Vihar
22. fejezet
~ A
sokaság úrnője ~
Hogy mondjam el neki? – gondolta
Eren, miközben fél szemmel Kreusára sandított. A lány nem vehetett részt a
kihallgatáson, noha arról tudott, hogy Lieselotte váratlanul megérkezett, ám
legnagyobb meglepetésükre nem kérdezősködött. Semmi sem érdekelte, ami a zárt
ajtók mögött zajlott le. Erennek a szeme sem rebbent volna, ha kiderült volna,
hogy Kreusa kerítette elő az asszonyt. Ha ő is volt, Selma valódi kilétét nem
ismerte. Az édesanyjának vélte, és Eren egyre inkább elbizonytalanodott.
Elmondjam egyáltalán, hogy valójában nem Selma lánya? Van jogom ahhoz,
hogy tönkretegyem az eddigi életét? – Beharapta
az ajkát, és óvatosan megrázta a fejét. – Abban
a tudatban nőtt fel, hogy Selma az édesanyja. Selma… Ő magához vette és a
gyermekeként nevelte. Kitudja, mi történt az igazi szüleivel – győzködte
magát. – Talán eszüket vesztett
óriásokként lézengnek valahol a világban, vagy az is lehet, hogy már réges-rég
meghaltak. Selma talán életében először jól cselekedett. – Ezt nehezen
tudta csak elképzelni.
Persze ez lehetett az oka annak is, amiért annyira könnyedén lemondott
róla Shiganshina eleste után – jött rá,
miután végiggondolta a történteket. –
Végül is… nem fűzte őket egymáshoz vér köteléke, csak a kötelesség. Selma
kötelességből nevelte őt, ameddig nevelhette vagy ameddig nevelni akarta,
aztán… Gyanítom, elunta és lepasszolta. Ankára bízta, és többé fel sem nézett,
mert nem tartoztak egymáshoz. Kreusa egy senki. Ő csak egy lány, aki a múltjára
emlékeztette Selmát, arra az időre, amikor anya még élt, és amikor még együtt
játszottunk. Mi vagyunk azok, akiktől meg kell szabadulni, nem igaz?
Jelentéktelen kis…
– Áú!
Levi
hadnagy megelégelhette a szótlanságát, mert hirtelen a nyakára csapott. Nemcsak
őt érte váratlanul a támadás, Sasha annyira megijedt, hogy majdnem hátraesett a
székével, Connie pedig kiejtette a kezéből a kanalat. Nifa egészen addig
remekül szórakozott, amíg a hadnagy felé nem fordította hidegen fénylő, szürke
tekintetét, akkor aztán nyelt egy nagyot, és sűrű bocsánatkérések után inkább a
hallgatást választotta.
Eren bőre
kivörösödött a csípős ütéstől; behúzta a nyakát, és sietve elnézést kért. Nem
mert a hadnagyra pillantani, ezért inkább újból Kreusát tüntette ki
figyelmével. A lány Ymirnek magyarázott valamit csendesen, és egyszer sem
nézett feléjük. Kerülte Annie-t és Hitchet, és inkább minden idejét Ymirrel
töltötte.
„Hiányzik Ymir.”
„Ymirrel álmodtam.”
Kreusa
szerette Ymirt… Nem is kicsit, hanem nagyon
szerette őt, és Eren elszégyellte magát, amiért egy pillanatig is, de meg akarta
zavarni a beszélgetésüket. Hátradőlt a székében, kézfejével pedig megdörzsölte
a szemét. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy felálljon és félbeszakítsa őket.
Kreusa arca ragyogott, miközben suttogott, Ymir meg áhítattal csüngött minden
egyes szaván. Ymir, aki senkit sem engedett a közelébe, megnyitotta neki a szívét.
Neki, a lánynak, akinek semmije sem maradt
már. Sem neve, sem múltja.
Eren
elfordította a fejét, és tekintete összetalálkozott Mikasáéval. Már meg sem
lepődött, hogy a lány lopva őt figyelte, azon inkább, hogy valamilyen okból
kifolyólag visszafogta magát, szinte rá sem lehetett ismerni. Az aggodalom
persze minduntalan ott csillogott a szemében, ám nem próbálta megfojtani vele.
Mikor egymásra néztek, finoman megvonta a vállát, mintha csak azt akarná
kifejezni, hogy változnak az idők. Változtak is. Eren szabadnak érezte magát,
Mikasa meg… Valami vele is történt. Hogy pontosan mi, azt nem árulta el, ám
bármi is volt, Eren örült neki.
– Hogy érzed
magad, Eren? – rángatta ki az elmélkedésből a lány szelíd hangja. A kezébe
vette a jobbját, és óvatosan megszorította azt. – Fáradtnak látszol.
– Ja,
eléggé sápadt vagy – jegyezte meg Connie is teli szájjal, mire Levi hadnagy undorodva
nézett rá.
– Nyeld le,
mielőtt megszólalsz, Springer.
Connie
bólogatott, közben meg bőszen kanalazott.
– I-igen
is, uram.
Levi
felhorkant.
– Mit
mondtam, Springer?
– Elnézést,
uram.
Eren szája
halvány mosolyra görbült.
– Jól
vagyok, Mikasa – válaszolt halkan. – Lieselotte rengeteg gondolkodnivalót
hagyott.
– A
töprengést bízd Arminra, te tökelütött – huppant le melléjük Jean. – Úgysem
vagy ahhoz elég okos.
– Téged
senki sem kérdezett, lóarcú gyökér! – vágott vissza Eren ingerülten. Kihúzta a
kezét Mikasa szorításából, és Jeanra vicsorgott. A fiú eltátotta a száját
felháborodásában; az első másodpercekben csak hápogni tudott.
– Lóarcú?
Hogy minek neveztél?! – vakkantotta, mire Eren gúnyosan nevetett.
– Láttad
már valaha a képedet?
– Miért? Te
azt hiszed, annyira jól nézel ki?
– Ó, látom,
már megint kezdik! – vidult fel Hitch. Ő volt az egyetlen az asztalnál, aki
pillanatok alatt felvillanyozódott az események nem várt fordulatát látva. –
Hé, Annie! – nézett hátra a válla fölött a lányt keresve. Csakhamar megtalálta:
Annie Bertolt és Reiner társaságában ácsorgott, ám hangosan egy szót sem
váltottak. – Gyere gyorsan! – kiáltott neki vidáman, arcán széles, már-már
ijesztő mosoly terült szét. – Jean és Eren megint egymásnak esnek! Vajon ez
alkalommal ki fogja őket szétválasztani? – forgatta a fejét a kuncogva. Sem
Mikasa, sem Levi hadnagy nem reagált, Hitch jókedvét azonban nem lehetett
ennyivel letörni; kihívó fénnyel a szemében állta Mikasa tekintetét. – És vajon…
meddig fajul a helyzet, mire megteszik? – suttogta.
– Hitch. – Annie hangja éles volt és
parancsoló, keze súlyosan nehezedett Hitch vállára, a lányba fojtva a szót. – Elég.
Hitch
pillantása megkeményedett. Noha tizedmásodpercek alatt rendezte a vonásait, nem
volt elég gyors ahhoz, hogy másoknak te tűnjön fel.
Felvihogott.
– Igenis –
vigyorgott rá a szőke lányra. – Látom, azért te is szereted a jó mókát. Kezdtem
már aggódni érted, drágám.
– A
legkevésbé sem érdekel két éretlen kölyök gyerekes csatározása. – Annie a
szavait meghazudtolva óvatosan helyet foglalt az asztal végében, a lehető
legtávolabb a többiektől, különösen Mikasától. Figyelmessége ellenére mégis
mindenki, még ha csak néhány másodpercig is, de megbámulta. Connie és Sasha
megfeszültek, Mikasa pedig megmarkolta a tányérján felejtett kését. Eren és Jean
is elhallgattak egy pillanatra, hogy aztán hangosabban folytassák nézeteltérésük
rendezését.
Annie
morgott valamit, mire Hitch szeme rávillant.
– Fáj a
bizalmatlanság?
–
Megérdemlem – vonta meg a vállát.
– Ez igaz –
biccentett Hitch. – De vajon megkérdezték-e már, hogy miért akartad magaddal
vinni Eren Jaegert?
Eren éppen
ütésre lendítette a kezét, ám ezt hallva félúton megállt a levegőben. Jean, aki
nem figyelt eléggé, bevitte a sajátját. Reccsenés hallatszódott, Eren egyenesen
az arcába kapta, és ahogy hátratántorodott, ömleni kezdett az orra vére.
Kreusa
felsikoltott.
Mikasa
hátralökte a székét, és megragadta Jeant az ingénél fogva. A szemébe nézett,
aztán lassan kifújta a benn tartott levegőt, és elengedte a fiút. Ellépett
tőle, és Eren felé fordult. A fiú még mindig meghökkenve állt, a kezét sem
eresztette le, Levi hadnagy viszont már ott termett előtte. A jelenlevőkkel mit
sem foglalkozva úgy vizsgálta meg, hogy a két tenyere közé vette az arcát.
– Életed
legtökéletesebb ütése lehetett – állapította meg elismerően. – Eltörted az
orrát.
– Senki sem
halt még bele ennyibe – jegyezte meg Annie. Ő is felállt, és nem törődve a
hátába éles késként szegeződő pillantásokkal, odalépett Eren elé. Levi
hadnagynak a szeme sem rebbent, mikor megérezte az érintését. Annie ugyan Eren
arcára simította a jobbját, keze finoman hozzásimult az övéhez. – Mondd, Eren –
törte meg a csendet –, te is szeretnéd tudni, miért pont téged akartalak? Hogy
pontosan mi is a feladatom? Hogy mi, óriásbőrbe bújt emberek kiknek is dolgozunk?
És kérlek – fintorodott el –, kezdj már valamit az orroddal. Undorító, hogy még
mindig csöpög a vér.
Eren
lehunyta a szemét. A törött csont és az orrvérzés is a semmivé lett, csupán a
megszáradt vér emlékeztette, hogy Jean egyszer az életében tényleg meg tudta őt
ütni annyira, hogy majdnem maradandó sérülést okozzon. A fiú persze nem győzött
elnézést kérni, a vitájuk pedig mintha végleg a feledésbe merült volna, amint
Annie visszaült a székébe, egyik lábát átvetve a másikon, karját összefonva,
egyik lábát átvetve a másikon.
– Kinek
dolgozol? – Eren hangja egészen karcos volt. – Ez valahogy kimaradt a mesédből.
– Annie megnedvesítette az ajkát, miközben Eren folytatta a kérdezősködést. –
Tudom, hogy nem Selma az irányítója mindennek, de azt sem hiszem el, hogy egy
egész falakon túli világ akarja a pusztulásunkat. Hogy odakint mindenki azt
akarja, hogy az emberiség kihaljon. Úgy érzem, van valaki, egy valaki, aki
ennek az egésznek a kitalálója. Kérdem én, ki az? Ki lehet az az ember, aki
mindenkit úgy rángat, akár egy bábut? Gyanítom, ő is közénk tartozunk. Úgy
értem, úgy közénk, hogy olyan, mint te meg én… Intelligens. Kellő erővel kell
rendelkezzen, ha valamiért mindenki vakon követi a parancsait. És nem lehet túl
fiatal sem, hiszen anya gyermek volt még, amikor megtalálták a Mária fal előtt.
– Átveszed
Armin szerepét? – szakította félbe Annie. – A fejtegetést hagyd meg neki.
– Úgy
látszik, mégiscsak van esze – döbbent meg Jean is. – Azt hittem, csak egy hülye
óriásmániás.
– Jean,
fogd be – szólt rá Mikasa fáradtan.
– Ja, Jean,
kérlek, tégy meg nekünk egy nagy szívességet és hallgass már végre el –
vigyorgott rá Connie erőltetetten.
– Nincs
olyan titok, amit nem lehet valamilyen módon kiszedni – mormogta Reiner, mire
Annie megfeszült.
– Meg
szeretnéd mutatni, hogy milyen fából faragtak? – kérdezte gúnyosan. – Egy
magamfajta gyönge lány…
– Gyönge?
Annie, kérlek! – húzta el a száját Eren. – Korábban már tisztáztuk, hogy te
minden vagy, csak nem gyönge! Inkább azt áruld el, mi az a titok, amiről nem
beszélhettek? Miért hajtogatja azt mindenki, hogy majd a pincében kiderül? Én…
– Elhallgatott. Félve pillantott a barátaira, aztán vissza Annie-ra. – Mi nem
fogunk megkínozni téged, Annie – mondta halkan, egyenesen a lány szemébe nézve.
– Erre ígéretet teszek itt és most, mindenki füle hallatára. Ahogyan
megesküdtem Nifának, hogy nem éri bántódás… Ugyanezt tettem Kreusával is… –
Magán érezte mindkét lány tekintetét, de nem fordult feléjük, minden figyelmét
Annie-nak szentelte. – És most veled is – jelentette ki határozottan. A kezdeti
bizonytalanság tovaszállt, megtalálta a bátorságát. – Én megértelek… De neked is meg kell értened, hogy az emberiség léte
a tét, nem csupán az én személyes boldogságom!
Annie szája
széle felfelé rándult. Nem éppen a legbarátságosabb mosoly volt, sőt inkább
grimaszba torzult, távolságtartónak és hitetlenkedőnek látszott, Eren azonban
nem foglalkozott vele.
– Annie,
kérlek!
– Azt állítod,
megérted – előzte meg a lány élesen –, ennek ellenére mégsem hagyod abba a
faggatásomat, Eren.
– Annie…
– Nem! – vágta el a mentegetőzését. –
Fogalmatok sincs semmiről! Egyikőtök sem tudja, mibe keveredik! Higgyétek el,
hogy nem akartok ebbe belefolyni! Az igazi ellenség… – Felnevetett, a fejét
rázta. Szemében eszelős fény csillant meg. – Nem elég nektek, hogy tudtok a
falakon túli világ létezéséről? És arról, hogy valami vár rátok a pincében? Ó,
ne hidd azt, hogy én tudom, mi az, amit ott találunk, őszintén megmondom,
fogalmam sincs. Valami, ami által minden megvilágosodik. Legalább addig…
bírjátok ki. Ott megtudjátok, amit én nem árulhatok el.
– Miért
csak ott? – ráncolta a homlokát Mikasa. – Miért nem most?
– Igen! – kiáltott fel Eren zihálva. – Mi
változik ott? Miért lehet pont ott és pont akkor?
Annie a
szemét forgatta.
– Semmit
sem tanultál, Eren?
– Mi lenne,
ha inkább valami egészen másról beszélgetnénk? – csendült fel hirtelen az ajtó
felől Armin hangja. A fiú a küszöbön állt, mögötte édesanyja, az asszony keze a
vállán nyugodott.
– Csak nem
újabb meséje van, Mrs. Arlert? – kérdezte Mikasa gúnyosan. Lieselotte annyival
sem tisztelte meg, hogy odaforduljon felé.
– Az
engedélyedet kérem – mondta szelíden. Hogy kinek, az hosszú másodpercekig
rejtély volt. – Tudod jól, hogy nélkülünk
esélyük sincs.
– Tudom –
válaszolta végül Ymir halkan, mindenki legnagyobb döbbentére. – Mindig is
tudtam, ezért is egyeztem bele abba, hogy csatlakozz hozzánk és találkozzanak
veled. Az én drága Kristám… – Kreusára pillantott, halvány mosoly suhant át az
arcán. – Talán mégsem akkora áruló, mint amilyennek gondoltátok?
– És te mi
vagy, Ymir? – kérdezett vissza Armin. – Ha Kristát árulónak véljük, szerinted
róla miképp gondolkodunk? Te lennél most a megmentőnk?
– Én? –
Ymir elnevette magát. – Kérlek! Egy szóval sem mondtam ilyesmit. Én nem vagyok
jó ember, Armin, de erre hamarosan mindannyian rá fogtok jönni.
– Ymir, ne
mondj ilyet!
– Ugyan,
Kristám – mosolyodott el a lány. – Csak őszinte vagyok.
Egymásra
néztek, Kreusa felsóhajtott.
– Én
elvesztettem a fonalat – törte meg a csendet a Connie. – Ymir… Mégis mi a
fenéről beszélsz? T-te is… T-te is részese vagy ennek a pokolnak?
Ymir
elvigyorodott.
– De még
mennyire, Connie! – csettintett a nyelvével beismerően, mire Sasha
felnyöszörgött.
– Van
egyáltalán valaki, aki nem tud valamiről? Ha igen, az jelentkezzen, mert én személy
szerint kezdek megőrülni!
Senki sem
foglalkozott vele.
Eren
felemelte a fejét, egész testében megfeszült, ahogy Ymirre nézett.
–
Hallgatlak – suttogta. – Mást sem csinálok, csak hallgatok.
Ymir
bólintott, vigyora mintha megfakult volna.
– Ülj le,
Eren – intett az egyik szék felé –, ez nem egy rövid történet. Azt szeretném,
ha rám figyelnétek, csakis rám. Ne szakítsatok félbe, mert nem fogom még
egyszer elmondani. Ha befejeztem, talán megválaszolom a kérdéseiteket. Attól
függ, milyenek, aztán a magam részéről letudtam ezt az egészet. Elegem van,
hogy mindenki csak parancsolgat és irányítgat. A szabadság, Eren… Én is
ugyanazért küzdök, amiért te: hogy többé ne éljünk egy ketrecbe zárva, ne
szégyenkezzünk azért, amik vagyunk. Hogy kijuthassunk és világot láthassunk.
Lángoló víz, a jeges tájak, minden szépség. Kegyetlen egy világban élünk, Eren,
ugyanakkor… – Csillogott a szeme, ahogy Erenre bámult, és a fiúnak elakadt a
lélegzete a felismeréstől. – Gyönyörű is ez a világ, Eren. És hamarosan ti is megtapasztaljátok
mindkét oldalát.
Eren a
magasba emelte a kezét. Összepréselte az ajkait, és amikor Ymir elégedetten
biccentett, hátradőlt a székében.
– Ismerem
Armin és Nifa édesanyját – közölte a lány mindenféle kertelés nélkül. – Persze
az én történetem nem itt kezdődik. Az óriások közöttetek élnek, a falakon
belül. Meglepően nagy létszámban, és annyi éven keresztül még csak sejtésük sem
volt az embereknek a létezésünk felől. Azt hitték, az óriások csak vannak. Hogy
nincsenek olyan emberek, akik képesek rá, hogy átváltozzanak. De mi itt
vagyunk, mindig is voltunk és úgy érzem, mindig is leszünk.
– Én még
azok közé tartozom, akik a falakon túl születtek. A Mária fal eleste remek
lehetőséget biztosított, hogy elrejtőzzem az emberek világában, és azt hiszem,
nem egy hozzám hasonló így cselekedett. – Fél szemmel Annie-ra pillantott, a
lány azonban nem volt hajlandó ránézni. – Olyan vagyok, mint te, Eren. Mint ti.
Képes rá, hogy óriássá változzak. Olyan is vagyok, mint Annie: megszámolni sem
tudom, hány évet töltöttem kristályba zárva, a rémálmok fogságában, várva arra
a pillanatra, amikor kiszabadulhatok. Gondolkodtam és gondolkodtam, erre
legalább jó volt az a sok idő. Aztán hirtelen kiszabadultam. Valaki – egy
asszony, aki Selmaként mutatkozott be – felébresztett. Elsőre látásra sem volt
szimpatikus, hát még azután, hogy beszélgetni kezdtünk. A hideg rázott,
valahányszor édes szavakat suttogott a fülembe… Ő maga a kígyó, de nem ő az,
aki mindenkit irányít. Persze az események középpontjában helyezkedik el. Ő nem
akárki, Eren, nagyon is fontos szerepet játszik, és nemcsak azért, mert ő az a
nő, aki felnevelte Kreusát. – Krista összerezzent. Eren szíve kihagyott egy
dobbanást.
– Ymir… Ő
nem… Mi még nem… – Első ízben szólalt meg, mióta a lány nekikezdett a monológjának,
Ymir azonban egyetlen pillantásával elhallgattatta.
– Selma Dok
nem Fritz király lánya – jelentette ki a lány nyersen, mire Krista szeme
kitágult.
– H-hogyan?
– nyögte. – Fritz király…
– Selma Dok
nem Fritz király lánya – ismételte meg Ymir –, hanem a királynéé. Selma Edna
királyné törvénytelen gyermeke. Még jóval azelőtt született, hogy Edna királyné
lett volna. A falakon túl látta meg a világot, és amikor Edna megismerkedett a
királlyal, ott is maradt, ahol maradnia kellett. Nagyon sokáig, talán addig,
amíg Ednában fel nem ébredt az anyai szeretet és úgy nem döntött, hogy magához
veszi. Akkor a király is mindent megtudott. Ez körülbelül akkorra tehető,
amikor rátaláltak Carla Jaegerre a Mária fal előtt. Mindent alaposan
kiterveltek, nagyszerűen időzítettek, és igen, jól sejtitek, az az irányító az,
aki ezekért felelős. Hogy ki is ő valójában? Én sosem találkoztam vele, csak
Selmát ismerem. Selma mondott dolgokat, de nem mondta el a teljes igazságot.
Mindannyian ismerjük az igazság egy-egy szeletkéjét… A pincén múlik, hogy össze
tudjátok-e rakni a képet, drága Eren. – Szünetet tartott, már nem mosolygott.
Valami ősi komorság ülte meg a tekintetét, Eren nem bírta tovább figyelni. –
Selma rám bízta az Arlert házaspárt. Éveken keresztül tartották őket fogságban…
Aztán megérkezett Selma, rájuk „talált” és gondoskodott róluk. Szánalmas volt,
ahogyan engem is hazugságra kényszerített. Sajnálom, Lieselotte. Sajnálom,
amiért eltitkoltam előletek, miféle ember… szörnyeteg a barátotok. Selma
pontosan tudta, hogy elfogtak titeket, és a kisujját sem mozdította értetek
egészen addig a pillanatig, amíg el nem jött az ideje, hogy szabadságot
kapjatok. Akkor megadta a kegyelmet: óriássá változtatott benneteket, és
hagyta, hogy felfaljátok azokat, akiknek lejárt az idejük, és már nem voltak
többé a hasznukra. És mindezek után odaadott benneteket nekem. Ymir úrnő tudja
a dolgát, nem igaz? – Ymir hangja keserűen csengett. – Úrnő lennék? Ó, igen, az
vagyok. De te is, nem? Mi vagyunk az irányítói a magunk családjának. A sokaság
úrnője vagyok, Ymir. A sokaságé. Egy óriásokból álló sokaságé, akik
különlegesek, akik emberibbek, akik majdhogynem olyanok, mintha emberek
lennének óriásbőrben. Olyan óriásoké, akik eszüket vesztett gyilkológépek
helyett rendelkeznek bizonyos mennyiségű intelligenciával… És én most őket
ajándékozom nektek, Eren Jaeger – nézett a döbbent fiú szemébe. – Őket, akik
nemcsak emberevő gyilkosok, hanem intelligensebb egyedek, őket, akiket
irányítás alatt tarthatok… és magamat, a sokaság úrnőjét… Egy sereget adok
nektek, Eren, egy óriásokból álló sereget, akikkel visszafoglalhatjátok azt az
átkozott falat, és akik segítségével el tudtok jutni a pincéig, hogy véget
vethessetek ennek a rémálomnak.
Ymir
elhallgatott, befejezte a történetét.
– Egy
óriásokból álló sereg? – cincogta Sasha. – Ez most… Ez most komoly, Ymir?
– A lehető
legkomolyabb – bólintott. A mosolya halvány volt és elégedett. – Na, mit szólsz
hozzá, Eren? Mit gondolsz, mekkorák lennének a túlélési esélyeink, ha nemcsak
ennyien vágnánk neki a Mária fal visszahódításához?
– Ez… –
Eren megnedvesítette az ajkát; remegve nézett végig a társain. – Srácok, ez…
– Ez a
kulcs – lépett előre Kreusa. – Ez a kulcs a győzelmünkhöz, Eren.
A fiú
lassan bólintott.
– Készen
álltok? – kérdezte a barátaitól.
– Vágjuk bele
– vigyorgott Connie.
– Nyírjuk
ki a mocskokat! – tapsolt Sasha.
–
Befejezzük ezt a háborút – szorította ökölbe a kezét Reiner. – Addig nem
nyugszom, amíg be nem végzem a küldetésemet.
– Én sem –
suttogta erre Bertolt.
– Hiszen
mindannyian ezért vagyunk most itt, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét Annie.
– Hát mire várunk, nem igaz, fiúk?
– A játékra
– vihogott Hitch. – Tudod, Annie, az igazi játszma még csak most fog
elkezdődni.
Eren
felállt. Nem kérdőjelezte meg Ymir meséjét, a szíve viszont mintha átdöfte
volna a bordáját, annyira erőteljesen dobogott. Nem félelmet érzett, hanem
valami egészen mást: lelkesedést. A győzelem ízét a nyelve hegyén… A reményét,
hogy az emberiség valóban revansot vehet a Mária falon ejtett sérelemért.
– Uram…
Levi… – szólította meg a férfit suttogva. – Mit gondolsz… Úgy értem… Mit
gondol… Öhm… mindegy. – Az éjszaka emlékétől biztosra vette, hogy az arcát
elöntötte a vér. El akarta fordítani a tekintetét, de aztán megérezte a hadnagy
érintését a csuklóján, és a feszültség, mely lassan, pontról pontra növekedett
a testében, hirtelen alábbhagyott. Ellazulva simult bele az érintésbe, és
remélte, hogy a barátait jobban leköti Ymir faggatózása, mintsem hogy kettőjük
párosa.
– Nem rossz
– mormolta Levi halvány mosollyal a szája szegletében. – Nem rossz.
Eren
megszorította a kezét: végre-valahára biztosan készen álltak.
Készen
álltak rá, hogy visszafoglalják a Mária falat… Hogy fényt derítsenek az
igazságra.
Hogy
eljussanak arra a helyre, amely minden titok tudója.
A pincébe.
Szia!
VálaszTörlésHű-ha. Ez volt a szép mesedélután :D
Egyre több kérdésre kapunk választ (bár ez sajnálatos módon csupán még több kérdést szül :D), és egy óriássereg? Fantasztikus.
Nos, köszi az újfent remek fejezetet, remélem a következőt hamar hozod :D
Szim, a lelkes
Szia!
TörlésSzükség volt erre a mesedélutánra, de most már tényleg nem húzom tovább, hátrahagyjuk Trostot és irány a pince. :) Ott minden tisztázódni fog, nem lesz több kérdés, csak válasz (remélhetőleg). :D
Az óriássereget az egyik OVA-nak köszönhetjük, remélem, tetszeni fog, amit kitaláltam.
Köszönöm, hogy írtál, igyekszem a következővel!
Detti ^^
Hello ^^ most találtam rá a blogodra és imádom *.* kB 2nap alatt végig olvastam és WoW. Már nagyon várom az új részt :D
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm, hogy írtál, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik! *-* Remélhetőleg estefelé sikerül hoznom a következő fejezetet. :)
Detti ^^
Jajj...ne várakozással tovàbb!!*.* <3<3 Devilgirl
VálaszTörlésÉs már nem is várakoztatlak tovább, hanem jó olvasást kívánok az új fejezethet! ;) Detti ^^
Törlés