Levi x Eren – „Csak egy kölyök…” (soulmate!AU, novella)

„Csak egy kölyök…”

Tartalom: soulmate! AU, canon era

Nyolcszáznegyvenötben járunk, a Mária fal áttörésének napján. Levi már letett róla, hogy valaha is megtalálja a lélektársát, de a Felderítő Egység újabb expedíciója miatt a körzetbeliek összegyűltek, hogy búcsút vegyenek tőlük. Eren Jaeger is.

Megjegyzés: Nem „A név ereje” szösszenet folytatása és valószínűleg nem is biztos, hogy teljesen canon a történet. :D

---

Erwin Smithnek mindig kötés fedte az alkarját azon a helyen, ahol a „névnek” kellett volna díszelegnie. Sosem fordult elő olyan pillanat, hogy figyelmetlenségből felfedte valaki előtt. Levi egyszer sem kérdezett rá, hogy ki szerepel a bőrén, és viszonzásképpen ő maga sem hangoztatta a sajátját. Erwin néha rajtakapta, amint vakarja, akkor is úgy, hogy igazából fel sem tűnt neki, hogy mit művel; öntudatlan mozdulat volt, lassú és elgondolkodó. Olyankor mosolygott és vagy nem mondott semmit, vagy megszólította, és csak felbosszantotta vele Levit. Ehhez remekül értett.

A név fekete, kacskaringós betűkből állt. Levi egyedül akkor hajtotta feljebb az inge ujját, amikor teljesen egyedül maradt. Akkor megbámulta a betűk ívét, aztán egy ingerült sóhajtás következtében visszarántotta rá a vékony anyagot, elfedve saját maga elől is. Lélektársnak nevezték azt a valakit, akinek a nevét az alkarjukon viselték – egyesek gyerekkoruktól kezdődően, mások csak később, felnőtt koruktól.

Mikor Levi bőrén megjelent a sajátja, a számára teremtett, tökéletes társ, akiben a lelke rokonra lelhet, még az Alvilág bűzét szívta, Kenny meg már rég megtanította a túlélésre. Nem foglalkozott a névvel, a lélektársa bárhol lehetett. Úgy képzelte, valószínűleg odafent, a napvilágban élvezi az életét, nem hozzá hasonlóan az Alvilágban rohad. Kicsit talán még kívánta is neki, hogy legalább ő legyen ekkora piszok mázlista, és ne ugyanúgy sínylődjön, mint ő.

Legalább egyikünkkel ne csesszen ki így a világ – gondolta.

Szerencsére így is történt.

A név nyugodt maradt, míg az Alvilágban raboskodott – nem viszketett, nem vörösödött ki, nem kellett vakarni sem; mintha ott sem lett volna a bőrén. Mindez nemcsak azt jelentette, hogy Levinak viszonylag békés évei voltak – ha leszámította persze a Katonai Rendőrség örökös hajszáját –, hanem azt is, hogy nem tévedett, mikor arra jutott, hogy a lélektárs odafent lehet. Köztudottan a név ugyanis akkor szokott felforrósodni, viszketni vagy kivörösödni, ha annak viselője a közelében tartózkodik. Mivel Levié az égvilágon semmit sem csinált, arra engedetett következtetni, hogy a lélektársa messze volt tőle, jó messze, boldogságban és remélhetőleg gazdaságban. Hátradőlve élhette a kényelmes kis életét, mert Levi aztán nem tudta őt megzavarni ebben, akkor sem, ha akarta volna.

Egy idő után nem gondolt rá.

Sokáig nem gondolt rá, még azután sem, hogy felkerült a felszínre és bekerült a Felderítő Egységbe.

Mintha csiklandós érzés szaladt volna végig a karján, amikor áthaladtak Shiganshina körzetén, hogy eljuthassanak a Mária fal ottani kapujához, de sietve elhessegette, amikor meghallotta felcsapni a pusmogást. Nyolcszáznegyvenötben sokan összegyűltek, hogy megnézzék, mint vonul a Felderítő Egység a biztos halálba. Míg a felnőttek komoran súgtak össze, addig a kisgyerekek arca ragyogott az izgatottságtól. Levi a saját nevét is tisztán hallotta, és tudta, hogy milyen ostoba „nevet” aggattak rá a falakon belüliek: „az emberiség legerősebb katonája”. Őt Mike követte a nevetséges nevek sorában, akinek éppen egy fiatal, rövid hajú nő – Nanaba, emlékezett vissza a nevére Levi – magyarázott valamit a közelgő küldetésről.

Levi a fejét csóválta, majd inkább a kaput figyelte. Kedve támadt odakapni a karjához, hogy megvakarja a kacskaringós betűket, végül azonban elvetette ezt az ötletet. Nem hagyhatta, hogy eltereljék a gondolatait ilyesfajta ostobaságok.

Persze tudta, mit jelent mindez.

A lélektársa Shiganshinában volt. Nem csupán Shiganshinában, hanem valahol ott, a viszonylag szép számú tömegben, közvetlenül Levi közelében. Annyira közel, hogy akár… Ha csak egy kicsit is oldalra pillant… Levi nyelt egyet, ahogy a szeme sarkából nekilátott végigmérni az összegyűlteket.

Előbb a felnőtteket vette szemügyre: pletykás asszonyok, megfáradt férfiak lesték őket, családanyák és családapák. Levi elhúzta a száját.

Akadt persze kivétel is, Levinál néhány évvel fiatalabb vagy éppen vele egykorú fiatalok – csinos arcú lányok és napbarnított bőrű fiúk, akik pár percnél többet nem is szántak a felderítőknek. Levi nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Hiába nézte őket, valahogy egyikük sem tűnt ki semmivel. Egyikre sem tudta volna rámondani, hogy a lélektársa anélkül, hogy ne ellenőrizné az alkarját.

Pedig ezt éreznem kellene. Nem véletlenül hívják lélektársnak…

Hosszú másodperceken keresztül rajtuk felejtette a tekintetét. A kisgyerekek izgatottan kalimpáltak vékony karjukkal, sőt néhányuk minél magasabbra próbált mászni, hogy jobban láthassa őket. A gyerek testvére vagy játszótársa – Levi kereste a hasonlóságokat, de nem talált egyet sem – aggódva kapott utána.

– Le fogsz esni! – hallotta Levi a hangját. Egy lány volt, tíz év körüli, ahogyan a fiú is, amelyik magasra akart törni, a vonásai alapján pedig a ritkaszámba menő keletiek közé tartozott. Levi az alvilági bordélyban látott utoljára keletit, azt is sok-sok évvel ezelőtt. Amennyire tudta, az utolsó tisztavérű keleti valahol ezen a vidéken élt, a gyermekei pedig… Félvérek – állapította meg, ahogy a lányra esett a pillantása. Volt benne valami ismerős, amit sehová sem tudott tenni. Őszintén remélem, hogy nem azért találom ismerősnek, mert ő a lélektársam…

– Hagyj már békén, Mikasa! Inkább nézd te is a Felderítő Egységet!

– De…

– Ó, te jó ég!

– Mi történt? – kérdezte gyorsan Mikasa. – Talán jobb lenne, ha… Mi a baj?

Összeakadt a tekintetük. Véletlenül történt vagy szándékosan? Levi nem tudta. A fiú, akit Mikasa sikertelenül próbált leimádkozni az emelvényről, arrafelé nézett, amerre ő is volt a lovával, és ahogy egymásra villant a pillantásuk, Levi érezte, hogy a borzongás végigszaladt a testén. Bizseregni kezdett a bőre ott, ahol a név pihent, és ahogy a kékeszöld színű szempárba bámult, hirtelen minden annyira egyértelműnek tűnt. A korábbi kételyei szinte teljesen elmosódtak. Nem kellett azon gondolkodnia, hogy mitől kúszott fel a nyakán a forróság, hirtelen miért támadt ahhoz kedve, hogy hagyja a francba a küldetést – a francokat Shadis parancsnokkal meg az egész, kicseszett óriásvadászattal! –, s helyette inkább átszelje a köztük levő távolságot.

Csak egy kölyök… – gondolta fintorogva, közben azonban pontosan tudta, hogy ez nagy hazugság volt. Az a fiú, tőle nem messze nemcsak egy kölyök volt, hanem egyben a lélektársa is. Akinek még fel kell nőnie – tette hozzá. Persze így is jobban járt, mint mondjuk az, akinek egyik napról a másikra szürkébe hajlottak a betűk. Az ugyanis azt jelentette, hogy még azelőtt elvesztette a lélektársát, mielőtt megismerhette volna, s így úgymond, élete végéig magányra lett kárhoztatva. Sajnos nem egy ilyen ember megfordult a Felderítő Egységben, ezért Levi naponta szembesült ezzel is.

Csak egy kölyök… de legalább él. Ez így is több volt, mint amire eddig számított. Azt hitte, sosem láthatja majd a lélektársát. Réges-rég letett róla, hogy megismerheti, erre itt, nyolcszáznegyvenötben, egy küldetés előtt állva mégiscsak találkozhattak. A gyerek valószínűleg csak a hős Levi hadnagyot látta benne, valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy kit vizslat ennyire lelkesen csillogó szemmel, már-már lázasnak tűnő, kipirult arccal, de egy nap… Egy nap neki is meg fog jelenni a név az alkarján – mosolyodott el Levi. A mosoly olyan gyorsan suhant át az ajkán, mintha soha nem is létezett volna, de a szemfülesebbek – az a szarházi pápaszemes!, dühöngött – bezzeg azonnal kiszúrták.

– Az egy mosoly volt! – hajolt előre meglepetten, széles vigyorral az arcán. – Az egy mosoly volt, Levi!

– Képzelődtél – vetette oda.

– M-mi, mi, mi? Dehogyis! – Hanji kihúzta magát; nem lehetett levakarni róla a vigyort. – Láttam, amit láttam! Mosolyogtál! Kire, mire? – A nyakát nyújtogatta, és nemcsak a vigyort nem lehetett róla eltűntetni, hanem őt magát sem lehetett lelőni.

Levi hatalmasat sóhajtott, és úgy döntött, többet nem bámulja a lélektársát. A kölyök fiatal volt még, kilenc-tíz év körüli, korához képest szerencsére nem csenevész. Sötétbarna tincseit rövidre nyírták, össze-vissza meredeztek neki, míg a szeme… A legkülönösebb szín – sandított óvatosan oldalra Levi. Nem tudom megmondani, hogy inkább kék vagy zöld. Olyan lehet, mint… De még rendes hasonlatot sem tudott találni, amivel kifejezhetné, hogy pontosan milyen is. A kölyök csak egy kölyök volt még, mégis Levi lélektársa, egy gyönyörű, ártatlan gyermek, aki nem fogta fel, hogy mit is lát. Nem értette, mire esküdött a Felderítő Egység. Nem értette, hogy odakint nem egy álomvilág várja őket, hanem maga a biztos halál: undorító, szörnyszülött óriások, amik elnyomják mindazt a szépséget, amik a falakon kívül veszik körbe őket.

Mindegy – szorította meg a kantárt. Mennünk kell.

A kapu kinyílni látszott, Levi pedig felzárkózott Erwin mögé.

– Emlékszel a tervre? – kérdezte tőle a nagydarab, szőke férfi. – Szét fogunk válni.

– Hogy a francba ne emlékeznék. – Levi a szemét forgatta. – Annyiszor mondtad el, hogy lassan rosszul vagyok már tőle.

– Minden rendben lesz. – Egy felderítő mögüle, valami Moses előredőlve Erwin vállára csapott. A férfi felnyekkent, Shadis meg hátrakapta a fejét és összevonta a szemöldökét. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy mindannyian megértsék, mit üzent: „Viselkedni vagy megbánjátok!”. Ha akart, tudott rettegést kelteni.

– Csak ne essen az eső… – sóhajtotta Nanaba. – Ki nem állhatom, amikor szakadó esőben kell óriásokkal harcolnunk.

– Nem látszanak felhők az égen – jegyezte meg Hanji. – Ne aggódjunk. Inkább törekedjünk rá, hogy minél több abnormális óriással találkozzunk!

– Csak azt ne! – rémüldözött egy másik felderítő. – Akkor biztosan felfalnak minket!

– Engem ugyan nem! Legyőzhetetlen vagyok! – Moses nevetett, Levi pedig önkéntelenül megbámulta. Egyesek annyira naivan és ostobán küzdöttek azért, hogy szabadok legyenek, hogy nem fogták fel, mi az igazi veszély. Moses Braun pont ilyen alak volt.

– Menjünk – indítványozta Erwin, mire Levi hálásan pillantott rá,

Menjünk – bólintott mintegy magának –, hogy minél hamarabb visszajöhessek…

A lélektársa Shiganshinában lakott, s talán a küldetés után… talán lesz annyi ideje, mielőtt visszautaznának Trostba, hogy megkeresse. A nevét tudja, hiszen ott virított az alkarján már évek óta! Ráadásul Shiganshina nem volt túl nagy. Levi gyanította, hogy szinte mindenki ismert mindenkit.

A kapu kinyílt, ők pedig megsarkantyúzták lovaikat, majd nekiláttak, hogy egy újabb expedíció keretében megtudjanak valamit az óriásokról. Mindezt az emberiség érdekében tették, hogy egy nap ne kelljen a falak biztonsága mögött élniük. Levi lovagolt, átszelte a levegőt és ölt. Amikor néhány óra elteltével szakadni kezdett az eső, valamiért eszébe jutott az a szerencsétlen Moses Braun, aki Shadis parancsnokkal meg Erwinnel egy osztagban indult az ellenkező irányban, és aki olyan büszkén hangoztatta, hogy nem fogják megenni az óriások.

Ostoba – gondolta. Mintha minden ilyen egyszerű lenne…

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, amikor Levi rátalált a lélektársára Shiganshina körzetében, közvetlenül a falakon kívüli expedíciójuk előtt.

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, amikor Keith Shadis átadta a parancsnoki címét Erwin Smithnek, Levi egyik… barátjának (?), miután annyi embert elveszített a küldetés során – köztük azt a szegény, naiv Moses Braunt –, és nyolcszáznegyvenötöt írtak akkor is, amikor a semmiből megjelent egy ötven méternél is magasabb óriás, a Kolosszális Óriás, aki könnyedén lyukat ütött a Mária falba, ezzel Shiganshina pusztulását írva elő.

Levinak nem maradt ideje, hogy a körzet lakói között keresgélje a lélektársát. Azokban a zűrzavaros órákban semmire sem maradt ideje, és azokat követően, amikor a túlélők hajói befutottak Trostba, még inkább nem tudott azzal foglalkozni, hogy ellenőrizze, vajon köztük van-e a lélektársa. Kevés gyerek menekült meg, az emberek egymást taposva futottak az életükért… és Levi sosem a szerencséjéről volt híres. Végül, amikor eljutott odáig, hiába kereste, nem találta a fiú nevét. A betűk nem hajlottak szürkébe, s ez legalább azt jelentette, hogy nem vesztette el teljesen.

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, amikor a világ teljesen a feje tetejére állt, és nyolcszázötvenet, amikor még inkább kifordult önmagából. Miután végzett azzal a két óriással, amelyik majdnem megölte az újoncokat, lassan megfordult, hogy lebámuljon a füstölgő tetemre, s a kölyökre, akit egyértelműen az óriás testéből húztak ki a barátai. A barátok… Egy nagyon ismerős, keleti vonású lány egy szőke, gombfejű fiúval, akik megszólalni sem tudtak a döbbenettől.

– A Szabadság Szárnyai… – érte el a fülét az óriásfiú hangja, és utána… Utána minden más lett.

A fiú a cella túloldalán ugyanaz a fiú volt, akit öt évvel ezelőtt látott. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy erre rájöjjön: ugyanolyan szélfútta barna haj, ugyanolyan megmagyarázhatatlan színű szempár. És ugyanaz a név is, ami Levi elfedett karján pihent. Még mindig csak egy kölyök volt, de ezúttal egy kicsit különbözött már az akkori énjétől, s nemcsak abban, hogy elkezdett felnőni… Az alkarját nem takarta el teljesen, így Levinak alkalma nyílt, hogy meglesse a korábban makulátlan bőrt. Azon most kacskaringós, fekete betűk alkottak egy nevet, Levi nevét, s ha mindeddig akár meg is kérdőjelezte, hogy az előtte álló kölyök valóban a lélektársa lenne, többé nem tette.

Eren Jaeger félénken mosolygott és végül így szólt:

– Levi hadnagy… Végre.

És úgy ragyogott a szeme, hogy Levi elfelejtette a kérdéseket, amiket gondosan a szájába rágtak. Elfelejtette, hogy egy óriás füstölgő teteméből halászták ki, hogy a fiú olyan képességekkel rendelkezik, amikért akár meg is ölné a Katonai Rendőrség… Mindent elfelejtett.

Egyedül annyit tudott, hogy a fiú még mindig csak egy kölyök volt, de Eren Jaeger is egyben.

A lélektársa, akire egész életében várt.

Készült: 2018. 07. 25.

---

Megjegyzés:

itt csicseregtem mindenféléről: Helyzetjelentés

itt pedig a nem Shingekis, de animés/sorozatos szösszeneteimet lehet fellelni: https://dettanetta.blogspot.com

Hamarosan érkezem még. ^^