Ördögök márpedig nem
léteznek
106. fejezet alapján íródott,
tehát erősen manga spoileres (!!!)
Direkt facsarítom a szívemet, ráadásul bármekkora
Springles shipper vagyok, nem tudtam elmenni szó nélkül amellett, hogy milyen
cuki volt Sasha és Nicolo jelenete a 106. fejezetben. ^^
Úgyhogy
hoztam egy rövid szösszenetet: Nicolo néhány gondolata Paradis szigetéről,
illetve az érzései Sasha iránt.
Nagyon halvány utalás Yelena/Pieck shipre, amit
én személy szerint nem láttam bele a mangába, külföldön azonban nagyon népszerű…
De hát majd úgyis kiderül. :D
Illetve Springes shipre is utalás, bár ez
egyértelműbb. Mondjon nekem bárki bármit, ez a szál szerintem canon volt…
Ördögök márpedig nem léteznek.
Nicolo
egyszer sem mondta ki hangosan, mégis az utóbbi időben egyre többet járt a
fejében ez a gondolat. Hanji utasítására az az irritáló nőszemély – Yelena, vicsorgott, ahogy eszébe jutott
a neve – gondoskodott róla, hogy minden lépését árgus szemekkel figyeljék, sőt
még a konyhára is beosztotta, hogy a szigeti raboskodása során véletlenül se
maradjon munka nélkül.
Miközben
a gőzölgő étel fölé görnyedt, nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Elkeseredett,
ahogy végigpörgette magában, mi minden történt vele, mióta útnak indult Marley
kikötőjéből: a nyugodt hajóút katasztrófával zárult, előbb ugyanis elfogták,
aztán miatta a vezetőjük is odaveszett az árulók keze által! És hiába
könyörgött, hogy puffantsák le, mert ő ízig-vérig marleyi, a szülőföldjének és
a küldetésének szentelte az életét, hiszen ezt sulykolták belé
kisgyerekkorában, azok a rohadékok…
Ördögök márpedig nem léteznek.
Elhallgatott.
Nem léteznek? – ismételte meg. Biztos
nem léteznek, Nicolo?
A
konyhai élet mégsem volt olyan rossz. Igaz,
minden egyes nap őrá hárult a
feladat, hogy valami ehetőt varázsoljon a mocskos szigeti népség asztalára, és
eleinte tényleg igazán szenvedett, azonban
ahogy telt az idő, egyre inkább akadtak olyan pillanatok, amikért megérte
annyit vacakolni egy-egy fogással. Azokban a percekben… Nicolo mindent megkérdőjelezett, amit mindezidáig
a hőn szeretett hazája, Marley tanított neki. Olyankor tisztábban látott, mint valaha, és persze azt is érezte, ahogy a
forróság lassan felkúszott a nyakán. Az arca kivétel nélkül átmelegedett a
dicséret hallatán. Ezek a pillanatok javarészt azok voltak, amikor az ördögvérű
lány elé tette a tányért, rajta a frissen főtt, mester módján elkészített
étellel, az meg úgy vetette rá magát, mintha hosszú heteken át éheztették
volna. A lányt Sashának hívták, mint
azt sikerült időközben kiderítenie, és nagyon szeretett enni.
–
Van még belőle bőven! Nyugodtan ehetsz lassabban!
–
Sasha nem ismeri ezt a szót – röhögött össze a lány két barátja. Az egyik egy
idegesítő, kopasz kiskölyök volt – Connie
–, a másik meg egy felfuvalkodott hólyag – Jean
–, aki valószínűleg a lópofájáról híresült el a szigeten. Nicolo próbált
nem mosolyogni, valahányszor a civakodásukat hallgatta, hiszen Paradis
démonaiként kellett gondolnia rájuk, viszont minduntalan azon kapta magát, hogy
képtelen ilyesmit tenni. Paradis szigetének lakói egytől egyig szórakoztatóak
voltak a maguk furcsa módján, és Nicolo, ahogy pörögtek és váltották egymást a
napok, újabb meg újabb meglepetéssel szembesült. Ezúttal Sashával kapcsolatban.
–
De hát így meg fog fulladni! – hüledezett. – Hé! Ne adjak egy kis vizet?
Válaszul
csupán érthetetlen motyogás kapott, vagy még annak sem hallatszott. Sasha
nem nyelte le a szájában levő falatot, és újabbat tömött éppen, miközben
megkísérelt Nicolónak felelni. Kellőképpen gusztustalan volt, amire az a Floch
nevű kölyök sem felejtett el rávilágítani, mert annyira igyekezett válaszolni,
hogy siettében a megrágott ételt is kiköpte (és aztán újra megette), Nicolo
azonban inkább elámult rajta, mintsem hangosan szörnyülködött. Yelena nem
véletlenül őt fogta be a konyhára, pontosan tudta, hogy értett a marleyi
konyhához. Mégis… hiába főzött már annyiszor a saját bajtársaira, azok csak
türelmetlenül biccentettek, szavakkal pedig csak akkor illették, ha valami nem
tetszett nekik. Sosem dicsérték, pedig Nicolo… legalább annyira ki volt éhezve
a dicséretre, mint Sasha az étel után.
–
Sashát nem kell félteni – magyarázta erre Armin, a Kolosszális Óriás erejének
birtokosa szelíden. Ő ritkábban csatlakozott a barátaihoz, ideje java részét
vagy a bitorló Eren Jaeger, vagy a hírhedt Ackerman társaságában töltötte.
Amikor nem velük volt, akkor Hanji parancsnokkal sugdolózott, és többnyire
Onyankopon is csatlakozott hozzájuk. Nicolo messziből figyelte őket, és lassan
kezdett beletörődni az új életébe. Végül is… annyira nem is volt rossz a
szigeten.
Nem vertek meg, nem kínoztak meg – gondolta, miközben szedett még egy adagot Sashának.
Beállítottak a konyhára és még meg is
dicsérték a főztömet… A merítőkanál megállt a kezében, nem folytatta a
kavargatást. Eleinte cellában raboskodott, hiszen nem tudhatták, hogy
bízhatnak-e benne, mostanra viszont szobát kapott, és… a szigetiek beszélgettek vele. Nem ráförmedtek, hogy
ezt meg azt tegye meg, ahogyan a felettesei csinálták, hanem a szigeti
népséget, Ymir itteni népét tényleg
érdekelte a személye. Nem Marley vagy
az ott vívott háború, a technikai újítások, amikről mit sem tudtak… Ő, Nicolo érdekelte őket.
Valahányszor
figyelt és hallgatózott, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: ördögök márpedig nem léteznek. Marley
hazudott nekik. Bosszúvágyból elnyomta a leigázott Eldiai Birodalom ott
ragadott tagjait, gettókba kényszerítette őket, megfosztotta őket a
szabadságuktól, és azokat a szerencsétleneket pedig – merthogy szerencsétlenek
voltak ők a maguk módján – igaz ellenségüknek kiáltotta ki. Paradis szigetén
élők a száznegyvenötödik Fritz király Koordinátor-erejének köszönhetően mit sem
tudtak egy évvel ezelőtt a biztonságosnak hitt falak túloldalán rekedt
emberekről. Semmit sem tudtak a marleyi kormányról, Eldiáról vagy Paradisról.
Semmit az égvilágon. A támadást a népük ellen sem úgy fogták fel először, ahogy
az valójában történt. Mit sem sejtettek az óriássá változni tudó emberekről, az
óriások eredetéről… és még így is felvették ellenük a harcot. Nicolo csodálta
őket.
–
Zseniális vagy, Nicolo – hangzott el a dicséret Sasha szájából, és a lány
hálakönnyel a szeme sarkában szorította meg hirtelen a kezét. A kis törpe,
Connie fintorgott, ahogy ezt meglátta, Jean pedig vigyorogva veregette hátba.
Nicolónak nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy megértse, miért, mégis azon
kapta magát, hogy nem érdekli. Visszaszorított, Sasha pedig, aki nem volt
annyira szép, mint Mikasa Ackerman vagy a falak királynője, Historia Reiss,
mégis szépnek tűnt Nicolo szemében, úgy mosolygott rá, ahogyan addig senki más.
Addig… a családján kívül talán senki sem mosolygott rá.
–
K-köszönöm – hebegte zavartan. – D-de ez… s-semmiség.
–
Egyszerűen zseniális vagy! – suttogta erre Sasha ragyogó arccal. – Kérlek, főzz
még nekünk, Nicolo!
–
Ne aggódj, kedvesem – szólt Yelena, aki elégedetten húzta ki magát, miután
megkóstolta Nicolo aznapi munkáját. – Garantálhatom, hogy még egy jó darabig
főzni fog rátok, hiszen… szükségünk van ilyen remek szakácsokra is, nem igaz? –
kacsintott a fiúra. Hatalmas volt és veszélyes, Nicolo nem szívesen húzott
volna vele ujjat.
–
P-persze.
–
Ez csodálatos!
–
Azért ennyire nem nagy szám… – dörmögte Connie, mire Sasha felhorkant.
–
Mintha te tudnál így főzni!
–
Connie és a főzés? – vihogott Jean. – Azt inkább hanyagoljuk.
–
A végén még valaki ételmérgezést kap – toldotta meg Floch, aki valamiért csak
nem akarta otthagyni a társaságukat. Ez nemcsak Nicolót idegesítette, hanem a
többi szigetit is – Floch stílusa ugyanis mindenkinél irritálóbb volt.
Connie
felháborodva adott hangot a véleményének:
–
HÉ! Biztos vagyok benne, hogy tudnék ehetőt főzni!
–
Hiszem, ha látom! – vágott vissza Floch kihívó fénnyel a szemében, Jean pedig
nevetve csatlakozott a piszkálódáshoz. A helyzetet ezúttal egyértelműen Armin
mentette meg, aki a lehető legnyugodtabb hangon így szólt:
–
Inkább ne most próbáljuk meg, jó? Fejezzük be a vacsoránkat, még rengeteg a
dolgunk!
–
Ez igaz – komorodott el erre Connie. Nagyot sóhajtott, majd nyújtózva nézett
körbe. – Nahát – mondta álmélkodva –, Eren még mindig nincs itt? Még Mikasa is
visszatért!
–
Eren… – Nicolo megfeszült, amint elérte a fülét Armin sóhajtása. – Azt hiszem,
van egy kis dolga… Mostanában… Túl sok a dolga…
–
Mostanában nem nagyon beszélgettek – jegyezte meg Floch. – Mi a helyzet? Felbomlik
az aranytrió? Jaegernek megjött volna az esze?
–
Vagy inkább most megy el – dörmögte Armin. Nicolo, aki éppen elvette tőle a
tányérját, vadul fülelt. Köztudottan Eren Jaeger bitorolta az Alapító és a
Támadó Óriás erejét; emellett még Zeke Jaeger, a Bestia féltestvére is volt,
így Marley mindenkinél jobban meg akarta szerezni magának.
Eren Jaeger… Nicolo megborzongott, ahogy a fiúra gondolt.
Néhányszor elkapta azt a pillanatot, amikor odakint a lövést gyakorolta –
idővel minden egyes találta biztos célt ért –, és olyankor mindig nyugtalanság
fogta el. Hiába állták körbe a barátai, Eren Jaeger egyre inkább elszakadt
tőlük, ráadásul… Volt valami a vibráló, felemás színű szemében, ami cseppet sem
tetszett Nicolónak. Sajnos egyszer sem talált olyan alkalmat, hogy beszélgetést
kezdeményezzen vele, de különben is… Eren Jaeger szokatlanul csendes fiú volt.
Az emlékeibe temetkezve titkolózott és titkolózott, és ezt az állítólagos
barátai is megérezhették, mert mostanra mindannyian idegesen néztek össze. A
kimondatlan kérdés ott lapult a levegőben: vajon
mire készülhet Eren?
Nicolo
nem tudta. Csak egyet tudott: semmi jóra.
–
Nagyon elgondolkodtál. – Nicolo összerezzent, amikor eljutott a füléig Sasha
hangja. A lány anélkül lépett oda hozzá, hogy észrevette volna a közeledését; a
hasát fogta és jóllakottan mosolygott Nicolóra. Yelena szemlátomást engedélyt
adhatott rá, hogy szóba elegyedjenek, mert udvariasan hátat fordított nekik,
amikor elcsípte Nicolo kétségbeesett tekintetét.
–
Én… öhm…
–
Mondd, Nicolo – szólította meg ismét –, nagyon gyűlölsz bennünket? Tényleg… ördögök lennénk?
Ördögök márpedig nem léteznek.
A
lány az ajkába harapott és kíváncsian billentette félre a fejét.
–
Sok mindent nem tudunk még – mondta –, de az ellentétet valamennyire ismerjük.
Úgy gondolod… tényleg olyanok vagyunk, mint az ördögök? Mondd… – Mintha
elpirult volna, de lehet, hogy csak Nicolónak káprázott a szeme. – Nagyon
gyűlölsz itt lenni, Nicolo? – hangzott el tétován a kérdés.
–
A-azt… N-nem… É-én…
Nicolo
zavarba jött.
–
M-mindegy, mit gondolok… M-most már… itt vagyok.
Sasha
komolyan bólintott.
–
Igen – felelte. – Most már… itt vagy velünk.
–
És főzök.
–
És főzöl – erősítette meg. – Te tényleg… zseniális vagy, Nicolo. Tényleg – bizonygatta. – Látom, nem
sűrűn dicsértek téged… De ne aggódj – mosolyodott el halványan –, én minden
egyes alkalommal meg fogom dicsérni. Egyszerűen imádom. Isteni!
–
Öhm… Örülök, hogy ízlik. – Nicolo szerencsétlennek érezte magát. A tarkóját
vakarta, Sasha pedig furcsán zavartan, kipirultan álldogált előtte. Nem mozdult,
de nem is szólt hozzá. Mindketten valahogy esetlenek voltak. Ott álltak
egymással szemben, ráadásul sem Yelena, sem Sasha barátai nem tudtak
belerondítani a képbe, mert mással foglalkoztak, és ők mégsem… Nem találták a
szavakat, különösen Nicolo nem. Egyet tudott biztosra: hogy mindent
félreértelmezett. A szigeten töltött évek idő alatt kezdte megismerni az itt
élő eldiaiakat, és mindannyian annyira mások voltak, mint ahogy elképzelte.
Jobb értelemben mások.
Nicolo
ráébredt, hogy nem ördögöket kiáltottak ki esküdt ellenségnek. Nem léteztek
ördögök, csak elnyomottak. Átszelték az óceánt, hogy ugyanazt az elnyomást
tapasztalhassák, amit az internálótáborban. Semmi sem változott.
Az
óceán bármelyik oldalát is nézte, Nicolo ugyanolyan embereket látott.
Mindannyian egyformák voltak. Eldiai vagy marleyi, valahogy nem számított. Ezt
a mérnökök is bebizonyították, akik elkezdtek dolgozni a kikötőn. A kikötő
lassan elkészült, Paradis pedig minden egyes nap közelebb került ahhoz, hogy
harcolhasson.
Ugyanazért
a célért küzdöttek: az eldiai emberek szabadságáért.
Az
érintés a csuklóján meleg volt és kellemes, Sasha mosolygott, Nicolo szíve
pedig nagyot dobbant. Érezte, hogy megint elvörösödött, és Yelena, aki
rajtakapta, mindentudóan vigyorgott. A fejét csóválta, a hüvelykujját meg
felmutatta; a szeme vidáman csillogott.
–
Csinos lány, nem? – kérdezte, miután Sasha elhúzódott és a barátaihoz lépett.
–
Öhm…
–
Ahhoz képest, hogy egy ördög.
–
Ördögök… – Nicolo hatalmasat sóhajtott. – Lehet, hogy nem léteznek.
–
Lehet? – vonta fel a szemöldökét Yelena. – Vagy inkább biztos? – kérdezett
évődve. Nicolo nem gondolta, hogy annyira jóban legyenek, hogy ilyen bizalmas
dolgokról beszélgessenek. Különben is… Sasha eldiai volt, nem? Nicolo meg… túl
távol volt az otthonától, hogy józanul gondolkodjon.
–
Talán biztos – felelte erre. – Nem számít. Az a fiú, Connie…
–
Még bármi megtörténhet – vonta meg erre a vállát Yelena. – De ne az tartson
vissza, hogy eldiai, hiszen… miért ne szerethetnél egy eldiait?
–
Te talán szeretnél? – húzta fel a szemöldökét Nicolo. – Úgy beszélsz, mintha
annyira tapasztalt lennél, Yelena.
–
Talán szeretek valakit. – Yelena újabb vállvonással reagált. Furcsa volt a
mosolya, kicsit keserédes. Hatalmas lány volt hatalmas szívvel, ízig-vérig Zeke
embere, de nem az ő szerelme. Valaki mást szeretett, Nicolo azonban hiába
ráncolta a homlokát, nem tudott rájönni, hogy kicsodát.
Mindegy is – gondolta. Most
itt vagyunk… Most már nem számít.
Három
évvel később Eren Jaegernek egyszeriben nyoma veszett, az eltűnése után pedig
nem sokkal levelet kaptak készhez. Nicolo, aki addigra teljesen szabadon
járhatott-kelhetett a szigeten, elcsípte Sasha, Connie és Jean nyugtalanságát.
Hanji magához rendelte Armint és Onyankopont, míg Yelena egy nevetséges
álszakállat próbálgatott. Ahogy forgatta a fejét, hogy a tükörben minden
irányából megszemlélhesse magát, egészen mulatságos látványt nyújtott; aki
meglátta, az bizonyosan elfojtott egy kuncogást is. Nicolo sem volt kivétel.
–
Az a rohadt idióta – vetette oda neki Jean, amikor elhaladt előtte. – A
francnak hiányzott a magánakciója!
–
Csak tartsuk magunkat a tervhez – felelte Sasha feszülten, miközben puskát
ragadott. – Akkor nem lesz gond.
Jeant
nem győzte meg vele.
–
Nem a francokat… – dörmögte a fiú sötéten, aztán hatalmasat sóhajtott. – Eren,
te rohadék… Ajánlom, hogy rohadt jó magyarázatod legyen, mert amit a levélben
írtál, az nem elég.
Pedig igazat írt – gondolta Nicolo. Én
most már értem… Ördögök nem léteznek, sem itt, sem ott. Mindannyian… egyformák
vagyunk. Legyen szó itt, a falakon belül… vagy ott, az óceán túloldalán.
Sashára
nézett és mosolygott, a lány pedig visszamosolygott rá. Gyönyörű volt,
elképesztően gyönyörű. Nicolónak elakadt a lélegzete, valahányszor találkozott
a tekintetük, és szánalmasan elvörösödött, amikor beszélgetésre került sor.
Eljutottak odáig, hogy nem hebegett-habogott, mint egy idióta, de volt, ami így
sem változott. Sasha egyszerűen… csodálatos lány volt, eldiai vér ide vagy oda.
Vigyázz magadra… – üzente neki némán, majd elnézte, ahogy a lány
elhajózik.
Soha többé nem mosolygott rá.
Készült: 2018. 06. 14 –
15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése