Levi x Eren – Szabadság Szárnyai (novella) – 2. felvonás

Levi x Eren

Szabadság Szárnyai

2. (és talán nem utolsó?) felvonás

modern!AU

Közkívánatra a Szabadság Szárnyai folytatása: Eren sokféleképpen elképzelte már az első randevúját Levi-jal, de az meg sem fordult a fejében, hogy teljesen véletlenül, az éjszaka kellős közepén történjen meg. Avagy első csók, picit esetlen Levi, Mikasa esetleges szerelme Eren iránt, illetve leheletnyi utalás Eren/Mina Carolinára (szerintem Mina nagyon cuki ^^), mert a középiskola már csak ilyen, szerelembe esünk. :)

Aki nem olvasta az előző szöszt, annak tömören: Levi a Szabadság Szárnyai teázó tulajdonosa, Farlan és Isabel élnek, Eren nem szereti a teát, Armin viszont igen, és érte bármire hajlandó – avagy Hanji (és Isabel) nagy Ereri shipper.

Szerintem az előző olvasása nélkül is érthető, de ezt majd döntsétek el ti. ^^

– o –

– Lekéstem a buszt. – Eren sietve eltartotta a fülétől a telefonját, de a vonal túlsó végén felcsendülő aggódó kérdések áramlata így is elérte. Armin arra sem hagyott időt, hogy valamelyiket megválaszolhassa, Eren azonban nem kísérelte meg félbeszakítani, csendes beletörődéssel tűrte, hogy összeszidja.

– Ilyenkor óránként járnak, jól tudom? – Ezt legalább egy árnyalatnyival szelídebb hangon kérdezte. Eren majdnem elfelejtette, hogy telefonon beszélgetnek, ösztönösen bólogatással és hümmögéssel válaszolt. Armin azonnal kommentálta, amiért nem volt képes normális válaszadásra, és a hangján ezúttal tisztán érződött, hogy aludhatott már, mikor Eren felhívta. Eren elszégyellte magát, tényleg nem akarta felébreszteni.

– Igen – felelte halkan. – Valahogy csak hazakeveredem, amiatt ne aggódj, csak jobbnak láttam, ha inkább téged hívlak, mert Mikasa… Mindketten tudjuk, mi történne, ha tudomást szerezne erről. Megmondanád neki, hogy… Összefutottam valakivel? És emiatt a későbbi busszal megyek.

– Jean?

– Korábban elbúcsúztunk egymástól.

– Csodálatos. – Armin nagyot ásított. – Hol vagy pontosan? Ne állj az üres buszmegállóban egyedül… Téged ismerve pillanatokon belül találkozol olyan alakokkal, akik beléd köthetnek. Született tehetség vagy, Eren.

– Mintha nem tudnám ellátni a bajukat – morogta.

– Hát… Mindegy. Hol vagy?

Eren összeszűkítette a szemét a váratlan témaváltás hallatán.

– Most úgy teszek, mintha nem hallottam volna – mondta kegyesen, majd körbenézett. – Öhm… A Szabadság Szárnyai még nyitva lehet ilyenkor? Mégiscsak egy teázó…

– Egy próbát megér, de ha szeretnéd, felhívom Levi-t és megkérdezem.

– Levi? Csak így, Levi? Mikor lettetek ennyire jóban?

– Amióta rendszeresen odajárunk, és mindig hozat a kedvenc teámból? Jaj, Eren, ne kombinálj. Csak azért ajánlotta fel, hogy szólítsam így, mert idegesítette, hogy folyton a vezetéknevét használtam, és nem, véletlenül sem Mikasa miatt. Azt mondta, van egy nagybátyja, őrá emlékezteti.

– Nem kombinálok, de biztos…

– Menj már a teázóba, Eren! – Armin elvesztette a türelmét, hangjában ingerültség és álmosság keveredett, a legrosszabb párosítás. – Leteszem, aztán felhívom Levi-t. Isabel szerint a fél életét ott tölti, úgyhogy biztos bent van. Vagy ha esetleg mégsem, úgy emlékszem, pár utcára lakik. Csak elég lesz a nevedet mondanom, és mire kettőt pislogsz, már ott áll előtted.

– Ne kombinálj, Armin. – Eren elvigyorodott; nem tudta megállni, hogy ne vágjon vissza. Amikor belegondolt a fiú szavaiba, csakis a hideg szél tehetett róla, hogy megborzongott, és véletlenül sem melegedett ki, közvetlenül ezután, mert… nem volt miért, nem igaz? Hanji csak őrült volt és nem bírt nyugton ülni a fenekén, ezért hadovált össze-vissza, meg próbálta őket rávenni olyan dolgokra, amik tényleg őrültségek voltak, és Levi meg… nos, Levi meg Levi. Egyszerűen nem lehetett szavakba önteni, hogy milyen is volt valójában, Eren éppen ezért fel is adta, hogy megtegye. Levi csak Levi volt.

– Hát hogyne, blabla. Leteszem, Eren.

A vonal megszakadt, mielőtt Eren reagálhatott volna: Armin valóban letette. Eren összeráncolta a homlokát, és egy pillanatig hezitált. Alig néhány utcányira volt a Szabadság Szárnyaitól, ahol az utóbbi hetekben a legtöbb idejét töltötte, ám a gondolat, hogy az éjszaka kellős közepén, majdnem egy teljes órán át kettesben ücsörögjön Levi-jal, annyira megszédítette, hogy majdnem megbotlott a saját lábában. Ellenőrizte az időt a telefonja kijelzőjén, aztán mély levegőt vett. 

Az sem biztos, hogy el fog jönni. Normális ember ilyenkor alszik… – Hogy most győzködte magát vagy arra törekedett, hogy minél inkább lelombozza, azt nem tudta. Azt viszont igen, hogy nem kellett volna Jeanra hallgatnia. – Csak a baj van vele, Mikasa is előre figyelmeztetett… Remélem, sosem tudja meg – húzta el a száját. Már csak az hiányzott, hogy Armin után Mikasától is megkapja magáét. 

De Levi nem aludt, sőt… Arminnak átkozottul igaza volt, és Eren elhatározta, hogy sosem fogja neki elárulni, hogy tíz perc sem telt el, a férfi pedig befordult az utcasarkon. Eren finoman ökölbe zárta a kezét, nehogy integessen, így is félig azt kívánta, bárcsak sosem hívta volna fel Armint. Felkavaró volt a férfit látni, tudni, hogy kettesben lesznek. Sosem voltak még kettesben, pedig Hanji és Isabel egyből szövetkeztek, amint világossá vált számukra valami, amiről sem Eren, sem Levi nem akartak tudomást venni. 

– Kölyök.

Levi nem pillantott rá, amikor megállt előtte, hanem az aranyló kulcsot figyelte hosszú, sápadt ujjai között. Eren örült neki, mert hirtelen annyira forrónak érezte magát, hogy megijedt a reakciójától. Ilyen még sosem fordult elő, amikor a többiek társaságában találkozott a férfival. Persze akkor Levi nem nézett ki úgy, mint akit az ágyból ugrasztottak volna. Nem tűnt kifejezetten fáradtnak, de a haján és a ruháján látszott, hogy negyedórával korábban, ha nem is aludt, mert túlságosan is ébernek tűnt, igenis pihent.

– Köszönöm – találta meg végül a hangját, miközben a férfi hátát figyelte. Kulcs fordult a zárban, a Szabadság Szárnyai ajtaja pedig lassan feltárult. – Hamarosan itt a buszom, de Armin… Ő… Szereti túlreagálni – folytatta a magyarázkodást, miután botladozva beljebb jutott. – Szégyellem magam, amiért iderángattunk.

– Éjjel nem a legszebb környék – rántotta meg a vállát Levi. Még mindig nem fordult felé, de a hangja meglepően mély volt. – Aki hajlamos bajba keveredni, annak tényleg nem a legideálisabb hely egy üres buszmegállóban ácsorogni hajnali kettőkor. Mondjuk a hozzád hasonló kölyköknek ilyenkor aludnia kellene, ahogyan a kis barátod is tette, de te… egy lóarcú idiótával róttad a felesleges köröket, jól tudom? – Felé fordította az arcát, és fénylő, szürke szemében szokatlan komolyság csillogott. Eren csodálkozva nézte. Armin mindig is szeretett sokat fecsegni, de hogy hogy tudott ennyi információt belesűríteni egyetlen rövid telefonbeszélgetésbe, különösen azután, hogy szinte szívrohamot kapva ébredt a mobilja csörgésére, azt végképp nem értette.

– Jeannak szerelmi bánata volt! – mentegetőzött ahelyett, hogy tovább töprengett volna. – Lehet, hogy egy idegesítő seggfej, de akkor is a barátom!

– Csak volt? – húzta fel a szemöldökét Levi. – Enyhítetted? – kérdezte horkantva. Eren meglepetten nézett fel. Nem káprázott a szeme, a nevetős fény, még ha nem is tartott tovább egyetlen kósza pillanatnál, valóban megcsillant a szürke íriszben. Levi jól szórakozott. A vele közös beszélgetésen szórakozott jól, és ez… borzongtató volt.

– Azt nem mondanám – csóválta a fejét. A zavartság ott fodrozott a levegőben, s Eren nem tudta, mit tehet meg és mi az, amit nem. Kettesben volt a férfival, akit több heten keresztül csak bámult, miközben Hanji, valahányszor úgy találkoztak, hogy ő is a teázóban töltötte a szabadidejét, nem felejtett el célozgatni a randevúra. (Mert elmondása szerint Levi a középiskola óta nem randizott, az pedig nem tegnap volt, hanem sok-sok évvel korábban, és mert Eren hihetetlenül édes, és nekik feltétlenül randizniuk kell, és mi az, hogy még nem tették meg, hát mikor találkoztak először?) – Egy rakás szerencsétlenség tud lenni, ha a nővéremről van szó – mondta végül sután, kirángatva magát az emlékekből.

– Mikasa? – Levi remek tanítványnak bizonyult a neveket és a különböző gyerekkori történeteket illetően, Armin büszke lehetett rá. Ajkán halvány mosolyféleség suhant át, ahogy Erenre pillantott, és átkozottul jól állt neki. Túl jól. – Nocsak. Tehát az olyan lányok jönnek be neki, akik rá sem néznek? Gondolhattam volna. Pedig ezzel a lópofával nem kéne erőltetni, nem?

– Talán nem esélytelen.

– Nem? A fogadott nővéred valaki másba szerelmes.

Eren meglepetten kapta fel a fejét.

– Mikasa szerelmes valakibe? Mégis kibe? – ráncolta a homlokát.

Levi kihúzta a széket a pulthoz közelebbi asztalnál, majd intett neki, hogy a foglaljon helyet. Eren mindenféle tiltakozás nélkül engedelmeskedett, közben pedig azon töprengett, amit a férfi mondott. Levi megvárakoztatta a felelettel, előbb a pultnál foglalatoskodott, és Erennek kellett némi idő, hogy rádöbbenjen, mi történik. A férfi két gőzölgő csészével érkezett vissza, a tea és kávé aromája betöltötte a helyiséget.

Eren torkát összeszorította valami – valami meghatározhatatlan érzés. Hála?

Levi odatolta elé a csészét, aztán leült vele szemben.

– Természetesen beléd.

– Dehogyis! Ő a fogadott testvérem.

– Fogadott – vonta meg a vállát Levi. – Nem vérszerinti. Előfordul az ilyesmi.

– De nem velünk! – Eren orrcimpái megremegtek. Egyszerre érzett dühöt, undort és döbbenetet, még a feltételezés is, hogy Mikasa esetleg szerelmes lenne belé, sértő volt. Mikasa a családja volt, az egyetlen, aki megmaradt neki, miután elvesztette a szüleit, és Mikasa… Annak idején megmentette az életét. Otthon nyújtottak neki, lehetőséget egy boldogabb jövőre, és Mikasa azóta is hálával gondolt vissza arra a napra. A hála mellé túlzott védelmi ösztönök társultak, de mindezek nem jelentették… Mikasa nem lehetett belé szerelmes. – Ha szerelmes – mondta hangosan –, akkor sem számít. Ő a nővérem és ezt ő is tudja.

Levi elgondolkodva bólintott.

– Legyen – hagyta rá.

Eren nyelt egyet, mielőtt előredőlt volna ültében. Keze valahogy megtalálta a férfiét, és annak elkerekedett a szeme az óvatos, puhatolózó érintéstől. Eren mosolyogni szeretett volna, de nem volt benne biztos, hogy az a valami, ami átszaladt az arcán, nem lett inkább zavart vicsor. A torkában érezte a szívét, az arca pedig átforrósodott.

– Mit művelsz? – Levi hangja alig volt több puszta suttogásnál. Egészen riadtnak tűnt, ahogy egymáshoz simult a kezük, s amikor az ujjaik is összefonódtak, majdnem elrántotta a jobbját. Talán meg is tette volna, ha Eren nem szorítja meg finom erővel. – Kihűl a kávéd, kölyök, nekem meg a teám.

– Azt hittem, méregnek tartod a kávét. – Eren szelíden nézett rá. Emlékezett Isabel szavaira, mikor legelőször beültek a barátaival a teázóba, és még a lélegzete is elakadt a felismeréstől: Levi, aki a kávé létezését is gyűlölte, azzal töltötte az idejét az éjszaka közepén, hogy készítsen egy csészével. Megtehette volna, hogy teával kínálja, mert végtére is, egy teázóban voltak, de tiszteletben tartotta Eren ízlését. Eren nem szerette a teát, a kávét viszont igen. A kávé mérgek mérge, de Eren… (Köszönöm.)

– Az is. – Levi meg sem próbálta titkolni ellenszenvét, tekintete undorodva villant a gőzölgő csészére. – Jobb lenne, ha leszoknál róla, ártalmas a szívnek.

Eren felkuncogott, nem eresztette a kezét; ujjbegyével finoman simított végig rajta. Hirtelen, ahogy tudatosult benne, hogy legközelebb biztosan megint nem ketten fognak ücsörögni a teázóban, felbátorodott. Soha vissza nem térő lehetőség bontakozott ki előtte, nem engedhette meg magának, hogy elszalassza.

– Hamarosan jön a buszom. – Eren lustán cirógatta a puha bőrt. – Gyorsan repül az idő, nem gondolod? Valahogy a teázóban eltöltött órák mindig olyan gyorsan elszállnak… Mire feleszmélek, már Mikasa rángat kifelé, nehogy lekéssük a buszt. És persze olyan ritkán látlak. Odajössz hozzánk, de csak Isabel miatt… Vagy Armin miatt. Vagy Krista miatt. És közben mindig bámulsz. És akkor Hanji is felbukkan, és tudom, csak segíteni próbál, de mindkettőnknek menekülni támad kedve, nem?

– Eren… – Levi megköszörülte a torkát, ám amikor megszólalt, a hangja még így is rekedten csengett. – Van fogalmad róla, hány éves vagyok?

– Nahát! – Eren meglepődést mímelt. – Csak nem öregebb vagy nálam?

– Eren…

– Túlélem – jelentette ki határozottan. – Akkor is, ha nem egy vagy két évről van szó.

– Idejét nem tudom már, mikor jártam középiskolába.

– De én már nem középiskolás vagyok – nézett rá jelentőségteljesen. – Elég a próbálkozásokból, egy cseppet sem foglalkoztat, hány éves vagy.

– Majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint te.

– És akkor mi van?

– Nem is ismersz – érkezett a következő érv, amire Eren szemforgatással reagált.

– És? Valahogy így szokott kezdődni, nem?

– Ha megismersz, rá fogsz jönni, hogy én nem… Talán nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek gondolsz. Különben is… Még fiatal vagy, nagyon fiatal. Ez csak… kamaszkori fellángolás.

– Hát persze! – csattant Eren ingerült hangja. Villámlott a szeme a hirtelen fellobbanó haragtól. – Kérlek, hadd döntsem el én, hogyan érzek, mit szeretnék! Idősebb vagy nálam, na és? Nem vagy tökéletes? Istenit, Levi, egyikünk sem az! Nem létezik tökéletes ember! Mi is volt az utolsó? Kamaszkori fellángolás? Nem vagyok már kamasz, és tudom, mi fellángolás és mi nem! Ha ennyire nem kellek, hetekkel ezelőtt kellett volna távolságot tartanod tőlem, de te egyszer nem tiltakoztál, amikor Hanji és Isabel célozgattak ránk! Igaz… – Eren haragja a hangjával egyszerre csendesedett el. – Egyet sem értettél – lehelte. Biztos volt benne, hogy a fájdalom nyilvánvalóan megülte a szemét; pocsékul érezte magát, és bánta, amiért engedte Arminnak, hogy felhívja a férfit. – Nem csináltál semmit – folytatta suttogva. – Akkor kellett volna kijelentened, hogy nem akarsz velem randizni, amikor először felmerült, hogy te meg én… – Végleg elhalt a hangja, megszólalni sem tudott.

– Eren… Én nem…

Eren nem válaszolt, a torka annyira elszorult, hogy ha akart volna, akkor sem tudott volna. Valami csípte a szemét, és csak remélte, hogy a könnyei észrevehetetlenek maradnak.

– Nem tiltakoztam… mert nem akartam tiltakozni.

Eren felemelte a fejét. Remegett.

Levi nyelt egyet, tekintete szinte parázslott, és Eren türelme valamikor akkor fogyott el, amikor ismét megpróbált tőle elhúzódni. Ezúttal sem hagyta, de most nem az óvatos finomkodással tartotta magánál. Váratlanul mozdult, váratlanul és gyorsan, és érezte a döbbenet ízét Levi ajkán, amikor először vette birtokba. Szédületes volt vele csókolózni, szokatlan melegséget érzett, és ahogy a keze a tarkójára simult, hogy még közelebb húzhassa magához, Levi, aki mindaddig mozdulatlan kőszoborrá dermedve tűrte, hogy ostrom alá vegye a maga köré emelt falat, lassan felengedett. A szájába nyögött, meglepetten és egészen vékony hangon, és az az édes hang egyenesen Eren ágyékáig hatolt; egyszerűen muszáj volt még több erővel, még nagyobb vággyal folytatnia a felfedezését, mielőtt végleg el kell szakadniuk egymástól.

A Trosti Középiskola harmadik évében majdnem egy fél éven keresztül együtt volt egy lánnyal. Mina Carolina is a száznegyedik osztályba járt, ahová ő is, és azalatt, míg együtt voltak, természetesen többször is csókolóztak, de valamiért egyik csókjuk sem hasonlított arra, mint amit most tapasztalt. Levi-jal minden annyira más volt, eleven és valós, s csak másodpercek teltek el, ám ő majdnem eszét vesztette a vágytól, annyira folytatni akarta. Folytatni és folytatni, csókolni, amíg csak lehet. Az sem érdekelte, ha az utolsó buszt is lekésni, semmivel sem foglalkozott. Egyedül a jelen érdekelte, mindaz, amit éppen megélt – nem is akárkivel, hanem Levi-jal az oldalán.

Nem lehetett ártatlan és bizonytalan csóknak nevezni, noha Eren a nyelvén érezte, hogy a férfi kizökkent a magabiztos világából, amint leomlottak a védelmező falai, valahogy pont tökéletes volt, ahogy mindketten megtalálták a bátorságukat és mertek érinteni, ízleli, szeretni. Lassú, lusta felfedezés, határozott simítások, és Eren tudta, hogy menthetetlenül felizgult, pedig már rég nem volt az a kamaszsrác, aki majdnem elment egyetlen, kevésbé ártatlan csókocskától.

Levegőért kapkodva szakította el a száját a férfiétől, és annak íriszében meglapuló sötét vágy szinte felette az ezüstös szürkeséget. Arccsontján kipirult bőre, az ajka pedig duzzadt volt a csókok hadától. Ő is mohón lélegzett, a kezét meg olyan erősen szorította ökölbe, hogy a bütykei kifehéredtek.

Eren megnedvesítette az ajkát, mire Levi pillantása rárebbent. Amikor újra megtette – mert muszáj volt, egyszerűen túlérzékenynek érezte –, az égető tekintet végigkövette az apró mozdulatot, s az asztal, a köztük levő távolság túl nagynak és zavarónak tűnt. Nem volt helyénvaló, azok után pláne nem, hogy mennyire jólesett Levi-jal csókolózni.

Ismét előredőlt, a kezét nyújtva, és Levi hasonlóan cselekedve, óvatosan a tenyerébe simította a forró arcát. A teázó halvány fényében, a kongó ürességben csókolta meg Eren újból, ezúttal sokkal gyengédebben, kevésbé kiéhezetten, és aztán…

Aztán Levi átvette az irányítást. Nem falta mohón az ajkait, a tempó éppolyan komótos, az érintés meg lepkeszárny-finom maradt, mint amilyen korábban, ám sütött belőle az egyértelmű dominancia. Ha nem is randizott a középiskola óta, a tehetsége nem veszett el, legalábbis Eren csak erre tudott gondolni, miközben lehunyta a szemét és élvezte a csókjuk ízét, meg arra, hogy túlságosan is keveset tudott a csókokról. Ez még az elsőnél is jobb volt. Levi ajka az ajkán, nyelve a szájában, a keze mindenhol, olyan helyeken is, ahol a legjobban lángolt a bőre, az ing alá becsúszva, kicsit visszafogottan, ám határozottan simogatva.

Aztán félbeszakadt.

Amilyen hirtelen kezdődött, olyan váratlanul is ért véget. Eren bánta is meg nem is. Végre kitisztult az elméje, hogy felfogja, korábban csörömpölés hallatszott, a forró tea meg kávé pedig eláztatta a Szabadság Szárnyai földjét, az idő meg annyira eltelt, hogy tizenkét percük maradt a busz megérkezéséig.

– Ne törődj vele! – Levi hangja vágytól karcos volt, amikor megszólalt, tekintetével az őket körülvevő káoszt bámulva. – Később feltakarítom. Ilyenkor úgysem alszom. Ezek után meg… Úgysem aludhatnék, nem igaz?

Eren a nadrágjára sandított. Jó érzés volt látni és tudni, hogy ugyanolyan hatást gyakorolt a férfira, amilyent ő is rá, a kétség azonban görcsbe rántotta a gyomrát. A kérdés ott lógott a levegőben: Most hogyan tovább, Levi?, a férfi pedig mintha megérezte volna a kimondatlan gondolatokat, elkapta a csuklóját. Nem rántotta közelebb magához, csak finom szorításába zárta, és a homlokán a barázda elmélyült, ahogy elgondolkodva figyelte Eren arcát.

– Ha ennyire nem félsz…

– Egy cseppet sem – jelentette ki Eren határozottan. Levi felhorkant.

– Találkozhatnánk – mondta halkan. – Valamikor máskor, emberibb órában, emberibb körülmények között. Valahol egészen máshol, nem ott, ahol amúgy dolgozom. És véletlenül sem úgy, hogy Hanji bármikor betoppanhat. – Eren Levi-jal egyszerre borzongott meg. – Azt nem élném túl.

– Én sem – suttogott vissza riadtan. – Értékelem a segítségét, de… van, amikor elég belőle.

– Pontosan – értett egyet Levi szárazon. – Bőven elég.

Eren mélyet sóhajtott. Az órájára pillantott, aztán világfájdalommal ingatta a fejét.

– Le fogom késni a buszomat – dünnyögte. – Azt hiszem, muszáj mennem, így is hatalmas fejmosást fogok kapni.

– Azt nem kétlem. – Levi morogva húzta a szájához és érintette meg az ajkával a kézfejét. Eren teljesen belepirult ebbe az egyetlen, bensőséges érintkezésbe. Levi elengedte a kezét, és hagyta, hogy magára kapja a kabátját. Tényleg indulniuk kellett, bármennyire is nem akartak. – Elkísérlek a megállóig és meg is várom veled, amíg megjön a buszod.

– Igazán nem…

– Ez nem egy szép környék – vágta el a tiltakozását ellentmondást nem tűrő éllel. – Gyere.

– Legyen – egyezett bele Eren halvány mosollyal az arcán. – Nem bánom.

Hideg szél süvített a kihalt utcában, az egyik lámpa fénye csak halványan pislákolt. Levi morgolódva fejezte ki a nemtetszését, mikor észrevette, és gondosan bezárta a teázót, mielőtt csatlakozott volna Erenhez. Egymás mellett haladtak a megállóig, s Eren bizalmatlanul nézelődött; örült neki, amiért a férfi ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhesse. Nem félt, de kellemetlen gombócot érzett a torkában: éjjel mintha maga az Alvilág bontakozott volna ki Trostban, nem éppen lehetett biztonságos körzetnek nevezni. Eren tulajdonképpen csodálkozott, amiért Levi nem valahol máshol, mondjuk Mitrasban nyitott kávézót, a fővárosban ugyanis sokkal több rendőr tevékenykedett. Amikor ezt hangosan is kifejtette a férfinak, annak szája széle kevésbé láthatóan, ám felfelé görbült. Szomorú volt a mosolya, s Erennek nyelnie kellett tőle, miközben átkozta magát, amiért nem bírta magában tartani a gondolatait.

– Nem érdekes. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

– Én nem félek az Alvilágtól. – Levi mégsem tett úgy, ahogyan kérte. Szürke tekintetét megülte valami, amit Eren nem tudott megfejteni, keserű fájdalom, makacs őszinteség.

Megálltak a buszmegállóban, ami valóban kongott az ürességtől, de Eren pillantások kereszttüzében érezte magát. Noha bármerre fordult, egy lelket sem látott, egyszerűen tudta, hogy nincsenek kettesben: mintha a környék valamennyi zsiványa őket bámulta volna, lépni azonban nem mertek. (Miért?)

– Csütörtök? – váltott témát hirtelen a férfi.

Eren megzavarodva nézett rá.

– Hogyan?

– Csütörtökön találkozhatnánk. – Levi halkan beszélt, és közben óvatosan körbepislogott. – Csütörtökön korábban végzel, pénteken pedig nincsenek óráid, nem igaz? Találkozhatnánk, ha te is szeretnéd.

– Milyen jól ismered az órarendemet – lepődött meg Eren, mire a férfi megvonta a vállát.

– A kis barátod nagyon beszédes, de úgy hiszem, Hanji és Isabel is sokat fecsegtek.

– Ó, igen, de nem kellett maguktól fecsegniük. – Eren rávigyorgott. – Természetesen én magam faggattam ki őket, hogy melyik napokon, milyen gyakorisággal dolgozol. Nem mondhatjuk, hogy nem ragadtam meg a lehetőséget, hogy összefussunk.

– Tisztára mintha a középiskolában lennénk – nyögött fel Levi. – Két hormontól megkergült tinédzser. Istenem, pedig már a harmincas éveimben járok.

– Nekem még szabad, alig kerültem ki onnan.

– Köszönöm, hogy emlékeztetsz, mennyivel vagy fiatalabb nálam.

Eren felkuncogott.

– Hétkor? – kérdezte végül lágyan. – Addigra ide tudok érni. Vagy… – Elbizonytalanodva harapta be az alsóajkát. – Egyáltalán hol szeretnél találkozni? Gondolom, nem a teázóban… Hanji, Isabel meg a többiek…

– Az egyetemed előtt – mondta Levi gyorsan. – Odamegyek eléd. – Eren csodálkozva nézett rá. – Farlan tartja a frontot, nem lesz baj.

– Biztos?

– Biztos – bólintott a férfi. Eren legszívesebben ismét megcsókolta volna, de így is szélsebes tempóban haladtak. (Túl gyors, túl jó.) – Jön a buszod. – Levi mintha kitalálta volna a gondolatát. Úgy érintette meg Eren kezét, mintha magához rántaná, de végül azonban nem tette; helyette az ujjbegyével apró köröket kezdett írni a puha bőrön. Eren mindegyik körbe beleremegett.

– Csütörtök este hét – szögezte le még egyszer. – A könyvtárban leszek, ha megérkezel, írj.

– Úgy lesz, kölyök. – Levi szórakozottan bólintott. Látszott rajta, hogy nem szívesen engedte el, és Eren is nem szívesen lépett el tőle, hogy felszálljon a buszra. Hátában késként szegeződtek a soha nem látott pillantások, és egy pillanatra elfogta az aggodalom, amiért a férfit egyedül hagyja. Levi intett a fejével. – Ne foglalkozz velük – mondta. – Ismerem őket.

– Levi…

– Jó éjszakát – búcsúzott. Eren tiltakozása elhalt.

– Jó éjszakát.

Felszállt a buszra, Levi pedig mindaddig nem mozdult, csak állt a megállóban és nézte őt, míg el nem indultak. Eren nekidöntötte a homlokát a hideg ablaküvegnek, és sóhajtva bányászta elő a telefonját a nadrágja zsebéből.

Már úton vagyok, hamarosan otthon – pötyögte be gyorsan az üzenetét, majd elküldte Arminnak. A válasz szinte azonnal érkezett, Armin valószínűleg nem tudott visszaaludni:

Tudom. ;-) Vigyázz magadra.

Eren összeráncolta a homlokát.

Te ezt mégis…

Örülök, hogy jól sikerült a randi. :-)

Mélyen elpirult, ahogy elolvasta, mit írt neki a fiú.

Ez nem randi volt – írta hevesen dobogó szívvel, aztán odabiggyesztette: (Még. ^.^)

Ami késik, nem múlik. Amúgy… Azt hiszem, Mikasa tudja.

A randit vagy a buszt?

Talán mindkettőt? Kérlek, ne ölj meg!

Eren hangosan felnyöszörgött, amint elképzelte, mi vár rá otthon. Meg sem lepődött, amikor egymás után háromszor csipogott a telefonja. Egy nem fogadott hívás, két üzenet, mindkettő Mikasától. A lány felébredhetett, és Armin… Nos, Armin sosem tudott jól hazudni, erről mindenki tudott.

– Ó, te jó ég!

Mikasa újból hívta, Armin pedig sejtette, miféle vallatás vár rá, ha hazaérkezik, mert még egy utolsó üzenetet küldött, aztán többet nem beszéltek. Eren teljesen az üvegnek dőlt, jólesett neki annak hűvössége. Életében először köszönettel tartozott Jeannak és a szerencsétlenkedésének, mert máskülönben nem késte volna le a buszát, nem találkozott volna úgy Levi-jal, hogy nem lihegett a nyakukba Hanji, Isabel, Mikasa vagy a többiek, és akkor… Sosem jutottak volna el odáig, hogy egyeztessenek egy hivatalos randi-időpontot. Örömét még az sem tudta elrontani, hogy belegondolt, hány kört kell még lefutnia ahhoz, hogy Mikasa is megbékéljen.

– Uh – nyögte, Armin üzenete pedig találó volt.

Sok sikert, Eren.

Készült: 2017. 05. 17 – 05. 21.

Vihar – 24. fejezet – A pince titkai

Meglepi! ^^

Saját magamat is meglepve, a tervezettnél sokkal hamarabb befejeztem az új fejezetet. Lassan a végére érünk a történetnek (azért nem kell megijedni, még van hátra néhány rész, illetve vannak terveim a jövőre nézve ^^), és már javában tart a második évad is. Apropó, második évad, végre fény derült a Kolosszális Óriás és Páncélos Óriás kilétére. Mivel már az is tudhatja, kik ők, akik nem olvasták mangát, úgy döntöttem, ebben nem fogok elrugaszkodni, tehát nálam is ők lesznek azok, és ugyanúgy ki fog derülni, ahogyan az animében/mangában. :)

A fejezet végén érkezik még egy adag megjegyzésadag.

Jó olvasást kívánok! ^^

Vihar

24. fejezet

~ A pince titkai ~

Mikasa összeszorította a fogát. A káosz pillanatok alatt uralkodott el a körzetben; követni sem lehetett az események alakulását, annyira gyorsan történt minden. Feleszmélni sem tudtak, az óriássereg pedig már az ellenség óriásaival küzdött.

– VIGYÁZZATOK! – sikoltotta Sasha, aki a legközelebb állt hozzá, amikor az első kőtömbök elérték őket. Ymir seregének kisebb óriásait szinte azonnal összezúzta, vér fröcskölt mindenfelé, és az osztag hátramaradt tagjai a sokktól mozdulatlanná dermedve figyelték, ahogy az Intelligensek a házak fölé magasodnak. – H-hogyan lehetséges? – Sasha Mikasához hasonlóan a magasba emelkedett, hogy kitérjen az egyik kődarab elől. – Hogy éledhettek fel? – folytatta. – Hogy épülhetett egyáltalán az egész fal óriásokból?

– Burgonyalány, hagyd a francba a kérdéseket! – kiabálta Jean.

A fal majdnem teljesen megsemmisült. Az óriások, ahogy kitörték magukat, újabb meg újabb darabot zúdítottak feléjük. Mikasa alig látott valamit a kavargó porban, de a levegőbe emelkedő ernyedt testek látványa nem kerülte el a figyelmét. Hogy kik voltak azok, azt nem tudta megállapítani, mert szorosan le kellett hunynia a szemét a robbanás erejétől. Csengeni kezdett a füle, és az aranysárga fény egyetlen pillanatig teljesen elvakította.

Shiganshina hemzsegett az óriásoktól – Intelligensektől és olyanoktól, akik nem voltak azok –, és minden egyes percben újabbak tűntek fel. Egyesek valószínűleg mindeddig rejtve maradtak, mások – különösen a kisebbek – azonban azon a lyukon másztak be, amit annak idején a Kolosszális Óriás ütött a Mária falba. A nagyobb példányok képesek voltak egyszerűen átmászni a falon, legalábbis azokon a pontokon, ahol a falban megbúvó óriások kitörték magukat.

Nem egy Kolosszális Óriáshoz hasonlóval néztek farkasszemet. Még egy több száz fős csapattal is biztosra kudarcra lett volna ítélve a küldetésük, nemhogy alig néhány emberrel.

– Hol van Ymir? – A pánik közepette is tisztán hallatszott az ingerültség Reiner morgó hangjából. Mikasa azonnal felkapta a fejét.

– Nem látom sehol! – Connie reagált elsőként, aki egy háztetőre ugrott, hogy elkerülje a faldarabokat; nyakát nyújtva kereste a szeplős lányt. Mikasa csatlakozott hozzá, ám hiába forgatta a fejét, sehol sem találta. Szörnyű gondolata támadt. A testek, amelyek ernyedten szelték át a levegőt, tompa puffanással értek véget.

– Utoljára Hitch és Annie mellett állt, azóta nem láttam egyiküket sem! – kiáltott vissza Bertolt is. – Lehetséges, hogy… – Félelem csillant meg a szemében, ahogy az összedőlt házak és a szétzúzott óriások felé sandított. Mikasa ajkai elnyíltak. Bertolt ugyanarra gondolt, amire ő is. De Ymir… Nem lehet, hogy meghalt, igaz?

– Ugye… – Connie félve nézett Mikasára. – Az véletlenül sem lehetséges, hogy szándékosan azokat az embereinket támadták meg, akik képesek rá, hogy óriássá változzanak, ugye? És Ymir… Ha esetleg Ymir… Az nem jelentheti azt, hogy az óriások, akik neki engedelmeskednek… – Sosem fejezte be, amit mondani szeretett volna. Az egyik óriás, amelyik Ymir seregéből való volt, és majdnem mellette állt, hirtelen felé mozdította a fejét. Connie szeme kikerekedett a sokktól. Moccanni sem tudott a háztetőről, annyira hirtelen történt.

– A rohadt életbe, Connie! – bődült el Reiner, Mikasa pedig Sashával egyszerre sikoltotta a fiú nevét, amikor az óriás a magasba emelte öklét, és Connie felé vágott. A fiú a levegőbe repült.

– Reiner, csinálj valamit! – sikította Sasha, de végül a szavai ellenére ő volt az, aki Connie segítségére sietett. Reinernak esélye sem lett volna, hogy eleget tegyen a kétségbeesett kérésnek, az aranysárga fényből egy Intelligens emelkedett ki, közvetlenül előtte, elvonva a figyelmét csapattársairól.

– Sasha, segítek! – Mikasa köhögni kezdett, amint belélegezte a port. A kézfejével próbálta védeni a szemét, hogy ne menjen bele abba is; még így is szúrta. Nehezen tudta megközelíteni Sashát. – Merre vagy? – Hiába forgolódott, csak hatalmas testeket érzékelt maga körül, vicsorgó óriások magaslottak fölé. Sasha végül kivonta a kardját, annak pengéje pedig megcsillant a kavargó szürkeségben. – Jövök! – kiabálta neki.

Végül megpillantotta Connie-t. A fiú eszméletlenül feküdt egy ház romjai között, a három-négyméteres óriások pedig már elindultak felé. Az, amelyik tulajdonképpen rátámadt, Ymir seregének tagja Sashával volt elfoglalva. Sokkal gyorsabban mozgott, mint azok, amelyek a falakon túli világból érkeztek, hogy elpusztítsák őket, és Sasha alig tudta csak elkerülni, hogy ne kapja el. Túl sok üzemanyagot fogyasztott, Mikasa ezt egyből észrevette. Figyelmeztetni szerette volna, segíteni neki, de nem maradt már ideje: az alacsonyabb lények már majdnem elérték Connie-t, s rajta kívül senki sem volt, aki segíthetett volna. Reiner eltűnt a füstben, Bertolt meg valószínűleg utánaeredhetett, amikor meglátta, hogy bajba keveredett, mert Mikasa hiába kereste a tekintetével, sehol sem lelte meg.

– Sasha, az üzemanyagod! – Remélte, hogy a lány ennyiből megértette, többre ugyanis, bármennyire is szerette volna, nem futotta. Connie-nak nagyobb szüksége volt rá, mint Sashának.

Jól vannak – nyugtatta magát, miközben a fiú felé vette az irányt. – Egyelőre senkinek sem esett komolyabb baja… Ymir, Annie és Hitch… Ők is jól vannak. Az óriások nem azért vesztették el ismét az eszüket, mert Ymir meghalt. – A háztetőket használta fel, hogy mozdulatlan barátja közelébe juthasson; nem engedhette meg magának, hogy a múltkorihoz hasonlóan kifogyjon az üzemanyagából. Sasha ráébredhetett a hibájára, mert messziből úgy tűnt, ismét takarékoskodni kezdett; sokkal megfontoltabban próbált harcolni az óriással, azonban valamiért nem sikerült lecsapnia a nyakszirtjére. Mikasa nem akart belegondolni, vajon mi akadályozhatta meg abban a lányt, hogy végezzen vele. – Ymir… – Kirántotta a kardját, ahogy felvillant előtte a lány szeplős arca. – Ymir… – Az óriások elérték Connie-t és megragadták ernyedt testét. Egymást marva próbálták széttépni a fiút, és a mozdulataikban rejlő erőt látva Mikasa tudta, hogy nem várhatott tovább, cselekednie kellett, mielőtt túl késő lett volna. – Ymir még mindig él! – kiáltotta hangosan, és szinte szaltózott egyet a levegőben, úgy csapott le a szörnyetegekre.

Abban a pillanatban, hogy az óriások teste elporlott, Connie pedig sikeresen kiszabadult a szorításukból, félig-meddig magához térve a zuhanás okozta kábultságból, Sasha kifogyott az üzemanyagból.

** * **

Mikasa, bár megkésve, figyelmeztette, hogy takarékoskodjon. Ha csak egy kicsivel is hamarabb térítette volna észhez… Csak egy kicsivel… Talán hamarabb eszébe jutott volna egy pillantást vetni a felszerelésére. Talán hamarabb rájött volna, hogy nem tehet meg akármit. De Mikasa így is segíteni próbált. Nem menthette meg mindegyiküket, választania kellett, és Connie mellett döntött. Sasha hálás volt érte. Akkor is hálát érzett, amikor tudatosult benne, hogy a mélybe zuhan.

– SASHA!

Mikasa sikoltott vagy valaki teljesen más?

Igen… Valaki más is a nevét kiabálta. Jean? Mintha zihálva érkezett volna meg Mikasa és Connie elé. 

De ha ő volt az, akkor miért nem sietett a segítségére?

A lány szeme hirtelen tágra nyílt. Az óriás a térdére támaszkodott, és csak nézte őt, torz, ráncos arcán az értelem egyértelmű jelével, elgondolkodva. Végül megmozdult, Sasha pedig azonnal félregördült, így a teste helyett a levegőbe markolt. Vicsorgás tört fel a torkából, újra megmoccant a keze, Sasha meg páni félelemmel tornázta magát ülőhelyzetbe, hogy aztán négykézláb próbáljon meg odébb kúszni.

– Istenem, segíts! – nyöszörögte halálra váltan, s összeszorította a szemét, amikor a lény megragadta a csípőjénél fogva. Olyan erővel fogta meg, hogy kidülledt tőle a szeme, és nem tudott rendesen lélegezni sem, és a szorítás nem enyhült, csak erősödött. Egyre erősödött, ahogy a magasba emelte, és amikor ijesztő reccsenés hallatszódott, nem tudta többé visszafojtani a sikolyát.

Penge villant, a füstből pedig egy csuklyás alak vált ki.

(Jean?)

(Nem, biztosan nem ő az.)

Az a valaki, aki határozottan nem Jean volt, megpördült a levegőben, és teljes erejével az óriás nyakszirtjébe vágott. A szorítás azonnal enyhült, Sasha a mélybe zuhant, s mozdulni sem bírt az éles, szúró fájdalomtól, amit a lábában érzett. Eközben vér fröccsent mindenfelé, az alak még egyszer lesújtott, mire a lény teste füstölögve, nagy puffanással terült el a földön, feldobva Sashát egy pillanatra a magasba. Az ütközés okozta kín eltörpült sajgó lábszára mellett. Össze kellett szorítsa a fogát, szemét meg le kellett hunynia, annyira nem bírta elviselni.

Durva érintés térítette magához, valaki – talán ugyanaz, aki megmentette – megrázta a vállát.

– Élsz még, Blouse?

Sasha lélegzete elakadt.

Hitch volt az, porosan, vértől mocskosan; ő rángatta meg, ő végzett a támadó óriással is. Félredobta tönkrement pengéjét, és dühösen simította a füle mögé egyik világos, nyirkos hajtincsét.

– Állj fel, te ostoba, mielőtt mindketten itt halunk meg!

– N-nem tudok! – Sasha csak nyöszörgésre volt képes. – A-azt hiszem, az a dög eltörte a lábamat.

Hitch elkáromkodta magát. Láthatott valamit Sasha szemében – könyörgést vagy csendes beletörődést?, valamit biztosan –, mert bár habozva, a következő pillanatban a hóna alá nyúlva felsegítette a földről. Amint talpra állt, már biztos volt benne, hogy a jobb lába eltörött. Szerencsére a bal csak sajgott, abban nem tett komolyabb kárt az óriás. Igazából így is hálás volt, amiért nem sérült meg még súlyosabban. Az óriás, ha akarta volna, akár le is téphette volna a végtagjait, akkora erő lakozott benne.

Hitch nem hagyta magára, noha látszott rajta, hogy legszívesebben szó nélkül sarkon fordult volna. Azzal, hogy Sashával maradt, az életével játszott. Jean, Mikasa és Connie köddé váltak, mintha soha nem is lettek volna ott.

De miért?

Miért hagytak itt?

Nem kapott rá választ.

Sasha érezte, hogy a szemét ellepték a könnyek.

– K-köszönöm – szipogta meghatottan. Hitch elhúzta a száját, a mosoly és a fintor kombinálása furcsa, egészen torz kifejezést eredményezett máskülönben egészen bájos arcán. Sashát a hideg rázta tőle. – H-hol van Ymir és Annie? – kérdezte végül. – A-azt hittük, meghaltatok, főleg azután, hogy nem láttuk egyikőtök óriásalakját sem. Tényleg… m-miért nem változtatok át?

– Halottak – válaszolta Hitch kurtán.

Sasha megdermedt.

– H-hogyan? – suttogta. – Mit mondtál?

– Halottak – ismételte meg Hitch komoran.

– De hát… Ők… Regenerálódnak, nem? – Sasha kétségbeesetten próbált gesztikulálni. A szavak valahogy csak nem gördültek megfelelően a nyelvére; minden, amit mondott, kuszának és zavarosnak tűnt. Érthetetlennek. – Eren is… Eren is túlélte… Ő mindent…

Hitch lehunyta a szemét, lassan fújta ki a levegőt. Ha idegesítette is Sasha hebegése, sikerült lepleznie, talán az orrcimpája remegett meg árulkodóan, de az lehetett a félelem miatt is. Sasha például nagyon is félt, jobban, mint egykor Trostban. Akkor kevesebb volt a vesztenivalója, nem úgy, mint most.

– Teljes volt a káosz – mondta Hitch eközben halkan. – Mindhármunkat a magasba dobott a robbanás. Bevertem a fejem… – Megérintett egy mély vágást a homlokán, aztán megrázta a fejét. Úgy nézett Sashára, mint aki egy hosszú álomból ébredt volna. – Mikor magamhoz tértem, Ymirt nem találtam. Annie-t… Őt láttam… Eszméletlen volt, az egyik óriás pedig éppen arra készült, hogy összetapossa… Már nem tudtam rajta segíteni…

Sasha torka elszorult.

– Azokat támadják elsősorban, akik olyanok, mint Eren.

– Igen. – Hitch feszülten nézett körbe. – Ezek nem ostobák. Pontosan tudják, kiktől kell tartaniuk, és mindent megtesznek azért, hogy kiiktassák őket. Gyerünk, Blouse – időt sem hagyott a lánynak, hogy reagáljon, határozottabban fogta, így Sasha a teljes súlyával rá tudott nehezedni –, siessünk! Ha kell, a hátamon cipellek, de egyikünk sem fog itt meghalni.

Sasha tekintete megkeményedett; elszántan bólintott, halvány mosolyt csalva Hitch arcára. A lány mintha teljesen kicserélődött volna a harcban, a vidámság és a széles vigyor tovaszálltak, amint az életükért kellett küzdeniük; nem kuncogott, nem vihogott többé. Valaki teljesen más állt Sasha előtt, s a lány csodálkozva figyelte.

A hátára vette.

Nem tréfálkozott, amikor azt mondta, hogy ha kell, akkor a hátán fogja cipelni, tényleg megtette. Sasha tiltakozni akart, de végül inkább a hallgatás mellett döntött: Hitchre kellett bíznia magát, ha élni szeretett volna, s tudta jól, hogy csak egy lábát használva nem sikerül elég messzire jutniuk. Több esélyük volt úgy, hogy Hitch bevetette minden erejét. Még így is hinniük kellett magukban, hogy képesek rá, hogy elmeneküljenek.

– Gyerünk! – Hitch szeme összeszűkült, és Sasha valamiért Erenre gondolt. Csak reménykedett benne, hogy a pincében megtalálják azokat a válaszokat, amiket olyannyira kerestek.

** * **

Eren semmit sem látott a sötétségben. Nem volt semmijük, amivel világíthattak volna, ezért az első percekben egymás lábát taposva botorkáltak előre, arrafelé, amerre Eren a pinceajtóra emlékezett. Kisebb korában többször is lelopakodott idáig, izgalmas volt a csapóajtón keresztül lemászni a létrán, eljutni a pinceajtóig, aztán hallgatózni, hogy vajon mi lehet a zárt ajtók mögött, leskelődni a kulcslyukon, míg az apja vagy az anyja – rendszerint inkább az anyja – rá nem talált.

A pincébe két út vezetett: egy külső és egy belső, annyi különbséggel, hogyha közvetlenül a házból jutottak volna le, nem a folyosóra érkeztek volna, hanem a titokzatos szobába, ahová Erennek tilos volt a belépés.

Levi hadnagy megszorította a kezét, amikor eljutottak a folyosó végébe. Mindaddig csak finoman erővel fogta, bátorítóan, vigasztalóan, s Eren hálás volt érte. Most, hogy egyre közelebb kerültek a titokhoz, a torkában érezte a szívét. Mikor megálltak az ajtó előtt, remegve tapogatta ki a kulcslyukat. Csilingelt a lánc, többször neki kellett futnia, hogy sikerüljön kinyitnia, aztán végül, amikor már majdnem feladta, kattanás hallatszott: a kulcs elfordult a zárban, a pince ajtaja pedig végre, hosszú évek után ismét feltárult.

** * **

– Tudtam, hogy nem lett volna szabad megbíznunk a szeplős vakarcsban – vicsorogta Jean dühösen, miközben Mikasát követte. A lány jóformán megtisztította előttük az utat. Olykor annyira gyors volt, hogy alig lehetett látni, mikor pontosan merre is suhan, csak amikor lecsapott és vér fröccsent. – Óriások, akiket irányítani tud? Fogadjunk, hogy mindvégig az emberiség ellensége volt!

Mikasa egyik megjegyzésére sem reagált, csak tette a dolgát és irtotta az óriásokat. Jeannak nem kellett körbenéznie, hogy tudja, mekkora szarban voltak. Elátkozta azt a percet, amikor hallgatott a többiekre és megbízott Ymirben. Valaminek történnie kellett a lánnyal – meg Annie-val –, mert az óriássereg valamennyi tagja irányíthatatlanná vált.

De legalább Hitch élt.

– Annie halott, Ymirt nem láttam sehol sem! – Csak annyira állt meg mellettük, amíg ezeket elmondta, aztán már indult is Sasha felé. Jean majdnem csatlakozott hozzá, ám amikor elrugaszkodott volna, észrevette, mennyire sápadt Mikasa. A lány addigra az ölébe húzta az éledező Connie-t, aki a saját nevére is alig emlékezett, és óvatosan végigsimított az arcán.

– Minden rendben lesz – mondta végül, nemcsak Mikasát, hanem magát is nyugtatva –, Hitch ügyes lány, megmenti Sashát.

– Sasha? – Connie hangja rekedten csengett. Mikasa azonnal az ajkára helyezte a mutatóujját.

– Csitt, Connie, ne beszélj! – suttogta. – Ne erőltesd meg magad.

– H-hol van?

– Szedd össze magad, Connie! – morrant rá Jean. Mikasa vállalta, hogy fedezi őket, Jean pedig nem ellenkezett. Mikasa jobban értett az óriások gyilkolásához, mint ő, és hiába bírta volna el ő is Connie-t, Jean nem szívesen játszotta volna a hős harcos szerepét. Mikasával egyértelműen jobbak voltak az esélyeik.

Jean azért aggodalmasan figyelte minden mozdulatát. Mr. és Mrs. Arlert, Nifa valamint Hanji parancsnok eközben csapatban, félelmetes összhangban dolgoztak, de esélyük sem volt a megannyi Kolosszális Óriáshoz hasonló szörnnyel. A falakban meglapuló óriások teljesen kitörték magukat, és Jean igazából azon csodálkozott, hogy nem falták már fel valamelyiküket. Mintha nem is kifejezetten az volt a céljuk, hogy megegyék őket. Meg akarták őket semmisíteni – bármilyen módon.

– Ki kell deríteni, hogy mi történt Ymirrel! – kiáltotta Hanji, amikor észrevette őket. Jean és Mikasa összenéztek.

– Hol van Armin? – kérdezte a lány aggódva. Jeannak csak ekkor tűnt fel, hogy szőke barátjuk nem csücsül többé az apja vállán.

– Ymirt keresi! – kiabálta Nifa. A szájához emelte a kezét, és dühösen összerántotta a szemöldökét. – Nem igazán szeretném likvidálni a szövetségeseinket! Találjátok meg Ymirt, mert még biztosan nem halott! Az óriások hol reagálnak a parancsainkra, hol az életünkre törnek! Armin és Hanji szerint ez csak azt jelentheti, hogy Ymir ezekben a percekben valahol itt, Shiganshinában az életéért küzd! Valószínűleg emberi alakban, mert sehol sem láttuk még az óriását… Bár nem mintha felismernénk! Egyszer sem mutatta meg magát a kis hálátlan liba!

– Mikasa, Jean! – Felkapták a fejüket, amikor meghallották Bertolt hangját. A fiú egyedül, Reiner nélkül érkezett vissza, noha Mikasa azt állította, a segítségére sietett, mikor felbukkant egy újabb Intelligens. Jean nem akart belegondolni, mi történhetett. Bertolt időt sem hagyott nekik, hogy rákérdezzen, miután megbizonyosodott afelől, hogy figyelik, rögtön belekezdett halaszthatatlan mondandójába: – Gyertek azonnal! Megtaláltam Ymirt!

Mikasa szeme megvillant.

Jean felnyikkant, mikor megérezte az érintését a karján.

– Majd én megyek, te csak vigyázz Connie-ra, Jean.

– H-hogyan?

Jean nem tudta, hogyan tartsa vissza, ahogyan azt sem, hogyan tartson vele. Connie-t nem hagyhatták magára, Nifa és Hanji pedig nem foglalkozhattak vele. Nifa éppen abban a percben harapott bele erősen a kézfejébe. Jean ismerősként köszöntötte az aranysárga fényszerű robbanást, és amikor Nifa kiegyenesedett óriásalakjában, látszódott, mennyire hasonlít édesanyjára.

– Vigyázz Connie-ra – ismételte meg Mikasa higgadtan. – Az ő biztonsága az egyik legfontosabb feladatunk, Jean. Én addig megkeresem Ymirt és adok egy újabb reményt az emberiségnek.

– Mikasa…

A lány mély levegőt vett.

– Nem lesz bajom – rántotta meg a vállát. Jean arcán mosoly suhant át.

– Hát persze – motyogta. – Verj egy kis életet abba a szeplősbe, jó?

– Úgy lesz – biccentett Mikasa. Félig elfordult már tőle, és Jean mondani szeretett volna valamit, akármit, mert nem akarta csak úgy elengedni. Korábban így is majdnem beleőrült, ameddig azt sem tudta róla, hogy él-e még… Hát még most, hagyni, hogy Bertolttal menjen… De persze semmilyen értelmes mondat nem jutott az eszébe.

Már megszokta.

Mikasa társaságában valahogy sosem találta a megfelelő szavakat. Irigyelte Erent és Armint – no meg a többieket –, amiért annyira könnyedén szót értettek a lánnyal. Ők nem érezték, hogy valami összeszorította a torkukat, hogy melegük van, hogy csak ideges izgés-mozgásra képesek, a hajuk végigsimítására, ostoba gesztikulálásokra. Jeannal minden egyes alkalommal ilyesmik történtek, és csak remélte, hogy Mikasa nem tartja egy szánalmas balfácánnak. Hónapokkal ezelőtt még annak tartotta, ebben nem kételkedett.

A Katonai Rendőrség fogságában változott meg a kapcsolatuk, amikor bármit hajlandó volt elviselni, csak azért, hogy a lánynak ne essen baja. Látta Mikasa szemében a döbbenetet, amikor az egyik katona gyomorszájon vágta a szemtelensége miatt, amihez azért folyamodott, hogy elterelje a lányról a figyelmüket.

A katonák undorítóak voltak, s az emberiség egyik legerősebbje kiláncolva nézett velük farkasszemet. Védekezni sem tudott, amikor rátámadtak, és Jeannak tennie kellett valamit – akármit! –, hogy megakadályozza azokat a szörnyűségeket, amikre félig részegül, vidáman röhögcsélve készültek.

– Köszönöm, Jean – hallotta meg aztán Mikasa halk hangját, s mire feleszmélt, a lány már visszafordult hozzá. Nemcsak hogy visszafordult hozzá, sokkal közelebb került, mint korábban volt, és Jean zavarában elengedte Connie-t. A fiú szédülve zuhant a térdére, Jeant viszont ő érdekelte a legkevésbé.

Mikasa ott állt előtte, és közel volt, nagyon közel, annyira közel, hogy összesimult a testük, és az ujjai mintha végigcirógatták volna az arcélét, és Jean… Jean szíve kihagyott egy dobbanást – ha nem kettőt –, amikor megérezte a lány ajkát a sajátján.

Nem tartott tovább egy pillanatnál, csak egy lepkeszárny-finom simítás volt, a jövő ígérete, de elégnek tűnt ahhoz, hogy Jean mozdulatlanná dermedjen.

– Köszönöm – mondta ismét, amint elhúzódott tőle. Kipirult az arca, ahogy a sáljába kapaszkodott, és Jean még sosem látott ahhoz foghatót. És a mosolya… A mosolya egyenesen lélegzetelállító volt, valós, gyönyörű és őszinte. És rá, Jeanra mosolygott így, nem Erenre. – Köszönöm, hogy megtanítottál élni. Azt hiszem, mindig is kerestem, hogy ki vagyok valójában. Eren megmentett és családot adott nekem, amiért hálás vagyok neki, még most is, hat évvel később, de… Közben elfelejtettem azt, hogy milyen ember voltam. Levi hadnagy észhez térített. – Meglepő lágysággal ejtette ki a férfi nevét, egyre csak fokozva Jean döbbenetét. Rá sem lehetett ismerni, annyit változott. – A ragaszkodásom Erenhez… Ez nem valós, Jean – rázta meg a fejét lassan a lány. – Eren a családom, az egyetlen, aki maradt még nekem ezen a világon a szüleim után, de… ez nem jelenti azt, hogy csak belőle áll a világ. Én… Köszönöm, hogy velem vagy – nézett egyenesen a fiú szemébe. – Köszönöm, hogy megtanítottál, hogyan éljek. Hogy ki legyek. Nemcsak neked köszönöm, Jean, hanem igazából mindannyiótoknak. Köszönöm, hogy visszahoztátok azt az énemet, akit akkor, hat éve elvesztettem. Mert ő is és a mostani Mikasa is Mikasa. Mi egyek vagyunk, csak ezt nem tudtam. A mai napon végleg rádöbbentem, hogy ennek az új Mikasának igenis meg kell születnie ahhoz, hogy ne pusztítsam el saját magamat idővel. Most már készen állok rá, Jean: hogy továbblépjek, hogy magam mögött hagyjam a múltamat… Most már látom a jövőt… Erennel, mert ő a családom részese… és veled… – súgta annyira halkan, hogy Jean majdnem elbizonytalanodott, vajon jól értette. Csak majdnem. Mikasa ajkának érintése még mindig égette a sajátját, emlékeztette, hogy valóban megtörtént, nem álmodta azt az egyetlen pillanatot. (Élete legszebb pillanatát.)

– Mikasa… – Legalább a lány nevét sikerült kimondani, ezt már sikerként könyvelhette el. Mikasa rámosolygott.

– Minden rendben lesz, Jean – suttogta. – Ha másban nem is, bennem bízz meg.

Jean szeme kitágult.

– V-vigyázz magadra! – Az első értelmes mondat a csók után, gondolatban megveregette a vállát. Mikasa is erre gondolhatott, mert a mosolya megváltozott. Jean kiérezte belőle az elégedettséget.

– Mikasa! – Ez már Bertolt volt, sürgetően kiáltott. A lány hátat fordított Jeannak és Connie-nak, és a következő percben már Bertolt mellett termett. – Sietnünk kell! – magyarázta rögtön a fiú. – Ymir állapota egyre romlik!

– Jól van, Bertolt. Vegyél egy mély levegőt és próbálj megnyugodni! Amíg Ymir él, addig nincs okunk az aggodalomra, megértetted?

– De mi van, ha…

– Nyugalom, Bertolt!

– De…

Bertolt és Mikasa hangja beleveszett a szélbe. Jean úgy bámult utánuk, mint egy szerelmes idióta. Nemcsak annak érezte magát, hanem tulajdonképpen az is volt. Connie, aki szemlátomást fejfájással küszködött, nyögve masszírozta a halántékát.

– Jean, te szerencsés marha… Hát mégiscsak megkaptad a lányt, akiért annyira odavagy, és persze ez alkalommal is keresztbe tettél nekem.

Jean meglepetten pillantott rá.

Connie halvány vigyorra húzta a száját.

– Elvesztettem a fogadást Armin ellen…

** * **

Az első, amit Eren érzékelt, ahogy feltárult a pinceszobát rejtő ajtó, az a hirtelen világosság volt. A homlokának nyomta a kézfejét, azzal próbálta tompítani a vakító fényt, annyira bántotta a szemét. Az ingerült szisszenésekből arra következtetett, hogy nemcsak ő járt ekképp, Kreusa és Levi is fintorral az arcukon hunyorítottak. Kellett néhány perc, amíg valamennyire hozzászoktak, s még utána is azért zavaró volt, de beljebb kellett merészkedniük.

A létra, amin egykor lemásztak Selmával és Kreusával, eldőlve pihent a sarokban. A fal éppolyan nyirkos volt, mint amilyenre Eren az emlék-álmából emlékezett, és hideg szaladt végig a gerince mentén, ahogy óvatosan végighúzta rajta az ujját. Kreusa felé kapta fénylő tekintetét.

– Te is? – kérdezte halkan. Eren lassan bólintott.

– Igen – mormolta –, én is emlékszem bizonyos dolgokra.

Kreusa felsóhajtott.

– Mintha az egész csak egy rossz rémálom lenne… – Kézfejével megdörzsölte a szemét, aztán finoman megrázta a fejét. – Bárcsak valóban az lett volna – borzongott meg.

Eren összeráncolta a homlokát, miközben megérintette a vállát.

– És még hátravan a java – mondta komoran, Kreusa pedig összerándult, ahogy emlékeztette vele, hogy miért is jöttek Shiganshinába, a pincébe. Egyetlen keskeny vonallá préselte az ajkait, kék szemében hideg fény csillant meg. Eren észrevette, és nem tudta megállni, hogy ne húzódjon a szája egy halovány, fintorszerű mosolyra. – Nektek is feltűnt, igaz?

A pinceszobában világosság és tisztaság uralkodott, noha Jaeger doktor utoljára öt évvel ezelőtt járt odalent. Valaki a dolgozóasztalon felejtett egy gyertyát, annak lángja szolgált fényforrásul. Dolgozóasztal, könyvespolcok, minden olyasmi, amit egykor Jaeger doktor használt, amire annak idején szüksége volt a munkájához… és semmit sem lepett por, mintha valaki attól a naptól fogva is ügyelt volna arra a kevésre, ami a Jaeger család házából megmaradt.

– Lehetetlen! – szisszent fel Kreusa.

– Minden jel arra mutat, hogy valaki járt itt Shiganshina óta – simított végig Levi a sima asztalon. Tiszta maradt az ujjbegye, homlokán a ránc elmélyült tőle. – Valaki igenis gondját viselte ennek a pincének.

– De pont a pincének? Itt minden… átlagos – nyögte ki Eren zavartan. – Én… nem látok semmit. Vajon ki volt az és mégis miért? Ki az, akinek hozzánk hasonlóan ennyire fontos a pince? Mit nem vettünk észre? Mi az a titok, ami itt van a szemünk előtt, csak nem tűnt még fel? – Megrázta a fejét, fáradtan dörzsölte meg az orrnyergét. – Keresnünk kell valamit… – folytatta rekedten. – Valami olyasmit, ami jelentőséggel bír. Aminek köze lehet az óriásokhoz.

– Nézzük át a könyvespolcokat – javasolta Kreusa. – Hogy ki volt és milyen okból, egyáltalán hogyan jutott le ide a kulcs nélkül, ezekkel jobb, ha később foglalkozunk.

– Sietnünk kell – figyelmeztette őket Levi. – Nem tudhatjuk, odafent mi zajlik ezekben a percekben.

Eren és Kreusa összenéztek.

– Semmi jó, Levi – suttogta végül a fiú. – Semmi jó.

** * **

– Nem találtam semmit – jelentette ki Kreusa, miután befejezte a rábízottak átvizsgálását.

– Itt sincs semmi – szólalt meg vele majdnem egy időben Levi hadnagy is. Mindketten Eren felé fordultak, aki már hosszú percek óta nézett farkasszemet a könyvespolc harmadik sorával. Végigtapogatta a könyvek gerincét, néhányat még ki is húzott, úgy ellenőrzött, aztán az utolsóknál valamiért megtorpant. Nem engedte el a könyvet, csak megbabonázva bámulta annak gerincén a szürkésarany betűket.

– Találtál valamit? – lépett mellé Kreusa. – Fontos az a könyv? – Ő is meg akarta érinteni, Eren azonban nemet intett.

– Semmi fontos – sóhajtotta –, csak megrohantak az emlékek.

– Erre nincs idő – mordult rá Levi azonnal. – Kell lennie valaminek! Nem hiszem el, hogy nem találtunk semmit! Miért olyan fontos ez az átkozott pince, ha még sincs itt semmi? Ha semmit sem tudhatunk meg azon kívül, hogy valaki pusztán unalmában átvágott valahogy az óriáshadseregen és nekilátott takarítgatni!

– Bárcsak itt lenne Armin, ő biztos tudná, mi folyik itt! – csóválta meg a fejét Eren. – Tényleg kell lennie valaminek, ami valahogy elkerülte a figyelmünket. Emlékszem rá, hogy láttam dolgokat a pincében. Hogy valamiért igenis meglepődtem, de bárhogyan is próbálkozom, nem sikerül visszaemlékeznem rájuk.

Kreusa összehúzta a szemöldökét.

– Talán van is – suttogta váratlanul, kinyújtva a kezét a könyvek felé. Eren követte a tekintetét, de nem látott semmi szokatlant. Mindent átvizsgáltak, mindent felforgattak, amit csak lehetett. A dolgozóasztal fiókjait, a polcokról egyesével leemelték, majd visszatették a könyveket, a képeket a falon elmozdították… És még így sem találtak semmit, ami a hasznukra lehetett volna.

Vagy mégis?

– Kreusa… Mit találtál?

– A könyvek – kerekedett el a lány a szeme. – Nézzétek a könyveket! – kiáltotta.

– De már végignéztük őket – értetlenkedett Eren. – Nem rejtettek el semmit!

– A címek – suttogta mögötte Levi hirtelen. Átnyúlt a válla fölött, és végighúzta a mutatóujját a könyvgerinceken, mindig csak a cím kezdőbetűjét érintve. – E… r… e… n… J… a… e… g… e… r… – Eren szeme döbbenten kerekedett el, ahogy eljutott a tudatáig, mit olvasott fel a férfi. – Ez tagadhatatlanul a te neved, kölyök.

– De akkor sem rejtettek el benne semmit! – tiltakozott gyengén. – Én magam ellenőriztem őket! Semmit sem találtam! Miért rendezte el apa így a könyveket, ha másról sem szólnak, csak a betegségekről és a gyógyításról?

– Valamit üzenni szeretne vele – morfondírozott Kreusa félhangosan. – Biztos, hogy csak a betegségekről és a gyógyításról szólnak?

– Biztosan! Én magam ellenőriztem, Kreusa, nem vagyok ostoba! Tudom, mit olvastam!

– Csillapodj, kölyök – érintette meg Levi. Hátulról átölelte, homlokát pedig a vállának döntötte. Eren mellkasából mély sóhaj szakadt fel. Lehunyta a szemét, és átadta magát a gyengéd, szeretetteljes érintésnek, nem törődve Kreusa jelenlétével. Egészen addig élvezte, amíg a lány meg nem köszörülte a torkát, magára vonva mindkettőjük tekintetét. Eren szája széle megrándult, amikor észrevette a szégyenlős pírt és a halvány mosolyt az arcán. Kreusa zavarban volt, amiért félbeszakította őket, Eren azonban nem haragudott rá: észbe kellett kapniuk, hacsak nem szerettek volna kifutni az időből. Odafent igazi háború zajlott. Egy olyan háború, amit a barátaik vívtak. Az életüket kockáztatták azért, hogy időt nyerjenek nekik, amíg meg nem fejtik a pince titkait.

– Kell lennie valaminek… – nyögte. – Kell lennie… – Észre sem vette, Levi mikor tolta el magától finoman. Arra eszmélt, hogy a férfi valahogy helyet cserélt vele, s minden figyelmét a könyveknek szentelte.

– Jaeger doktor nemcsak össze-vissza rakosgatta a könyveit – állapította meg elgondolkodva. – Ahogy látom, különösen odafigyelt rá, milyen sorrendbe állítsa őket.

– Apa mindig is ilyen volt – sóhajtott fel Eren. – Mindig megszidott, ha a fenti könyvespolcon felcseréltem valamit.

– De itt mégis fel van cserélve a sorrend – mutatott rá Levi. Eren egyből odahajolt.

– Az lehetetlen! Apa soha nem tenne ilyesmit, hacsak…

– Hacsak nem ez lenne a jel – fejezte be helyette Kreusa. – Ezek azok, igaz? – kérdezte aztán a hadnagytól. Levi biccentett.

– Nem Eren Jaeger – mondta, miközben kicserélte a könyveket –, hanem… Rene Jaeger.

– Rene Jaeger? – Eren döbbenten meredt az ismeretlen névre. Magán érezte Levi és Kreusa kérdő pillantását, ezért rögtön megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, ki ez az alak. Ha valamilyen rokon is… Sosem hallottam róla.

– Soha? – csodálkozott Kreusa. – A szüleid… Ők sosem meséltek a családodról?

Eren nemet intett.

– Kiskoromban kérdezősködtem. Kíváncsi voltam, kik a nagyszüleim, vannak-e nagybátyáim, nagynénéim… Unokatestvérem, mint a többi velem egykorú gyereknek, azonban sem anya, sem apa nem válaszoltak. Vagyis… nem is inkább így fogalmazok, hiszen adtak valamiféle választ, mégpedig azt, hogy csak mi maradtunk. Neveket sosem mondtak. Akkoriban nem értettem… Most már igen. Azért nem beszéltek, mert a falakon túlról érkeztek, az ottani életüket pedig teljes mértékben elfelejtették. Azokat is, akiket hátrahagytak.

– Ez a Rene Jaeger biztosan a falakon túl él – mormolta Kreusa. – A rokonod lehet, és gyanítom, hogy édesapád mesélni szeretett volna róla. Ezért engedett volna le a pincébe, ha visszatért volna a városból. Ezért adhatta a kulcsot: hogy megismerd őt, s vele együtt a Jaeger család történetét.

– A családom történetét? – Eren felnevetett. – Ugyan, kérlek! Apám valami másban mesterkedhetett… Nehogy azt képzeld, hogy egy boldog családegyesítés járt a fejében! Kezdek egyre inkább tisztábban látni, és most már tudom, milyen ember volt valójában… Ha tehetném, visszapörgetném az időt, és legszívesebben…

Nem tudta befejezni.

Valami történt odafent.

Mintha mennydörgés rázta volna a világot, minden beleremegett, Eren, Kreusa és Levi pedig egy pillanatra a magasba emelkedtek, ahogy feldobta őket. Keményen összeütötték magukat, amikor földet értek, és akkora erővel remegett meg a pince, hogy a könyvespolc nem bírta tovább: hatalmas puffanás hallatszott, amikor eldőlt, s Kreusa ijedten sikkantott fel. Nem sokon múlt, hogy ne rá essen. Levi hadnagynak köszönhette, a férfi még idejében elrántotta, és jóformán a testével védte, hogy ne sérüljön meg. Eren egyszerre érzett félelmet és hálát, szíve mintha a torkában kalapált volna a mellkasa helyett.

 – Nem esett bajotok? – kérdezte suttogva, mire Kreusa fejrázással válaszolt.

– Jól vagyunk – biccentett Levi.

Aztán mindhárman elhallgattak: a könyvespolc mögött, ott, ahol a Rene Jaeger nevéről árulkodó könyvek pihentek, egy rejtett ajtó volt. Tulajdonképpen ez maga volt a pince titka: egy ajtó, egy rejtett ajtó, amit nyitva felejtettek, és nem is akárki. Az a valaki, aki az elmúlt években vissza-visszatért a pincébe, aki gondoskodott róla, hogy makulátlan tisztaság uralkodjék, aki végül is nem kockáztatta az életét, mert nem a Mária falba ütött lyukon keresztül közlekedett, hanem egy titkos, földalatti alagúton, egy olyasvalamin, mint amilyen az Alvilágba is vezette az embereket. Csak ez nem az Alvilág volt, hanem a Jaeger család pincéje.

És az a valaki most ott állt előttük, ott, az ajtóban, csuklyában, arcát rejtve.

Az a valaki egy nő volt, mert egészen törékenynek látszott.

– Ez… nem lehet igaz! – nyögte ki Kreusa. Levi összehúzta a szemöldökét. Felállt, és felsegítette a lányt is.

– Ki maga? – kérdezte parancsoló éllel a hangjában. Válasz nem érkezett. – Ki maga? – ismételte meg dühösebben, ám ez alkalommal sem érte el, hogy a nő megszólaljon.

Eren nyelt egyet. Nem bírta tovább, ő is kérdezett, méghozzá ugyanazt, amit Levi hadnagy.

– Ki maga?

A hangja alig volt több puszta suttogásnál.

Az asszony erre felé fordította a fejét, s hátrahúzta köpenye kámzsáját.

Egyértelműen nem kíméltek az évek. Haja, melyet szigorú kontyba csavart, egykor sötétbarna lehetett; kékeszöld szeme alá súlyos ráncokat vésett az idő.

Eren nem tudott szóhoz jutni a döbbenettől. Az apja… Ő nézett vissza rá az asszony által. Őt látta viszont benne, a vonásaiban, őt és még valaki mást.

– A-apa? K-ki maga? – suttogta újból, s a nő ezúttal válaszolt a kérdésére.

– Johanna Jaeger vagyok – mutatkozott be végül szelíden, s keskeny ajkára halvány, ugyanakkor boldog mosoly kúszott, ahogy közelebb lépett hozzájuk. – Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket, drága unokám.

Megjegyzések:

Nini, elcsattant egy csókocska! Végre! Én nagyon élveztem írni az első komolyabb Jean/Mikasa jelenetet, és igyekeztem szerethetőbb karakterré formálni Mikasát. Azt hiszem, kezdek vele megbarátkozni. Remélem, ti is így vagytok vele. :)

És bizony-bizony: a pince titka nem más, mint egy alagút a falakon túli világba, s Johanna Jaeger, aki várta őket, Grisha Jaeger édesanyja, azaz Eren nagymamája. A következő fejezetben tényleg mindenre fény fog derülni: szó esik a Jaeger és a Fritz család történetéről, hogy ki hogyan kapcsolódik a másikhoz, hogy egészen pontosan kik élnek a falakon túl és miért akarják elpusztítani a világot. Tisztázódnak a dolgok, ezt megígérhetem.

Illetve: Bertolt és Mikasa éppen úton van Ymir felé, megtudjuk, mi történt vele, hogy miért nem engedelmeskednek az óriások, mit jelent pontosan, hogy Ymir az úrnőjük, és hallani fogunk természetesen Arminról is, hiszen ő is éppen Ymirt keresi.

Tehát innentől egy darabig két szálon fog futni a történet: az egyik szál a pince lesz, a másik pedig a felszín. Aztán valamikor összetalálkozik a kettő. ;) Addig is köszönöm szépen a több mint 15 ezer oldalmegjelenítést, a 16 feliratkozót és a sok szép véleményt. ^^ Várlak vissza titeket szeretettel a következő fejezetnél!