A
sátor sötétjében
Párosítás: Levi/Zeke; említés szintjén: Levi/Erwin,
Eren/Armin
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: durva nyelvezet, erotikus tartalom
Tartalom: Zeke élete sem mentes a rémálmoktól. Mikor egyik
alkalommal felriad, a láncok a nyaka köré csavarodnak, fulladozik, az őrei
pedig csak nézik, ahogy szenved, ahelyett, hogy segítenének. Levi azonban
nemcsak azért van, hogy kiiktassa, ha áruláson kapja, hanem azért is, hogy
megvédje.
Első szerzői megjegyzés: Nem tehetek róla, muszáj volt megírnom. (És
valószínűleg még fogok írni velük… Sajnálom, nem sajnálom, látok bennük
fantáziát. :D)
Zeke
hirtelen riad fel, a láncok megcsörrennek, a fém a nyaka köré fonódik. Nem kell
sokat töprengenie, a kirakós egyből összeáll: fuldoklik, mégpedig azért, mert
éjjel annyit ficánkolt, hogy teljesen belecsavarta magát. Rángatni kezdi a
testét, hol jobbra, hol balra, a hosszan tartó kétségbeeséstől felsípol a
tüdeje. Izeg-mozog, mert azt hiszi, azzal kiszabadul, de a láncok és a kötelek
csak még jobban ráfeszülnek.
Odakint
felhuhog egy bagoly, az éjszaka sötétjében süvít a szél, a sátort cibálja. Zeke
egyedül van a börtönében, és közben mégsem – Levi hadnagy a torkának nyomta a
kést a léghajón, miután felemelkedtek, majd kijelentette, hogy valaki mindig
lesz mellette, nem engedik, hogy a saját feje után menjen. Az őrök – azok a
nyavalyás felderítők – tehát most is körülveszik – mert Levi hadnagy sosem
hazudik –, s Zeke meg mer esküdni, hogy kedvüket lelik a szenvedésében.
Nemhogy segítenének azok a mocskok! –
Zeke a fogát csikorgatja. Gyűlöli
őket, egytől-egyig gyűlöli őket, pedig nem kellene. Azért jött a szigetre, hogy
őket is megmentse. Ha pedig meg akar menteni valakit, akkor nem gyűlölhetné,
nem igaz? De ettől még nehezére esik a
légzés, fulladozik és könnybe lábad a szeme. Úgy szúr a tüdeje, hogy sikoltani
támad kedve. Sikoltani akar, de még arra sem képes.
Elgondolkodik.
Ez lenne a vég? Ilyen… szánalmas végem
lenne?
Röhögést
hall, gúnyos röhögést, valaki az oldalába rúg. Nem fáj, vagyis de, ám eltörpül
mindamellett, amit valaha is átélt. A szitkok leperegnek róla, nem számít a
megvetésük, ha végre-valahára láthatja Erent. Semmi sem számít.
–
Jól szórakoztok?
Zeke
szíve nagyot dobban – életében először dobban nagyot a szíve, a hangot ezer
közül felismeri. Örül neki, nagyon is örül, a szíve olyan tempóban ver, hogy
majd’ kiugrik a mellkasából.
A
röhögést mintha elvágták volna, elhal. A légy zümmögését is hallani lehet, a
fák zörgését, a fűszálak suhogását, ahogy a szél fújja őket – mindent, így Zeke kapkodó légvételeit, a
hörgést, amely egyre súlyosabban tör
fel a torkából.
–
Örülök, hogy legalább valamelyikünk jól szórakozik. – Levi hangja semleges,
simulékony, mintha folyékony méz lenne. Olyan, akár a vihar előtti csend, Zeke
érzi a felderítők növekvő félelmét. Van is okuk félni, Levi a legveszélyesebb
az összes szigeti közül, és nemcsak azért, mert az Ackerman családba született,
nemcsak azért, mert feléledt benne az a legendás erő, amit rettegnek az óceán
túloldalán. – Takarodjatok innen és szarjatok inkább egy egészségeset.
Higgyétek el, meg fogtok könnyebbülni tőle.
Zeke
nevetni akar, a nevetése azonban a torkán akad, újabb hörgés kíséretében
távozik belőle. A felderítők nem ellenkeznek, fülüket-farkukat behúzva
menekülnek a közelükből, és mire Zeke feleszmél, Levi belép a sátorba, letérdel
mellé. Zeke először azt hitte, bámulni fogja, gyönyörködni a szenvedésében,
ezért meglepve veszi tudomásul a gyengéd, hűvös ujjakat, amik nekilátnak, hogy
finoman kibogozzák a csomót, majd teljesen lefejtsék róla a láncokat. Közben
egy szót sem szól, az érintése viszont annyira szelíd, annyira… nem illik
hozzá, hogy Zeke döbbenten kapkod a levegő után.
–
Csak egy percre teszem ki a lábam, te meg máris megöleted magad? – Levi a fejét
ingatja, a besütő csillagok fénye megvilágítja az arcát. Nevetősen horkant,
csillog a szeme, és Zeke magába issza a látványát: gyakorlatilag ezüstös
fényben úszik, a holdéban meg a csillagokéban; átkozottul gyönyörű. (Vagyis jóképű, javítja ki magát szórakozottan.
Levi férfi, éppen ezért nem mondhatja
rá csak úgy, hogy gyönyörű. A gyönyörű kifejezés a
lányoké, Levi azonban határozottan
férfi.)
Zeke
megszabadul a láncoktól – a csuklóin, lábán megduzzadt a bőr, csúnyán vöröslik,
ahogy ott maradt a nyom. A torkára szorítja a kezét, úgy fonja a nyaka köré az
ujjait, hogy lenyomatot képez, a hörgés, a fájdalom a légcsövében nem akar
szűnni. Levi nézi, tenyerének lágy érintése égető, szürkébe hajló kék
tekintetének súlya perzselő, Zeke magán érzi akkor is, amikor nem kellene. Az
ujjak gyengéden dörzsölik a hátát, fel-le, majd újra fel, és megint le,
egyfajta komótos, kellemes tempót diktálva. Zeke a végén már nem érzi úgy,
mintha forró szenet nyelt volna, csak tompa sajgás marad utána emlékeztetőül,
hogy valaha is szenvedett.
–
Élsz még? – Levi hangja karcos, fojtott, közvetlenül Zeke mellől szól. Nem
húzódik el tőle, pedig Zeke már nem fulladozik, könnyedén megtehetné, és még
csak nem is lenne oka megszólni érte. Mégsem
mozdul, ennek tudatában nem mozdul,
sőt köré kulcsolja a karját, átöleli
hátulról. Ölelés ez, ölelés kell,
hogy legyen, és Zeke megmerevedik, nem tudja, hogyan reagáljon.
–
Furcsa szerzet vagy, Levi Ackerman – súgja végül. – Néha nem értelek.
–
Néha én sem értem magamat – hangzik a halk válasz, de a karok nem tűnnek el
körüle. Óvón ölelik, féltőn és
védelmezve, és Zeke szíve már nem azért verdes úgy, mint egy megkergült madár
szárnycsapkodása, mert az első rémálom és az azt követő jeges rémület
megbénította, hanem valami egészen másvalami miatt. Nem talál rá értelmes
magyarázatot, ahogyan arra sem, hogy miért annyira jóleső érzés a férfi karja
maga körül, miért annyira más, mint mondjuk Pieck lelkes csimpaszkodása vagy
Galliard vállveregetése.
Ez most más – gondolja –, nagyon
más.
Levira
sandít, hátra a válla fölött, és meglepődik, mennyire közel van hozzá a férfi
arca. Levi homloka ráncba gyűrődik, ahogy összevonja a szemöldökét;
elgondolkodva méregeti, bosszantja valami, amit csakhamar Zeke tudatára is ad:
–
Jól vagy? – Mintha fontos lenne számára, hogy Zeke szájából hallja a
választ. A hangjának nincs éle, az arckifejezése semleges. A közömbösség
mintapéldája, Annie, a mindig csendes, figyelmes Annie sem tudta jobban álcázni
a rosszkedvét. Zeke emlékszik a lányra, nagyon is emlékszik, élénken él az emlékezetében minden vele
kapcsolatos, így még jobban fáj neki, amiért annak idején semmit sem tehetett
érte. Őt is látni szeretné, nemcsak Gabit és Falcót, de nem tudja, hogyan
hozakodjon elő egy újabb kéréssel, pláne, hogy akivel mindenképpen találkozni
akar, az valójában Eren. A testvére, még ha csak apán osztoznak,
anyán nem, mindenkinél jobban látni
akarja. Hogy is kérhetné Annie-t is?
–
Jól – feleli, a hangja erőtlen. Nem fejti le magáról Levi karját, a férfi
magától engedi el. Egymás felé fordulnak, a pillanat szülte ötlet; Zeke
megnedvesíti az ajkát, végigsiklik rajta a nyelve. Levi szeme megrebben,
nyilvánvalóan végigköveti az apró mozdulatot. Vár, mert nem hiszi el, hogy Zeke
nem hazudott. – Jól vagyok – ismétli meg, ezúttal határozottabban. Kell a
határozottság, mint mindig, ha Levijal akar zöldágra vergődni. Fáj az oldala, ahol
többször belérúgtak, mégsem érdekli. Levit miért érdekelné?
Nagyot
téved.
Levi
tetőtől talpig végigméri, és mielőtt megállíthatná, végigfuttatja rajta a
kezét; az ujjak az ing alá csusszannak, kitapogatják Zeke meztelen hasfalát,
majd azon megindulnak, nekilátnak, hogy feltérképezzék a bőrének minden
négyzetcentiméterét, a forradásokat, amik megmaradtak, azokat a részeket, amik
megsérültek, mégis meggyógyultak. A rúgások nyoma élénkpiros, meglepően nagy
felület, itt-ott a piros szín elkezdett már lilába hajlani. Ez is a pillanat
műve, Zeke odakap, hogy félrelökje a kezét, de elkésik, Levi megérinti, ő pedig
a fogát szorítva szisszen fel a fájdalomtól. Nem használta a híres óriáserejét,
hogy meggyógyítsa magát, pedig azt kellett volna. Abban a percben, hogy
abbamaradtak a rúgások, meg kellett volna tennie. Most dühös, amiért nem
gondolkodott idejében, dühös, mert Levi rájött a gyengeségére.
–
Látom, tényleg jól vagy – kommentálja a hadnagy hidegen. – A nyakad is szép.
–
Majd meggyógyul – vonja meg a vállát. – Óriássá tudok változni, ha
elfelejtetted volna. A regenerálódási képességem első osztályú a sok képesség
közül.
Levi
nem értékeli a humorát; erőszakkal szorítja le a csuklóját, hogy ne tudjon
mocorogni, és csak azért is folytatja a felfedezést, a látható és láthatatlan
sérülések keresését, mivel látja a hanyagságát. Rátalál a bal karján húzódó
hosszú hegre, aminek Zeke sosem felejti el a történetét, és egy kicsit azt
várja, hogy Levi rákérdezzen (vagyis azt hiszi, hogy rá fog kérdezni, és közben
abban reménykedik, hogy ez mégsem történik meg). Végigköveti a vonalát, túl
hosszú, annyira hosszú, amilyen hosszú a története, és Zeke felsóhajt, mikor
észreveszi a kék szempárban megcsillanó érzelmet. Olyasvalamit látott, amit nem
kellene, és amikor Levi rávillantja a tekintetét, ösztönösen nyel egyet.
–
Szereted az efféle játékokat, Levi? – kérdi. – Tudod, macska-egér játék –
magyarázza, mikor a férfi kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Kerülgetjük egymást
egy jó ideje, nem gondolod? Pedig beszélnünk kellene, ha már nulla-huszonnégy
órában a gardedámom szerepét játszod. Igyekszem szófogadó kisfiú lenni, ne
aggódj!
–
Ej, de megeredt a nyelve! – dörmögi erre Levi, az arca láthatóan elsötétül. –
Az előbb még a halálán van, most meg már piszkálódik. Nem gondolod, hogy meg
kellene köszönnöd a közreműködésemet? Ha nem lépbe közbe, péppé vernek.
–
Épp elég probléma, hogy összerugdostak. Miféle bánásmód ez? Miféle szálló ez a
hely? Hogy alkalmazhatsz ilyen embereket? Szégyen rátok nézve, pedig mindenki
bálványoz benneteket, mintha ti teremtettétek volna ezt a porfészket.
–
Megkapják a büntetésüket, ha ettől félsz, különben is… nagyon magabiztos vagy,
nemde? – Kíváncsiság csillan a szemében, mire Zeke elmosolyodik. Valóban
magabiztos, Levi ráérzett erre.
–
Nem árthattok nekem – jelenti ki határozottan. – Sem nekem, sem Erennek.
–
Nem akarunk ártani nektek – feleli Levi. – Ha nem adtok rá okot, nem ártunk.
Minden tőled meg az öcsédtől függ, Jaeger. Ha jól viselkedsz, arany életed
lesz, ezt megígérhetem. Elhozom neked a testvérkédet, aztán azt a két kölyköt
is, akiknek annyira a szíveden viseled a sorsát. Mit is mondtál, hogy hívják
őket? Gabi? Falco?
–
Milyen jó a memóriád – jegyzi meg Zeke automatikusan. – Gabi – hümmögte a lány
nevét –, a fiú meg Falco. Gabi Braun és Falco Grice – pontosít, hogy megértsék,
Gabi milyen fontos szerepet tölt be a harcosok életében. Gabi nem csupán egy
mindenre elszánt harcos-jelölt, aki végzett azzal a szigeti lánnyal, Sashával,
hanem Reiner unokatestvére is.
Reiner,
akiről Eren mondott dolgokat, mikor a szigetiek egy pillanatra leengedték a
védelmüket (vagyis odadörmögte, mert más módon nem tudta volna közölni), az
óceán túloldalán ragadt. Zeke mérget vesz rá, hogy nem fogja annyiban hagyni
Gabi „elrablását”. (Persze, jóformán elrablásnak sem lehet nevezni mindazt, ami
történt: az az ostoba lány magától szökött fel a léghajóra, hogy aztán lelője
Sashát, Falco meg követte, mert Falco teljesen belebolondult, még ha magának
sem akarja beismerni.)
Az
óceán túloldalán ott van Reiner, és ha lehet hinni Eren elméletének, valami
történni fog. Reinert talán mégis érdekli a sötét, kegyetlen jövő, ami
mindannyiukra vár, ha nem tesznek semmit.
–
Szórakoztatsz – mormogja eközben Levi, a szája cserepes, karistolja Zeke fülét.
A nyelve forró és erős, Zeke fülcimpájára téved, nedves csókot hagyva maga
után; a foga puhán karistolja az ott levő érzékeny bőrt, a karján kidagad az
izom, ahogy a teste köré kulcsolja. Zeke felsóhajt.
Odakint
a sátort vadul rángatja a szél, az eső meg rázendít. Megremeg az ég, nagyot
dörren, Zeke számol, és mire villámlik, már rég egymás ajka után kaptak,
mégpedig mohón, türelmetlen vággyal, s úgy csókolóznak, mintha az életük múlna
rajta. Zeke a fekete tincsek közé simítja a kezét, Levi úgy illik a tenyerébe,
mintha oda teremtették volna, és közben összetapasztja az ajkukat, engedi és
engedelmesen is simul közelebb, mikor a férfi egymáshoz préseli a testüket. A
láncok csörögnek, ahogy a földre zuhanva, sietve félrelökik őket.
Zeke
szabad, sosem volt még ennyire szabad, pedig a harminc közelében jár. Levi
forrón öleli, felsimítja a kezét, hogy a vállában kapaszkodjon, kitapogatja,
megérinti, megcirógatja az izmokat; szüntelen csókolja a szájával, hevesen és
szenvedélyesen, izzó vággyal a testében. Zeke érzi az izgalmát, ahogy
összegabalyodnak a kemény földön, a sátor alatt egy kiálló kiskavics pont
nyomja a hátát, de nem törődik vele, fel sem szisszen, pedig máskor patáliát
csapna belőle. Most így is jó, most nincsenek nagy igényei – bőven megelégszik
azzal, ha Levi hadnagy nem futamodik meg. Eleget táncoltak már egymás körül,
nem bírná tovább, ha most is annyiban hagynák az izgalmas évődést.
Levi
furcsa, morgó hangot hallat, félbeszakítja a csókot, hogy elhajoljon, s egy
kicsit levegő után kapjon. Zeke nézi, vizslatja, tanulmányozza, és nem akar
hinni a szemének, mert Levi arca egy picit kipirult, a tekintete meg ragyog –
mit ragyog, izzik! –, úgy, mint még soha; egészen meglepő, földöntúli látványt nyújt.
–
A szakállad. – Ennyit mond, Zeke ennyiből is érti: a szőrszálak csiklandozzák a
bőrét. Nem panasz ez, csupán tényközlés, nem úgy tűnik, mint aki bánja, mert
ismét Zeke ajkára hajol, hagyja, hogy a végtagjaik teljesen egymáséba
gabalyodjanak. Nem lehet megállapítani, hogy melyik kar melyiküké, a két
testből hirtelen egy lett, és senki sem a szemtanúja, az éjszaka sötétjében az
őrök messze kotródtak, úgy megrémültek Levitól. Ahhoz van elég vér a
pucájukban, hogy egy megbilincselt rabot teli erőből rugdossanak, de ahhoz
nincs elég merszük, hogy szembenézzenek egy felbőszült Levi hadnaggyal. Már
attól is maguk alá csinálnak, ha a férfi csak elhallgattatja őket egy gyilkos
pillantással.
–
Senki sem lát minket – súgja a fülébe Zeke remegős hangon. – Azt tehetünk, amit
akarunk.
–
Talán most az egyszer – préseli ki magából Levi összeszorított foggal, ujjai
Zeke nadrágjának gombján pihennek. Ő az, aki korábban átvetette a lábát, hogy
lovagló ülésben helyezkedjen el, így sokkal könnyebben és szabadabban mozog,
mint Zeke, ő is lesz az, aki végül lejjebb csúszik, majd beleakasztja az ujját
a nadrágba. Egy erőteljesebb mozdulat, Zeke bokájáig rántja a nadrágot az
alsóval együtt, és aztán felvonja a szemöldökét; a szemében kihívó fény csillan
fel, ahogy megpillantja a szőke férfi merevedését.
Mire
Zeke feleszmél, Levi a saját nadrágjától is megszabadult, meztelen bőre
cirógatja az övét. A combjával szorítja Zeke testét, karjában, lábában akkora
erő lakozik, hogy nincs kétség afelől, teljesen maga alá gyűri, ha úgy akarja.
Úgy tűnik, ezúttal úgy is akarja, és Zeke nem tiltakozik, amikor átveszi az
irányítást. Lassan végigcsókolja a nyakát, Zeke pedig borzong – mert érzi Levi
leheletét, éppúgy csiklandozza,
ahogyan korábban ő a szakállával, mert általában nem tudja a nyakcsókokat
borzongás nélkül lereagálni, mert minden annyira eleven, annyira jó, hogy majd’
belepusztul –, és amikor a kezébe veszi a gyöngyöző farkát, izgatottan rándul
meg.
–
A nagy Zeke Jaeger – mormogja. –
Teljesen kiszolgáltatva.
–
Remélem, a nagyot arra értetted, amire gondolom, hogy értetted.
Levi
a fejét ingatja, elnyom egy mosolyt.
–
Sosem értetted a dolgokat. Nem erről vagy híres.
Zeke
a homlokát ráncolja.
–
Még most is sértegetni próbálsz? Így
is? – Végigmutat magán, a meztelen, kiszolgáltatott testén. Levi bármit
megtehetne vele. Belédöfhetné a kését, a vérét onthatná, mert szinte reszket a
vágytól, így harcolni sem tudna, nemhogy védekezni, ledarálhatná, hiszen annyiszor
ígérte már, hogy megteszi, bosszút állhatna Shiganshináért és az elveszett
bajtársakért. Erwin Smithért, aki magát a világot jelentette.
–
Miért ne? – kérdez vissza Levi vállat vonva. Zeke horkant, a száját húzza,
aztán Levi tarkójára simítja a kezét, lerántja magához, hogy durván
megcsókolja. A szájába kalandozik a nyelve, megcirógatja Leviét, és közben
próbál nem arra gondolni, hogy a férfi még mindig fogja őt, finoman, ám
erőteljesen fogja, s a saját teste megmakacsolja magát, elárulja, mennyire
izgatott, hogy még izgatottabb lett a játékos élcelődésüket követően. – Ki
gondolta volna… – hallja Levi hangját –, hogy a nagy Zeke Jaegert felizgatja az
ilyesmi? – S mielőtt Zeke válaszolhatna, saját magát is kézbe veszi, egymásnak
nyomja a merevedésüket.
Zeke
veszettül káromkodik, a szeme tágra nyíl. Őrületesen jó érzés Levi kezében
lenni, de úgy lenni Levi kezében, hogy közben érzi az ő férfiasságának
pulzálását, még annál is jobb. Minden addigi képzeletét felülmúlja. Teljesen
más érzés, össze nem hasonlítható ahhoz, ahogyan az éj leple alatt a takaró alá
nyúlva könnyített magán.
A
háború megfosztotta a szerelemtől, igaz eldiai újjáépítőként elvette saját
magától a lehetőséget, hogy egyáltalán legyen valakije. Az efféle szeretet a
legveszélyesebb – a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, éppen ezért Zeke
mindezidáig nem kockáztatott, és nem most akarja elkezdeni.
Elélvez,
amint Levi egy kicsit is megmoccantja a kezét. Ennyit bírt a legendás önuralma,
a teste rázkódik, az orgazmusa cseppet sem halovány, olyan erős, hogy a füle is
cseng tőle. Levi a ragacsos jobbját bámulja, a szája sarkában fintor játszik,
az arca ráncba gyűrődik. Hezitál, mert egyedül Zeke elégült ki, hezitál, mert
kőkemény.
–
Hoppá! – kommentálja végül, mert azt bezzeg nem tudja megállni, hogy ne
kommentálja, és Zeke arca lángra gyúl. Mélyen elvörösödik, szégyentől ég a
bőre, és nem tud Levi szemébe nézni. Hogy is nézhetne ezek után?
Levi
persze nem jön zavarba. Miért is jönne? Nem ő ment el néhány perc alatt,
ráadásul úgy, hogy alig érintették!
–
Tudod – mondja elgondolkodva –, ezt nem kellene.
Ez idióta? Zeke legszívesebben ordítana. Azok után, ami történt, azt mondja, hogy nem kellene? Azok után, hogy
mi ketten…
Levi
beléfojtja a szót.
–
Nem tudom, jó ötlet-e. Évek óta nem
csináltam.
–
Mit?
Levi
ránéz. Most ő nézi idiótának.
–
Jaeger – sóhajtja, majd a szemét forgatja. – Évek óta nem dugtam, így most jó?
–
Nem értelek… – Zeke hangja elhal, a szeme csillog, nyelvével az ajkát
nedvesíti. Levi arra gondolna, amire ő? Tényleg arra…
Tényleg
arra gondolt.
Felszisszen,
ahogy a testébe csúsztatja az ujját, és Zeke döbbenten figyeli.
–
Te most… – Levi az ajkára hajol, miközben nekilát, hogy előkészítse magát.
Nincs semmi Zeke élvezetén és némi nyálon kívül, amivel könnyebbé tehetné a
behatolást, így amikor nem csókolóznak, lustán és hosszasan, minden egyes
csókot alaposan elnyújtva, akkor éppen a fogát csikorgatja. Az első ujjat
nehezen követi a második, a harmadik meg egyáltalán nem akarja, mert túl rég
volt, túl szűk és túl fájdalmas.
Zeke
le akarja fogni a kezét, meg akarja állítani, Levi azonban nem hagyja magát.
–
Akarsz dugni vagy sem? – kérdezi türelmetlenül. – Ha akarsz, akkor kussolj.
–
De…
–
Voltál már valaha férfival? – Félbeszakítja. Zeke nyel egyet, a fejét rázza.
Nővel is alig volt, nemhogy férfival… Azt nem tudja, Levi mennyire tapasztalt,
de szemlátomást tapasztaltabb, mint ő valaha is lesz; érti a dolgát, és
tisztában van vele, hogy mit kell tennie.
Sziszegés
hallatszik, ahogy a harmadik ujjával is a testébe hatol, és Zeke könnycseppeket
lát a fekete szempillákon – könnycseppeket, amik végül legördülnek a férfi szép
metszésű arcán. Leviban nem tudatosul, hogy sír, Zeke pedig nem hívja fel rá a
figyelmet. Lecsókolja őket, mert ezt az egyet szabadon megteheti, mire Levi a
nyakába kapaszkodik. Fészkelődik az ölén, izeg-mozog, míg meg nem találja a
tökéletes pozíciót, és tovább folytatja a sziszegést, mert Zeke a csípőjét
fogja, tartja őt, miközben lassan beléhatol.
–
Basszus! – nyögi. – Basszus!
Zeke
egyetért.
Izzad,
remeg, nyög, hörög – mindent csinál, amit nem kellene. Levi mozog, még így is ő
irányít, kényelmesen átengedi neki. Bármit
megtehet vele, és annyi minden
megtesz… annyi mindent!
–
Gyere ide! – suttogja, Zeke pedig engedelmeskedik. Egyik könyökére támaszkodik,
a másik kezével közel húzza magához Levi fejét, hogy újfent csókolózhassanak.
Mikor megtörténik, elereszti, és inkább újra a csípőjére simítja az ujjait.
Levi szeme tágra nyílt, a hang, ami feltör belőle vékony és meglepett.
– Oh.
Csak
ennyi, mire Zeke elvigyorodik. Még mindig Levi irányít, a híres-neves Levi
Ackerman, de Zeke hirtelen ráébred, hogy neki is hatalma van a másik felett, ez
az egész kölcsönös, oda és vissza is működik. Mozog, és Levi is mozog, és
mindketten lassan kergetik őrületbe a másikat.
A
pillanat hevében Levi a vállába vájja a fogát, Zeke pedig felkiált. Lihegnek,
aztán csókolóznak – lassan, szinte puhatolózva teszik, mintha most
ismerkednének egymással. Már nem úgy esnek egymásnak, mint két kiéhezett állat,
hanem úgy, mint akik jóllaktak. A kielégültség kábultságot hoz magával, meg
persze zavart, idétlen félmosolyt mindkettőjük arcára. Zeke Levi testében van,
Levi a vállgödrébe temeti az arcát, közvetlenül a harapásnyom mellé, a fekete
tincsek simogatják a szőke férfi bőrét.
–
Úgy gyűlöllek – vallja meg az
érzéseit. – Úgy gyűlöllek, Zeke Jaeger.
(Annyira szeretlek. Annyira
szeretlek, Zeke Jaeger.)
Zeke
a feje búbjára csókol.
–
Az érzés kölcsönösen – feleli, mire Levi felhorkan. Ásít, álmos.
–
Ez nem változtat semmin – mondja. – Ez… csak ma éjjel történt meg.
(És
holnap éjjel, meg holnapután éjjel. Mindig csak éjjel. Semmin sem változtat, és közben mindenen változtat.
Mindketten jól tudják.)
A
felkelő nap fénye egyedül találja Zeke-et. Meleg még a mellette levő hely, de
üres, fájóan üres, és a sátor túloldaláról Levi hangja hallatszik, amint
rámordul két szerencsétlen felderítőre. Levi maga a közömbösség, mikor kócosan
előmászik; a sátor fülledt a szextől, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy
együtt töltötték az éjszakát, mégsem mer mondani senki semmit. Még csak meg sem
fordul a fejükben, hogy felelősségre vonják Levit, csak Zeke-et méregetik úgy,
mint akik legszívesebben megfojtanák. Nem mennek a közelébe, egy ujjal sem
érnek hozzá.
Levi
nem néz rá, Zeke azonban mégis magán érzi a pillantását.
–
Ő a Bestia – mondja fennhangon az egyik felderítő. – Ragako és Shiganshina
lakóinak a mészárosa.
Levi
bólint. Közömbös.
–
Erwin parancsnok gyilkosa – hangzanak el a szavak, Levi pedig megfeszül. Zeke
felidézi a csókjaikat, az érintéseiket, és mindazt, amit Levi elcsöpögtetett,
amióta ismerik egymást. Nem kell zseninek lennie ahhoz, hogy összerakja a
képet.
Tehát ezért sem lehet közöttünk
semmi? – gondolja. Ezért sem működhetne soha sem? Nemcsak
azért, mert hamarosan meghalok?
A
napnál is világosabb, hogy rohamosan közeledik az ideje. Ha bízhatott
Yelenában, akkor megtalálta a módját, hogy időt nyerjenek, ám az édeskevés
ahhoz, hogy győzzenek. Hiába dolgoznak együtt Erennel és Historiával, az idő
az, ami leginkább ellenük van.
De akkor ezért sem lehetne? – sóhajt. Mert én
vagyok annak a férfinak…
Elhallgat,
mert Levi odalép elé.
–
Erent lehet, hogy fel fogják falni – jelenti be színtelen hangon, mire Zeke
összerezzen.
Gyűlölik
(szeretik) egymást, de be kell érniük
ennyivel, mert a kölyök – Eren – pengeélen táncol, és ezúttal pont azok
fordulnak ellene, akik eddig olyannyira küzdöttek érte. Valamennyi barátja, még
az is, akit a legjobban szeret a világon. Akiért bármire hajlandó volt.
Akiért hagyták meghalni Erwin Smitht
– villan Zeke eszébe.
Szomorkásan elmosolyodik, s Levi hasonlóan cselekszik.
–
Milyen tragikus… – mormolja. – Nem gondolod, Jaeger?
Zeke
bólint.
Milyen tragikus – ért egyet keserűen. Milyen tragikus és gyilkos dolog ez a szerelem… És hiába kívánja az
öccsének, hogy jobb sorsa legyen, hosszú és boldog élete azzal, akit annyira
szeret, tudja, hogy nem történhet meg. Eljön a nap, amikor ott fognak állni
egymással szemben, Zeke és Eren, majd Eren és az a szőke fiú, Armin, és
mindketten hagyni fogják, hogy az történjen, aminek történnie kell.
Meghozzák
majd a maguk áldozatát, és örökre hátat fordítanak a szerelemnek.
Készült: 2018. 08. 31. –
09. 01.
Megjegyzés: A történet valószínűleg nem állja meg a helyét a későbbi mangafejezetek
alapján, de Eren és Armin mostani kapcsolatát látva folyton csak az jár a
fejemben, hogy Eren mindenkiért feláldozza magát, és a végén pont Arminnal fog
szembenézni. Majd úgyis kiderül, mindenesetre ebben a szösszenetben Zeke és
Levi erre célozgatnak (meg arra is, hogy Eren és Historia összedolgoznak).
Eru! /(*×*)\ az en Erwinem.
VálaszTörlésAzért kellett pár másodperc amíg feldolgoztam ezt az irást.
De.
Komolyan.
Mióta agyalok en ezen te jóisten :D
-azonban van pár dolog ami picit furcsa, picit zavaró. Remélem megírod Levi miért váltott pártot. Mert attól függetlenül Levi dühös Erwinért. Es ettől én nehezen tekintek el. ♥
Valószínűleg eddig abszolút nem úgy tűnt, de... én amúgy szeretem a Levi/Erwin párost is. :D Azt nem tagadom, Erwinért annyira nem rajongok (és tudom, ez most nagyon ellentmondásos :D), de fognak majd érkezni olyan szösszenetek, amiben nagyobb szerepet fog kapni.
TörlésTervezek amúgy egy olyan Levi/Zeke ficet is, ahol inkább Levi gondolatai kerülnek előtérbe (de az is biztos, hogy nem a következő Levi/Zeke szösz lesz, mert azt már megírtam).
Igazából úgy gondolom, Erwin annyira meghatározó volt Levi életében, hogy nem tud csak úgy túllépni rajta. Zeke mind lehet most a szövetségesük, Dináékat, Ragakót, Shiganshinát... nem moshatja le magáról, ezeket a tetteket nem lehet csak úgy elfelejteni. És igen, fennáll a kérdés, hogy ezeknek a tudatában Levi hogy figyelhet fel Zeke-re. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy túl jók a közös jeleneteik a mangában... és majd valamikor kitérek rá, mit is láthat Zeke-ben. ;)