(Levi
x Petra)
Hadnagy, szeretem
önt…
Petra
– Hadnagy,
szeretem önt.
Petra
századjára is kimondja, és minden alkalommal megborzong tőle. Elképzeli a
hadnagy arcát, amikor először szembesül a vallomásával, s elszorul a torka,
mert biztos a visszautasításban. Lehetetlen.
Levi hadnagy magának való férfi, közömbös és távolságtartó. Csak úgy gondol rá,
mint a beosztottjára – egy felderítőre, akinek az a feladata, hogy megvédje
Erent, s ha felmerül a lehetőségnek, hogy elveszíti az irányítást az óriása
fölött, hogy veszélyezteti az emberiséget, akkor habozás nélkül kiiktatja. Petra
az egyetlen női tagja az osztagnak, de ez nem jelenti azt, hogy Levi hadnagy
másképp viselkedne vele. Sosem érezteti, hogy lány, úgy kezeli, ahogy a többi
alárendeltjét.
– Hadnagy,
szeretem önt – suttogja Petra, miközben felhúzza a lábát és átkarolja a térdét.
A legalsó lépcsőfokon ül, uniformisa helyett a hálóingét viseli – egyszerű, nem
túl tarkás; szürke fehér virágmintával, de tényleg inkább a szín dominál.
Kibújt a papucsából, meztelen talpa alatt hideg a pince köve. Petra halkan
mondja, mégis olybá’ tűnik, mintha világgá kiabálná az érzéseit. Későre jár
már, egy ideje nem hallatszik semmi, súlyos csend uralkodik; rajta kívül szinte
mindenki alszik. Ő is próbálkozott, ám az álom elkerülte, a gondolatok pedig
megtalálták.
– Hadnagy –
mormolja; lehajtja a fejét. – Hadnagy… – Szipog. Erős lány, nem fog sírni,
legalábbis ezt mondogatja magának, a könnyek azonban csak megjelennek,
legördülnek az arcáról, megnedvesítik a kézfejét.
Fáj a
viszonzatlan szerelem, fáj a tudat, hogy nem tehet ellene. Fáj, hogyha ki is
mondja, a hadnagy elhajtja, sőt talán még az osztagából is eltávolítja. Fáj,
hogy mindent tönkretehet egyetlen sóhajtásba fúló mondattal, de néha mégis
annyira édes…! Néha megéri. Néha, amikor Levi hadnagy megszólítja, a hangja
pedig gyengéd, akkor igen, akkor Petra szíve a torkában dobog, akkor minden
annyira csodálatos, mert tudja, hogy fontos a férfi számára. Tudja, hogy Levi
hadnagynak szüksége van rá. Pont rá, mert
őt választotta az osztagába, belé fektette
a bizalmát, nem másba.
– Hadnagy… hadnagy…
– Aztán felzokog, és a szájára tapasztja a kezét, hogy tompítsa a hangjait.
Vállai rázkódnak, a könnyek pedig csípik a szemét. Egész testében remeg, és
ilyenkor… ilyenkor fájdalmas. Ilyenkor rossz. Ilyenkor nem akarja azokat az
érzéseket, amik máskor megmelengetik a szívét.
– Hadnagy,
szeretem önt – motyogja, majd átadja magát a sírásnak.
Levi
–
Hadnagy, szeretem önt.
Levi a lépcső
tetején áll, egyik kezét a kőfalon pihenteti; arca kifejezéstelen, a
közömbösség maszkja mögé rejtőzött, úgy hallgatja újra meg újra a lány
vallomását. Nem mozdul, nem hívja fel magára a figyelmet, csak nézi Petra
törékeny, remegő alakját, s próbál uralkodni saját döbbentén.
Petra
szerelmes belé! Petra szerelmet vall neki!
Petra…
Petra gyönyörű
és fiatal – túl fiatal, s Levi nem
akar hinni a füleinek, hogy mindenki közül éppen őt választotta. Nem akarja
elfogadni, mert tudja, hogy nincs jövőjük. Petra a beosztottja, odakint meg
több méteres, emberevő óriások ellen küzdenek, s bármelyik napjuk lehet az utolsó.
– Hadnagy…
hadnagy… Hadnagy, szeretem önt…
Levi elindul
lefelé, a lány csendesen sírdogál. Érzi a remegését, mikor megérinti a hátát, hallja
az elakadó lélegzetét, a meglepett nyikkanást, az ijedtséget.
– Petra… –
mormolja. A lány fel akar ugrani, de mégsem teszi; visszacsuklik a lépcsőfokra,
ölében pihentetett keze reszket. Levi nem látja az arcát, viszont sejti, hogy
sápadt, ajka meg remeg. – Petra – simít végig rajta. – Kelj fel.
– H-hadnagy –
suttogja a lány színtelen hangon –, mióta áll itt?
– Kelj fel –
ismétli. Nem válaszol a kérdésére, nem
tudja, mit válaszoljon. Petra nem
makacskodik, engedelmesen felemelkedik, megfordulni viszont csak noszogatás
után hajlandó, akkor is fejét lehajtja, szemét lesüti. Lángol az arca, könnyek
csillognak szőke pilláján. – Miért nem alszol? Nehéz napunk lesz.
– H-hadnagy… lehetséges lenne, hogy hallotta, amit motyogtam?
– Menj aludni,
Petra.
Petra reszket,
nem tud uralkodni magán. Levi látja a szemében megcsillanó rémületet, sejtelme
sincs, mihez kezdjen. Hiába küldi a szobájába, nem hajlandó mozdulni, csak
ugyanazt ismétli, közben pedig egyre zaklatottabb. Elfordítja a fejét, legördül
az első könnycsepp, melyet több is követ.
– Sajnálom –
leheli. – Sajnálom, hadnagy… Én… Kérem, bocsásson meg!
Fel akar
sietni a lépcsőn, de megbotlik és hátrazuhan. Nem sikolt, csak a szeme tágul
ki; ajkai is épphogy elnyílnak.
Levi
megragadja a csípőjét, szorítása erős, a vér vad iramban zubog az ereiben, ő
maga is megijed, még ha nem akarja beismerni magának. Petra szőke haja csiklandozza
az állát, az illata az orrába kúszik. Érzi a tenyere alatt a hálóing vékony
anyagát, a lány testének melegét, bőrének puhaságát.
Petra nem
kapálózik, mozdulatlan a karjai között, ám szaggatottan lélegzik. Még mindig
remeg, ezért a férfi magához húzza, hogy megnyugtassa. Nem lazul el, továbbra
is feszült. Levi dörzsölni kezdi a hátát, és néha-néha végigsimít a haján.
Valahogy így kell, nem igaz? Sosem csinált még ilyet, nem értett hozzá, Petra
viszont hörögve kapkodja a levegőt, tüdeje sípol, s ha így folytatja,
összecsuklik. Tennie kell valamit.
Megpördíti, és
az álla alá nyúl; kényszeríti, hogy találkozzon a tekintetük. Petra melle
hevesen hullámzik, pilláját könnyek hada üli meg. Mikor összeér az ajkuk, a
csókjuk is inkább könnyízű; döbbenet, ijedtség és boldogság keveredik egy
furcsa masszává, és Levi érzi, amikor Petra belenyög, tapasztalja a
meglepettségét.
Elhúzódik
tőle, mélyen a szemébe néz.
Petra hangosan
zihál.
– Hadnagy…
Levi nem
felel, válasz helyett a karjaiba húzza. Nem tesz semmit, csak öleli, az is
elég, s Petra hagyja. Petra mindent csinál, amit nem kellene: engedelmes,
belesimul, hozzábújik, könnyezik, szemét lehunyja, és az ajka… az ajka a
legnagyobb bűnös… amerre csak jár, nedves, égető csókokat hagy maga után.
Levi magához
szorítja.
„Mondd el!”,
követelné tőle, de nem teszi. Petra mintha így is megértené, mert szavak nélkül
mondja el a sötét szobában, zárt ajtók mögött. Fejét hátraveti, arca kipirul,
úgy nyög, mikor Levi végigsimít a combjai között, és amikor beléhatol, belemarkol
a lepedőbe, csípőjét elemeli a recsegő ágyról. Lassan ringanak, miközben
egymásba kapaszkodnak, s próbálnak nem gondolni a holnapra, az ötvenhetedik
falakon túli expedícióra.
– Hadnagy,
hadnagy…
És a vallomás
– „Hadnagy, szeretem önt…” – örökké
kimondatlan marad.
Készült: 2016. 07. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése