Falco első barátja [90+ manga spoiler, 97-98. (!!!) fejezet!] (novella)

Falco első barátja: Mr. Kruger

Tartalom: A cím magáért beszél. Csupán néhány gondolat Falco szemszögéből Mr. Krugerről, mert nagyon szerettem a közös jeleneteiket, és a 105. fejezet után még inkább kíváncsi vagyok, hogy mi történik velük.

Megjegyzés: Talán nagyon enyhe utalás, hogy Falco többet is érez iránta barátságnál. De ugyanez az utalás megtörtént Gabi kapcsán is… Szóval azt hiszem, erre használatos a pre-slash kifejezés. Vagy nem, ha az olvasónak úgy jobban tetszik. :D

** * **

Falcónak nem voltak barátai. Együtt tréningezett a hasonló korú gyerekekkel, néha velük is töltötte azt a kevéske szabadidejét, ami a kiképzés mellett megmaradt neki, de nem voltak az igazi barátai, akikkel bármikor beszélgethetett.

Colt a bátyja volt, ráadásul idősebb is, és hiába hangsúlyozta többször is, hogy bármit elmondhat neki, különösen, ha látta, hogy valami nyomta a szívét, Falco nem tudott előtte megnyílni. A szülei előtt is hallgatásra kényszerült, tizenkét éves társai előtt pedig végképp nem árulhatta el magát.

Gabi másról sem tudott fecsegni, csak arról, hogy ő az egyetlen értelmes választás az egész bagázsból, aki megörökölheti a Páncélos Óriást, és ha majd megörököli, hogyan fogja felperzselni az eldiai démonoktól hemzsegő szigetet.

Az ellenszenvet Paradis lakói iránt mindenkibe beléverték, mikor még kicsik voltak. A családjuk – gyakorlatilag attól a pillanattól fogva, hogy valamennyire kezdték megérteni a csillag, a megbélyegzés és a gettó szavak jelentőségét – elmagyarázta nekik, hogy a felmenőik miatt kényszerültek ebbe a helyzetbe. Miattuk szenvednek, és ennek csak úgy vethetnek véget, ha leigázzák a gyáván megfutamodott démonokat.

Udo és Zofia is ezt szajkózta, igaz, valamivel csendesebben, mint Gabi. Gabin senki sem tudott túltenni, a lány maga volt az időzítetlen bomba, s Falco nem tudott rájönni, hogy a csinos vonásait, vagy éppenséggel ezt a határozottságot kedvelte benne a legjobban. Talán mindkettőt.

Gabi fontos volt számára, mégsem tudott rá barátként tekinteni. Egy barát az olyasvalaki volt, akinek bármit elmondhatott… Aki előtt nem kell titkolózni, hanem éppen ellenkezőleg: szabadon kitárulkozhat, ha úgy hozza a kedve. Ha már nem bírja magában tartani, benne megbízhat, ahogyan az az illető is őbenne. Falco egy ilyen „barát” után vágyott, s úgy tűnt, Mr. Kruger személyében végre rá is lelt.

Amennyire kedvelte Gabit, úgy szeretett Mr. Kruger társaságában időzni. Mr. Kruger… ő volt az első, igazi barátja. Az első valaki, akire tizenkét év magány után végre ráhúzhatta ezt a súlyos és komoly címet.

Mr. Kruger – gondolta fülig érő vigyorral. Az ő Mr. Krugere.

Nem éppen olyan körülmények között ismerték meg egymást, amilyenről mindig is álmodozott, sőt… De tökéletesen illett ahhoz a világhoz, amiben mindketten éltek: a megaláztatás birodalmában.

Mikor legelőször találkoztak, Mr. Kruger a háború emlékétől összetörten hanyatlott a porba; Koslow gúnyos megjegyzései, bár megjuhászkodva leeresztette ugyan a vállát, szemlátomást leperegtek róla. A háború során elvesztette az egyik lábát, a fején pedig, mélyen a szemébe húzva díszelgett a kötés, így Falco nem látta tisztán az arcát. A csillagot a másik karján viselte, ez hozta őket össze: Falco letérdelt mellé, hogy segítsen, mert ő Gabi szerint ilyen volt, minden ostobán segített, pedig vannak emberek, akik nem szorulnak rá… És Falco itt vetett véget a gondolatmenetnek. Ilyenkor annyira nem tudta érdekelni Gabi, hogy levegő után kellett kapnia.

Hogy lehetséges – töprengett –, hogy valakit ennyire szeressen és utáljon is az ember?

Néha, még ha nem is akarta, így érzett.

Gabival igen, de Mr. Krugerrel kapcsolatban sosem fordult még elő. Mr. Kruger… maga volt a tökéletes barát.

Falco sosem érezte magát még ilyen boldognak.

Később, mikor a megismerkedést követően a kórházban is összefutottak – a sors vezette őket egymáshoz, bizonygatta Falco elszántan –, Mr. Kruger egy padon ücsörgött, a mankójára támaszkodva, új reménnyel a szívében. Falco észre sem vette volna, ha a férfi nem szólt volna utána kedves, barátságos hangon.

El sem hiszem, hogy ennyire vak vagyok! – rázta meg a fejét dühösen. A csalódottság hullámokban öntötte el, nyugtalan érzést hagyva maga után. Viszketett a tenyere, és zavarában egyik lábáról a másikra billent. Nem így akarta kezdeni a barátságukat – hogy így figyelmen kívül hagyja Mr. Krugert! –, mégis így történt. Ő figyelmetlen volt, Mr. Kruger viszont helyette is éber.

Mr. Kruger emlékezett rá, ráadásul hálás volt, kedves és megértő is egyben, ezért beszélgetést is kezdeményezett vele. Falco egyszerre azon kapta magát, hogy ott ül mellette. Az ütések nyomai, amiket a tréningezés során szerzett, élénken sajogtak az arcán, többször le is sütötte a szemét, mert szégyellte őket.

Gyenge vagyok – gondolta keserűen. Egy szerencsétlen, gyáva alak, akiből sosem lesz Páncélos Óriás… vagy bármilyen más óriás. Mindig csak a Grice család szégyene leszek, semmi több. A nagybátyánk vétkei… sosem lesznek lemoshatóak.

Az arcára simította a kezét, érezte a bőre forróságát.

Mr. Kruger igaz barát volt. Nem érdekelték az apró szépséghibák, ellenben Falco mindennél jobban. Nem felejtette el többször is hangsúlyozni, hogy mennyire örül, amiért Falcóból nem lehet harcos, mert ez azt is jelentette, hogy sokáig fog élni. Hosszú és boldog életet kívánt neki, és Falco, miközben kitárta előtte a szívét, úgy érezte, rokonlélekre talált a furcsa, mindig magányos férfiban.

– Köszönöm… – súgta hálásan, mire Mr. Kruger rámosolygott.

– Én köszönöm, Falco – mondta, és látszott rajta, hogy komolyan gondolta.

Nem beszélgetett a kórház többi lakójával. Valahányszor Falco meglátogatta, mindig egymagában bámészkodott; nézte az embereket maga körül, mégsem állt szóba egyikükkel sem, mintha megkísérelt volna távolságot tartani tőlük.

Sőt – ráncolta össze a homlokát Falco, miután kora este ágyba bújt –, valamiért mindenkitől távolságot tart. De miért?

Az ajkába harapott. Korgott a gyomra, mert az izgalom hevétől enni sem tudott rendesen, így néhány falat után jó éjszakát kívánt a szüleitől, de nem törődött vele. Hirtelen lettek fontosabb dolgok is az életében, mint az evés-ivás, tréningezés és alvás. A sorrend megcserélődött: a kiképzés és a friss barátság minden fölé került. Szívesen megkérdezte volna Coltot, hogy mit gondol Mr. Krugerrel – Colt okos fiú volt, a tanácsai sokat jelentettek Falcónak –, mégsem tehette meg. Mr. Kruger nem csupán Falco első barátja volt, hanem életének egyik legnagyobb titka is.

Vajon kitől és miért tart távolságot?

Mindenkitől – fejtette meg, miközben az oldalára gördült –, kivéve tőlem. És ez valamiért megmelengette a szívét. Udo, Zofia és Gabi a múlté voltak. Mr. Kruger – még ha ellenezte is, hogy harcossá váljon – bátorította őt és új reményt adott neki. Egymás támaszai voltak ebben a kegyetlen, zord világban, s Falco boldognak és megkönnyebbültnek érezte magát. Mégsem vagyok egyedül – gondolta –, velem van Mr. Kruger…

Izgatottan dobogott a szíve, a várakozás hosszúvá és türelmetlenné vált. Az órák megnyúltak. Szándékosan lassabban teltek, hogy minél később láthassa újból Mr. Krugert, s az izgatottságba csipetnyi bosszúság vegyült, ahogy visszafelé számolt. Minden egyes napja Mr. Kruger körül forgott, és ez így volt rendjén.

Ő a barátom – mondogatta. Egy barátnak ez a kötelessége.

Aznap fényesebben ragyogtak a csillagok Liberióban, az éjszaka pedig szokatlan hűvösnek tűnt. Mikor valamikor a kellős közepén felriadt, Colt horkolva húzta a lóbőrt, még az ágyából is félig kiesett, Falco meztelen talpa alatt meg halkan recsegett a padló. Elhúzta a rongyos függönyt az ablak előtt, majd a párkányra könyökölve kilesett. A magasból pillantott le Liberio gettójára: a marleyi őrökre a kapunál, az üres utcák szennyére, a sötétségbe boruló házakra. A távolból fegyverropogás hallatszott, a kapuőrök néha lelőttek egy-egy kint kódorgó eldiait, aki nem tanult az elődje leckéjéből és a kijárási tilalom ellenére úgy döntött, szerencsét próbál. Falco lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy hamar vége legyen a szenvedésének.

Legalább a szenvedésének – húzta el a száját szomorúan –, ha már ennek az őrületnek soha sem…

Mr. Krugerre gondolt, akinek furcsa, zöldes-kék szeme különösen fénylett, valahányszor Falco a Páncélos Óriás erejéről és a megörökléssel kapcsolatos aggodalmairól beszélt. Aki mindig odafigyelt rá, amikor azt ecsetelte, hogy meg kell mentenie Gabit… Aki annyira megértőnek tűnt, mikor azt mondta, nem biztos benne, hogy igazak a történetek a szigeten élőkről. Hogy Reiner… Hogy Mr. Braun mennyire megváltozott, mióta visszatért a szigetről, és hogy nem akarja, hogy Gabiból óriás legyen.

– Mr. Kruger… – suttogta bele az éjszakába a nevét. – Vajon mit csinálhatsz most?

Sejtelme sem volt róla. 

Készült: 2018. 03. 21. – 05. 12.

+ megjegyzés: valamikor a napokban érkezik a Titánok 19. fejezete is, csak kicsit elhavazódtam a vizsgáimmal…