2017. november 24., péntek

A Titánok – 6. fejezet – A döntés

6. fejezet

A döntés

Az első, ami Eren eszébe jutott, az az volt, hogy „Ezt nem hiszem el!”, és csak utána próbálta felfogni, hogy milyen következményekkel jár mindez. Hosszú évek óta nem gondolt Kristára úgy, mint Historia, pedig a két név ugyanazt a személyt jelentette – legalábbis látszólag. A valóságban Krista és Historia személyisége gyökeresen eltért egymástól. Eren Historiát mindig is jobban kedvelte, mint Kristát, és ezzel az unokatestvére is tisztában volt, ám ez alkalommal kivételesen a legkevésbé sem örült a váratlan bátorságának.

Levi hadnaggyal persze – ha a legnagyobb titokban is, de – madarat lehetett fogatni. Eren biztos volt benne, hogy magában még mosolygott is; az arca sugárzott az önelégültségtől, Eren pedig utoljára Jeannál érzett ennyire erős késztetést, hogy átrendezze a formáját. Finoman Historia vállára tette a kezét, és egy pillanatig valószínűleg kiélvezte, hogy a lány fölé magasodhatott – igaz, ez nem volt nagy kihívás, Krista mindenki mellett eltörpült a méretével –, csak azután törte meg a csendet.

– Úgy gondolom, itt az ideje, hogy végre őszintén elbeszélgessünk egymással, Eren.

Eren válaszul a fogát vicsorította. Egyedül az unokatestvére miatt uralkodott magán, máskülönben már réges-rég Levi hadnagynak esett volna. A láncok, melyeket a csuklójára fontak, így is feszültek, ahogy a testével előredőlt, hogy Levi hadnagy tisztán láthassa a haragját. Képesek voltak belerángatni Kristát is! A flancos Felderítő Egység…! Fogalmuk sem volt róla, hogy mibe ártották bele magukat!

Kevesen tudtak róla, csak néhányan – a beavatottak –, hogy a fővárosban trónoló öregember, akit a falak lakói Fritz királyként emlegettek, és aki folyton-folyvást csak unatkozott, no meg semmi más sem érdekelt, csak a borral teli kupája, valójában egy dróton rángatott senki, akit szép ruhába öltöztettek és koronát raktak fejére. A család, akinek valóban királyi vér csordogált az ereiben, évekkel korábban megváltoztatta a nevét és elvonult a nyilvánosság elől. Ennek okát még kevesebben tudták, és Eren egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy feltárja az igazságot a Felderítő Egységnek. Még akkor sem, ha ez a megtagadás ahhoz vezetne, hogy kivégezzék. Képtelen volt rá.

Unokatestvére, akit Shiganshinában mindenki csak Kristaként ismert, a Reiss családból származott. A királyi családból, de a fővárosban nemesi családként gondoltak rá. Nem törvényes gyermekként született, egy, a házban szolgáló asszony, Alma hozta a világra. Rod Reiss hatodik, ám egyetlen törvénytelen gyermeke volt, valódi nevén Historia Reiss, és a gyermekkorának első tíz évét messze a Reiss családtól töltötte – az anyjával összezárva, aki sosem szerette –, magányosan, barátok nélkül.

– Ő lenne az? – Eren tisztán emlékezett az édesanyja meglepett hangjára, ahogyan arra is, ahogy szorosabban markolta a kezét, amikor megpillantották Historia csenevész alakját. – Eren, viselkedj kedvesen! – súgta az asszony. – Ő az unokatestvéred.

Historia az orrát dörgölte a ruhájával, könyve a porba csúszott. Nem viselt cipőt, szőke haja pedig kócos volt, bizonyára csak ennyire tudta megfésülni. Félősen és bizonytalanul pislogott rájuk, de nem húzódott el, amikor Eren édesanyja letérdelt elé. Eren egy másik lányra is emlékezett, egy idősebb, sötét hajú valakire, aki furcsán szomorkásan figyelte őket a háttérbe húzódva. Frieda.

– Elmondtam nekik, Eren. – Krista – vagyis Historia – hangjára eszmélt fel. A lány megérintette a koronát a fején, és szomorúan elmosolyodott. – Tényleg mindent elmondtam nekik. Azért, hogy életben maradj.

– De én sosem kértelek rá, hogy ezt tedd! – csattant fel Eren. – Különösen értem!

– Az unokatestvéred csak segíteni akart, Eren – mondta Erwin parancsnok.

– És mondjuk úgy, sikerrel járt – tette hozzá Levi hadnagy. – Én erősen arra hajlottam, hogy válasszuk el a nyakadat a tested többi részétől. Ennek a gondolata mindig is kellőképpen motiválta az embereket, hogy bevallják a bűneiket.

– Én nem vagyok bűnös! – vicsorogta Eren. – Egy cseppet sem!

– De ártatlan sem vagy – mutatott rá Levi. – A Titánok egyikeként nem mondhatod ezt magadról, és ezt te is tudod jól, hacsak… – Megvillant a szeme, és ellépett Historiától, hogy a cellához sétálhasson. A lány utána akart kapni, azonban Kuklo annyit fészkelődött a karjaiban, hogy ezt nem tudta megtenni. Levi a cellarácsokba kapaszkodott, arcán megmagyarázhatatlan kifejezés suhant át. – Ennyire ostoba volnál, kölyök? – húzta föl a szemöldökét kérdőn, mire Eren megrándult. Kölyök, már megint kölyök. Most még jobban idegesítette, mint korábban. – Te tényleg hiszel benne, hogy amit teszel, az helyes? Hogy a Titánok a jót szolgálják?

– A nyomornegyeden segítettek! – tiltakozott Historia. – A jóért cselekedtek!

– És közben leromboltak egy falat a három közül – forgatta meg a szemét Levi. – Ez minden, csak nem a jóért való cselekvés. A kis barátaidat, köztük az unokatestvéredet valami egészen más motiválta. Ha ennyire azt szajkózod, hogy te nem csináltál semmi rosszat, akkor nyilvánvalóan valakitől kaptad az utasítást. A többi Titán? A kis királynőnk azt állította, ők sem az ellenségeink. Akkor valaki más állhat a háttérben, nem igaz?

Eren összeszorította a fogát, úgy préselte ki a szavakat:

– Fogalmuk sincs… hogy mibe ártják bele magukat… – Már ennyi információközlés is nehézséggel járt, bánta a pillanatot, amikor nem akadályozta meg, hogy kiszaladjon a száján.

Mélyet lélegzett, hogy megnyugtassa magát, ám nem sikerült. Minden egyes porcikájában érezte az égető bizsergést, a harag és az idegesség ijesztő kombinációja egyre gyorsabban burjánzott szét a testében. Voltak titkok, amiket nem fedhetett csak úgy fel. Titkok, amiket örökkön-örökké magában kellett őriznie, amikről még az unokatestvére vagy Mina Carolina sem tudtak. Ezeket, még ha segíteni is szerette volna a Felderítő Egység munkáját, akkor sem mondhatta volna el.

A kulcs… A pince kulcsa… – Eren az ajkába harapott, de annyira erősen, hogy vér serkent ki. Historia ezt látva úgy elsápadt, hogy Eld és Oluo egyszerre mozdultak, hogy támaszt nyújtsanak neki, Petra pedig – nem törődve a tiltakozásával – sietve kivette a karjából Kuklót. Erwin parancsnok és Levi hadnagy egy szót sem szóltak. A parancsnok a lányon, Levi hadnagy azonban Erenen tartotta a szemét.

– Tudjuk, kölyök – szólalt meg a férfi egészen különös hangon. Gyengédség lenne? Eren először azt hitte, képzelődött, ám Levi hadnagy már nem ráncolta úgy a homlokát, csak egy picit húzta össze a szemöldökét, miközben a fejét oldalra biccentve, elgondolkodva tanulmányozta Eren viselkedését. – Tudjuk, mit jelent, hogy ez a lány a falak királynője. Beleegyezett, hogy vállalja a szerepét. Tudjuk, hogy az apja gyáván megfutamodott, és azt is, hogy lemészárolták a teljes családot. Az a gyáva féreg valahol az utcákon kóborog, de az előző királynő, Frieda Reiss meghalt. Ennek a lánynak a nővére… És azt is tudjuk, hogy ennek a családnak birtokában van egyfajta különleges képesség… Olyasvalami, amiért az a szaros pápaszem majd’ megveszett, amikor először hallottunk róla.

– Ki gondolta volna… – hallatszott Petra suttogása. – Emberek, akik képesek rá, hogy óriássá változzanak. Hát tényleg nem képzelődtünk!

– Ez akár az emberiség győzelmét is jelentheti – bólintott Eld, óvatosan Erenre sandítva. – A birtokunkban van egy… Ha sikerülne meggyőznünk, hogy minket válasszon…

– Győzelem, a nagy francokat! – horkant fel Oluo. – Az emberiség vereségét jelenti! Azt hiszitek, hogy ez a kis szaros kölyök majd csettintésre oldalt vált és minket fog segíteni? Kérlek, ne nevettessetek!

– Nem lesz más választása – mormogta Petra. – Ha élni akar… Akkor úgy kell tennie, ahogyan a Felderítő Egység kéri. Ha nem akarunk érte harcolni, akkor nem fogunk. Akkor odadobjuk a Katonai Rendőrségnek, és biztosan az emberiség ellenségének fogják kikiáltani… Kivégzik. Ha nem is úgy, mint egy embert, akkor úgy, mint egy óriást. Ha kivágjuk a nyakszirtjét, garantáltan meghal.

Eren hátán jeges hideg formájában szaladt végig a borzongás. Vér fémes ízét érezte a szájában, és ha nem féltette volna Historia és Kuklo életét, akkor biztosan nem hezitált volna többé. A vér megvolt, a cél sem hiányzott. Mindene megvolt ahhoz, hogy kiszabadítsa magát ebből az őrületből, mégsem tehetett semmit.

Ti rohadékok… – vicsorogta. – Ezt még megkeserülitek!

Élni akart – és ezt a Felderítő Egység is pontosan tudta, ahogyan azt is, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot tettek neki, főleg most, hogy Historia felfedte a kilétét. A lány azért vallott be mindent, hogy megmenthesse vele Erent. Azt akarta, hogy Eren árulja el a Titánokat és csatlakozzon a Felderítő Egységhez. Egy olyan felderítővel a kezükben, aki képes rá, hogy óriássá változzon, a falakon túli expedíciók garantáltan sikerrel zárulnak. Ezt mindannyian tudták, ahogyan azt is, hogy Eren igazából nem választhatott. Visszautasíthatatlan ajánlat volt, az egyetlen lehetőség, hogy életben maradhasson.

– Eren – szólalt meg Erwin parancsnok mély, megnyugtató hangján. Eren lenyelte a szájában érzett vért, és amikor halvány vicsorra húzta az ajkát, megvillantotta megszíneződött fogát. Historia megkönnyebbülten lélegzett fel; ő már tudta, mit jelent mindez, és a vallomása alapján a többi felderítő is sejtette. Eren megjuhászkodott. A kezében volt a lehetőség, hogy győzedelmeskedjen a Felderítő Egység felett, mégsem tette, sőt: visszavonulót fújt, hogy meglegyen Historia akarata. – Elérjük, hogy ejtsék ellened a vádakat, ehhez viszont az szükséges, hogy a Felderítő Egység szolgálatába álljál. Hajlandó lennél együttműködni velünk az emberiségért?

– Én éppen azt védem – mondta a fiú halkan. – Minden egyes nap az emberiséget védem, Erwin parancsnok. Maguknak tényleg fogalmuk sincs, mivel állnak szemben… Annyira keveset tudnak… Szinte semmit.

– Nem vagyunk gyilkosok, Eren Jaeger.

– Nem? – Eren felnevetett. – Akkor én sem vagyok az, Erwin parancsnok.

– A kérdés egyszerű, kölyök – szakította félbe könyörtelenül a beszélgetésüket Levi hadnagy. – Hajlandó vagy csatlakozni hozzánk vagy sem? Eleget raboltál az időnkből, nem érünk rá az örökkévalóságig.

– Eren, én ezt érted tettem – mondta Historia is. – Mindent elmondtam, amit én tudtam, de ahhoz, hogy kegyelmet kapj, neked is segítened kell. Erwin parancsnok ajánlata… Kérlek, gondold végig! Gondold végig azt is, hogy mi történne, ha nem fogadnád el… – Kuklo mintha megérezte volna, hogy valami komoly, súlyos dologról tárgyalnának, hangosan felsírt Petra ölelésében. Historia nem nyúlt érte – Petra remekül boldogult a gyermekkel, szelíden ringatni kezdte, hogy megnyugtassa –; Levi hadnagy mellé sétált, és mélyen Eren szemébe nézett. – Nem kell kiadnod az összes titkodat. Nem kell feladnod a Titánokat. – Oluo ezt hallva felhördült.

– Hogy micsoda?! Nem erről volt szó…! – Levi hadnagy azonban egyetlen pillantásával beléfojtotta a szót.

Historia ugyanolyan csendesen, mint eddig, folytatta:

– Csak annyit kell tenned, hogy a Felderítő Egységet szolgálod. Elmagyarázod nekik a képességedet, segítesz nekik a falakon túli expedíciók során… és megpróbálod helyrehozni azt a kárt, amit ti négyen okoztatok. Igen, jól sejted – mondta, amikor Eren döbbenten kapta fel a fejét. – A Mária fal visszafoglalásáról beszélek. Ez az egyetlen lehetőséged. Ha van egy kis eszed, ha csak egy kicsit gondolsz ránk, a családodra, akkor… Eren, kérlek! Ez alkalommal a szívedre kell hallgatnod, nem az eszedre! Tudom, mit suttogtak a füledbe… Hogy mikkel tömték tele az elmédet… De most a szívedre kell hallgatnod! A szíved Shiganshinába húz, ahogyan engem is! Gondolj erre, kérlek! Gondold végig, és… – Historia hangja végül elcsuklott. Felszipogott, a szeme sarkában könny csillogott. Petra és Eld aggódva figyelték, sőt még Oluo is nyugtalanul sandított rá.

– Én csak… – Eren összeszorította a szemét, mielőtt válaszolt volna. Kérdések és lehetőségek millió ötlöttek az elméjébe, de nem tudta őket végiggondolni.

Vajon mennyire számíthat az állítólagos bajtársai segítségére? Vajon a Titánok… Vagy ha nem is a Titánok… Vajon mások, ők, a feljebbvalók hajlandóak-e a segítségére sietni? Vagy hagyják őt a fenébe? Megfeledkeznének róla? Biztosan nem, ahhoz túlságosan is értékes volt, nem igaz?

De jelen körülmények között, mire a segítség megérkezne, a tárgyalás már réges-rég lezajlott.

Az egyetlen lehetőség… valóban a Felderítő Egység volt.

Nem kell valóban az ő oldalukra állnom – gondolta –, elég, ha ideiglenesen úgy teszek, mintha őket segíteném. Megosztanék velük némi információt… A legkevésbé fontosakat… És utána… Mikor a segítség megérkezik…

Nem akart árulóként gondolni saját magára, de mást nem tehetett. Nem adhatta fel mindazt olyan könnyedén, amiért mindeddig annyira küzdött. A szabadság után vágyakozott, mindig is azt akarta elérni.

Ha azt hiszik, hogy elvehetik tőlem… Ha azt hiszik, hogy megijedek az emberiség legerősebbjének vélt katonájától… – Eren ajkán halvány, sötét mosoly suhant át. – Levi hadnagy, van egy olyan érzésem, hogy ön még nem találkozott a fogadott testvéremmel. Mikasa, remélem, megmutatod, milyen fából faragtak.

– El fogom pusztítani őket. – A démonokat, akik a falakon belüli vidékeket lakják. – Az összeset megölöm. Ezért vagyok itt.

Levi felrántotta a szemöldökét.

– Miről beszélsz, kölyök?

Legyen hát – válaszolta Eren a fogát csikorgatva. – Csatlakozom a flancos egységükhöz. Ha ez az ára… Legyen hát, megteszem.

– Eren… – Historia felcsuklott. – Úgy érted, hogy…

Eren Levi hadnagyra nézett, és lassan, saját magát is győzködve bólintott egyet.

– Csatlakozom a Felderítő Egységhez.

** * **

– Sajnálom, amiért raboltam az idejét, Erwin parancsnok. – Historia megállt, miközben ezt mondta, és szorosabban ölelte magához a gyermekét. – Többet én magam sem tudok. A gyermekkorom első felében arról sem tudtam, hogy a Reiss család az igazi uralkodói család, és hogy a jelenlegi király nem más, mint egy álkirály. Nem tudom, erre miért volt szükség. Azt tudom, hogy a családunkon belül öröklődik egyfajta képesség… Képesek vagyunk rá, hogy óriásokká változzunk. A nővérem, Frieda… emiatt halt meg. Valaki, mindmáig nem tudom, kicsoda, elvette tőle ezt az erőt. Azóta… semmit sem tudunk róla. Annyi bizonyos, hogy az, aki birtokolja, a Koordinátor. Ő az, aki mindenki fölé magasodik… Én… Tényleg sajnálom – hajtotta le a fejét –, csak ennyit tudok, parancsnok úr.

– Egyetlen beszélgetés során többet tudtunk meg az óriásokról, mint az elmúlt évek alatt… Azt hiszem, nem mondhatjuk, hogy rabolta az időmet, Historia királynő. – Erwin parancsnok kedvesen mosolygott a lányra. Historia mellett óriásinak tűnt, és mégis, hatalmas kezével óvatosan simított végig Kuklo forrónak tűnő homlokán, ahogy közelebb hajolt hozzájuk. A gyermek csúnyán köhögött, és szemét lehunyva bújt az anyjához. Ismét belázasodott, Historia azonban nem tudott mit tenni. Korábban szegények voltak, most, a Mária fal elvesztésével egyenesen nincstelenekké váltak, ráadásul Eren sem segíthetett rajtuk. Mit értek a szép ruhák, a korona, a királynői rang, ha semmit sem tehetett a gyermekéért? Erwin parancsnok fejében is ez járhatott, ugyanis amikor elhúzódott tőle, összevonta szőke, bozontos szemöldökét. – Már nem a nyomornegyedben él, királynő – emlékeztette szelíden. – Gondoskodni fogunk a gyermekéről.

– Kérem… – Historia hálásan suttogott. – Köszönöm, amiért ennyire jó hozzánk.

Levi hadnagy, aki mindeddig szótlanul sétált mögöttük, felhorkant, de hangosan nem tett megjegyzést a túlzott dicséretre. Historia amúgy sem érezte azt, hogy eltúlozta volna; Erwin parancsnok már a származásáról való bejelentését megelőzően is bebizonyította, hogy a Katonai Rendőrséggel ellentétben van szíve, és minden erejével azon fáradozott, hogy Erent ne bűnözőként, hanem az emberiség utolsó reményeként kiáltsák ki. Kihasználta az időt, hogy a Mária fal elvesztésének köszönhetően a Rózsa falat ellepték a Shiganshina körzetből érkező menekültek, az emberekben pedig hirtelen tudatosult, hogy egymás lábát kell taposniuk a megélhetésért.

Ha nem cselekedtünk volna azonnal… – Historia torka elszorult a gondolattól. Az Eren végét jelentette volna.

Torokköszörülés rángatta ki az elmélkedésből. Amikor felemelte a fejét, Erwin parancsnok mosolygós arcával találta magát szembe. A szája mosolygott, a szeme viszont komolyan, mintegy figyelmeztető fénnyel csillogott.

– Az unokatestvére bölcs döntést hozott, királynő. Bízzunk benne, hogy nem okoz csalódást.

Bölcs döntést. Az egyetlen helyes döntést.

– Az unokatestvérem… – Historia felsóhajtott. Erről nem beszéltek sokat, Historia keveset tudott mesélni és nem is akart többet a kelleténél. Tíz éves koráig egyedül a nővére látogatta rendszeresen a családjából; Frieda Reiss, aki a legidősebbik testvére volt. Ő tanította meg írni és olvasni, ő viselte a gondját; az egyetlen, aki szerette őt. Anyja helyett anyja volt, nővér, aki mindig mellette állt, és aki sosem volt igazán mellette. De annak ellenére, hogy nem élhettek együtt, gondoskodott róla a maga módján: elhozta hozzá Erent és Carlát, és ők… magukhoz vehették. Historia elszakadhatott, boldog lehetett.

Az unokatestvérem…

– Ha minden jól alakul, Eren hamarosan megszabadulhat azoktól a láncoktól.

Levi hadnagy horkantott egyet.

– Reméljük a legjobbakat – mosolygott Historia bágyadtan. – Én bízom benne.

Csak ennyit tudott mondani.

** * **

– Ez azt jelenti, hogy… felmentették? – suttogta Mina megrendülten. – Hogy mostantól… a Felderítő Egység tagja?

– Ne szaladjunk ennyire előre – ingatta a fejét Armin. – A tárgyalás még nem zajlott le, de ha sikerül meggyőznünk Zacklyt, akkor végre fellélegezhetünk.

– Engem továbbra is nyugtalanít a többi Titán – mondta Mikasa csendesen. – Eren komoly kockázatot vállalt, bár igaz, más lehetősége nem volt, azok után főleg nem, hogy Historia úgy döntött, felfedi magát.

– Te tudtál róla? – nézett rá Mina.

– Hogy Krista a királyi család törvénytelen tagja és valójában Historia?

– Igen.

– Nem, természetesen nem tudtam róla – sóhajtotta. – Úgy tűnik, egyikük sem bízott bennem annyira, hogy elmondják. Eren édesanyja sem árulta el.

– Ha Historia és Eren unokatestvérek, ez azt jelenti, hogy Eren édesanyja…

Mikasa vállat vont.

– Eren édesanyja nincs jól – hajtotta le a fejét. – Nem akartam felzaklatni a kérdezősködéssel. De ez most nem fontos. Armin – fordult a fiú felé –, úgy gondolod, megbízhatunk a Felderítő Egységben? Mi a garancia rá, hogy sikerül elérniük, hogy nekik ítéljék Erent és nem a Katonai Rendőrségnek? Ha a Katonai Rendőrség kaparintja meg, akkor mindennek vége.

– És ha várunk a tárgyalásig és valóban ez következik be, akkor is vége – toldotta meg Mina. – Gondoljatok bele! Akkor már nem tudnánk kimenekíteni Erent! Azonnal elvinnék! Kevésbé kockázatos, ha addig próbáljuk kimenteni, amíg csak néhányan őrzik! Mikasa, mindannyian bízunk a képességeidben, tudjuk, mennyire erős vagy. Tényleg te vagy az egyetlen, aki felvehetné közülünk a versenyt Levi hadnaggyal.

– Csakis te vagy az egyetlen – jelentette ki Armin is. – Én… mint említettem, én inkább… a stratégiához értek. Ez azt jelentené, hogy egyedül kellene megküzdened azokkal a felderítőkkel, akiket Eren őrzésére állítottak szolgálatba. Tehát lehetséges, hogy Levi hadnaggyal és az egész osztagával.

– Mit gondolsz, meg tudnád csinálni így is? – kérdezte Mina suttogva. – Nem lehet, hogy… Ha elbuksz, akkor még nagyobb bajba sodrod Erent, Mikasa! – kiáltott fel. – Lehet, hogy Erwin parancsnok… – Elharapta a mondat végét, Mikasa tekintete azonban megkeményedett. Olyan elszántság csillant meg a szemében, amelyhez hasonlót Mina még sosem látott.

– Igen – felelte, és ezt annyira határozottan mondta, hogy Mina többé nem kételkedett a lány sikerében. – Meg tudom csinálni. Valóban nem várhatunk tovább. Egyszer megegyeztünk valamiben, tárgyalás ide vagy oda, nem vagyok hajlandó kockára tenni Eren életét. Nem érdekel, hányan vannak, mennyire erősek, én átjutok rajtuk és kiszabadítom Erent.

Mina bólintott.

– Én pedig veled tartok.

– Látod, Armin? – Mikasa fanyarul elmosolyodott. – Máris nem vagyok egyedül.

Armin összecsapta a tenyerét.

– Akkor ma este végrehajtjuk az akciót.

– Rendben – egyenesedett fel Mina. – De ne felejtsétek el: Kristának… vagyis Historiának egy szót sem. Ahogy mondtad, Mikasa… Én sem vagyok hajlandó többé kockára tenni Eren életét. Ahogy azt sem vagyok hajlandó tétlenül végignézni, ahogy belekényszerítik Erent valami olyasvalamibe, amibe a legkevésbé sem akar. A szabadság számára a minden. Senki sem veheti el tőle. – Mina szeme összeszűkült. – Különösen Levi hadnagy nem.

** * **

A fáklyák halványan pislákoló fényében Eren a csuklóján feszülő láncokat bámulta. Miután beleegyezett, hogy a Felderítő Egységet fogja szolgálni, cserébe pedig Erwin parancsnok ígéretet tett rá, hogy nem hagyják, hogy a Katonai Rendőrségnek ítéljék a tárgyalás során, Levi hadnagy szó nélkül távozott. Természetesen valahol bevárhatta Erwin parancsnokot, mert Eren még elkapta a hangját, miután a parancsnok és Historia is elbúcsúztak. Historia vetett rá egy utolsó pillantást, mielőtt követte volna a szőke férfit, és Eren legszívesebben eltépte volna a láncait, hogy a karjaiba zárhassa őt és a kisgyereket.

Ketten álltak őrt a cellája előtt, Eren azonban nem lepődött meg rajtuk: nyilvánvaló volt, hogy Erwin parancsnok nem bízott meg benne teljesen. És milyen jól tette! Eren igent mondott, mert nem volt más választása, de azóta őrlődött és gondolkodott, hogyan juthatna ki ebből az ördögi körből. A Titánokra gondolt, és arra, hogy nem fognak eljönni érte. Ha volt egy kis eszük, nem kockáztattak. Mások is eszébe jutottak, különösen az ígéret, amit évekkel korábban tettek neki: – Egyszer visszajövünk, hogy megmentsünk… Megígérem. Kérlek, addig tarts ki és viseld büszkén a nevedet!

Eren lehunyta a szemét. Eleget tett a kérésnek, ám azóta is hiába várt a „megmentésre”, az nem érkezett meg. Évek teltek el, a Titánok pedig egyre erősebbek lettek, a segítség azonban sosem érkezett meg, mintha végleg magukra hagyták volna őket ebben a nyomorúságos világban. Ketrecbe kényszerítették őket, és utána hátradőlve nézték a szenvedésüket.

– A francba ezzel az egésszel… – suttogta bele a csendbe, mire az őrök egyike, az, amelyik a legellenszenvesebbnek tűnt, felé kapta a tekintetét. Annak ellenére, hogy értesültek Eren szándékáról, miszerint csatlakozni fog a Felderítő Egységhez, továbbra is úgy viselkedtek, mintha a tárgyalás napján a kivégzés ítéletét fogják meghozni, nem pedig azt, hogy az emberiség utolsó reményeként mindent megtesz annak érdekében, hogy győzelemre segítse a falakon belülieket.

– Mit akarsz? – vakkantotta.

Eren elhúzta a száját.

– Szólít a természet! – improvizált, mire a másik őr a kulcsokhoz kapott. Társa lefogta a kezét, mielőtt elővehette volna azt, amelyik a cellát nyitotta volna.

– Az előbb voltál, úgyhogy kuss legyen!

– Rohadék… – motyogta, az őr pedig mintha vigyorgott volna.

Remek!

A csend egyenesen őrjítő volt, újabb meg újabb gondolatokat szült, emlékeket juttatott Eren eszébe. Olyanokat is, amikre sosem akart újból emlékezni. Meg akarta dörzsölni a szemét, ám elkeseredetten kellett ráeszmélnie, hogy a láncokkal nem éri el az arcát. Mintha mindenféle módon ki akartak volna szúrni vele.

Felsóhajtott – „Remek!” –, hangtalanul és óvatosan, nehogy ismét magára vonja az őrök figyelmét, és azzal kezdte szórakoztatni magát, hogy a cella különböző pontjait bámulta. Az egyik sarokban egy pókhálót fedezett fel, gyártóját azonban sehol sem találta. Még az a szerencsétlen élőlény is elmenekült az örök rabságból… Még ő is meg tudta őrizni a szabadságát, nem úgy, mint Eren.

– Mit piszmogsz, kölyök? – mordult rá az őr hirtelen. Eren összehúzta a szemöldökét, csodálkozással vegyes értetlenséggel nézett fel a férfira.

– Semmit! – tiltakozott. – Meg sem szólaltam!

– Ó, igen? – Az őr elvicsorodott. – Pedig én hallottam valamit. Te nem? – pillantott a társára. Eren ezt a másikat sokkal jobban kedvelte, és nem csak azért, mert az elmúlt órákban egyszer sem szólt be neki indokolatlanul, hanem mert látszott rajta, hogy tényleg a dolgát végzi, nem annál többet. Most is csak a vállát vonta.

– Fogalmam sincs, nem figyeltem.

– Ez az én szerencsém. – Az őr a szemét forgatta. – Mit piszmogsz? – szegezte aztán ismét Erennek a kérdést.

– Semmit!

– Hát persze… Mindjárt jövök – mondta a társának. – Szétnézek.

– Ahogy akarod. – A férfi megint vállrántással felelt. – Addig őrzöm egyedül.

Eren érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Nem tudta megmondani, miért, de valamiért izgulni kezdett, ahogy a hátramaradt őrrel arra vártak, hogy a másik visszatérjen a felfedezőútjáról. Képzelődött volna? Vagy csak le akart lépni, mert elunta, hogy az egész éjjelét egy kölyökre kell pazarolnia?

Percek teltek el, de még mindig nem tért vissza. Eren egy idő után észrevette, hogy a kedvesebbik őr viselkedése megváltozott; mintha feszült lett volna, és olykor-olykor homlokráncolva sandított abba az irányba, amely felé a társa megindult.

És akkor meghallották a hangot. Furcsa nyüszítés, melyet mintha elvágtak volna, aztán éles csend állt be. Eren a másik őrre bámult, az pedig viszonozta a tekintetét, mielőtt a társa után rohant volna.


Idióta, véleményezte Eren, és amikor megpillantotta a sötétben lopakodó, csuklyás árnyat, hirtelen nem tudta, pontosan kire is számítson. A Titánok? Vagy a többiek? Megfeszítette a testét, ahogy megpróbált előredőlni, hogy jobban lássa az illetőt, és a néma csendben egyedül a kulcsok zörgése és az alak zihálása hallatszódtak.

Az alak hátralökte a csuklyáját, a következő mozdulattal pedig belenyomta a kulcsot a zárba.

– Helló, Eren – mosolyodott el elégedetten, mikor a zár kattant egyet. A cella ajtaja nyikorogva tárult fel, a lány pedig beljebb léphetett. Arcán a mosoly ezt követően vigyorrá szélesedett ki. – Ugye nem hitted, hogy cserbenhagyunk?

Eren szeme elkerekedett.

Ymir volt az, a Titánok egykori tagja.

Az ötödik Titán.

** * **

– Segítenünk kellene nekik – vetette fel az ötletet Bertolt. Egy ideje nem látták Annie-t, igyekeztek úgy viselkedni, mintha nem is ismernék a lányt. Trost körzetében eluralkodott a pánik, minden és mindenki gyanús volt. Az emberek óriássá változni tudókról suttogtak, noha a Felderítő Egység igyekezett a legnagyobb diszkréciót tanúsítani Eren ügyében. Bertolt és Reiner a Katonai Rendőrséget sejtették mindez mögött, az emberek felháborodása és félelme nekik kedvezett volna a leginkább, hiszen ők voltak azok, akik görcsösen ragaszkodtak hozzá, hogy Eren az emberiség ellensége. – Ha segítenénk, úgy biztos sikerrel járnának.

– Nem kockáztathatunk többet – rázta a fejét Reiner, miközben nagyot harapott a kenyérből, amit korábban egy segítő asszonytól szereztek. Egyből megbánta a nagy falatot, mert ezt a keveset kellett beosztaniuk egész napra. – Ha elkapnak… – Félretette a kenyeret, és megdörzsölte a szemét. – Vagy ha átváltozunk – folytatta –, és úgy kapnak el, mindennek vége.

Bertolt nem válaszolt. A kenyeret bámulta, de Reiner tudta, hogy nem az jár a fejében, hogy vajon sikerül-e átvészelniük a napokat ennyire kevés élelemmel, és úgy, hogy a Rózsa fal lakói egyenesen gyűlölték őket, amiért betolakodtak a körzetükbe és elvették az ételeiket, a biztos megélhetésüket.

– Ne aggódj – tette a vállára a kezét Reiner –, gondoskodtam róla, hogy sikerrel járjanak.

** * **

– Ymir – suttogta Eren döbbenten –, te meg mégis hogyan…

Csuklója vöröslött és sajgott, pedig alig ért hozzá, de örült, amiért végre megszabadulhatott a láncoktól. Azt persze álmában sem gondolta volna, hogy ilyen körülmények között fogja Ymirt viszontlátni. Annak idején, amikor megalakultak a Titánok, Ymir ötödikként csatlakozott hozzájuk, hogy aztán később visszatáncoljon, és úgy döntsön, Historia érdekében nem kockáztat tovább. Ezek után Eren csak náluk találkozott vele, akkor, amikor Ymir meglátogatta Historiát és Kuklót.

És most Ymir eljött, hogy segítsen rajta.

– Mondanám, hogy érted teszem, Eren, de… – Ymir szája sarkában gúnyos mosoly játszott. – Nahát, úgy tűnik, ez alkalommal tényleg érted teszem! – lepődött meg saját magán. – Kristával egykor ígéretet tettünk egymásnak. Hogy eljön az a nap, amikor felfedem a kilétemet, ő pedig visszatér az igazi nevéhez és büszkén viseli… Éppen úgy, ahogy te teszed minden egyes nap, Eren Jaeger.

– Úgy tűnik, az unokatestvérem előbb hozakodott elő az ígérettel, mint te – jegyezte meg Eren, miközben megdörzsölte a csuklóit. Szükség volt rá, de annyira fájt, hogy hangosan felszisszent tőle. – Tehát most megszöktetsz.

– A barátaink nem felejtettek el – vonta meg a vállát Ymir. – Reiner küldött, Mikasáék is segédkeznek a mentőakcióban.

– És hova megyek?

Megyünk – javította ki Ymir. – Mindannyian lelécelünk.

– És mégis hova?

– A földalatti utakat fogjuk használni, de elég a fecsegésből! Ha így folytatod, biztosan elkapnak minket! Sietnünk kell! A kis barátaid ezekben a percekben is az életüket kockáztatják, és nekem még el kell jutnom Kristáig és Kuklóig! Nem vagyok hajlandó úgy elmenekülni, hogy őket nem viszem magammal.

– Legalább ebben egyetértünk – mormogta Eren. Meg kellett szaporáznia a lépteit, ha fel akart zárkózni Ymir mellé. A lány múltjáról mit sem tudott, még az okát sem, amiért csatlakozott a Titánokhoz, egyszer azonban azt mondta, hogy remekül ért ahhoz, hogyan kell észrevétlennek maradni. Úgy tűnt, nem túlzott, amikor ezt állította. Magabiztosan és hangtalanul haladt előre, Eren bizonytalanul követte. Bezzeg neki mindegy egyes másodpercben ügyelnie kellett rá, hogy ne keltsen a kelleténél több zajt. Így sem járhatott teljesen sikerrel, mert Ymir olykor ingerülten pislogott rá.

Ha elkapnak, búcsút mondhatok az alkunak is – férkőzött az elméjébe a gondolat. – Erwin parancsnok nem fog adni még egy esélyt. – De Ymir mellett nem érezte azt, hogy el fogják kapni. Elhaladtak az őrök mellett, és Eren megkönnyebbülten lélegzett fel, amiért csak kiütve találta őket, nem pedig elvágott torokkal – igaz, nem nézte volna ki a magas lányból, hogy képes lenne ok nélkül gyilkolni.

– Historia tud erről? – kérdezte hirtelen. – Elmondtad neki?

– Historia? – Ymir összevonta a szemöldökét. – Ő…

– Krista – mondta Eren. – Krista igazi neve.

Ymir ajkán halvány mosoly suhant át.

– Nem – válaszolta végül. – Semmit sem mondtunk neki, de őt és az édesanyádat Minára bíztuk. Mina azt mondta, többen segítenek majd neked, mint azt te gondolnád. Olyan emberek is, akikről azt hitted, az ellenségeid.

Eren összeszűkítette a szemét.

– Sose bízz senkiben sem! – figyelmeztette Ymirt, mire a lány elfojtott egy kuncogást.

– Látom, nem felejtetted el Annie leckéjét.

– Nem, valóban nem.

– Mindegy. – Ymir megrántotta a vállát. – Hamarosan kiderül, hogyan végződik a kis mentőakciónk.

– Nem is kérdés, hogy ki tudsz innét juttatni! – vágta rá Eren. – Nagyon is jól ismerlek.

– Hízelgő, én viszont semmit sem tudok a flancos Felderítő Egységről. Különösen erről a bizonyos Levi hadnagyról nem, azon kívül, persze, hogy azt pletykálják, ő az emberiség legerősebb katonája. Előre szólok, hogy a közelharcban nem jeleskedem, igaz – tette hozzá halvány mosollyal –, Mikasa garantálta, hogy nem kerül rá sor.

Eren hirtelen megtorpant. A föld alatt tartották fogságban, és ahogy a sötét alagútban lopakodtak előre, egyre furcsábbnak találta, hogy a két őrön kívül senki mást nem állítottak szolgálatba, hogy vigyázzon rá. Csak kettő? Pont csak kettő? Összevonta a szemöldökét. Megállt, Ymirt is megállásra késztetve. A lány azonnal hangot adott a nemtetszésének:

– Jaeger, minden egyes másodperc, amit azzal töltünk, hogy siránkozol a nyomorodon, időveszteség. Nemcsak időveszteség, hanem akár előfordulhat, hogy a csinos kis bilincs visszakerül a csuklódra. Felfogtad, hogy éppen vásárra viszem a bőrömet miattad?! És nem azért, mert annyira szeretlek!

Eren lassan megfordult és körbenézett.

– Te nem tartod furcsának? – kérdezte végül csendesen.

– Hogy nem zúgtam beléd? – rántotta fel a szemöldökét Ymir. – Nem, egy cseppet sem. Mint azt többször is említettem, Krista az én egyetlen…

– Nem azt, Ymir – forgatta meg a szemét a fiú –, hanem azt, hogy egy jó ideje… – Elhallgatott. Szája széle felfelé görbült, gúnyos mosolyra húzódott, ahogy rájött, mi az, ami a leginkább zavarta a villámgyors szökésében. – Egy jó ideje egy lelket sem látni erre, nem igaz, Ymir?

– Na és akkor mi van? – Ymir vállat vont, de a szavai ellenére a teste megfeszült. – Szerencsések vagyunk… – mormogta, mire Eren fáradtan bólintott.

– Ugye?

Ymir összeszűkítette a szemét.

– Mi jár a fejedben, Jaeger?

– Az, hogy én most visszamegyek a kis cellámba, visszaügyeskedem magam a bilincsekbe és a láncokba, aztán szépen megvárom, amíg a drágalátos parancsnok és hadnagy úgy döntenek, hogy ismét meglátogatnak. Sort kerítünk a tárgyalásra, azt követően pedig csatlakozom a rohadt egységükhöz.

– Te nem vagy normális! Mégis miért tennél ilyet?

– Mert ha feljutunk a felszínre, nem biztos, hogy csak Mikasáék várnának ránk – felelte Eren nyugodtan. – Erwin parancsnok nem olyan ostoba, mint amilyennek gondoltam. Bizalom ide vagy oda, nem hiszem, hogy csak ezzel a két idiótával figyeltet. Talán most is figyelnek rám, és ha ez így van…

– Odafent… – Ymir lopva körbenézett, majd lehalkította a hangját:
– Odafent átváltozhatnál, Jaeger. Játszi könnyedséggel legyőzhetnéd őket.

– És ha sakkban tartanak majd valamelyik szerettem által? – vonta fel a szemöldökét Eren. – Ha elkapták anyát, Historiát vagy a kicsi Kuklót? Vagy Minát? Vagy valamelyik barátomat… Levi hadnagy így is Minára küldte a rohadék felderítőit! Tudom, mert elmondta, hogy már régóta figyeltetett velük minket! Mindenkit!

– De hogy jöttek rá, hogy te vagy az? – értetlenkedett Ymir. – Annyi más ember lehetett volna!

– Fogalmam sincs. – Eren tanácstalanul tárta szét a karját. – Talán mégiscsak igazi kihívást jelentenek… Nem szabadott volna alábecsülnöm őket…

– Eren…

– Minden rendben lesz, Ymir. – Felemelte a fejét, és lassan a lányra mosolygott. – Ahogyan bejutottál, úgy ki is tudsz jutni, nem igaz? Hidd el, ha csak te mész fel, nem csinálnak majd veled semmit. Lehetséges, hogy ez… Te jó ég, lehet, hogy ez Historia őrült próbatétele volt! Te jó ég, ez annyira rávallana! Próbára teszik a hűségemet… – Eren elnevette magát, hangjából azonban hisztérikus él csendült ki. – Néha elgondolkodom rajta, hogy az unokatestvérem kinek az oldalán is áll… Ilyenkor biztos nem az enyémen!

– Eren…

A fiú közelebb lépett, a kezébe vette Ymir jobbját. A lány úgy bámult le az összefonódó kezeikre, mint aki nem akar hinni a szemének. Eren magában kuncogott – Ymir mindig is ilyen volt.

– Kérlek – kezdte, mire Ymir rápillantott –, mondd meg nekik, hogy bármire hajlandó vagyok. Azért vagyok itt, hogy megmentsem az emberiséget, és meg is fogom tenni, csak várjanak türelemmel.

– Ó, jesszusom! – sóhajtotta a lány. Megpróbálta kihúzni a kezét a szorításból, Eren azonban nem engedett. Szüksége volt rá, hogy Ymir végighallgassa, és ahogy azt a tudtára is adta, bármeddig hajlandó volt elmenni. Bármeddig, sőt bármilyen áron. Hatalmas terhet rakott a vállára, amikor megalakult a Titánok szervezete; küldetést vállalt, s mindenképpen teljesíteni akarta.

– Mondd meg nekik, Ymir! – kérte. – Ahogyan azt is, hogy várni fogom őt. Tudni fogja az, akire gondolok – mondta gyorsan, amikor észrevette, hogy a lány értetlen arcot vágott. – Megígérte, hogy eljön értem… Én pedig várni fogom.

– Hihetetlen. – Ymir végül csak ennyivel kommentálta a történteket. Miután hátat fordított Erennek, a fiú pedig elindult az ellenkező irányba, még hallotta, ahogy döbbenten ezt motyogja:
– Az emberiség utolsó reménye tényleg egy öngyilkos barom…

** * **

A tárgyalás reggelén Levi hadnagy csak egy szemvillanással észrevételezte Eren jelenlétét, majd intett a fejével, hogy szedjék le Erenről a bilincseket. Ketten érkeztek vele, a szemüveges nő, Hanji, akit Eren már ismert, meg egy másik, nagydarab férfi, akit még nem, és akit egyáltalán nem zárt a szívébe. Mikének hívták, és valamiért állandóan szaglászta. Amikor megjegyezte, hogy „Azért ennyire büdös nem vagyok, jó?!”, Hanji felkacagott, Levi hadnagy pedig mintha elfojtott volna egy mosolyt.

– Kedvel téged – állapította meg Hanji. – Ez remek!

Eren halványan elmosolyodott, de azért igyekezett tisztes távolságot tartani Mikétől. Még mindig furcsa érzés volt, hogy a férfi olykor hátulról mélyen a hajába szagolt, és ezen az sem segített, hogy Hanji azt mondta, nincs ok az aggodalomra, mert mindenkivel ezt csinálja. Eren valahogy nem tudta megszokni.

Lopva Levi hadnagyra sandított, és legnagyobb döbbentére a férfi is éppen őt nézte, igaz, az ő tekintete kifürkészhetetlen volt. Eren néha bármit megadott volna érte, hogy megtudja, mi jár a fejében. Bármit – ám sajnos ez nem volt ennyire egyszerű. Mikor megálltak a tárgyalóterem ajtaja előtt, Levi hadnagy karba fonta a kezét.

– Mondd, Eren – szólította meg csendesen –, te gyűlölsz engem?

Eren nem számított erre a kérdésre, sőt annyira meglepődött, hogy még az őszinte szavak sem tudtak oly’ könnyedén a nyelve hegyére tódulni.

– Öhm… Én…

Levi hadnagy nem sürgette, türelmesen várakozott.

De Eren valamiért nem akart válaszolni.

Levi hadnagy ezt látva bólintott.

– Majd a tárgyalás után ismét megkérdezem – mondta, majd intett Hanjinak, a tárgyalóterembe vezető ajtó pedig feltárult.

Órákkal később, miután a férfi a lelket is kiverte belőle (meg a fogát is), Eren vicsorogva tapogatta ki azt a helyet, ahová a foga a képességének köszönhetően, szerencsére ugyanolyan állapotban visszanőtt.

A rohadék, hát ezért kérdezte!

Az ítélet megszületett, Eren pedig fintorogva kanyarította a vállára a sötétzöld köpenyt, a jellegzetes kék-fehér szárnyakkal.

A Szabadság Szárnyai – gondolta később, miközben óvatosan végigsimított rajta. – A szabadságé… Hamarosan.

Csatlakozott a Felderítő Egységhez, mert ezt kívánták meg, és amikor Historia elégedett mosolyával találta szembe magát, tudta, hogy jól döntött, amiért nem tartott Ymirrel. Nem tette tönkre a küldetését. Még nem. Az ígéret, amit egykor tettek számára, még mindig élt. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie, ahogyan azt is, hogy egy nap sikerrel jár. Nemes céllal érkezett ide, azért, hogy megmentse az emberiséget. Ez volt az, amire tulajdonképpen a Titánok vágytak.

Az órák óta tartó lovaglás után először nézett a távolba – és nem vissza, hogy ismét Levi hadnagyot bámulhassa és méricskélhesse –, ahol mintha egy kastély tornyai magasodtak volna. A hold kövéren és ezüstösen ragyogott a koromfeketébe öltöző égbolton. A felhők mindezidáig eltakarták, mostanra viszont előbújt, és Eren egyetlen röpke pillanatig magába itta a látványát. Csodálatos volt és baljós. Óvatosan Minára sandított, aki mellette lovagolt, közvetlenül Armin és Mikasa előtt, végül azonban Armin válaszolta meg a kimondatlan kérdését.

– Utgard romjai – mondta kimerülten. – Ha jól sejtem, ott fogunk éjszakázni.

Eren bólintott.

– Eleged van már, mi, kölyök? – ütötte meg a fülét hirtelen Levi hadnagy hangja.

Amikor hátrafordult, hogy ránézzen és őszintén elmosolyodott, tisztán érezte a férfi döbbentét.

– Éppen ellenkezőleg – felelte. A holdra nézett, és egy pillanatra – de tényleg csak egy pillanatra!, olyan gyorsan, hogy követni sem lehetett – magára a Rózsa falra, mely Utgard romjaitól nem messze helyezkedett el. Mintha valaki – egy hatalmas, sötét alak – felfelé mászott volna. Mintha, de ez éppen elég volt. Őszintén és boldogan mosolygott, miközben így válaszolt:
– Alig várom már a holnapot, Levi hadnagy.


Megjegyzés: Nem érkezett olyan gyorsan, mint szerettem volna, de csak sikerült befejeznem! Inkább nem ígérgetem, hogy mikor hozom a 7. fejezetet, az viszont biztos, hogy érkezni fog és minden időmet arra szánom, hogy minél hamarabb megírjam az egészet. ^^
Az események nem követik mindenben az animét/mangát, de bizonyos helyek, jelenetek annyira tetszettek, hogy nem bírom nem megírni ezt a verziót. Utgard is ilyen, az egyik kedvenc fejezetem/részem volt.

A következő fejezet rövid tartalma: Bár Eren csatlakozott a Felderítő Egységhez, továbbra sem adja fel a tervét és a Titánokat. A barátai nem feledkeztek meg róla, Utgard romjainál pedig egy rég nem látott ismerős is felbukkan.

És igen, kérem szépen, várhatóan manga spoiler érkezik majd, mégpedig a 86. fejezet környékéről!

4 megjegyzés:

  1. Ismét öröm volt olvasni a részt, köszi~ Lelkesen várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál, nagyon örülök, hogy tetszett! ^^

      Törlés
  2. Annyira nagyon tetszik! Fantasztikus író vagy! Kíváncsian várom a folytatást!!^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik! ^^ A folytatás hamarosan érkezik!

      Törlés