Kenny x Uri – Pillanatok [manga spoiler!]

Kenny/Uri

PILLANATOK

Négy felvonásos szösszenetgyűjtemény, pusztán kiragadott pillanatok Uri és Kenny életéből, mert nemrégiben nagyon megszerettem ezt a párost, és nem tudtam megállni, hogy ne írjam meg. És azért is, mert a ritka párosok híve vagyok. ^^

Remélem, lesz, akinek hozzám hasonlóan ennyire megtetszik majd egy páros. ;)

I.

NYOLCSZÁZHARMINCKETTŐ

Várj, Rod, ne lőj.

Ennyire egyszerű volt. Meg sem kellett indokolnia, hogy miért, a testvére engedelmeskedett. A fogát csikorgatta ugyan, de engedelmeskedett, és igazából ez számított. Nem értett vele egyet, ám nem ő volt a falak uralkodója.

Uri lehunyta a szemét.

Fogalmad sincs, mekkora terhet cipelek a vállamon, Rod, gondolta, miközben kinyújtózott. Egész álló nap a könyvei fölé görnyedt, így estére valamennyi izma elgémberedett; jólesett végre felállni egy kicsit az órákig tartó ülés után és valami mást csinálni. Amikor nem a könyveit bújta, akkor Rod gyermekeit figyelte. Fiatalok voltak még, túl fiatalok ahhoz, hogy bármelyiküket is elátkozza, de egyelőre az idősebbikre, Friedára esett a választása (Urklyn a nővére árnyékában növekedett, Dirk pedig még fel sem fogta, mitől olyan különleges Uri).

Frieda…

Valahányszor a kislány szemébe nézett, saját magát látta, egykor ő is hasonlóképpen leste az apját. Várta a pillanatot, amikor az apja felszabadítja az emberiséget, könyörgött neki, hogy tegye meg, de bármilyen mézes szavakat is használt, mindegyik süket fülre lelt. Az apja mereven elutasította, hogy bármit is tegyen a világukért, és Uri…

Most már értem, Rod, sóhajtott, most már értem. Bár érthetnéd te is. Bárcsak elmondhatnám… Bárcsak tehetnék valamit.

A merénylő a torkának szegezte a pengét, és minden joga megvolt hozzá: Uri Reiss abban a percben nem férfiként tekintett rá, hanem a falak egyedüli uralkodójaként, az Alapító Óriás erejének hordozójaként. A markában tartotta az Ackerman család egyik leszármazottját, és könnyedén összezúzhatta volna. Csak egy kicsit kellett volna erősítenie a szorításán, és a naiv, bosszúszomjjal teli férfi a saját vérét hányta volna fel, de bármennyire is noszogatta Rod, hogy végezzen vele, nem tudta megölni. Kenny Ackerman – mert később megtudta tőle a nevét – könnyedén maradt talpon, Uri finoman vette le róla hatalmas ujjait, ügyelve, hogy ne okozzon neki több fájdalmat – mert így is eleget szenvedett miattuk, a Reiss (Fritz) család és az erejük miatt.

Kérlek, bocsáss meg.

Kenny.

Kismilliószor elsuttogta már ugyanezeket a szavakat, annyi különbséggel, hogy első alkalommal teljesen megalázkodott előtte. Lehajtotta a fejét, és egész testében remegett, miközben Kenny válaszát várta. Kenny bocsánatkérésért könyörgött nap mint nap, Kenny azonban sosem mondott semmit. Csak nézte őt, nézte és nézte, minden egyes alkalommal a szemében szokatlan fénnyel, és megtagadta, hogy bármit is mondjon. Ez mindennél rosszabb volt.

Nem érdemlem meg a bocsánatodat, Kenny, megértem, amiért hallgatsz. A gondolat fájó sóhaj kíséretében szakadt fel a mellkasából. A dolgozószobája ablakából tökéletes ráláthatott az udvaron kergetőző gyermekekre – pontosabban Friedára és Urklynra, mert Dirk a koránál kifolyólag csak totyogni tudott utána, igaz, legalább azt lelkesen tette. Mostanában Rod kedves, ám idősnek látszó felesége vigyázott rájuk, Rod az új cseléddel foglalkozott, akit az előző héten vett fel; valami Almának hívták. Urinak nem tetszett, hogy ennyire hamar megtalálták egymással a közös hangot. Lady Reiss vagy nem szúrta ki, vagy csak úgy viselkedett, mintha Rod nem ütött volna meg túlzottan barátságos hangnemet a fiatal és igencsak csinosnak mondható Almával.

Ha őt akarja, akkor őt akarja. Uri egész álló nap csüggedten vizslatta Lady Reisst. Annyira belemerült a sógornője és az gyermekek figyelésébe, majd utána a kinti, besötétedett táj fürkészésébe, hogy észre sem vette, mikor nyílt ki a dolgozószobája ajtaja. Kenny lépett be rajta, a kalapját mélyen a szemébe húzva, és mint mindig, most is csupán egy kurta biccentéssel üdvözölte, noha nem Uri, hanem ő érkezett látogatóba. Uri nem tette szóvá – ez Kennyhez tartozott –, sőt még halványan el is mosolyodott.

– Korábbra vártalak – mondta, mire Kenny megrántotta a vállát.

– Elhúzódott a munkám – válaszolta, miközben néhány lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, így közvetlenül Uri füléhez hajolhatott –, amit amúgy kivételesen te adtál nekem, Uri – mormogta –, nem az idióta bátyád.

Uri hümmögve fordította el a fejét; a keze, amellyel egykor a markába zárta Kennyt, finoman ökölbe szorult. Élesebben vette a levegőt, Kenny mindig olyasmikre emlékeztette, amiket legszívesebben elfelejtett volna.

– Nem mintha bántam volna – folytatta Kenny –, kimondottan élveztem, hiszen ismersz.

Uri túl jól ismerte. Fáradtnak és megviseltnek érezte magát, pedig egész nap a székében gubbasztott, de olybá’ tűnt, mintha minden egyes nappal éveket öregedett volna. Ez lehetett a végtelen erő átka, a tizenhárom év, amire lerövidült az élete. Persze ez hozzátartozott a családjukhoz. Valamennyi uralkodó tizenhárom évet kapott a felmenőjük által, hiszen minden hatalom áldozattal járt; Uri nem állt rá készen, hogy megfizesse.

Még nem, gondolta, még nem jött el az én időm. Még nem halhatok meg. De az évek gyorsan telnek… Frieda is mintha csak tegnap született volna, és azóta már Urklyn és Dirk is a világra jöttek. Sőt! A negyedik Reiss-gyermek is, akit ezúttal kislánynak véltek, úton volt már. Az évek szédítő tempóban teltek, Uri pedig azon kapta magát, hogy az idő és az álmai foglyává vált. Túl sok mindenre vágyott és túl kevés ideje maradt.

Óvatosan Kennyre sandított a szeme sarkából, és meg sem lepődött, ahogy összekapcsolódott a tekintetük. Kenny elhajolt a fülétől, hosszú, fehér ujjait pedig Uri arcélére simította. Érdes, durva keze volt ugyan, de valahányszor megérintette Urit, azt gyengéden tette. Ugyanez a kéz próbálta lemészárolni évekkel korábban – jogosan, vegytiszta bosszúból –, ugyanez a kéz ölt érte nap mint nap, s most ugyanez a kéz nyúlt álla alá. Az ujjak már-már cirógatóan kúsztak végig Uri arcán, majd időztek el az ajkán. A mozdulat nem tartott sokáig. Kenny, akin sosem látszott a bizonytalanság, úgy rántotta el a kezét, mintha megégette volna magát.

– Láttam, a testvéredet a cseléd körül ólálkodni – jegyezte meg végül, s a pillanat varázsa ezzel el is veszett. Uri kábult bódulatból józanodott ki, ahogy eszébe jutott Rod és Alma. A kérdés ott motoszkált az elméjében: Vajon Kenny mit láthatott?

– Rodnak mindig is a nők voltak a gyengéi.

– Lady Reiss nem egy szépség – vigyorodott el Kenny –, úgyhogy megértem, amiért félrekacsintott. Azt mondják, a várandósság megszépíti az ember lányát, de vele nem ez történt. Kigömbölyödött ugyan, de még jobban megcsúnyult.

– Kenny!

– Jaj, Uri, nem kell ennyire megbotránkozni az igazságon! – Kenny reszelős hangon nevetett fel. Uri vállára szorított, mielőtt ellépett volna tőle, és Uri megfeszült, ahogy borzongás cikázott végig a testén. Összeszorította a fogát, és csak remélte, hogy Kennynek nem tűnt fel. Szerencséje volt, mert a férfi anélkül foglalta el a székét, hogy bármit is mondott volna. Ha észrevette volna, azt nem hagyta volna szó nélkül. Legalábbis Uri így vélte. Néha nehezen tudott kiigazodni Kennyn, pedig évek óta ismerték egymást. – Te mindig is ilyen voltál. Meglep, hogy a bátyád ekkora nőfaló, téged sosem láttalak egyetlen úri lány körül sem.

– Tizenhárom év – felelte Uri lassan. – Csak fájdalmat, könnyeket és félárva gyermekeket hagynék magam után… És mindeddig egy hölgy sem keltette fel a figyelmemet – tette hozzá halkan.

– Nocsak! – Kenny előredőlt ültében, könyökével a térdére támaszkodott. Az állát a tenyerén pihentette meg, a kalapja meg, amitől az utóbbi években egyszer sem vált meg, hátrébb csúszott, így Uri jól láthatta a tekintetét. Szúrós volt és vesébe látó, Uri mindig is úgy érezte, hogy az összes titkát ismeri. – Látod, Uri – dorombolta –, újabb dolog, ami közös bennünk.

Uri ezen elsőre meglepődött, sokadik alkalommal már nem. Aki nem ismerte annyira Kennyt, mint ahogy ő, az könnyedén azt feltételezhette, hogy kihasználja az adandó alkalmat, ahogyan Rod is. Roddal ellentétben, aki a házassága előtt sem gazdagította a jóképűek során, azóta meg nem keveset szedett magára, Kenny sokkal vonzóbb férfi volt, már fiatalabb korában is, mégsem bújt ágyba az első csinos hölggyel, aki az útjába került. Kenny nem nemzett fattyakat. Soha. Még csak a lehetőséget sem adta meg.

– A húgom, Kuchel – mondta egyszer, amikor Uri rákérdezett, hogy miért nem – egy mocskos kurva az Alvilágban. – Ezen látszólag mindig jót nevetett, Uri azonban kihallotta a hangjából a fájdalmat. Bármennyire is megvetette a húgát azért, amivé vált, nem tudta meggyűlölni. Ugyanúgy szerette, mint azelőtt. – Őt bezzeg – folytatta, miután megtörölte a szeme sarkát – nem találtam meg annyira hamar, mint titeket, ám amikor sikerült, már túl késő volt. Ostoba liba volt, hagyta magát felcsináltatni az egyik kliensével. Próbáltam meggyőzni, hogy ne tartsa meg a kölyköt, de ő ragaszkodott hozzá. Azt állította, az a fattyú lesz a fény az alvilági sötétségben.

Uri megnedvesítette az ajkát, miközben aprót bólintott. Kenny nem csupán a testőrévé vált az évek során, hanem az egyetlen, igaz barátjává is, aki előtt nem kellett megjátszania magát. Az lehetett, aki mindig is lenni szeretett volna, mert nem hamisíthatta meg az emlékeit. Kenny előtt önmagát adhatta, és ha hibázott, büszkén vállalta a hibáját, mert egyetlen csettintés nem hozhatta helyre.

Várj, Rod, ne lőj, gondolta. Egy olyan döntés, amit nem fogok megbánni.

Hangosan ennyit kérdezett:

– Mit gondolsz Rod gyermekeiről?

– Nem vagyok a kölykök szakértője – horkant fel Kenny. – Nem gardedám vagyok, hanem testőr és szolga, a családod lekötelezettje. – A barátod vagyok, Uri, súgta egy kishang Uri fülébe, ami gyanúsan úgy csengett, mint Kennyé. Uri lehunyta a szemét; gyakran lejátszotta maga előtt azt a napot, amikor először találkoztak, majd azokat a pillanatokat, amikor egyre jobban és jobban a bizalmukba fogadták egymást. Nincs több titok, csak egyetlen egy. A legsúlyosabb, amiről sosem beszélhetek. Nem beszélhetett, mert azzal, hogy megette az apját, a részesévé vált az eskünek. – Rod kutyájaként egy cseppet sem érdekelnek a kölykök – magyarázta eközben Kenny. – Különben sem vagyok egy apa-típus, nem gondolod?

Uri nem gondolta.

– Frieda olyan, mintha a sajátom volna – vallotta be. – Magamat látom benne.

– Ejha! – Kenny elismerően füttyentett. – Épp az előbb fejeztük be diskurzust arról, hogy hasonlítunk, aztán a végén kiderül, hogy mégsem. Mit meg nem tudok rólad, Uri.

– Ne legyél gusztustalan.

Kenny szája sarka felfelé kunkorodott; a vigyora széles volt és vidám, nem erőltetett. A szemében szórakozott fény izzott, ahogy Urira nézett.

– Látod-látod – mondta –, és még próbáltál úgy tenni, mintha a bátyádhoz hasonlóan vak lennél és téged is elvarázsolt Lady Reiss szépsége. Tudtam én, hogy mégiscsak van ízlésed, drága Uri.

Volt ízlése, nem is akármilyen.

Uri pillantása Kenny hosszú ujjaira siklott, majd a szájára vándorolt, ami még mindig vigyort formált. Volt ízlése, nem is akármilyen, de idő és megvalósíthatatlan álmok rabjaként inkább megtartotta magának a gondolatait. Ha nem félárva gyermekek sírtak volna utána, akkor boldogtalan szeretők. Egyszerűen nem tehetett ilyet, főleg azzal nem, akit a legjobban szeretett a világon.

– Mi olyan különleges az idősebbik unokahúgodban? – kérdezte végül Kenny. – Azon kívül, hogy állításod szerint olyan, mint te. Én még nem tapasztaltam, igaz, nem is nagyon néztem meg magamnak.

– Te csak ne nézd meg őt magadnak – jelentette ki Uri szárazon. – Biztos vagyok benne, hogy Rod sem díjazná.

Kenny vigyora mosollyá simult.

– Ne aggódj, Uri, cseperedjen az unokahúgod bármilyen gyönyörűvé, nem tudja majd elrabolni a szívemet – ígérte. – Sem ő, sem senki más.

Uri felvonta a szemöldökét, miközben elfordult tőle. A kinti tájat nézni könnyebb volt, mint Kenny arcát tanulmányozni, különösen akkor, amikor megtörte a köztük feszülő csendet, és feltette azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatta:

– Csak nem odaadtad már a szívedet valakinek?

Kenny nem válaszolt, de a szék nyikorgott a hatalmas súlya alatt, ahogyan hátratolta. Uri ökölbe szorította a kezét, és egész testében megmerevedett. Odakint a hold lassan előbújt a sötét fellegek mögül, kövéren és ezüstösen ragyogva, s élénk fénybe vonta a Reiss család udvarát. A gyermekek már rég nyugovóra tértek, ahogyan Lady Reiss is, egyedül Rod és a cseléd – Alma, emlékeztette magát Uri – hancúroztak az éjszakában. Lady Reiss nem szólta meg érte, talán nem is tudott róluk, Uri meg nem kívánt beleszólni a testvére nőügyeibe – egy olyan vitából úgysem került volna ki győztesen.

Nyilalló fájdalmat érzett a mellkasában, amikor karok fonódtak a teste köré, a szíve először kihagyott egy ütemet, hogy aztán kétszeres tempót kezdjen diktálni. A torkában érezte, s még élesebben vette a levegőt, mint korábban, amikor Kenny megtámasztotta az állát a feje búbján. A magasságkülönbségük tökéletes volt ahhoz, hogy ezt megtehesse, hogy teljesen hozzá tudjon simulni, s hogy a saját testével ejthesse őt csapdába az ablak előtt, a telihold fényében.

Csak egy ölelés volt, vagy lehet, hogy annak sem lehetett nevezni. Szorítás.

Uri szeme mégis tágra nyílt.

Kenny sosem válaszolta meg a kérdését, az óra viszont ketyegett. Az idő rohamosan telt, s Uri számolt, mert úgy könnyebb volt.

Tíz év, gondolta, ennyi maradt hátra.

Nem akart egyedül lenni. Félni kezdett.

– Maradj mellettem, Kenny – kérte hát végül rekedten, miközben belesimult Kenny ölelésébe. – Kérlek, maradj mellettem. Megrémiszt a magány.

Kenny hümmögött és nem eresztette el.

Mellette maradt, ameddig csak tehette.

II.

NYOLCSZÁZHARMINCÖT

A cselédnek mennie kellett. A birtok veszekedéstől visszhangzott, mióta Rod váratlanul, a vacsora kellős közepén bejelentette, hogy teherbe ejtette Almát, a cselédet, aki mindig is hűségesen és odaadóan szolgálta a családot. Lady Reiss lecsapta a kanalat az asztalra; ráncos arca megvonaglott. Összepréselte az ajkát, hogy ne förmedjen rá Rodra a gyermekeik előtt, a kezét pedig a hasára szorította. Uri szánalmat érzett a sógornője iránt, akinek a hasa néhány hónappal később Almához hasonlóan gyermektől duzzadt – annyi különbséggel, hogy Almának ez volt az első, Lady Reissnek pedig már az ötödik, s ez az érzés azután sem múlt el, hogy eltűntették a szégyenfoltot. Az emlék hátramaradt, azt nem lehetett csak úgy eltörölni, mint Alma és a legfiatalabbik Reiss létezését.

Lady Reiss egy nappal korábban hozta világra gyermekét, mint a cseléd, akit Rod felcsinált. Uri nem akart így gondolni arra a szerencsétlen nőre, de nem tudta elfeledni Kenny gurgulázó nevetését, sem azokat a megjegyzéseket, amiket a nem túl szerencsés szituációra, Rod kis balesetére tett. Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna, Kenny már évekkel korábbra jósolta. Rod mindig is meggondolatlan volt és sosem vigyázott, és máris mekkora baj lett belőle. Florian Reisst, aki egy gyönyörű, sötét hajú kislány volt, a szöges ellentéte követte, egy piszkosszőke, angyalarcú lányka. Tagadhatatlan Rod gyermeke volt, a Reiss családra oly’ jellemző vonásokat és íriszt örökölte. Uri csak egyszer látta, mert Rod és a felesége megtiltották neki, hogy látogassa – ezzel is megpróbálták lemosni a családjukon esett szégyent –, de az az egy alkalom is elég volt ahhoz, hogy megszeresse.

– A neve Historia – mondta Alma fogcsikorgatva. – Historia Reiss.

Uri elmosolyodott. Ha Alma nem is szerette ezt a szegény, ártatlan gyermeket, hát Uri szerette helyette. Óvatosan megcirógatta az arcocskáját, majd bólintott egyet Almának. Nem kellett a mellébeszélés, megértette, mire célzott a nő.

– Kívánom, hogy legyen hosszú és boldog életed, Historia. – Aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újból kinyitotta, Alma hátrahőkölt. Nem állt szándékában megijeszteni, még akkor sem, ha Kenny a háta mögött remekül szórakozott rajta, de néha nem tudta kontrolálni a tekintetét. – Ég veled, Historia – fordított hátat anyának és lányának. Kenny, aki a kalapját ezúttal is mélyen az arcába húzta, engedelmes testőrként indult előre, hogy biztosítsa a biztonságos hazautat a Reiss-birtokra. – Ég veled, leendő királynő.

– Királynő? – Alma bezzeg mohón csapott le erre az információra. Kenny is meghallhatta, mert egy pillanatra megállt, hogy hallgatózni tudjon. – Hogy érted azt, hogy királynő? Az én fattyam? Ez az… istencsapás? Királynő lenne belőle? – A kérdések csak úgy záporoztak a pénzéhes asszonyból, Uri azonban nem nézett rá, mikor ismét megszólalt.

– Vigyázz rá, Alma. Tudom, hogy teljes szívedből gyűlölöd a puszta létezését is, de arra kérlek, vigyázz rá. Ennek a gyermeknek… – Uri megválogatta a szavait, alaposan átgondolta őket, mert nem akarta, hogy félreértsék. Alma a hatalom és a pompa után sóvárogva pillantott utána, és ezt Uri anélkül is tudta, hogy a válla fölött hátrasandított volna. – Ennek a gyermeknek mindenképpen élnie kell. Nem kell őt szeretned, sőt arra kérlek, ne is szeresd… De gondoskodj róla, ahogy egy igaz anya gondoskodik a gyermeke után. Neveld őt olyanná, amilyennek lennie kell. Megértetted a feladatodat, ugye?

– Igen… – hallatszott az erőtlen suttogás a háta mögül. – Megértettem, felség.

Uri halványan mosolygott, mikor kilépett a hűvös levegőre. Január havában jártak, a friss, téli hó a bokájáig ért. Kenny meglepően türelmesen várakozott rá, és amikor sietve felzárkózott mellé, szemöldökráncolva igazította meg a köpenyét. Uri észre sem vette, hogy nem gombolkozott be rendesen; nem hideget érzett, hanem valami egészen mást: reményt.

– Meg fogsz fázni, ha így folytatod.

– Csak nem aggódsz értem, Kenny?

– A bátyád végezne velem, ha valami bajod esne.

Uri erre felkuncogott.

– Nem hinném, hogy adnál neki lehetőséget. Én vagyok az egyetlen, akit nem tudsz meglepni.

Ezzel nem túlzott. Annak idején, amikor Kenny rátámadt, Roddal együtt járták a mezőt. Míg Rod a félelemtől megbénultan nyöszörgött, addig Uri azonnal cselekedett, a kezével Kenny után nyúlt, de olyan gyorsan, hogy annak még a feleszmélésre sem maradt ideje, és a következő percben az Alapító Óriás markának szorításában vergődött, élet és halál között, arra várva, hogy a falak uralkodója ítéletet hozzon fölötte.

– Ahogyan én vagyok az egyetlen, akit nem tudsz uralni.

Kenny hangja mormogásként érte el a fülét, szinte teljesen beleveszett a süvítő szélben. Uri felé kapta a pillantását, majd lassan, mintegy magának bólintott. Kennyt valóban nem uralhatta, mert az Ackerman család vére csörgedezett az ereiben, ám egyre inkább fordult meg a fejében az a gondolat, hogy nem is tudná uralni. Ha akarná, sem tudná uralni. Egyszerűen nem menne. Azok után nem, hogy Kenny annyi éve kitartóan mellette maradt. Csak kérnie kellett, ő pedig maradt. Nem parancsolnia, elég volt a kérés is. Kenny mellett nem érezte magát királynak és ez így volt jól.

– Látod, Kenny? – mosolygott rá lágyan. – Egy újabb dolog, ami közös bennünk.

Ezek után mindketten hallgattak, amíg haza nem értek. Lady Reiss a gyermekeivel a lakrészébe vonult, Uri bátyja pedig magányosan pipázott megboldogult apjuk szobájában. Semmit sem kérdezett a lányáról, ám annál is inkább kérdezett Almáról. Uri a végén élesen vetett véget a kérdezősködésnek. Választás elé állította Rodot, és ha Frieda nem azt a pillanatot választotta volna, hogy berohanjon és Uri nyakába vesse magát, ennyire megörülve a hazatérésének, Uri meg mert volna esküdni, hogy a bátyja Alma nevét mondta volna. De így nem ez történt. Frieda Uri után az apját ölelte meg, Rod pedig, miközben viszontölelte a lányát, beletörődött adta fel az álmait s az álmaival együtt Almát.

Az idő ezek után gyorsabban telt. Néhány hét kellett ahhoz, hogy Lady Reiss haragja is csillapodjon, mire beköszöntött a tavasz, visszafogadta a hálójukba Rodot. A gyermekek elevenek voltak, Frieda Reiss egyre szebb, bátrabb és álmodóbb. Uri nem tudta nem magát látni benne. Frieda ugyanúgy az emberiség felszabadítása után vágyakozott, ahogyan egykor Rod és Uri is, még ennyire fiatalon is. Látszott rajta, hogy inkább az apjával töltötte az idejét. Uri szentül meg volt győződve, hogy Rod mindenféle ostobasággal teletömte szegény gyermek fejét az óriások képességéről, a küldetésükről és a gyermekkori ábrándjaikról.

A nyolcszázharmincötödik évben, március végén Uri azon gondolkodott, vajon miért érzi a változás szelét. Ismételten a dolgozószobájába zárkózott, de ezúttal nem egyedül; Kenny úgy foglalta el a székét, mintha az mindig is az övé lett volna és sosem tartozott volna Urihoz, Uri pedig fáradtnak, öregnek és reménykedőnek érezte magát.

– Valami történt – mormolta, mikor elkapta Kenny kérdő pillantását. – Nem tudom, miért, de úgy érzem, fontos a mai nap.

Kenny összevonta a szemöldökét.

– Március 30-a van – jelentette ki. – Biztos vagyok benne, hogy nem ma van a szülinapod.

– Persze, hogy nem ma van – forgatta meg a szemét Uri. – Nem rólam van szó.

– Egyik családtagod sem született ma – folytatta az elmélkedést Kenny. – Bár lehet, hogy Rodnak lett egy újabb fattya. Sosem tudhatod, hacsak nem vagy óvatos, mint én.

Uri megdörzsölte az arcát.

– Ezt nem hiszem el! – csattant fel, a hangjának azonban nem volt éle. – Sosem sem veszel komolyan.

Kenny vállat vont. Nem volt az a komoly-típus és ezt Uri is tudta. Ilyenkor annyira fel tudta ingerelni, hogy remegni kezdett tőle, Kenny pedig nevetni. Kenny, aki majdnem harminc centivel magasodott fölé, úgy pillantott le rá, mint egy reszkető, törékeny kismadárra. Uri annak is érezte magát, ahogy a szempillája alól sandított fel Kennyre.

– Miért nézel így rám? – Kenny átható, parázsló tekintete a lábujja hegyétől egészen a feje búbjáig bizseregtette végig a testét. Felgyorsult a szívverése, s ösztönből nedvesítette meg az ajkát. Tizenhárom év, emlékeztette magát, amiből már csak hét maradt. Nem tehetem meg, bármennyire szeretném, ráadásul lehet, hogy ő nem is… Elharapta a gondolatot, s helyette inkább a saját ajkába mélyesztette a fogát. Vér serkent ki, de nem kívánt átalakulni. Egyszerűbb lett volna óriástest mögé rejtőzni, sokkal egyszerűbb, mindig is egyszerűbb, elfuthatott volna a problémái elől, Kenny szúrós szeme elől, mégsem tette meg. A falak uralkodójaként nem futamodhatott meg. – Miért nézel így rám, Kenny? – ismételte meg a kérdését vékonyabb hangon. A kalitkába zárt kismadárka sem adott ki magából ehhez hasonló hangot, akkor sem, amikor megérezte a vesztét.

– Hogy nézek rád, Uri? – kérdezett vissza a férfi, szája sarkát ugyanaz az ismerős vigyor ülte meg, amit Uri annyira szeretett. – Lenne benne bármi… különleges?

– Nem úgy nézel rám, mint másokra. – Uri legszívesebben a mellkasára szorította volna a kezét, a torkában érzékelte a szívének dübörgésének, s félő volt, hogy a köztük levő távolság ellenére Kenny is meghallotta. – És tudom – folytatta halkabban –, hogy nem azért, mert át tudok változni egy óriássá. Nem azért, mert az én kezemben van a hatalom. Ez… nemcsak a hatalomról szól, ugye? – A kérdést már csak suttogni tudta, de a suttogása is annyira halk volt, hogyha Kenny nem fülelt volna, akkor nem értette volna. De Kenny mindig figyelt rá, bármiről is beszélt. Az évek folyamán olyan kötelék formálódott közöttük, ami messze túlszárnyalta a barátságot – feltétlen bizalomról, vágyról és álmokról szólt, a mindenségről, ami után Uri olyannyira vágyakozott.

– Ha szeretnéd… – Amikor Kenny megtörte a csendet, a hangja karcos volt, az arca pedig megfejthetetlen. A vigyor nem tűnt el, de Uri akkor sem tudott olvasni a gondolataiból. Néha úgy ismerte Kennyt, min a saját tenyerét, máskor azonban minden erejét be kellett vetnie, ha át akart jutni a páncélján. – Nézhetek másra is úgy, mint ahogyan rád nézek.

– Elment az eszed?! – csattant fel Uri szinte azonnal. – Sürgősen felejtsd el, Ackerman!

Kenny felrántotta a szemöldökét. A kényelmes pozíciója ellenére könnyedén feltápászkodott, s mire Uri észbe kapott, már előtte állt, a kezével pedig a csuklója után kapott. Urit váratlanul érte ugyan, de nem kifejezetten lepte meg, valahol legbelül mindig is számított erre a pillanatra. Azóta várta, hogy Kenny először ölelte át a dolgozószobája ablaka előtt, mert akkor egymás szívverését hallgatták a néma, fojtogató csendben, és Uri szégyen és megbánás nélkül lehetett boldog arra a rövid időre. Kenny most a csuklójánál fogva ragadta meg, úgy zárta a hatalmas kezébe, hogy Uri elsőre felszisszent a fájdalomtól, akkor rögtön lazított a szorításán, de még mindig határozott erővel tartotta. Nem mondott semmit, csupán a tekintetével üzent: „Mondd még egyszer a szemembe, ha van merszed!”, ám ebből a szempontból alábecsülte Urit. Urinak volt mersze.

– Felejtsd el. Nem akarom.

– Nem? – Kenny élvezte, hogy szórakozhat vele, jobban, mint bármi mást. Közelebb húzta magát, annyira közel, hogy Uri érezte a testét és annak melegét, ujjaival pedig Uri álla alá nyúlt, felfelé billentve a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek. Összefonódott a tekintetük, ahogyan összesimult a testük is, és Uri… a szíve kihagyott egy dobbanást, a levegője meg bennakadt a tüdejében. Mit művel? Mit művelsz, Kenny? – Akkor jó – válaszolta végül Kenny –, mert én sem akarom.

Várj, Rod, ne lőj.

Ennyire egyszerű volt.

Várj, Rod, ne lőj. Mi lett volna, ha hagyja, hogy lőjön?

Őrület, jött rá egyből. Az emlékek, a múlt ismeretében Kenny nélkül nem tudta volna átvészelni ezeket az éveket. Nézni Rodot, ahogy tönkreteszi az életét, a családját, nézni, ahogy magára hagyja a feleségét, utána meg a fattyú gyermekét. Ha nem lett volna Kenny, Uri belebolondult volna a magányba.

– Maradj mellettem, Kenny – kérte újból, ezúttal is ugyanolyan halkan és bizonytalanul. – Maradj mellettem, megrémiszt a magány.

Kenny bólintott. Ahogy finoman hátracsúsztatta a fején kalapot, hogy annak karimája ne akadályozza, a karjai egyértelműen Uri dereka köré fonódtak, az ölelése pedig egyszerre lett gyengéd és határozott, kellemes és nyilvánvaló. A szája cserepes és enyhén dohányízű, amit Uri elsőre zavarónak talált, mert ő maga nem szeretett dohányozni, de Kenny volt, ezért nem törődött vele. Lehunyta a szemét és viszonozta az ölelést.

Nyolcszázharmincötödik évet írták; Uri számolt és tudta, hogy rohamosan telnek majd ezek után az évek. Mindig akkor teltek a leggyorsabban, amikor belekóstolhatott egy pillanatnyi boldogságba, Kenny azonban, miközben puha csókokkal hintette be a nyakát és a kulcscsontját, meztelen bőrébe mormolva megígérte, hogy mellette marad. Nem értette ugyan, miért kell mellette maradni, nem értette azt sem, Uri miért rettegett ennyire, de nem kérdezősködött.

Várt, ahogyan Uri is.

Vártak, hogy teljen az idő.

III.

NYOLCSZÁZNEGYVENKETTŐ

Uri évtizedeket öregedett néhány év leforgása alatt. Élete utolsó évében annyira sovány lett, hogy Kenny a bordáját tapogatta, valahányszor végigcsókolta a testét, arcán a barázdák elmélyültek, a haja pedig őszbe fordult. Míg ő lassan elsorvadt, Rod legidősebbik gyermeke, Frieda Reiss kivirult. Gyönyörű és erőteljes leánnyá serdült, akinek Uri büszkén tervezte átadni az erejét. Olyasvalakivé vált, akiről Uri mindig is álmodozott: a falak következő uralkodójává, egy királynővé.

A farönkön ülve, a folyó partjánál Uri megvallotta Kennynek, hogy az ideje lejárt. Kenny nem ült le, ezzel sem akarva elfogadni a tényt, hogy hamarosan örökre elbúcsúznak egymástól, s úgy tűnt, nem érte meglepetésként. Persze elég volt csak egy pillantást vetnie Urira, hogy tudja, a végét járja.

Azt is elmondta neki, hogy az erejét át fogja adni és tovább fog élni az emlékeikben. Ezt jelentette, hogy a kilenc óriás közül a legfőbb erejét birtokolta. Ezzel nyugtatta Friedát is. Ahogyan az ő apja is vele maradt, úgy ő is Friedával fog maradni.

– A közeljövőben ennek a világnak… vége lesz. Meg akarom teremteni a Paradicsomot…

Vajon mi volt az, Kenny? Mi volt, ami barátokká kovácsolt bennünket?

– Az erőszak? – kérdezte. Hát valóban az lett volna? – Én még mindig hiszem – mondta makacsul elfordítva a fejét Kennytől –, hogy azon a napon csoda történt.

Uri az álmaiban élt. Olyasmik után vágyakozott, amikről tudta, hogy nem fogja tudni véghezvinni, ő legalábbis, ez a beteg, csontsovány, megöregedett férfi biztosan nem, de ettől még szeretett vágyakozni. Valami mást érzett, valami olyasmit, amit talán Kenny nem.

Ilyenkor mindig eszébe jutott Rod törvénytelen gyermeke, a kislány, akit Frieda rendszerint látogatott – a titkába egyedül Urit avatta be, Lady Reiss a hitéből is kitért volna, ha tudomást szerzett volna, hova járt szabadidejében. Historia, gondolta, hamarosan megváltozik az életed. Néha álmodott is a lányról. Kisbabaként látta ugyan utoljára, de Frieda elmesélte, hogy festett – ízig-vérig apja és anyja, a kettő keveréke –, s Uri valamiért biztos volt benne, hogy pont olyan, amilyennek éjjelente megálmodta. Néha egy fiút is látott mellette, egy kócos hajú fiút, arcán az átalakulás jeleivel. Az álmai nyugtalanították, és csak akkor csillapodott a szívének kalapálása, amikor lehunyt szemmel kitapogatta maga mellett Kennyt. A férfi, aki állítása szerint sosem osztotta meg mással az ágyát, attól a naptól fogva, hogy először megcsókolta, minden éjjel vele maradt. Nem érdekelte Rod rosszallása, Lady Reiss megvetése, sem az, hogy a gyerekek kíméletlenül faggatóztak, Lady Reiss pedig egyre inkább attól tartott, hogy a viselkedésük rossz hatással lesz Urklynra is. Semmi sem érdekelte, csak Kenny és az álmai.

– Maradj mellettem – kérte, mert igazából mindig csak ezt kérte. – Maradj mellettem még egy kicsit.

– A végsőkig – ígérte erre a férfi, mire Uri arcán szomorúság suhant át.

– A végsőkig… – A kifejezés sóhajtásként gördült le az ajkáról. Az utolsó éjjelek egyikén Kenny a karjaiba vonta, mintha megérezte volna a közelgő véget, és lecsókolta a szemhéjáról a tétova, remegő könnycseppeket. Mindig is megrémítette a magány, de a halál gondolata most még inkább.

Kenny nem maradhatott.

A nyolcszáznegyvenkettedik évben, élete utolsó napján a tizenöt éves unokahúga, Frieda Reiss sírva könyörgött neki, hogy ne tegyék. Hogy kell lennie valami más magyarázatnak. Uri nem tudta, hol van Kenny, mindezt a dolgozószobájában tárgyalták Friedával, és csak remélte, hogy nem hallja meg a férfi… Nem így akarta neki elmondani. Nem így akarta neki elmagyarázni, hogy mit értett azalatt, amit a folyópartnál mondott neki. Sőt el sem akarta mondani, az volt a legkönnyebb.

– Meg kell tenned, Frieda – mondta hát a kétségbeesett lánynak. – Tizenhárom évvel ezelőtt én is megtettem, amikor az apám, a te nagyapád ideje lejárt. Gyűlöltem magam, amiért ilyesmit tettem vele, de meg kellett tennem. Ez a sorsunk. Ezért vagyunk azok, akik. – Megérintette Frieda puha kezét, és finoman a szorításába vonta. Frieda ereje teljében, ő ráncosan, véznán és megszégyenülten. A dicső király… hát ennyi maradt belőle. És még ennyi sem fog belőle, miután Frieda magába döfi az injekciót.

– H-ha megteszem… – szipogta a lány –, akkor az emberiséget is felszabadítom. Megígértem apának, hogy megvalósítom mindazt, amit te nem tudtál megtenni, Uri bácsi. Elpusztítom az óriásokat és visszaadom az emberiségnek a szabadságát.

Uri erre elmosolyodott. Ujjaival megsimogatta Frieda arcát, a naiv, édes, ártatlan Frieda arcát, aki még mit sem sejtett a keserű igazságból, és azt mondta, legyen így. Ugyanazt mondta, amit egykor az apja mondott. Ugyanabban a hitben ringatta őt, amiben őt is ringatta az apja egykor, mielőtt hagyta, hogy felfalja.

– Ha megteszem, velem maradsz, ugye?

– A végsőkig – ígérte Uri. – Ebben biztos vagyok.

Frieda mosolygott. Mindent naivan, édesen és ártatlanul elhitt neki, és Uri fáradtan és bűntudattal nézett utána, miután látszólag felbátorodva távozott a dolgozószobájából. A félelem pillanatnyilag elmúlt, de Uri tudta, hogy vissza fog térni. Abban a percben, amikor meghozták a döntést és magára vállalta a feladatot Rod helyett, neki is visszatért.

Várj, Rod, ne lőj, emlékezett vissza a saját hangjára, s arra, hogy Kenny mit mondott neki.

– Segíteni akarok.

Uri bólintott és valahogy minden így kezdődött.

Az utolsó együtt töltött éjjelen Uri hátravetett fejjel, torokhangon zihált fel. Olyan erővel kapaszkodott meg Kenny vállába, hogy a körmével felsértette a bőrét, Kenny azonban nem panaszkodott. A csípőjük összesimulva, a testük egy ütemre mozdult, és Kennyt mintha nem érdekelték volna a ráncok, a kiálló bordák, Uri sorvadása, ugyanolyan szenvedéllyel ölelte magához, mint évekkel korábban, az első éjszakájukon. Uri a szájára csókolt, utána pedig eligazította magukon a takarót.

Kenny nem maradhatott.

Többé nem.

– Egyedül kell mennem – mondta neki. – Egyedül kell elmennem.

Kenny tekintete elsötétült.

– Hogy érted azt, hogy…

– Nem jöhetsz velem – ingatta a fejét Uri. – Jobb, ha nem jössz és nem látod.

– Uri…

– Át fogom adni az erőmet – jelentette ki határozottan. – Melletted fogok maradni, Kenny, csak máshogyan, mint ahogyan azt te most gondolod. Mindig melletted fogok maradni – simított végig a férfi szakállas arcán. – Bocsáss meg, amiért ennyire önző voltam. Bocsáss meg, amiért elvettem a szívedet… és éveket raboltam az életedből, hogy saját magamra pazarolhassam.

Kenny erre elvigyorodott. A haragja nem múlt el, s a vigyora is inkább volt metsző, mintsem vidám, Uri viszont így sem bánta.

– Akkor lenne pazarlás – mormogta –, ha nem érte volna meg. De ez megérte.

Uri mosolygott. Kimerülten és rettegve, de mosolygott.

És megint ugyanazt mondta:

– Hiszem, Kenny, hiszem, hogy aznap csoda történt.

Órákkal később, amikor Frieda sírva és félve magába fecskendezte az injekciót, s a gyönyörű lányból egy gyönyörű szörnyeteg – Uri végzete – emelkedett a magasba, Uri pedig kiláncolva találta magát, éppen úgy, ahogyan egykor az apja, várva a pillanatot, amikor felszabadul az esküje és az átka alól, csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit csinálhat Kenny. Vajon még mindig az ágyában fekszik? Vajon a dolgozószobája ablakából figyeli a holdat és a csillagokat? Vajon éppen ezekben a percekben is őrá gondol?

Aztán megrázta a fejét, mert az unokahúgának szüksége volt rá. Az emlékeitől és az öntudatától megfosztva, vicsorgó, habzó szájjal közeledett felé, mert már nem a nagybátyját látta benne, hanem az áldozatot, akit magába kellett tömnie, s Uri tudta, hogy a távolból a családja – Rod, a sógornője és a gyermekek – őket figyelik.

Egész életében az álmainak élt, azoknak volt szolgája.

Nagy tetteket akart végrehajtani, hatalmas vágyak és álmok vezérelték, mielőtt Rod lányához hasonlóan megörökölte az erőt. Akkor semmit sem tudott a kegyetlen világról, Karl Fritz esküjéről, arról, hogy tulajdonképpen nem tehet semmit.

Soha semmit.

Addig nem, amíg az erőt olyasvalaki birtokolja, akinek királyi vér csörgedezik az ereiben.

Csak egy valamit tehetett: a figyelő tekintetek kereszttüzében megadni az utolsó löketet Friedának. Ha már semmit sem tehetett, ezt az egyet talán mégis… De hogyan tegye? Hogyan tegye jobbá ezt a szörnyűséget?

És akkor eszébe jutott, ahogy bátorítóan Kennyre mosolygott, mielőtt kicsusszant a takaró alól, hogy magára kapkodja a ruháit. Ez volt az egyetlen, amit megtehetett Friedáért, a családjukért és a jövőjükért.

Nyolcszáznegyvenkettőben, a tizenharmadik év és egyben életének utolsó percében Uri Reiss, a falak uralkodója, az Alapító Óriás hordozója lassan mosolyra húzta az ajkát, és akkor is mosolygott, amikor a hatalmas kezek lecsaptak rá, ahogyan ő is tette egykor Kennyvel, és akkor is mosolygott, amikor Frieda – a szörnyeteg, akit ő teremtett Friedából – végre-valahára belékóstolt.

A halál hideg volt és éles, s mégis gyönyörűséges, mert elhozta Uri számára a szabadságot.

Tizenhárom év után először Uri Reiss szabad lehetett.

IV.

TIZENKÉT ÉV

A szörnyet átörökölték. Kenny Ackerman ezt abban a pillanatban tudta, amikor megpillantotta Rod Reiss legidősebbik gyermekét, Frieda Reisst végigvonulni a hófehér ruhájában. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy tudja: meglátta a szemét és meglátta benne Urit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az ígérete ellenére ugyanazokat a dolgokat szajkózta, amiket Uri is, és amiket Rod állítása szerint annak idején az apjuk, az öreg Reiss.

Nyolcszáznegyvenötben, három évvel ezután, hogy Uri csupán emlékként élt tovább az unokahúgában, egy férfi érkezett a Reiss családhoz. Kenny addigra magukra hagyta őket, de a hírről így is értesült: Rod Reiss kivételével az egész családot lemészárolták. Uri legendás erejét kiszakították Frieda Reiss testéből, s miközben Frieda éppúgy elsorvadt, ahogyan Uri, az a férfi, Grisha Jaeger hatalomra emelkedhetett. Nyolcszáznegyvenötben Kenny Ackerman újra találkozott Historia Reisszel, Rod fattyú lányával, és miután elmetszette annak az utálatos cselédribancnak a torkát, megkímélte a tízéves, csenevész kislány életét.

Krista Lenz, ez lett a gyermekből.

Nyolcszáznegyvenötben a Mária fal elesett, az emberiség pedig egy fallal beljebb szorult.

Nyolcszáznegyvenöt a változás éve volt.

Nyolcszázötvenben az emberek egy óriássá változó fiúról beszéltek, akit Eren Jaegernek hívtak. Az igazságot nagyon kevesen tudták, és Kenny szerencsésnek mondhatta magát, mert ő közéjük tartozott. Nyolcszázötvenben Eren Jaeger az emberiség utolsó reményeként létezett, Levi Ackerman pedig, Kenny unokaöccse az emberiség legerősebb katonájaként. Kenny, aki sosem tudott volna a kölyök szülőjévé válni, büszkén gondolt rá.

Látod, Kuchel, köhögte az utolsó perceiben, megint igazad volt. Ezt a gyereket… érdemes volt megtartani.

Élete utolsó perceiben, miközben magányosan haldoklott, arra gondolt, hogy Uri mennyire rettegett tőle. Végiggondolta az életét, a tetteit, mert ilyenkor az emberek ezt tették. A húgára gondolt, akit felcsináltak és aki meghalt, mire ismét visszatért hozzá, aztán Levira, akit megtanított élni. Aztán megint Urira. Először Urira és utoljára is Urira.

A végén… talán a legvégén… talán akkor úgy érzett már, ahogyan Uri is. Talán akkor már ő is úgy látta a világot, ahogyan Uri. Akkor, amikor mindent megértett, Uri titkainak egy részét… Csak a legsötétebbeket nem…

– Uri… – suttogta a nevét. – Hol vagy? Uri…

Mire feleszmélt, az unokaöccse már előtte állt.

– Én… nem akarok meghalni – mondta. – És… hatalmat akarok. De… Oh. – Urira gondolt, aki lehajtotta a fejét, hogy a bocsánatáért esedezzen, miközben ő pisztolyt szegezett rá. – Azt hiszem, az imént megértettem, miért tette azt…

– Mi?

Kenny mosolygott.

– Minden egyes ember, akivel valaha találkoztam, ilyen volt… Mindegy, hogy az ital… A nők… Vagy épp Isten… A család, a király, az álmok… A gyermekek… A hatalom… Nem voltak képesek folytatni, amíg valami meg nem részegítette őket. Valami mindannyiunkat… a rabszolgájává kényszerítette… Még őt is… – gondolt Urira. Még őt is… Az álmai… az érzései irántam…

Levihoz vágta az injekciós dobozt, benne a szerrel, mely egy nap megmenti valamelyik szánalmas kölyöknek az életét. A szer, amelyik egy nap valakit eszetlen óriássá fog változtatni abban a reményben, hogy felfal majd egy másikat. Vajon ki lesz az? Kenny már-már kíváncsi volt, miközben lassan lehunyta a szemét.

Nem akarok meghalni, gondolta, hatalmat akarok… De nem akarok élni sem. Tizenkét év…

A tizenharmadikat…

A tizenharmadikat én sem élném túl, Uri, s a fülét még elérte az unokaöccse suttogása, mielőtt a szemhéjára végleg sötétség nehezedett volna.

– Kenny…

És aztán csend lett.

Örökre csend lett.

Készült: 2018. 01. 16 – 17.