Vihar
28. fejezet
~ A
leszámolás pillanata ~
– Áú!
Mikasa
alig bírta visszafogni fájdalmas nyöszörgését, amikor megvetette a hátát a
pince falának. Széttört bútordarabok, sötétvörös vér a padlón, egy ismerős
vonású, félholt asszony – ezek fogadták őket, amikor leértek a titkos pincébe.
Mikasa kelletlenül hagyta, hogy Jean óvatosan a földre helyezze, fél szemét
azonban nem vette le az asszonyról. Armin letérdelt mellé, és feléjük
fordította a fejét: az asszony ajkát és halántékát megszínezte a vére, sötét
haja is ragacsos volt tőle. Annie leguggolt hozzájuk, miután megtámasztotta
Sashát, hűvös ujjai finoman cirógatták meg az asszony ráncos bőrét.
– Hall
engem? – kérdezte szelíden. – Mrs. Jaeger, hal engem?
Mikasa
szemhéja megrezdült.
Mrs. Jaeger?
A név
égette az ajkát.
A fájdalom
elillant, kijózanodott, amint eljutott a tudatáig: Annie egy Jaegert szólongatott, s ahogy jobban
megnézte magának a holtsápadt, idős asszonyt, pillanatok alatt felismerte benne
Grisha Jaegert. Onnantól kezdve nem volt nehéz összerakni a képet: Mrs. Jaeger
Grisha Jaeger édesanyja volt, Eren nagymamája. És haldoklott. A fejét beüthette, a melle alatt pedig vörös folt
díszelgett; valaki lelőtte.
De jóval
több volt a vér, mint kellett volna, nem származhatott egy emberből. Mikasa
elméje ijesztően pörgött, s amikor találkozott a tekintete Arminéval, tudta,
hogy mindketten ugyanarra gondoltak: Mrs. Jaegeren kívül még valaki
megsebesült. Az illetőt itt hagyhatták, mert az alagút felé vezető úton
alig-alig látszódott valami, maximum egy-egy csepp.
Eren.
Mikasa megremegett.
Eren – gondolt a fiúra újból. Érdekes volt, hogy
nemcsak Erent féltette. Eren nem egyedül jutott le a pincébe, Levi hadnagy és
Kreusa is vele voltak, ami azt jelentette, hogy bármelyikük megsebesülhetett, nemcsak Eren, Mikasa pedig
mindannyiukért aggódott. Valahogy sikerült megtennie ezt a lépést: máshogy
viszonyulni az emberekhez, a kapcsolatához, Erenhez… Minden könnyebbé vált.
Minden jobb lett.
Jeanra
siklott a pillantása. A fiú éppen a hátát mutatta neki, mivel segített Sashának
eligazítani a törött végtagjait, utána pedig csak arra volt ideje, hogy fél
szemmel rásandítson, máris Arminhoz sietett. Vele változott a legtöbbet a
kapcsolata. Együtt változtak. Még nem tudta, hogyan viselkedjen a közelében,
hogy mit mondjon és mit nem, de… Egyelőre jó volt így. Jó volt együtt
felfedezni az ismeretlent, együtt hozzászokni a változáshoz.
– Ismered
ezt az asszonyt? – kérdezte a fiú Annie-tól. A lány igennel felelt.
– Johanna
Jaeger. – Ugyanazt mondta, amire Mikasa és Armin gondoltak. Az asszony Eren nagyanyja
volt. – Azt hiszem, ez Yoel műve – mormolta Annie. Az értetlen pillantásokat
látván néhány perc alatt felvázolta a Jaeger család történetét, és azt, hogy ki
milyen szerepet játszott mindvégig. Mire befejezte, Mikasa a torkában érezte a
szívét. Minden egyes erősebb dobbanással csak arra tudott gondolni, hogy tovább
kell menniük. Neki is a többiekkel kell tartania, hogy megmenthessék a
barátaikat… Összetörte magát, de nem számított. A fájdalom nem más, mint puszta
illúzió: ha elhiteti magával, hogy nem érez semmit… ha azt mondja, hogy képes
mozogni… ha megacélozza a testét, akkor meg tudja tenni… Talpra tud állni,
folytatni tudja a harcot.
– Ne
mozdulj! – Jean egyből észrevette, amint ficánkolni kezdett. Csak kicsit
izgett-mozgott, próbálgatta magát, hogy lássa, hol fáj a legjobban, mit kell
figyelmen kívül hagynia, hogy Eren, Levi meg Kreusa után mehessen… hogy
megölhesse végre Bertoltot meg Reinert, amiért elárulták őket.
Felszegte
a fejét, és büszkén állta Jean pillantását.
– Én is
veletek megyek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Hát
persze! – Jean hangja élesen és ingerülten csattant, Mikasa sosem hallotta még
így beszélni. Csak még jobban elcsodálkozott, mikor a fiú – szemlátomást
igencsak dühösen – folytatta: – Mozdulni sem bírsz, annyira fáj mindened, de
nem tudod megállni, hogy ne mentsd meg Eren
életét, mi? – Féltékenység csendült ki belőle, Annie pedig felkuncogott. A
körülmények ellenére remekül szórakozott, és szándékosan nem leplezte. Mikasának
még a lélegzete is elakadt, amikor megértette Jean kimondott és ki nem mondott
szavait.
– Én is
veletek megyek. – Az arcán nem látszott érzelem, amikor megismételte korábbi
kijelentését, Jean viszont elvörösödött mérgében. Remegett az orrcimpája, a
kezét meg erősen ökölbe szorította. Mondani akart valami cifrát, szájának néma
mozgására volt írva, izzott a szemében a vágy, hogy visszavágjon, Annie azonban
elunta a civakodásukat, no meg azt, hogy Sasha tátott szájjal hallgatja őket.
– Elég –
szólt hidegen. – Mrs. Jaeger meg fog halni, ha nem segítünk rajta.
–
Vonszoljatok oda hozzá! – kérte Sasha. – Megpróbálom elállítani a vérzését.
Armin fel
akart állni, de mire megtette, Annie már átkarolta Sashát.
–
Kapaszkodj belém!
Sasha úgy
tett: átkarolta a lány nyakát, és hagyta, hogy az felemelje. Megfeszült az
izmai a mozdulattól, és Mikasa a szeme sarkából észrevette, hogy Armin elpirul.
Talán most először zavarta igazán, hogy valaki – pont Annie – erősebb volt
nála. Eddig csak elmondta magáról a véleményét – hogy gyenge, hogy mindenki
terhére van, hogy ne is foglalkozzanak vele, hogy ő csak azért való a csapatba,
mert az eszét jól használja –, de sosem törődött vele igazán, könnyedén vette.
Mikasa felhúzta a szemöldökét. Az óvatos pillantások, melyeket Annie és Armin
egymásra vetettek, ijesztően ismerősek voltak. Ő is ugyanígy nézett Jeanra,
Eren meg korábban Levi hadnagyra.
– Én is
veletek megyek – mondta megint, és nekilátott volna a győzködésnek, ha nem
találta volna magát szembe Jeannal. Hogy a fiú melyik pillanatban került elé,
az rejtély volt. Még soha senki nem lepte meg ennyire Mikasát. Annyira
váratlanul történt, hogy nehezen fogta vissza magát, hogy ne kiáltson fel.
Jean
közel hajolt hozzá.
–
Felesleges a civakodás – mormolta a lány nyakának, szája csiklandósan mozdult a
selymes bőrön –, Annie-val már régen eldöntöttük, hogy csak ketten megyünk.
Armin itt marad, hogy vigyázzon rátok, Annie meg én pedig továbbmegyünk, hogy
segíthessünk Levi hadnagynak, Erennek meg Kristának.
Erre
nemcsak Mikasa figyelt fel, hanem Armin is.
– Ez a
legokosabb ötlet – közölte vele Annie. – Ezt te is tudod jól.
– Ez
igaz… – Armin beharapta az ajkát. – Csak hátráltatnálak benneteket.
– Armin,
ne mondj ilyeneket! – szisszent fel Mikasa. – Szükségünk van rád.
– De nem
a csatamezőn – tette hozzá Annie. Mikasa gyilkos pillantása szinte lepergett
róla.
– Fogd
be! Ha jót akarsz magadnak…
– Ha te
szeretnél magadnak igazán jót – szakította félbe Mikasát a lány jeges hangon –,
akkor hallgatsz a fiúdra és nem keveredsz bele ebbe az őrületbe. Fogalmatok
sincs róla, milyen a kinti világ. Nem ismeritek Yoel Jaegert. Semmit sem
tudtok! Azt hiszitek, olyan nehéz lesz majd, mint engem legyőzni? Én piskóta
vagyok Yoel Jaegerhez képest! Ha egy kicsit is lenne eszetek, réges-rég
rájöttetek volna, mekkora bajban vagyunk! Yoel óriása legalább akkora, mint a
Mária fal! Ötven méteres! Ha tényleg igaz, amit állítasz, Ackerman, és Hoover
meg Braun Erenék után mentek, akkor odaát Yoelen kívül a Kolosszális és a
Páncélos Óriás is ránk vár. Három
hatalmas állat! Az én óriásom tizennégy méteres, Erené tizenöt, Kreusáé meg…
Amennyire tudom, szintén tizennégy méteres. Ez tudod, mit jelent? Hárman
leszünk két több mint ötven méteres szörnyetegre, és ne feledkezzünk meg Reiner
Páncélosáról sem, azért ellene sem olyan könnyű küzdeni! Jaj, és akkor azt nem
említettem még, hogy lehet, Eren megsebesült! Lehet, hogy eszméletlen! Lehet,
hogy Levi hadnagyot lőtték le! Lehet, hogy Jeannal a halálunkba megyünk! –
Annyira belelovallta magát, hogy amikor a végére ért, elcsuklott a hangja. A
torkát köszörülte, bőre annyira sápadtan virított a pince fényében, hogy Mikasa
attól tartott, Johanna Jaeger mellett újabb eszméletlen testre kell majd
ügyelniük. De persze nem így történt, mert Annie erős volt. Megtette, amit
Mikasa akart megtenni: megacélozta a szívét és a testét, a fejét meg felszegte,
ahogy kihúzta magát. – Ne legyél ostoba, Mikasa. Ne ölesd meg magad a semmiért.
Mikasa
konokul hallgatott, igaz, ha akarta volna, akkor sem tudta volna félbeszakítani
Annie-t. A lány egyszerűen nem hagyott lehetőséget, és talán életében nem
beszélt még ennyit egyszerre. Mindannyian megigézve bámulták. Amikor
elhallgatott, félrefordította a fejét, szőke haja pedig az arcába hullott.
Mikasa nem volt benne biztos, hogy jól látta, de mintha Annie is zavarba hozta
volna saját magát nem várt beszédességével; a füle hegye és arccsontján a bőre
halványan piroslott.
Mikasa
összepréselte az ajkait.
– Jól van
– adta meg magát fújtatva. – Legyen. – Nem hangozhatott túl meggyőzően, ugyanis
amikor Jean felé fordult, a fiú aggódó tekintetével találta szembe magát. –
Maradok – sóhajtotta. – Annie-nak… Igaza van.
Annie
erre felhorkant.
– Végre
használod az eszedet is, Mikasa. Kivételes pillanatok egyike.
Mikasa
vissza kellett fogja magát, hogy ne kapkodjon levegőért. Hirtelen mozdult,
egyedül a fájdalom tudta kontroll alá hajtani a haragját, meg talán a tudat,
hogy ezekben a percekben, amíg ők azon vitatkoznak, ki menjen, ki maradjon,
Eren minden erejével azon fáradozik, hogy véget vessen az Intelligensek
pusztító hordájának.
És akkor Jean megcsókolta. Teljesen váratlanul,
Annie, Armin és Sasha szeme láttára, ráadásul sokkal határozottabban, mint
ahogy azt Mikasa tőle várta. A meglepettségtől elnyíltak az ajkai, Jean pedig
kihasználta az alkalmat, hogy elmélyítse a csókjukat. Mintha végleg búcsút intett
volna a bizonytalanságnak, Mikasa a tenyerébe simította az arcát, miután
zihálva elhúzódtak egymástól.
Annie
fintorgott, Armin pedig szelíden félrefordította a fejét. Sasha arcán lázas
rózsák égtek, ő legalább annyira zavarban volt, mint Jean és Mikasa. Jean
ellépett a lánytól, keze a kardja felé moccant.
–
Induljunk – mondta, mire Annie komoran bólintott.
– Te se
csinálj semmi őrültséget, jó?
– Úgy
lesz.
Mikasa
fázósan megborzongott, miközben figyelte Jean és Annie egyre távolodó alakját.
Nem tett ígéret, csak azt mondta, maradni fog. Ahogy nézte, hogy tűnnek el a
látóteréből, egyre inkább az járt a fejében, hogy hiba volt beleegyezni.
Gondolatmenetének Mrs. Jaeger torkából feltörő hörgő hang vetett véget, az
asszony állapota rosszabbodott. Armin letérdelt mellé, és amennyire Mikasa
látta, remegett a keze, ahogy óvatosan megvizsgálta.
–
Kifutunk az időből – mondta a lánynak.
– Tudom.
– Vajon
mi zajlik odafent… és odaát? – hallatszott Sasha cincogó hangja.
Mikasa
felé fordította a fejét.
– Semmi
jó, Sasha – suttogta. – Higgy nekem.
** * **
Túl kevesen vagyunk. – Ez volt
Eren első gondolata, miután köhögve felült. A kavargó porfelhőből három alak
emelkedett ki, az egyik éppen akkora lehetett, mint a Mária fal.
Yoel
Jaeger óriásalakja merő izom volt, maga a teste a falakban megbúvó óriásokra
emlékeztette Erent, annyi különbséggel, hogy ahogy mozdult, látszott rajta,
hogy nem az évtizedekig megkövesedő példányok körét gazdagította. Reiner és
Bertolt emberi formájukban, mozdulatlanul álltak mellette, mindketten
határozottan, félelem nélkül. Eren még mindig nem tudta felfogni, hogy az
ellenségeik, sőt… Bertolt az unokatestvére
volt, Carla unokaöccse. A saját
nagynénje vesztét okozta, amikor öt évvel korábban lyukat ütött a Mária falba.
Kreusa
megfeszítette a testét, amikor megpillantotta őket. Ahogy elhelyezkedett,
mindkét kezét ökölbe szorítva, Eren tudta, hogy felkészült a támadásra, de
ezzel nem volt egyedül. Yoel torkából artikulátlan üvöltés tört fel, még Reiner
és Bertolt is összerezzentek, és amikor a férfi előrevetette magát, dübörgő
léptei Kreusa kivételével mindenkit a levegőbe dobtak.
– Miért?
– köpte Eren. – Miért kellett ezt tennetek? Miért játszottátok meg magatokat?
– Azt nem
kérdezed meg, hogy nektek miért kellett idejönnötök? – Bertolt nyugodt hangja
végleg elűzte Erenből a kételyt afelől, hogy az ellenségeit látja maga előtt. A
nyugalom nemcsak ezt tette, teret engedett a megbúvó haragnak is. Eren remegni
kezdett, miközben Yoel az öklét lendítette Kreusa felé.
Ymir a
lány nevét sikoltotta. Nem habozott, azonnal mozdult, amint Kreusa és Yoel
egymásnak estek. A sors fintora volt, hogy az ő óriásalakja – Kreusával
ellentétben, aki emberi formájában nem magasodott ki közülük, óriásként viszont
igen – alig érte el a hét métert, emiatt sokkal könnyebben és gyorsabban tudott
mozogni. Mire Eren feleszmélt, Ymir már Yoel lábába csimpaszkodott, és szinte
megmászta a hátát, hogy el tudjon érni a nyakszirtjéhez, míg Kreusa közelharcot
vívott vele.
Yoel
ököllel vágott a lány arcába. Kreusa megtántorodott, de nem vesztette el
teljesen az egyensúlyát. Megragadta Yoel karját, és miközben ráüvöltött,
kicsavarta a karját, letépve azt. Reccsenés hallatszódott, ez a hang térítette
végleg észhez Erent; Yoel artikulátlan hangot hallatott. Fél karral próbálta
védeni a nyakszirtjét, lelökni magáról Ymir apró óriását, ám csak azt tudta
elérni vele, hogy Ymir belemélyesztette a fogát a húsába. Húscafatok, ömlő vér…
Eren gyomra felfordult.
– Nyilvánvaló,
hogy engem akartatok megölni – mordult fel; így válaszolt Bertolt kérdésére.
Levi hadnagy sápadt volt és sziszegett, valahányszor mozdult és a fájdalom a
sebébe hasított, mégis Eren mellé lépett. Eren mély levegőt vett. – Yoel
mindent elmondott. Túl veszélyesnek számítok, igaz? Tudtátok, hogy én sosem
adnám fel az otthonomat.
– Ez az
otthonod, Eren – mondta Bertolt. – Ez a mi
otthonunk.
Eren
szeme elkerekedett.
– Hogy merészeled?! Honnan veszed a
bátorságot, hogy ezt mondd?!
– Eren…
– Elhallgass, Reiner! –
vicsorgott rá a fiúra. Bertolt keményen állta a pillantását.
–
Túlreagálod.
–
Elmondtam neked… – Eren alig bírt uralkodni magán. Miközben körülötte
elszabadult a pokol, belülről tört össze és küzdenie kellett, hogy ne vesse rá
magát azonnal Bertoltra. Előbb kérdeznie kellett. Előbb meg kellett tudnia. –
Elmondtam neked, hogyan halt meg az anyám, közben pedig fogalmam sem volt róla,
hogy valójában te okoztad a halálát. Istenem, Bertolt! Sajnáltad legalább egy
kicsit is, hogy megölted? Vagy te is ennyire gyűlölted őt? Te is olyan vagy,
mint az itt élők többsége?
– Hé –
szólt rá Reiner –, azért ne degradáld le az itt élőket.
– Kuss
legyen már, Reiner! Egy szót sem akarok tőled hallani!
– Maradj
csendben, Reiner – mondta Bertolt is; szája sarkában gúnyos mosoly játszott. –
Nem látod, hogy a drága unokatestvérem
most velem szeretne beszélgetni? Egyedül én
érdeklem, hiszen éppen nagy családi újraegyesülést tartunk. Helló, Eren, rokon,
hogy s mint? Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy egy családon
osztozunk? Meg amikor rájöttél, hogy Carla Hoover általam lelte a halálát.
– Carla
halálában sokan közrejátszottatok – szakította félbe őket Levi élesen. Eren
megremegett, amikor megérezte a tenyerét a hátán.
– Tudom –
súgta. – Túl sokan.
Levi
bólintott, Eren pedig ezt látva akadozva folytatta:
– Yoel és
Selma közösen határozták el, hogy… anyától meg kell szabadulniuk. Aztán Selma
megbízta Céline lányát… Hitchet… –
Ahogy mindenkiben tudatosult, hogy Hitch annak idején milyen szerepet játszott…
Eren nem tudott megnyugodni. Még nem nézett úgy a lányra, mint az anyja egyik
gyilkosára. Hitch azóta megváltozott. Velük tartott, segített nekik, mintha
jóvá szerette volna tenni a bűneit. – Hitch feladata volt, hogy Alethea Fritzet
az anyám irányába tereljen. Alethea Fritz, Kreusa édesanyja akkor még nem volt
tudatánál. Nem volt több egy eszét vesztett óriásnál… És aztán megette anyát.
Anya… – Eren dühösen a hajába túrt. – Azt hiszem, most már értem, mit miért
tett… – Hirtelen minden világossá vált. – Nem azért nem küzdött, mert nem
akarta, hogy megtudjuk, képes óriássá változni… Azért nem küzdött, mert meg
akarta adni a lehetőséget Alethea Fritznek, hogy visszakapja azt, amit Selma
által elvesztett: az emberi értelmet.
Bertolt
szeme megvillant, mintha ő is csak most realizálta volna. Valóban így történt.
– Hát
ezért… – suttogta. Még Levi is meglepettnek látszott.
– De te
is bűnös vagy, Bertolt – morgott rá Eren. – Te is ugyanúgy felelős vagy anya
haláláért. Nagy családi újraegyesülés? Egyszerűen hánynom kell tőled meg a
haverodtól. Megbíztunk bennetek! A barátaink voltatok! Jóban-rosszban kitartottunk
egymás mellett, erre meg… mindez csak egy álca volt? Ezek lennétek ti?
–
Szeretnéd, hogy megmutassuk, kik vagyunk, Eren? – Reiner előrelépett. – Voltak
pillanatok – mondta aztán szelídebben –, amikor tényleg nem játszottuk meg
magunkat. Tudod, a legnagyobb szégyenem, hogy én egészen kedvellek. Ez volt
Annie hibája is. Ő is megkedvelt. Lehetőséget látott benned.
– Ezért
tanította meg a mozdulatát?
– Egyik
nagy hibája – bólintott Reiner. – Azt hiszem, túlzottan megkedvelt. Téged… és a
kis barátodat, Armint. Őt nem lehetett nem szeretni. Nem lehetett nem nevetni
Sasha és Connie ökörködésén, Jean nevetséges viselkedésén Mikasa közelében.
Ezeket nem játszottuk meg, Eren, de… Én nem azt a helyet tekintem otthonomnak,
amit te. Mi ide tartozunk. Te is ide tartozol, csak még nem láttad be. Ha
végre megtennéd, akkor megértenéd, miért kellett idáig folyamodnunk. Miért kell
most megölnünk, Eren.
–
Megölnéd azt, akire úgymond a barátodként gondoltál? Mondjátok, milyen emberek
vagytok ti?
– Tényleg
szeretnéd tudni? – Bertolt váratlanul elvigyorodott. – Hogy milyen emberek
vagyunk, hogy kik vagyunk? Én nagyon szívesen megmutatom neked, és Reinert
elnézve… Ő sem fogja majd vissza magát, nem igaz?
– TI ROHADT ÁRULÓK!
– Eren,
át fognak változni – figyelmeztette Levi higgadtan. Túlságosan is higgadtan.
– Tudom!
– Eren nem tudta biztosan megmondani, hogy a kétségbeesés vagy a harag kaparta
jobban a torkát. Lepillantott a kezére, melyet ökölbe zárt, úgy szorított a
combjához, amikor először elfogta a remegés, aztán ráeszmélt, hogy meg kell
nyugodnia. Nem szabad hagynia, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. – Nem
lesz baj – mondta. Saját magát is meglepte, mennyire határozottan és őszintén
csengett a hangja. – Képes vagyok rá.
– Eren… –
szólította meg Bertolt. – Igazán kár érted.
Hónapok
teltek el azóta, hogy megpillantotta a Kolosszális Óriást, a Páncélost viszont
öt teljes éve nem látta. A sokk, amit annak idején érzett, ismét
visszaköltözött belé, de csupán egyetlen pillanatig. Reiner megfeszítette a
testét, dübörgő lépteibe minden beleremegett, és ahogy a markába zárta Eren
testét, Eren nyomban cselekedett. A harapással szabályosan kirobbantotta magát
Reiner markából, hogy aztán a saját óriásában emelkedjék fel. A következő
pillanatban azt a felfedezést tette, hogy pihekönnyű súly nehezedett a vállára;
Levi úgy érkezett, hogy letette a tenyerét a bőrére, Eren pedig ösztönösen
megborzongott.
–
Nyugalom, kölyök – mormogta a fülébe a hadnagy. – Valahogy megoldjuk.
Yoel
regenerálta a karját. Maradt benne annyi erőt, hogy fel tudja tartóztatni
Kreusát és Ymirt, amíg a karja teljesen regenerálódott. Eren csak egy
pillanatra kapta oda a fejét, de éppen azt látta, hogy Yoel lerázta magáról
Ymirt, mintha csak egy bogarat pöccintene le, aztán előrevetve magát, sikerült
torkon ragadnia Kreusát. Kreusa mindkét kezével azon az apjába csimpaszkodott,
próbálta letépni az őt fojtogató végtagokat a testéről, Yoelben azonban túl vad
harag lobbant fel ahhoz, hogy ilyen könnyedén megszabadulhasson tőle. Ymir
talpra ugrott, az óriás lábába harapott, de nem elég mélyen ahhoz, hogy Yoel a
földre zuhanjon. A férfi felüvöltött a fájdalomtól, egyik lábával viszont arcon
rúgta Ymirt.
Erennek
ennyi jutott a nézelődésre.
–
KONCENTRÁLJ! – kiáltott rá Levi, s ahogy Eren engedelmeskedett neki, több
minden történt egyszerre. Ymir teljesen a földre került, óriásalakját
betemették a súlyos kőtömbök, melyek a mennyezetből zuhantak alá, ahogy Yoel
teljesen felegyenesedett, széttörve mindent maga körül. Kreusa szélesre
nyitotta a száját, hogy húst próbáljon kiharapni az apjából, Yoel azonban
méretre több mint ötven méter volt: játszi könnyedséggel emelte a levegőbe a
lány tizennégy méteres testét, s igen, döbbent
rá Eren, úgy tűnt, ez lett Kreusa veszte. Ez a reccsenés irtózatosabb volt,
mint mikor Yoel hosszú karja lett letépve. Ez a reccsenés Kreusa óriásának
gerincéből szólt, ahogy Yoel azzal a kezével, amelyikkel éppen nem a torkára
markolt, eltörte a lány gerincét, nem is egy helyen.
Kreusa
éles hangon visított, a szeme teljesen kidülledt. Eren a nevét akarta kiáltani,
ugyanabban a percben viszont, amikor mindezek történtek, Reiner és Bertolt is
támadásba lendültek.
A
Kolosszális Óriás sokkal lassabban mozdult, mint Yoel, noha alig magasodott
néhány méterrel az idősebbik Jaeger felé. Ahogy a karját Eren felé lendítette,
Levi hadnagy kivonta a kardját. Mielőtt Eren bármit is tehetett volna, a férfi
már szédítő tempóban pörgött a levegőben, kardjának pengéje pedig a csuklótól
egészen a vállig felhasította Bertolt jobbját. Hiába próbált odakapni a
baljával, hogy védje magát, hiába
nyújtotta előre a nyakát, hátha le tudja harapni Levi fejét, mire odaért, a
hadnagy már réges-rég máshová ugrott.
– Eren,
lehetőleg ne veszítsd el a fejedet! – érte utol a hangja a fiút, mire Eren
legszívesebben felhorkant volna.
De te sem, Levi – gondolta. – Egyikünk sem járna jól fej nélkül, bár az
enyém lehet, hogy visszanőne. Olyan vagyok, akár egy hüllő.
Reiner
megállt előtte, de Erennek nem őrá fájt a foga. Sokkal jobban kívánta Bertolt
halálát, mintsem a szőke fiúét. Reiner beismerte, hogy kedvelte őt, hogy a
barátjára tekintett, Bertolt viszont… Bertolt az unokatestvére volt, az ellensége,
az anyja gyilkosa. Őt nem
engedhette el. Nem hagyhatta, hogy Levi
végezzen vele. Ez az ő feladata volt. Bertolt rovására egyre több került. Véget
kell vetni.
Az ajkai
szavakat próbáltak formálni, a torka küzdött, hogy hangokat produkáljon. Meg
kellett szólalnia, mielőtt Reiner támadott volna.
Annyira
erősen próbálkozott! Annyira akarta…!
– Ő…
az… e… ny… é… m…
És
sikerrel járt.
Levi odakapta
felé a fejét. Nem mondott semmit, de amikor ismét pördült egyet, Reiner vállán
találta magát. A fiú óriását nem véletlenül nevezték Páncélosnak, a kemény
páncélon nem tudott áthatolni a penge.
A
szívszaggatóan éles sikoly, ami elérte Eren fülét, mindannyiukat mozdulatlanná
dermesztette. Eren éppen megindult Bertolt felé, hogy a puszta két kezével
próbálja meg valahogy elérni a nyakát, hogy megfojtsa, hogy kiharapja, amikor
Kreusa hangja betöltötte a helyiséget.
A lány
óriása törött gerinccel feküdt a földön, Yoel pedig lassan térdre ereszkedett
mellé. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy Eren egyből tudta, nincs annyi
ideje a következő csapás előtt, hogy regenerálódjon. Mozdulni sem tudott, még a
fejét sem tudta felemelni. Ymir… Ő is ráébredhetett erre, mert félőrülten tépte
ki magát a kőtömbök alól, de… elkésett. Eren
ezt is tudta.
A kavargó
porfelhő, az őrület közepette találkozott a tekintete Kreusáéval. Az óriásban
megbúvó lányt látta, a gyermekkori legjobb barátját, akit végre visszakapott,
és az addig elfeledett emlékek mintha a szeme láttára elevenedtek volna meg.
Nem emlékezhetett mindenre, mert túlságosan is kicsi volt ahhoz, hogy
emlékezhessen, de hirtelen mintha feltörtek volna az elméje mélyéből. Látta
maga előtt Kreusát, amint rámosolyog, ahogy együtt nevetnek, ahogy ledőlnek a
zöld fűbe. Hallotta a hangját, a nevetésének dallamát. Kreusa élő volt, valós
és szép. Az első barátja.
Egymásra
néztek.
Egyetlen
hosszú pillanat, mindössze eddig bámulhatták egymást, eddig próbálhatták
magukba inni a másik látványát, aztán Yoel hátrafeszítette Kreusa fejét, s
egyetlen mozdulattal letépte a nyakáról. A szőke, fürtös fej a levegőbe repült,
hogy utána füstölögve Eren lábai elé zuhanjon. A szeme kitágulva, ajkai
elnyílva… És vér, mindenütt vér…
Ne – gondolta Eren. – Ne!
– N… e… – A szavak bugyogva törtek fel a torkán, ahogy ráébredt, mire készül
Yoel.
Ymir
hátulról vetette rá magát, gyorsan mozdult felfelé a hátán, hogy elérje a
nyakát, Yoel azonban megint lerázta magáról.
A
következő másodpercek lassítva peregtek le Eren szeme előtt.
Kiharapja! – sikoltozta az elméje. – Kiharapja a nyakszirtjéből! – És Yoel valóban ezt tette. Odahajolt
Kreusa nyakához, a foga megcsillant a porfelhőben, és lassan feltépte a bőrt,
éppen úgy, ahogy egykor Eren tette Annie-val. Akkor ő is arra készült, hogy
felfalja a lány törékeny testét… Alig tudta megállni, hogy ne tegye meg. Talán
ha nem döntött volna a kristály mellett, a végén annyira eluralkodott volna
rajta a harag, hogy végzett volna vele.
Kreusa
emberi teste mozdulatlanul pihent az óriásában, arcára rászáradtak a könnyek.
Eren ránézett. Próbálta felfogni, hogy mit lát… és Kreusa szeme lassan
felnyílt, hogy még egyszer, utoljára ránézhessen.
Eren
elbődült.
Ugrani
akart, rárontani a saját nagybátyjára, amikor elöntötte a forróság. Mindene
égni kezdett, és ahogy Bertolt felé kapta a fejét, már tudta, hogy azért, mert
a testéből sugározza a hőt. A meleg elviselhetetlenné vált, Eren bőrre égni
kezdett tőle, és Reiner ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy Levi felé
lendítse öklét, a falnak taszítva a férfit, s utána teljes testével Erenre
zuhanjon. Bertolt őt is égette, de mintha nem érdekelte volna. A földre nyomta
Erent, a fejét pedig többször belevágta a földbe. A végére Eren szeme előtt
fényfoltok táncoltak, de azt még tisztán látta, ahogy Yoel szélesre nyitja a
száját, ahogy Kreusa óriása fölé hajol…
Kiharapta
a lányt a nyakszirtjéből, és nemcsak hogy kiharapta, hanem Eren szeme láttára
össze is roppantotta a testét. Vér fröcskölt mindenfelé, túl ismerősen, túl
őrjítően elevenedtek meg az öt esztendővel korábban történtek, s Eren szíve
egymás után hagyta ki az ütemeket. Szédülni kezdett, szédülni, és nemcsak
azért, mert Reiner újra meg újra a földbe vágta a fejét, hanem azért is, mert
az ájulás pillanatában ráeszmélt arra, minek lett a szemtanúja: Yoel Jaeger,
akit a nagybátyjának kellett neveznie, gondoskodott róla, hogy megbánják,
amiért Kreusa nem pusztította el Erent. Yoel Jaeger felfalta a saját lányát, s
még csak bűntudatot sem érzett. Az arcára volt írva, hogy tulajdonképpen
élvezte, ahogy lemészárolta.
Kreusa
meghalt.
Kreusa…
nem volt többé.
És ez
volt az a pillanat, amikor Eren – elsősorban az óriása – végleg feladta.
Behasadt a feje Reiner ütése nyomának, a fiú elérte az emberi testét is.
Most már
vége volt. Yoel Ymir felé fordult, akinek óriása szinte eltörpült a maga hét
méterével… És most már tényleg mindennek vége volt. Yoel Jaeger évtizedeken
keresztül szomjazta a bosszút, s talán ezért is döntött úgy, hogy véget vet
Kreusa életének. Kreusa volt Ymir gyengepontja, az egyetlen, akivel a szeplős
lány igazán törődött… És Yoel pontosan tudta ezt, ezért elvette tőle. Yoel
ezzel összezúzta Ymirt belülről, ám még mindig nem végzett vele. Még mindig nem
volt elég.
Levi
hiába szedte össze magát, ugyanúgy elkésett, ahogyan korábban Ymir Kreusa
esetében.
Eren
szemhéja megrezzent, éppen akkor, amikor Yoel nyelt egyet.
– Eren!
– Eren!
Hangok.
Jean? Annie?
Mintha
egy örökké tartó rémálomból ébresztették volna, hogy egy újabb szörnyű
valóságba csöppenjen: Kreusa halott volt, Ymir halott volt, ő maga pedig arra
is képtelen, hogy akár egy picit is megmozduljon. Három óriás magasodott fölé:
Yoel, Bertolt és Reiner, s még ekkor is, amikor szinte biztos volt, hogy nem
győzhetnek, ugyanarra tudott gondolni, mint öt évvel korábban. Arra, hogy el
kell pusztítani az óriásokat. Az összes óriással végeznie kell…
A Nőstény
Óriás vicsorogva vetette magát a Páncélosra, Jean pedig megkapaszkodott a
vállában, hogy aztán Bertolt felé vegye az irányt. Levi vele egyszerre
rugaszkodott el, arca még sápadtabbnak látszott, mint korábban. A harc
kimerítette, de nem adta fel. Ő sosem adta fel, nem úgy, mint…
Eren
elvicsorodott.
Egyet sem hagyok életben – gondolta,
miközben farkasszemet nézett a három szörnyeteggel. – Egyet sem… – Óriása üvöltve kapott erőre, a csontok összeforrtak, a
harag szétáradt a testében. Semmit sem látott maga előtt az alakokból, semmit,
csak az óriások testében lüktető emberi szíveket. Yoel, Bertolt, Reiner.
Szörnyetegek.
Egyet sem.
Titeket különösen nem, Yoel…
Megjegyzés:
Nem
gondoltam volna, hogy egy kis nyaralás miatt ennyire megcsúszom, de a következő
fejezetet biztosan hozom egy hét múlva, most már visszarázódtam és készen
állok, hogy befejezzem. ^^ Egyelőre úgy néz ki, hogy 30 fejezetes lesz a
történet, az utolsó fejezet végén pedig szólni fogok a további terveimről.
Nagyon
köszönöm, hogy ennyien feliratkoztatok, hogy ennyien látogatjátok az oldalt,
köszönöm a szép véleményeket is, minden egyes napomat bearanyozzátok!
Várlak
titeket szeretettel a következő fejezetnél, augusztus 4-én találkozunk. ;)