2018. április 27., péntek

A Titánok – 18. fejezet – Együtt (manga spoiler! 90+)


18. fejezet

Együtt

Erwin parancsnok piszok mázlista, állapította meg magában Eren, miközben fél füllel Levi és Farlan beszélgetését hallgatta. A férfival nem bántak kedvesen és emberhez méltóan, amíg kivallatták, de nem okoztak neki maradandó sérülést. A bitófát az utolsó pillanatokban, a kapcsolatai és az érvei révén tudta csak elkerülni. Mindenki azt hitte, hogy soha többé nem fogják élve látni.

– A bátyus tudja, hogy hallgatózol. – Isabel Magnolia, aki máris egy fokkal szimpatikusabbnak tűnt azóta, hogy nem loholt a nyomában, mint Shiganshina körzetben, egy gyanútlan pillanatban lopózott oda hozzá, hogy a fülébe suttogja a bűvös szavakat. Eren, aki éppen serényen törölgette a port az asztal lábáról, egész testében megmerevedett. Ösztönösen Levi felé kapta a fejét, Isabel pedig ezt látva halk kuncogásba kezdett. – Hogy te mennyire vicces fiú vagy, Eren! Miért is nem voltunk eddig barátok?

– Mert ki akartam irtani az emberiség egy részét? – rántotta fel a szemöldökét Eren fáradtan. Isabel mosolygós arcát beárnyékolta ugyan a rossz emlék, de nem tudta teljesen elfelhősíteni. A mosolya szép volt és széles, a foga fehér. Bár idősebb volt nála, Eren gyakran érezte azt, hogy mellette inkább ő a felnőttebb, nem pedig a lány.

– Áh, valóban. Nos – csapta össze a tenyerét –, mindenki követhet el hibákat.

Eren Levi hadnagy felé pillantott. A hadnagy tekintete rávillant, és ahogy egymáséba fonódtak, a férfi nem eresztette. Eren érezte, ahogy elönti a forróság. A nyakán kúszott fel, hogy elérje az arcát, és hirtelen súlyosnak érzékelte a rongyot is a kezében. Minden mozdulat nehéznek bizonyult, valamennyi gondolat, ötlet ésszerűtlennek tűnt. A kíváncsiság mindezek ellenére csak nem hagyta nyugodni.

– Tényleg tudja, ha…

Be sem tudta fejezni a kérdését, Isabel már rá is bólintott.

– A bátyus előtt nincsenek titkok! – bizonygatta, Eren viszont mégis arra gondolt, hogy ő bezzeg titkolózott. Nem nyugodt szívvel cselekedte mindezt, sőt! Hatalmas háború dúlt a lelkében, fákat tépő-csavaró vihar, s mégsem tehetett ellene. Küzdött saját maga ellen, és remélte, hogy egy nap mindent napvilágra hozhat. Hogy eljön az a pillanat, amikor elmondhatja magáról, hogy nincsenek titkai a férfi előtt.

De miért is olyan fontos, hogy ne legyenek?, tűnődött el. Erre nem tudott válaszolni. Armin is, akinek kifejtette az ezzel kapcsolatos problémáját, csak pislogott és a száját tátotta. És sürgősen megígértette vele, hogy véletlenül sem köti mindezeket Mikasa orrára.

– Tudod, milyen – nevetett félszegen. – Jobb, ha nem aggódik feleslegesen.

– Zavarban vagy. – Eren a kételyei ellenére is szemfüles maradt. – Miért? – követelte a választ. Összevonta a szemöldökét, Armin pedig félrekapta a fejét, hogy ne kelljen állnia a tekintetét. Hogy zavarban volt-e? Ez nem volt kérdés. Szinte égett az arccsontján a bőre, és valahányszor Eren felé sandított, meg kellett vakarnia a tarkóját. Végül, mielőtt Eren tovább faggathatta volna, egy nevetséges ürügyet kiötölve kereket oldott.

Jean, aki fültanúja volt a „titkos beszélgetésüknek”, elkerekedett szemmel, fennhangon jegyezte meg később Marcónak:

– Ez egy idióta. – És ezzel egy cseppet sem könnyítette meg Eren helyzetét, mert innentől kezdve mindenki tudna akarta, hogy mi történt. A száznegyedik osztag kölykökből állt ugyanis – vagyis Levi hadnagy mindegyiküket annak titulálta, aki nem töltötte be a harmadik x-ét. Eren valamennyiük nevét ismerte már, hiszen mindannyian részt vettek a Titánok elkapására vonatkozó küldetésben. Mind beszivárogtak Shiganshinába, úgy tettek, mintha a dolgozni vágyás sodorta volna őket olyan messzire az otthonuktól, s az ügyesebbek azt is elérték, hogy Eren félig a bizalmába fogadja őket.

Csakhamar rájött, hogy a személyiségüket illetően egyikük sem hazudott. Jean, a lóarcú barátja éppolyan idegesítő és beképzelt alak volt, mint amilyennek Shiganshinában megismerte, Marco a megtestesült jóság, Sasha és Connie a tréfás kedvükben levők. Sasha folyton a hasára gondolt, Connie meg majdnem mindenről elfeledkezett. Arról is, amiről kellett, de arról is, amiről nem.

És egytől egyig kíváncsiak voltak Erenre. Arra az Erenre, akit ők nem ismerhettek, mert Eren titkok mögé rejtette: az óriássá változó fiúra, aki az emberiség ellen szövetkezett.

Eren nagyon unta az izgatott vagy éppen ideges embereket. Nemcsak a száznegyedik osztag… igazából mindenki megbámulta. Senki sem merte megszólítani, csak azok, akik valamelyest kapcsolatba kerültek már vele – Hanji osztagvezető az elmaradhatatlan cimborájával, Moblittal, egy másik beosztottja, Nifa, Petráék, Mike, Nanaba –, ők is nem egyformán viselkedtek. Hanji a képességeit szerette volna a leginkább megtudni, ezért amint erőre kapott, Annie-val mesélhettek magukról és az óriásukról.

Armin, akit csak nemrégiben fogadtak tiszteletbeli Titánná, rendszerint magába roskadva hallgatta a beszélgetésüket. Eren sajnálta őt, mert pontosan átérezte, hogy mi jár a fejében. Ő is hasonló állapotot élt meg, amikor megtudta, hogy megette a saját apját. Ugyanúgy rémálmokkal küzdött, ugyanúgy szenvedett.

A mostani helyzeten persze az is rontott, hogy Annie is távolságtartóbbnak tűnt a szokásosnál. Ő teljesen félrevonult, ha tehette, így élte meg a maga kis gyászát. Mert igazából ezt tették: gyászolták elvesztett barátjukat, s miközben egyik szemük sírt a fájdalomtól és a szomorúságtól, a másik nevetett, amiért visszakaphatta a barátját Armin személyében.

– Nem akartam – hajtogatta a fiú. – Én… nem is emlékszem… Nem akartam!

– Persze, hogy nem akartad. – Végül pont Annie tett rendet a lelkivilágában. – Nem kérték ki előtte a véleményedet, és ha meg is történt volna, akkor sem tudtál volna ellenkezni. Lázálomban voltál, a tested nem engedelmeskedett az akaratodnak. Azért etted meg őt, mert ő így döntött. Valamiért azt akarta, hogy megedd… hogy megmenthessen. Tudta, hogy mennyire fontos vagy nekünk és kész volt áldozatot hozni az emberiségért. Becsüld meg… és ne engedd, hogy ez az áldozat hiábavaló legyen. Megértetted?

Armin ökölbe szorította a kezét. Eren sosem látott ehhez fogható elszántságot az arcán; talán életében először most nem érzett bizonytalanságot. A hangja is megváltozott, komolyabban és magabiztosabban csengett.

– Megértettem.

– Akkor jó. – Annie nem tulajdonított többet a beszélgetésüknek, lezártnak tekintette azt. Soha többet nem beszéltek arról, hogy mit tett Armin – pontosabban Rod miatt mire kényszerült –, és Eren megkérte a felderítőket is, hogy ne emlegessék. Hanji tiszteletben tartotta a kérésüket, ha kíváncsi is volt valamire, Erenhez vagy Annie-hoz fordult, Armint nem zaklatta. Mindannyian tudták, hogy időt kell adniuk a fiúhoz, hogy megeméssze a történteket. Az ember fia végül is nem minden nap falja fel az egyik jó barátját… nem igaz?

Márpedig Armin ezt tette. Megette a barátját, amikor az kiszabadítottak a láncok és a szögek fogságából. Kitárt karral, rettegésbe torzult arccal, és Armin szerint egyedül akkor bánta meg a döntését – akkor sem teljesen –, amikor a halál íze már szétterjedt a szájában. Akkor az ajka sikoltásra nyílt, és Armin… Tágra nyílt szemmel, zihálva és reszketve riadt fel minden egyes alkalommal, valahányszor újraálmodta azt a pillanatot, mikor öntudatra ébredt az óriása testében, az égető forróságba.

Eren megrázta a fejét, ahogy erre gondolt. Azt remélte, hogy ezzel elhessegetheti az emlékeket, de még így sem sikerült. Hiába koncentrált egyedül a takarításra, a napok teltek és múltak, az éjszakák azonban nem lettek könnyebbek, bármennyire is reménykedett bennük. A gyengéd érintés a csuklóján azt is eszébe juttatta, hogy nincs egyedül többé a vállára nehezedő teherrel kapcsolatban. Senki sem akarta többé kihasználni, hagyták, hogy maga hozza meg a döntését és ahhoz viszonyultak ők is. Erwin parancsnok így határozott, a döntését pedig senki sem kérdőjelezte meg. Újabb meg újabb alkalmat kínáltak neki az ellenszegülésre, Eren azonban mindannyiszor együttműködött a felderítőkkel. Amit elmondhatott, azt elmondta nekik, amit megmutathatott az óriásából, azt megmutatta. A nap végére mindig majd’ összeesett a fáradtságtól, reggelre meg a szeme alá sötét árnyékot vont a kimerültség, mégis vállvonással felelt az aggódó barátainak.

Egyszer sem mondott nemet Hanjinak, aki újra meg újra kísérletezni szeretett volna vele. Persze a kunyhótól jó messzire kellett vonulniuk ahhoz, hogy biztonságosan véghezvigyék az átváltozást, ráadásul arra is ügyelniük kellett, hogy a Katonai Rendőrség ne szúrja ki őket. Amíg Erwin értük küzdött, nem lehettek felelőtlenek.

Valahányszor Hanjinak kísérletezni támadt kedve, Levi hadnagy velük tartott. Nem avatkozott bele, csak akkor, amikor Eren már alig állt a lábán és az orrából ömleni kezdett a vér. Akkor zsebkendőt nyújtott, sőt, amikor csak még jobban összemaszatolta az arcát, maga törölte meg neki, és közben nem felejtett el dühös pillantást vetni vagy rárivallni Hanjira a felelőtlensége miatt.

Eren élete kulcsfontosságú volt, ahogyan Annie-é és Arminé is. Végre olyan erőt birtokolhattak a falakon belüliek, amikről álmodni sem mertek: óriásokat, akik óriások ellen harcolhattak az emberiség győzelme érdekében.

Ahogy Isabelre emelte a tekintetét, aki időközben leguggolt mellé és úgy viszonozta azt, az ajka meglepett „ó”-t formázott. Isabel nem húzta el a kezét, sőt a szorítása bátorítóan erősödött fel Eren csuklója körül. Mindketten Levi hadnagy irányába sandítottak, aki összeráncolt szemöldökkel biccentett egyet Farlannak, majd, szemlátomást ingerülten fordult oda a soron következő felderítőnek. Sasha egy szem burgonyával a kezében tisztelgett. Összeszorította a szemét, megfeszítette a testét és így még véletlenül sem tudott a hadnagyra nézni. Eren majdnem elnevette magát, amikor rájött, hogy erre azért volt szükség, mert egyszerre csodálta a férfit és egyszerre rettegett tőle.

– Nem könnyű a bátyussal – rántotta meg erre a vállát Isabel. – De ő jó ember.

– Tudom – suttogott vissza Eren, és érezte, ahogy a forróság az arcába kúszott. Az ajkába harapott, s a szempillája alól, titkon tovább figyelte Levit. Mondhatni, a kapcsolatuk alaposan megváltozott azóta, hogy először találkoztak. Vagyis úgy először, amikor Eren már nem kisgyerekként ácsorgott a Shiganshina körzetbeli szedett-vedett banda társaságában, a nyakát nyújtva, hogy mihamarabb megpillanthassa rajongása tárgyát, hanem felnőttként, jobban értve a világot és a benne élőket.

Így minden más volt, maga Levi hadnagy is. Eren teljesen más szemszögből láthatta és ismerhette meg a férfit, és így még inkább akarta ezt a… ismeretséget, fogalmazta meg végül inkább így magában.

Néha nem értette saját magát és az érzéseit. Soha senkiben nem bízott úgy, mint Levi hadnagyban.

– Ennek nagyon örülök – válaszolta Isabel kellő komolyságot vegyítve a hangjába. A játékosság teljesen eltűnt az arcáról, Eren talán akkor látott ehhez foghatót, amikor Farlannak meg Levijal a Titánok nyomába eredtek, hogy elkapják őket. Akkor levetkőzte azt a vidám, szeleburdi énjét, helyette pedig egy megkomolyodott felnőtt bőrébe bújt. – Tudod – folytatta, miközben arcát különös kifejezés ülte meg –, úgy vettem észre, hogy a bátyus nagyon törődik veled. Ő… tényleg egy jó ember – győzködte Erent –, csak néha furcsán fejezi ki, ha… hát, ha kedvel valakit – jelentette ki sután. – Ő egyszerűen ilyen.

Eren felvonta a szemöldökét.

– Kedvelne engem? – Már a feltételezés is arra késztette, hogy elnevesse magát. Mivel Levi alig állt tőle néhány méterre és éppen a nem tetszését fejezte ki Sasha jelentését hallván, csupán egy halk kuncogást engedett meg magának, de még így is úgy érezte, mintha a férfi tisztán hallotta volna. Az érzés csak fokozódott, amikor Levi tekintete hirtelen rávillant. Nem volt benne biztos ugyanis, hogy ez azért történt, mert elcsípte volna a jókedvét, vagy inkább azért, mert Sasha olyasmiről számolt be neki, ami őt is érintette. Bármelyik lehetett. Vagy az is előfordulhatott, hogy csak úgy ránézett, mert egyszerűen olyan kedvében volt.

Isabel bezzeg értetlenül terelte vissza a figyelmét a beszélgetésükre.

– Már miért ne kedvelne? Téged mindenki kedvel, Eren! – tette hozzá aztán egy kicsit zavartan, majd elpirult a saját hazugsága hallatán. Eren nem tudta többé megállni a kikívánkozó nevetést. Előregörnyedt, úgy kacagott fel, és azonnal magán érezte Levi pillantását (sőt úgy mindenki másét is, a csodálkozást és a döbbenetet egyszerre, mely egyeseknél félelemmel, másoknál undorral vegyült).

Sietve megtörölte a szemét, ugyanis még a könnye is kicsordult, és amikor ismét Isabelre nézett, megajándékozta az egyik ritka mosolyával. Sosem úgy mosolygott, hogy a fogát is lehetett látni, így pedig, legalábbis a legközelebbi barátai, ismerősei szerint még inkább hasonlított az édesanyjára.

Anya, jutott eszébe az asszony, akivel még mindig nem találkozhatott, noha Kiyomi megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia a jólléte miatt, remélem, tényleg nem esett bajod… És remélem, rendszeresen beadják neked a gyógyszeredet is. Kiyomi Azumabito ugyanis tehetős asszony volt, ráadásul remekül értett hozzá, hogyan manipulálja az embereket. Eren meg sem lepődött, amikor kiderült, hogy alig érkezett a falakon belülre, máris az irányítása alá tudott vonni bizonyos szekciókat (például az Alvilágot). Csak vigyázzon az anyámra, gondolta, majd felemelte a fejét. Kiyomi asszonysághoz hasonlóan az sem okozott neki meglepetést, hogy Levi időközben otthagyta a hebegő-habogó Sashát, s odalépett elé. Karját összefonta a mellkasa előtt, és meglehetősen mogorvának tűnt, miközben lebámult Erenre. Ritka pillanatok közé tartozott, amikor nem „fel”, hanem „le” kellett pillantania ahhoz, hogy találkozzon a tekintetük. Eren szórakozottan állta a pillantását.

A férfi egyből ráförmedt:

– Mi ilyen mulatságos? Isabel? Te talán fel tudnál világosítani? – kérdezte élesen. Míg Farlan lemondóan a tenyerébe temette az arcát, Isabel feszengve nézett körbe segítségéért. Eren észrevette, hogy halványan kipirult a bőre Levi számonkérő hangsúlyától.

– Csak a takarítás… – motyogta.

– Akkor legyen kevésbé mulatságos és mondjuk precízebb – húzta végig az ujját az asztalon. Bár vagy háromszor áttörölték, még mindig tudott találni valamit, amibe beleköthetett. Eren teljesen elvörösödött a szégyentől.

– Megoldjuk! – vágta rá. – Sokkal jobban oda fogok figyelni a munkámra. – Igazából pont ő volt az, aki mindenkinél alaposabban végezte a rábízott feladatot, pont azért, hogy bizonyíthasson a Felderítő Egységnek. Nem panaszkodott, valahányszor valaki ki akarta húzni magát a feladatot alól és megkérte, hogy csinálja meg helyette, sőt azonnal tisztelgett, majd a következő pillanatban neki is esett, hogy minél jobban letudhassa azt. Néha elkalandozott a figyelme, és olyankor nekitámasztotta a homlokát a falnak vagy éppen a seprű nyelének, és lehunyt szemmel próbálta magát meggyőzni, hogy megéri minden szenvedés, minden fájó porcika, mert elnyeri vele a bizalmat és a tiszteletet.

Úgy tűnt, Levi elől semmi sem maradhatott titokban. A szeme megvillant, és mielőtt Eren tovább folytathatta volna, kinyúlva elkapta a csuklóját. Isabellel ellentétben egy cseppet sem finomkodott, egyetlen erős mozdulattal talpra rántotta a döbbent fiút, és nem törődve a sóbálvánnyá merevedett környezetével, elkezdte húzni maga után. Az őrök elléptek az útjukból, a fiatalabbak a szemüket is lesütötték, annyira zavarba jöttek, ahogy elhaladtak mellettük.

Eren tiltakozni sem tudott, sőt egy szót sem tudott kinyögni. Mire feleszmélt, már odakint próbált lépést tartani Levijal, aki mindenféle magyarázat nélkül, egyre gyorsabb járásra késztette őt. A végén kifulladva ütközött a férfi hátának.

– Hé! – Végre hangot adhatott a nemtetszésének. – Legközelebb szólhatnál, ha ennyire hirtelen megáll! Te jó ég – dörzsölte meg a homlokát –, ez azért nagyon fájt!

Levi ráemelte a tekintetét; hűvös nyugalommal a hangjában kérdezett:

– Tényleg be tudod tömni a Mária falat?

– Öhm… igen. Miért kérdezed? – Eren éppolyan óvatosan tette fel a kérdést, ahogyan felelt. A hangjából bizonytalanság csendült ki, de az egyáltalán nem arra irányult, hogy kételkedni kellett volna a képességeiben. Levi hirtelen faggatózása váltotta ezt ki belőle, s ahogy a kunyhó háta mögött álltak, közvetlenül a falhoz simulva, megcsapta őt a hideg szél is. Borzongott, de nem csak attól, ökölbe szorította a kezét és erőt próbált venni magán. – Meg fogom keményíteni a testemet – magyarázta aztán, amikor látta, hogy a férfi nem válaszol. – Bizonyára tapasztaltátok, hogy Annie óriása képes rá, hogy megkeményítse a testének bármelyik pontját. Ugyanezt fogom alkalmazni, de nem egy konkrét testrészre fogok koncentrálni, hanem az egész óriásomra. Én… sosem csináltam még ilyesmit – vallotta be, mire Levi szeme összeszűkült. Mielőtt a férfi megjegyzést tehetett volna rá, gyorsan így folytatta: – Mondanám, hogy bízzuk Annie-ra, ő viszont gyorsabban tud támadni, ráadásul számtalan technikát kifejlesztett már… Nevetséges, nem? Én vagyok a Támadó Óriás, az én feladatom lenne a támadás… De… Mindegy – rázta meg a fejét. – Én fogom megkeményíteni a testemet, Annie pedig védelmezni és támadni, Armin pedig… – Megcsuklott a hangja, ahogy a barátjára gondolt. Teljesen elcsendesült.

Levi felsóhajtott.

– Értem – mondta. – Hagyjuk.

– Úgy gondolod, hogy…

– Nem sokat időzünk már itt – felelte erre. – Amint kicsit elülepedik a szökési kísérletetek okozta pánik, háborúba vonulunk. Azt hiszem, akkor jobban megérthetjük, honnan valósi Kiyomi asszonyság is… Bár… – Fintor szaladt át az ajkán. – Erwin mondott dolgokat. Az apja… Tudtad, hogy az apját megölték?

– Hallottam a hírét. – Eren arca elkomorult, óvatosan fogalmazott. – De nem ismerem a részleteket.

– Erwin apjával a belső osztag végzett, Eren. – Levi elfordította a fejét. – Egy emberiséggel kapcsolatos titok miatt… Mondjuk úgy, Mr. Smith kételyeket állított fel a történelmünkkel kapcsolatban. A falakon túli világ… Vajon tényleg mi vagyunk az utolsók? – A fintor ismét visszaköltözött a szája szegletébe. – Kiyomi históriáját hallgatva… titeket látva… Nyilvánvaló, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. A falakon túli világ… hatalmas… és emberekkel lakta, nem igaz?

Eren összeszorította a fogát.

– Mire vársz, kölyök? – mordult fel Levi. – Válaszolj!

– Mondtam, hogy…

– Tudom-tudom, az eskü. – Levi unottan legyintett. – Tehát igaz a feltételezésünk. A pincében valami ezzel kapcsolatosat fogunk találni, ezt is jól sejtem, nem?

– Sosem voltam a pincében. – Eren erre nyugodtabban válaszolt. – Mint mondtam, én magam sem ismerem apám titkait… Zeke megosztott velem néhányat, de ő egy teljesen más szemszögből látja a világot és apánk tetteit… Én… Sosem hittem el vakon minden történetét, de… mostanra még több kételyt állítottam fel.

– De ő attól még a bátyád – mutatott rá Levi. – Nem akarod bántani.

– Ő nem az ellenségem.

– Értem.

Levi megérintette a vállát. A keze lustán időzött el rajta, Eren mégis hatalmas súlyként fogta fel. Forróság áradt szét a testében, a feje búbjától a lábujja hegyéig érezte, és hirtelen annyira közel kerültek egymáshoz, mint legutóbb, amikor szintén csak annyira volt képes, hogy elvörösödjön. Nem értette, hogy a férfi miért viselkedett így, de valamiért egy cseppet sem bánta. Eszébe sem jutott Mina Carolina, az nem volt több látszatnál. Szerette a lányt, ám egyszer sem érzett heves, felülmúlhatatlan szerelmet iránta. Mindig azt tartotta szem elől, hogy az anyja ne aggódjon a jövője miatt. Egy szilárdnak tűnő kapcsolat, egy kedves, gyermekszerető, ráadásul házias és talpraesett lány, Mina Carolina a megtestesült tökéletességnek látszott valamennyi ember szemében. De ez… mindig is hamis volt. Valóságos idill, hiszen a veszekedés is pillanatok alatt megjuhászkodásba csapott át.

– Ezt a kérdést nem tudtad volna feltenni odabent? – Eren a fejével a kunyhó felé bökött. – Muszáj volt átrángatni az egész udvaron?

– Ha valóban vissza akarjuk szerezni a Mária falat és meg akarjuk ismerni a titkokat, katonákra lesz szükségünk. A Felderítő Egység létszáma alaposan megcsappant, a beszari alakok mind átálltak a Katonai Rendőrséghez. Tudtad, hogy Rod Reiss magához ragadta a hatalmat? Az unokatestvéred nevében kezdett neki a kormányzásnak.

– Historia bárhol is legyen, nagyobb biztonságban van! – vágta rá erre Eren hevesen. – Minél távolabb van Rodtól és a rohadék nagybátyádtól, annál szerencsésebb! – Az arcát ezúttal nem a zavartság, hanem a harag pírja színezte vörösre. Tágra nyílt a szeme, miközben viszonozta Levi pillantását, s még az orrcimpája is árulkodóan remegett, annyira elöntötte a düh. Sem Rod, sem Kenny nem tartozott azok közé, akikre szívesen gondolt.

Levi felsóhajtott; az arca elkomorult.

– Nézd, Eren – mondta –, azért hívtalak ide elsősorban, mert Farlannal úgy döntöttünk…

– Újabb kísérletezés? – Eren nem hagyta, hogy végigmondja. – Mehetünk… Erősnek érzem magam. – A hangjába bizonytalanság kúszott. – Vagy a takarítás? Mondtam, hogy megoldom Isabel helyett is! Silány munka volt az eddigiek, elismerem!

– Eren, elég! – Kéz simult a szájára, Erennek még a lélegzete is elakadt. Levi komolynak tűnt, miközben gyengéd erővel a falnak kényszerítette. A hideg szél így kevésbé érte őket, aminek Eren nagyon hálás volt, mert így is állandóan borzongott.
Levi odahajolt hozzá. – Az összes kis idióta közül te vagy az egyetlen, aki tudja is, hogyan kell takarítani. – A szája szegletében alig észrevehető, szinte már büszkének nevezhető mosolyféleség bujkált. Eren nem akart hinni a szemének.

– Akkor a kísérletezés… – motyogta mintegy magának. – Én… mehetünk.

– Nem megyünk. – Levi a fejét rázta. A kéz szájáról a homlokára siklott, s Eren hirtelen forrónak érezte magát, mintha az egész testét lángra lobbantották volna. – A barátaid mondták, hogy mindig is ilyen vagy, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nem törődsz magaddal – mormolta. – Nem is érzed, hogy nem vagy jól?

Nem, nem érezte.
Annyira kimerült az elmúlt napokban, hogy jóformán mindene fájt. Hogy néha fázott, néha meg meleg volt, csak rátette a habot a tetejére.

Levi felsóhajtott, de nem húzta el a kezét.

– Ma nem csinálhatsz semmit – jelentette ki aztán ellentmondást nem tűrően. – Vedd úgy, hogy ez a parancs a hadnagyodtól és a parancsnokodtól is van. Biztos vagyok benne, hogy Szemöldök úr is egyetértene velem, ha látná, hogy mennyire csillog a szemed.

Eren azonnal lesütötte azt. Mikor Levi az álla alá nyúlt, felfelé billentve az arcát, bármennyire szerette volna, nem vitte rá a lélek, hogy összeszorítva teljesen elkerülje a férfi pillantását. Kábultan bámult a szemébe, és a borzongás ismételten újra meg újra végigszaladt a gerince mentén.

– Azért hívtalak ide – folytatta Levi lágyan –, mert amíg azok az ostobák embereket próbálnak gyűjteni, mi Kiyomi asszonysággal fogunk tartani.

– Kiyomival? – Eren eltátotta a száját. – Kiyomi elmegy?

– Hazamegy – vonta meg a vállát Levi. – Mindenki haza akar menni, nem? Annie barátod is hazavágyik.

– Igen, de… – Eren nem találta a szavakat. – Miért pont most?

– Eleget vártunk, nem?

– És… csak mi ketten?

– Nem. – Levi bosszúsnak tűnt; úgy nézett rá, mintha őt is azok közé sorolta volna, akiket korábban idiótának titulált. – Nyilvánvalóan nem megyünk ketten, de nem is visszük magunkkal az összes erős támaszt. Kellenek ide is emberek, hogy elintézhessék a nagybátyáinkat.

– A barátaim…

– A kis barátnőd ragaszkodik hozzá, hogy velünk tartson.

– Mikasa? – lehelte a nevét Eren. Hát persze, gondolta, Mikasa sosem hagyna cserben.

– De őt nem visszük magunkkal.

Eren meglepetten nézett rá.

Logikus, fejtette meg, Mikasára itt van szükség. Ha megyünk… ha nem ketten megyünk… Akkor nyilván az osztagból fognak elkísérni. Farlan és Isabel esetleg. Vagy inkább csak Farlan, mert Isabelt mindketten nagyon féltik, mosolyodott el. Armin és Annie nem jöhetnek, rájuk egy esetleges támadás miatt itt van szükség… Ezek szerint akkor…

– Farlan fog velünk jönni. – Levi, ahogy a homlokára csúsztatta a kezét, hátrasimította a haját. Eren valamilyen okból kifolyólag megremegett az érintése alatt. Zavarában a benne bujkáló lázra fogta, meg arra, hogy a mozdulat annyira váratlanul érte, hogy esélye sem maradt rá, hogy felkészüljön.

– Erwin parancsnok beleegyezett ebbe? – suttogta. Száraznak érezte a torkát, a hangját meg rekedtesnek hallotta. – Nem fogja azt hinni, hogy… – Soha nem jövünk vissza?

– Egyetért vele, hogy szükségünk lesz Hizuru népének a támogatására. Bárkik is legyenek ők.

– De ahhoz, hogy eljussunk oda…

– Kiyomi asszonyság megtalálta a módját, hogy idejöjjön a Mária fal elpusztítása ellenére is.

– Ez igaz, de…

– Akkor mi is megtaláljuk a módját, hogy eljussunk a szülőföldjére.

Eren elvesztette az egyensúlyát, az egyensúlyával együtt pedig a maradék erejét is. A rázúduló információk közepette megbicsaklott a térde, és minden bizonnyal a földre csúszott volna, ha Levi döbbenetesen gyors sebességgel nem zárta volna a karjába. Az utolsó pillanatokban mentette meg, Eren hálásan nyomta neki a fejét a mellkasának.

– Pihenj le. Ha miattad nem tudnánk elmenni, biztosra veheted, hogy itt hagylak – fenyegetőzött. – Így is túl sok időt veszítettünk.

– Bocsánat.

Levi sóhajtott.

– Idióta – mormogta, miközben változtatott a fogásán, és hagyta, hogy Eren ránehezedjen. – Visszakísérlek a házba, a takarítást bízd a többi kölyökre.

Visszafelé senki sem állította meg őket, de árgus szemekkel lesték minden mozdulatukat. Levi egyenesen a szobájáig kísérte Erent; mivel Arminnal közösen osztoztak rajta, a fiút is odabent találták, ismételten az ágyán kuporogva. Csak bámult maga elé – néha iszonyattal, néha a homlokát ráncolva, és az ajkába harapott, amikor észrevette Eren és Levi kettősét. Levi úgy döntött, innentől már rábízhatja a dolgot. Benyomta Erent az ágyba, majd úgy lépett el tőle, mintha Eren fertőző beteg lett volna; a szeme tágra nyílt, az arcára volt vésve a döbbenet. Hogy mi járt a fejében, azt képtelenség lett volna megállapítani. Még Armin is abbahagyta az önmarcangolást, rájuk pillantott és összevonta szőke szemöldökét.

– Beteg vagy? – csodálkozott. – Te nem szoktál.

– Kimerült – pontosított Eren, és megnedvesítette az ajkát, ahogy Levira tekintett. – Alszom egyet és már jobban is leszek.

Levi lassan bólintott. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Erent tanulmányozta elmélyülten, Eren pedig semmit sem értett az egészből, aztán váratlanul sarkon fordult, és mielőtt bármelyik fiú megállíthatta volna, már az ajtó túloldalán termett, az meg hangos csattanás és fülsértő nyikorgás közepette vágódott be utána.

Eren szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől.

– Ez furcsa volt – jegyezte meg Armin.

– Sosem láttam még így viselkedni – értett egyet Eren. – Vajon mi üthetett belé?

Armin továbbra is a homlokát ráncolta. Élettelibbnek tűnt, ahogy volt min tanakodnia. Eren igazából meglepődött, amiért egyedül találták; amióta kiderült, mennyire megrendítették a visszatéréséhez kapcsolódó történtek, valaki mindig hozzácsapódott, hogy ne legyen magányos. Eren legnagyobb meglepetésére ezt többnyire Annie vállalta – Mikasa rosszallására, őt ugyanis állandóan elszólították a kötelességei, így nem lehetett velük –; amikor meg nem Annie, akkor Hanji szórakoztatta az újabb meg újabb elméletével. Armin az összeset végighallgatta, sőt még bólogatott és tanácsokat is adott. Ő volt az első ember, aki nem kapott frászt az osztagvezető lelkesedésétől.

Eren elmosolyodott a gondolatra.

Azóta beszéltetek Minával? – Armin hirtelen kezdeményezett beszélgetést; úgy puhatolózott, mint aki azt hitte, Erent annyira megviselte a szakítás. A kapcsolatukon tulajdonképpen semmit sem változtatott a tény, hogy szétmentek – ugyanúgy megölelték egymást, ugyanúgy beszélgettek –, és Armin úgy tűnt, kezdett erre ráérezni, miután eleget figyelte Erent. – Ahogy látom, ez tényleg egy jó döntés volt – állapította meg. – Nem szerettem a gondolatát, hogy el akarod venni feleségül az édesanyád miatt.

– Te is ezzel jössz?! – förmedt rá Eren. – Nemcsak anya játszott szerepet ebben az egészben!

– Jaj, Eren! – Armin sóhajtott és a szemét forgatta. – Nagyon jól ismerlek, te vagy a legjobb barátom. Pontosan tudom, mikor hazudsz, vagy próbálod éppenséggel a hazugságot elhitetni saját magaddal… Most is ez történik. Mina Carolina rendes lány, de te is tudod jól, hogy nem úgy szeretted, ahogy szeretned kellene valakit.

– Mintha te annyit tudnál a szerelemről!

Armin nem látszott megbántottnak, de a szeme azért megcsillant.

– Nézd, Eren. – A hangja keményen csengett. – Együtt töltöttük a gyermekkorodat. Szerintem tényleg mondhatom, hogy tudom, mikor rajongtál valakiért és mikor lettél valakivel nagyon jóban. Nem voltál valami népszerű a velünk egykorúak körében. Nagyon sokáig csak én voltam az egyetlen barátod.

– Szerintem jobb lesz, ha most ledőlök egy kicsit.

– Eren!

– Nem érzem jól magam, Armin – húzta magára a takarót. – Pihenni akarok.

– Tudod, neked mindig is a Felderítő Egység volt a legnagyobb szerelmed. – Armin elővigyázatosan fogalmazott, nem azt mondta ki, amire igazán gondolt, Eren azonban így is értette. A kimondatlan üzenet annyira tiszta volt, nyers és igaz, hogy felért egy arculcsapással.

Eren összeszorította a szemét és a fal felé fordulva behajlította a térdét. Az új pozíció biztonságot adott, ráadásul a hátát mutathatta Arminnak. A fiú nem sértődött meg, sőt még kuncogott is és maga elé azt mormolta, hogy „már megint mennyire gyerekes vagy”. Eren az összes megjegyzést figyelmen kívül hagyta.

– Csinálj, amit akarsz, de ez az igazság. – Armin végül ezzel zárta a beszélgetésüket, aztán fészkelődött egy sort, majd visszasüllyedt az önmarcangolásba. Így maradtak, Eren pedig nem bánta. Ahogy lehunyt szemmel pihent az ágyban, hirtelen érezte meg, hogy valójában mennyire fáradt.

A végén tényleg elalszom…, gondolta.

Amikor valóban megtörtént, össze-vissza álmodott mindenfélét. Magát látta kisgyerekként, amint Shiganshinában a Mária fal kapuja felé tartó felderítőket figyeli, egyiket a másik után; fekete lován valahogy az összes közül kitűnt Levi hadnagy alakja. Érezte, hogy felgyorsult a szívverése, amikor a hadnagy tekintete egy pillanatig elidőzött rajta.

Észrevett!

A gyerek-Eren, a tudatlan, naiv gyerek-Eren elégedetten villantotta meg a mosolyát.

A lány Levi hadnagy lova elé lépett. Sötét hajzuhataga, mely máskor hosszan omlott a hátára, ezúttal rövid tincsekben végződött. Könnyek csillogtak örvényként fénylő szemében, és Eren hirtelen megpillantotta a kezében az üres injekciós tűt. A szérum már tombolt a vérében, ő maga pedig Arminhoz hasonlóan újjászületett. Az arcát az óriássá változás jelei tarkították, mély, haragos vörös barázdák, melyek szerteszét ágaztak.

A hangja végtelenül szomorúan csengett:

– Eren… Úgy sajnálom, Eren.

Erennek nem kellett azon töprengenie, hogy kivel áll szemben: ritkán látott unokatestvérének alakját akkor is felismerte volna, ha az köpeny csuklyája mögé rejtőzött volna. Frieda karcsú volt és magas, a vonásaiban Historiára emlékeztetett, a méretében egy cseppet sem. Szép metszésű, csinos arcára a barázdák mellé rászáradtak a könnyei is. Ugyanazt ismételte, ugyanolyan esdeklő hangon kért bocsánatot, mint első alkalommal, Eren meg kiszáradt torokkal állta a tekintetét.

A fal felé tartó békés vonulás képét elmosta a vér és az oszló testek látványa. Eren mindig csak álmodozott az óceánról, elképzelte a levegőben terjengő sósságot, a makulátlan, sötétkék vízen megtörő nap sugarainak csillogását, de sosem tudta, hogy az általa képzeltek mennyire állják meg a helyüket a valóságban. Most mégis úgy érezte, hogy valami ilyesmire számíthat, ha térdig gyalogol az óceán vizében. Annyi különbséggel persze, hogy a valóságban bizonyosan nem tűnt volna a víz vérnek. Forró vértengerben találta magát, gombóccal a torkában, remegő, szaporán verdeső szívvel, Frieda Reiss pedig a kezét nyújtotta az ismeretlen tájak felé.

Az óceán túloldalán – mondta szépen csengő hangján – ott vár ránk a szabadság… De… – Örvénylő tekintetét Erenre fordította, és hagyta, hogy a fiú ráismerjen a benne bujkáló Koordinátorra. – Mi tudjuk, nem igaz? – szomorodott el. – Mi tudjuk az igazságot… Az egyetlen igazságot… Csak mi ketten – sóhajtotta. – Mi minden titok őrzői vagyunk kerek e világon. Mi tudjuk, hogy a szabadságon kívül más is vár ránk… Elfeledett, bosszúszomjas népek, förtelmes ideológiával átmosott szegények… Ostobák, akik mit sem értenek a világból. Akik azt hiszik, minden akkor kezdődött, amikor Karl… – Az első falakon belüli király neve éghette az ajkát, mert hirtelen elhallgatott. Tágra nyílt a szeme és a kavargó örvény még erősebben kitűnt belőle, szinte teljesen felette a kék íriszét. Megváltozott a szeme színe, a tekintete, ahogyan mindenkié, aki a Koordinátor erejének hordozójává vált és így megismerhette a nagy titkokat. – Sokkal korábban kezdődött – mormolta végül. – Ez egy üzenet, Eren. – Most először mondta ki úgy a fiú nevét, hogy valamit át kívánt neki adni. Többnyire nem foglalkozott a jelenlétével, vagy ha igen, akkor újra meg újra olyasmikért szabadkozott, amiket nem ő követett el. – Vissza kell térned – jelentette ki –, mégpedig oda, ahol minden elkezdődött. Ez egy üzenet neked őáltala… Ymir… üzenete…

Frieda alakja elhalványodni látszott. Eren a nevét hallotta, több szájból, többször, egyre erőteljesebben. Szólongatták és mintha rázták volna, a vértenger elapadt, maga az egész világ, amit az elméje kreált, remegni kezdett. Olyan érzés volt, mintha földrengéstől rázkódott volna, és Eren megannyi tájat látott maga előtt hirtelen: lángoló vizeket, jég borította földeket, egy fiatal, csenevész lányt, aki a legenda szerint magával az ördöggel paktált le… és a végén ugyanezt a valakit erőtől duzzadóan, több méteres testbe szorulva. A haja, mely korábban sötét fürtökben omlott a hátára, hosszú, aranyló tincsekben csillogott a napfényben.

Ymir Fritz, gondolta Eren, és mielőtt felébredhetett volna, még elérte Frieda hangja:

Neked, kétezer évvel későbbre… Hogy tanulj a múlt hibáiból.

** * **

Eren sikoltva tért magához. Levegő után kapkodott és néhány másodpercig még homályosan látott. Kellett egy kis idő, hogy lenyugtassa a háborgó szívét is. Kiszáradt a torka – sokat kiabálhatott és hangosan tehette mindezt, mert eléggé fájt is –, és hálásan fogadta el a pohár vizet. Tartották a fejét, amíg ivott, a homlokára simuló hűvös tenyér hátrafésülte a szerteszét meredező tincseit.

– Eren!

– Hála az égnek! – sóhajtott fel Armin. – Azt hittem, nem fog felébredni.

– Eren… – Mikasa elhúzta a kezét a homlokáról, az arcára, majd az inge alá csúsztatta, hogy kitapogassa a bőrét. Erennek arra sem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Mikor kihúzta, mély aggodalom ülte meg a helyét a szemében. – Tűzforró vagy. Felszökött a lázad.

– Szép volt, Jaeger – kommentálta erre Annie, aki karba font kézzel ácsorgott a szoba végében. Armin ágyához helyezkedett el közelebb, valószínűleg vele beszélgethetett, mielőtt Eren magára vonta a figyelmet.

– Eren nem szokott beteg lenni – jelentette ki Mikasa. – Ez nem lesz így jó… ráadásul pont most nem lehetek veled…

– Ne aggódj, mi vigyázni fogunk rá. – Petra tálnyi gőzölgő levessel jelent meg a szoba ajtajában, közben pedig annyira kedvesen mosolygott, hogy Erennek a szíve szakadt meg már a puszta emlékétől is, hogy bajba sodorta őt korábban. Egy ilyen kedves, szelíd teremtés, mint amilyen a lány volt, egy olyan szörnyeteg miatt került bajba, mint ő. Szégyen, gondolta, és még csak bocsánatot sem kértem.

– Rémálmod is volt? – Farlan hangjából együttérzés csendült ki. Levijal Petra után érkeztek, így még csupán a küszöbön ácsorogtak, de Eren ezt látva már kezdte azt érezni, hogy mindannyian egy helyre zsúfolódtak: az Arminnal közös szobájába.

Fárasztó volt annyi arcot látni maga körül, mind aggódva vagy éppen gondterhelten fürkészték, és így nem tehetett akármit. Nem kiabálhatott a kedvére, nem vághatta az öklét a combjának, nem sírhatta el magát kínjában.

És persze senkinek sem beszélhetett az álmairól. Nem mintha azonnal beavatott volna mindenkit a titkaiba. Armin elzárkózott előle az emberré válását követően, Mikasa pedig alig ért rá, mert állandóan elszólították – mintha direkt el akarták volna őket szakítani egymástól. Annie-tól nem lehetett tanácsokat kérni Mina Carolinával nem találkozott rendszeresen, Historiáról meg még mindig csak annyit tudott, hogy biztonságban van, de valahol távol tőle, hogy senki se fedezhesse fel a rejtekhelyét.

Nem maradt úgymond senki a közeli barátai közül, a Shiganshinában munka által szerzett barátokkal pedig még mindig nem békélt meg. Igazából mindannyian a bizalmába férkőztek, aztán hátba támadták. Milyen barátok az ilyenek? Mennyire bízhat meg bennük? Hiába szerette Sasha és Connie szeleburdiságát, hiába kívánta néha orrba vágni Jeant, minduntalan eszébe jutott, hogy ők valójában felderítők voltak. Egyedül Marco Bott nem hazudott neki, ő a Mária fal eleste után döntött úgy, hogy felderítőnek áll. Eren így rendszerint vagy őt, vagy Petrát kapta el. A lány még mindig a bizalmasainak szűk körét gazdagította – és ez a kör csak egy kicsit bővült Isabel személyében, de az ő esetében még mindig nem tudta megállapítani, hogy pontosan hányadán állnak.

– Jól vagyok – jelentette ki egyenesen Levi szemébe nézve. – Semmi bajom, lázam sincs. Az unokaöcsémet akarom látni. – Kuklót Mina Carolina gondjára bízták, miután Erent megszöktették, Historia pedig eltűnt. A lány magával hozta, amikor csatlakozott a Felderítő Egység azon osztagához, akik Erent, Annie-t és Armint őrizték.

– Jól van – bólintott. – Hol van a kölyök? Valaki hozza ide!

– Igenis, uram – hajtott fejet Petra azonnal. – Majd én elmegyek érte.

– A többiek pedig kifelé. – Levi hangja ellentmondást nem tűrően csengett. – Pihenésre van szüksége – intett a fejével Eren felé –, ti meg csak kimerítitek. – Mikor Mikasa tiltakozni készült, csak összerántotta a szemöldökét. A lány az ajkába harapott, és látszott rajta, hogy komoly erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy ne förmedjen rá a férfira. Végül egy szó nélkül sarkon fordult, s inkább megindult Petra után. Úgy haladt el Levi előtt, hogy a könyökével véletlenül nekiment. Eren a szemét forgatva nézett utána. Annyira jellemző volt ez a viselkedés Mikasára! Ha nem kedvelt valakit, nem volt rest azt kimutatni!

– Annie, Hanji szeretne veled beszélni. – Ezt már Farlan mondta. – Armin – siklott a pillantása a szőke fiúra –, jobb lenne, ha te is vele tartanál. Mindkettőtöket érint. Ami pedig a többi Titánt illeti… – Farlan hangja mormogássá szelídült. Erenre nézett, Eren pedig úgy kapta el róla a tekintetét, mintha megégették volna. A többi Titán… Kérlek, ne, gondolta. Lehunyta és összeszorította a szemét, ám mielőtt ezt megtette volna, látta, hogy Armin arcából kiszaladt a vér. Mert ahhoz, hogy valaki öntudatára ébredjen, fel kell falnia valakit. Armin is megtette… Én is megtettem… Mindannyian… embert ettünk, hogy újra emberek lehessünk.

Percekkel később már Kuklót szorongatta. A gyerek bőre puha volt és tejillatú, Petra szerezte neki a bögrét és még meg is melegítette neki. Kuklo mohón kortyolta, és közben úgy bújt Eren ölelésébe, mintha az élete múlt volna rajta. Megijedt, amikor Mina Carolinán kívül egyetlen ismerős arcot sem láthatott, ráadásul hiányzott neki az anyja. Nem értette, miért nem találkozhat vele, ahogyan Eren sem. Azt végképp nem értette, Eren miért cirógatta meg mindig fájdalmasan az arcocskáját. Nem akarta, hogy elszakítsák őket egymástól, azonban tudta, hogy ez elkerülhetetlen lesz, ha háborúba vonulnak. Ha pedig még Mina Carolina is úgy dönt, hogy a felderítők sorában fog harcolni, Kuklót kénytelenek lesznek vadidegenekre rábízni. Na de kire? Kiben bízhatnak meg annyira, hogy titokban tartja majd a kisfiú királyi származását? A Felderítő Egység fogja kijelölni? Erennek lesz-e egyáltalán döntési jogosultsága? Kikérik a véleményét?

Erősebben szorította magához a kisfiút.

– Rémálom? – kérdezte Levi felvont szemöldökkel. – Olyasmi, mint ami Utgardban is volt?

– Egyfajta üzenet – mormogta Eren. – Ymir Fritz üzenete… az unokatestvérem, Frieda Reiss szájából. Az óceán… – Levira emelte a tekintetét, és remélte, hogy sikerült minden aggodalmát és komolyságát belesűrítenie a pillantásába. – Át kell szelnünk az óceánt ahhoz, hogy pontot tegyünk a végére.

– Meg fogjuk tenni – bólintott Levi –, és remélhetőleg mindvégig élvezni fogjuk Hizuru támogatását.

– Kiyomi asszonyság nem biztos, hogy nyíltan szeretne állást foglalni.

– Akkor a háttérből tevékenykedik. De szükségünk lesz a támogatására. Ő… keleti.

– Mint Mikasa. – Eren sóhajtva csókolt Kuklo feje búbjára. – Az Ackerman család valamint a keletiek mindig is nagy szerepet játszottak a történelem során. – Ebbe a titokba végül is beavathatta Levit, és gyakorlatilag meg is tette, amikor felfedte neki a vezetéknevét. Most már tudták, miért annyira erőteljes ellenfél Torokmetsző Kenny is – ő is az Ackerman családot gazdagította, ahogyan Levi és Mikasa is. A tény, hogy valamilyen szinten összekapcsolódtak a családjaik, vajmi keveset javított Levi és Mikasa kapcsolatán. Mikasa nem kedvelte és az érzés kölcsönös volt. De az is, hogy tisztelték egymás erejét és együtt lenyűgöző és halálos kombinációt tudtak alkotni.

– Hizuru és titkok halma vár minket, Eren. Tudnom kell, mit álmodtál. Mi volt az üzenet?

– Arra… nem emlékszem. – Eren nyelt egyet. Valóban nem emlékezett, csak arra, hogy Frieda az üzenetet suttogta. A szavak kavalkádját hasító fejfájás vette át, Eren szédült és vele együtt a világ is szédült. Képek villantak, Eren meg sikoltott és sikoltott – tulajdonképpen addig sikoltott, míg a barátai fel nem keltették. – De egyvalamit tudok – mondta, és Levira emelte a tekintetét. Egymás szemébe néztek, és Eren közben gyengéden cirógatta Kuklo selymes, szénfekete fürtjeit. – Azt, hogy Shiganshinában a bátyámmal is találkozni fogok… Meg azokkal az emberekkel, akikről nem szokott beszélni, de akiknek a létezése nem titok. És… a többi Titán… – A hangja megbicsaklott. – Őket is viszont fogom látni.

– Tartasz a bátyáddal való találkozástól? – Levi a homlokát ráncolta. – Legutóbb…

– A bátyám nem az ellenségem… és remélem, ezt ő is így gondolja.

– És a többi Titán? Velük mi a helyzet?

– Nézd, azóta, hogy Armin… – Eren ismét elharapta. Nem bírta kimondani. Nem bírt rágondolni sem. Hányingere támadt, és Kuklo csodálkozva pislantott föl rá; ártatlan, naiv gyermekiség, semmi több, ő mit sem tudott a világ kegyetlenségéről.

– Miért nem mondod ki?

Levi előrelépett.

– Mit?

– Azt, hogy Armin megette az egyiket a Titánok közül.

– Ne Kuklo előtt! – csattant fel Eren, de rögtön meg is bánta. Könnybe lábadt a szeme, a testén meg remegés futkosott végig. – Sajnálom… – mondta halkabban, bocsánatkérő hangon. – Kuklo… Te se haragudj.

– Hol van anya? – kérdezte Kuklo.

– Most… nincs itt – felelte Eren erőtlenül. – Majd jönni fog.

– Mikor fog jönni?

– Én… Ne haragudj, Kuklo, nem tudom.

– Hol van anya?

Eren hatalmasat sóhajtott. Kuklo túl fiatal volt ahhoz, hogy megértsen bizonyos dolgokat. Eren csak annyit tudott mondani, hogy „Sajnálom…”, meg annyit, hogy „Ne haragudj…”, de Kuklo vigasztalhatatlannak tűnt, a szája széle sírásra görbült. Levira nézett, a férfi meg őrá, és tett még egy lépést közelebb az ágyához. Miközben leült mellé, nem felejtett el végigsimítani a gyermek fején, amit Kuklo boldogan fogadott, Eren meg kellő csodálkozással. Igaz, mindezt a legnagyobb óvatossággal cselekedte, mintha attól félt volna, hogy egyetlen érintéssel kárt tehetne a kisfiúban. Erent megmosolyogtatta és mélyen megérintette a bizonytalansága.

– Nem harap – biztosította. – Nyugodtan hozzáérhetsz, szereti, ha a figyelem középpontjában van.

– Igazán? – Levi szórakozottan emelte meg a szemöldökét, miközben a kérdést hümmögte. Hosszú ujjai ismét Kuklo hajára kúsztak, gyengéden, de bátrabban simultak bele a tincsekbe. Eren szemében izgatott fény csillogott. Élvezettel figyelte, ahogy Kuklo halkan felnyögött a cirógatást illetően, a hüvelykujját meg rossz szokásához hűen a szájába véve szopni kezdte. – Nem vagyok hozzászokva a gyerekekhez – ismerte el. – De ő… nagyon… csendes – fogalmazta meg végül. Ebben nem állított valótlant: Kuklo csintalan volt a maga módján, de szeretett egy sarokban meghúzódva egymagában játszani; nem voltak barátai, ebben pedig nagyon hasonlított Erenre.

– Igen, valóban az. – Eren elmosolyodott. Lustán Kuklo kézfejére csókolt, aztán előrehajolva a gyermek arcára, majd a feje búbjára.

Az ajka viszont mást is súrolt a puha, fekete hajtincseken kívül. Elkerekedett a szeme, ahogy erre ráébredt, és Levi felé kapta a fejét. A hadnagy legalább annyira döbbentnek tűnt, mint ő, ráadásul mintha még el is pirult volna. De ezt Eren nem merte biztosan állítani. Egy valamiben volt biztos, mégpedig abban, hogy a saját bőrét mintha lángra lobbantották volna; a füle tövéig elvörösödött, és ahogy végiggondolta, pontosan mit is művelt, még bele is remegett.

– É-én… N-ne haragudj…

Levi nem válaszolt, de a pírja – mert Eren most már egyre inkább meggyőződött afelől, hogy nem a szeme káprázott – egy árnyalatot mélyült. Mindketten zavarba jöttek a maguk módján, csak míg Eren a hebegés-habogás mellett döntött, addig Levi okosan hallgatásba burkolózott. Sosem állt a helyzet magaslatán, ha érzelmekről volt szó, legalábbis Isabel és Farlan is így nyilatkozott róla, Hanjit nem is említve, ám mintha most még inkább nem tudott volna mit kezdeni a kialakult szituációval. A zavartságot Kuklo is megérezhette, mert a tekintete csodálkozással vegyes kíváncsisággal cikázott közöttük.

Ez majdhogynem betudható kézcsóknak, harapta be az alsó ajkát Eren. A szempillája alól sandított Levira, de az még mindig a némaságot választotta. Az ujjai nem tűntek el Kuklo hajából, egyfajta komótos tempót diktálva simogatta a kisfiú fürtös fejét, Eren pedig elnézte a kedves, gyengéd mozdulatot.

Mi a franc ütött belém? Csak ezt a kérdést tudta feltenni magában, megválaszolni azonban képtelen volt. Mina Carolina karcsú alakja távoli emlékké vált, a lány iránt érzett szeretet helyébe valami egészen más lépett.

Felgyorsult a szívverése, ahogy Kuklót ölelte, és nem tudta eldönteni, hogy valóban lázas-e vagy sem. Valami betegség bujkált benne, de nem foghatta a lázra azt a forróságot, ami alattomos lassúsággal terjedt szét a testében, a lábujjától egészen a feje tetejéig, teljesen behálózva őt, ám különösen a szívét.

– Ejen. – Annyira elmerengett, hogy elsőre észre sem vette, hogy Kuklo a ruháját rángatja. Néha nehezére esett megbirkózni Eren nevével, a fiú viszont egy cseppet sem bánta. Mulattatta, ahogy a kisgyerek próbálkozott, és mindig puszikkal és ölelésekkel halmozta el, valahányszor sikerrel járt. – Ejen.

– Anya hamarosan itt lesz veled – ígérte anélkül, hogy végighallgatta volna. A kisfiú szája széle felfelé görbült.

– Jaj, de jó! – sipította. – De… Ejen… – Valami még mindig nem hagyta nyugodni. Eren összeráncolta a homlokát, majd újabb csókot adott neki az arcára, aztán az orra hegyére is. Kuklo kuncogni kezdett. Kicsordult a könnye és kipirult pufók arcocskája. Zabálnivalóan édes teremtés volt ilyenkor.

– Mit szeretnél, drágaság? – kérdezte tőle szelíden.

Kuklo okos gyermek volt, a korához képest pláne. Most is ez látszott, úgy csillogott a szeme, ami egyáltalán nem illett egy négy év körüli gyermekhez.

– Apa – mondta. – Apa mikor jön vissza? – mire Eren szeme elkerekedett.

– H-hogyan? – nyögte döbbenten. – Te mégis…

– Apa. – Kuklo türelmesen ismételte meg a kérdését. – Mikor jön vissza? – A kérdéssel viszont nemcsak Erent lepte meg, hanem Levit is. A férfi szemöldöke felszaladt a homlokára, mely már az első kérdést hallva ráncba gyűrődött.

– Apa? – kérdezte élesen. – Én azt hittem, hogy a gyermek…

– Honnan tudsz az apádról? – kiáltott fel Eren zihálva. – Nem kellene tudnod!

– Azt mondta, ő olyan, mint anya, csak ő apa – vonta meg a vállát Kuklo. – Aki odajött hozzám.

– Apád felkeresett?!

Eren megmerevedett, miközben a karjában tartotta. Levira nézett, sokkoltan és rémülten, és a férfi megértette a kimondatlan gondolatait. Kuklónak nem lett volna szabad tudnia az apjáról. Eren és Historia kölcsönösen megállapodtak abban, hogy soha sem fognak beszélni a férfiról, Kuklo így is nagyon emlékeztetett rá, és Historia hiába volt erős lány, a múlt emlékét nem tudta teljesen kitörölni az emlékezetéből. Fájt, valahányszor eszébe jutott a gyermeke apja, és Eren nem akart neki még több fájdalmat okozni.

Erről is Rod tehet, gondolta keserűen. Ha nem rabolt volna el minket… Ez sosem történt volna meg. De persze nem lehetett visszaforgatni az időt, és anélkül nem lett volna Kuklo sem. A kisfiú létezését egyikük sem bánta meg. Mindannyian nagyon szerették és mindent megtettek, hogy boldog gyermekkora lehessen.

– Eren…

– Nem akarok róla beszélni – vetette oda Eren nyersen. – Én most… Levi, egyszerűen nem mondhatom el Historia helyett! Különösen nem a gyereknek! – Kuklo időközben elunta a beszélgetésüket és ismét az ujja szopásának szentelte a figyelmét. Ilyenek voltak a kisgyerekek, és ezért Eren hálát adott Mariának, Rose-nak és Sinának. – Bármiről szívesebben beszélek! Mit szeretnél tudni? Azt akartad korábban, hogy kimondjam, nem? – jutott aztán az eszébe az incidenst megelőző beszélgetésük. – Hát akkor kimondom! – Levi meg akart szólalni, de nem hagyott neki időt. – Igen! – kiáltotta. – Armin felfalta a barátomat! Így örökölhette meg az óriáserőt! Megette a Kolosszális Óriást! Most boldog vagy? Armin… a barátom… megette… a barátomat… – A hangja elcsuklott. Sírva fakadt, s ezzel ismét magára terelte Kuklo figyelmét. A kisgyerek megijedt, hüppögni kezdett, azt meg sírás követte. Együtt sírtak, Levi meg tágra nyílt szemmel figyelte őket. Esetlenül simogatta Kuklo fejét, mintegy megkísérelve, hogy megvigasztalja, Eren meg felcsuklott, mert ez az egész látvány szürreálisnak hatott, és nevetni támadt tőle kedve, nemcsak keservesen sírni-ríni.

Bertoltnak alig maradt hátra valamennyi az idejéből. Ő még jóval Eren előtt örökölte meg az óriását, és tudta, hogy hamarosan át kell adnia az erejét. Vissza kellett térnie a szülőföldjére, hogy ezt megtegye, és így azt is tudta, hogy nem támogathatja többé Erent meg Annie-t. Annie elfogása és szökése után nyilvánvalóvá vált számára, hogy Annie is a Felderítő Egység mellett fog dönteni. Annie-t sosem a hűség mozgatta, hanem az érdek. Élni akart és túlélni, hazavágyott az apjához, mert ígéretet tett a férfinak, mielőtt útnak indult, és ahogyan Eren is, úgy Bertolt is tudhatta, hogy az egyetlen módja, hogy valóban hazamehessen, az a Felderítő Egység. Máskülönben árulónak fogják elkönyvelni, s még aznap vagy másnap kivégzik. Lehet, előtte megkínozzák és csak utána.

Bertolt okos ember volt, mindent számításba vett, és miután megvitatta a döntését Reinerral, belopózott Arminhoz, hogy esélyt adjon neki az életre. Mert azt is tudta, hogy Armin sosem fogja elárulni Erent… és talán olyasmikről is tudott, amiket Eren csak sejteni mert: hogy Armin esetleg gyengéd érzelmeket táplál Annie iránt. Bertolt szerette Annie-t, nemcsak barátként vagy bajtársként, hanem mint nőként; ostoba, szerelmes harcos volt, aki készen állt rá, hogy a szerelemért feláldozza saját magát. Felfalatta magát Arminnal, s az óriásukon keresztül továbbra is ott élt benne. Annie mellett maradhatott Armin segítségével, és így Armin… valószínűleg mostanra már Armin tudomást szerzett a konkrét terveiről.

Eren el tudta képzelni, milyenek lehetnek.

„Maradj Annie-val… Szeresd őt helyettem is… Végezd be a küldetésünket… Győzd le az ellenséget…”

A mártírhalál valahogy nem illett Bertolthoz, Eren szíve majd’ kettéhasadt a gondolatra.

De nem árulóként haltál meg, gondolta. Senki szemében nem vagy az, nem hoztuk nyilvánosságra a nevedet. Csak annyit mondtunk, hogy elvesztettük a Kolosszálist… És Reiner is hallgat. Róla sem tudják, kicsoda valójában.

Erennek nem nyílt alkalma, hogy beszéljen Reinerral. Ymir eltűnt, Zeke nem jelentkezett, Reiner pedig… elvesztette a legjobb barátját. Eddig is megviselték az itt történtek, hát még ezek után! Eren tartott tőle, hogy teljesen el fogják veszíteni. Nem magát az óriását, hanem az ép elméjét.

Megtört, jobban, mint az vártam. Vajon… mi lesz így velünk? Ha a Titánok végérvényesen is elkötelezik magukat Paradis mellett… Most először ejtette ki a sziget bűvös nevét. Az ajkába harapott, de olyan erővel, hogy vér serkent ki, s közben neveket kezdett sorolni: Marley, Eldia, Paradis. A legnagyobb titkok egyikét. Zeke, Dina, Galliard, Pieck… Magath hadnagy, jutott eszébe a férfi, aki állítólag a kiképzésben kapott szerepet. A csillag… Billogok, gettók… A démoni vér.

Eren megborzongott.

Az óceán túloldalán, gondolta, ott vár ránk az ellenség… Vagy legalábbis azok, akikre jelenleg úgy gondolunk.

De az igazi kérdés még mindig az volt, hogyha azokat a szerencsétleneket nem nevezik ellenségnek, akkor vajon hogy vethetnek véget ennek a kétezer éve tartó őrületnek? Egyáltalán… vége lesz-e valaha ennek a földi pokolnak?

Levira nézett és hangosan zihált.

– Kérlek! – szólt könyörgő hangon. – Menjünk minél előbb…

Levi a szemöldökét ráncolta.

– Eren…

– Hizuru – suttogta. – Szeljük át az óceánt, Levi. Csak mi ketten… Együtt. – Fellobbant benne a bátorság, de elemi erővel, és mielőtt megakadályozhatta volna, a hadnagy csuklója köré fonta az ujjait. Levi szemében meglepettség villant, és az többé nem is tágított, mert Eren az ajkához rántotta a kezét, s forró csókot lehelt rá. – Együtt – cirógatta meg a bőrét a csókjával. – Kérlek… Menjünk.

Felemelte a fejét, az arca pedig vöröslött a zavartságtól, ám nem érdekelte. Szíve szerint újból megcsókolta volna a férfi kézfejét, újra és újra, amíg az ajka ki nem cserepesedik, míg nem kezd fájni ez az apró, intim érintés.

– Eren…

Levi végül mégiscsak megszólalt. Csupán a nevét mormolta, azt is egészen szelíden, és Eren legnagyobb meglepetésére semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy kihúzza a kezét a szorításból. Pedig megtehette volna, ha akarta volna! Eren nem szorította erősen, de kiérződött belőle a szándékának komolysága. Úgy hagyta a kezét, Eren pedig azon kapta magát, hogy halványan elmosolyodott. Összefűzte az ujjaikat, aztán lehajtotta a fejét, s miután Kuklo kikecmergett az öléből, hogy sikeresen kivitelezze a manőverét, finoman nekidöntötte azt az összekulcsolt kezüknek.

Hálát érzett és még mást is.

Túl sok mindent egyszerre, hogy végig tudja gondolni őket.

Levi… – mormolta. Aztán lehunyta a szemét és mosolygott.

Ez így most volt.

Nagyon jó.



Megjegyzés: hát ez a fejezet most nem éppen úgy érkezett, ahogy szerettem volna, de sikeresen összeszedtem egy betegséget, aztán felhalmozódtak az egyetemi teendőm, majd ismételten beteg lettem… De végre itt van, ráadásul újabb ígéretemhez híven még a hosszú hétvége előtt, el sem hiszem! :D

Éééééés öhm, kézcsók? Nem rendes csók, de a múltkor volt egy majdnem csókunk, most meg lett egy kézcsókunk! Haladunk, nem? :D

Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok, hamarosan érkezem a folytatással (és a korábban beharangozott szösszenetekkel!) ^^

2 megjegyzés:

  1. Ez a fejezet is nagyon tetszett, és... Berthold... szegény drágám...
    Mindenesetre, lelkesen várom a folytatást~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos Bertolttól búcsút kellett vennünk, de Armin emlékei által biztosan szerepelni fog még. Szerettem a karakterét, de Arminnak nagy szerepet szánok Kolosszálisként. :)
      A folytatás intenzív írás alatt áll, remélem, sikerül minél hamarabb befejeznem. ^^

      Törlés