Levi x Eren – Őrület (novella) [manga spoiler!] (hírek az elején)

Levi x Eren

Őrület

Canon, manga spoiler a 90. fejezetre vonatkozóan is! [későbbiekre nem]

Megjegyzés:

1.) valamikor májusban kezdtem el írni, de akkor még Annie után játszódott volna. A napokban újragondoltam a manga ismeretében, átdolgoztam… és ez lett belőle. ^^ Várható, hogy érkezik még egy (vagy két) szösszenet Eren tervéről, az viszont a 91. fejezettől felfelé spoileres.

2.) A mangát angolul olvasom (és fordítom), ezért valószínűleg nem a neten fellelhető magyar fordítást olvashatjátok viszont. (Esetleges félrefordításokért elnézést kérek. :D) Grishát ki nem állhatom, így sajnos ő nálam örökké rosszfiú lesz... Öhm... Jelen idő... Ritka pillanat, de ez most jelen időben íródott. ^^

És még egy megjegyzés, vagyis inkább kíváncsiságból:

3.) Ki-mennyire követi a mangát? ^^ Vagy inkább csak az animét nézitek? Nekem személy szerint nagyon tetszenek a mostani fejezetek, és lassan már az új karakterek is teljesen a szívemhez nőnek. Ti hogy vagytok velük? ^^

+ 1, azaz egy röpke hír: A Titánok első fejezete szeptember 1-jén érkezik. ;)

– o –

Egy. Kettő. Három.

Eren számol. A vére dobol a fülében, minden egyes dobbanás egy emlék.

Egy álom – szólal meg egy kishang. Súgja a szavakat, és Eren hirtelen biztos benne, hogy álmodik. Álmodnia kell, máshogy nem tudja megmagyarázni mindazokat, amiket átél. Biztos benne, hogy álmodik, mégis tisztán érzi a szájában a rettegés ízét: Shiganshina vértengerben fürdik, az óriás pedig mosolyog. Éppolyan győzedelmesen és felszabadultan teszi mindezt, ahogyan Annie is, amikor megmutatta igazi valóját; éppolyan győzedelmesen és felszabadultan, ahogyan egykor – túlságosan is régen –, amikor addig szorította a törékeny testet, míg a vérrel együtt ki nem préselte belőle a levegőt.

Villanások.

Mindenki pusztán egy villanás.

Eren öntudatlanul a lepedőbe markol.

Marco, akit nem láthatott holtában, álmában azonban felbukkan egy képzet róla; Sonny és Bean, akiket szánni kezdett sorsukért; Gunther, amint fejjel lefelé lóg a magasból; Eld, akit Annie egyszerűen és villámgyorsan kettéharapott; Oluo arcával a fűben… És végül Petra… Petra, aki szelíd volt a maga módján és lágyan nevetett, és aki hitt benne, hogy legyőzheti, szorosan a fához simulva, melynek törzsét a saját vére színezi meg… Őt megannyi névtelen arc, felderítők, Stohess lakói, asszonyok és gyermekek, ártatlanok követik, akik rosszkor voltak rossz helyen.

Nevek és arcok a semmiből. Egy kislányt lát, aki a testvére kezébe kapaszkodik, vállán csillag csillan. Sötét hajú, a vonásai ismerősek. Sosem látta, mégis mintha mindig látta volna. A neve a nyelvén van: Faye. Később a felismerhetetlenségig marcangolt testét is látja. Azt, ami maradt belőle. Csak egy kislány volt…

Az apját felismeri, amikor már idősebb. Egy szőke hajú, szomorúan mosolygó nőt figyel, aki az ölében tartja a gyermekét.

Nevek.

Faye. Dina. Zeke.

Egy múlt, ami másfél évtizedig titokban maradt előttük. Látja maga előtt Zeke-et a Bestia testéből kiemelkedve, látja az arcot, amit évek óta nem láthatott… Zeke az apjuk szakasztott mása, csak aranyhajjal. Hát persze, hogy arannyal, hiszen más anya szülte. Látja őt és hallja a hangját.

– Te vagy Eren Jaeger?

Ártatlan kérdésként hangzik el, Eren akkor még nem tulajdonított neki jelentőséget. Hogy is tulajdonított volna? Hogy is feltételezhette volna… Még akkor is, ha a férfi… éppúgy néz ki, mint az apja. Éppúgy, csak kicsit mégis máshogy.

– Kérlek, higgy nekem. Ugyanazon az oldalon állunk. Az apáink áldozatai vagyunk. – Kétségbeesett próbálkozások, hogy rávegyék. Eren még mindig nem érti, mi járhatott akkor Zeke fejében. Hogyan állhatnának ugyanazon az oldalon, ha Zeke az emberiség végét akarja? Ha ő már végleg eladta a lelkét és vele együtt az emberségét? Hogyan is állhatnának ugyanazon az oldalon, ha Dina… ha pont Dina…

De persze Dina nem tehetett róla. Dina nem tudhatta… Dina arca örök, bánatos mosolyba torzult. Bánatosba, mert Eren most már tisztában van vele, hogy mi történt azon a napon. Érzi a fájdalmát, látja a könnyeit. Ymir hatvanévnyi véget nem érő lázálmot kapott a falakon túli világtól, Dina pedig ajándékot a szenvedés mellé: felszabadulást, amikor az óriások széttépték Eren irányítására. Akkor egymás szemébe néztek, Eren megérintette… és minden működött.

– Visszajövünk – súgta Zeke –, hogy megmentsünk… Megígérem.

Eren valóban megmentésre szorul – saját magától és az emlékeitől kellett megmenteni –, de ezt a felszabadítást nem Zeke-től kell megkapnia, ebben is biztos.

Amikor az utolsó emlékkép is elhalványul, zihálva riad fel, nagy kortyokban nyeli a levegőt. Verejtékben és a saját félelmében úszik, szíve eszét vesztett tempóban dörömböl a mellkasában. A kérdés a nyelvén: miért?, a gondolat az elméjében lüktet: mikor lesz már vége mindennek?, ám válaszokat senki sem ad. Hogy is adnának? Egyedül van. Teljesen egyedül. Már nem a börtöncellában, ahová a barátai (ki önként, ki nem) vele tartottak. Mikasa akkor a szomszédos cellában szuszogott, Armin meg a rácsok előtt pihent. Őrizte az álmukat, miközben majd’ leragadt a szeme, és néha annyira hangosan hortyogott, hogy Eren majdnem a fülére tapasztotta a kezét. Csak azért nem tette meg, mert ez mutatta, hogy Armin él. Ő élt, Bertolt viszont halott volt.

Eren azon kapja magát, hogy nem bánkódik. Azok az idők elmúltak. Bertolt meghalt, mert meg kellett halnia.

Elmondtam neki mindent… Elmondtam, hogy éltem meg azt a napot. – Valahányszor erre emlékezik, ökölbe szorul a keze. Ott, az erdőben, Reiner és Ymir társaságában szembesítette Bertoltot a kétszínűségével és a bűneivel. Lyukat ütött a Mária falba, a törmelék miatt pedig esélyük sem maradt, hogy megmentsék Eren édesanyját. Ha akkor Bertolt nem teszi meg… Ha nem tekint többé magára harcosként…

Eren a fogát vicsorítja. A sajgó érzés a mellkasa tájékán nem csillapodik, sőt mintha rosszabbodna. Felül az ágyban, hátha egy másik pozíció segít rajta, amikor viszont nem azt kapja, amit vár, fogja magát, és lassan kimászik a lepedő fogságából. Meztelen talpa alatt hideg a padló, léptei nyomán keservesen csikorog.

Nyikorog az ajtó, a folyosó pedig sötét homályban nyugszik. Nem tudja pontosan, merre viszi az útja, csak megy előre, amerre némi nyugalmat remél, és igazából bármerre fordul, csak emlékezik. Visszatérni oda, ahol minden elkezdődött, tulajdonképpen ez éltette, semmi más. Visszatérni és bosszút állni, elpusztítani az összes óriást, megismerni a pincét, az édesapja titkát. Visszatért, megismerte – és semmivel sem lett könnyebb. Újabb és súlyosabb teher nehezedett a vállára, Dinát, az erejének végleteit, Historia esetleges jövőjét egyedül ő ismerte, senkinek sem vallotta be mindazt a kétely, amely egyre kíméletlenebbül gyötörte.

Sóhaj szakad fel belőle, ahogy megáll az asztal mellett, könyökével pedig rátámaszkodik. Egész testében remeg, s nem tudja eldönteni, hogy a rettegéstől, a dühtől vagy a csalódottságtól, vagy igazából e három keverékétől. Bűnbakot keres, és csakhamar megtalálja az apját, akiről még most sem akarja elhinni, hogy annyi éven keresztül titkolózott. Vajon szerette is őket valaha úgy, mint az előző családját? Jelentett neki valamit az új élet, a második esély? Vagy őt is mindvégig a küldetése vezérelte? Az vezérelhette, hiszen aznap azért utazott el, hogy lemészárolja a Reiss családot. Nemcsak Friedával végzett, hanem Rod kivételével mindenkivel. Ártatlan gyermekeket gyilkolt, ahogy annak idején a kicsi Faye-t is a kutyák közé vetették. Mit érezhetett akkor? Másnak képzelte magát? Azt hitte, ő különb? Hogy lenne az? Ugyanolyan hidegvérű gyilkos.

Szerette anyát – következteti ki az apja reakcióiból. – Szerette a maga módján… De Dina… Számára Dina jelentett mindent. Dina és a küldetés. Még a küldetés is megelőzte Zeke-et… Zeke… – Megnedvesíti az ajkát, ahogy a féltestvérére gondol. – Lapult igazság is a szavaiban. – Megint a fülében cseng a férfi hangja, megint látja őt maga előtt. A döbbenet az arcán egészen mulatságos. Eren elmosolyodik; kellő keserűséggel, kellő valósággal. Mikasának mindvégig igaza volt: a világuk egyszerre kegyetlen és gyönyörű.

Reccsen a padló, erre ocsúdik fel. Megpördül, de nem lepődik meg: Levi hadnagy megelégszik néhány órácskával is, hozzászoktatta a szervezetét. A szemén azért látszik a kimerültség, más fénnyel csillog, mint mikor erejének teljében van, Eren azonban nem teszi szóvá.

Egyetlen pillanatig csak bámulják egymást. Eren a döntésre gondol, amit a hadnagy kezébe helyezett. Egy élet és egy halál döntése, két ember sorsa függött tőle. Jól döntöttek – Armin, mégiscsak Armin! –, de a veszteségük tagadhatatlan volt. Eren tényleg önző volt. Makacsul kitartott Armin mellett, mert a legjobb barátjaként gondolt rá, ugyanakkor meg sem próbálta magát a hadnagy helyzetébe képzelni. Levi hadnagy is egy barátért küzdött. Aztán Mikasa kivonta a kardját, és a végén, miután az óriás elnyelte Bertolt testét, hogy a Kolosszális váljék belőle, Eren csak arra tudott gondolni, hogy megérte. Arminért a fogságot is büszkén vállalta.

Mondjam azt, hogy sajnálom? – Eren nyel egyet. A sajnálat édeskevés, Floch felhívta rá a figyelmüket. De akkor mit csináljon? Valahogy meg kell törnie a köztük feszülő csendet… Valahogy meg kell, mert Levi hadnagy elindul felé, arca és gondolatai megfejthetetlenek, és Eren érzi, amint a hátába nyomódik az asztal éle. A fájdalom halovány, édesen zsibong a testében; emlékezteti a tetteire, s arra, hogy a következményekkel még nem nézett farkasszemet.

Hát most megteszi.

Levi hadnagy olyan közel áll meg előtte, hogy a lehelete forrón cirógatja az arccsontján égő bőrét. A pír a nyakáról kúszik fel az arcára, és zavarában annyira összerándul, hogy még inkább belenyomja magát az asztalba. Erősebb fájdalom, ez már nem édes, hanem józanító, de ahhoz még mindig nem elég józanító, hogy tiszta ésszel felfogja mindazt, ami ezt a néhány pillanatnyi szerencsétlenkedését követi.

Ujjak nyúlnak az álla alá, ujjak fogják meg az arcát és hagynak maguk után nyomot. Levi hadnagy érintése határozott, erős és dühös; a pillantása közömbösséget sugall, ám ezt csak sugallja, nem a valóságot közvetíti. Eren arra eszmél, hogy a szürkeség mögött meglapuló kékséget figyeli a férfi íriszében, aztán még közelebb rántják a fejét, Levi hadnagy meg hirtelen magasabbnak tűnik a maga százhatvan centijénél, a szája pedig durván préselődik Eren szájának. Nem lepkeszárny-finom cirógatás ez, a kemény és meghökkentő vágy vezérli mindkettőjüket. Eren idejét sem tudja, mikor jön rá, hogy viszonozza a csókot. Ügyetlen, mert élete első csókja, és Levi hadnagy is rájöhetett, mert pillanatok alatt leigázta a testét. Gyakorlottan mélyítette el, és Eren akaratlanul is felnyikkan, amikor megérzi a szájában a férfi nyelvét.

Csapádba esik, az asztalt korábban a falnak tolták, hogy helyet teremtsenek. Hogy magától ült fel rá vagy noszogatásra, azt nem tudja megállapítani. Semmit sem tud, minden értelmes gondolat kiszökik belőle, ahogy újra meg újra megkóstolják egymás ajkát és elrabolják egymás lélegzetét.

– Kérlek… – nyöszörgi. – Kérlek… – De fogalma sincs, miért könyörög.

Levi elhúzódik. Nem mondja, hogy erre vágyott, amióta először megmentette a szaros seggét Trostban, nem mondja, hogy legszívesebben hanyatt dönteni az asztalon, nem húzza a száját Mikasa vagy Armint miatt sem. Semmit sem csinál, még csak meg sem próbálja letámadni őt újból, pedig Eren nem ellenkezne. Fiatal még, a csókok is elegendőek ahhoz, hogy piszkosul szűk legyen rá a nadrágja, és uralkodnia kell magán, hogy ne nyúljon be azon nyomban, hogy csillapítsa a vágyát. (A keze azért előremoccan, a másikkal viszont lefogja. Levi nézi, szája sarkában mintha mosoly játszana. Mindez azért, mert egy rohadék. A nagybetűs Rohadék, mert tényleg nem csinál semmit, csak bámul.)

– Mi volt az a jelenet? – töri meg végül a csendet. Eren nem akar hinni a fülének, hogy pont ezt kérdezi.

– Jelenet? – Szándékosan nem érti. Historia, a királynő előtt térdelt, a kezét fogta, és akkor… Akkor minden összeállt. A név, csak annyi, hogy Dina örökre az emlékezetébe ivódott. De a Dinához az is társul, hogy Fritz, no meg a halk suttogás... „A királyi család tagja vagyok…”

Levi ránéz, a keze megmarkolja a combját, hogy ne tudjon elmenekülni.

– Eren – mondja, s a keze feljebb csúszik. Eren nem mer az ölére sandítani, mert tisztában vele, mennyire kemény még. Megfeszíti magát, reménykedik benne, hogy a téma magától valahogy olyan vizekre terelődik, amikről szívesebben beszél. Az ajka lángol és duzzadt a hadnagy korábbi csókjától, és nem tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy egy hasonlóban legyen részese. Azt sem tudja, egyáltalán miért csókolóztak. Vonzalom? Szerelem? Vagy csak vágy? Vagy valami más?

Megered a nyelve, emlékek pörögnek az elméjében: Grisha, Faye, Dina, Zeke, Kruger, Frieda, Historia. A szavak egymás után buggyannak ki az ajkán, és amikor a hangja suttogássá csendesedik, a könnyek szúrni kezdik a szemét. Levi nem mond semmit, csak hallgatja, és akkor, amikor a legelső könnycsepp legördül az arcán, az ujjbegyével óvatosan felitatja. Nagyon gyengéd, ahogyan a tekintete is; a vonásai ellágyultak. Eren már nem érzi belőlük a szigorú élt.

Historiáról először nem akar beszélni. Nem mer. De végül mégis megteszi. Két ember életét helyezte korábban Levi hadnagy kezébe, miért nem teheti meg újból?

Őt nem tudom feláldozni – gondolja, majd hangosan is kimondja. – Magamat habozás nélkül, Historiát viszont nem vagyok hajlandó, még akkor sem, ha az emberiség léte a tét. Én… Különbözöm tőlük… Zeke-től… Az apámtól… Én én vagyok. Én nem… Én nem olyan vagyok… – Összefüggéstelenül beszél, Levi pedig összerántja a szemöldökét. Ujjai még mindig Eren arcán pihennek, végigsimítja az ajkának ívét. Finoman közéférkőzik, s Eren akkor tér észhez, amikor a nyelvével öntudatlanul megcirógatja a hosszú, hófehér ujjakat. Libabőrös lesz az ismeretlen érzéstől, és a következő pillanatban Levi vállába markol. Odahúzza magához a férfit, az ujjakat pedig felváltja annak szája.

Megint csókolóznak, a kérdés azonban továbbra is lüktet az elméjében. Vajon mire gondolhat a hadnagy? Vajon… mi ez az egész?

Minden annyira zavaros.

– Mit tegyek? – suttogja. – Mit? Mit lehet tenni ilyenkor?

Levi megint csak nézi. Még mindig csak nézi.

Nem kellenek szavak, elég annyi is, hogy összefűzik az ujjaikat, hogy néha egymás ajkára hajolnak. Kéz találja meg a helyét Eren lapockája környékén, gyengéden dörzsöli a hátát; vigasztalja, cirógatja, Eren meg előrehajol, az orrát Levi nyakának hajlatába temeti, a teste pedig meg-megremeg.

Őrület. Színtiszta őrület.

Mit tegyek? Mit tegyek?

A válasz pedig hirtelen érkezik.

Eren megmerevedik, ajka elnyílik, s Levi ki akarja használni az alkalmat, de nem hagyja, hogy megcsókolja. A szemébe néz, mert a szem a lélek tükre, és ahogy a tekintetük összekapcsolódik, általuk a lelkük is.

– Van egy tervem – jelenti ki, és magát is meglepi, mennyire határozottan cseng a hangja. – Van egy tervem – ismétli meg. – Egy őrült tervem.

Levi erre bólint.

Bólint, vár és hallgat, Eren pedig lassan beszélni kezd.

Őrültség – gondolja –, de az egyetlen esélyünk.

Az egyetlen a győzelemre.

Készült: 2017. 08. 23 – 08. 24.