11. fejezet
Az igazság egy töredéke: a Reiss család
A
Dauperben töltött idő után felüdülés volt kiszakadni a hegyekből és visszatérni
a Rózsa falon belüli területek olyan szegmensében, ahol az emberek nem
vadászatból vagy mezőgazdálkodásból éltek. Eren egészen az indulásig nem látta
viszont Petrát valamint Gunthert, illetve azokról a barátairól sem tudott,
akiket Shiganshinában ismert meg. Sashát is csak ritkán látta, és a lány
olyankor, különösen, ha az édesanyja jelenlétében futottak össze, feltűnően
zavarban volt.
Petra
homlokán kötés díszelgett, mikor a kocsik és a szekerek begördültek Yarckel
körzetébe. A Yarckel körzet a Sina fal nyugati részén helyezkedett el; nem
mondhatni, hogy a belső fal tárt karokkal várta őket, de amikor közölték a
katonákkal, hogy velük utazik az újdonsült királynő unokatestvére, egy
pisszenést sem lehetett hallani. Az emberek az utcára csődültek, Eren pedig
idegesen húzódott hátrébb a kocsi ablakából, nehogy megpillantsák az arcát. Nem
szerette mutogatni magát, pláne azóta nem, hogy csak úgy emlegették, mint az „óriásfiút” vagy az „emberiség utolsó reményét” – egyik jelző sem volt a kedvére való.
Levi
vele szemben foglalt helyet, jobb lábát átvetve a balján. Unottnak látszott, és
az végképp nem tetszett neki, hogy a kisgyerekek lelkesen kiabálták a nevét
vagy éppen csodálkozva vizslatták a kocsikat. Ahhoz képest, hogy Erwin
parancsnok azt állította, nem lesz nagy felhajtás, igenis az volt. Eren
mogorván bámult maga elé.
–
Nem értem, miért nem mehettünk vissza Trostba – motyogta. – Semmi keresnivalóm
itt.
–
Az unokatestvéred a fővárosban tartózkodik. – Levi csak a szeme sarkából
pillantott rá; mind a hangja, mind az arca közömbös volt. – Dauperhez ez a kapu
volt a legközelebb – magyarázta. – Az Ehrmich körzet messzebb lett volna, és
nem akartuk, hogy visszaessél. Épp csak kilábaltál a lázból és elkezdtél
megerősödni.
–
De így… – Messze kerültünk Mina
otthonától, fejezte be inkább magában. Valamiért az volt az érzése, hogy
Levi hadnagy nem kedvelte a lányt. Persze a férfi talán senkit sem kedvelt.
Magának valónak tűnt, akinek egyedül azért voltak barátai, mert azok a barátok
igenis akartak vele barátkozni.
Míg
Dauperben lábadozott, összerakta a képet: Levi évekkel ezelőtt került a
Felderítő Egységbe – a pletykásabb felderítők Erwin parancsnok közbejátszásáról
pusmogtak, meg arról, hogy Levi egyszerre a két barátjával, Farlannal meg
Isabellel csatlakozott hozzájuk, és hogy az első expedíciójuk majdnem
tragédiába fulladt –, ráadásul állítólag
volt valami köze az alvilágiakhoz.
Eren azóta ezen gondolkodott. Vajon mit érthettek ezalatt az őrök? Egy
olyasvalaki, aki nem ismerte a nyomort és a szenvedést, hogyan kerülhetett
kapcsolatba az Alvilággal? Lehetséges, hogy az ott dolgozó hölgyek… A
gondolatba egészen belepirult. Nem nézte ki a férfiból, hogy kuplerájokat
látogasson, de persze bármi megtörténhetett. Ahogyan másokkal viselkedett… akár
az is lehetett, hogy nem önszántából fanyalodott a kurtizánokra, hanem senkit
sem érdekelt úgy, hogy…
Mindegy, vetette
el a gondolatot. Még akkor is mindegy,
hogyha ez azt jelentené, hogy az emberek vakok. Ettől tágra nyílt a szeme,
a borzalom tisztán rajzolódott ki az arcán. Hogy Levi mit látott ebből, az egy
jó kérdés volt. Eren őszintén remélte, hogy semmit sem. Még mindig forrónak
érezte az arcát, és ahogy Levi barátja, Farlan rápillantott… Ha Levi nem is, ő észrevette. Ő mindent tudott.
De mi is az a minden?, nyelt
egyet Eren. Egyáltalán mi a fene ütött
belém, hogy ilyesmikre gondolok? Megőrültem volna? A helyzeten mit sem
könnyített a tény, hogy Mina ezt a pillanatot választotta ki, hogy Kuklo fölött
átnyúljon, majd előrehajolva megszorítsa a kezét. Ahogy összefűzte az ujjaikat
és rámosolygott, Eren gyomra kellemetlen görcsbe rándult. Ilyen sosem fordult
elő vele, amióta ismerte a lányt. Színtiszta
őrület ez, fejtette meg, az agyamra
ment a sok pihenés! Csak ez lehet a megoldás!
Fel
sem tűnt neki, mikor kezdett nevetni. Halkan tette, de mivel néma csendben
utaztak, azonnal magára vonta a figyelmet. Mina Carolina (miközben harcot
vívott Kuklóval, mert a kisfiú többször a szájába próbálta nyomta a játékát)
úgy bámult rá, hogy még az ajka is elnyílt. (Ezzel remek lehetőséget adott a
kisfiúnak, hogy sikeresen véghez vigye a tervét.)
–
Eren… Jól vagy?
–
Igen. – A nevetése elhalt. A tekintetek rászegeződtek, köztük Levi hadnagyé is.
Kész szerencse, hogy nem utaztak többen vele! Az kellett volna, hogy az egész
Felderítő Egység rajta bámészkodjon! – Nagyon elmerengtem, semmi több. Remélem,
nem ijesztettem rátok. – Kedvesen mosolygott, Mina azonban bizonytalanul
viszonozta. Eren tudta, hogy azért, mert mostanában furcsán viselkedett. A
hazugságok hálója, az állandó félelem eddig is az őrületbe kergette (persze
nemcsak Minát, majdnem mindenkit a családból); az eljegyzést háromszor
bontották fel, Mina pedig egyszer költözött haza hosszabb időre. Mintha
valamilyen rejtélyes erők sem akarták volna, hogy ők ketten összeházasodjanak.
Annie ezt nem a rejtélyes erőkre fogta, hanem a józan észre. Míg Bertolt és
Reiner többé-kevésbé támogatták a kapcsolatát Minával, addig Annie ellenezte.
Valahányszor szóba került Mina neve, a szemét forgatta, majd közölte vele, hogy
nem hozzá való lány. Remek lány, ez tény, ezt elismerte, csak nem Eren oldalán.
Érdekel is engem, hogy mit gondol!
Eren
megtámasztotta az állát a tenyerében. Gyermekkorában sem szerette a belső
falhoz tartozó területeket, ez azóta sem változott. A főváros kiemelt helyet
foglalt el a szívének azon szegletébe, ahová azokat a dolgokat űzte, amiket a
legkevésbé sem kedvelt; nem a gazdagok látványa irritálta ennyire, hanem az,
hogy a lábuk alatt élő pedig egy dohos, sötét, alvilági helységben kellett
leélniük az életüket. Nem ismerték a friss levegőt, nem ismerték a napfényt.
Azt sem tudták, hogy létezik szabadság. Ők életük végéig ketrecben éltek. A
földalatti világ börtönében. Ezek tudatában nehezen sikerült odakoncentrálni a
vele együtt utazókra, pláne a hadnagyra. Mindenesetre, ahogyan Levi is
próbálkozott, hogy elérje őt, úgy ő is, hogy odafigyeljen rá.
–
Ha szükségesnek érzed, megpihenünk és úgy megyünk tovább a fővárosba. Ez rajtad
áll. Nem kell hősködni, látjuk rajtad, hogy fáradt vagy. Ha pihenned kell,
akkor pihenünk. Engem marhára nem érdekel, hogy mikor érkezünk meg abba a
szaros városba. Ha van egy kis szerencsénk, addigra az unokatestvéred úgy
kinyalja magát, hogy az összes tanácsost meg papot meg rohadt támogatót meggyőz
afelől, hogy tökéletes királynő, és akkor nekünk már semmi dolgunk.
–
Képzelem, mennyire boldog, amiért ezzel kell töltenie az időt.
Levi
vállat vont.
Nem
válaszolt.
Ellenben
Farlan…!
–
Ne vedd a szívedre a csípős megjegyzéseket, ez Levihoz tartozik. – Szelíd
mosolyra húzta a száját, és nem törődött az őt érő fenyegető pillantásokkal
sem; valamennyi lepergett róla. – Annyira régóta vagyunk már barátok –
folytatta bátran –, hogy pontosan tudom, mikor játssza meg magát. Most is ez
történt. Akár tetszik neki, akár nem, kedvel téged.
Eren
zavarba jött. Levi nem nézett rá, és közben mégis mintha a veséjébe látott
volna. Ezzel csak még jobban fokozta a zavarát. Megvakarta a tarkóját, és ismét
halkan nevetett egyet. Ez még gyorsabban az ajkára forrt, mint a korábbi, főleg
miután összeakadt a tekintete Mináéval. A lány a fejét csóválta és ingerültnek
látszott.
–
Ha sokáig szeretnél élni, akkor a helyedben nem folytatnám. – Végül csak ennyit
mondott, Farlan pedig elvigyorodott.
–
Ne félts engem – mondta –, tudom őt kezelni. – Kacsintott egyet, majd kibámult
az ablakon.
Eren
azon kapta magát, hogy vigyorgott. Próbálta magának bebeszélni, hogy nem a
hadnagyon való élcelődés csalta az ajkára, de percek múltán feladta a
küzdelmet: Farlannak köszönhetően visszatért a jókedve, és már az sem
érdekelte, hogy huzamosabb időt készülnek a fővárosban eltölteni. Az sem, hogy
mindvégig gardedámja lesz. Levi hadnagy vállalta el a felügyeletét, nem ő
kérte! Hát akkor legyen minden úgy, ahogyan ő szeretné! Ebben… senki sem
parancsolhatott a királyi család egyik tagjának, nem igaz? Még akkor sem, ha ez
a valaki egyszerre volt az emberiség legnagyobb árulója valamint utolsó
reménye…
Mire
megérkeztek a fővárosba, Eren megbánta, hogy nem időztek többet Yarckel
körzetben. Nem szakadt fel a sebe, de annyira megfogta az álom, hogy ültében
elbóbiskolt. A feje valamikor Farlan vállára esett, mert amikor magához tért,
egyből megérezte, hogy a férfi megfeszített testtel, egyenes háttal ült. Mina
és Kuklo is elaludtak, egyedül Levi és Farlan maradtak ébren. Noha hangosan nem
beszélgettek – valószínűleg azért, hogy ne ébresszék fel az alvókat –, mindketten
egymást bámulták és mintha szavak nélkül is remekül megértették volna, hogy a
másik mit szeretne. Levi éppen bólintott egyet Farlan kimondatlan kérdésére,
amikor észrevette, hogy Eren felébredt. A homloka kisimult, a szája sarka
felfelé kunkorodott; magába fojtotta a horkantását, majd az azt követő mosolyt
is. Nem mondhatni, hogy a hölgyek társaságában megemberelte magát, de valamiért
egyre kevesebbet szitkozódott, teljesen meglepve Erent. Sokkal jobban állt ez
neki, mint amikor a közömbösségbe kényszerítette az arcizmát.
–
Ne haragudj. – Eren suttogva kért elnézést Farlantól. Álmában a nyála is
kicsordult, Levi hadnagy horkantása kíséretében, sietős mozdulattal megtörölte
a száját, és nem győzött eléggé bűnbánó arcot vágni, ahogy a férfi barátja felé
fordult. Kész szerencse, hogy nem a hadnagy mellett ült! Így is bánta, amiért
nem Mina oldalán kellett helyet foglalnia (erről nem tehetett, szigorú
utasítások miatt került a lány helyett Farlan mellé. – Én tényleg nem akartam…
–
Semmi baj – vágott a szavába Farlan egy apró mosollyal az ajkán. Az ingére
sandított, de akkor sem látszott az arcán a harag. – Ne emészd magad ilyen
butaságok miatt. Ha zavart volna, szóvá tettük volna. – Eren azonnal Levi felé
kapta a fejét. Szóvá tettük volna? A
férfi őket bámulta, a ránc visszatért, ahogy töprengett valamin. Eren annyira
szívesen szeretett volna belelátni a fejébe. Vajon mire gondolhat éppen? Vajon…
mik lehetnek a gondolatai Erenről? Ezzel persze ismét saját magát hozta
zavarba. Ahhoz már nagyszerűen értett. Hogy ezt leplezze, gyorsan témát
váltott:
–
Megérkeztünk Mitrasba?
Levi
bólintott.
–
Eleget zötykölődtünk ezen a szar úton, nem?
–
Én élveztem. – Eren kihívóan nézett rá, ám az arcát továbbra is melegnek
érezte. Ez határozottan rontott a megjelenésén, de nem tehetett semmit, az
érzelmein nagyon nehezen tudott úrrá lenni. A gyomrát ideges izgatottság
rántotta görcsbe, és ahogy kisandított az ablakon, azt vette észre, hogy
időközben be is esteledett. Hát nem csoda, hogy elaludt! Hozzászokott, hogy az
elmúlt napokat ágyban töltötte; akkor hunyhatta le a szemét, amikor csak
akarta! Utoljára a gyermekkorában élvezett ekkora luxust! A gondtalan évek
alatt, amikor nem ismerte Zeke-et… Amikor édes tudatlanságban élt.
–
Azt nem csodálom – felelte Levi. Elhúzta a száját, miközben megmozdult, hogy
kinyissa a kocsi ajtaját. – Végigaludtad az egész utat. Így könnyű lehetett
élvezni, nem gondolod?
Eren
az ajkába harapva fojtotta el a válaszát.
Rohadék, gondolta,
de valamiért halványan el is mosolyodott. Nem a düh szólt belőle, hanem valami
egészen más. Talán most először nem vette annyira magára a férfi csipkelődő
stílusát. Ha figyelembe vette az eddigi dühkitöréseit – amikor szó szerint nem
tudta csillapítani a haragját –, hihetetlen, drasztikus változásnak bizonyult,
hogy ezúttal teljesen kontrollálta magát. Ez Levinak is feltűnhetett,
ugyanakkor nem tett rá megjegyzést. Ő is meglepődött, ez látszott a szemén, ám
inkább kiszállt a kocsiból és körbekémlelt. Valószínűleg a fogadóbizottságot
kereshette, ahogyan a beérkező kocsik és szekerek felderítői is. Eren nem látta
Erwin parancsnokot, azonban nem is mert nagyon mozgolódni, mert Mina és Kuklo
nem ébredtek fel rá, hogy megálltak.
Eren
úgymond „kettesben” maradt Farlannal, Minára és Kuklóra nem számíthatott. Kínos
volt, pláne azok után, hogy összenyálazta. Igaz, Farlan látszólag jót mulatott
rajta, de ki örült volna igazából? Eren biztosan nem, és a barátai sem.
Farlanban túlcsordult a jóindulat, ez lehetett az egyetlen magyarázat, hogy
miért nem támadt neki.
–
Te… miért vagy velem ennyire kedves? – Azért csak megkérdezte, nem bírta
megállni. Természetesen, ahogy kiszaladt a száján, megbánta, amiért
beszélgetést kezdeményezett.
Farlant
meglepte a kérdésével, sőt nemcsak a kérdéssel, magával a ténnyel, hogy vette a
bátorságot és megtörte a csendet. Nem egy olyan ember volt, aki könnyedén
felidegesítette Erent. (Szerencsére.)
–
Miért ne lennék veled kedves? Nem adtál rá okot, hogy megutáljalak.
–
De biztos nem örülsz annak, hogy velem kell töltened az idődet – erősködött Eren.
– Ezer más dolgod lehet. Tudom, hogy nem mindenki utazott velünk a fővárosba.
Néhányan visszatértek Trostba… Köztük a menyasszonyod
is – emlékezett vissza a csinos, vöröses hajú nőre, akit Isabelnek hívtak. Mina
és Isabel még Shiganshinában összebarátkoztak egymással, már ha a megjátszást
lehetett barátságnak nevezni. Eren azóta sem tudta, ki hogyan vélekedett róluk.
Sem Mina esetében, sem a saját barátai esetében, akikkel a munka révén
ismerkedett meg. Vajon minden csak színlelés volt? Vajon… a sok közös emlék is
csak egy volt a sok kötelezettségből?
–
Miattam ne fájjon a fejed – mondta erre Farlan. Elmosolyodott, majd nagyot
sóhajtott. – Nyilvánvalóan jobban szeretném, ha Isabel is velünk ülhetne ebben
a kocsiban, de… természetesen megértem, hogy neki más feladatot szántak. Lehet,
jobban is jártunk. Az ő jelenlétében biztosan nem tudtál volna ennyire jót
aludni. Ő nagyon szereti faggatni az embereket. Tudod, nagyon emlékeztetsz rá.
Eren
megpróbálkozott egy gyenge viccel:
–
Bocsánat, hogy nem vagyok csinosabb. – Kacsintott egyet és a szempilláját
rebegtette, Farlan pedig felnevetett. Mina és Kuklo rögtön felébredtek,
mindketten álmosan valamint összezavarodva pislogtak és kapaszkodtak egymásba.
–
Látod, Eren – törölte meg a szemét Farlan –, pont ezért vagyok kedves veled.
Gondolj bármit a Felderítő Egységről, a céljainkról, a terveinkről… Ítéld el
Erwin parancsnokot a drasztikus módszereiért… De Leviról ne gondolj rosszat.
Elmesélte, hogy miket mondtál neki a múltkor. Ő a legjobb barátom, nincsenek titkaink
egymás előtt… De úgy érzem, félreismered őt. – Eren megmerevedett, ahogy ezt
meghallotta. Félreismerném? Valóban? Farlan
felbátorodva folytatta: – Ő nem
olyan, mint amilyennek te látod – mondta sóhajtva. – Ha ismernéd a múltját,
másképp gondolnál rá, ebben biztos vagyok. Ő… nem mindig volt ilyen, amilyen
most. Régen, mikor még nem voltunk felderítők… – Észbe kaphatott, amikor Eren
előredőlve a térdére könyökölt, hogy jobban hallhassa, mert hirtelen elharapta
a mondatát. Sosem fejezte be, az arcából pedig kiszaladt a vér.
Eren
értetlenül ráncolta a homlokát.
Ingoványos talajra tévedtünk volna?
Mit akart mondani? Mi történt akkor, amikor még nem voltak felderítők?
Ha
lehetett hinni a pletykáknak, akkor Erwinnek köszönhetően került a Felderítő
Egységbe. Az első falakon túli expedíció kis híján tragédiába fulladt. Ekkor
még nem Erwin volt a parancsnok, Eren ennyit kiderített, a konkrétumokról
azonban valamiért mindenki mélyen hallgatott. Milyen tragédia? Mit tett Erwin,
amiért csatlakoztak?
Eren
semmit sem értett, de mindenáron ki akarta deríteni. Farlan persze pont ezt a
pillanatot választotta ki rá, hogy magába forduljon és elzárkózzon. A következő
másodpercben az is kiderült, hogy miért. Erent Levi előzte meg, a hangja hideg
volt és ellentmondást nem tűrő, kék szeme ezüstös szürkébe hajló.
–
Remélem, jót beszélgetettek. – Sem Erennek, sem Farlannak nem akaródzott
megszólalni, amit Levi egy elégedett, ugyanakkor kurta bólintással vett
tudomásul. – Azt hinné az ember, hogy ebben a szaros fővárosban egy
csettintésre ott teremnek, hogy tegyék a dolgukat, de hát ha megnézzük a
Katonai Rendőrséget, mi a szart akarnánk ezektől a barmoktól? Itt van a
fogadóbizottság. Szerencséjükre – tette hozzá végül sötéten. – Keljetek fel és
egy pisszenést se! A kurvanegyedet leszámítva mindenki húzza már a lóbőrt!
–
Kurvanegyed? – ismételte Eren.
Kuklo
álmosan, ásítva kérdezte meg: – Az mit jelent?
–
Semmi olyan, ami érdekelne – sietett a válasszal Farlan. – Menjünk.
Eren
elsőként szállt ki a kocsiból. Levi hátat fordított nekik, miután bejelentette,
hogy amott várja őket a fogadóbizottság, kövessék, amint kikászálódni, így a
sötétben, segítség híján majdnem hasra vágódott a saját ügyetlensége miatt.
Farlan, aki rögtön a nyomában ugrott ki, azonnal elkapta, majd Kuklo után
nyúlt, hogy Eren kisegíthesse Minát. Levi eközben néhány lépéssel távolabb
tőlük, karba font kézzel várakozott. Valami nagyon nem tetszett neki, és Eren
csak remélni merte, hogy nem haragudott meg Farlanra, amiért a múltjukat
ecsetelte. Nem bocsátkozott bele részletekbe, ám így is éreztette, hogy lenne
miről mesélnie. Ha Levi helyében lett volna, neki sem tetszett volna, hogy a
háta mögött így kibeszélik – főleg hogy az egyik az állítólagos legjobb
barátja. Szégyen.
–
Hol fogunk megszállni? Hol van Historia? – Bátor volt és csatlakozott a férfi
mellé. Sőt nemcsak odamerészkedett hozzá, meg is szólalt! Meg kellett, mert
Levi rápillantott ugyan, ám nem mondott semmit. Valakinek meg kellett törnie a
csendet, nem igaz?
Levi
vállat vont.
–
Az unokatestvéred szerintem ezekben a percekben hozzád hasonlóan csorgathatja a
nyálát alvás közben.
– Hé!
–
Fogalmam sincs, hogy alszanak a királynőcskék. – Levi nem foglalkozott a
közbevágásával. – Őszintén, az érdekel a legkevésbé. – Anélkül fejezte be, hogy
Erenre nézett volna, és ez rossz volt. Eren dühösen bámulta a hátát. Mert hát hogy nézzek az arcába, ha állandóan
a hátát mutogatja? El sem hiszem, hogy egy pillanatra kezdtem megkedvelni! Az
agyamra ment ez az egész! Még hogy ő meg a kedvesség? A nagy francokat!
–
Levi – hívta fel a figyelmet Farlan –, ott jönnek Petráék!
–
Remek.
Farlan
elmosolyodott.
–
Ne aggódjatok – mondta Minának (és Kuklónak) –, hamarosan lepihenhettek.
–
Oh… Persze, hogyne. – Mina fáradtnak látszott. Amikor Eren odalépett mellé,
hogy átvegye tőle Kuklót, aki majdnem visszaaludt, miközben odabújt a lányhoz,
halványan rámosolygott ugyan, de nem kezdett kérdezősködni. Alig állt a lábán,
és így Eren is annyiban hagyta a beszélgetést.
–
Jól van, Kuklo. – Eren magához ölelte a kisfiút. A gyermek kényelmesen
elfészkelte magát, karjával átölelve Eren nyakát, és mire Levi visszaérkezett
az osztagával, már mélyen aludt. Arra sem ébredt fel, hogy megindultak a fogadó
felé, ahol megszálltak. Levi ugyanis úgy határozott, nem lármázza fel a királyi
rezidenciát, hanem csak reggel, emberi órában látogatják meg Historiát. Eren
egyetértett vele.
–
A helyében én is azt javasoltam volna, hogy előbb csinálj valamit magaddal,
csak aztán mutatkozz emberek körében – jegyezte meg Oluo gőgösen. – Bűzlesz. –
Kivételesen nem harapta el a nyelvét, ami egyenesen csodának számított. Eld és
Gunther a szemüket forgatták, de nem kommentálták, Petra pedig, fején a
kötéssel odalépett Erenhez, és ciccenő hangot adott ki.
Eren
óvatosan megszagolta magát.
Ez egy idióta, gondolta.
Körülötte – Levi és Oluo kivételével, akik halványan elmosolyodtak a jelenetet
látva – mindenki nevetett. Petra megnyugtatóan tette a kezét a vállára.
–
Ne is törődj vele, Eren – mondta kedvesen. – Tudod jól, milyen.
–
Nem vettem magamra… – motyogta.
–
Akkor jó.
–
Hogy érzed magad? – Aggodalom suhant át az arcán, ezt észlelve Petra mosolya
kicsit elhalványodott. Komoly csillogás ülte meg a szemét, az ujjai egy
pillanatra figyelmeztetően szorosabban simultak a fiú vállára, hogy utána
ellazuljanak. Amikor megszólalt, a hangja gyengéden csengett.
–
Sérültem már meg súlyosabban is, Eren. – Nyugtatásnak szánta, semmi többnek.
Eren látta a szemén, hogy nem mondott igazat. Ez alkalommal nem pusztán
megsérült, hanem hogyha Eren nem változott volna át, hogy harcoljon az
óriásokkal, mindannyian meghaltak volna, köztük ő is. Mire a Felderítő Egység
többi osztaga megérkezett volna, csak óriásoktól hemzsegő romokat találtak
volna meg megcsonkított holttesteket, már ha a szörnyetegek hagytak is volna
valamit Levi hadnagy különleges egységéből. – Felesleges ezen törnöd magadat –
folytatta Petra. – Higgy nekem, ha azt mondom, hogy jól vagyok. Mellesleg… –
Ellépett tőle, a komolyság a szeméből nem tűnt el. – Köszönöm – mondta
meghatottan. – Megmentettél. Nemcsak engem, hanem mindenkit. Én… Tudom, hogy van benned jóság, Eren. Tudom, hogy az emberiségért akarsz
harcolni. Mi is emberek vagyunk. Mi… Egyformák
vagyunk, Eren. Nem kérem, hogy most rögtön higgy nekem – tette hozzá sietősen,
mikor észrevette, hogy Eren félbe akarja szakítani –, csak szeretném, hogy tudd
ezt. Gondold végig. Érzem, tudom,
hogy lassan meg fog változni a véleményed.
Eren
az ajkába harapott. Erre nem tudott mit mondani. Sosem örült még ennyire,
amikor Levi hadnagy kiadta az utasítást, hogy induljanak már; nem akarták
felhívni magukra a figyelmet, ráadásul így is többet időztek a kelleténél az
utcán, mint amennyit terveztek. Eren a királyi rezidenciára gondolt, és
összeráncolta a homlokát, ahogy ráébredt, nem tudja, pontosan hol szállásolták
el Historiát. Vajon az ál-Fritz helyét vette át vagy visszatért a Reiss család
birtokára? Fritz is meg a Reiss család is Mitrasban élt. Eren… emlékezett,
amikor annak idején elhaladtak a Reiss birtok előtt. Historia nem messze élt
tőlük, a nagyszüleinél. Frieda gyalog látogatott el hozzá.
A
fogadó a második utcában volt. Levi, miután pontos utasításokat adott a reggel
kapcsolatban, intett a kocsisnak, hogy menjen tovább, utána nekilátott, hogy
mindenkit a fogadó felé tereljen. Mitras merőben más volt, mint Shiganshina,
Erent azonban nem zavarták a különbségek. Amikor betértek, nem találkoztak
alkoholtól bűzlő, furcsa kinézetű alakokkal – a fővárosba érkeztek, nem vissza Shiganshinába vagy Trostba, a fogadó
tulajdonosai gondoskodtak az ilyenekről. Levi biccentett egy magas, a
megszokottnál elegánsabb ruházatú férfinak, és amíg Eren igyekezett minél
lassabban és óvatosabban mozogni, nehogy felébressze a karjában szunyókáló
gyermeket, egyeztettek a szobákat illetően.
Levi
osztagán kívül Farlan valamint Eren néhány „barátja”
– már ha nevezhette őket így – tartott velük. Sem Bertolt, sem Reiner nem volt
közöttük, ők induláskor Trost felé vették az irányt. Mikasa és Armin abban a
szerencsében részesült, hogy egy kocsiban utazhatott Erwin parancsnokkal
valamint Hanji osztagvezetővel. Erwin parancsnok külön érdeklődést mutatott
Mikasa és a képességei iránt, és mindenáron megpróbálta kiszedni belőle, hogy
mit értett azalatt, hogy mindezt a felmenőinek köszönheti. Persze a lány erről
csak annyit tudott, amennyit Zeke elárult Erennek, Eren meg továbbadta, így nem
szolgálhatott sok információval. Erennek ilyenkor mindig Levi jutott az eszébe:
a férfi emberfeletti ereje nagyon hasonlított Mikasáéra. Őrültség lett volna
azt feltételezni, hogy rokonságban állnak egymással, főleg, ha figyelembe
vette, hogy mennyire nem szívlelik egymást. Mikasa még mindig orrolt a férfira,
amiért az börtönbe vetette – teljesen jogosan, ha úgy vesszük –, utána pedig a
tárgyaláson… nem túl finoman győzte meg az embereket, hogy képes lenne maga alá
gyűrni Erent.
Valahányszor
visszagondolt arra a napra, el kellett húznia a száját.
Nem túl finoman? Milyen kedves
vagyok. Végül is… kitörte az egyik fogát. Úgyis visszanő, nem? Mintha ezzel mindent le lehetne rendezni!, háborgott
magában. És ha nem nőne vissza?
Fogadjunk, akkor is úgy megvert volna… És még csak védekezni sem tudtam! Ez az
ember… az őrületbe kerget.
Mina
hangja rángatta ki az elmélkedésből:
– Mi az, hogy nem lehetek vele egy
szobában? A menyasszonya vagyok!
–
Felőlem a kutyája is lehetsz. – Levi megrántotta a vállát, miközben hátat
fordított neki. – A legkevésbé sem érdekel. Mitrasban vagyunk, nem szegjük meg
a játékszabályokat.
–
De hát…
–
Mina, nem mindegy? – Eren fáradtan vágott közbe. – Majd máskor egy szobában
leszünk. Most te is alig állsz a lábadon, nem? Értelmetlen ezen vitatkozni.
Menjünk, aludjunk egyet, aztán reggel, miután beszéltünk Historiával… –
Lehalkította a hangját, amikor észrevette, hogy Kuklo fészkelődni kezdett az
ölelésében. – Ne vitatkozzunk – mondta szelídebben. – Felkeltjük Kuklót.
–
Erennek igaza van – bólintott Armin. – Nem fontos, hogy ki kivel alszik. – Ő is
kimerült az utazás miatt, és mint azt később elárulta, egyikük sem tudott
aludni, hiába próbálta őket rávenni Erwin parancsnok. Az út így hát nálunk nem
néma csendben telt, hanem beszélgetéssel, mind Erwin parancsnok, mind Hanji
osztagvezető kérdezgetett; Armin úgy nyilatkozott róluk, hogy „zseniálisak”. Ezt arra értette, hogy
mindketten az átlagnál magasabb intelligenciával rendelkeztek, ezért a
társalgásuk sem hétköznapi nyelvezeten szólt. Mikor szóba kerültek Hanji
kutatásai, Mikasa először követni sem tudta őket, kicsivel kapcsolódott csak be
a beszélgetésbe, az érvelés részét meg inkább Arminra bízta.
–
Jól van – adta meg magát Mina. – Akkor mit javasoltok? Mi legyen Kuklóval?
–
Miért nem vitte magával az anyja? – morgolódott Oluo. – Miért nekünk kell
pesztrálnunk őt is?
–
Valami problémád van az unokaöcsémmel? – Eren a fogát csikorgatva kérdezte. –
Ha igen, akkor mondd a szemembe! – Csak azért nem emelte meg a hangját, mert a
gyerek nem aludt annyira mélyen, hogy ne ébredjen fel egy hangosabb
szóváltásra.
–
Senkinek nincs problémája vele – avatkozott közbe gyorsan Farlan. – Oluo csak…
–
Nem tudja befogni a száját – vágta rá Eld. – Megszoktuk. Ne törődj vele.
–
Hát hogyne… – Eren váratlan dühe nem akart csillapodni. Nemcsak
fáradtnak érezte magát, hanem a feje is nagyon fájt. Legszívesebben bedőlt
volna az ágyba, és másnap reggelig fel sem kelt volna. Alig várta már, hogy
vége legyen a civakodásnak, amit Mina kezdeményezett, amikor Levi bejelentette,
hogy ő alszik Erennel, Levi pedig folytatta azzal, hogy nem érdekelte a lány
véleménye. Úgy tűnt, sosem fognak dűlőre jutni.
–
Akkor hogy leszünk egy szobában? – lépett melléjük Mikasa. – Ha így folytatjátok,
ránk hajnalodik és egy szemhunyásnyit sem fogunk aludni.
–
Ti velem lesztek egy szobában – mondta erre Petra. – Ugye, Levi hadnagy?
–
Pontosan – biccentett a férfi. – Hanji, te is velük leszel.
–
Óóó, hát ez csodálatos! –
lelkendezett Hanji. – Mindig is vágytam egy…
–
Bármire is, lényegtelen.
–
De Leviiiii!
–
Kész vagyon ez a hely. – Levi nem tulajdonított neki jelentőséget, sötéten
méregette az elegánsan öltözött tulajdonost. A szemét forgatta, mikor az
félrekapta a tekintetét, annyira megijedt tőle. – Nem foglaltam annyi szobát,
majd’ elalszunk egymás hegyén-hátán.
–
Vagy mehetnénk Historiához, ha ennyire nem tetszik a költekezés – vágta rá
Eren. Sejtette, hogy Levi azért is ragaszkodott a fényes nappalhoz, hogy a
Katonai Rendőrség megnyugodhasson az őrizete felől. Ha az éjszaka közepén
állítottak volna be, a végén még azzal vádolták volna a Felderítő Egységet,
hogy titokban csempészték be „az óriássá változó fiút” a fővárosba. Az ott élő
emberek egyenesen halálra rémültek volna egy ilyen hírtől, és Eren bizonyosan a
címlapra került volna, mint mikor a tárgyalásának időpontját tűzték ki. Nem
olvashatott újságot, az őrök viszont előszeretettel ecsetelték, hogy milyen
jelzőkkel illették bennük. Valahogy egyik sem találta el igazán a
személyiségét, hiszen senki sem ismerte őt, ám nem adta meg az örömöt, hogy
panaszkodni lássák, egyik őrnek sem – így is jót szórakoztak a nyomorán.
–
És így a gyerektől is hamar megszabadulnánk – fűzte hozzá Oluo rögtön, akit
szintén nem boldogított a gondolat, hogy a fogadóban kell éjszakázniuk, és
akinek a leginkább nem tetszett, hogy Historia nem vitte magával a gyerekét. –
Két legyet egy csapásra. Miért is vagyunk még itt? – tárta szét a karját. –
Minden pofonegyszerű!
–
Ó, hogy fogd már be! – sóhajtotta erre Petra. Ha egy kocsiban utaztak volna,
Eren biztosra vette volna, hogy Kuklo egy szemhunyásnyit sem aludt volna az
állandó babusgatástól; a lány első látásra megkedvelte a csendes, magában
eljátszó kisfiút. Kuklo és Eren már abban nagyon hasonlítottak, hogy egyiküknek
sem voltak barátai gyermekkorukban – vagy legalábbis annak meghatározó
részében. Eren is kilenc évesen szerezte be az első barátját Armin személyében.
– Hagyjuk az ötleteket gyártását, gyerünk, menjünk aludni! Igen, Oluo, ezt
elsősorban neked mondom! Te vagy az, aki mindig a legtöbb konfliktust kelti!
–
Ez nem igaz!
–
Dehogynem! – mondta kórusban Gunther és Eld, mire Petra elégedetten húzta ki
magát.
–
Én megmondtam – dörmögte maga elé.
Kuklo
éppen akkor, amikor szedelőzködtek volna, bezzeg felébredt – és nemcsak felébredt, sőt mi több: ragaszkodott hozzá és követelte, hogy Erennel aludjon. Ennek
egyszerű oka volt: valahányszor nem tudott elaludni, vagy Historia ágyába
kérezkedett be, vagy Erenébe. Egyikőjük sem tudott nemet mondani neki. Eren abból
a szögből, ahogy elhelyezkedett, nem látta Levi arcát, de el tudta képzelni,
hogy milyen arcot vághatott, amikor eljutott a tudatáig a kisfiú lelkes,
kérlelő hangja.
–
Azt hiszem, ezt túltárgyaltuk. – Hanji úgy vigyorgott, mintha előrehozták volna
a szülinapját. – A többit hagyd Erwinre, ő majd elsimítja a galibákat, amiket a
viselkedéseddel okoztál, Levi. Ami meg titeket illet, részemről jó éjszakát
mindenkinek. – Nagyot nyújtózkodott, majd elnyomott egy ásítást. – Hamar itt a
reggel, úgyhogy senki se csicseregjen sokat! Pápá!
Levi
szó nélkül megindult a szobájuk felé. Eren a barátaira nézett. Nyomott egy
gyors csókot Mina homlokára, Mikasának meg Arminnak pedig bólintott. Egy sóhaj
kíséretében, Kuklót magához ölelve gyorsan felzárkózott a hadnagy mögé.
A
fogadó emeleti részén szállásolták el őket, a lépcső alig nyikorgott csak a
csizmájuk alatt. Látszott, hogy a belső falon belül kerestek maguknak szállást,
Eren sem dohszagot nem érzett, sem más bűzt. Valószínűleg minden nap
szellőztethettek és minden vendég után ágyneműt cseréltek; ilyesfajta a luxust
Shiganshinában nem tapasztalhattak.
Eren
nem bánta a kényelmet. Mire Farlan is megérkezett, lerúgta magáról a csizmáját,
és csak annyit kérdezett, hogy biztosan nem származik belőle probléma, ha
megosztják az ágyat. Levi nagyvonalúan annyival felelt, hogy nem, ő amúgy sem
aludt sokat, Farlan pedig nem forgolódott sokat álmában, és állítása szerint
ilyenkor semmivel sem lehetett felkelteni. Eren azért remélte, hogy ezzel nem
túlzott, őt ugyanis… elégszer gyötörtök már rémálmok, hogy ne legyen egy perc
nyugta sem. Olyankor, ha túl sokat mocorgott, Mina többnyire felkeltette.
Előfordult olyan eset is, hogy többé nem feküdt vissza a lány mellé, hogy
kettőjük közül legalább ő aludjon egy keveset, ha már neki nem sikerült. Nem
hiányzott, hogy az együttalvás nehézségeit most Farlannal és Levijal is
gyakorolja.
Reméljük, ezúttal nem lesz ilyen
gond, gondolta sóhajtva, miközben Kuklóval óvatosan az ágy
jobb oldalára hengeredett. Kuklo teljes testével hozzásimult, Eren pedig
átvetette a karját, úgy ölelte magához védelmezően. Érezte, amikor az ágy
besüppedt; Farlan hangtalanul csusszant a takaró alá, és egy csendes „Jó éjt!” után, alig negyedóra múlva
elnyomta az álom. Halkan hortyogott, Eren tágra nyílt szemmel hallgatta. Levi
hadnagy az ablakhoz húzta a székét, és a fejét az üvegnek döntve pihent. A
tulajdonos felajánlott neki egy pótágyat, azonban nem fogadta el. Annyira kevés
alvásra volt szüksége, hogy időpazarlásnak tartotta, hogy még ágyat cipeltessen
be magának.
Eren
irigyelte, amiért ha keveset is aludt, egyáltalán nem viselte meg. Bezzeg őt!
Ahogy nyitott szemmel feküdt és ölelte Kuklót, egyszerűen tudta, hogy csak órán
múltán fogja magával rántani az álom, akkor viszont gyorsan és ijesztően, és a
torkát a kétségbeesés fogja kaparni, amikor magához tér. Nem hiányzott, ahogyan
az azt követő kimerültség sem.
–
Miért nem alszol? – Levi hadnagyot nem tudta megtéveszteni, hiába színlelt
alvást. A férfi nem nézett rá, mégis észrevette, hogy nem aludt el. – Látom
rajtad, hogy fáradt vagy. Mi nyomaszt? A démonjaid?
Eren
nem válaszolt, összeszorította inkább a fogát.
Magam sem tudom, gondolta.
–
Hűvös ez a mai éjszaka. – Mintha nem zavarta volna, hogy Eren arra sem vette a
fáradságot, hogy megválaszolja a kérdését. – Hűvös, de szép – folytatta lágyan,
elgondolkodó hangon. – A csillagok… fényesen
ragyognak.
Eren
kicsúszott a takaró alól. A csillagok… valóban gyönyörűek és fényesek
voltak. Kuklo elfoglalta a helyét – a takaróját és a párnáját, és az ujját a
szájába véve folytatta tovább az alvást. Erent nem zavarta többé. Levi hadnagy
nem állított valótlant azzal, hogy hűvös volt az éjszakájuk, borzongva
telepedett le mellé, de valamiért nem akart takaró után nyúlni. Ő is csak nézte
az égboltot, mintha abban reménykedett volna, hogy az majd meghozza a várva
vált álmot, legyen az bármilyen szörnyű is.
Levi
hadnagy nem erőltette a beszélgetést. Csak ültek egymás mellett, egy pillantást
sem vetve a másikra, és ez így pont jó volt. Biztonságos.
Eren
sok mindent szeretett volna mondani, de nem tudta, hogyan kezdjen bele. Talán
ezért is hallgatott. Könnyebb volt hallgatni és várni, hogy valami történjék,
mintsem azon rágódni, hogyan vezesse fel és vajon a hallgatóság mit fog hozzá
szólni. A hadnagy nem egy olyan ember volt, aki azonnal ítéletet alkotott… Eren
mégsem mert kockáztatni. A csillagokat bámulva arra gondolt, vajon mit
csinálhatnak most a Titánok… A barátai.
Bertolt, Reiner és Annie annyira távol voltak most tőle… és Zeke… Ő még távolabb. Historia és az
édesanyja, Carla meg annyira közel…
Újabb
remegés futott végig a testén. Lehunyta a szemét, s érezte, hogy kezdett
elálmosodni. Nem fárasztotta magát azzal, hogy visszamásszon az ágyba, ott, az
ablaknál ülve próbált meg elaludni. Valahogy nyugtatóbb volt. Túl sok időt
töltött ágyban, párnák között fekve, hogy felépüljön a sérüléséből, egészen
belegémberedett. A remegése… a didergése tulajdonképpen
nem akart megszűnni. Az érintés könnyed volt és gyengéd, Eren hirtelen kellemes
melegben találta magát. Hunyorított és nem is tudta, mit várt igazán… Ölelő
karokat? Túlzás. De azt, ami történt… Azt sem.
A
Felderítő Egység zöld köpenye – Levi
hadnagy köpenye – puhán simult a vállára, megmentette a további
borzongástól. A férfi megint nem mondott semmit, úgy viselkedett, mintha mi sem
történt volna.
Hát jó, gondolta
Eren. Ha nem történt semmi, akkor nem
történt semmi. Az ajka mégis árulkodó, hálás mosolyra húzódott, és ezt Levi
is láthatta a szeme sarkából, ha látni akarta. Eren már semmiben sem volt
biztos. Egyet tudott: azt, hogy végre nem fázott.
És
ez pont így volt jó.
**
* **
Historia
a Reiss család egykori birtokán rendezte be királyi otthonát. Mire eljött a
reggel, felkészülten, haját egyszerű, ugyanakkor szigorú kontyba csavarva várta
őket; éveket öregített vele a megjelenésén. Sápadtnak tűnt és mintha fogyott
volna – Eren az állandó idegeskedésre meg a megannyi teendőre fogta, éppen
ezért egy cseppet sem repesett az örömtől, amiért újabb terhet pakoltak a lány
vállára. Az arca ugyan felragyogott, amikor megpillantotta Kuklót Eren
karjában, de tudta, mi a dolga, így kivárta, amíg Eren a kísérői körében
odasétál hozzá. Katonák őrizték a biztonságát, a Katonai Rendőrség
természetesen, lusta életmódjuk ellenére a tiszteletét tette. Levi gyorsan Eren
fülébe súgta, hogy valószínűleg azért, hátha találnak valami hibát, amire
hivatkozva a magukénak követelhetik őt. Már a tárgyaláskor is minden erejüket
bevetették, hogy megkaparintsák az „óriást”, ahogyan ők fogalmaztak, és annak
sem örültek, hogy pont Eren unokatestvére lett a királynőjük. Néhányan közülük,
különösen azok, akik magas beosztásúak voltak, összesúgtak Historia háta
mögött, és hol őt is óriásnak titulálták, hol az óriások fattyának. Egészen
elképesztő, őrült teóriákat gyártottak a Reiss családról és az óriássá változás
képességéről, Eren kínjában nevetett, amikor hallott a sok közül néhányat.
Hajmeresztőek voltak és nevetségesek. Az emberi ostobaság vitathatatlanul
terjedt a világban.
–
Gyere, Eren. – Historia fojtott hangon szólította meg, miután átvette tőle a
gyermekét. – Menjünk beljebb, ott kevesebb a kíváncsi tekintet.
–
Hogy bízhatjuk a városunk irányítását egy olyasvalakire, akinek a rokona egy
egész fal pusztulását okozta?
–
Honnan tudjuk, hogy ez a gyerek vagy a fattya nem az emberiség árulója?
–
Nem kell ilyen királynő!
Azok,
akik ellenezték Historia trónra kerülését, hangosan adtak hangot a
véleményüknek. Historia összepréselte az ajkait, és amikor elkapta Eren ökölbe
szoruló kezét, finoman hozzáérintette a vállát. A fejét rázta, ahogy
találkozott a tekintetük, és Eren, bármennyire is szeretett volna reagálni a
kiabáló férfiak kommentjére, hallgatott a kimondatlan utasításra. Historiának
igaza volt abban, hogy jobb, ha minél előbb távoznak. Együtt lépték át a Reiss
család házának küszöbét, és egy pillanatra mindketten megtorpantak.
Erent
megrohamozták az emlékek, amik nem az övéi voltak.
–
Sajnálom, Historia – mondta a lánynak, aki nem kérdezett semmit; értette, mire
vonatkozott a bocsánatkérés. Vagy legalábbis azt hitte, értette. Tulajdonképpen annyi mindenre vonatkozott, hogy
összeszámolni sem lehetett! Eren az apja bűneire gondolt, és arra, hogy
Historia sosem nevezte meg, ki lopta el az erőt a nővérétől. Ha sejtette is,
sosem kérdezte meg. Félt volna feltenni a kérdést? Talán. Mert az igazság, gondolta Eren keserűen, az fáj a legjobban. Pont ezért hallgatok el annyi mindent… és ugyanez a
logika vezérelte Zeke-et is. Jobb, ha én sem tudok mindent… Különben
beleroppanok. Így is… túl nagy a teher. Alig bírom el.
–
Ahhoz képest, ami itt történt… – Historia elharapta a saját mondatát. – Voltam
a szobájában – folytatta halkan. – A ruhái… még mindig ott vannak a
szekrényben. A kalap… A fésű… Minden olyan, mintha még mindig… – Megremegett a
hangja. Felszegte a fejét, lenyelte a könnyeit. Erős lány volt, Eren nem
féltette. – Csak a por lepte be – fejezte be végül csendesen. – Minden
változatlan.
–
Beköltöztél oda? – Eren remélte, hogy Historia nemmel fog felelni. Látszott
rajta, hogy már az is megviselte, hogy átnézte a családja holmiját. Egyedül a
nővéréhez állt közel, a többi testvérével soha sem találkozott, és mégis…
valamilyen módon mindegyikkel törődött, azokkal is, akiket nem ismert. Még Lady
Reiss szobájában is elérzékenyült, mint az később kiderült, pedig a Lady csupán
a mostohaanyja volt. Az ő halálán is nehezen tette túl magát.
Historia
szerencsére a fejét ingatta.
–
Nem tudtam… Voltak vendégszobák… Az egyikben alszom. Ez a ház… hatalmas, Eren.
–
Látom – suttogta erre a fiú.
–
De ha te szeretnél… – Historia bizonytalanul intett. – Nem bánom – mondta. –
Talán te… találsz valamit, amit én nem. Próbáltam keresni valamit… ami az
édesanyádé. Ő most az egyik szobájában pihen. Kicsit… sokkolódott, amikor
megérkeztünk. Azt hiszem, feltörtek benne az emlékek. – Historia ugyanolyan
tétova hangon folytatta; látszott rajta, hogy bántotta, amiért felzaklatták
Carlát.
–
Ő… jól van? – Eren továbbra is csak suttogni mert. Hirtelenjében nem tudta,
vajon melyik szobában szállásolták el az anyját, és rettegett a gondolattól,
hogy felébresztik. Mielőtt követték volna Historiát a fővárosba, Erwin
parancsnok biztató hírekkel szolgált: egy új orvosságot kezdtek adni Eren
édesanyjának. Ha a szív bánatát nem is tudta meggyógyítani, a testet igen. Eren
éppúgy bizakodott, ahogyan Historia.
Historia
halványan elmosolyodott.
–
Igen – mormolta Kuklo hajába. – Köszönöm, hogy siettetek. Örülök, hogy te is
jól vagy, Eren. Alaposan rám ijesztettél… Azt hitten… Csak egy pillanatig…
Aztán… – Megrázta a fejét, halkan felsóhajtott. – Mindegy – mondta. – Nem
fontos. Kérlek, nagyon ügyelj magadra. Most már nemcsak a te zseniális
tervedről van szó… A mi helyzetünket is figyelembe kell venned. Hiába vagyok
királynő, ha a Felderítő Egység meg a Helyőrség kell védelmezzen. A Katonai
Rendőrség… meg néhányan a fővárosból minden követ megmozgatnak, hogy
eltávolítsanak a posztomról. Én… nem arra születtem, hogy uralkodjak, az a
nővérem feladata lett volna, őt meg… gondolom, valamelyik féltestvérem követte
volna. Én… nem vagyok királynőnek való, ugye tudod?
–
Pedig szerintem jó úton halad – csendült fel hirtelen egy barátságos hang. Gunther
volt az, megkerülte Petrát és Oluót, akik lépten-nyomon összekaptak valamin
(pontosabban Petra valamibe mindig belekötött, igaz, abszolút jogosan), így zárkózott fel Erenhez és
Historiához. Levi hadnagy, aki éppen Farlannal sugdolózott, és valahányszor
Hanji a hátára csapott, ingerülten pillantott hátra a válla fölött, nem tette
szóvá, hogy közelebb került a két fiatalhoz. A Historiát követő katonák annál
inkább, Erwin parancsnok jelenlétében azonban nem mertek cselekedni, csupán
kérdezni. Historiát nem zavarta, hogy társaságuk akadt, és miután engedélyezte
Gunther jelenlétét, a testőrei sem akadékoskodtak tovább.
–
Úgy gondolja? – kérdezte a férfitól csendesen. – Egyelőre… semmit sem
csináltam, azon kívül, hogy többször is megjelentem nyilvánosan. Úgy érzem,
bárhogyan is próbálkozom, nem fognak elfogadni.
–
Ez még csak a kezdet – szólt közbe Erwin parancsnok is szelíden. – Biztos
vagyok benne, hogy nagyszerű királynő válik belőled, Historia.
–
Köszönöm, parancsnok úr. – Historia elpirult. Félrefordította a fejét, és
inkább Erenre nézett. Eren tudta, hogy azért, mert be akarta fejezni a
beszélgetést. Azzal is tisztában volt, hogy Historia legnagyobb támogatóját Nick
lelkész személyében találták meg – a falakhoz imádkozó templom elkötelezett
híveként arra sarkallta társait, hogy fogadják el és tiszteljék az egyetlen,
igaz királynőt, a falak törvényes uralkodóját. Ők olyasvalamiket is tudtak, amiket
mások (akik nem voltak tagjai ennek a vallásos gyülekezetnek) nem. Eren egészen
kíváncsi lett rájuk. Vajon mennyit tudhattak? Az igazság egy töredékét? A
teljes igazságot? Mennyire ismerik a három fal történetét?
–
Historia királynő. – Az egyik katona – testőr,
pontosított Eren –, aki örök hűséget fogadott Historiának, miután
megkoronázták, bátorkodott magához ragadni a szót. Historia a szeme sarkából
pillantott rá. Sokat változott azóta, hogy Eren utoljára látta. Teljesen
máshogy viselkedett az emberekkel. A félős lány, aki inkább szeretett a
háttérben meghúzódni, végre vállalta a felelősséget (a nevével együtt), és
büszkén rá, hogy a Reiss család tagja, nekilátott, hogy átszervezze a falakon
belüliek életét.
–
Igen?
–
A megbeszélés – emlékeztette. – Azt követően nyilvánosan is meg kell jelennie…
Az unokatestvére valamint a nagynénje társaságában – tette hozzá csendesebben.
Eren arca megvonaglott a gondolatra.
Historia
komolyan bólintott.
–
Mindhárman ott leszünk – biztosította a férfit. – A nagynéném rövidebb időre,
hiszen az egészségügyi állapota miatt nem engedheti meg magának, hogy
huzamosabb ideig távol legyen az ágytól. De Erennel feltétlenül maradunk. –
Erenre sandított, a fiú pedig vissza rá. Mi
a franc, Historia? A lány semmit sem említett neki, de még a flancos
Felderítő Egység sem. Hogy ezt mikor ötlötték ki, rejtély volt.
–
Biztos vagy benne, hogy…
–
Eren, nincs más választásunk. – Historia nem akart vitatkozni. A hangja is
fáradtnak tűnt, nemcsak a teste. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, nem
sokat aludhatott az éjjel. Ennyi erővel
simán felébreszthettük volna, húzta el a száját Eren. – Vannak
kötelességeink – folytatta eközben a lány –, amiket teljesítenünk kell. Az
emberek választ akarnak kapni, meg kell hát nekik adnunk, jól sejtem, Erwin
parancsnok?
–
Igen – felelte a szőke férfi. – De ügyeljetek rá, hogy mit fogtok nekik
elmondani.
–
Az igazság egy töredékét – vágta rá Eren. – Az a legegyszerűbb.
–
A családunk eredetét – pontosított Historia. – Ősi jogot formáltam erre a
trónra. A nővérem hagyatéka… Semmit sem hagyunk kárba veszni. Nem érdekel,
hányan fognak továbbra is küzdeni ellenem. Nem érdekel, ki akar megállítani, az
sem, hogyan. Ha nem is születtem királynőnek, majd azzá fogok válni. Historia Reiss vagyok, a falak uralkodója. Frieda utódaként tudom, mit kell tennem, és azt is tudom,
hogy mindenben élvezni fogom az unokatestvérem támogatását.
–
Úgy van – szusszantotta Eren elégedetten. – Én mindvégig melletted leszek,
Historia. – Örült, amiért a Felderítő Egység nem szólt bele a társalgásukba.
Úgy tudott beszélgetni az unokatestvérével, hogy teljesen kizárta őket, mintha
ott sem lettek volna. Pedig mindvégig ott voltak. Levi hadnagy és az osztaga
mindenhová követték. Így is néhányan azt követelték, hogy Erent láncra verve,
bilincsben kísérjék a Sina falon belül – és még így is fennállt annak a
veszélye, hogy óriássá fog változni és mindenkit lemészárol.
És teljesen jogosan félnek tőlem, gondolta
keserűen. Megszámolni sem tudom, hány
embert küldtem a halálba, miközben mindezidáig segítettem őket… A Titánok
valódi célja, az a mögöttes cél nem is annyira szép és nemes, mint azt
gondolnánk… Csak e köntös mögé bújtattuk, hogy ne keltsünk gyanút. Azt akartuk,
hogy az emberek tudják, kiktől érkezett a támadás. Hogy ne csak úgy
emlegessenek bennünket, mint két óriást… Mi különbözünk azoktól az eszeveszett
szörnyektől, akik a falakon túl ostobán próbálnak feljebb jutni. Nem vagyunk
deviáns példányok sem. Valami mások vagyunk.
Eren
tudott dolgokat – de még ő sem tudott mindent. Készen állt rá, hogy megossza az
igazság egy részét az emberekkel; egyre többen utaztak a fővárosba, hogy a
saját szemükkel nézhessék meg maguknak az alacsony királynőt valamint annak
unokatestvérét – a fiút, aki képes felvenni egy tizenöt méteres óriás alakját.
Vajon… hogyan lehetséges mindez? Eren az apjára gondolt, a könnyekre és a
remegésre, és arra, hogy belédöfte az injekciót. Aztán kezeket látott, amik
kétségbeesetten nyúltak felé, s a rettegés ízét érezte, mely őrült tempóban
kaparta végig a torkát, a sikoltást… aztán azt, hogy roppannak a csontok,
szakad a hús. Temérdek vér, emésztő fájdalom… Majd sötétség. Eren magához tért,
és az apja szemüvegét talált maga mellett, meg megcsonkított végtagokat… És a
kulcsot a nyakában. És akkor semmit sem értett. Azt sem, hogy egyáltalán hova
került. Shadis talált rá, ő vezette haza, és otthon nem várta az apja, csak a
kétségbeesés. Az anyjára a szívbajt hozta az eltűnésével. Le kellett ültetni, s
Shadis mindvégig mellettük maradt.
Sokat köszönhetünk neki, mosolyodott
el Eren. Nélküle… összetörtünk volna.
Shadis
most sem hagyta őket magukra. Ahhoz képest, hogy az újoncok kiképzésével
foglalkozott mindezidáig, miután megfosztotta magát a parancsnoki címtől,
önként vállalkozott, hogy Historia királynő testőrévé váljon. A kiképzést
másvalakire bízta. Tulajdonképpen azt mondta, nála alkalmasabb embert, hogy
megvédje a Reiss család tagjait, aligha találnak. Eren tudta, hogy elsősorban
nem Historia miatt tette ezt, hanem Carlára gondolt, amikor megfogalmazódott
benne az elhatározás. Azelőtt is szerette Carlát, hogy Grisha feleségül vette volna,
s azután is szerette. Az érzés sosem múlt el.
Historia
vendégszobát készítetett elő, Eren azonban azon kapta magát, hogy Frieda Reiss
szobájában ácsorog a tükör előtt. Az emlékeiben, amiket a lánytól örökölt,
ugyanabban a pozícióban helyezkedett el. Megérintette a fésűt, és elgondolkodva
emelte a hajához. Frieda Reiss arca éppolyan döbbent volt az emlékben, mint
most az övé.
Vajon mit láthatott?, tűnődött.
Vajon… engem látott?
–
Rossz érzésem van, hogy betolakodtunk ebbe a szobába – mondta eközben Gunther
suttogva. – Ez az előző uralkodóé volt, nem?
–
Kihagytad azokat az éveket, amikor Historia apja uralkodott. – Eren visszatette
a helyére a fésűt. Frieda szobája tágas volt és gyönyörű, az ágya kényelmesen,
az ablakból pedig remek kilátás nyílt. Ahogy Historia állította, minden
érintetlen maradt. A ruhák, a dolgai, mindene. A könyvek szerteszét szóródva.
Historia
semmihez sem mert nyúlni, Eren viszont annál inkább. Figyelmen kívül hagyta a
háta mögötti ideges sugdolózást – sem Gunthert, sem Oluót ugyanis nem
boldogította a tudat, hogy Eren az elhunyt királynő szobájában szándékozik
maradni a fővárosban való tartózkodás alatt –; letérdeltek a könyvek mellé. Nem
szeretett olvasni, hallgatni Armint azonban, hogy miről olvasott, annál inkább.
Armin kettőjük helyett olvasott, és ha talált valami érdekeset, mindig
megmutatta Erennek, hogy kibeszéljék. Például a nagyapja régi könyveit,
melyekben a falakon túli világról írtak: a lángoló vízről, a jeges tájakról… az
óceánról. Eren látni akarta őket. Az összeset.
A
tükörképét figyelte, az elszántságát az arcán, mely aztán rémületbe csapott át.
Frieda is hasonlóan nézett. Eren egyre csak arra tudott gondolni, hogy valahogy
kapcsolatba kerültek egymással. Frieda őt
látta, az ő emlékeit, s most Eren
ugyanazt tapasztalta meg.
Tisztán
hallotta a lány hangját a fülében: – Az
én emlékem a te emléked. Mindenem a tiéd, mert mi így lettünk egyek. – Szelíd
könyörgésbe csapott át a remegés, ugyanazokat a szavakat mondta, amiket egykor
Eren apja zokogott neki. Ugyanarra kérte, amire Grisha Jaeger kérte őt. Ő nem
tudta teljesíteni, de… talán Eren. – Kérlek,
ments meg bennünket! – szólította fel esdekelve. – Kérlek, szabadíts fel valamennyiünket… mielőtt… az egész világ…
mielőtt… – Mielőtt mindenki meghalna, igaz? Mielőtt mindenki a pusztulásé nem
lesz? Eren lenyelte a könnyeit, nem mutathatta ki a különleges osztag
előtt. Nem alázhatta meg magát ennyire, hiszen így is mutatott már valamit az
elesettebb oldalából. Hiába próbált keménykedni, az évek, a hazugságok… az
igazság… minden megőrjítette.
Észre
sem vette, Levi hadnagy mikor mozdult el a szoba küszöbéről. Egyszer csak
mellette termett, a kezét pedig a vállára simította. Az érintés egyszerre volt
megnyugtató és józanító, azonnal észhez térítette Erent.
–
Eren, jól érzed magad?
–
Fojtogatnak az emlékek. – Eren őszintén felelt, nehezen préselte ki magából a
szavakat. Ahogy az ajtó felé sandított, látta, hogy az osztag valamennyi
tagjának arcán aggodalom suhant át. Még Oluo is. Mosolyt akart erőltetni az
arcára, hogy megnyugtassa őket, de egyszerűen képtelennek érezte magát. Talán
mégsem volt annyira jó ötlet, hogy Frieda szobájába látogatott… De a könyvek…
Az
egyiket nyitva felejtették. A kacskaringós szövegtől bal oldalt kép mutatta,
amint egy sötét hajú lány alkut köt egy köpenyes szörnyeteggel. A kezében alma
pihent. Eren az átokra gondolt, ami ezzel elődről utódra szállt kétezer év
távlatában. A lány Ymir Fritz volt, a szörnyeteg pedig maga az ördög.
Zeke
sokszor elmesélte a történetüket: Ymir Fritz ennek az alkunak köszönhette az
erejét, az óriások erejét. Ő volt az első óriás, s halála után – tizenhárom
évet kapott mindössze – kilenc utód testében élt tovább az ereje. A Kolosszális, a Páncélos, a Nőstény, a
Támadó, a Bestia, a Marcangoló, a Hordár, a Háború Pörölye és az Alapító,
idézte fel Eren a neveket, amiket Zeke-től hallott. A Titánokat. Ezek közül a legnagyobb erőt, a Koordinátor erejét, aki megalapította az óriások világát, Ymir
Fritz leszármazottai vitték tovább, a királyi család – azaz a Fritz család.
Fritzék
egészen a három fal megépüléséig éltek ezalatt a név alatt; akkor, amikor
Mária, Rózsa és Sina védelmezően körülölelte az embereket, megváltoztatták a
nevüket Reissre, álkirályt hagytak
maguk mögött és megőrizve nemesi pozíciójukat, elvonultak a nyilvánosság elől.
Továbbra is ők uralkodtak, az álkirályt bábuként mozgatták a háttérből, s csak
nagyon kevesen tudtak róla, hogy kik is ők valójában.
Minden így kezdődött, gondolta
Eren, miközben végighúzta az ujját Ymir Fritz alakján. Neked köszönhetőem ezt az átkot. Egyszerre áldás és átok… Egy remény,
hogy megmenthetjük az emberiséget… Ugyanakkor ez a falakon belüliek végzete is.
De vajon mi a helyes? Mit kell tennem, hogy a helyes döntést hozzam meg? Hogy
csináljam, hogy senkimet se veszítsem el? Hogy… Mit… Hogy csináljam, hogy ne
ismétlődjön meg minden hiba? Hogy ne kezdődjön el minden elölről?
–
Ez lenne az? – Levi letérdelt mellé, magához húzta a könyvet. Eren keserűen
bólintott. Nézte, amint a férfi a cifra sorokat olvassa, nézte, amint lassan
összeáll számára a kép. Együtt nézték Ymir Fritz hatalmas, meztelen alakját: a
kislány időközben nővé érett. Nézték, amint a lelke kilencre szakad és kilenc
óriásban foglal helyet.
Eren
újból elmondta az óriások neveit, s a sajátjára gondolt.
Támadó, mondta
magának, Támadó és Alapító. Én… Ez az
óriás mindig is a szabadság után küzdött, nem igaz? Hát itt az idő, hogy
befejezzem a küldetésemet. Embernek kell maradnom ebben az embertelenségben… és
pontot kell tennem a végére, keményedett meg a tekintete. Acélos harag
villant fel benne, a keze ökölbe szorult. Sosem érezte magát ennyire
eltökéltnek. Egyszerűen tudta, mit
kell tennie.
Befejezem. Akkor is befejezem, ha
ezzel belehalok. A körnek vége lesz. Levi nem eresztette a
vállát, a szorítása felerősödött rajta, mintegy emlékeztetően a jelenlétére.
Eren rábámult, s így végül összeakadt a tekintetük. Hiába próbálta, nem
sikerült szavakba öntenie a gondolatait, ezért inkább hallgatott. A
tekintetével próbált hát üzenni, és csak remélte, hogy sikerülni fog. Hogy a
férfi megérti majd, mi jár a fejében. Mert
ezúttal nem kezdődik újra… – határozta
el. – Erre megesküszöm, uram. Pontot
teszek a végére… és ha kell, feláldozom magam. Az emberiségért teszem… Mindenkiért.
–
Menjetek most ki – hallotta a hadnagy hangját, szigorúan utasított. – Hagyjatok
minket magunkra.
–
De…
–
Levi hadnagy! – érkeztek a tiltakozások minden irányból; megdöbbentette őket a
váratlan parancs.
Petra,
aki bátorkodott beljebb merészkedni, megszeppenten lépett hátra, amikor a férfi
tekintete rásiklott.
Tűnés!
Eren
megborzongott tőle.
Levi
személyesen válogatta őket az osztagába, ezt az információt többször is Eren
orrára kötötte, hogy nem véletlenül őket választotta: mindannyian számtalanszor
bebizonyították már, hogy képesek megállni a helyüket. Ráadásul
engedelmeskedtek is. Noha nem fűlött hozzá a foguk, nem tagadták meg a
parancsot. Abban a pillanatban, ahogyan az elhangzott, mindannyian kihátráltak
a szobából.
Az
ajtó csukódott, Eren és Levi pedig kettesben maradtak.
Eren
az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna.
–
Miért? – kérdezte aztán, mert nem bírt magával. Miért akarja, hogy csak mi ketten legyünk?
A
pozíciójuk továbbra is zavarba ejtő volt. Mindketten a könyv mellett térdeltek,
mindketten a megengedettnél túl közel voltak a másikhoz. A Katonai Rendőrség
biztosan nem erre gondolt, amikor elfogadta, hogy Levi hadnagy személyesen
fogja őrizni, Erennek csak ez járt a fejében, miközben érezte, hogy a
szívverése felgyorsult.
Levi
odahajolt hozzá. Eren ösztönből mozdult, a háta pedig Frieda ágyának simult a
mozdulat következtében. Nem lehetett menekülni tovább, ha akart, sem tudott
volna. Az ágy a hátának nyomódott, a férfi pedig a combja között került
közelebb. A keze a vállán nyugodott, a tekintete komolyan fénylett.
–
Próbállak megfejteni – mormogta. – Mi siklott ennyire félre, Eren? Hogy
kerültél ennyire a bátyád hatása alá? Életed első tíz évét úgy élted le, hogy
semmit sem tudtál róla, aztán egyszer csak felbukkant, te meg mindent elhittél
neki? Azok után, hogy az édesanyád megbetegedett és teljesen összetört az apád
múltját megtudva… Miért döntöttél úgy, hogy teljesen átadod magadat neki?
Megfenyegettek volna?
–
Én nem akartam belesodródni, mégis megtörtént. – Eren a torkában érezte a
szívét, irdatlan ütemben kalapált. – Nem voltak barátaim… A szüleim… Az apám
állandóan utazni kényszerült a munkája miatt, Zeke felbukkanása pedig végleg
tönkretette… Az anyám pedig… Ő nem akarta, hogy felderítő legyek, sőt
megtiltotta. Azt mondta, megtalálja a módját, hogy megakadályozza… és én…
hirtelen visszakaptam a rokonaimat, hirtelen megtudtam az eltitkolt családi
történeteket… És azt vettem észre, hogy még mindig vannak dolgok, amikről
hallgatnak. Az anyám nem merte kimondani, hogy a Reiss család tagja. Mária
szerelmére, Historia az unokahúga! – Felcsattant, a hangjának azonban nem volt
éle. Reszketett, ahogyan a teste is. Haragot érzett, csalódottságot és
csipetnyi félelmet, az érzelmek kálváriájában azt sem tudta, mit csináljon.
Sírni támadt kedve, közben viszont megrémisztette a gondolat, hogy Levi előtt
kell megtegye. Pont azelőtt a férfi előtt, akit mindenki is tisztelt… Akire a
hőseként nézett fel gyermekkorában.
A
kétségbeesés szülte a szavakat, úgy buggyantak ki a száján, hogy végig sem
tudta őket gondolni.
A
sírás szélén állva folytatta:
–
És semmit sem magyarázott! – kiáltotta elkeseredve. – Soha senki nem mondott el
semmit, kivéve Zeke-et! Egyedül a bátyám vette a fáradságot, hogy elmondjam
nekem mindazt, amit a saját szüleim nem mertek! Mindketten csak éltek a saját
hazugságukban, és… ó, te jó ég, a
végén én is azt csináltam, nem? – nevetett fel hisztérikusan. Remegő kézzel
simított végig a haján, remegve feszítette meg a testét, és hirtelen annyi
minden történt: ujjakat érzett magán, érintést, ami erős volt és határozott, a
kellő erő, ami lefogta őt, ami visszafogta, hogy ne veszítse el a józan eszét,
jóleső bizsergést okozott. Levi nekilökte az ágynak, a csuklójára úgy fonódtak
az ujjai, hogy Erennek esélye sem volt, hogy kiszabadítsa magát. Nem is akarta.
Eleinte ficánkolt, vergődött, a szíve majd’ kiesett a mellkasából, aztán
váratlanul elszállt a rohama. Nem tűnt el nyomtalanul… A remegése megmaradt. A
remegése végigkísérte az elkövetkezendő perceket.
A
forró lehelet cirógatóan simította meg a fülét.
–
Nyugalom – mormolta a férfi. – Nyugodj meg, Eren.
A
könnycseppek, amik a kézfejére hullottak, éppolyan forróak voltak. Eren nem
tudta többé megakadályozni: előbb a válla kezdett remegni, aztán egymás után
kétszer felcsuklott, s végül elkezdett sírni. Megrohamozták az emlékek, és az
egyikben Frieda zsebkendőt nyújtott Historiának, hogy abba fújja az orrát.
Erennek a saját inge maradt.
Levi
a karjába húzta. Tétovaság áradt belőle, Erent azonban nem érdekelte; úgy
csimpaszkodott belé, mintha az élete múlott volna rajta. Bizonyos értelemben az
is – a józansága, hogy ne veszítse el a fejét, hogy ne törjön össze teljesen.
–
Információkat akarnak? – Eren ismét csuklott. Az inge alatt ott pihent a
visszakapott kulcs, a Jaeger család pincéjének kulcsa. – A pince ajtaja mindig
is zárva volt előttem. Úgy sejtem, apám múltját takarja. Mindazt a
szörnyűséget, amit el akart titkolni előlem. Csak találgatni merek, mi van
odalent… De valami olyasmi, aminek köze van az emberiséghez. Apám legnagyobb
titka. Szerezzék vissza a Mária falat és imádkozzanak, hogy a társaim időközben
nem rombolják le a másik kettőt… A falakban ugyanis… Ha a falakba lyukat ütnek…
és fény éri őket… – Eren lehunyta a szemét, a könnyek legördültek az arcán.
Nemcsak az ő teste feszült meg, hanem a hadnagyé is. Érezte a férfiban fellobbanó
kíváncsiságot és a váratlan ingerültséget, nem volt hozzászokva, hogy ennyire
titokzatosan beszéljenek. Ha akart valamit, nyilvánvalóan megtalálta rá a
módot, hogy kiszedje az illetőből. Ha kellett, akkor nyers erővel, órákon át
tartó kínzással.
–
Mi van a fallal? – Levi hangja türelmesen hangzott. – Miért olyan nagy baj,
hogy…
–
Óriások! – zihálta Eren. – Óriások! – A hisztéria ismét
megjuhászkodásra késztette. – Az a
kibaszott fal hemzseg az óriásoktól! Annak idején, amikor felépítették… Az első
falakon belüli király… A Koordinátor… – Eren össze-vissza beszélt, de csak
azért, mert Levi nem érthette, hogy mivel mire akart utalni. – A Koordinátor különleges, mert…
–
Képes irányítani a többi óriást? – Levi tekintete a könyvre siklott. Gyorsan
olvasott, döbbent rá Eren a maradék józanságának köszönhetően, bizonyára
kiszúrta azokat a sorokat, amik tovább szóltak Ymir Fritzről és az utódairól. –
Az első falakon belüli király… parancsot adott az óriásoknak?
–
Kibaszott kolosszális termetű óriásoktól hemzseg… – motyogta erre Eren. – Az
egész fal… Így épült fel. Az óriások… megkeményített testéből… A király esküt
tett… Lemond a háborúról… Amennyiben valaki megsérti, elpusztítja a világot a
kolosszális óriásaival… Azok kitépik magukat a falakból… Ha fény éri őket…
magukhoz térnek. A lyuk a Mária falban… Az még semmi. De az volt a terv, hogy a
Koordinátor… hogy én… majd irányítani fogom azokat az óriásokat… Az apám megette Friedát! Megette az unokatestvéremet!
Hogy nézzek most Historia szemébe?
–
Eddig hogy néztél?
Eren
nem hallgatott rá.
–
Az anyám neve Reiss… – mondta kábultan. – Az anyám Uri és Rod Reiss testvére.
–
Uri? Rod? – Levi homlokráncolva ismételte a neveket. – Historia apját hívták
Rodnak, igaz? A lány azt állította, az a mocsok az utcán kódorog… Hogy
elmenekült, miután az a valaki, ezek szerint az apád lemészárolta a Reiss
családot. Hogy ő még mindig él… Ami meg azt jelentené, hogy hivatalosan ő kéne
legyen a falak uralkodója, nem?
–
Rod… Hát persze, hogy él. – Eren a
fogát csikorgatta. – Az a rohadék mindent túlél. Egyszerűen mindent. Persze, most már azzal a
rohadékkal dolgozik együtt… Miért is ne? Végül is… mindig is Rod kutyája volt,
hiába mentette meg Uri…
–
Nem értelek. Beszélj érthetően, kölyök!
–
Kenny… – nyüszítette a férfi nevét. –
Torokmetsző Kenny…
Levi
szeme tágra nyílt.
–
Mit mondtál? – Az ölelés abbamaradt, Levi érintése felerősödött. A szorítás már
cseppet sem volt kellemes, Eren felszisszent tőle, és hirtelen a zavara, a
kétségbeesése is elmúlt. Torokmetsző Kenny említésével felkeltette a hadnagy
figyelmét, és ezt végképp nem értette. Mégis mit tudhat egy felderítő Kennyről?
Honnan is tudhatná, milyen köze volt egy ilyen szörnyetegnek a Reiss családhoz?
– Kenny? – Levi valamit mégiscsak
tudott, legalábbis Eren erre következtetett a reakciójából.
–
Rod kutyája – ismételte Eren. – Sok-sok évvel ezelőtt megpróbált végezni
Urival. Ezt… tőle tudom.
–
Kennytől?
Levi
döbbenten nézett rá.
–
Igen. – Eren türelmetlenül válaszolt, idegesítette, hogy a férfit ennyire
meghökkentette a Torokmetsző nevével. Persze, hogy hallott róla, hiszen éppen
itt, a fővárosban történtek a gyilkosságok, amiket Kenny nevéhez kötöttek. Azért
nevezték Torokmetszőnek, mert többnyire úgy gyilkolt, hogy elmetszette
áldozatai torkát. Állítólag – Eren
vélelmezte ennek a valóságtartalmát – több mint száz emberrel végzett a Katonai
Rendőrségből. Sosem kapták el, legalábbis nem úgy, hogy börtönbe tudják dugni,
azok után pedig, hogy a Reiss család pártfogása alatt állt, szinte lehetetlenné
vált, hogy megbüntessék. Mégis miért érdekelné egy felderítőt egy gyilkossági
ügy? – Csak nem azért… – kezdte –, mert Historia édesanyját is ő ölte meg?
–
Hogyan? – Levi megzavarodva nézett rá. – Historia anyja…
Eren
bólintott.
–
Nem sokkal azután, hogy Historia hozzánk költözött… Frieda megérezhette… vagy valahogyan megtudhatta…
– Esetleg a köztünk levő kapcsolatból, gondolta.
Még mindig nem tudom, hogyan működik ez
az egész. – Úgy hiszem, azért ragaszkodott hozzá annyira, hogy velünk
éljen. Így neki nem esett bántódása… Így is az lett, aki. De persze Rod így is
megtalált minket. Abban az évben, amikor Historiát elrabolták… sok minden történt.
Kuklo is. – Eren felemelte a fejét,
és lassan összetalálkozott a tekintete Leviéval. Csillapíthatatlan harag lett
rajta úrrá, ahogy azokra a napokra emlékezett, amikor semmit sem tudtak
Historiáról… Amikor azt hitték, mindennek vége… És aztán eszébe jutott, vajon
mit érezhetett a családja, amikor ő is csatlakozott Historia mellé. A
félelemre, hogy talán sosem látják őket viszont.
Historia
felejteni akart ezt követően, de mindig volt valami, ami emlékeztette rá, hogy
miféle szörnyetegek léteznek a világban. Ahogy Mikasa mondta, a megannyi
szépség ellenére kegyetlen világban éltek: a lányhoz hasonlóan Eren és Historia
is túl fiatalon kaptak ebből ízelítőt.
–
Nézze, bárhonnan is ismeri Kennyt… Nem számít. – Eren felegyenesedett, kihúzta
magát Levi szorításából. Egyszerű dolga volt már, a férfit, ahogy egyre inkább
megdöbbent, úgy hagyta el a legendás ereje. – Semmi sem számít. Megtartjuk a
beszédet… és biztos vagyok benne, hogy a hír viharként söpört végig a két falon
belül. Biztos vagyok benne, hogy Rod vagy Kenny bárhol is legyenek ebben a
pillanatban, hallottak a falak új királynőjéről… Hallottak rólam is… meg
magáról is. Mindent tudnak. És ha megtartjuk ezt a beszédet… és minél többet
mutatkozunk a nyilvánosság előtt, ki fogjuk őket csalni a rejtekhelyükről.
–
Ez nem kérdés… – mormogta erre Levi. – Jönni
fognak. Ha akarnak valamit…
–
Jöjjenek csak! – Eren eltökélten viszonozta a pillantását. – Jöjjenek, mert
ezúttal várni fogom őket! Sem Rod Reiss, sem Kenny Ackerman… ez alkalommal nem fog legyőzni. Többé már nem. Sok
mindenre esküdtem már, de ebben biztos vagyok. Tudom, mi a dolgom, uram. – Ellépett a férfitól, és óvatosan a
tükörre sandított. Frieda Reisst látta maga előtt, aki néha teljesen kifordult
önmagából, mintha egy teljesen más ember lenne. Vetekedett benne az első király
esküje, vetekedett benne az az ember, aki Historia nővére volt.
Frieda
Reisst látta, s a lány ajkai mintha szavakat formáltak volna.
Eren?
Éppúgy
kérdezte a nevét, ahogyan legelső alkalommal, amikor emlékezett rá, Eren tette.
Frieda?
A
lány letette a fésűt, amit a kezében tartott.
Később… – lehelte,
s mást nem mondott.
Mit később?, akart
Eren visszakérdezni, végül azonban ő sem tette meg. A lány, aki fölé hajolt,
sötét hajú volt és nyakában fekete sálat viselt. Ő is ugyanígy kezdte… Később… De mit később? Újra elkezdődött
volna? Egy újabb kör?
Eren
tágra nyílt szemmel, a szívéhez emelt kézzel esküdött.
Felderítőként esküdött.
–
Be fogom fejezni a küldetésemet, Levi hadnagy… Bármi áron.
Megjegyzések:
El
sem hiszem, hogy ilyen hosszú fejezetet írtam, és még csak nem is ültem fölötte
két hetet! Döbbenet! Úgy látszik, mégiscsak tudom néha tartani magamat a terveimhez…
(De azért semmit se kiabáljunk el, nem igaz? :D)
Szegény
Eren, őrlődik még egy darabig a döntése ellenére. Nehéz helyzetben van, hiszen
mindkét oldalon úgymond a családja és a barátai élete a tét… Ráadásul vannak dolgok,
amikről ő sem tud. Mi lesz ebből? És akkor még nem említettük Ymir Fritzet és a
kilenc óriást! Felettébb érdekes a helyzet, ha abból indulunk ki, hogy Eren a
Reiss család tagja, azaz Ymir Fritz leszármazottja… :D És akik végigkövették a
manga legújabb fejezeteit, azok ismerhetik a 145. király/1. király, Karl Fritz
nevét is, no meg azt a bizonyos esküt, amire hivatkozva Frieda megtagadta a
segítséget! Már nagyon várom, hogy ezekről írhassak!
Ami
a Reiss családot illeti, a teória alapján Carla a Reiss család tagja
valamiféleképpen. Végül úgy döntöttem, Uri és Rod testvére lesz ebben a
történetben – hamarosan érkezik a háttértörténete is, hogy hogyan és miért
kötött ki Shiganshinában. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok majd gondolni! ^^
Néhány dologban követni fogom a mangát – Mária fal áttörése, Utgard kastély, csak
kicsit más kontextusban, Historia és Eren elrablása (Rod és Kenny
felbukkanása).
Levi
és Eren kapcsolata… hát mindenképpen egy lassú történet. Jelenleg ott tartunk,
hogy Eren kezd egy kicsit visszatérni a régi énjéhez, amikor még tisztelte és
szerette Levit (meg persze a Felderítő Egységet), ugyanakkor nem szabad
elfelejtenünk, hogy Zeke, Annie, Bertolt, Reiner is a barátja… Ha az egyiket
választja, a másikat elárulja. Nehéz ügy. A helyzetet pedig még bonyolítja
ugyebár Mina esete, aki hamarosan tényleg kikerül a képből! De a lényeg, hogy
változni fognak a dolgok, kicsit felpörög a történet is. ;)
Hamarosan
érkezem. ^^