A Titánok – 23. fejezet – A falak uralkodói

23. fejezet

A falak uralkodói

– Maga!

Eren felszisszent, miután kivették a szájába tömött rongyot, és eljutott a tudatáig, hogy a Galliardnak nevezett fiú kiejtette a „Lord Tybur” nevet. A Tybur családról még ő is hallott, még ha sosem találkozott velük. Lord Tybur alatt Willy Tyburt kellett érteni, a Tybur család fejét. A kilencedik óriáserő, amiről hajlamosok voltak megfeledkezni, az ő nevéhez kötődött – vagy legalábbis generációról generációra öröklődött a família tagjai között, és az aktuális hordozó pontos kilétét csupán következtetni lehetett; a legelszántabb, legharciasabban fellépő Tybur birtokolta többnyire. Eren meg sem lepődött, hogy ezúttal Willy Tybur ragadta magához.

A férfi szeme fénylett.

– Eren Jaeger – fordult felé; tekintetével végigpásztázta a fiú megláncolt alakját. – Sokat hallottam rólad, végre személyesen is találkozhatunk. A nevem Willy – mondta. – Willy Tybur. Én vagyok a… Á, látom, ismerősen cseng a nevem, ennek örülök. Akkor bizonyára azt is tudod, hogy mi van a birtokomban.

– Maga. – Eren megint csak ennyit préselt ki magából, ezt viszont nem annyira indulatosan. A pillantása a szőke férfiról Historiára rebbent, majd a lányról Galliardra, aki egy kicsit feszengett, miközben a fél szemét elővigyázatosságból mindvégig rajtatartotta a Lordon. Élesen szívta be a levegőt, és mikor megszólalt, igyekezett kellő nyugalmat erőltetni a hangjába. – Tudom, ki maga. Igen, azzal is tisztában vagyok, mit birtokol.

Lord Tybur – vagyis Willy – mosolygott.

– Én is tudom, hogy te ki vagy – lépett közelebb a fiúhoz. – A bitorló Eren Jaeger. Ki nem hallott rólad ezen a földkerekségen? A fiú, akiben ott lakozik a Támadó és az Alapító ereje. Az új, királyvérű Koordinátor.

Eren összeszorította a fogát. Királyvérű, ismételte magában, ahogy az eszébe jutott az anyja. Historia, akit összekötöztek, és aki rémülten pislogott a beszélgetésük hallatán, ott állt az orra előtt. De csak Historia. A lány, aki megszólalásig hasonlított Zeke édesanyjára.

– Hol van az anyám? – kérdezte dühösen. – Mit tettetek vele?

– Tennünk kellett volna bármit is? – Willy megemelte szép, ívelt szemöldökét; tipikus jófiúnak látszott vele, aki nem értette, miért rajta kérik számon a történteket. Eren elvből rühellte. – Nem értem az aggodalmadat, Eren. Ennyire szörnyű alak lennék? Félni kellene tőlem? Rettegni, hogy vajon mit lépek következőleg?

Eren Historia felé intett a fejével, remegve és vicsorogva. A lány lefogyott a raboskodás alatt, zilált, szőke haja koszosan tapadt az arcához. Különösen aprónak és törékenynek tűnt, még a magasságához képest is, és ahogy bántak vele… ahogy… mozgásképtelenné tették. Eren érezte, hogy elöntötte a harag.

– Harcolni akar? – vicsorogta. – Akkor mire vár?

Willy megilletődött.

– Nem áll szándékomban harcolni veled, Eren Jaeger – mondta kitérően. – Nem ezért hozattalak ide. Nem akarlak bántani, csupán beszélgetni erről-arról.

– Akkor engedje el Historiát! – követelte. – Hol az anyám? Arra a kérdésre sem kaptam választ!

– Válaszokat akarsz? – Willy előrehajolt. – Az jó, mert én is. Mi lenne, ha alkut kötnénk? Én is válaszolgatok a kérdéseidre, és te is megkapod a magadét tőlem. Na, hogy tetszik? Szerintem ez eléggé fair ajánlat, Eren, nem kellene visszautasítanod.

– És az egészet megkoronázzuk azzal, hogy felfal?

– Mint mondtam, nem foglak felfalni.

Galliard erre halk, horkanó hangot hallatott, mintha Lord Tybur valami különösen mulatságosat mondott volna. Eren összeszűkítette a szemét, és kíváncsian mérte végig a fiút. Durva vonású, szőke fiú volt, nem tudta hova tenni. A neve alapján Marcelhez lehetett köze, Bertolt, Reiner és Annie társához, akit Ymir falt fel.

Ymir…

Túl rég gondolt már a lányra és az árulására – hiszen Ymir… igazából mindent Historia érdekében tett. De most, hogy Galliardot tanulmányozhatta, a fiú különös tekintetét, mint aki tudott volna valamit, amit ő nem, túlontúl ismerősnek találta ahhoz, hogy csak annyiban hagyja. Willy Tybur eközben beszélt, és ahogy beszélt, Eren megértette az összefüggéseket: Ymir óriását átörökölték. Visszahozták Marcel emlékét, mégpedig azzal, hogy átadta az erejét Marcel Galliard öccsének, ennek a másik Galliardnak, aki még nem mutatkozott be teljesen.

– Porco vagyok – mondta a fiú, mintha a gondolataiból olvasott volna. – Porco Galliard.

– A Marcangoló – tette hozzá Willy. – A szövetségesem.

– És mi azok lennénk? – nézett rá Eren kihívóan. – Vajon… melyikük a szövetségesem?

                                                                                                       

– Azok lehetnek – felelte erre Willy. – Elnézést kérek a körülményekért – intett a kötelek és a láncok felé –, tényleg nem így szerettem volna veled találkozni, Eren, de egyszerűen nem hagytál más lehetőséget. A bitorló Eren Jaeger… meg sem lepődöm a viselkedéseden. A falak királyaként állsz előttem, de nem ismered az elegancia vagy az illem fogalmát.

– A falak uralkodója jelenleg Historia – sandított a lányra. – Én nem vagyok király.

– Tévedsz! – rázta a fejét Willy. – Király vagy a magad nevében, Historia Reiss pedig királynő. Nem kell korona ahhoz, hogy azok legyetek.

– Maga semmit sem tud. – Eren a fejét rázta. – Nem vagyok király. A falak jelenlegi uralkodója az unokatestvérem, Historia Reiss, akit kiláncoltak, akár egy kutyát. Ez nyílt hadüzenetet generálna, ha Paradis szigete tudná, mit tettek a királynőjükkel. Sőt, ha úgy vesszük, már most háborúra ad okot. Elrabolták, fogságban tartották.

– Tévedsz. – Willy is a fejét rázta. Nem tűnt gonosznak, éppen ezért volt annyira veszélyes. – Mindent tudok rólatok, Eren Jaeger – mondta. – Ha úgy vesszük, te talán még jelentősebb is vagy az unokatestvérednél, hiszen te törvényes gyermekként láttad meg a világot. Bár azon is elgondolkodhatunk, vajon mi számít törvényesnek? – Megrántotta a vállát, megvillantotta a mosolyát. Hófehér, szabályos fogsora ragyogott, kezével könnyedén intett. – Apád Liberio szülötteként nőül vette Dina Fritzet, az utolsó királyvérűt itt, az óceán túloldalán – mutatott körbe –, utána pedig átszelte az óceánt, és Paradis szigetén, az ottani asszonyok közül is választott magának egyet: az édesanyádat, akiben szintén királyvér csörgedezik. A sors iróniája, nemde? Apád nem tudott róla, hogy ismét belenyúlt az uralkodói családba. – Megeresztett egy kis kuncogást, mire Eren szeme tágra nyílt. Minél többet látott Willyből, annál inkább undorodott tőle.

– Arra céloz, hogy azért, mert előtte elvette Zeke anyját…

– Pont arra – mosolygott Willy. – Vajon törvényesnek nevezhetünk? Vajon… mi lett Dinával?

– Valahol odakint kóborol. – Eren ennyit biztosan tudott. Dina Jaegert a mélybe lökték, miután beléfecskendezték a szérumot, majd az asszony megeredt Grice után. Grice, jutott eszébe a fiatal férfi neve. Vajon van valami köze Falco Grice-hoz? Szíve szerint rákérdezett volna valakinél, de akkor olyasmiket is el kellett volna mondania, amiket nem akart; kezdve a különös álmokkal.

– Tehát még él – jelentette ki Willy. – Lázálomban bóklászik, de még él.

– Igen – suttogott Eren óvatosan. – Mire gondol? Mit akar… kihozni ebből az egészből?

– Mindenkinek megvan a maga szerepe a világban, Eren Jaeger. – Willy arca elkomorult. – A küldetés, amit mindezidáig hagytunk húzódni, lehet, a végéhez ér. Mit gondolsz, Eren? – dőlt előre kíváncsian. – Ezúttal be tudod fejezni?

– Ezúttal?

Erennek kiszáradt a szája.

Tehát tényleg igaz? – gondolta. Amit Kruger mondott… Hogy minden… megismétli magát. Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák, ezeket mondta az apámnak.

Willy Historiára mutatott.

– Nézd – mondta. – Nézd meg ezt a lányt, Eren Jaeger. Szakasztott mása Dinának. Nézd meg azt a fiút a baráti körödből. Hogy is hívják? – A homlokára csapott, ahogy eszébe jutott a neve. – Armin!

– Mi van vele? – vicsorogta Eren. – Mi van Arminnal?

– Szakasztott mása Uri Reissnek, ha jól tudom.

– Maga tényleg… – próbálta megfogalmazni – mennyire tájékozott, uram – préselte ki magából dühösen. – Tényleg… mindent tud.

– Ó, hát persze. – Willy megvillantotta a mosolyát. Erennek kedve támadt letörölni azt. – Megvannak a magam informátorai. Ahogyan a patkányok is megtalálják az útjukat, úgy én is.

– Tehát maga patkány lenne?

– Mindannyian patkányok vagyunk – helyesbített egy hanyag legyintés kíséretében. – Te is, én is. Mindannyian, kivétel nélkül.

– Legalább itt mindannyian egyformák vagyunk, uram.

Willy szeme erre bezzeg megvillant, ez már felkeltette az érdeklődését. Galliard, akiről Eren mindaddig azt hitte, hogy nem szándékozik beleszólni a beszélgetésükbe, felkuncogott. Szokatlan fénnyel csillogott a tekintete, a szája sarkában mosoly játszott.

– Látja, Lord Tybur, a kölyöknek van némi esze. Ő látja azt, amit mások nem képesek.

– Ó, igen – suttogott Willy. – Talán jobban is. Tehát Uri Reiss – terelte vissza a beszélgetésüket. – Dina Fritz. És aztán itt vagy te is, persze, Eren Kruger gyermekkori énjének szakasztott mása. Azt pletykálják, Kruger látott emlékeket rólad. Azt is pletykálják, Frieda Reiss is ismert téged, mielőtt találkoztatok volna. Meglátott a tükörben. Hogy is van ez, Eren? Mit gondolsz, mi ez az egész?

– Egy új kezdet? – tippelte. Biztosra nem tudta. Biztosat senki sem tudhatott, még az sem, aki ismerte a nagy titkokat. Hiába birtokolta az Alapító Óriás erejét, nem állhatott mindenki elé, hogy felfedje a falak rejtélyét, az évszázadok óta tartó háborút. Ő csak ennyit tehetett, hogy végignézte, amint mindenki más lassan ráeszmél az igazságra. Reiss – vagyis Fritz – révén máshogyan nem harcolhatott. Minden egyes nap küzdött azért, hogy önmaga lehessen, az Alapító és a Támadó ereje vetekedett egymással, hogy átvegye a teste fölött a hatalmat.

Willy elégedetten csettintett.

– Én is erre gondoltam – bólintott. – De vajon meddig kezdjük újra meg újra?

– Míg be nem fejezzük a küldetést.

– És miből áll ez a küldetés? Hogyan tehetnél pontot a végére?

Eren nyelt.

– Engedjen el! – utasította halkan, ám határozott hangon. Erről tényleg nem beszélhetett, figyelmeztette valaki. A hang idegen volt, egyfajta ösztönként lobbant fel benne; az egész testét görcsbe rántotta a félelem.

Willy elmosolyodott, mint aki a gondolataiba látott volna. Mint aki pontosan tudta volna, hogy mi játszódik le benne.

– Ahogy parancsolod, falak uralkodója.

** * **

Levi a fogát csikorgatta, miközben kortyolt egyet az elé tett teából. Kiyomi Azumabito egyedül annak köszönhette az életét, hogy pokoli jó teával kínálta meg, a falakon belül sem ivott még ilyen jóízűt. Bűn volt, hogy gyorsan kortyolgatta, de sürgette, hogy mihamarabb elszabaduljon az asszony ravasz mosolya elől. Nem kedvelte, és talán a nő sem őt, mindenesetre úgy üldögéltek egymás társaságában, mintha ezer éve barátok lettek volna. Eren érdekében bármire hajlandóak voltak.

– Nem aggódik, hogy mit talál odaát? – Kiyomi mosolygott, majd félretette a maga teáját. Kíváncsian dőlt előre a székében, egyik fekete tincse kiszabadult a szoros hajviseletéből. Kortalannak látszott, és Levi irigyelte érte. Ő maga egyre inkább érezte, mennyire megöregedett, amióta a Felderítő Egységben szolgált. – Tudja – folytatta Kiyomi csevegő hangon –, mikor visszatér a biztonságos falak mögé. Valószínűleg valami olyasmit fog találni, ami nem lesz kedvére való. Vajon a híres-neves Erwin parancsnok mennyire tudja meg egységben tartani a falakon belül működő szervezeteket? Sikerül-e összekovácsolni őket? Vagy lehet, már anarchia lesz?

Levi nem kérdezett rá, hogy mit jelent. Volt egy tippje.

– Az a rohadék tudja, mit csinál – felelte végül, mindenféle udvariaskodást nélkülözött. Kiyomi felvonta a szemöldökét. – Egy cseppet sem aggódom, hogy mi történik a falakon belül. Abban viszont biztos vagyok, hogy csak akkor térek oda vissza, ha a kölyök is jön. A kölyök nélkül sehová sem megyek.

– Eren nem tartozik oda – jelentette ki erre Kiyomi hevesen. – Eren szíve…

– Magához tartozik? – Levi arca láthatóan elsötétült. – Úgy gondolja? – kérdezte. – Kérem, asszonyom, ne értsen félre, de nem akarom, hogy azt higgye, bárhová is megyek Eren nélkül. Nem lesz olyan alkalom, amikor Erent itt hagyom, és visszatérek a falak mögé. Ahová a kölyök megy, oda megyek én is.

Kiyomi szeme ragyogott – nem feltétlenül az örömtől.

– Milyen romantikus! – zümmögte. – Nem hiába, a szerelmes szív a legbolondabb.

Szerelmes?

Levi nyelt egyet. A gondolat… egészen tetszetős volt, Kiyomi hangszíne viszont kevésbé.

– Terítsük ki a lapjainkat, asszonyom. – Ő is előredőlt. Összekapcsolódott a tekintetük. – Mondja el, pontosan mit kíván tőlünk, és cserébe én is elmondom, hogy mi mit akarunk. Mit akarunk, no meg mit adhatunk. A kettő lehet, kizárja egymást. Jobb lenne most tisztázni mindent, mielőtt valami olyasmibe bonyolódunk, amibe nem kéne.

– Látom, a barátja, Mr. Church remekül ellátta jó tanácsokkal.

– Farlan?

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire ért a tárgyalásokhoz. – Kiyomi megvonta a vállát. – Inkább a tettek emberének tűnt, Levi hadnagy. Remélem, nem veszi sértésnek, ezúttal tényleg nem annak szántam. Hogy is fogalmazzak… tisztelem magát az ereje miatt. Mindig is hallottam a legendás Ackerman családról, de sosem gondoltam volna, hogy találkozni fogok közülük eggyel, nemhogy rögvest kettővel. Lenyűgöző, hogy az egyikük ráadásul a családom részese.

– Mikasa Ackerman.

– Pontosan. Az a lány… végtelenül fontos Hizuru számára.

– Éppen ezért nem fogja betenni ide a lábát, remélem, tudja.

Kiyomi mosolygott, Levi pedig viszonozta azt. Élete legjobb döntését hozta meg, mikor a biztonságos falak mögött hagyta Eren fogadott nővérét. Egyrészt nem hagyhatták, hogy a Felderítő Egység tejesen egyedül birkózzon meg Kenny és Rod párosával (még ha Rod nem is nyomott sokat a latba), másrészt pedig, nem szolgáltathatták ki Mikasát Hizurúnak. Az utolsó keleti vérű a szigetről az apja révén az Ackerman család tagja volt; akkora erő lakozott benne, hogy Hizuru egyből vérszemet kapott. Csak a lehetősége merült fel, hogy megkaparinthassák – nemigen reális lehetősége! –, erre máris ugrott volna.

Rokonság ide vagy oda – húzta el a száját Levi –, nem szabad elfelejteni, hogy milyenek valójában az emberek. Mondjon bárki bármit, ebben nem különbözünk.

Letette a csészét, a tea elfogyott. Megnyalta az ajkát, mert még azon érezte az ízét, de nem kuncsorgott egy újabb csészéért. A baráti csevegés félbeszakadt, veszélyes vizekre eveztek. Levi nyugtalanságot érzett, mégsem fészkelődött. Szinte a bőre alatt lüktetett az aggodalom, amit még magának sem vallott be. A kölyök eltűnt, mert Petra – megint Petra! – nem ügyelt rá eléggé. A kölyök szeretett hősködni is, ami sosem sült el jól. Az a lány – Pieck – lelépett, mielőtt megállíthatta volna, Kiyomi meg úgy akaszkodott rá, mint aki az óriások barlangjába akarja becsalni. Pont az történt.

– Hizuru hajlandó szövetségre lépni Paradis szigetével – jelentette ki Kiyomi higgadtan. Levi számára még mindig furcsa volt úgy gondolni a falakra, hogy „Paradis”. Az óceán túloldalán így hívták őket, és szigeti démonokként vagy ördögökként emlegették, ha szóba kerültek, akik minden nyomoruk forrásai is voltak egyben. Minél több időt töltöttek Hizurúban, annál inkább kiismerte a szokásokat. Annál inkább kezdte megérteni a nagy titkokat, amikről Eren mélyen hallgatott. Mindennek oka volt. A falakon belüliek édes tudatlanságban éltek, és ami után olyannyira vágyakoztak, valójában nem is létezett. A szabadság nem létezhetett egy olyan világban, ahol eldiai ölt eldiait, s valamennyiüket a négy fal börtönébe, megbélyegezetten tartottak számon. Csak a szabadság iránti vágy létezhetett, a remény utolsó foszlányai, amik még éltették a lehanyatlott Eldiai Birodalom utolsó élő tagjait.

– Eren miatt.

– Eren miatt – bólintott rá a nő. – Eren Kruger miatt – pontosított –, akinek a maga Erenje a szakasztott mása. És persze nem szabad megfeledkeznem Mikasáról sem, aki a népünk tagja az anyja által. Miattuk – mondta – felvesszük a harcot az ellenséggel. A kérdés csupán az, hogy ki az igazi ellenség. Ha akarjuk, mondhatjuk azt, hogy Marley. Tegyük fel, Marley az ellenségünk. De valóban ellenség lenne? – tűnődött el. – A gyűlölet fűti. Eldia úgy bánt vele, ahogyan. Most ugyanazt adja vissza Eldia lakóinak, amit általuk szenvedett el.

– A felmenői által – helyesbített Levi. – Mindannyian a felmenőik vétkei miatt szenvednek most, nem igaz? Olyan bűnért vonják őket felelősségre, amit nem is ők követtek el, hanem az őseik. Helyes volna ez? Ilyen lenne a tökéletes igazságszolgáltatás?

– Tökéletes igazságszolgáltatás nem létezik, Mr. Ackerman – felelte erre Kiyomi. – Olyan világban él, ahol egyetlen út van: „szemet szemért, fogat fogért”. Helytálló mondat ez, nem gondolja?

– És meddig lehet ezt így folytatni, asszonyom? A végtelenségig biztosan nem.

– Erre van a küldetés. – Kiyomi felszegte a fejét; csillogott a szeme, és hirtelen éveket fiatalodott. Levi szinte látta maga előtt azt a kislányt, aki egykor Eren Krugerrel kergetőzött. A jelenetet az óceánnál, amiről Eren futólag beszélt.

– De mit takar ez a küldetés? – kérdezősködött. – Eren is számtalanszor említette már, ha jól tudom, Kruger is ugyanezt mondta. Hogyan lehet… befejezni? Eddig miért nem sikerült? Ugyanazok a hibák, ugyanaz a történet. Minden… újrakezdődött volna? Újra meg újra, mert nem sikerül befejezni?

– Eren próbálta befejezni – suttogta Kiyomi. – Kruger. – Hogy éppen melyikről beszéltek, külön hangsúlyozni kellett. Levit elöntötte a rossz érzés, a tarkója izzadtságtól gyöngyözött. Sosem történt még vele ilyen. – Amikor elbúcsúztunk egymástól, azt mondta, be fogja fejezni, történjék bármi. Azt is mondta, hogy ne aggódjak, meg tudja csinálni, és azt is, hogy hamarosan újra látni fogjuk egymást, csak egy kicsit várnom kell. Elhagyta Hizurút, pedig a családja halála óta nálunk élt, elment, átszelte az óceánt, beépült a marleyi kormányba, eljutott egészen oda, ahol az eldiaiakat a mélybe taszították. A saját népét irtotta, nem tehetett semmit értük. A küldetés befejezése érdekében meg kellett hoznia ezt az áldozatot.

– De amikor elment – szakította félbe Levi –, még nem örökölte meg az óriáserőt. Akkor még… csak egy eldiai fiú volt, aki…

– Aki már álmodott – sóhajtott nagyot Kiyomi. – Csak egy eldiai fiú, akiben buzgott a tettvágy, és aki túl sok mindent látott, olyasmiket is, amiket nem kellett volna. Ez volt ő, Eren Kruger, aki holttestekről álmodott, kolosszális óriásokról, akik felperzselték a világot… és egy fiúról, aki a barátaiért küzdött. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy egy nagyon hosszú álmot látott. Sírt, és nem tudta megmondani az okát, hogy miért. Azt kérdezgette, levágattam a hajamat, én pedig értetlenül néztem vissza rá, hiszen a hajam mindig is olyan rövid volt… – érintette meg azt a fekete tincsét, amelyik kiszabadult a szorításból. A hangja mormogássá szelídült, az arcvonásai ellágyultak, ahogy visszaemlékezett a régi, szép időkre, amikor még maga mellett tudhatta Eren Krugert. – Gyerekként nem rajongtam a hosszú hajért – kuncogott halkan. – Azóta persze meggondoltam magam, de… Sosem felejtem el azt a napot, Levi hadnagy – nézett egyenesen a férfi szemébe. – Azon a napon, amikor elbúcsúztam Erentől… örök emlékeztetőt kaptam a tőlük való félelmet illetően. Akkor értettem meg, hogy igazán börtönben élünk. Nemcsak az eldiai nép, hanem mi is, Hizuru nációja. A náció azt jelenti…

– Onyankopon már elmagyarázta, köszönöm.

– Oh. – Kiyomi meghökkent. – Igen… – motyogta. – Onyankopon már megtette. – Felsóhajtott, a szemét összeszorította. Levi meg mert volna esküdni, hogy egy könnycseppet pislogott ki, de olyan gyorsan történt, a keze már ott is termett, a hosszú, karcsú ujjak pedig letörölték vagy félrehessegették, mielőtt jobban megnézhette volna magának. Káprázott volna a szemem? Kiyomi maga volt a finom vonású, megtört asszony, aki éveket tudott öregedni, de fiatalodni is, mindez Erentől függött. A hol fájdalmas, hol gyönyörű emlékektől, amiket a szívében hordozott.

Levi magához ragadta a szót.

– Nézze – mondta –, nem bízom magában. Gyűlölöm a tudatot, hogy itt kell lennem, a maguk védelme alatt. Azt még jobban gyűlölöm, hogy attól kell félnem, mikor árthatnak Erennek. Vagy mikor döntenek úgy, hogy visszaélnek a vendégszeretetükkel. – Felemelte a kezét, mikor Kiyomi félbe akarta szakítani. – De tudja, azt is tudom, hogy nem fogják megtenni. Maga legalábbis semmiképpen nem, mégpedig Eren miatt. Azt mondta annak a fiúnak, hogy végre visszatért hozzá. Végre találkoztak. Tényleg elhiszi, hogy Eren Kruger tért vissza?

– A küldetés nem lett befejezve – suttogta Kiyomi. – Minden újrakezdődött.

– Tehát azt hiszi, hogy Eren valójában…

– Nem hiszem – javította ki Kiyomi –, hanem tudom. Ő az, felismerem. Eren az, Eren Kruger.

– És most mit akar? Ha tényleg… Tegyük fel, tényleg Eren Kruger az.

– Kruger a fiúban él. Ott él a fiúban, Mr. Ackerman.

– És mit akar tenni, Kiyomi asszonyság?

– Most? – Kiyomi arca elkomorult. – Mi más tehetnénk? – vonta meg a vállát finoman. – Befejezzük a küldetést. Ez az egyetlen, amit megtehetünk, és nemcsak magunk miatt. Nem magunkra kell gondolnunk, Mr. Ackerman, hanem a jövő nemzedékére. Ha mi nem is élhetünk annyira szabadon, ahogyan szeretnénk, ha éppen csak ki tudjuk csikarni a szabadságot, már győztünk. Ha mi nem is, az utódaink már szabadok lesznek. Nemcsak szabadnak születnek, hanem azok is maradnak. Nem lesz, aki elragadja azt tőlük. Ez nem valami olyasmi, amiért érdemes élnünk és küzdenünk, Mr. Ackerman?

Levi felhümmögött, nem akaródzott neki, hogy válaszoljon az asszony kérdésére. De – gondolta magában –, ez pont olyasmi. Tudom, hogy Eren is ugyanezt mondaná… Eren… A fiúra gondolva minden idegszála megfeszült. Kiyomi szerelmes szívnek nevezte, és ez a kijelentés arculcsapásként érte.

– Hogyan tudjuk befejezni? – kérdezte hangosan. – Ha tudjuk a módot, akkor eddig miért…

– Egyedül az tudhatja a módját, akinek be kell fejeznie a küldetést.

– Eren.

– Igen – suttogott Kiyomi. – Eren.

– De ő hallgat.

– Ő hallgat.

– Ahogyan Kruger is tette.

– Ahogyan Kruger is – ismételte. Felsóhajtott. – Mr. Ackerman…

– Hol van a fiú? – kérdezte Levi komoran. – Hol van Eren, asszonyom?

Kiyomi lehajtotta a fejét, feszengett.

– Ahol lennie kell – felelte végül titokzatosan. – Ott van, ahol megteheti.

– Mit? – Levi hátratolta a székét, többé nem fogta vissza magát. A fogát vicsorította, a kezét ökölbe szorította. Olyan erővel vágott rá az asztalra, hogy a csészék felborultak, Kiyomi pedig összerezzent, mintha pofonvágta volna.

– A küldetést, Mr. Ackerman – hallatszott az erőtlen suttogás. – Eren végre rálépett arra az útra, ami elvezeti őt a küldetés befejezéséhez.

** * **

Levi nem kiabált, mikor visszatért a szobájukba. Szó nélkül húzta be az ajtót maga után, és mikor Eren odalépett hozzá, a fejét lehajtva, felkészülve, hogy bűntudatosan magyarázkodjon, megragadta a karjánál fogva. Úgy penderítette, hogy Eren háta az ajtónak ütődött. A fiú felnyekkent, aztán nyelt egyet.

– Te kis rohadék! – Levi az arcába sziszegett, dühösen és csendesen, veszélyesen, aztán nekilátott, hogy tapogatózzon. Eren tágra nyílt szemmel tűrte, hogy végigfogdossa a karját, az oldalát, jóformán majdnem mindenét. Sérüléseket kereshetett, mert miután visszatűrte az ingét a nadrágjába, kifújta az addig benntartott levegőt. Látványosan megkönnyebbült, és ettől Erennek mosolyognia támadt.

– Levi – mondta halkan –, jól vagyok. Tényleg. – Levi arcára csúsztatta az ujjait, és amikor a férfi elkapta a csuklóját, lehunyt szemmel sóhajtott fel. Levi tisztán érezhette a zabolátlan szívverését, a lüktető eret a bőre alatt, hallhatta a kapkodó légvételét.

Mikor előredőlt, hogy megcsókolhassa, Levi nem tiltakozott. Az ajkával cirógatta meg a férfiét, bizonytalanul, mert nem tudta, milyen reakciót fog belőle kiváltani azok után, amit tett, és meglepődött, mert amikor el akart húzódni, Levi utána kapott. Ő egy cseppet sem finomkodott, összepréselte a szájukat, durván és gyorsan, úgy, hogy még a foguk is egymásnak koccant, és a következő percben az irányítás végleg kicsusszant Eren kezéből. Levi hajába túrt, a fekete tincsek közé tépve összeborzolta azt, a férfi pedig úgy nyomta neki az ajtónak, hogy a kilincs beállt a hátába. A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, fészkelődött, és csak egy kicsit kellett odébb gördülni, hogy a falnak támaszkodjon. Így sokkal jobb volt, kiélvezhette az összes forró csókot, amit egymásnak adtak.

Mikor nem csókolóztak többet, Levi a kezébe vette az arcát, hüvelykujjával a puha bőrt cirógatta a füle mögött, miközben összetámasztotta a homlokukat. Egymás bőrén érezték a szuszogásukat, a hol egyre gyorsuló, hol lassuló szívverésüket.

– Nem foglak elárulni – motyogta Eren. – Tudom, hogy az elején… Az elején minden más volt, Levi.

– Tudom – érkezett a szűkszavú felelet.

– Nem bízol bennem?

Levi hallgatott, elhúzódott tőle.

– Te tényleg egy idióta vagy – állapította meg végül a fejét csóválva, a hüvelykujja nem hagyta abba a cirógatást. Eren borzongott az érintésétől, és nagyot nyelve állta a tekintetét. Nem tudta, hogyan hozakodjon elő azzal a sok mindennel, amit átélt, hogy melyikkel kezdje a sok közül, azt meg végképp nem tudta, hogy Levi hogy fog rájuk reagálni. Legutóbb is nagyon tiltakozott, mikor szóba került a láblevágás. Nem akarja majd, hogy megtegyem, gondolta. Pedig ez volt az egyetlen esélyük. Ugyanazt az utat kellett bejárnia, mint Kruger, csak okosabban kell csinálni. Nem szabadott elpocsékolnia azt a tizenhárom évet, amit az óriáserő által kapott.

– Idióta? – A homlokát ráncolta. – Mégis miért lennék az? – kérdezte sértődötten, mire Levi elmosolyodott. Az ujjai Eren orrára, majd a szájára siklottak, a puha, csóktól duzzadt ajkak közé.

– Tudom, hogy az elején minden más volt. Szó sincs arról, hogy nem bízom benned, csak nem akarom, hogy bajod essen. Azt hiszem, ismerlek már annyira, hogy tudjam, szeretsz fejjel menni a falnak. Ebben egy hatalmas idióta vagy, egy öngyilkos idióta, ha úgy vesszük. Fogadjunk, hogy mindig te voltál az, akit a barátaidnak ki kellett rángatnia a bajból.

– Armin volt az, akit…

– Armin? – Levi felhúzta a szemöldökét. – Szóval a barátodra kened?

– Nem, én…

Levi keze a csípőjére siklott.

– Beszélj! – szorította meg finom erővel. – Hol jártál?

Eren az ajkába harapott, majd engedett: mindent elmesélt Willy Tybur látogatásáról. A Háború Pörölyének váratlanul felbukkanása tényleg azt sejtette, hogy önkéntelenül is belesodródtak a háborúba.

Mire Eren befejezte, Levi elgondolkodva hümmögött. Nem vette el a kezét Eren csípőjéről, az érintése viszont égette a fiú bőrét. Csillapíthatatlan vágyat érzett rá, hogy viszonzásképpen Levi dereka köré fonja a lábát, hogy csak egy kicsit megemelje a testét, hogy még jobban érezhessék egymást… Vele valahogy minden más volt, sokkal másabb, mint Mina Carolinával. Persze azt is tudta, hogy nem tehette – addig nem, amíg meg nem tárgyalták Willy Tybur esetét.

– Ez lenne a Titánok ereje? – gondolkodott Levi hangosan. – Gondolod, hogy… össze tudunk fogni?

– Lord Tybur szövetséget ajánlott – árulta el Eren. – Azt mondta, itt az ideje, hogy az óriások egyesítsék az erőiket. Anti-óriás ágyúk, páncéltörő golyók… Ezek olyan fegyverek, amiket azért hoztak létre, hogy megsemmisítsék Marley erejét, és elhozzák vele az óriások korszakának végét.

– A béke mindig is illékony lesz. Nem tudjuk elhozni úgy, hogy ne álljon egy ország háborúban a másikkal. Ez egyszerűen lehetetlenség lenne, természet ellen való. Nincs világ harc nélkül, már a kezdetek kezdetén is létezett.

– Nem is ezt akarom. Én a szabadságot akarom elhozni azok számára, akiket igazságtalanul nyomtak el.

– Egy más világot akarsz – mutatott rá Levi. – Egy modernebb világot, ahogy Kiyomi fogalmazna.

– Igen – felelte Eren. – Egy olyan világot, ahol nem létezik óriáserő. Vissza akarom adni az erőt annak, akitől kaptam.

– Ymir Fritz? – ráncolta a homlokát. Eren a fejét rázta.

– Isten vagy ördög? Nem számít a neve. Ez az erő megborítja a természet rendjét, hát nem akarom. Legyen háború, de akkor fegyverekkel. Egy ilyen erő… egy ilyen undorító erő nem való ebbe a világba, Levi. Érted, ugye?

– És hogy tervezed visszaadni?

Eren nyelt egyet.

– A küldetésnek csak akkor lesz vége, ha nem létezik többé óriáserő. Ha nem lesznek többé óriások. Ha megsemmisítjük a szérumokat… Ha nem lesz, aki átörökölje.

– Ha nem öröklöd át az erőt, akkor automatikusan átszáll valakire Eldia népéből.

– Igen. Az óriásod… választani fog. Ez sosem úgy működik, hogy valaki elvállalja. Ez választás kérdése. Annak adjuk az erőt, aki méltó rá. Kruger apámnak adta, mert saját magát látta benne, apám pedig nekem. Az kapja, aki megérti a küldetés súlyát. Aki hajlandó lesz harcolni érte, történjék bármi.

Levi összeráncolta a homlokát. Bár Eren hangosan nem mondta ki, ami a fejében járt, mintha belélátott volna. Ráérzett, hogy Eren titkol valamit. Ráérzett, hogy Willy Tybur nemcsak annyit mondott neki, amennyit kellett. A küldetésről beszéltek, annak fontosságáról. A küldetésről, amiről állítólag csak Eren tudhatott.

– Kölyök… – kezdte, Eren azonban félbeszakította:

– Liberióba kell mennünk, Levi. Szükségem van rá.

– A Bestiára vagy a Páncélosra?

– Mindkettőre – jelentette ki Eren határozottan. – És nemcsak rá, hanem Annie-ra és Arminra is. Meg Pieckre és Galliardra. Mi vagyunk a Titánok, a kilenc óriáserőt birtokló, a kulcs a győzelemhez. Ahhoz, hogy befejezhessem ezt a háborút, össze kell fognunk. Hizurúnak támogatnia kell Paradist, mert különben nem lenne esélyünk… és nem leigáznunk kell Marleyt, hanem elfogadtatni vele magunkat.

– És ezt hogy akarod kivitelezni?

Eren arra a liberiói fiúra gondolt, akit Falco Grice-nak hívtak, meg a különös álmára, amin együtt osztozott vele.

Ha nem sietek – gondolta –, akkor én is kifutok az időből, ahogyan Kruger is tette. Ha most nem cselekszem, nem tudom megmenteni őket. Nem tudom megmenteni Mikasát és Armint, és senki mást. Minden újra meg fog ismétlődni.

– Liberióba kell mennem – mondta halkan. – Találkoznom kell vele. Ő is álmodik rólam, ahogyan én is róla. – Ezeket már motyogta, és Levi arcán látszott is, hogy nem érti. Ennek ellenére megőrizte a higgadtságát, és miközben összehúzott szemöldökkel tanulmányozta Eren arcát, türelmesen várta, hogy folytassa. – Egy olyan útra kell lépnem, ahonnan nincs többé visszaút. Ha megteszem… akkor véghez is kell vinnem, történjék bármi.

Levi lassan bólintott.

– Jól van – mondta, miközben eleresztette, az ujjai lesiklottak Eren bőréről. – Menjünk. Ássuk magunkat még mélyebbre!

Eren mélyet lélegzett.

Liberio – gondolta. Jövök.

** * **

Másnap Pieck Galliard nyakába csimpaszkodva reggelizett, le nem lehetett vakarni a fiúról, aki grimaszolva próbált megszabadulni tőle.

– Szállj már le rólam! Ezt egyszerűen nem hiszem el! Már itt sem ehetek nyugodtan?

– Nem! – Pieck játékosan nyelvet öltött. Mire Galliard feleszmélt, orron is pöccintette. – Élvezd a társaságomat, Pock!

– Ha még egyszer így hívsz… – fenyegetőzött. Eren, aki ugyanahhoz az asztalhoz ült le, ahová ők is, közvetlenül az unokatestvére, Historia mellé, elnyomott egy mosolyt a jelenetet látva. Galliardot Porco Galliardnak hívták, Pieck pedig imádott a nevével szórakozni.

– De Pock!

– Pieck! – Galliard rávillantotta a tekintetét, és szánalmas kísérletet tett, hogy leszedje magáról Pieck nyaka köré fonódó karját. A picike lányban akkora erő volt, hogy Eren egészen elcsodálkozott. A kis közjátékával sikeresen felhívta magára a figyelmet, majdnem mindenki az étkezőben (a testőröket leszámítva) őt bámulta.

– Kölykök! – Levi a szemét forgatta, nem tulajdonított neki komolyabb jelentőséget. Erenhez lépett, a fiú vállára tette a kezét. – Mindjárt jövök – mondta halkan. – Ne mozdulj innen, jó?

– Rendben – suttogott vissza Eren, és a férfi után nézett.

Levi felállította Farlant, majd sugdolózni kezdett velük. Míg Pieck tovább csipkelődött Galliarddal, Levi, Farlan valamint Kiyomi (néhány testőr kíséretében) csakhamar elvonultak Hanjival, Paradis „követével”, hogy megtárgyalják, mi történt a távollétükben a szigeten.

Hanji jelenléte semmi jót nem sugallt. Mi lehetett olyan sürgős, ami miatt átszelte az óceánt? Egyáltalán… hogy jutott el hozzájuk? Mi történhetett? Az útja során – vagy még azelőtt? – megsebesült, ugyanis az egyik szemét kötés takarta, és egy kicsit bicegett is, ahogy járt. Amikor Petra a szája elé kapta a kezét, és rémülten rákérdezett, hogy mi történt, egy vállvonás keretében csupán annyit válaszolt, hogy maradandó. Nem magyarázkodott.

Eren semmit sem értett.

Levi és Farlan távoztak, így Petra maradt egyedül az étkezőben a szigeti kíséretből, ő éppen Onyankoponnal társalgott, fél szemét azonban elővigyázatosságból Erenen tartotta. Ezúttal tényleg ügyelt rá, bár Kiyomi úgy intézkedett, hogy a testőrök is figyeljenek. Persze mind lehettek testőrök, ha Levi nem bízott Hizuru népében.

Pieck elérte, hogy mindvégig őt bámulják.

– Milyen kár, hogy Lord Tybur nem alacsonyodott le közénk! – sajnálkozott éppen, miután sietve cuppanós puszit nyomott Galliard arcára. A fiú annyira megszeppent tőle, hogy kiesett a félig megrágott falat a szájából.

– Pieck, most már elég legyen! – csattant fel köpködve.

– De Pock! – Megint ugyanaz a becenév hangzott el, a lány lebiggyesztette az ajkát. – Annyira izé vagy!

– Nem lehet elhallgattatni? – érdeklődött Eli, aki azután húzta oda a székét, miután Pieck eldöntötte, hogy Galliard mellett akar ülni. Most a szakállát simogatta, és elgondolkodva figyelte Piecket. Eren egyszerűen nem tudta hova tenni a férfit. Egyrészt olyan magas volt, hogy csak pislogni tudott, valahányszor meglátta, másrészt pedig volt benne valami furcsa is. Valami szokatlanság, amit látva még Levi is fintorgott, mikor összetalálkoztak. És akkor Eren még meg sem említette neki, hogy többször is rajtakapta, amint Eli őt bámulja. Félreérthetetlenül őt bámulta, és amikor Eren egyszer szóvá tette, azt a választ kapta, hogy mindig is kíváncsi volt rá. Nem magára a Koordinátorra, hanem rá, Eren Jaegerre. Nem az óriássá változni tudó érdekelte, hanem csak a fiú. Miért?

– Ha egyszer bepörög, nem lehet kezelni – magyarázta Galliard. Feszengett, mert a szeme sarkából észrevette, hogy Historia őt méregeti. A lány felkontyolta a szőke haját, és királynői tartással ült közöttük. Nem látszott ugyan, ám az asztal alatt úgy szorította Eren kezét, hogy a fiú biztosra vette, hogy a reggeli utánra teljesen el fog zsibbadni. – Különben is – mondta eközben Galliard Piecknek –, Lord Tybur maradjon csak ott, ahol van. Az a pasas… nagyon fura – húzta el a száját. – Nem bízom benne, egyáltalán nem.

– Jól teszitek – jegyezte meg Eli. – Lord Tybur… érdekes személyiség.

– Nem bízom benne – szögezte le ismét Galliard. – Ha valaki elárul minket… Nem csodálkoznék, ha ő lenne.

– Túl sokat aggodalmaskodsz, Pock. – Pieck megrántotta a vállát. Hanyagul viselkedett, Eren azonban tudta, hogy mindez csak egy nagyon jó álca. Azt is tudta, hogy a lány Galliardban, az állítólagos barátjában sem bízott meg maximálisan – pont ezért vonta bele annyira a társalgásukba.

– Figyelj jól, Eren! – dőlt előre. – Csak egyszer fogom elmondani, nem többször. Muszáj ezeket tudnod, ha életben akarsz maradni, bár ígérem, igyekszünk majd segíteni… hiszen ezt nem kell egyedül csinálnod.

Dehogynem – gondolta a fiú. A végső tervről senki sem tudhat.

– Tehát Marley… – kezdte Pieck, nem törődve Eli kíváncsi tekintetével; sietve nekilátott, hogy beavassa a részletekbe. Az elmúlt napokban is sűrűn bombázta őt információkkal, és olykor elkapta Erent, hogy kikérdezze. Egyszerűen nem hibázhattak: mindent Erenre tettek fel.

A végén Pieck az asztalra csapott, mire Eli, aki addig látványosan az ételébe feledkezett, rákapta a tekintetét. Eren és Historia sápadtan ültek egymás mellett a monológot követően, a lány még mindig Eren kezét szorongatta titokban.

– Értettétek, mit kell tennetek? – kérdezte Pieck; a pajkosság kiveszett a hangjából, megfeszült. Nem mosolygott többé, a szeme is komolyan csillogott. – Ha jól időzítesz, akkor… sikerülnie kell.

– Sikerülni is fog – felelte Eren. – Bízzatok bennem!

– Eren… – Historia hangjába bizonytalanság kúszott. – Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni?

– Na és te? – nézett rá kérdőn a fiú.

Historia összeszorította a szemét.

– Ha nem úgy alakul, ahogy elterveztük… – suttogta rekedten. – Akkor én…

– Akkor neked kell megtenned. – Eren a szavába vágott. Felállt, és úgy nézett a lányra. – Mindketten a Reiss család tagjai vagyunk, Karl Fritz, a száznegyvenötödik falakon túli király leszármazottai. A királyi család tagjai. Az ereinkben királyvér csörgedezik, a vállunkat Fritz ideológiájának terhe nyomja. A falak uralkodói vagyunk, te meg én. A Jaeger és a Fritz család élete a kezdetektől fogva összefonódott, úgy érzem. Nekünk kell pontot tennünk ennek az egésznek a végére.

Historia megremegett. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél, és Eren együtt érzett vele: elszakították a gyermekétől, majd huzamosabb ideig úgymond fogságban tartották – semmit sem tudott Kuklóról, Carlával vagy bárki másról. És ezek után, amint kiszabadult, elvárták tőle, hogy továbbra se foglalkozzon velük.

Különösen anyával nem – gondolta Eren. Nyugtalanította a tény, hogy az asszonyt szabadon eresztették, és egyszer sem lépett velük kapcsolatba. Willy Tybur azt állította, nem esett baja, de… Eren nem volt benne annyira biztos. Tudta, hogy az anyja erős asszony, de ez nem jelentett semmit. Hova mehetett? Egyáltalán miért?

Historia felemelte a fejét; mikor megszólalt, a hangja határozottan csengett.

– Megteszem – mondta. – Ha kicsúszik a lábunk alól a talaj, nem fogok habozni – ígérte. A szeme felragyogott, és ekkor végre eleresztette Eren kezét. Megemelkedett, és úgy hordozta végig a tekintetét az összegyűlt csapaton, a Titánokon, hogy Erennek kétsége sem támadt afelől, hogy betartja az adott szavát. – Felfalom a Háború Pörölyét, mielőtt lecsapna ránk…

---

Megjegyzés: Liberiót ígértem, végül mégis Hizurúban maradtunk egy kicsit. A következő fejezet most már biztosan Liberio lesz, és Paradis szigetén történtekből is hallani fogunk egy kicsit. Vigyázz, kész, érkezik Reiner, Falco, Gabi meg mindenki más! :D

(Remélhetőleg nem egy hónap múlva…)

Addig is türelem. ^^