Galliard x Pieck – Az idő... (novella)

Galliard/Pieck

Az idő…

 (megjegyzés: valamikor a 95. fejezet után játszódik ^^)

Galliard megint a földön találta Piecket. A lány nem mozdult előre egy tapodtat sem, csak szórakozottan bámulta az ujjait, s mintha szája szegletében halvány mosoly bujkált volna, mikor fölsandított Galliardra.

– Pock… Meglepődtél?

Galliard elhúzta a száját a becenév hallatán.

Annyiszor megmondtam már neki, hogy ne hívjon így! – Pieck csak kuncogott, mintha a gondolataiból olvasott volna. Annyira megértették egymást, hogy Galliard már ezen sem csodálkozott volna el.

Bertolt, Annie, Marcel és Reiner messzi küldetésre mentek, őket pedig hátrahagyták. Egymásra hagyták. Porco és Pieck eggyé vált Marley szemében, nem léteztek egymás nélkül. Ahová ment az egyik, vele tartott a másik. Mindig ott voltak egymásnak, jóban és rosszban, betegségben és háborúban.

Mindig.

– Már megint? – Galliard sóhajtott, ahogy a lányt nézte. – Állj fel, mielőtt újfent nevetség tárgyává válsz!

– Az inkább te lennél, Pock. – Pieck ártatlanul mosolygott, de mosolya megtört, amikor talpra kellett küzdenie magát. Galliard felsegítette, a hóna alá nyúlt, hogy megtámassza, és amikor megérezte a remegését, egész testében megfeszült. Pieck is mozdulatlanná vált, és így csak még inkább érződtek az apró, egymás követő remegések, melyek végigszaladtak a gerince mentén. – Túl sokat voltam az óriásalakomban – állapította meg a lány ismét. – Egyre többször felejtem el, milyen érzés két lábon járni.

Galliard azon kapta magát, hogy a lány vállára simította a kezét. Belékapaszkodott, s ezzel a váratlan, ám kétségbeesett mozdulattal mindkettőjüket meglepte; Pieck levegőért kapkodott, a szeme pedig tágra nyílt. Galliard az elnyíló ajkát figyelte, és eszébe jutott, mennyire bizonytalanul csókolta meg először, még évekkel ezelőtt, amikor Pieck csatlakozott Zeke mellé, s együtt indultak Shiganshina felé, hogy legyőzzék Eldia odamenekülő démonjait; mindazokat a fattyakat, akiknek az ördög vére folyt az ereikben. 

– Nocsak – hallotta meg a lány hangját. – A végén még pont te fogsz emlékeztetni, milyen embernek lenni? – Pieck félrebillentette a fejét. Finoman csipkelődött, Galliard viszont ezt szerette benne a legjobban. Az ajkára akart hajolni, de mielőtt megtehette volna, izgatott csiripelés ütötte meg a fülét.

Az ördögbe ezekkel a kölykökkel! – vicsorogta. A folyosó sarkán Reiner és az unokatestvére, Gabi fordultak be; a kislány végre észhez tért, és nem úgy mászkált Liberióban, mint aki citromba harapott. Galliard már majdnem kedvelte. De csak majdnem. Az egyetlen, ami bosszantotta, hogy Gabi Reiner rokona volt, Reiner pedig… Reiner mindent tönkretett. Elvette tőle a lehetőséget, hogy a Páncélos Óriássá váljon és a testvérével tartson, a végén meg Marcel… Marcelnek pont ezért az idiótáért kellett az életét adnia! Galliard megvetően horkantott, valahányszor erre gondolt. Ha már meg kellett halnia, akkor meg kellett halnia… de hogy pont Reinerért? Még mennyire lehet kegyetlen ez a világ?

– Galliard! – A kislány szeme persze azonnal felcsillant, amint meglátta őt. Valamilyen okból kifolyólag szinte dicsőítette Galliardot, és ez még imponált is volna a fiúnak, ha Piecket nem kezdte volna rázni a nevetés.

– Nahát-nahát – mosolygott a lány. – Gabi, Reiner!

Reiner bólintott és elnézett.

Micsoda seggfej! – gondolta Galliard. – Ne is álld a tekintetemet, te szánalmas féreg…

Ymir emlékei most már az ő emlékei voltak. Marcelből semmit sem láthatott, de Ymir szemén keresztül megismerhette azokat az embereket, akik Reinert, Bertoltot és Annie-t körbevették. Ymir szemén keresztül mindent láthatott, ami velük megesett. Láthatta a magas, csendes Bertoltot, akit szerettek, láthatta Annie-t, aki megmutatta, milyen fából faragják azokat, akik nem akarnak megbélyegzett démonként élni a gettóban, s végül láthatta azt is, aki a testvére halálát okozta: Reinert, akire mindenki felnézett, akiben mindenki a nagytestvért látta. A bátyust, aki megvédte őket. Aki egy őrült pillanatában inkább félrelökött egy kis törpét – egy szánalmas démonfattyat – és hagyta, hogy egy eszét vesztett óriás a karjába harapjon; aki szemrebbenés nélkül Annie-ra támadt, amikor az Nőstény Óriásként majdnem összezúzott két másik ördögöt… Reiner, aki pont úgy viselkedett, ahogyan Marcel Galliard is.

Képes volt bemocskolni Marcel emlékét… – Galliard megfeszült, ahogy szótlanul a nagydarab fiúra bámult. Legalább azt nem mondhatta többé rá, hogy vézna kis senki. Alaposan kikupálódott az évek során, amíg a falakon belül tengette a napjait. Kész férfi, mi? – Vajon mégis mit gondolt? Hogy ezzel mindent jóvátehet? Hogy elnézem, amiért felfalták Marcelt? Az egyetlen jó benne a hűsége Marley iránt. És az, hogy legalább azt a lányt hazahozta… A lányt, aki öntudatlan elvette Marcel életét. – Galliard felsóhajtott, amikor megérezte a karján Pieck érintését. Egyedül Pieck volt képes rá, hogy megnyugtassa, amikor a leginkább eluralkodtak fölötte az érzelmei. Ő minden egyes gondolatát, apró titkát ismerte. Egyedül rá számíthatott ebben az átokverte, ördögi világban.

– Tréningezni jöttem! – dalolta közben Gabi vidáman. – Le fogom győzni őket. – Galliardnak is magyarázott, de igazából csak Pieck figyelt rá, ő is elnéző, megfáradt mosollyal az ajkán.

Galliard is halványan elmosolyodott.

A kis naiv gyermek – gondolta a fejét csóválva. – Fogalma sincs semmiről.

Ymir emlékei tiszták voltak és fájdalmasak, általuk jobban megismerhette őt és a többi szörnyeteget. Különösen Reinert. Vagy Reinert mégsem? Vajon hol van az a határ, ami elválasztja a katonát és a harcost egymástól? Vajon hol van az a határ, amikor Reiner még képes rá, hogy megőrizze a józan eszét?

Gabi ezalatt tovább csicsergett. Vidám volt és mindenre elszánt, és Galliard nem is tudta, kire emlékeztette igazán. Látta benne Reinert, a küzdeni akarást, de többet is látott belőle a fiúnál. Gabi született tehetség volt, minden idők legerősebb és legrettegettebb Páncélos Óriása. Galliard alig várta már a percet, hogy láthassa, amint azzá válik.

Megelégszem a saját óriásommal – jelentette ki. – Cserébe viszont látni akarom, amint ez a kislány Reiner emléke fölé magasodik. Azt akarom, hogy több legyen, mint Reiner valaha is volt. Hogy hős legyen, aki megmenti ezt a világot azoknak a démonoknak a mocskától… és aki elhozza a feloldozást a bűneink alól.

A kislány egyszer csak elhallgatott. Reiner finoman megpaskolta a feje búbját, majd mélyet sóhajtott.

– Menj a többiekhez, Gabi – kérte lágyan, mire a gyerek tekintete Galliardra villant.

Ezek szerint tudja? – horkant fel a fiú. – Tudja, mennyire megvetem az unokatestvérét?

Gabi bizonytalanul bólintott.

– Később látlak titeket – suttogta, majd amikor Pieck is szelíden megsimogatta a felkarját, felbátorodva fordított nekik hátat. A folyosón halk visszhangot vertek a léptei, Galliard, Pieck és Reiner pedig magukra maradtak.

– Menj csak előre, Reiner. – Galliard Pieck hangjára eszmélt fel. A lány még mindig nem húzódott el tőle, mankó helyett őt választotta támasztékául. Galliard élvezte, ahogy egymásnak simult a testük, s ahogy bátran, mindenféle aggodalom nélkül megérinthette a lányt, a jelen egyik nagy harcosát.

– Ne késsetek. – Reiner csak ennyit dörmögött, Galliard pedig szerette volna megszúrni valamivel, Pieck azonban nem hagyta.

– Ne most – súgta, s miután az ajtó becsukódott Reiner háta mögött, Galliard megérezte, ahogy lehúzzák az ingénél fogva. Csillag csillant a besütő fényben, a karszalag, Pieck lába alól meg mintha ki akart volna szaladni a föld – Galliard nagyon erősen szorította magához, hogy ez ne történjen meg –, a következő pillanatban pedig éhes száj tapadt a szájára. Pieck felzihált, kócos, fekete fürtjei Galliard keze ügyébe kerültek. – Kifutunk a saját időnkből – mormogta, miután elváltak egymástól.

Galliard erre nagyot nyelt. Valóban.

Az idő – hunyta le egy pillanatra a szemét –, az a mi legnagyobb ellenségünk.

Az volt az, ami a magasba emelte a kaszáját.

Az volt az, ami lesújtani készült rájuk. Az idő és valamelyik kisgyerek Gabi társai közül.

A tizenhárom év, amiből alig maradt valamennyijük…

Készült: 2017. 09. 04.