2017. július 30., vasárnap

Zeke és Eren (egyperces) [manga spoiler]

Zeke és Eren

canon, manga spoiler!
Zeke gondolatai Erenről Shiganshina után
[megjegyzés: még akkor írtam, amikor nem tudtuk, mi lett Zeke nagyszüleivel, és talán semmi értelme nincs az egész szösszenetnek, de szerettem volna valamit írni Zeke-ről és Erenről ^^]

Eren.
Eren Jaeger.
A nevét már korábban ismerte, az arcát viszont egyáltalán nem. Zeke nem pontosan tudta, hogy mire számítson, de bármit is várt igazából, az nem az a fiú volt, akivel végül találkozott. Talán Grisha újabb mását várta. Ő maga a vonásaiban szakasztott apja volt, és ez… nos, ez volt a legnagyobb átok a világon. Még Ymir átkánál is hatalmasabb. Átok és szégyen. Zeke semmire sem vágyott jobban, minthogy kitörölhesse az apját az emlékeiből. Gyűlölte és megvetette. Annak köszönhette a mostani gondolkodásmódját, hogy még idejében kikerült az irányítása alól. Szerencsére Eren is. Ha tudott volna róla… Zeke nem habozott volna. A Kolosszális Óriás sokkal hamarabb cselekedett volna, és akkor Eren… Nem néztek volna egymásra úgy, mint két vadidegen.
Eren a féltestvére volt, az apja vére. Az apja, aki képes volt megtagadni az anyját, új feleséget választott magának, élte a kényelmes életét a biztonságosnak vélt falakon belül, és talán örökre meg is feledkezett volna róla, róluk, az egykori családjáról, ha Shiganshina nem adott volna igazi emlékeztetőt a Tőlük való félelmet illetően. Zeke reménykedett benne, hogy Grisha rettegett, mielőtt Eren felfalta. Hogy a könnyeket a szemébe nem az elválás fájdalmas gondolata, hanem a haláltól való félelem csalta. És azt is remélte, hogy Eren által megkóstolhatta a valódi fájdalmat. A pokol tüze sem volt elegendő ahhoz, hogy Grisha kellőképpen megbűnhődjön.
Eren arra a másik asszonyra hasonlított, akit Grisha a feleségévé tett. Zeke nem tudta a nevét, de azt viszont igen, hogy Bertolt közvetetten felelős volt a haláláért. Az egyik eszeveszett óriás megette Eren szeme láttára. Túl nagy trauma lehetett egy tízéves gyermek számára, Zeke csodálta, amiért fel tudta dolgozni, hogy elég erőssé vált, hogy hozzájuk hasonlóan harcos lett. Igaz, nem a megfelelő ellenség ellen küzdött, ám Zeke még látott benne reményt. Ha sikerülne valahogy megértetnie vele… Ha végre rájönne, hogy mindketten Grisha áldozatai… Zeke egy új jövőt kínált volna neki. Kevés idejük maradt, amit egymással tölthetnek, mindkettőjük órája vészesen ketyegett, de legalább azok lehetnének, amik voltak: testvérek.
Zeke megérintette a haját, ujjai között morzsolgatta szőke tincseit, és valamiért az anyjára gondolt. Évek óta nem jutott az eszébe.
Dina.
A nő neve nem égette úgy az ajkát, mint az apjáé, ám kellemetlen ízt érzett a szájában, keserűséget. Zeke Grisha és Dina keveréke volt, Eren azonban azé a másik nőé. Bertolt megkapta a maga büntetését, a Kolosszális Óriás erejét viszont elvesztették. Vagy talán mégsem? Ha sikerülne Erent az oldalukra állítaniuk, akkor az a szőke fiú, aki megszerezte Bertolt óriását, biztosan csatlakozna hozzájuk, nem igaz? A barátok nem hagyják el egymást, különösen nem az olyan barátok, mint Eren és… Armin? Ha jól emlékezett, Reiner ezt a nevet mondta. Eren és Armin. Meg egy lány: Mikasa. Óvva intették tőle, éppen úgy, mint attól a férfitól, akit az emberiség legerősebb katonájának neveztek. Levi hadnagynak.
Levi hadnagy meglepte őt. Eddig kevés embernek sikerült, és még senkinek sem annyira, mint a férfinak. Elismerésre méltó ellenfél volt, Zeke bánta, amiért nem maradt elég idejük… Amiért túlságosan is alábecsülte.
Legközelebb nem követem el ugyanezt a hibát.
Eren a szabadságért küzdött, ki akart jutni a falak ketrecéből, végezni valamennyi óriással. Zeke nem utasította volna el, ha a segítségét kérte volna, sőt ő maga is arra vágyott, hogy a három fal porrá omoljon, hogy a bennük élő óriások végleg megsemmisüljenek. Eren sosem tartozott a Paradicsomba, Grisha volt az, aki elragadta arról a helyről, amely az otthonukul szolgált. Voltak, akik visszavárták Zeke mellett: egy félbolond öregasszony és egy rettegő, vizenyős szemű öregember. Ők még éltek.
– Erennek hívják. – Zeke alig hallotta a saját, karcos hangját, amikor először mesélt a nagyszüleinek Eren létéről. – Ő is az unokátok, ahogyan én is. Grisha gyermeke attól a másik nőtől. A féltestvérem. Ő… Két óriás ereje lakozik benne. Közénk tartozik. Haza fogom őt hozni, erre megesküszöm.
A nagyanyja nem válaszolt, eszét vesztette a gyásztól. De hogy kit is gyászolt igazán, azt Zeke nem tudta megmondani. Faye Jaeger réges-rég a föld alatt pihent, Grisha meg… Belőle legalább nem maradt semmi. Zeke ennek kifejezetten örült. Eren megtette, amire ő mindig is vágyott: teljes mértékben megsemmisítette az apjukat. Grisha Jaeger mintha soha nem is létezett volna. Felemelő érzés volt.
– Hozd haza. – A nagyapja csak ennyit mondott. Fénylő szemét valami szokatlan ülte meg, Zeke viszont szeretett eljátszani a gondolattal, hogy józanság. Nem az alkohol részegítette meg, az emlékek, a szégyen, amit Grisha ejtett a családjuk amúgy szégyenletes múltján, és mindezen az sem segített, hogy a felesége elméje is megbomlott az évek folyamán. Zeke Erenben látta az egyetlen reményt, hogy ne veszítsék el a nagyapjukat is.
Lehunyta a szemét, ujjaival pedig durván végigszántott szőke haján. Türelemre intette magát. Bármennyire is szerette volna azonnal kimenekíteni Erent a falak mögül, tudta, hogy még nem teheti meg. Nem jött el az ideje.
– Várnom kell – suttogta rekedten. – Hamarosan… – Élesen szívta be a levegőt, érezte, hogy a gyomra izgatott görcsbe rándul. – Hamarosan, Eren – ígérte. – Hamarosan újratalálkozunk… És akkor… Igen… Akkor meg foglak menteni. Megadom azt, amire után mindig is áhítoztál: szabad leszel.


Készült: 2017. 05. 17 – 05. 18.

2017. július 27., csütörtök

Vihar – 28. fejezet – A leszámolás pillanata

Vihar

28. fejezet

~ A leszámolás pillanata ~

– Áú!

Mikasa alig bírta visszafogni fájdalmas nyöszörgését, amikor megvetette a hátát a pince falának. Széttört bútordarabok, sötétvörös vér a padlón, egy ismerős vonású, félholt asszony – ezek fogadták őket, amikor leértek a titkos pincébe. Mikasa kelletlenül hagyta, hogy Jean óvatosan a földre helyezze, fél szemét azonban nem vette le az asszonyról. Armin letérdelt mellé, és feléjük fordította a fejét: az asszony ajkát és halántékát megszínezte a vére, sötét haja is ragacsos volt tőle. Annie leguggolt hozzájuk, miután megtámasztotta Sashát, hűvös ujjai finoman cirógatták meg az asszony ráncos bőrét.

– Hall engem? – kérdezte szelíden. – Mrs. Jaeger, hal engem?

Mikasa szemhéja megrezdült.

Mrs. Jaeger?

A név égette az ajkát.

A fájdalom elillant, kijózanodott, amint eljutott a tudatáig: Annie egy Jaegert szólongatott, s ahogy jobban megnézte magának a holtsápadt, idős asszonyt, pillanatok alatt felismerte benne Grisha Jaegert. Onnantól kezdve nem volt nehéz összerakni a képet: Mrs. Jaeger Grisha Jaeger édesanyja volt, Eren nagymamája. És haldoklott. A fejét beüthette, a melle alatt pedig vörös folt díszelgett; valaki lelőtte.

De jóval több volt a vér, mint kellett volna, nem származhatott egy emberből. Mikasa elméje ijesztően pörgött, s amikor találkozott a tekintete Arminéval, tudta, hogy mindketten ugyanarra gondoltak: Mrs. Jaegeren kívül még valaki megsebesült. Az illetőt itt hagyhatták, mert az alagút felé vezető úton alig-alig látszódott valami, maximum egy-egy csepp.

Eren.

Mikasa megremegett.

Eren – gondolt a fiúra újból. Érdekes volt, hogy nemcsak Erent féltette. Eren nem egyedül jutott le a pincébe, Levi hadnagy és Kreusa is vele voltak, ami azt jelentette, hogy bármelyikük megsebesülhetett, nemcsak Eren, Mikasa pedig mindannyiukért aggódott. Valahogy sikerült megtennie ezt a lépést: máshogy viszonyulni az emberekhez, a kapcsolatához, Erenhez… Minden könnyebbé vált. Minden jobb lett.

Jeanra siklott a pillantása. A fiú éppen a hátát mutatta neki, mivel segített Sashának eligazítani a törött végtagjait, utána pedig csak arra volt ideje, hogy fél szemmel rásandítson, máris Arminhoz sietett. Vele változott a legtöbbet a kapcsolata. Együtt változtak. Még nem tudta, hogyan viselkedjen a közelében, hogy mit mondjon és mit nem, de… Egyelőre jó volt így. Jó volt együtt felfedezni az ismeretlent, együtt hozzászokni a változáshoz.

– Ismered ezt az asszonyt? – kérdezte a fiú Annie-tól. A lány igennel felelt.

– Johanna Jaeger. – Ugyanazt mondta, amire Mikasa és Armin gondoltak. Az asszony Eren nagyanyja volt. – Azt hiszem, ez Yoel műve – mormolta Annie. Az értetlen pillantásokat látván néhány perc alatt felvázolta a Jaeger család történetét, és azt, hogy ki milyen szerepet játszott mindvégig. Mire befejezte, Mikasa a torkában érezte a szívét. Minden egyes erősebb dobbanással csak arra tudott gondolni, hogy tovább kell menniük. Neki is a többiekkel kell tartania, hogy megmenthessék a barátaikat… Összetörte magát, de nem számított. A fájdalom nem más, mint puszta illúzió: ha elhiteti magával, hogy nem érez semmit… ha azt mondja, hogy képes mozogni… ha megacélozza a testét, akkor meg tudja tenni… Talpra tud állni, folytatni tudja a harcot.

– Ne mozdulj! – Jean egyből észrevette, amint ficánkolni kezdett. Csak kicsit izgett-mozgott, próbálgatta magát, hogy lássa, hol fáj a legjobban, mit kell figyelmen kívül hagynia, hogy Eren, Levi meg Kreusa után mehessen… hogy megölhesse végre Bertoltot meg Reinert, amiért elárulták őket.

Felszegte a fejét, és büszkén állta Jean pillantását.

– Én is veletek megyek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Hát persze! – Jean hangja élesen és ingerülten csattant, Mikasa sosem hallotta még így beszélni. Csak még jobban elcsodálkozott, mikor a fiú – szemlátomást igencsak dühösen – folytatta: – Mozdulni sem bírsz, annyira fáj mindened, de nem tudod megállni, hogy ne mentsd meg Eren életét, mi? – Féltékenység csendült ki belőle, Annie pedig felkuncogott. A körülmények ellenére remekül szórakozott, és szándékosan nem leplezte. Mikasának még a lélegzete is elakadt, amikor megértette Jean kimondott és ki nem mondott szavait.

– Én is veletek megyek. – Az arcán nem látszott érzelem, amikor megismételte korábbi kijelentését, Jean viszont elvörösödött mérgében. Remegett az orrcimpája, a kezét meg erősen ökölbe szorította. Mondani akart valami cifrát, szájának néma mozgására volt írva, izzott a szemében a vágy, hogy visszavágjon, Annie azonban elunta a civakodásukat, no meg azt, hogy Sasha tátott szájjal hallgatja őket.

– Elég – szólt hidegen. – Mrs. Jaeger meg fog halni, ha nem segítünk rajta.

– Vonszoljatok oda hozzá! – kérte Sasha. – Megpróbálom elállítani a vérzését.

Armin fel akart állni, de mire megtette, Annie már átkarolta Sashát.

– Kapaszkodj belém!

Sasha úgy tett: átkarolta a lány nyakát, és hagyta, hogy az felemelje. Megfeszült az izmai a mozdulattól, és Mikasa a szeme sarkából észrevette, hogy Armin elpirul. Talán most először zavarta igazán, hogy valaki – pont Annie – erősebb volt nála. Eddig csak elmondta magáról a véleményét – hogy gyenge, hogy mindenki terhére van, hogy ne is foglalkozzanak vele, hogy ő csak azért való a csapatba, mert az eszét jól használja –, de sosem törődött vele igazán, könnyedén vette. Mikasa felhúzta a szemöldökét. Az óvatos pillantások, melyeket Annie és Armin egymásra vetettek, ijesztően ismerősek voltak. Ő is ugyanígy nézett Jeanra, Eren meg korábban Levi hadnagyra.

– Én is veletek megyek – mondta megint, és nekilátott volna a győzködésnek, ha nem találta volna magát szembe Jeannal. Hogy a fiú melyik pillanatban került elé, az rejtély volt. Még soha senki nem lepte meg ennyire Mikasát. Annyira váratlanul történt, hogy nehezen fogta vissza magát, hogy ne kiáltson fel.

Jean közel hajolt hozzá.

– Felesleges a civakodás – mormolta a lány nyakának, szája csiklandósan mozdult a selymes bőrön –, Annie-val már régen eldöntöttük, hogy csak ketten megyünk. Armin itt marad, hogy vigyázzon rátok, Annie meg én pedig továbbmegyünk, hogy segíthessünk Levi hadnagynak, Erennek meg Kristának.

Erre nemcsak Mikasa figyelt fel, hanem Armin is.

– Ez a legokosabb ötlet – közölte vele Annie. – Ezt te is tudod jól.

– Ez igaz… – Armin beharapta az ajkát. – Csak hátráltatnálak benneteket.

– Armin, ne mondj ilyeneket! – szisszent fel Mikasa. – Szükségünk van rád.

– De nem a csatamezőn – tette hozzá Annie. Mikasa gyilkos pillantása szinte lepergett róla.

– Fogd be! Ha jót akarsz magadnak…

– Ha te szeretnél magadnak igazán jót – szakította félbe Mikasát a lány jeges hangon –, akkor hallgatsz a fiúdra és nem keveredsz bele ebbe az őrületbe. Fogalmatok sincs róla, milyen a kinti világ. Nem ismeritek Yoel Jaegert. Semmit sem tudtok! Azt hiszitek, olyan nehéz lesz majd, mint engem legyőzni? Én piskóta vagyok Yoel Jaegerhez képest! Ha egy kicsit is lenne eszetek, réges-rég rájöttetek volna, mekkora bajban vagyunk! Yoel óriása legalább akkora, mint a Mária fal! Ötven méteres! Ha tényleg igaz, amit állítasz, Ackerman, és Hoover meg Braun Erenék után mentek, akkor odaát Yoelen kívül a Kolosszális és a Páncélos Óriás is ránk vár. Három hatalmas állat! Az én óriásom tizennégy méteres, Erené tizenöt, Kreusáé meg… Amennyire tudom, szintén tizennégy méteres. Ez tudod, mit jelent? Hárman leszünk két több mint ötven méteres szörnyetegre, és ne feledkezzünk meg Reiner Páncélosáról sem, azért ellene sem olyan könnyű küzdeni! Jaj, és akkor azt nem említettem még, hogy lehet, Eren megsebesült! Lehet, hogy eszméletlen! Lehet, hogy Levi hadnagyot lőtték le! Lehet, hogy Jeannal a halálunkba megyünk! – Annyira belelovallta magát, hogy amikor a végére ért, elcsuklott a hangja. A torkát köszörülte, bőre annyira sápadtan virított a pince fényében, hogy Mikasa attól tartott, Johanna Jaeger mellett újabb eszméletlen testre kell majd ügyelniük. De persze nem így történt, mert Annie erős volt. Megtette, amit Mikasa akart megtenni: megacélozta a szívét és a testét, a fejét meg felszegte, ahogy kihúzta magát. – Ne legyél ostoba, Mikasa. Ne ölesd meg magad a semmiért.

Mikasa konokul hallgatott, igaz, ha akarta volna, akkor sem tudta volna félbeszakítani Annie-t. A lány egyszerűen nem hagyott lehetőséget, és talán életében nem beszélt még ennyit egyszerre. Mindannyian megigézve bámulták. Amikor elhallgatott, félrefordította a fejét, szőke haja pedig az arcába hullott. Mikasa nem volt benne biztos, hogy jól látta, de mintha Annie is zavarba hozta volna saját magát nem várt beszédességével; a füle hegye és arccsontján a bőre halványan piroslott.

Mikasa összepréselte az ajkait.

– Jól van – adta meg magát fújtatva. – Legyen. – Nem hangozhatott túl meggyőzően, ugyanis amikor Jean felé fordult, a fiú aggódó tekintetével találta szembe magát. – Maradok – sóhajtotta. – Annie-nak… Igaza van.

Annie erre felhorkant.

– Végre használod az eszedet is, Mikasa. Kivételes pillanatok egyike.

Mikasa vissza kellett fogja magát, hogy ne kapkodjon levegőért. Hirtelen mozdult, egyedül a fájdalom tudta kontroll alá hajtani a haragját, meg talán a tudat, hogy ezekben a percekben, amíg ők azon vitatkoznak, ki menjen, ki maradjon, Eren minden erejével azon fáradozik, hogy véget vessen az Intelligensek pusztító hordájának.

És akkor Jean megcsókolta. Teljesen váratlanul, Annie, Armin és Sasha szeme láttára, ráadásul sokkal határozottabban, mint ahogy azt Mikasa tőle várta. A meglepettségtől elnyíltak az ajkai, Jean pedig kihasználta az alkalmat, hogy elmélyítse a csókjukat. Mintha végleg búcsút intett volna a bizonytalanságnak, Mikasa a tenyerébe simította az arcát, miután zihálva elhúzódtak egymástól.

Annie fintorgott, Armin pedig szelíden félrefordította a fejét. Sasha arcán lázas rózsák égtek, ő legalább annyira zavarban volt, mint Jean és Mikasa. Jean ellépett a lánytól, keze a kardja felé moccant.

– Induljunk – mondta, mire Annie komoran bólintott.

– Te se csinálj semmi őrültséget, jó?

– Úgy lesz.

Mikasa fázósan megborzongott, miközben figyelte Jean és Annie egyre távolodó alakját. Nem tett ígéret, csak azt mondta, maradni fog. Ahogy nézte, hogy tűnnek el a látóteréből, egyre inkább az járt a fejében, hogy hiba volt beleegyezni. Gondolatmenetének Mrs. Jaeger torkából feltörő hörgő hang vetett véget, az asszony állapota rosszabbodott. Armin letérdelt mellé, és amennyire Mikasa látta, remegett a keze, ahogy óvatosan megvizsgálta.

– Kifutunk az időből – mondta a lánynak.

– Tudom.

– Vajon mi zajlik odafent… és odaát? – hallatszott Sasha cincogó hangja.

Mikasa felé fordította a fejét.

– Semmi jó, Sasha – suttogta. – Higgy nekem.

** * **

Túl kevesen vagyunk. – Ez volt Eren első gondolata, miután köhögve felült. A kavargó porfelhőből három alak emelkedett ki, az egyik éppen akkora lehetett, mint a Mária fal.

Yoel Jaeger óriásalakja merő izom volt, maga a teste a falakban megbúvó óriásokra emlékeztette Erent, annyi különbséggel, hogy ahogy mozdult, látszott rajta, hogy nem az évtizedekig megkövesedő példányok körét gazdagította. Reiner és Bertolt emberi formájukban, mozdulatlanul álltak mellette, mindketten határozottan, félelem nélkül. Eren még mindig nem tudta felfogni, hogy az ellenségeik, sőt… Bertolt az unokatestvére volt, Carla unokaöccse. A saját nagynénje vesztét okozta, amikor öt évvel korábban lyukat ütött a Mária falba.

Kreusa megfeszítette a testét, amikor megpillantotta őket. Ahogy elhelyezkedett, mindkét kezét ökölbe szorítva, Eren tudta, hogy felkészült a támadásra, de ezzel nem volt egyedül. Yoel torkából artikulátlan üvöltés tört fel, még Reiner és Bertolt is összerezzentek, és amikor a férfi előrevetette magát, dübörgő léptei Kreusa kivételével mindenkit a levegőbe dobtak.

– Miért? – köpte Eren. – Miért kellett ezt tennetek? Miért játszottátok meg magatokat?

– Azt nem kérdezed meg, hogy nektek miért kellett idejönnötök? – Bertolt nyugodt hangja végleg elűzte Erenből a kételyt afelől, hogy az ellenségeit látja maga előtt. A nyugalom nemcsak ezt tette, teret engedett a megbúvó haragnak is. Eren remegni kezdett, miközben Yoel az öklét lendítette Kreusa felé.

Ymir a lány nevét sikoltotta. Nem habozott, azonnal mozdult, amint Kreusa és Yoel egymásnak estek. A sors fintora volt, hogy az ő óriásalakja – Kreusával ellentétben, aki emberi formájában nem magasodott ki közülük, óriásként viszont igen – alig érte el a hét métert, emiatt sokkal könnyebben és gyorsabban tudott mozogni. Mire Eren feleszmélt, Ymir már Yoel lábába csimpaszkodott, és szinte megmászta a hátát, hogy el tudjon érni a nyakszirtjéhez, míg Kreusa közelharcot vívott vele.

Yoel ököllel vágott a lány arcába. Kreusa megtántorodott, de nem vesztette el teljesen az egyensúlyát. Megragadta Yoel karját, és miközben ráüvöltött, kicsavarta a karját, letépve azt. Reccsenés hallatszódott, ez a hang térítette végleg észhez Erent; Yoel artikulátlan hangot hallatott. Fél karral próbálta védeni a nyakszirtjét, lelökni magáról Ymir apró óriását, ám csak azt tudta elérni vele, hogy Ymir belemélyesztette a fogát a húsába. Húscafatok, ömlő vér… Eren gyomra felfordult.

– Nyilvánvaló, hogy engem akartatok megölni – mordult fel; így válaszolt Bertolt kérdésére. Levi hadnagy sápadt volt és sziszegett, valahányszor mozdult és a fájdalom a sebébe hasított, mégis Eren mellé lépett. Eren mély levegőt vett. – Yoel mindent elmondott. Túl veszélyesnek számítok, igaz? Tudtátok, hogy én sosem adnám fel az otthonomat.

– Ez az otthonod, Eren – mondta Bertolt. – Ez a mi otthonunk.

Eren szeme elkerekedett.

– Hogy merészeled?! Honnan veszed a bátorságot, hogy ezt mondd?!

– Eren…

– Elhallgass, Reiner! – vicsorgott rá a fiúra. Bertolt keményen állta a pillantását.

– Túlreagálod.

– Elmondtam neked… – Eren alig bírt uralkodni magán. Miközben körülötte elszabadult a pokol, belülről tört össze és küzdenie kellett, hogy ne vesse rá magát azonnal Bertoltra. Előbb kérdeznie kellett. Előbb meg kellett tudnia. – Elmondtam neked, hogyan halt meg az anyám, közben pedig fogalmam sem volt róla, hogy valójában te okoztad a halálát. Istenem, Bertolt! Sajnáltad legalább egy kicsit is, hogy megölted? Vagy te is ennyire gyűlölted őt? Te is olyan vagy, mint az itt élők többsége?

– Hé – szólt rá Reiner –, azért ne degradáld le az itt élőket.

– Kuss legyen már, Reiner! Egy szót sem akarok tőled hallani!

– Maradj csendben, Reiner – mondta Bertolt is; szája sarkában gúnyos mosoly játszott. – Nem látod, hogy a drága unokatestvérem most velem szeretne beszélgetni? Egyedül én érdeklem, hiszen éppen nagy családi újraegyesülést tartunk. Helló, Eren, rokon, hogy s mint? Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy egy családon osztozunk? Meg amikor rájöttél, hogy Carla Hoover általam lelte a halálát.

– Carla halálában sokan közrejátszottatok – szakította félbe őket Levi élesen. Eren megremegett, amikor megérezte a tenyerét a hátán.

– Tudom – súgta. – Túl sokan.

Levi bólintott, Eren pedig ezt látva akadozva folytatta:

– Yoel és Selma közösen határozták el, hogy… anyától meg kell szabadulniuk. Aztán Selma megbízta Céline lányát… Hitchet… – Ahogy mindenkiben tudatosult, hogy Hitch annak idején milyen szerepet játszott… Eren nem tudott megnyugodni. Még nem nézett úgy a lányra, mint az anyja egyik gyilkosára. Hitch azóta megváltozott. Velük tartott, segített nekik, mintha jóvá szerette volna tenni a bűneit. – Hitch feladata volt, hogy Alethea Fritzet az anyám irányába tereljen. Alethea Fritz, Kreusa édesanyja akkor még nem volt tudatánál. Nem volt több egy eszét vesztett óriásnál… És aztán megette anyát. Anya… – Eren dühösen a hajába túrt. – Azt hiszem, most már értem, mit miért tett… – Hirtelen minden világossá vált. – Nem azért nem küzdött, mert nem akarta, hogy megtudjuk, képes óriássá változni… Azért nem küzdött, mert meg akarta adni a lehetőséget Alethea Fritznek, hogy visszakapja azt, amit Selma által elvesztett: az emberi értelmet.

Bertolt szeme megvillant, mintha ő is csak most realizálta volna. Valóban így történt.

– Hát ezért… – suttogta. Még Levi is meglepettnek látszott.

– De te is bűnös vagy, Bertolt – morgott rá Eren. – Te is ugyanúgy felelős vagy anya haláláért. Nagy családi újraegyesülés? Egyszerűen hánynom kell tőled meg a haverodtól. Megbíztunk bennetek! A barátaink voltatok! Jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, erre meg… mindez csak egy álca volt? Ezek lennétek ti?

– Szeretnéd, hogy megmutassuk, kik vagyunk, Eren? – Reiner előrelépett. – Voltak pillanatok – mondta aztán szelídebben –, amikor tényleg nem játszottuk meg magunkat. Tudod, a legnagyobb szégyenem, hogy én egészen kedvellek. Ez volt Annie hibája is. Ő is megkedvelt. Lehetőséget látott benned.

– Ezért tanította meg a mozdulatát?

– Egyik nagy hibája – bólintott Reiner. – Azt hiszem, túlzottan megkedvelt. Téged… és a kis barátodat, Armint. Őt nem lehetett nem szeretni. Nem lehetett nem nevetni Sasha és Connie ökörködésén, Jean nevetséges viselkedésén Mikasa közelében. Ezeket nem játszottuk meg, Eren, de… Én nem azt a helyet tekintem otthonomnak, amit te. Mi ide tartozunk. Te is ide tartozol, csak még nem láttad be. Ha végre megtennéd, akkor megértenéd, miért kellett idáig folyamodnunk. Miért kell most megölnünk, Eren.

– Megölnéd azt, akire úgymond a barátodként gondoltál? Mondjátok, milyen emberek vagytok ti?

– Tényleg szeretnéd tudni? – Bertolt váratlanul elvigyorodott. – Hogy milyen emberek vagyunk, hogy kik vagyunk? Én nagyon szívesen megmutatom neked, és Reinert elnézve… Ő sem fogja majd vissza magát, nem igaz?

– TI ROHADT ÁRULÓK!

– Eren, át fognak változni – figyelmeztette Levi higgadtan. Túlságosan is higgadtan.

– Tudom! – Eren nem tudta biztosan megmondani, hogy a kétségbeesés vagy a harag kaparta jobban a torkát. Lepillantott a kezére, melyet ökölbe zárt, úgy szorított a combjához, amikor először elfogta a remegés, aztán ráeszmélt, hogy meg kell nyugodnia. Nem szabad hagynia, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. – Nem lesz baj – mondta. Saját magát is meglepte, mennyire határozottan és őszintén csengett a hangja. – Képes vagyok rá.

– Eren… – szólította meg Bertolt. – Igazán kár érted.

Hónapok teltek el azóta, hogy megpillantotta a Kolosszális Óriást, a Páncélost viszont öt teljes éve nem látta. A sokk, amit annak idején érzett, ismét visszaköltözött belé, de csupán egyetlen pillanatig. Reiner megfeszítette a testét, dübörgő lépteibe minden beleremegett, és ahogy a markába zárta Eren testét, Eren nyomban cselekedett. A harapással szabályosan kirobbantotta magát Reiner markából, hogy aztán a saját óriásában emelkedjék fel. A következő pillanatban azt a felfedezést tette, hogy pihekönnyű súly nehezedett a vállára; Levi úgy érkezett, hogy letette a tenyerét a bőrére, Eren pedig ösztönösen megborzongott.

– Nyugalom, kölyök – mormogta a fülébe a hadnagy. – Valahogy megoldjuk.

Yoel regenerálta a karját. Maradt benne annyi erőt, hogy fel tudja tartóztatni Kreusát és Ymirt, amíg a karja teljesen regenerálódott. Eren csak egy pillanatra kapta oda a fejét, de éppen azt látta, hogy Yoel lerázta magáról Ymirt, mintha csak egy bogarat pöccintene le, aztán előrevetve magát, sikerült torkon ragadnia Kreusát. Kreusa mindkét kezével azon az apjába csimpaszkodott, próbálta letépni az őt fojtogató végtagokat a testéről, Yoelben azonban túl vad harag lobbant fel ahhoz, hogy ilyen könnyedén megszabadulhasson tőle. Ymir talpra ugrott, az óriás lábába harapott, de nem elég mélyen ahhoz, hogy Yoel a földre zuhanjon. A férfi felüvöltött a fájdalomtól, egyik lábával viszont arcon rúgta Ymirt.

Erennek ennyi jutott a nézelődésre.

– KONCENTRÁLJ! – kiáltott rá Levi, s ahogy Eren engedelmeskedett neki, több minden történt egyszerre. Ymir teljesen a földre került, óriásalakját betemették a súlyos kőtömbök, melyek a mennyezetből zuhantak alá, ahogy Yoel teljesen felegyenesedett, széttörve mindent maga körül. Kreusa szélesre nyitotta a száját, hogy húst próbáljon kiharapni az apjából, Yoel azonban méretre több mint ötven méter volt: játszi könnyedséggel emelte a levegőbe a lány tizennégy méteres testét, s igen, döbbent rá Eren, úgy tűnt, ez lett Kreusa veszte. Ez a reccsenés irtózatosabb volt, mint mikor Yoel hosszú karja lett letépve. Ez a reccsenés Kreusa óriásának gerincéből szólt, ahogy Yoel azzal a kezével, amelyikkel éppen nem a torkára markolt, eltörte a lány gerincét, nem is egy helyen.

Kreusa éles hangon visított, a szeme teljesen kidülledt. Eren a nevét akarta kiáltani, ugyanabban a percben viszont, amikor mindezek történtek, Reiner és Bertolt is támadásba lendültek.

A Kolosszális Óriás sokkal lassabban mozdult, mint Yoel, noha alig magasodott néhány méterrel az idősebbik Jaeger felé. Ahogy a karját Eren felé lendítette, Levi hadnagy kivonta a kardját. Mielőtt Eren bármit is tehetett volna, a férfi már szédítő tempóban pörgött a levegőben, kardjának pengéje pedig a csuklótól egészen a vállig felhasította Bertolt jobbját. Hiába próbált odakapni a baljával, hogy védje  magát, hiába nyújtotta előre a nyakát, hátha le tudja harapni Levi fejét, mire odaért, a hadnagy már réges-rég máshová ugrott.

– Eren, lehetőleg ne veszítsd el a fejedet! – érte utol a hangja a fiút, mire Eren legszívesebben felhorkant volna.

De te sem, Levi – gondolta. – Egyikünk sem járna jól fej nélkül, bár az enyém lehet, hogy visszanőne. Olyan vagyok, akár egy hüllő.

Reiner megállt előtte, de Erennek nem őrá fájt a foga. Sokkal jobban kívánta Bertolt halálát, mintsem a szőke fiúét. Reiner beismerte, hogy kedvelte őt, hogy a barátjára tekintett, Bertolt viszont… Bertolt az unokatestvére volt, az ellensége, az anyja gyilkosa. Őt nem engedhette  el. Nem hagyhatta, hogy Levi végezzen vele. Ez az ő feladata volt. Bertolt rovására egyre több került. Véget kell vetni.

Az ajkai szavakat próbáltak formálni, a torka küzdött, hogy hangokat produkáljon. Meg kellett szólalnia, mielőtt Reiner támadott volna.

Annyira erősen próbálkozott! Annyira akarta…!

Ő… az… e… ny… é… m…

És sikerrel járt.

Levi odakapta felé a fejét. Nem mondott semmit, de amikor ismét pördült egyet, Reiner vállán találta magát. A fiú óriását nem véletlenül nevezték Páncélosnak, a kemény páncélon nem tudott áthatolni a penge.

A szívszaggatóan éles sikoly, ami elérte Eren fülét, mindannyiukat mozdulatlanná dermesztette. Eren éppen megindult Bertolt felé, hogy a puszta két kezével próbálja meg valahogy elérni a nyakát, hogy megfojtsa, hogy kiharapja, amikor Kreusa hangja betöltötte a helyiséget.

A lány óriása törött gerinccel feküdt a földön, Yoel pedig lassan térdre ereszkedett mellé. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy Eren egyből tudta, nincs annyi ideje a következő csapás előtt, hogy regenerálódjon. Mozdulni sem tudott, még a fejét sem tudta felemelni. Ymir… Ő is ráébredhetett erre, mert félőrülten tépte ki magát a kőtömbök alól, de… elkésett. Eren ezt is tudta.

A kavargó porfelhő, az őrület közepette találkozott a tekintete Kreusáéval. Az óriásban megbúvó lányt látta, a gyermekkori legjobb barátját, akit végre visszakapott, és az addig elfeledett emlékek mintha a szeme láttára elevenedtek volna meg. Nem emlékezhetett mindenre, mert túlságosan is kicsi volt ahhoz, hogy emlékezhessen, de hirtelen mintha feltörtek volna az elméje mélyéből. Látta maga előtt Kreusát, amint rámosolyog, ahogy együtt nevetnek, ahogy ledőlnek a zöld fűbe. Hallotta a hangját, a nevetésének dallamát. Kreusa élő volt, valós és szép. Az első barátja.

Egymásra néztek.

Egyetlen hosszú pillanat, mindössze eddig bámulhatták egymást, eddig próbálhatták magukba inni a másik látványát, aztán Yoel hátrafeszítette Kreusa fejét, s egyetlen mozdulattal letépte a nyakáról. A szőke, fürtös fej a levegőbe repült, hogy utána füstölögve Eren lábai elé zuhanjon. A szeme kitágulva, ajkai elnyílva… És vér, mindenütt vér

Ne – gondolta Eren. – Ne!

N… e… – A szavak bugyogva törtek fel a torkán, ahogy ráébredt, mire készül Yoel.

Ymir hátulról vetette rá magát, gyorsan mozdult felfelé a hátán, hogy elérje a nyakát, Yoel azonban megint lerázta magáról.

A következő másodpercek lassítva peregtek le Eren szeme előtt.

Kiharapja! – sikoltozta az elméje. – Kiharapja a nyakszirtjéből! – És Yoel valóban ezt tette. Odahajolt Kreusa nyakához, a foga megcsillant a porfelhőben, és lassan feltépte a bőrt, éppen úgy, ahogy egykor Eren tette Annie-val. Akkor ő is arra készült, hogy felfalja a lány törékeny testét… Alig tudta megállni, hogy ne tegye meg. Talán ha nem döntött volna a kristály mellett, a végén annyira eluralkodott volna rajta a harag, hogy végzett volna vele.

Kreusa emberi teste mozdulatlanul pihent az óriásában, arcára rászáradtak a könnyek. Eren ránézett. Próbálta felfogni, hogy mit lát… és Kreusa szeme lassan felnyílt, hogy még egyszer, utoljára ránézhessen.

Eren elbődült.

Ugrani akart, rárontani a saját nagybátyjára, amikor elöntötte a forróság. Mindene égni kezdett, és ahogy Bertolt felé kapta a fejét, már tudta, hogy azért, mert a testéből sugározza a hőt. A meleg elviselhetetlenné vált, Eren bőrre égni kezdett tőle, és Reiner ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy Levi felé lendítse öklét, a falnak taszítva a férfit, s utána teljes testével Erenre zuhanjon. Bertolt őt is égette, de mintha nem érdekelte volna. A földre nyomta Erent, a fejét pedig többször belevágta a földbe. A végére Eren szeme előtt fényfoltok táncoltak, de azt még tisztán látta, ahogy Yoel szélesre nyitja a száját, ahogy Kreusa óriása fölé hajol…

Kiharapta a lányt a nyakszirtjéből, és nemcsak hogy kiharapta, hanem Eren szeme láttára össze is roppantotta a testét. Vér fröcskölt mindenfelé, túl ismerősen, túl őrjítően elevenedtek meg az öt esztendővel korábban történtek, s Eren szíve egymás után hagyta ki az ütemeket. Szédülni kezdett, szédülni, és nemcsak azért, mert Reiner újra meg újra a földbe vágta a fejét, hanem azért is, mert az ájulás pillanatában ráeszmélt arra, minek lett a szemtanúja: Yoel Jaeger, akit a nagybátyjának kellett neveznie, gondoskodott róla, hogy megbánják, amiért Kreusa nem pusztította el Erent. Yoel Jaeger felfalta a saját lányát, s még csak bűntudatot sem érzett. Az arcára volt írva, hogy tulajdonképpen élvezte, ahogy lemészárolta.

Kreusa meghalt.

Kreusa… nem volt többé.

És ez volt az a pillanat, amikor Eren – elsősorban az óriása – végleg feladta. Behasadt a feje Reiner ütése nyomának, a fiú elérte az emberi testét is.

Most már vége volt. Yoel Ymir felé fordult, akinek óriása szinte eltörpült a maga hét méterével… És most már tényleg mindennek vége volt. Yoel Jaeger évtizedeken keresztül szomjazta a bosszút, s talán ezért is döntött úgy, hogy véget vet Kreusa életének. Kreusa volt Ymir gyengepontja, az egyetlen, akivel a szeplős lány igazán törődött… És Yoel pontosan tudta ezt, ezért elvette tőle. Yoel ezzel összezúzta Ymirt belülről, ám még mindig nem végzett vele. Még mindig nem volt elég.

Levi hiába szedte össze magát, ugyanúgy elkésett, ahogyan korábban Ymir Kreusa esetében.

Eren szemhéja megrezzent, éppen akkor, amikor Yoel nyelt egyet.

– Eren!

– Eren!

Hangok.

Jean? Annie?

Mintha egy örökké tartó rémálomból ébresztették volna, hogy egy újabb szörnyű valóságba csöppenjen: Kreusa halott volt, Ymir halott volt, ő maga pedig arra is képtelen, hogy akár egy picit is megmozduljon. Három óriás magasodott fölé: Yoel, Bertolt és Reiner, s még ekkor is, amikor szinte biztos volt, hogy nem győzhetnek, ugyanarra tudott gondolni, mint öt évvel korábban. Arra, hogy el kell pusztítani az óriásokat. Az összes óriással végeznie kell…

A Nőstény Óriás vicsorogva vetette magát a Páncélosra, Jean pedig megkapaszkodott a vállában, hogy aztán Bertolt felé vegye az irányt. Levi vele egyszerre rugaszkodott el, arca még sápadtabbnak látszott, mint korábban. A harc kimerítette, de nem adta fel. Ő sosem adta fel, nem úgy, mint…

Eren elvicsorodott.

Egyet sem hagyok életben – gondolta, miközben farkasszemet nézett a három szörnyeteggel. – Egyet sem… – Óriása üvöltve kapott erőre, a csontok összeforrtak, a harag szétáradt a testében. Semmit sem látott maga előtt az alakokból, semmit, csak az óriások testében lüktető emberi szíveket. Yoel, Bertolt, Reiner. Szörnyetegek.

Egyet sem.

Titeket különösen nem, Yoel…

Megjegyzés:
Nem gondoltam volna, hogy egy kis nyaralás miatt ennyire megcsúszom, de a következő fejezetet biztosan hozom egy hét múlva, most már visszarázódtam és készen állok, hogy befejezzem. ^^ Egyelőre úgy néz ki, hogy 30 fejezetes lesz a történet, az utolsó fejezet végén pedig szólni fogok a további terveimről.
Nagyon köszönöm, hogy ennyien feliratkoztatok, hogy ennyien látogatjátok az oldalt, köszönöm a szép véleményeket is, minden egyes napomat bearanyozzátok!

Várlak titeket szeretettel a következő fejezetnél, augusztus 4-én találkozunk. ;)