becsületes tagját, lassan fel-felismerték az utcákon. – Mondd, Annie – kezdte. – Fontosak neked azok az emberek? Érdekel a sorsuk, vagy habozás nélkül lemészárolod, ha ezt a parancsot kapod odakintről? Mondd, Nőstény Óriás, ember vagy még? Vagy inkább közéjük tartozol?

– Mindenkit elfogtak? – Annie megfontolta a kérdését, ezzel viszont csak fokozta Hitch jókedvét. Persze Hitch mindig is ilyen volt, bármin el tudott szórakozni, még akkor is, ha rajta kívül senki sem találta nevetésre méltónak.

– Számít? – kérdezett vissza.

– Talán – felelte Annie. – Kreusát nem kapták el.

– Nifa kimenekítette.

– Eren?

– Őt is.

– A többiek?

Hitch megdörzsölte az állát, elgondolkodva hümmögött. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar válaszolni óhajt, Annie pedig lassan elvesztette a türelmét. Valamiért felgyorsult a szívverése, miközben a lány vidám arcába bámult, valamiért nem tudott józanul gondolkodni. Ez alkalommal nem rágta meg gondosan a szavait, az, ami – aki – a legjobban foglalkoztatta, hirtelen szaladt ki a száján kérdés formájában:

– Armin?

Hitch meglepetten kapta rá a pillantását.

– Nahát! – jegyezte meg meglepetten. – Ő érdekel a leginkább?

– Őt is elfogták?

– Ó, igen. Vallatni fogják, kínozni… Tudod, hogy mindent az emberiségért tesznek. Nincs kegyelem azok számára, akik egy követ fújnak az óriásokkal, és attól félek, szegény fiút már az sem menti meg a biztos haláltól, hogy annyira eszes kölyök. Mikasa Ackermant is megkaparintották, nincs, aki megvédhesse őt.

– Hacsak ki nem szabadítjuk őket – villant meg Annie szeme.

– Óóó, iiiigen – nyújtotta el a szavakat Hitch. – Végül is… Talán ezt kellene tennünk, nem? Az lenne emberséges. De vajon mi embernek nevezhetjük még magunkat, Annie? Azok után, amiket tettünk. Amiket te műveltél az ötvenhetedik falakon túli expedíción, amiket én műveltem Shiganshinában. Nem lehet, hogy a vétkeinkkel eleget bizonyítottunk azoknak, akik közé igazán tartozunk?

Annie elfordult tőle.

– Láttam az apámat – mondta halkan. – Tettünk egymásnak egy ígéretet.

– És hogy érzed, Annie? Képes vagy megszegni azt?

– Sok mindent megígértem már, Hitch.

– De csak most kezded igazán megszegni őket – mutatott rá a lány. Szelíd kedvesség ülte meg a tekintetét, Annie-t nem zavarta annyira, mint amire először számított. – Ez nem baj, Annie. Talán mindannyian hibát követtünk el.

Annie felsóhajtott.

– Miért jöttél, Hitch? Miért mondod el ezeket?

A lány megvonta a vállát.

– Beszélgetek veled, Annie. Nem tehetem?

– Mikor ajánlod fel?

– Mégis mit?

– Hogy segítesz kiszabadítani Armint, Mikasát és a többieket.

– Úgy gondolod, fel fogom ajánlani?

– Félig nyitott könyv vagy, Hitch Dreyse.

– Félig? – Hitch elfojtott egy kuncogást. – Ez hízelgő. Én annyira jól ismerlek már, te viszont mit sem tudsz rólam. De azt legalább jól sejtetted, hogy ezért érkeztem. Ki kell szabadítanunk néhány kalitkába zárt, riadt madárkát, hogy aztán visszavigyük őket az igazi gazdájuknak. Hogy melyiküknek a fontosabb, azt még nem fejtettem meg.

Annie szája szegletében gúnyos mosoly szőtte ki magát. Fejével aprót biccentett. Megigazította a köpenyét, és miközben intett a lánynak, hogy kövesse, mélyen a gondolataiba temetkezett. Hitch nem szólt többé; engedelmesen felzárkózott, utána pedig várt. Mintha tényleg annyira jól ismerte volna, hogy tudja, meg fog szólalni. Úgyis tett.

– Egy valamit tudok – mondta ki hirtelen. Hitch kíváncsian nézett rá.

– Igazán? – kérdezte mohón. – És mi lenne az, drágám?

Annie tekintete megkeményedett.

– Azt, hogy a legkevésbé sem bízhatok benned, drágám – nyomta meg gúnnyal a hangjában, mire Hitch szeme összeszűkült.

– Nocsak! – suttogta meglepetten. Arcáról lehervadt a mosolya, eltűnt a színlelt vidámsága. – Úgy látszik, mégiscsak van némi eszed, Nőstény Óriás… – Azzal megállt, és a térdére támaszkodva nevetni kezdett. Csak nevetett és nevetett, és amikor végre nehezen abbahagyta, meg kellett törölnie a szeme sarkát, nehogy legördüljön egy könnycsepp.

– No és most mi lesz, Annie? – kérdezte. Rávigyorgott, aztán felkuncogott. – Mihez kezdesz velem?

Annie nem reagált a nyílt provokálásra.

– Gyere – mondta. – Feladatunk van.

Hitch bólintott.

– Bölcs döntés – suttogta komolyan. – Csak meg ne bánd! – figyelmeztette.

Már most bánom – válaszolta Annie magában, de még mindig inkább gondolkodott, mintsem cselekedett. Még nem tehette, amíg nem tudta Hitch valódi szándékait. Felállított egy fontossági sorrendet, s abban a percben, amikor Hitch félig-meddig kimutatta foga fehérjét, az első helyen nem ő állt, hanem valaki egészen más.

Armin.

** * **

– Uram?

Eren meglepetten emelte fel a fejét, amikor a hadnagy óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Bár látszólag közömbösnek tűnt az arca, Eren mostanra már könnyedén a maszk mögé tudott lesni, észrevette, hogy valójában mennyire feszült.

– Döntöttek?

Levi nem felelt. Hátával az ajtónak dőlt, karját pedig összefonta a mellkasa előtt.

Eren mélyet sóhajtott.

– Tudom, hogy Krista… mármint Kreusa – javította ki magát kelletlenül – beszámolt a terveinkről. Tudom, hogy elsősorban a hadnaggyal kellett volna megbeszélnem mindezt, hiszen ön az, aki felelősséget vállalt értem… és tudom, hogy önnek köszönhetem az életemet is, ráadásul nem is egyszer, de akkor… akkor a hadnagy nem volt ott. Egyedül kellett döntenem, és végül úgy határoztam, hogy Kreusával tartok. Elfogadtam a javaslatát. Azt hiszem, tudni akarom, mi történt annak idején. A múltam egy része, mely ismeretlen előttem, végre napvilágra kerülhet. Tudni akarom, tudnom kell. Minden Shiganshinában kezdődött, mindennek a szüleimhez van köze. El kell jutnom a pincéig, látnom kell, mi az, amit eltitkoltak előlem. Meg kell ismernem az óriások – az Intelligensek – titkát.

Miután elhallgatott, csend telepedett a szobára. Levi összehúzta a szemöldökét.

– És ehhez az én beleegyezésem szükséges, kölyök? – kérdezte végül rekedten.

– Nem feltétlenül beleegyezés – sietett Eren a válasszal. – Én csak… Szeretném, ha… Tudom, hogy a hadnagynak az a kötelessége, hogy felügyeljen. Én… Valószínűleg most pont azt valósítanám meg, amivel olyannyira vádoltak. Úgy tűnhet, mintha szövetkeznék az óriásokkal, mintha többé már nem állnék az emberiség oldalán.

Levi arca megrándult e szavakra.

– Ezt te mondtad, Eren, nem én.

– Valóban – bólintott a fiú.

– És igaz?

Eren szemében dühös, mindenre elszánt fény villant.

– Soha! – közölte harciasan. – Az soha nem történik meg, uram!

– Akkor nincs miért aggódnom, nem igaz? Nyugodt szívvel veled tarthatok.

– I-igen, uram. E-ezek szerint jönni fog?

Nagyot dobbant a szíve a gondolatra. Csak remélni tudta, hogy a hadnagy nem hagyja magára. Mikasától és Armintól már elszakították, Levi hadnagyot azonban nem akarta elveszíteni. A férfi sandított, az éppen kelletlen sóhajtással hunyta le a szemét. Még mindig nem lépett el az ajtótól, Eren pedig erős késztetést érzett, hogy felálljon, és odasétáljon elé.

– Ma többen is rávilágítottak, hogy te az én felelősségem vagy. Lehet, hogy a Felderítő Egység már nem létezik olyan formában, amilyenben egykor, de az nem jelent semmit. A feladatom nem ért véget. Az életem az emberiségé.

És az enyém – gondolta Eren. – Ahogy az én életem fölött is csupán a hadnagy ítélkezhet.

– Hamarosan fény derül az igazságra – suttogta. – Újra emlékezni fogok a múltamra. Megtudom, miért kellett elfelejtenem, megtudom, mit titkoltak előlem a szüleim. Minden napvilágra kerül.

– De ahhoz, hogy eljussunk a Mária falig, szükségünk lesz a kis barátaidra is.

Eren keze ökölbe szorult.

– Igen – mondta komoran. – Egyiküket sem hagyjuk itt. Nifa azt mesélte, hogy a Katonai Rendőrség tartóztatta le.

– Akkor a Katonai Rendőrségnek is kell kihozni őket – mormogta Levi. Eren felsóhajtott.

– Krista megoldja, ebben biztos vagyok – mondta biztatóan.

– Bízol benne? – kérdezte hirtelen a férfi.

– A hadnagy mit tenne a helyemben? – Levi nem felelt, mire Eren megeresztett egy halvány mosolyt. – Ne aggódjon, uram, nem vesztettem el teljesen a józan eszemet. Tudom, kinek a gyermeke, de abban nem kételkedem, hogy egészen a pincéig nem esik bántódásom. Nem fog nekem ártani, azt akarja, hogy a saját szememmel lássam mindazt, amit eltitkoltak előlem. Hogy utána mit fog tenni? Azt nem tudom. Utána… Utána megkérdőjelezhetjük a bizalmát. Akkor Kreusa lesz, most még nem az. Most csak Krista. Krista – hangsúlyozta –, aki a barátom.

Végül mégis megtette: odaállt a hadnagy elé, és szeme komolyan csillogott, ahogy lebámult rá. Komolyan is gondolta, amiket mondott. A végsőkig bízni akart Kristában, azonban nem volt ostoba, felkészült az árulásra is. Hogy ki kinek az oldalán állt valójában, az még a jövő zenéje volt. Mit sem tudott az igazi személyiségükről, hiszen nem is ismerte őket. Nem tudott semmit róluk, mert nem engedték meg, hogy emlékezzen rájuk.

Egy emberben bízott feltételek nélkül, és az ott állt előtte.

Levi szeme megvillant, ahogy megértette mindezt.

Egy pillanat műve volt. Eren meglepetten kiáltott fel, amikor a férfi ujjai váratlanul a csuklója köré kulcsolódtak, hogy aztán erővel megszorítsák azt. Összekapcsolódott a tekintetük, a következő percben pedig már arra eszmélt, hogy a hadnagy a falnak lökte, szája pedig éhesen tapadt az övére. Nem adott neki időt, hogy feleszméljen, nyelvével követelődzően hatolt Eren szájába, végigsimítva a fogán, elrabolva teljesen a maradék lélegzetét.

Levegőért kapkodott, mikor elszakadtak egymástól, arcán kipirosodott a bőre. Lángolt a teste ott, ahol a hadnagy végigsimított, és sosem érezte magát ennyire elevennek, sosem vágyott más után ennyire, mint most.

Felzihált, hogy aztán ő legyen az, aki először mozdul. Bátrabban csókolta meg a férfit, mint első alkalommal. Ahogy egyre közelebb érezte magát, egyre inkább felbátorodott. Elrugaszkodott a félelmeitől, a hadnagy mellett az lehetett, aki akart. Nem kellett megjátszania magát, nem kellett titkolóznia sem.

Ő volt az, aki felcsúsztatta a kezét az ing alatt, megérintve a férfi meztelen bőrét. Mindkét keze gyakorlatilag önálló életre kelt. Az egyik végigsiklott a puha, forró bőrön, végigkövette a gerincoszlop ívét, fentről le, lentről fel, hogy aztán megpihenjen a hadnagy tarkóján, míg a másik… Lázasan csillogó szemében gyengéd kihívás táncolt, ahogy remegő ujjai az ing gombjaira simultak.

Levi felhorkant, miközben megfogta őket. Nem engedte, de nem is mozdult. Várt, ahogyan Eren is, de hogy pontosan mire, azt talán egyikük sem tudta volna megmondani, ha valaki vette volna a fáradságot, hogy megkérdezze tőlük.

Eren arca égett a zavartól. Furcsa pozícióban találta magát. Bőrének forrósága mit sem csillapodott, a fal viszont meglepően hűvös volt mögötte. Egyik lábát még valamikor az elején húzta fel, Levi pedig egyik kezét arra használta, hogy a behajlított térde alá nyúlva fogja és tartsa őt szorosan, míg a másikat arra, hogy a balját szorítsa meglepő gyengédséggel.

Valahogy túl intim volt.

Eren nem emlékezett rá, mikor vetette hátra a fejét és hunyta le a szemét, arra azonban igen, amikor megérezte, mennyire kemény a hadnagy teste. Halványan tudatosult benne a saját izgatottsága is, és ahogy lassan átkarolta a férfi nyakát, csípőjét pedig ugyanabban a kompótos tempóban előre moccantotta, mintha minden józan irányítót kikapcsoltak volna a fejében. Megfeszült, száján kiszaladt a nyögés – egy olyan nyögés, amire azt sem tudta, hogy egyáltalán képes, túlságosan is mély volt, vágyakozó. A vágy, ami Levi szürke íriszében lapult, talán az volt ahhoz hasonló. Eren gerince mentén borzongás futkosott végig a sötét pillantástól, és az a néhány, mindössze röpke pillanatig tartó mozdulatlanság, amit így töltöttek, elég volt ahhoz, hogy önkívületbe kerüljön.

Lüktetett az öle. A nadrágon keresztül is tökéletesen érezte a hadnagy farkát, s már ettől majdnem nem látott mást, csak vakító fehérséget. Vér dobolt a fülében, nedvesség csorgott végig az arcán, a saját verejtéke volt.

Nem tudott róla, ösztönből cselekedett: csípője lassú ringásba kezdett, szeme pedig ezzel egy időben akkorára tágult, hogy pupillája szinte felette a szeme fehérjét. Porszáraz volt a torka, ajka kicserepesedett. Levi tartotta őt, miközben mozgott, ám mintha remegett volna a keze, mintha ő maga sem lett volna ura a maga cselekedeteinek, s Erennek vigyorogni támadt kedve, de alig kísérelte meg ezt tenni, puha száj simult az övére, fog karcolta végig az ajkát, és valahogy minden… minden annyira ijesztően intenzívvé vált, hogy azt sem tudta magáról, hogy fiú-e vagy lány.

Levi váratlanul elengedte a kezét, megragadta helyette a combját. Zihálva kortyolta a levegőt, és mintha ő maga is arra készült volna, hogy megmozdítsa a csípőjét, és Eren emiatt nem volt többé képes a normális légzésre, amikor…

– Juhú, Levi osztag! – csendült fel egy lelkes hang a földszintről. Levi és Eren egyszerre nyögtek fel. – Megjöttem!

Dübörgő léptek zaja hallatszott, az ajtó pedig annyira hirtelen nyílt ki, hogy Erennek még annyi ideje sem maradt, hogy azt kiáltsa, „Ne!”, Nifa már a térdére támaszkodva lihegte ki a futás fáradalmát, hogy aztán felemelje a fejét, és… amilyen hangosan csak tud, lelkesen felvisítson.

BUMM!

Eren szeme elkerekedett, amikor eljutott a tudatáig, mi történt: Levi leeresztette a karját, nem tartotta többé. Nem tudott miben időben megkapaszkodni, ráadásul még mindig fájdalmasan felizgultnak érezte magát. Kiszaladt a lába alól a padló, ő maga pedig lecsúszott rá. Félig lesütött szemmel simította ki a homlokába lógó nyirkos tincseit, és amikor óvatosan felpislogott, egyből észrevette, hogy a hadnagy füle lángol.

Nifa abbahagyta a visítást, tekintete viszont úgy csillogott, mintha élete legszebb ajándékát kapta volna meg tőlük.

– Hanji megérkezett – jelentette be boldogan. – Csak ezt akartam mondani.

Eren magában elkáromkodta magát.

Most komolyan, Nifa? – kérdezte. – Ez volt az, ami nem várhatott még néhány percet?

Később, miután Hanji mindenről beszámolt, ami vele történt, rájött, mekkorát tévedett.

Ez tényleg nem várhatott – hiszen már így is túl késő volt.

Ünnepi hírek

Minden kedves olvasómnak és látogatómnak nagyon kellemes és boldog karácsonyt kívánok! ^^ Nagyon köszönöm a szép visszajelzéseket, minden egyes alkalommal nagy öröm tölt el, amikor látom, mennyien érdeklődtök. Szeretett hadnagyunkról sem feledkeznék meg, neki pedig nagyon boldog születésnapot kívánok! :)

Ami a terveimet illeti, a Vihar 15. fejezete várhatóan 27-én érkezik. Igyekszem szorgosan írni, de engem is magával ragadott a karácsonyi hangulat. Jelenleg alakulóban van egy-két szösszenetem is, ezért mindenféleképpen a türelmeteket kérném, ígérem, próbálom mihamarabb hozni őket!

Vihar – 14. fejezet – Kreusa

Halihó, erre tévedők! ^^

Minden alkalommal meglepődök, mennyien látogatjátok az oldalt, öröm nézni, ahogy a feliratkozók száma is szépen növekedik.

Kivételesen a megjegyzés-áradatom a fejezet elején (is) érkezik, ennek több oka is van: a következő héten megkezdődik a vizsgaidőszakom, ami a legrosszabb esetben februárig tart. Ez annyi változást jelent, hogy kevesebb időm lesz az írásra, tehát az új fejezetet már egyáltalán nem ígérem egy héten belül (nem mintha eddig olyan jól betartottam volna, nem?); inkább azt mondanám, hogy kéthetente hoznám. Ha nem is az, akkor egy rövid szösszenet mindenféleképpen érkezni fog. Nem szeretném elhanyagolni az oldalt, de persze a vizsgákat is teljesíteni kéne. Próbálkozom majd! Előfordulhat, hogy érkezik egy-egy bejegyzés arról, hogy mi hogyan várható. :)

A fejezethez jó olvasást kívánok! Minden véleményt kíváncsian fogadok! ^^

Vihar

14. fejezet

~ Kreusa ~

– Krista?!

Eren józan esze sikítva tiltakozott a látottak ellen.

Krista.

Krista, Krista, Krista.

Krista.

Krista Lenz volt az, mindig is ő volt, csak a bolondját járatta velük. Kreusa Dok, Selma lánya, Eren gyermekkori barátja… Ugyanolyan, mint ő: emberbőrbe bújt óriás, egy Intelligens. Villámcsapásként érte az árulás szele: Krista hazudott nekik – vagy ha nem is kifejezetten a szemükbe hazudott, eltitkolta előlük az igazságot –, kicsalta belőlük az információkat, kicsalta Erenből az érzéseit; tudott a hadnagyról, arról, hogy milyen mély kötelék bontakozott ki közöttük. Mindenről tudott, aztán meg… aztán elárulta őket, nem? Csak ez lehetett az egyetlen magyarázat. Kreusa Dok nem tagadhatta meg a saját anyját. Kreusa nem választhatta őket a családja helyett, nem igaz? Ha pedig ez így volt, akkor Krista… Krista sem állhatott az oldalukon.

Krista szemében szomorkás fény csillogott. Előrelépett, mire Eren ösztönösen elhátrált. Nem akart hinni annak, amit látott, nem akarta elhinni, hogy Krista mindeddig megőrizte a valódi személyazonosságát, mindeddig kijátszotta őket. Annie tettei is sokként érték, hát még az övé! Ő volt az egyetlen, akiben igazán megbízott, akinek még Levi hadnagyról is mesélt. Összekovácsolódtak, amíg elszakadtak a többiektől, erre meg… erre semmi sem volt több puszta színjátéknál?

– Régóta vártám ezt a napot – törte meg a csendet a lány. – Sosem tudtam elfelejteni a barátomat, pedig évek teltek el… És aztán váratlanul visszakaptalak. Persze nem mondhattam neked semmit a múltunkról, tisztában voltam vele, hogy magadtól kell emlékezned mindarra, amit együtt átéltünk, de… De legalább veled lehettem, Eren. – Minden egyes mondatával egyre közelebb került Erenhez, ugyanakkor látszott rajta az óvatosság. Figyelte Eren reakcióját, és valahányszor úgy érezte, átlépett egy határt, felemelte a kezét védekezésképpen. – Nem ilyen körülmények között akartam veled először találkozni. Úgy terveztem, hogy ott, ahol minden elkezdődött, Shiganshinában látjuk viszont egymást úgy, mint két gyermekkori barát, akiket elszakítottak egymástól. De Mikasa és Armin nem tudtak nyugtin maradni. Félre ne érts, véletlenül sem hibáztatom őket, de igencsak megnehezítették a helyzetemet. Nifa kénytelen volt eljátszani, hogy megevett engem… Csak így menekíthetett ki, hogy találkozhassunk.

Krista, az angyal, a mosolygós, kedves lány, akit mindenki szeretett, soha sem létezett. Kreusa más volt, szinte teljesen ismeretlen. Eren nem tudta, veszélyt jelent-e rá. A kétségbeesett bizonytalanság olyan volt, akár egy gombóc a torkában: Krista védtelen lányként állt előtte, akit közelharcban könnyűszerrel legyőzhetett, az alagút mélye pedig gondoskodott róla, hogy ne változhassanak át óriássá.

Igen – emlékeztette magát a lány valódi mivoltára fanyarul –, ő is képes arra, amire én. – Ez persze furcsa, egyben őrült gondolat volt. Elképzelni Kristát, mint egy nőstény óriást, elképzelni, amint az anyja oldalán embereket eszik… Eren gyomra azonnal felkavarodott. Undor támadt fel benne, öklendezni kezdett.

Krista elhallgatott, fénylő szemében mintha felismerés villant volna.

– Eren, mi barátunk vagyunk – mondta halkan, ezúttal ügyelve rá, hogy megtartsa a kellő távolságot. Nem közeledett többé, viszont a kezét sem engedte le. – Kérlek, adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam! Kérlek… emlékezz a múltunkra, minden egyes apró részletre, a sok közös élményre. Emlékezz rá, mennyire szerettük egymást. Legjobb barátok voltunk, Eren, csak rád számíthattam. Csak te voltál nekem, te, az egyetlen… – Nem sírt, ám ehhez hatalmas önuralomra volt szüksége. Remegett.

Eren nyelt egyet.

– Miért, Krista? – szólalt meg végül rekedten. – Miért?

– Szeretlek, Eren! Nagyon szeretlek! Ugye tudod?

– Én… én már nem tudom, mit higgyek – kerülte ki a válaszadást. Krista mintegy magának bólintott.

– Hát persze… Évek teltek el… – motyogta. – Muszáj mindent elmondanom…

– Kifutunk az időből – szólt közbe váratlanul Nifa. – Kreusa…

– Tudom, tudom, Nifa. Sietek, ígérem!

– Kifutunk? Milyen időből? Elárulnátok végre, mi a fene folyik itt?! – csattant fel Eren a türelmét vesztve. – Elegem van! Elegem van az állandó titkolózásból, hazudozásból! „Minden a te érdekedben történik, Eren!”, „Eren, én csak meg akarlak védeni!”, „Vannak dolgok, amikről nem tudhatsz, Eren!”, egész életemben ilyeneket hallgattam! Titkok, titkok, titkok! Elegem van! Mindenki hazudott nekem! Anya, apa... És ti, ti ketten legalább olyan sokat hazudtatok, mint ők! Én… – Hirtelen mozdult. Nifának arra sem maradt ideje, hogy figyelmeztesse Kristát, Eren addigra már torkon ragadta a szőke lányt. Utoljára akkor érzett ekkora emésztő dühöt, amikor Intelligensként lemészárolta az óriásokat Trostban – de talán még az is eltörpült emellett.

A nyirkos, mocskos falhoz nyomta Kristát, közben pedig nem eresztette el a nyakát, szorítása csak egyre erősödött rajta. A lány szeme kidülledt, ahogy fulladozni kezdett, ujjai pedig meg-megrebbentek, azonban Erent nem érdekelte. Felidegesítette, mert hiába fojtogatta egyre nagyobb erővel, nem kezdett el kétségbeesetten ficánkolni, hogy kiszabaduljon. Olyan volt, mintha elfogadta volna Eren csapását kimondatlan halálos ítéletként. Mintha. Látszóra megadta magát, a tekintete viszont életért könyörgött.

Eren nem tudta eldönteni, mit tegyen.

– Eren, elég! Állj le, meg fogod fojtani! – sikoltotta a fülébe Nifa, miközben megpróbálta letépni Kristáról. – Eren, nem hallod?! Megölöd őt!

– H-h… agy… d… – krákogta Krista. – H-h… N… i… fa…

– De… De…! – Nifa a szája elé kapta a kezét. Úgy tett, ahogy Krista – Kreusa, mondta magának Eren a nevét – parancsolta, nem rángatta tovább a fiút. – Kérlek, Eren, ne tedd! H-ha megölöd, esélyt sem adsz neki, hogy megmagyarázza!

– Miért kéne esélyt adnom bármelyikőtöknek is? – mordult fel dühösen. – Magyarázatok, magyarázatok! Mindenből elegem van! – Kristára nézett. Olyan közel hajolt hozzá, hogy pontosan érezte a lány riadt levegővételét, akárcsak azt a félelmet, ami egyre inkább eluralkodott rajta. – Meg kellene ölnöm – sziszegte az arcába megvetően. – Itt és most végeznem kellene veled, aztán meg az anyáddal is, ti, emberiség árulói! Te nevezed magadat büszke Felderítőnek?! Elfelejtetted már, mire esküdtünk fel?! Hogy merészelsz beszivárogni közénk?! Hogy… Hogy tehetted mindezt, Krista? Hogy árulhattál el minket? – Végül mégiscsak elengedte. Krista a térdére zuhant, ujjai a nyakára kulcsolódtak, ahol haragos vörösen ragyogott a sötétben Eren ujjlenyomata; a döbbenet, a megkönnyebbültség és a hála egyszerre öntötte el, de nemcsak őt, hanem Nifát is. – Hogy szerethetlek mindezek ellenére is? – hallotta meg aztán Eren suttogását. – Hogyan lehetséges, hogy nem érdekel, mit tettél? Hogy lehet… hogy szeretlek? – Lassan felemelte a fejét, és amikor találkozott a tekintetük, halvány, szomorú mosoly ülte meg vékony ajkát.

– Én sem tudom – lehelte –, hiszen meg sem érdemlem.

Eren keserűen nevetett.

– Legalább most az egyszer igazat szóltál.

Krista lesütötte a szemét.

– Sajnálom, Eren. Nagyon, nagyon sajnálom.

Eren letérdelt mellé. Megérintette az arcát, mire összerándult.

– Megígérem, hogy többé nem foglak bántani – mondta lágyan. – Végighallgatlak… Végighallgatlak a múltunkra való tekintettel. Te magad mondtad, mennyire szerettél… mennyire szeretsz még most is, én pedig… nem tudlak kiűzni a szívemből egyik percről a másikra. Én is szeretlek, legalább annyira, mint te… É-és… szeretném tudni, Kreusa, mindent szeretnék tudni.

Érezte, ahogy Krista megremegett az igazi neve hallatán; nem gondolkodott többé, habozás nélkül a karjaiba húzta a lányt.

– Sajnálom, Eren, tényleg nagyon sajnálom. Kérlek, higgy nekem! Semmi sem az, aminek látszik. Még semmit sem tudsz a Mária falon túli világról, az ott élők terveiről. Az a világ igenis létezik, minden választ ott kapunk meg, és ahhoz, hogy oda eljuthassunk, előbb a szüleid pincéjében kell szétnéznünk.

– És ahhoz, hogy ezt megtehessük, vissza kell foglalnunk a Mária falat, igaz?

– Pontosan – bólintott Krista. – Ha nem akarjuk, hogy az emberiség kipusztuljon, akkor ezt kell tennünk.

– Miben reménykedsz? Hogy ketten – bocsánat, Nifával hárman – meg tudjuk állítani az óriásokat anélkül, hogy bármi bajunk esne? Utoljára, amikor láttam a házunkat, minden romokban volt. Nem úszhatjuk meg sérülések nélkül, sőt! Lehet, hogy meghalunk.

– Akkor meghalunk. – Krista tekintete megkeményedett. – Az az Eren, akit én ismerek, azt mondta, addig nem nyugszik, míg meg nem öli az összes óriást. Azt mondta, megbosszulja az anyja halálát. Én megadom neked most ezt a lehetőséget, Eren. Tudom, mit tett az anyám. Tudom, hogy közrejátszott az édesanyád elvesztésében. Ha tehetnék valamit, ha visszapörgethetném az időt… Nem gondolkodnék. Elárulnám az anyámat, hogy megtehessem ezt értetek. Az apám… Az apám megtette. Szembeszegült az anyámmal, és azt hiszem, megkísérelte figyelmeztetni a családodat. Talán sikerült is neki. Talán az anyád már mindenről tudott, mikor úgy döntött, feláldozza magát. Én… Nem akartam, hogy… hogy Shiganshina így végződjön…

– Te elhagyni sem akartál engem – hunyta le a szemét Eren. Nem emlékezett mindenre, de azt tudta, hogy a gyermekkorát igenis meghatározta Kreusa, vagyis Krista. Együtt nőttek fel, együtt töltötték a szabadidejüket, együtt játszottak. Mindig együtt voltak, mindig, egészen a Shiganshinát megelőző évig. Felnyílt a szeme, mikor megérezte Krista ujjait a kézfején. – Te kinek oldalán állsz, Kreusa? Nem tudom, Selma Dok mit tervez, de azok után, amit a családommal művelt, nem kérheted tőlem, hogy ne tegyek semmit, ahogyan én sem várhatom el, hogy eláruld őt, a saját anyádat.

– Senkire sem kell támaszkodnunk, Eren, csak egymásra. Egymásban kell megbíznunk, a közös múltunkban. Barátok voltunk, vagyunk és leszünk, nem? A történtek ellenére… Annak ellenére, hogy nem mondtam el neked, hogy ki vagyok… – Krista hangja elhalkult. Többé nem volt képes rá, hogy Eren szemébe nézzen.

Eren összeszorította a fogát.

Szerette Kristát. Úgy szerette, mint Mikasát vagy Armint. A barátjaként gondolt rá, és ezen az sem változtatott, hogy hazugságot hazugságra halmozott. Annie is megtette. Annie is a szemükbe hazudott, gyilkolt, és mégis… mégis akkor, amikor esélyt kapott rá, hogy végleg leterítse, még azelőtt, hogy a lány a kristály fogságába került, hezitált, hogy mit tegyen, ezzel pedig tálcán kínálta a lehetőséget a menekülésre.

Mikasa nem bízott volna meg Kristában. Eren tudta, hogy az első dolga az lett volna, hogy ártalmatlanná tegye. Nem engedte volna meg, hogy magyarázkodjon, hiszen Nifának is azonnal nekitámadt. Mikasa túlzottan védelmezte őt. Azt hitte, nem képes rá, hogy megfelelő döntést hozzon nélküle, pedig tévedett.

Eren felemelte a fejét.

– Nifa azt mondta, vannak óriások rajtam kívül, akik az emberiséget választották. – Krista döbbenten nézett rá, mire halványan elmosolyodott. – Te közéjük tartozol, Kreusa? Tényleg van egy seregünk, amivel megállíthatnánk őket, vagy csak hárman harcolnánk ellenük?

– Mi köztük élünk – felelte a lány. – Shiganshina előtt és után… Mindig is voltak lehetőségek arra, hogy megismerhessük a falakon belüli életet. Vagyunk, ahányan vagyunk. Talán elegen, talán nem, de az emberiség nem adhatja fel oly’ könnyedén. Felesküdtünk, nem? Te magad emlékeztettél rá a beszélgetésünk kezdetén. Kötelességünk folytatni a harcot az óriások ellen. Azok ellen, akiket még nem ismerünk. A kérdés nem is az, hogy én közéjük tartozom-e, hanem az, hogy te közénk tartozol-e, Eren Jaeger? Mellénk állsz a háborúban… és kitartasz a végsőkig?

Eren megnedvesítette az ajkát.

– A pince? – kérdezte végül rekedten. Krista biccentett. A kezét nyújtotta, és bár halványan mosolygott, pillantása komoly volt.

– A pince – mondta halkan. Eren nyelt egyet.

– Legyen – döntött, lassan belecsúsztatva a tenyerét a lányéba.

Krista mosolya kiszélesedett.

– Köszönöm – suttogta lágyan. – Köszönöm, hogy velem vagy, Eren…

** * **

Levi összevonta a szemöldökét, miközben megvizsgálta a törmelékeket. Kreusa Dok rejtekhelyéből alig maradt valami, a robbanás ereje akkor volt, hogy szinte porrá zúzta a házat és környékét. A vérnyomok pedig ott voltak, ott, egyetlen helyen, és Levi nem tudta nem azt bámulni meredten.

– Ostoba kölyök – sziszegte. – Mit műveltél? – Anka megigazította a köpenyét, hogy takarja az arcát, Levi azonban észrevette, hogy a fejét csóválta a kérdése hallatára. – Van valami sejtésed, pontosan mi történhetett?

– Tudja, kinek a műve mindez, nem igaz, hadnagy? – kérdezett vissza a nő. Levi felmordult.

– Nifa – mormogta.

– Mindvégig tudta, ugye?

– Hogy Armin testvére? – Levi kurtán bólintott. – Tudtam bizonyos dolgokat. Nem mindent. De ostoba sem vagyok, Rheinberger.

– Ezt soha nem feltételezném önről, hadnagy – rázta meg a fejét Anka.

– És most mit feltételezel? Hol van az osztagom?

Végig sem gondolta, mit kérdez, ám akkor eljutott a tudatáig, arca megrándult. Idejét sem tudta már, mikor kezdett úgy gondolni arra a csapat kölyökre, mint a saját osztagára. Elsősorban persze azokat látta a sajátjainak, akikkel több hónapokat kellett együtt időznie, míg Fritz király elől menekültek és bujkáltak: Eren, Krista, Sasha, Connie és Nifa képesek voltak egy csapatként működni, engedelmeskedni a parancsainak, felnőni az élethez. Elismerésre méltó volt.

Csak egy pillanatig tartott, amíg az eszébe villant Petra és vele együtt az előző osztaga. Oluo, Eld, Gunther. Aztán valamiért a múltjára is visszaemlékezett: az első barátjára, Farlanra, utána pedig Isabelre, aki annyira vágyott rá, hogy megtanulhassa használni a felszerelésüket, és aki végül messze ment. Mindannyian messzire mentek. Isabel, Farlan, Gunther, Eld, Oluo, Petra. A legvégén pedig egy újabb név is megjelent: Erwin. Fájdalmas mantra részévé váltak, Levi keze meg ökölbe szorult.

– U-uram? Levi hadnagy?

Levi meglepetten emelte a fejét. Mindenre odafigyelt – mindenre! –, valamiért mégsem vette észre a felé tartó férfit, noha az még bicegett is. Magas volt, magasabb nála – igaz, ez nem volt komoly kihívás, bárki könnyedén túlszárnyalhatta a százhatvan centijét –, sűrű, barna hajában viszont kora ellenére – Levi a harmincas éveinek végére tippelt – ősz szálak vegyültek.

Ismerős volt.

Túl ismerős.

A férfi botra támaszkodott; tekintetét csodálat és mély hála ülte meg, és ahogy szája szomorú mosolyra görbült, Levi ráeszmélt, kivel áll szemben. Azóta nem találkoztak, amióta végleg elhagyta az Alvilágot, csatlakozva a Felderítő Egységbe. Még látta, amint Lovof parancsára felviszik a felszínre a lába miatt, teljes sorsát viszont sosem tudta meg.

– Yan?*

Kétség nem fért hozzá, ő volt az. Megöregedett ugyan, de kin nem hagytak súlyos nyomot az Alvilágban töltött évek?

– Ismeri? – kérdezte Anka azonnal. Levi biccentett.

Yan sápadt arca felragyogott.

– Levi hadnagy – suttogta áhítatosan. – El sem hiszem, hogy újra látlak! Farlant és Isabelt merre hagytad? És ő? Ő ki lenne? Csak nem a feleséged?

Anka szeme elkerekedett. Még jobban a köpenye rejtekébe menekült, és a fejét hevesen rázva tiltakozott a férfi állítása ellen.

Levi felhorkant.

– Nem tudod, mi történt itt? – Fejével a romos ház felé intett. – Mintha óriás pusztította volna le!

Yan felsóhajtott.

– Ha tudnád, hogy ráhibáztál! El sem hinném, ha nem a saját szememmel láttam volna! Úgy hiszem, a Felderítő Egységből való kölykök voltak. Egy csapat kölyök jelent meg amott, annál a háznál. Csinos lányka lakott ott, igaz, ideje nagyját nem itt töltötte. Úgy hiszem, valami fejes kölyke. A Katonai Rendőrség intézett mindent, hol lejött, hol felment. Ilyesmi bezzeg régen nem fordulhatott elő. Csak vágyunk a felszín után, mások viszont mindent megkapnak.

– Kreusa – suttogta Anka. – Mi történt a gyerekekkel, uram? Miért néz ki ilyen állapotban a ház?

– Egy óriás tette – halkította le a hangját Yan. – A semmiből tűnt fel. Akkora volt a robbanás, hogy mindannyian a falnak repültünk, aztán az óriás rátámadt a romok alatt fekvő gyerekekre. Megette az egyiket, aztán a szájába vette a másikat, egy fiút. A többi gyerek szavaiból úgy vettem ki, hogy az a fiú még élt odabent, az óriás pedig, mintha esze lett volna, elindult vele az alagutak felé.

– Az alagutak felé? – zihált fel Anka, Levi azonban leintette.

– Megette az egyiket? – kérdezte Yantól.

– Igen. Az egyik kislányt.

Sasha, Mikasa, Krista, Ymir, villantak az elméjébe a nevek. Nifa megette az egyiküket.

– Folytasd!

– Aztán megjelent a Katonai Rendőrség. Egy egész csapat jött! Az óriás megszökött a fiúval, a rendőrök pedig letartóztatták a sérült kölyköket. Az összest elvitték, gyanítom föl a felszínre. A hírek ide is eljutottak. Erwin parancsnok halott, a Felderítő Egységnek befellegzett. Itt úgy sejteni, a kölykök is bitófán végzik.

Levi összeráncolta a homlokát.

– Hány kölyköt vittek el?

– Öhm… Talán nyolcat? – tippelt Yan.

Mikasa, Armin, Sasha, Connie, Jean, Krista, Bertolt, Reiner, Ymir.

Kilenc. Az egyiket elvesztettük.

Az tényleg nyolc.

Nyolc.

– Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy kilenc?

– Kilenc biztos nem – ingatta a fejét Yan. – Nyolc. A nejem is ezt mondja, igaz, drágám? – Egy sápadt, beteges arcú asszony botorkált elő a házból. Karján kisebb gyermekét tartotta, szoknyájához nagyobbacska lánya bújt szégyenlősen.

– Nyolcan voltak – mondta a nő halkan, mire Levi Ankára pillantott.

Nyolcan – gondolta. – Annie nem volt velük.

– A rendőrök elmentek a házhoz is. – Yan felesége mintha olvasott volna a fejében. – Persze nem találtak semmit. A ház üres volt, ők pedig, amennyire azt láthattuk, igencsak csalódottak voltak, uram. Kereshettek valamit.

– Vagy valakit – dörmögte oda Yan.

– Ennyi elég lesz – suttogta Anka Levi-nak. A férfi bólintott.

Yan meghallotta.

– Már mentek is? – hökkent meg.

– Levi hadnagynak kötelességei vannak – mondta Anka kimérten. – Végeznie kell a dolgát.

– A Felderítő Egység romokban.

Anka kihúzta magát.

– Dolgunk van – közölte szárazon, mire Yan felesége megértően nézett rá.

– Menjenek – lehelte. – A férjemmel örülünk, hogy találkozhattunk önökkel.

– Jó egészséget, boldogságot, asszonyom – hadarta gyorsan Anka, majd karon ragadta Levi-t, és meg sem várva Yan és felesége válaszát, sietve maga után húzta. – Annie-re gondolt, jól sejtem? – kérdezte útközben.

– A ház üres volt. Vagy tényleg kevesebbet tartóztattak le, vagy ezek az ostobák őrizetlenül hagyták Annie Leonhartot, aki így sikeresen megszökött. Ha a kölykökből indulunk ki, akkor az utóbbit mondanám esélyesnek.

– Emlékszik, mit mondtam a Nőstény Óriásról, uram?

Levi összeszorította a fogát.

– Gyerünk, Rheinberger! – szűrte a szavakat végül. – Nagyon úgy hiszem, hogy az a kölyök megint az én megmentésemre szorul.

– Kreusa sosem bántaná, ugye tudja, hadnagy?

– Ő talán nem is, az anyjában viszont nem bízom.

– Selma? – Anka arca megrándult. – Ne is. – Egy pillanatig hezitált, majd így kérdezett: – Tudja, hova kell mennie?

Levi horkantva nézett rá.

– Egy valamiben biztos vagyok, Rheinberger – mondta gúnyosan –, mégpedig abban, hogy nálad jobban ismerem ezt a környéket.

– Akkor ott találkozunk, uram.

Levi ezúttal sem búcsúzkodott. Szótlanul fordult el a nőtől, majd anélkül indult el a ház felé, hogy akár egyszer is hátrapillantott volna.

** * **

Annie kristálya üres volt, ő maga pedig eltűnt. Levi számított rá, így tulajdonképpen nem érte váratlanul, keze azonban mégis ökölbe szorult.

Felhorkant.

Mi a francba keveredtél már megint, kölyök? – kérdezte hitetlenül, választ viszont nem kapott.

** * **

Anka már azelőtt tudta, hogy vendégei vannak, mielőtt belépett volna a házba: a bejárati ajtót résnyire felejtették – szándékosan vagy véletlenül –, és az utcáról mintha látni vélt volna némi fényforrást. A házat senki sem lakta. Az övé volt, de az utóbbi években szerette volna kitörölni az elméjéből azokat időket, amikor az Alvilágba látogatott.

– Remélem, nem baj, hogy beugrottunk hozzád – szólt Kreusa halkan, mikor megpillantották egymást, mire Anka szomorúan elmosolyodott. Határozottan nem így tervezte Kreusa Dok, vagyis Krista Lenz viszontlátását. Nem így, nem ilyen körülmények között, ám ami megtörtént, az megtörtént, nem változtathattak rajta. Eren Jaeger döbbenten ült a lány mellett, Nifa azonban lelkesen integetett.

Anka felsóhajtott.

– Nifa – kezdte.

– Hé, hé, hé! – emelte fel a kezét védekezésképpen a lány. – Nem hagytak más lehetőséget!

– De megenni Kreusát? – hüledezett. – Nem gondolod, hogy kissé elvetetted a sulykot? Na és a robbanás? Láttam Kreusa otthonát, meg is ölhetted volna valamelyiküket!

– De nem öltem meg senkit.

– Nifa.

– Hol van a hadnagy? – szakította félbe őket Eren. – Itt van?

– Hol van Annie Leonhart? – kérdezett vissza Anka. Felhúzta a szemöldökét, és szigorúan nézett rájuk. – Tudjátok, egyáltalán mit csináltok? Van bármiféle logikája a tetteteknek?

– Shiganshina. – Krista és Eren egyszerre válaszoltak. – A pince – pontosított a lány, mikor elkapta Anka csodálkozó tekintetét.

– Te tudod, mi van a pincében?

– Azt hiszed, édesanyád valaha is megmutatta? – Anka keserűen nevetett. – Nem, Eren. Tudok dolgokat, de a közelébe sem járok a teljes igazságnak.

Kreusának a szeme sem rebbent.

– Akkor majd megtudjuk.

– Ahogyan azt is, hogy ki volt az az óriás, aki megölte az anyámat – tette hozzá Eren suttogva.

– És azt is, hogyan lettek az első óriások – toldotta meg Nifa.

– Sok dolog van, amit még nem tudunk, gyerekek, de azt nem mondhatjuk, hogy nem tudunk semmit. Minden egyes lépéssel közelebb kerülünk az emberiség győzelméhez.

– Pontosan – bólintott Krista. – És eljön a nap, amikor választanunk kell.

Eren a vállára tette a kezét.

– De még nem jött el az a nap, Krista.

– Tudom – felelte a lány. Lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. – Még nem.

Még.

** * **

Későre járt az idő, mire Levi megérkezett Anka Rheinberger otthonába. A nő nyitott ajtót neki, ám alig tettek néhány lépést, s máris Nifával találták szembe magukat, aki ahelyett, hogy meghúzta volna magát újdonsült szobájában, szemlátomást égett a tettvágytól, éppen ezért a konyhában sürgölődött.

Levi felrántotta a szemöldökét.

– Megenni az egyik kölyköt? – kérdezte élesen.

Nifa bűntudatosan szegte le a fejét.

– Miért mindenki ezzel kezdi? Mikasa provokált!

Anka a fejét csóválta.

– Hiába adtam neki fejmosást, nem hallgat rám – panaszkodott a férfinak. Levi szeme erre összeszűkült.

– Majd rám fog. – Homloka ráncba szaladt, ahogy körbenézett a helyiségben. – A kölyök?

– Tudsz már Kreusáról?

Levi legyintett.

– Elmondtam neki – mondta Anka gyorsan. – Tudja, ki ő. Ha szeretnél vele beszélni… – fordult a hadnagyhoz, mire Nifa felnevetett.

– Szerintem ő inkább valaki mással szeretne beszélni, nem Kristával.

Anka meglepetten nézett a férfira.

– Ó, vagy úgy.

– Bizony-bizony – vigyorgott Nifa. Levi egyetlen pillantásával elnémította.

– Jöjjön utánam, hadnagy!

Megvárta, míg Levi megszabadul a felszerelésétől, csak utána indult meg a lépcső felé, mely az emeltre vezetett. Felérve megállt, és balra fordulva a folyosó végébe mutatott.

– Arra – biccentett halvány mosollyal. Ritkán tette meg, többnyire csak komolyan fürkészte az embereket, Levi azonban csodálkozva vette észre, mennyire megváltozott tőle az arca. Nem tűnt annyira távolságtartónak, mint a múltkori találkozásukkor, Pixis tábornok oldalán. – Az utolsó ajtó – mondta neki szelíden –, nem tudja eltéveszteni, hadnagy.

Levi – aznap már sokadszorra – nem köszönte meg a segítségét. Bólintott egyet, aztán szó nélkül hátat fordított neki, és elindult a szoba felé, ahol arra a néhány napra, míg elcsitultak a kedélyek, elszállásolták a kölyköt.

Eren az ágyában feküdt, szemét szorosan lehunyta, ujjaival a halántékát masszírozta. Csak azután ült fel, miután az ajtó halkan becsukódott a férfi mögött.

Sértetlennek látszott – a képességeinek köszönhetően gyorsan regenerálódott –, Levi azonban emlékezett a vérnyomokra, melyek rászáradtak a törmelékekre. Nifa felelőtlen volt, és ezt nem tűrhette szó nélkül.

De nemcsak Nifa viselkedett meggondolatlanul.

Pillanatok alatt átszelte a köztük levő távolságot, és Eren alig kászálódott ki az ágyból, már magához rántotta, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Hatalmas szeme meglepetten csillogott, ajkai pedig elnyíltak.

– Uram – nyögte. – Hát visszatért.

Levi keze megpihent a csípőjén.

– Én felelek érted, kölyök! – Figyelmen kívül hagyta Eren tiltakozó hördülését, szorítása felerősödött. Szája megpihent a fülénél, hangja pedig rekedt suttogássá halkult. – Amíg én úgy nem döntök, addig nem halhatsz meg, megértetted? – Kicsendült belőle valami, valami olyasmi, amitől Eren biztos volt benne, hogy mélyen elpirult.

Levi ellépett tőle. Könnyedén fordított hátat, mintha mi sem történt volna; érzelmeit a közömbösség álarca mögé bújtatta. Egyedül akkor fordult meg, amikor kinézett a szoba ablakán, akkor is csak félig. Karját összefonta izmos mellkasa előtt, szemöldökét összerántotta; a ránc homlokán még az eddigieknél is jobban elmélyült. Eren kalapáló szívvel figyelte.

Egy pillanat műve volt, csak erre tudott gondolni. Egy pillanat műve, ő pedig végre rádöbbent arra, valójában mennyire szereti és tiszteli a hadnagyot. A halál torkában, amikor el kellett szakadnia a barátaitól, amikor biztos volt benne, hogy kivégzik, Levi hadnagy megmentette. Ha szükség volt rá, mindig a megmentésére sietett…

És akkor megtörtént, végre megértette.

Tudta, hogy beleszeretett a hadnagyba.

Ez a felismerés szinte villámcsapásként érte. Nem számított a kilátástalanság, hogy megint elszakadtak a barátaiktól, hogy mennyire messze voltak még a pincétől, a győzelemtől, hogy megannyi titkot kellett még megfejteniük, megannyi veszélyt kellett átvészelniük. Ezek nem számítottak.

– Eren – hallotta meg a nevét. Összerezzenve rángatta ki magától az emlékekből. Levi a kinti utcát fürkészte, szája széle egyértelműen felfelé kunkorodott. Hogy gúnyos volt-e vagy kedves, nem számított. Mosoly volt. Mosolyféleség, javította ki magát Eren hitetlenül, igazi mosolyféleség, amit Levi hadnagy egyedül neki tartogatott.

A férfi szemhéja lassan lecsukódott.

– Ez egy parancs, Eren – mormogta. Eren szeme kitágult. – Ne merészelj meghalni!

– Értettem, uram – suttogta engedelmesen bólintva.

Levi felhorkant ugyan, tekintete viszont meglepően lágy volt.

Csak ez számított.

Megjegyzések:

1.*Yan az egyik OVA-ban szerepelt (A Choice with No Regrets). Aki esetleg nem emlékezne rá, annak itt egy kis segítség: http://attackontitan.wikia.com/wiki/Yan :)

2. Még mindig az Alvilágban vagyunk, de egy-két fejezeten belül kikerülünk onnan, és elindulunk egy hosszú útra – igen, jól sejtitek, a Mária fal felé.

3. Az előző fejezetben történtek bizonyos dolgok a Rózsa falon belül – Ellie és Tommy jelenete –, a következőben megmagyarázom, kivel mi történt. Ez Hanjira és Fritz királyra is vonatkozik, lesz egy nagyon érdekes beszélgetésük.

4. Több Ereri jelenet lesz, ezt garantálhatom. Talán… hm, talán már a következőben számíthatunk némi korhatáros részre is. ;)

5. Annie eltűnt, hamarosan előkerül. Talán nem is minden az, aminek tűnik… :)