Sziasztok!
Hát… nem egy hónap múlva jött a folytatás, hanem kettő (!). Ez már teljesítmény, tudom.
Ennek részben az volt az oka, hogy teljesen más irányba vittem a történetet,
mint ahogy eredetileg megterveztem (és talán egyszer megírom az eredeti
változatot is), úgyhogy újra kellett mindent gondolni. Pluszban rengeteg más
történetet is írtam, úgyhogy nem arról volt szó, hogy nem szorgoskodtam az
elmúlt két hónapban…
Ami nagyon fontos, és a szemfülesebbek már észrevették
és jelezték is, hogy a Titánok első fejezetéhez odakerült egy olyan, hogy „Első
rész”, és mint a megjegyzésrovatom alatt látható, a 24. fejezethez pedig már
azt írtam, hogy „Második rész”. Ennek igazából az a lényeg, hogy a Titánokat
három részre osztottam a történet szempontjából, szerintem egy picit érezhető
is lesz, hogy a 24. fejezettől változnak egy kicsit a dolgok, és mivel ez egy
hosszú történet (most már rájöttem, hogy tényleg az!), a harmadik rész is el
fog különülni. (Erről lényegében most ennyit, később meglátjátok, meg még fogom
ragozni egy kicsit.)
Mondanám, hogy a következő fejezet egy hét múlva
érkezik, de nem merek ilyesmit ígérgetni. Túl sok mindenen dolgozom egyszerre,
de valamikor hozni fogom, az is biztos.
Ami pedig a történetet illeti, a romantikus szál is
előtérbe kerül, ez tényleg egy Ereri történet, és nemcsak felszínesen lesz…
Csak még alakulgat. :D De ez a „Második rész” a változás része lesz, jó? xD
Jó olvasást kívánok! ^^
Második rész
24. fejezet
Az óceán két oldalán
Falco sikoltva feküdt a csatamezőn – tágra nyílt
szemmel, hirtelen tért magához az eleven pokolban. Minden irányból puskaropogás
hallatszott, emberek kétségbeesett, vérrel és halállal teli sikolyai. Óriások
hullottak alá a levegőből, megremegett a föld és a levegő puskaportól lett
terhes; Falco a káosz kellős közepén az egekben rikoltó madarat figyelte, és
ahogy a karját nyújtotta érte, valamiért eszébe jutottak az álmai. A madár
elröpült, messze röpült tőle, hiszen szabadon szárnyalhatott, ő pedig ott
maradt a földön, a holttestek tengerében, s kábultan érintette meg a
halántékát. Vér patakzott a fejéből, lassan és kissé remegve tornászta magát
ülőhelyzetbe.
– Falco! – süvöltötte valaki, és mire feleszmélt, a
bátyja, Colt zihált fölötte. A fiú néhány évvel volt csupán idősebb nála; szőke
haja izzadtan tapadt a homlokához, szeméből sütött az aggodalom és a
megkönnyebbülés furcsa elegye. – Hát még élsz? Hála az égnek, élsz! – kiáltotta
gyorsan. Falco hóna alá nyúlt, segített őt felhúzni a földről. – El kell
tűnnünk innen! Bassza meg, nincs kiút ebből a pokolból!
Falcónak tiltakozni sem maradt ideje, Colt a hátára
húzta. A fiú ösztönösen átkarolta a testvére nyakát, úgy kapaszkodott belé, és
mielőtt megszólalhatott volna, Colt már neki is indult. Lövések dördültek
jóformán valamennyi irányból, az egyik golyó közvetlenül Colt lába mellé
fúródott a földbe, Colt azonban nem riadt meg. Összeszorította a fogát, és
Falco tudta, hogy a káromkodásokat fojtotta el. Együtt vágtak neki a
csatamezőnek, együtt menekültek a legközelebbi árok felé, ahonnan egy vékony
karocska kalimpált izgatottan.
– Magasságos Ymir! – szisszent fel Zofia, amint
meglátta őket. Ő volt az, aki a karjával jelzett nekik, hogy merre fussanak, és
Falco megörült, mikor meglátta a szöszke lány arcát. Colt az utolsó
pillanatokban vetette le magát az árokba; a lábuk még nem érte a biztonságos
földet, mikor az egyik találat az árok előtt csapódott be. Colt és Falco teste
megdobódott a levegőben, ahogy ugrottak, a lövést követően pedig nyekkenve
terültek Zofia lába elé. Egyikük sem sérült meg, de nem sokon múlt.
– Nem esett bajunk! – nyugtatta meg rögtön Colt. –
Piszok mázlista a kisöcsém! – Lepillantott Falcóra, majd finoman oldalba
könyökölte.
– Ömlik a fejéből a vér – ráncolta a homlokát Udo.
Sovány, szemüveges fiú volt, amolyan okostojás féleség. Falco barátként gondolt
rá, ahogyan Zofiára is, meg persze Gabi Braunra, Reiner unokatestvérére. Nap
mint nap együtt edzettek, mivel mindannyian harcos-jelöltek voltak a Páncélos
Óriás átöröklésére. A legesélyesebbnek Gabit tartották; a lány minden követ
megmozgatott, hogy ő örökölje Reiner óriását. Falco magának is nehezen vallotta
be, hogy kedvelte a nagyszájú lányt. Nem lehetett azt mondani, hogy az érzés
kölcsönös volt – Gabi mindenkit az ellenségének tekintett, aki egy kicsit is
odatette magát, hogy átörökölhesse az óriáserőt –, de ez nem számított
Falcónak. Nem kötött mindent a többiek orrára.
Udo időközben odalépett elé, hogy megvizsgálja. – Nem
hinném, hogy… – kezdte, mire Gabi, aki éppen kikukucskált az árokból,
ingerülten morrant egyet.
– Túléli – vetette oda összeszorított fogán szűrve a
szavakat. – Ha harcos akar lenni, akkor ez meg sem kottyan neki.
– Én azért ellátnám a sebeidet – ajánlkozott Zofia. Míg
Colt egy utolsó vállszorítást követően megindult az egységük vezetője, Magath
hadnagy felé, a földön araszolva, ügyelve, hogy ne emelkedjen ki túlzottan a
lövészárokból, Zofia nekilátott, hogy bekötözze Falco fejét. Hiába faggatta őt
eközben Udo, hogy mi történt vele, hogy keveredett el tőlük – „Mind itt maradtunk, te mikor másztál ki az
árokból? Egyáltalán miért tettél ilyet, Falco? Nézd, majdnem ott hagytad a
fogadat!” –, egyik csípős kérdésre sem tudott választ adni. Semmire sem
emlékezett, csak arra, hogy hirtelen a csatamező kellős közepén találta magát.
– Őrültség, mi? – sóhajtotta. – Néha… Nem tudom, mi
történik velem.
– Megbuggyant
– kommentálta Gabi tömény gúnnyal a hangjában. – Elvette az eszét a háború. Mily’ tragikus! Haladjunk inkább!
– Gabi! – pirított rá Zofia. – Hogy mondhatsz ilyet?
A lány karba fonta a kezét. – Így sajnos nem
örökölheti meg Reiner óriását – mondta egyenesen Falcót bámulva. – Mily’ tragikus!
– ismételte, ám a gúny mellé ezúttal elégedettség párosult. Zofia és Udo
összenéztek.
– Néha annyira gusztustalanul tudsz viselkedni, Gabi –
jegyezte meg utóbbi fáradtan. – Inkább örülnél, hogy Falco életben maradt… Nem
úgy, mint azok a szerencsétlenek odakint.
– Járulékos veszteségek – vonta meg a vállát a lány;
ennyi év távlatából sem sikerült megtanítania neki az „együttérzés” fogalmát. –
Az erősebb mindig eltiporja a gyengébbet. Ilyen egyszerű. Csak az győzhet, aki
nem ismer félelmet. Aki mindenki fölé emelkedik.
– Ne is foglalkozz vele! – fordult Zofia Falco felé
csüggedten; elunta Gabi viselkedését. Aki nem tudott megváltozni, az nem tudott
megváltozni. Nem lehetett erőltetni. – Tudjuk, milyen tud lenni, ha a Páncélos
Óriásról van szó. Nyugodj meg, Gabi, senki sem fogja elorozni tőled ezt a remek
lehetőséget! Különben is… mit csinálsz? – ráncolta a homlokát, ahogy kiszúrta,
hogy a lány valamivel nagyban babrál.
– Oh. – Gabi meglepetten pillantott rá. Elvigyorodott,
és a magasba emelte a szerzeményét. Falco nem akart hinni a szemének, mikor
meglátta, mi az. – Menő, mi?
– Fel akarod… – kezdte döbbenten, mire Gabi
rávigyorgott.
– Fel fogom
robbantani! – jelentette ki büszkén. Nem akarás kérdése volt; eldöntötte, hogy így tesz.
Aha.
Hát hogyne.
– Már ha megkapod az engedélyt Magath hadnagytól.
– Persze, hogy megkapom! Én vagyok a kedvence.
– Aha, persze – morogta Falco kedvetlenül. –
Mindenkinek te vagy a kedvence…
– Féltékeny vagy, Falco? – Gabi rá sem hederített,
miközben felállt a teljes káosz közepette. – Nem kellene – mondta. – Nem
mindenkinek lehetnek ilyen zseniális képességei, mint nekem. Nagy kár lenne
értem, nem gondoljátok? – Megindult Magath hadnagy felé, és menet közben
megmarkolta a csillagos karszalagját, mintha le akarná tépni.
Nagy
kár? A fenéket! Falco mégis remegett az idegességtől.
– Magath hadnagy! – Gabi megszólította a vezetőjüket.
– Engedélyt kérek, hogy levegyem magamról a karszalagomat!
Hogy
az a… Falco szeme elkerekedett.
– Ez a lány…
– Tudjuk – sóhajtott Udo. – Nem normális.
– Igen, de… – Falco felnyögött, a lüktetés a fejében
elviselhetetlenné vált. Hiába kötözte be Zofia, egyre erősödött, az emlékek
pedig megmagyarázhatatlan masszává folytak össze. Olyan érzés volt, mintha… –
Mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna – mondta ki hirtelen hangosan, mire
Zofia és Udo összenéztek. Mostanság szerették ezt csinálni a jelenlétében, és
úgy vizslatni, mintha attól tartanának, hogy valami komolyabb baja van.
– Te meg miről beszélsz? – A hirtelen beálló csendet
végül Udo törte meg, értetlenül ráncolta a homlokát. – Milyen álom?
– A csata… – Falco újra nyögött. – Miért is vagyunk
itt?
Udo erre eltátotta a száját.
– Ennyire beütötte a fejét? – hüledezett Zofia felé
pördülve. – Lehet, hogy Gabi egyszer az életben ráhibázott? Tényleg megbuggyant?
– Ne legyél nevetséges, Udo! – csattant fel a szőke
lány. – Semmi baja, csak egy kicsit összezavarodott. – Gabi eközben nagyban ecsetelte
a tervét Magath hadnagynak. A gyerekek nem foglalkoztak vele; Zofia összefonta
a karját, és szemlátomást uralkodott magán, hogy ne mutassa ki az aggodalmát
Falco iránt. – Falco – mondta ki a nevét óvatosan –, egészen pontosan mire
emlékszel? Ha arra nem, hogy hogy kerültél a csata kellős közepébe. – Szelíden
beszélt, Falco ösztönösen meg akart neki nyílni.
– Hát… – vakarta meg a fejét. – Egyszer csak „BUMM!”, felébredtem. És ott volt az a
madár is… meg az a fiú – motyogta. – És az a lány… vagy nő? – bizonytalanodott
el. – És az álmokról beszélgettünk, és…
– Kész. – Udo elborzadva szakította félbe. – Ez
tényleg meggárgyult, Zofia. Nincs mit tenni. Senki sem segíthet rajta.
– Milyen fiú? – Zofia nem adta fel, tovább
kérdezgette. – Hogy nézett ki? Na és a nő? Mire emlékszel?
– Én… Nem tudom – suttogta Falco ijedten. – M-mindegy…
K-kicsit… összezavarodtam.
– Összezavarodtál? – Udo a fejét fogta. – Nem kicsit
zavarodtál össze, Falco!
Falco az ajkába harapott.
– Sajnálom – mondta halkan. Távolabb diadalmas
kurjantás hallatszott, Gabi leszedte magáról a karszalagját, sőt teljesen
levetette az egyenruháját. Alig maradt rajta valami, még a haját is
kieresztette. Sötét haja volt, éppolyan színű, mint azé a fiúé az álmában, és
Falco hirtelen azon kapta magát, hogy arra gondol, Gabi tulajdonképpen annak a
fiúnak a szakasztott mása, csupán lányban. – Tényleg megbuggyantam… – motyogta.
– De Gabi is… M-mégis… mire készül?
– Már megint hősködik – jegyezte meg Zofia; a szemét
forgatta, nagyot sóhajtott. – Meg sem lepődöm. Csak a szokásos. Hősként fogják
ünnepelni, mi meg nem tudjuk majd leállítani. Hé, Falco, te meg mire készülsz?
Falco előrerohant.
– Ez is megőrült – hallotta még Udo hangját, aztán
semmi másra nem koncentrált, csak a fegyverek ropogására. Szedte apró lábát,
végigfutott az árokban, odaverekedte magát Magath hadnagyhoz és a bátyjához.
Colt sokkoltan ölelte magához.
– Jól vagy? – kérdezte gyorsan. – Nem szédülsz?
– Hova ment Gabi? – Falcót nem érdekelte az állapota,
egyedül Gabival törődött. – Mit csinál már megint, miért vette a karszalagját?
Magath hadnagy… kérem, válaszoljon.
– Már miért kéne válaszolnom neked, fiú? – pillantott
le rá a hadnagy szigorúan. – Miért kéne bármit is mondanom egy hozzád hasonló
eldiai söpredéknek?
– Falco, elhallgass! – Colt rémült szemeket
meresztett. – Mi ütött beléd? Ennyire beütötted a fejed?
– A fejem… – Falco felnyögött. – Olyan volt, mintha
egy nagyon hosszú álmot láttam volna.
Colt elszörnyedt.
– Kérem, ne vegye figyelembe, amit mond, Magath
hadnagy! Láthatja, hogy nincs jól! Megsebesült!
– Hogy került oda? – ráncolta a homlokát Magath. – Itt
kellett volna lennie az árokban a többi kölyökkel.
– Tudja, milyen az öcsém… – Colt megpróbálkozott egy
bátortalan mosolyféleséggel. – Gondolom, szerette volna túlszárnyalni Gabit,
csak majdnem rosszul végződött. Kérem, inkább koncentráljunk Gabira! Nézze! A
terve talán működhet!
Gabi terve valóban működött: megjátszotta a
gyámoltalan kislány szerepét, amikor meg azok a rohadékok ráharaptak a csalira,
eldobta a kézigránátot. Miközben minden lángra lobbant, és kis híján végeztek
vele, meg persze Falcóval, aki egyszerűen nem tudott uralkodni magán, s Colt
kiáltásával nem törődve a lány után rohant, a semmiből Galliard óriásalakja
tűnt fel, a Marcangoló. Ő mentette
meg az életüket.
Ünnepelt hősként térhettek vissza Liberióba. A vonatút
alatt Coltot leitatták, Falco pedig kis híján szívrohamot kapott, amikor Gabi
unokatestvérével, Reinerral keveredett szóváltásba. A fiú szerencsésen megúszta
a Paradis szigeten töltött kalandot, de a többi óriáserő nélkül tért vissza. Ha
nem hozta volna magával azt a lányt, Ymirt, aki korábban elragadta az erőt
Marcel Galliardtól, és nem szivárogtatott volna ki szigorúan titkos információkat
a szigetről a kormánynak, bizonyosan kiláncolva végezte volna. Csak ezért nem
bántották, meg azért sem, mert csupán két éve maradt hátra. Két év után…
Átöröklöm
tőle – határozta el Falco. Mr. Braun szavai kattogtak a
fejében, ahogy elindultak hazafelé. Követte a tömeget, hallgatta Colt
nyavalygását a másnap miatt, és közben végig arra gondolt, mennyire furcsán
viselkedett vele Mr. Braun. Előbb árulással vádolta, csak azért, mert
előhozakodott vele, hogy Gabi akkor huszonhét éves korára meg fog halni, ha
átörökli a Páncélos Óriást Mr. Braun után, aztán meg követelte, hogy tegye meg
Gabi helyett. Arra kérte, hogy mentse meg Gabit… a sötét, kegyetlen jövőtől,
ami rájuk várt.
Igen
ám, de…
A pillantása a szüleire siklott, az anyja
könnyáztatta, büszke arcára, az apja sugárzó, dicsekvő mosolyára. Négy éve
álltak háborúban, négy év után végre Marley győzelmével tudott véget érni a
küzdelem, s ezt a győzelmet részben Gabinak köszönhették. Meg annak, hogy mind
a nyolcszáz katona készen állt rá, hogy bármelyik percben az életét áldozza.
Hogy százával zúdultak alá az égből eldiai emberek, akiket óriásokká
változtatott Zeke emberi alakjának egyetlen üvöltésével.
– Hála az égnek, hogy jól vagytok! – zárta az anyja a
karjába. Az apjuk Coltot faggatta, nem tetszett neki a fiú nyúzott képe. Colt
persze hallgatott. El kellett volna dicsekednie, hogy hagyta, hogy Pieck
leitassa? És hogy az egész vonat hallhatta az ordítását, meg azt, hogy Gabit
éljenzi, és Eldia királynőjévé kiáltja ki? Nyilván nem.
A szüleit így sem tudta teljesen átverni. Az apjuk
támaszt nyújtott neki, az anyjuk újabb meg újabb könnyeket hullatott.
– Hm? – Falco meglepetten figyelt fel Koslow hangjára.
A férfi marleyi volt, jobb karját fel kellett kötni, mert megsérült a csatában.
Éppen egy csapat katonát bámult, akik egytől-egyig sebesültek voltak,
zavarodottak és rettegtek. Mutatta, merre jöjjenek, és arra ösztökélte őket,
hogy szedjék a lábukat.
Falco maga sem értette, miért mozdult. Azon kapta
magát, hogy odamotyogta a szüleinek, hogy „Rögtön
jövök!”, és hagyta, hogy a lába a sebesült katonákhoz vigye. Néhányan a
földön kötöttek ki Koslow „kedveskedésének” köszönhetően, és az egyikük, az,
amelyik még a lábát is elvesztette, csupán térdelt mozdulatlanul épségben
maradt lábával, sötétbarna haja az arcába hullott.
– Jól vagy? – Falco aggódva hajolt fölé. – Nyugodj
meg, jó? – És ekkor meglátta. A
karszalag, gondolta. Az nem stimmel.
– Fordítva van a karszalagod – jegyezte meg, és ahogy leutánozta a férfit,
maga is térdre ereszkedve, nekilátott, hogy óvatosan áthúzza a jobb karjáról a
bal karjára, oda, ahová való volt. A sebesült tűrte, a szemét kötés fedte.
– Köszönöm… – súgta halkan, és egyetlen hosszú perc
erejéig Falcóra villantotta a tekintetét. Olyan volt a szeme színe, akár az
óceáné: se nem teljesen kék, se nem teljesen zöld, a kettő különös, igéző
elegye. Olyan, mint az álombeli fiúé.
Falco szíve kihagyott egy üteme.
– M-maga az? – suttogta döbbenten, mire a férfi az
ajkához emelte az ujját.
– Sssss. Ne itt.
Falco nyelt egyet.
– De hát…
– Ssss, Falco – mormolta a férfi. – Ne itt.
Falco ismerte ezt a hangot, és ismerte a hanghoz
tartozó arcot is. A zavaros, hosszú álmai során ott szerepelt ez a férfi is. Az
álmokban, amik egy sötét hajú, csinos arcú lánnyal kezdődtek, aki pillanatról
pillanatra vált valaki mássá: egy magas, szőke, hullámos hajú nővé. Örvénylett
a szeme, nőiesedett a teste, és a neve összemosódott Falco képzeltében. Frieda lett volna? Vagy valaki más? Ymir
Fritz? Egyáltalán… ki az a Frieda,
hol, kitől hallotta ezt a nevet?
Ahogy megérintette a férfit, mintha aranysárga fény
cikázott volna végig a testükön, köréjük fonódott. Falco szeme tágra nyílt, és
hirtelen… nagyon hirtelen elkezdett emlékezni azokra a zavaros álmokra,
elkezdett visszaemlékezni magukra a beszélgetésekre. Az első beszélgetésre, az
első olyan álomra, amiből sikoltva ébredt.
– M-mi történt? –
nyögte akkor, és a hangja is másabb volt.
– M-mi történt? –
kérdezett vissza ugyanaz a mélyebb hang. –
H-hol vagyok?
–
Ó,
Eren… – nézett rá Frieda-Ymir. Erennek szólította, pedig Falcónak
hívták.
–
Ó,
Falco… – Falco a homlokát ráncolta. Végre
eltalálta a nevem, ujjongott magában. Valamiért úgy érezte, nem kell ezen
annyira fennakadnia.
Frieda-Ymir
így folytatta: – Hát már megint álmodtok? – kérdezte gyengéden. Tőlük kérdezte, Erentől és Falcótól is.
– Falco?
Falco
összezavarodottan, semmit sem értve nyúlt ki a nőért. Ő maga volt Eren. Ő,
Falco Grice, a tizenkét éves fiú, aki azért küzdött, hogy átörökölje a Páncélos
Óriást, egyik percről a másikra Erenné változott.
–
Eren… – Frieda szomorúan mosolygott, miközben ellépett tőlük.
– Be
kell fejezned a küldetésedet… – A halk, túlvilági hangon szólt, a lába
nem érintette a poros földet. Eren – és benne Falco – levegőért kapkodott.
–
Kérlek… – formálták az ajkaik. – Áruld el, mit kell tennem!
–
Meg kell mentened a világot… – suttogta Frieda vagy Ymir.
– A
sötét, kegyetlen jövőtöktől… ami csak rátok vár. S ahhoz, hogy ezt
megtehessétek… Be kell fejeznetek a küldetést. Különben nincs menekvés. Minden
újra meg újra meg fog történni. Ugyanaz a jövő, ugyanazok a hibák, ugyanazok a
tettek… Minden… Örökkön-örökké. A jövőnk… tőletek függ.
– Tőlünk? Ki az a tőlünk?
–
Eren Jaeger… – Frieda vagy Ymir a szívére mutatott,
elérte a fiú (férfi) testében élő Falcót. – És Falco Grice – suttogta. Mindkettőjük nevét úgy
ismerte, mintha nem most találkoztak volna először. Mintha mindig is együtt
lettek volna. Felszólította őket, feladatot tűzött ki nekik, s Falco…
izgatottságot érzett. Erent érezte. –
Találjátok
meg egymást… és mentsétek meg a világot a sötét, kegyetlen jövőtől! A
pusztulástól… és a tízmilliónyi kolosszális vérontásától. Készüljetek, Eren,
Falco, a háború…
Eren
és Falco.
Falco
és Eren.
Ők
ketten voltak, ugyanazt az álmot látták.
Ugyanazt
a jövőt, ugyanazt az emléket.
Minden
ugyanaz volt.
Ők
maguk is egyformák voltak.
„A háború…”,
suttogta Frieda vagy Ymir, és ők egyszerre fejezték be:
– Még csak most kezdődik.
Mikor megrázta a fejét, hogy felocsúdjon, azt vette
észre, hogy bámulják. Még mindig a férfi előtt térdelt, még mindig a karját
fogta, a bőrét érintette, és a férfi volt az, aki őt bámulta fénylő, zöldes-kék
szemével.
– Falco – súgta a nevét. – Tudtam, hogy rád fogok
találni.
Eren Jaeger lassan elmosolyodott.
– Többé
nincs visszaút – jelentette ki, mire Falco kábultan bólintott.
Igen
– gondolta.
Többé nincs…
** * **
– Ha ezt élve megússzuk…
– Maradj már csendben!
– Akkor feleségül veszlek.
Jean megtorpant. Elkerekedett szeme, és döbbenten
fordult Mikasa felé. A lány csak megrántotta a vállát, majd az ujjára pödörte
az egyik hosszú tincsét. Megnőtt a haja. Az elmúlt hónapok során annyit nőtt a
haja, hogy Eren biztosan rászólt volna, hogy vágja le – mégsem vitte rá a
lélek, hogy megtegye. Eren elment, messzire ment, ő pedig hátramaradt. Eren a
maga útját járta, és ő is.
– Jól értettem, hogy… – Jean legyintett egyet, és
óvatosan hátrasandított a válla fölött. A két idióta, akik egész úton azon
vitatkoztak, hogy ki miatt keveredtek ebbe a balhéba, most kerülte egymás
tekintetét; arcuk zavartságtól és csipetnyi izgalomtól piroslott. – Eh. – Jean
nagyot sóhajtott. – Ugye tudjátok – kezdte –, hogy igazán nincs időnk
ilyesmivel foglalkozni? Kész szerencse, hogy nem fogtak el minket! Mégis hol
akarnátok egybekelni?
– Úgy értettem, ha vége háborúnak! – morogta Connie vörösen.
– Természetesen csak azután tudnám feleségül venni ezt az idiótát.
– Mintha hozzá akarnék menni egy idiótához! – húzta
fel az orrát Sasha. A szeme azért boldogan csillogott, a mosolya az ajkán pedig
sugárzott. Jean újból legyintett. Szemlátomást egyáltalán nem tudta követni
őket, és Mikasa nem csodálta érte: Eren, Farlan meg a törpe távoztával az
események drasztikus fordulatot vettek, és amikor híre ment, hogy a Nőstény meg
a Kolosszális Óriás elszabadultak, Rod Reiss elfogató parancsot adott a belső
osztagnak. A balfácánokból álló Katonai Rendőrségnek az a fele, akik még
konyítottak is valamennyit az üldözéshez, vad hajszába kezdtek.
– Ha így folytatjuk, alaposan megszívtuk – fintorodott
el Jean. – Persze követnünk kell Erwin parancsnok tervét. Talán még valami jó
is kisülhet belőle… Ha tényleg mindannyian élve megússzuk ezt az újabb mókát.
– Nem szeretem a gondolatát, hogy különváltunk a
többiektől – borzongott meg Sasha. – Mi a garancia rá, hogy sikerül nekünk is
eljutni Shiganshinába?
– Tudod jól, hogy nem kockáztathattunk ekkorát –
mondta Mikasa halkan. – Armin és Annie élete veszélyben forgott volna, ha
továbbra is a fővárosban maradnak. Az egyetlen dolog, amit tehettünk, hogy
csalinak használva magunkat, eltereltük a Katonai Rendőrség, elsősorban pedig Torokmetsző
Kenny Ackerman figyelmét róluk. Így ők legalább kijuthattak.
– De vajon mi garantálja, hogy a mi oldalunkon állnak?
– A pír Connie arcáról a nyakára kúszott. Idegesnek tűnt, az ajkába harapott.
Mikasa szeme összeszűkült.
– A mi oldalunkon állnak! – jelentette ki nyersen. –
Ne kérdőjelezd meg a hűségüket!
– Csigavér, Mikasa – sietett a megnyugtatására rögtön
Jean. – Mi nem ismerjük úgy őket, ahogy te. Csak nemrégiben kezdtünk jóban
lenni, bár… – Elvékonyodott a hangja, a tekintete pedig elsötétedett. – Annie esetében ez nem tudom, mennyire
igaz… Az a lány tipikusan magányos farkas, kész csoda, hogy Arminnal ennyire
összebarátkoztak.
– Mindketten át tudnak változni óriássá! – csacsogott
Sasha izgatottan. – Ez nyilván összehozza az embert!
– Vagy óriást – kontrázott rá Connie. – Attól függ,
honnan nézzük.
– Ó, fogjátok már be! – Jean újra rájuk piszegett.
Nagyon komolyan vette a dolgát, hogy a csapat irányítójává váljon, Mikasa pedig
kegyesen hagyta neki. Szükségük volt egy vezetőre, és annak mindenképpen a
Felderítő Egység egyik megbízható tagjának kellett lennie; Mikasa nem tartozott
azok közé, akikre ráillett ez a jelző, pont az Erenhez fűződő kapcsolata miatt,
ezért nem szólt semmit, amikor Jean magához ragadta ezt a pozíciót. Valakinek
mindenképpen meg kellett ezt tenni, főleg most, hogy csak magukra számíthattak.
A Felderítő Egység úgy-ahogy megsemmisült, Rod Reiss
elrendelte a feloszlatásukat. Erwin parancsnokot bitófára akarták küldeni, ám
az utolsó pillanatban elkerülte a hurkot a nyaka köré. A szervezet feloszlott,
ki-ki ment a maga dolgára. Azok, akik ízig-vérig hűségesek voltak Erwinhez és a
Szabadság Szárnyaihoz, azok a maradás
mellett döntöttek. Azon kevesek együtt próbálták elkerülni az elfogatásukat.
Mikasát nem érdekelte a Felderítő Egység sorsa.
Persze, megértette újdonsült barátainak helyzetét: gyakorlatilag most ugyanúgy
működtek, mint a Titánok, engedély
nélkül, a törvény ellen dolgozva. Elvesztették az életcéljukat, és nem tudták,
mi várhat rájuk. Őket semmi sem vezérelte, nem úgy, mint őt. Számára csak az
számított, hogy újra láthassa Erent.
– Rod Reiss tudja, hogy ebből nem jöhet ki jól –
mondta halkan Jeannak. – Semmilyen óriáserő nincs a birtokában, csak lehetőség,
hogy valakit óriássá változtasson és megetesse vele valamelyik barátunkat. Ha
minden jól alakul, zökkenőmentes utunk lesz Shiganshinába. Eljutunk a pincében,
fényt derítünk a titokra, és aztán… átszeljük az óceánt, hogy hazahozzuk a
barátainkat.
– Mintha ez olyan egyszerű lenne! – Jean a fejét vakarta.
– Egyelőre szokom a gondolatot, hogy léteznek emberek, akik óriássá tudnak
változni, és hogy a falakon túl… élnek még mások is az óriásokon kívül. Kész
őrület ez az egész! És egyáltalán mi a csuda lehet annak az eszelős doktornak a
pincéjében?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Mikasa. – De ha
eljutunk, kiderítjük.
Jean tűnődő arcot vágott.
– Vajon mit csinálhat most Eren és Levi hadnagy? –
mormolta a kérdést, miközben mindannyian meglapultak. Az utcákat fegyveres őrök
járták, sem a háztetőkön, sem a sikátorokban nem lehettek biztonságban.
Marco, akit azért küldtek, hogy intézkedjen valamit a
kijutásukon, a nyakát behúzva vágódott le melléjük.
– Lefizettem az egyik katonát a Helyőrségből –
lihegte. – Ha minden jól alakul, átjuthatunk a falon.
– Ha minden
jól alakul – hangsúlyozta Connie gúnyosan, mire Sasha azonnal rákontrázott:
– Nem tetszik ez nekem.
– Nem tetszik, hogy ennyire kevesen vagyunk –
bólintott Connie. – Az meg végképp nem tetszik, hogy különváltunk a többiektől.
– Sehogy sem jó – bólogatott Sasha.
– Ne keltsetek pánikot – mordult rájuk Jean. – Armin
és Annie nemcsak kettesben mentek Shiganshinába, velük tartott Hanji
osztagvezető, valamint Levi hadnagy osztagából is az itt maradt tagok, és akkor
még nem említettük, hogy tőlünk is mentek kísérőnek. Reiner például. Benne
megbízhatunk.
– Ja, tényleg! – csillant fel Connie szeme. – Reiner
is velük ment!
– Igen.
– Igen… – suttogta Mikasa is, és a levélre gondolt,
ami sosem jutott el egyes felderítők kezébe. A levél tartalmára, amiről csak
néhány beavatott tudott, és Reiner valódi személyiségéről. A Páncélos Óriás is Shiganshinába tartott. Azóta
gyanúsan nem hallottak semmit sem a társaikról.
Ez
így nem jó – gondolta. Mihamarabb el kell jutnunk nekünk is…
Valamiért úgy érezte, már így is elkéstek.
** * **
Falco értelmes
kölyök volt, ahogyan Levi fogalmazott, miután Eren beszámolt neki a
találkozásukról. Saját szemével később tudott csak megbizonyosodni, mikor a
gyerek önszántából jött el hozzájuk; bátortalanul nyomta le a kilincset, és
mikor feltárult a sötét szoba, alig riadt meg, hogy Erenen kívül mást is ott
talált.
Eren a visszanövesztett lábát nézte, miközben a
kölyökre várt; tudta, hogy Levi is hozzá hasonlóan azt bámulja. Már eltűnt az
ütés nyoma, ám a sajgást még mindig érezte. Levi nem kímélte, mikor rájött,
hogy mégiscsak levágta a lábát, utána meg nagyon sokáig egy szót sem szólt
hozzá. Még most sem rajongott a gondolatért, ezért Eren igyekezett kerülni ezt
a témát. Nem szeretett veszekedni, és valahogy elfogyott a türelme is.
– Gondolod, hogy túl messzire merészkedtem? – tűnődött
el. – Talán nem kellene ezt tennem?
– Kedveled a kölyköt, mi? – Levi rápillantott; úgy
olvasott belőle, akár egy nyitott könyvből. – Nem akarod, hogy baja essen.
– Igen – vallotta be szomorkásan. – Én… senkit sem
akarok veszélybe sodorni, közben viszont pont azt teszem, ráadásul a falakon
belül uralkodó helyzet sem vigasztal. Valami közeledik, valami, ami nagyon
rossz, és én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja.
– Annyiszor áttárgyaltuk már, Eren. – Levi a szemét
forgatta. – A kölyök bármikor ideérhet, és téged ismerve akkor is ezt fogjuk
beszélni. Ha nyolcezerszer is elmondod, akkor sem lesz másképp. Az egész csak
akkor érhet véget, ha teszel valamit
ellene, valamit, amiről nem vagy
hajlandó beszélni, ahhoz pedig, hogy ezt megtedd, az kell, hogy mindannyian
összefogjatok. A napnál is világosabb, ne ragozzuk többet.
– Ahogy akarod. – Eren nyelt egyet. Legalább
túljutottak rajta, és Levi nem akarta ököllel kiszedni belőle az igazságot. Szép is a szerelem, gondolta, és ahogy
ezt kimondta magában, érezte, hogy az arcába szökött a vér. Szerelem, mi? Az orra alá hümmögött,
összeszorította a szemét. Félig elfordult Levitól. Ha olyan egyszerű is lenne egy ilyen világban szeretni… Ha megengednék,
hogy… Az ajkába harapott, elfojtotta az ostoba gondolatait.
Arra eszmélt fel, hogy Levi az arcára simította az
ujjait; előtte térdelt, közel húzta magához. A szájuk összepréselődött, Eren
pedig az ajkára sóhajtotta a vágyát. Néhány hónappal ezelőtt még Minával próbálta
elképzelni az életét, a Titánok tagjaként segítette az ördögökként
megbélyegzett falakon belüli lakosokat, borsot törve a rangosabb személyek orra
alá, aztán elfogták, lehullt a lepel a kilétéről, és valahogy minden más lett.
A Mária falat áttörték, emberek százai vesztek oda, valamennyiük halála az ő
lelkén száradt. És mégis miért? Mert ostobán hitt valamiben, ami hazugság volt.
Amiről tudta jól, hogy hazugság volt, mégis ki akart törni a falak ketrecéből.
Szabadságra vágyott, és azt hitte, csak így érheti el.
Milyen
ostoba is voltam – rándult meg az arca. Levinak döntötte a
homlokát, a férfi izmos karja a dereka köré fonódott. Lehúzta a székről, Eren
pedig majdnem nevetett, ahogy nekidőlt. A földön kötöttek ki, pont úgy
viselkedtek, mint a kiskamaszok, akik életükben először estek szerelembe.
– Rendet kell tennem a falakon belül is – mormolta. –
Úgy érzem, magukra hagytuk őket.
– Azzal, hogy átszeltük az óceánt? – Levi felhúzta a
szemöldökét. – Inkább lassan felnyitjuk a szemüket. Paradist teljesen
kiszolgáltattuk Rod Reissnek meg Kennynek. Ők semmit sem értenek és semmit sem
tudnak tenni a lakókért.
– Egészen addig, míg óriáserőre nem tesznek szert. –
Eren megborzongott, tarkóján felborzolódtak a pihék; Levi az inge alá
csúsztatta a kezét, ujjai végigsiklottak meztelen hasfalán, égető forróságot
hozva maga után. A borzongást részben ez, részben pedig az okozta, hogy Rodra
gondolt. Az az ostoba, naiv Rod… Majdnem elvesztették Armint miatta.
– Ha hihetünk Hanjinak, nem kell aggódnod emiatt. Már
réges-rég a falakon túl vannak a barátaid, ami pedig a Páncélos és a Nőstény
Óriást illeti… Nem érdekel, hogy cimborák vagytok, Eren… – Levi keze, amelyik
nem Eren hasán időzött, ökölbe szorult, az arca jól láthatóan elsötétült. Harag
lobbant a szemében, a hangján is érződött. – Keservesen meg fognak fizetni
azért, amit Hanjival tettek.
Reiner, Armin és Annie egy kisebb csoport kíséretében
jutott el Shiganshinába. Hanji beszámolója alapján Annie vállalta, hogy betömi
a Mária falba ütött lyukat, de az akció kudarcba fulladt, mikor Reiner felfedte
a kilétét, és Annie-val egyetemben rájuk támadt. Hiába változott át Armin
azonnal egy hatvan méteres óriássá, a Nőstény és a Páncélos kombójához képest
túl lassan mozgott.
Eren még most sem akarta elhinni, hogy az események
ennyire kicsúsztak az irányításuk alól. Mi a fene üthetett például Annie-ba?
Mindeddig úgy tűnt, elkötelezte magát mellettük. Hogy Erenhez hasonlóan észhez
tért! Arról nem volt szó, hogy az utolsó pillanatban hátba szúrja őket, majd
Reinerral együtt kereket oldjon! Ami pedig a leginkább aggasztotta, hogy Annie Armint is magával vitte, miután
mészárlásba csapott Shiganshinában. A felderítők a biztonságos Rózsa falon túl
ragadtak egy óriásoktól hemzsegő vidéken. Nem mehettek vissza a falak mögé, de
nagyon nem is tudtak mozogni óriáserő nélkül. Az alagútban rekedtek, amit
Erenék is használtak, és mivel nem tudták, mire számíthatnak az óceánon túl,
Hanjit küldték előre, hogy puhatolózzon.
Eren nem várta meg őket. Amint értesült a
történtekről, akcióba lendült.
Ha
Reiner és Annie nem hajlandóak segíteni – húzta el a száját
–, akkor mindennek vége. Ha belegondolok,
hogy lehet, Armint… – Armint nem falhatták fel! Porco Galliard volt az élő
bizonyíték, mit tettek Ymirrel, Eren ettől függetlenül reménykedett. Annie kedvelte Armint, és Reiner sem
viselkedett máshogy. Ymir kérte a
halált, még a Historia iránt érzett szerelme sem tántorította el a tettétől.
Armin másmilyen volt. Armin használta a fejét, még a legrosszabb helyzetben is.
– Armin él – suttogta, mire Levi hagyta, hogy a
karjába vesse magát. – Él és virul – folytatta tovább ugyanazon a halk hangon,
minden egyes szót Levi fülébe mormolva. A férfi szorosabban ölelte, és
egyszerűen nem eresztette.
Nyílt az ajtó, pöttöm gyermek dugta be a fejét.
– Mr. Kruger? – szólt bizonytalanul.
Eren felállt, leporolta a nadrágját.
– Itt vagyok! – kiáltotta, és intett egyet. – Gyere,
Falco. Szeretném bemutatni egy nagyon jó barátomat…
Megjegyzés
(kérdés): Ha Reiner a többi óriáserő nélkül tért vissza, Annie
viszont Arminnal együtt lépett le Shiganshinából, na, akkor vajon hol vannak? :)
A következő fejezetből kiderül… :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése