„NEM AZ
ELLENSÉGEM…”
ELŐSZÖR
IS MANGA SPOILER, mégpedig a 103.
FEJEZETRE nézve!!!
Másodszor:
jelenleg az egyik legnépszerűbb teória, miszerint Zeke nem halt meg, hanem mindvégig
összejátszott Erenékkel. A hivatalos angol fordítás kevésbé erősen utal rá,
mint az azt megelőző, de én így is látok benne logikát (és nagyon-nagyon
remélem, hogy igaz is lesz!) Éppen ezért nem bírtam magammal és gyorsan
megírtam ezt a kis szösszenet, ami Pieck szemszögéből mutatja be a 103.
fejezetben történteket. Pieck a teória részét képezi, hiszen jól láthatóan
szokatlan kifejezés ült ki az arcára, amikor megpillantotta Zeke-et, másrészt
azért is ő kapja a főszerepet, mert nagyon megkedveltem.
Jó
olvasást kívánok! ^^
A
katona, aki „Magath hadnagyhoz” vezette őket, máshova küldte Zeke-et. Pieck
azóta gyanakodott, amióta először megpillantotta a férfit; nem látott belőle
sokat, de az a kevés is túlontúl ismerősnek tűnt ahhoz, hogy elültesse benne a
kétely magvait. Amikor megnyílt alattuk a föld, a férfi pedig kimutatta a foga
fehérjét, valamennyi kétsége beigazolódni látszott: átverték őket, csapdába
csalták őket! Paradis állt mögötte, csak ő lehetett! Valahogy… azok a rohadt
démonok megtalálták az útjukat az otthonukba!
De én ezt… én ezt nem értem, ráncolta a homlokát, miközben mindannyian az utolsó
megmérettetésre készülődtek. A Páncélos Egység felfegyverkezett, a barátai,
bajtársai felkészültek rá, hogy átváltozzon a Hordár Óriássá. De hol van Zeke? Ő… miért nincs velünk?
Miért nem… zárták ide hozzánk?
Aztán
nem maradt ideje többet töprengeni, tőlük nem messze javában folyt a mindent
eldöntő csata, a bitorló Eren Jaeger bármelyik pillanatban felfalhatta a Háború
Pörölyének Óriását! Piecknek és Galliardnak meg kellett védenie – bármi áron.
Szinte
az utolsó másodpercben érkeztek, Galliard rávetette magát Eren Jaegerre, s
onnantól kezdve elkezdődött az igazi küzdelem. Pieck elfelejtett Zeke-re
gondolni, a rossz érzés azonban nem múlt el. Mikor izgatott-ideges kiáltások
ütötték meg a fejét, és a távolban Zeke Bestiájának alakja tűnt fel, Pieck –
Galliarddal ellentétben, aki sosem használta az eszét – nem tudta eldönteni,
hogy mit kell éreznie. Nem tudott őszintén örülni a férfinak, aki mindig
támaszt és vigaszt nyújtott nekik. Aki azt mondta, ne bánkódjanak Annie miatt,
mert erős lány, tud magára vigyázni. Aki azt is mondta, hogy bár hátrahagyták
Bertoltot, biztosan kitalált valamit. Még akkor is, ha a következő szavával azt
feltételezte, hogy Paradis a Kolosszális Óriás erejét is használja, akkor is
törődött Pieck és Galliard lelkével.
Zeke?
Pieck
ajka elnyílt.
Lehetséges lenne, hogy… De mielőtt végiggondolhatta volna, elvetette. Nem! Az nem lehet! Zeke soha… Zeke… Ő…
mindenkinél jobban elkötelezett híve a küldetésünknek. Ő… soha nem tenne ilyet!
Még akkor is ebben bízott, mikor az emlékezetébe villant egy rejtett
jelenet, amiben Zeke már-már meghatottan beszélt Erenhez. Pieck hajlamos volt
megfeledkezni róla, hogy Zeke nemcsak a bitorlót
látta Eren Jaegerben, hanem az öccsét
is. Megígérte neki, hogy egy nap
visszajön érte és megmenteni, és hirtelen… Pieck háta mentén jeges borzongás
szaladt végig.
Zeke
nem adta jelét, hogy az ellenség oldalára állt volna. A parancs a szájából
hidegen és könyörtelenül hangzott: nem hagyhatták a szigeti démonokat
elmenekülni, meg kellett őket semmisíteni. Többen voltak, ismerős és kevésbé
ismerős fegyverekkel, megváltozott külsővel. Négy év telt el azóta, hogy Pieck
utoljára látta őket, mégis örökre emlékezetébe égett az a nap, amikor
elveszítették Shiganshinát és vele együtt a Mária falat. Alig nyerték vissza az
ellenségtől, azok ismét meg tudták kaparintani! Pieck a fogát vicsorgatta.
–
Eren Jaeger nem az ellenségem – hangzott
el Zeke szájából. Piecknek a lélegzete is elakadt. Nem ellenség? Pont most? Zeke-nek
félre kellett volna tennie a vérségi köteléket! El kellett volna fogniuk Eren
Jaegert! Ha nem is halva, akkor élve, hogy Zeke is boldog legyen! Zeke azonban
rá sem hederített. Ő valaki mást akart, ha egyáltalán akart is valakit. –
Levi, gyere elő! Fogytán az idő, tudod?!
De milyen idő?, tűnődött Pieck. Nem számított.
Meg kell védenünk Zeke-et, gondolta. Az az
Ackerman… Porco?!
A
Marcangoló Óriás megiramodott, Piecknek megállítani sem maradt ideje. Porco nem
akárkivel nézett farkasszemet, egy másik olyan szörnyeteggel – egy újabb
valakivel, aki a legendás Ackerman családból származott. Pieck próbált nem
megijedni, nem aggódni túlságosan is a barátjáért, miközben Zeke felé fordulva
közölte, hogy újabb támadás közeledik.
De
ekkor… A csapás, amit Levi Ackerman mért Zeke-re, a Bestia nyakszirtjét érte.
Vér fröccsent a levegőbe, Pieck szeme pedig tágra nyílt, ahogy megpillantotta a
nyakszirtben megbújó Zeke alakját. Levi Ackerman elég mélyre vágott ahhoz, hogy
ki tudja szabadítani Zeke-et az óriás testéből, és ez… semmi esetre sem
jelentett jót.
Zeke
hatalmas teste eldőlt, odavágódott a földhöz, és a magasból Pieck mindent
kristálytisztán látott. Látta az emberiség legerősebbjének kikiáltott
katonáját, amint lepillant a kezében tartott csomagra, ami… Látta a Bestiát
körülvevő füstöt, Zeke alakját a nyakszirtben, amint kitépi magát az óriásából.
Pieck mindent látott, s még a vér is meghűlt az ereiben. Aztán Levi Ackerman
felrobbantotta Zeke nyakszirtjét, és Pieck nem akart többé hinni a saját
szemének: Zeke teste nem szakadt darabokra, nem repült a levegőbe végtag,
semmi. Nem repülhetett semmi, mert nem
volt, ami repülhetett volna. A
nyakszirt tátongott az ürességtől, Zeke eltűnt onnan, mintha soha nem is lett
volna ott. Levi Ackerman a semmit
robbantotta fel, nem Zeke-et.
Ekkor
Pieck mindent megértett. A katonát,
aki csapdába csalta őket, az utasítást, aminek keretében Zeke-nek sürgősen
máshová kellett távoznia, a Bestia Óriás szokatlan viselkedését, a szomorú
megjegyzést, amellyel úgymond sajnálatát fejezte ki, hogy el kell árulnia őket.
Az „időt”. Zeke mindvégig átverte
őket, összejátszott a sziget démonjaival!
De… miért?
–
Zeke? – suttogta megrendülten.
Ő is kifutott az időből. A Páncélos Egység
tüzelni kezdett, amíg csak tudott, és Paradis démonjai is tüzeltek, Carlót
pedig valamelyik rohadék fejbe lőtte. Pieck arcát eltorzította a harag.
– Hogy
merészeled…?!
Az
alak hirtelen került elé, telibe kapták a golyókat. A Páncélos Egység
valamennyi tagját megölték, s Pieck érezte, amint a Hordár Óriását is
szétlövik. A golyók áthatoltak az óriásának bőrén, elérték az emberi testét is.
Pieck
sikított.
Sikított,
amíg csak tudott.
Készült: 2018. 03. 09.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése