4. fejezet
Hogyan
tovább?
I.
Kruger
– Erős a gyanúm, hogy
miattam ment végbe a lélekcsere. – Eren az ágy szélén gubbasztott- Bepólyált
kézfejét szemlélte, amit próbált úgy tartani, hogy ne hasítson belé a fájdalom,
de csúfondárosan elbukott vele, mert a legkisebb mozgatást nélkülözve is úgy
lüktetett, hogy könny szökött a szemébe. Fájdalmasan sziszegett, mire Levi
hadnagy rávillantotta a tekintetét.
A
férfi egy cseppet sem szánta, sőt közölte vele, hogy a saját ostobaságának
köszönheti a problémáját, amivel persze egy újabbat kreált, mert mikor nagy okosan
megcsonkította a jobbját, elfelejtette, mit fognak mondani azoknak, akik tudtak
Jaeger döbbenetes regenerálódási képességéről.
Mégis
mivel fogják magyarázni, hogy nem gyógyította be a sérülését? Hogy nem tudja
irányítani az erejét? Akkor hogyan bízhatnák rá az emberiség sorsát?
–
Pf, lélekcsere. – Levi felhorkant. – Ha nem a saját szememmel tapasztaltam
volna, hogy Eren Jaeger egyik napról a másikra mindent elfelejtett, és teljesen
úgy viselkedik, mintha egy másik személy lenne, nem hinném el, hogy létezik
ilyesmi.
–
Hát… Ezzel nincs egyedül – morogta Eren. – Néha még most is azt hiszem, hogy
odaát vagyok, csak tudod… mármint tudja, meghaltam.
–
Igazán eldönthetnéd, hogy akarsz szólítani. – Levi ezt már szórakozottan
jegyezte meg, szeméből sütött, mennyire jól mulat Eren szerencsétlen
próbálkozásain. Hiába, a férfi annyira kortalannak látszott, hogy Eren
egyszerűen nem tudta lemagázni. Állítólag a harmincas éveinek az elejében járt,
de Eren szentül hitte, hogy ezzel a hazugsággal csak a tinédzserlányokat
áltatják, hogy ne zúgjon belé minden második lány. Egy óriásoktól hemzsegő
világban, ahol minden egyes nap a túlélésért küzdöttek, aligha maradt idő olyan
jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, mint a szerelem vagy a házasság. Akik
családot alapítottak, azok lemondtak róla, hogy részt vegyenek a háborúban.
Azok nem felderítőnek álltak. Egyszerűen nem lett volna tisztességes a másik
féllel szemben, ha havonta vásárra vitték volna a bőrüket, hogy aztán
óriáscsemegeként végezzék.
–
Nézze, mármint nézd. Ó, a picsába! – káromkodott, majd belepirult. – Elnézést –
szabadkozott szégyentől pirosló arccal –, én nem szoktam… – Elhallgatott, a
szeme pedig tágra nyílt. A halk, mormogó hang, ami betöltötte a szobát, majdnem
úgy hangzott, mintha nevetés lett volna. Mikor jobban megnézte magának a
férfit, az viszont szoborrá dermedve ült a székében, és kifejezéstelenül bámult
rá. Eren csak képzelődött. – Nem fontos – motyogta. – Tehát a lélekcsere – vett
egy mély levegőt – miattam kellett történjen, nem Jaeger miatt. Jaeger csak
sétált, amikor hirtelen összeesett. Vannak ötleteim. Nem tudom, ez a világ
mennyire ismeri ezeket a fogalmakat, úgyhogy lehet, egy kicsit bonyolultan fog
hangzani elsőre, de megpróbálom összefoglalni, hogy miket tudott.
–
Doppelgänger? – ízlelgette Levi a
kifejezést, miután Eren befejezte a teóriának ismertetését. – Egyfajta…
hasonmás? Valaki, aki megszólalásig hasonlít a másikra? – Eren saját magára,
majd Kiyomira és Mikasára gondolt.
– Igen – felelte. – Jól érti, uram.
– Hm. Nekem is van egy? – tűnődött el.
Eren az ajkába harapott.
– Nem tudom – mondta végül őszintén. – Az én
világomban mi sosem találkoztunk. – Ha
igen, arra emlékeznék.
– Értem. – Levi előredőlt, a térdén támasztotta meg
a könyökét, a tenyerében meg az arcát. Kíváncsiság ragyogott a tekintetéből, és
Eren most egyértelműen kéknek látta azt. Sötétkéknek, nem szürkéskéknek. – És
úgy gondolod, a lelketek kapaszkodhatott egymásba.
– Az enyém legalábbis. – Eren megdörgölte az arcát,
majd megvakarta a tarkóját. Idegesen fészkelődött ültében, és legszívesebben
felhúzta volna a térdét, hogy átkarolja azt, sebesült kezét viszont nem tudta
volna úgy tartani, hogy ne erősítse fel még jobban a fájdalmat, így végül
letett róla. – Van egy olyan sejtésem, hogy abban a pillanatban, amikor a
baleset bekövetkezett, meghaltam. A
lelkem csak ezért szakadhatott ki a testemből… és hirtelen belekapaszkodott az
egyetlen testbe, ami élt és lélegzett még a világon: Jaegerébe. Kitúrtam őt a
helyéről, és átküldtem a saját testembe, ami meg életben maradhatott, mert
Jaeger képes óriássá változni, meg persze regenerálni magát. Őrültség, mi?
– Őrült egy elképzelés – adott igazat Levi –, de nem
biztos, hogy nem így történt. Hogy pontosan miért történt mindez… valószínűleg
azért, hogy életben maradj. Nem vagyok benne biztos, hogy meghaltál odaát, de
az alapján, amit elmondtál, bizonyosan úgy végezted volna, ha nem lett volna
Jaeger. Aki remélhetőleg él és virul a testedben – tette hozzá gyorsan. Nem
tetszett neki a gondolat, hogy Jaeger esetleg nincs többé, Eren pedig osztotta
az álláspontját: Eren Jaegernek élnie
kellett. Egy óriás-alakváltó fiúról beszéltek, persze, hogy nem esett semmi
baja!
– Csak azt nem tudom, hogy tudjuk visszacserélni a
testünket. Mint látható, egy újabb halálos baleset nem lenne feltétlenül
szerencsés választás, hiszen… nem gyógyulok. Ez a test csupán egy porhüvely,
amit az én lelkem tart életben, nem Jaegeré. Én… nem tudok gyógyulni, nem tudok
óriássá változni. Ha itt maradok és leélem Jaeger életét helyette, az emberiség
sosem fog felszabadulni. Sosem fogjuk megtudni a pince titkát, sosem tudjuk
visszaszerezni a Mária falat. Ugyanolyan átlagos fiú lennék, mint a barátaim,
annyi különbséggel, hogy még ahhoz sincs tehetségem, hogy a manőverfelszerelést
használjam.
– Vannak, akik egyszerűen nem arra születtek, hogy
katonák legyenek. – Levi nem szépített, nem hazudott, csak a színtiszta igazat
mondta. Nem hímzett csipkét, hogy Eren finom kis lelkivilágával törődjön,
kegyetlenül az arcába mondta a valóságot, ráadásul annyira kíméletlen, közömbös
hangszínt megütve, hogy Eren pofoncsapásként élte meg. Megrándult a szája
széle, nehezen nyomta csak el a fintorát.
– Igen – suttogta csendesen –, vannak, akiknek a
földön kell maradniuk.
Nem tudnak
hőssé válni, bárhogyan is próbálkoznak. Még ha az életüket is adják érte…
Levi úgy tűnt, még mindig nem vette a lapot.
– Semmiféleképpen nem maradhatsz ebben a testben.
Egészen mostanáig semmit sem tudtunk az óriásokról, erre végre jött valaki, még
ha csak egy tizenöt éves kiskölyök, akinek ott van még a tojáshéj a szaros
seggén, aki elkezdte felnyitni a szemünket. Ezalatt a néhány hét alatt sokkal
többet tudtunk meg azokról az ostoba, undorító szörnyetegekről, mint az elmúlt
száz év alatt. Fel tudod ezt fogni, Eren?
– Felfogtam. – Eren megacélozta a szívét, a válláról
leperegtek a kemény, őszinte szavak. – Higgye el, mindenkinél jobban akarom,
hogy visszacserélődjünk. Nem maradhatok ebben a világban. Ahogy Jaegernek
feladata van, úgy nekem is van egy küldetésem, amit be kell fejeznem. Csak így
menthetem meg… a saját világomat.
– Nocsak. – Levi meglepetten horkant. – Mégiscsak az
emberiség megmentője lennél, csak a magad szerencsétlen módján? – Gunyoros
megjegyzésnek látszott, valószínűleg annak is szánta. Erennek nagyon kellett
uralkodnia, hogy ne jöjjön ki a sodrából.
– Nem tök mindegy? – kérdezett vissza, és magában
gratulált magának, amiért megőrizte a hidegvérét. Ebben is különbözött
Jaegertől. Az a srác mindenen felkapta a vizet, és nehezen tudott szót fogadni.
– Semmi köze ehhez a világhoz, úgyhogy… Ez az én problémám.
Vissza kell
jutnom. Mindegy, milyen áron, de vissza kell jutnom.
– És hogyan kívánod megoldani?
– Hát…
– Ugye-ugye? – Levi ajkán önelégült mosoly jelent
meg. – Ez pedig már az én problémám is. Az a kölyök, akit csak úgy elragadtál,
az én felelősségem. Amíg pedig itt vagy, ebben a testben, a kölyöknek a
testében, te is az én felelősségem vagy, Eren Kruger. Ezt remélem, jól az eszedbe
vésted.
– Ja – dörmögte Eren sötéten. – Felvésve, nem kell
aggódni.
Levi bólintott, majd nagyot sóhajtott. Gondterhelten
ráncolta a homlokát, és Eren még sosem látott ehhez hasonlót rajta. Mindeddig
annyira magabiztosan viselkedett… annyira éreztette a felsőbbrendűségét, hogy
furcsa volt belegondolni, hogy valójában ő is éppolyan esendő, mint Eren. Az
emberiség legerősebb katonájaként emlegették, de nem volt halhatatlan. Nem volt
Isten, minden titkok tudója.
– Megígértem, hogy megvédelek, Eren. Pontosabban
Jaegert, de amíg itt vagy, addig téged… azonban nem vagyok benne biztos, hogy
sokáig titokban tarthatjuk, hogy valami nincs rendjén. Látni fogják a
kézfejedet, és az az idióta négyszemű tudni fogja, hogy nem sikerült
regenerálódnod. Tologathatjuk egy ideig, ám nem az örökkévalóságig: híre fog
menni a Felderítő Egységben, hogy a fiú, akiről azt hittük, az emberiség
reményévé fog válni, valójában képtelen rá. Hogy amit Trostban láttak és
tapasztaltak, nem fordul elő többször. Akkor vajon mit teszünk majd? Hogyan fog
reagálni rá… Zackly? Vagy esetleg maga Fritz király?
Eren az ajkát rágcsálta.
– Nem azt mondta, hogy ne hangoztassuk? – kérdezte
bizonytalanul.
– Igen, de vannak, akik előtt nem titkolózhatunk.
Oh.
– Hanji –
nyögte, mire Levi egyetértően ismételte.
– Hanji. Ő
rá fog jönni.
– És talán lesz ötlete is – gondolkodott Eren
hangosan. – Ő amolyan… őrült tudósféleség, nem?
Levi megvonta a vállát.
– Ha te mondod.
Eren elmosolyodott.
– És…
– És még Erwinnek is elmondjuk – folytatta a férfi.
– Csak mi tudhatunk róla, megértetted? A kis barátaidnak egy szót sem, még a
különleges osztagom sem tudhat róla. Valaki megölte Hanji két kísérleti
példányát. Nagy a gyanúnk, hogy egy kis patkány megtalálta a módját, hogy
beférkőzzön közénk. Ellenőriztük az újoncok felszerelését, azonban senki sem
fogyasztott több gázt a kelleténél. Jelenleg…
– Nem bízhatunk senkiben – értette meg Eren. – Mert
nem tudhatjuk, ki az ellenségünk.
– Pontosan – biccentett Levi. – Úgyhogy jobb lenne,
ha befognád a szádat. Nemcsak azt nem tudjuk ugyanis, hogy ki az ellenségünk,
hanem azt sem, hogy mennyi időnk van hátra, míg megmutatja magát. Valami
elkezdődött veled, vagyis Jaegerrel, és félő, hogy az a titokzatos ellenség,
akitől valójában „rettegnünk” kéne – forgatta a szemét gúnyosan –, lassan úgy
dönt, lerántja magáról a leplet.
– Értettem, uram. Ne aggódjon, tudom, mit kell
tennem.
– Akkor jó. – Levi felállt, és az ajtó felé intett.
Letelt az idő, vissza kellett kísérnie Erent a cellájába. – Lehet, hogy nem te
vagy Eren Jaeger… Lehet, hogy te csak Eren
Kruger vagy, de per pillanat rajtad
áll vagy bukik az emberiség jövője.
II.
Jaeger
Kiyomi repülőjegyeket foglalt az interneten.
A repülővel a levegőben utazhattak, az internet meg… Kiyomi „világhálónak” nevezte, Eren azonban nem
értette, miért nem fogtak semmi szemmel láthatót. Mikor rákérdezett, a lány
nagyokat pislogott, majd elnevette magát. Még akkor is rázkódott a válla, mikor
kicsoszogott a konyhába, hogy kávét csináljon maguknak.
Eren hátradőlt a kényelmes bőrfotelban. A karfáját
veregette, még mindig nem akart hinni a szemének. A napok egyre gyorsabban
teltek, Kiyomi naptárt vezetett, minden reggel pirosan átikszelte az
aktuálisat, és amikor pityegett a telefonja, a homlokát ráncolta. Egy „panzióban” voltak, ami leginkább egy
drágább fogadóra emlékeztette Erent,
és úgy kerültek oda, hogy egyik napról a másikra a lány eldöntötte, elutaznak,
hogy Eren „regenerálódjon”. Ez volt a
cenzúrázott verzió, amit Carlának és Shadisnek találtak, valójában azonban
valami egészen mást csináltak.
Kruger valami olyasmibe ütötte bele az orrát, amibe
nem kellett volna. Eren sok mindent megtudott róla, mialatt a szerepét
játszotta. Sokkal könnyebben sikerült elhitetnie a világgal, hogy Kruger, mint
azt eleinte gondolta volna; senki sem kérdőjelezte meg a kilétét, csak
sajnálkoztak, amiért kórházba került, és együtt örültek vele, amiért
kiengedték. Az egyetlen ember, aki teljesen máshogy viselkedett, mint a többi
ember, az Kiyomi volt. Kiyomi Azumabito, Mikasa hasonmása. Állandóan valamiféle
küldetést emlegetett, és az óceán túloldalán levő ellenségről beszélt. Ez a Kruger
valamibe nagyon ügyesen belekeveredett, majd jól otthagyta a francba, hogy most
Eren szenvedjen helyette.
Igazán
köszönöm – gondolta.
Nagyon… hogy is mondjátok? Klassz srác
vagy. Elhúzta a száját, még mindig nem szokta meg ezt a furcsa beszédet.
Mindenre rácsodálkozott: a kicsit ijesztő, de nagyon hasznos technológiára, az
emberekre, azok öltözködési stílusára, az ismeretlen szavakra, a kinti világra.
Autók ezrei száguldottak az utakon – olyan autók, amelyikek egyikében Eren
Kruger is balesetet szenvedett –, vonatok, villamosok, metrók; a föld alatt és
fent a magasban, az égen is közlekedtek. Nem kellett magukat négy fal mögé
zárniuk, szabadon élhettek egy szabad világban.
– Piszok mázlisták – suttogta. – Még így is.
– Hogy mondtad? – kapta fel a fejét Kiyomi. Csak ők
voltak egymásnak Krugerrel. Kruger legjobb barátja, bizalmasa és egyben a
barátnője is volt. Eren megtudta, hogy gyerekkoruk óta ismerték egymást. Kiyomi
és Mikasa története semmiben sem hasonlított egymásra, Eren sokkal inkább saját
magát – vagyis Krugert – helyezte Mikasa szerepébe. Amennyit sikerült
kiderítenie, Kiyomi szülei segítő kezet nyújtottak a Jaeger családnak, amikor
még Kruger kicsi volt. Arra a kérdésre azonban, hogy Erent miért hívták Krugernek,
nem pedig Jaegernek, még mindig nem kapott választ. Valahogy senkinek sem
akaródzott, ráadásul Kiyomi azért is húzta a száját, hogy állítása szerint
tettette a hülyét, és nem volt hajlandó emlékezni a dolgok fontosságára. De
hogyan emlékezzen valami olyasmire, amit meg sem élt? Amit nem is ő csinált?
Az óceánnál derült ki, mekkorát tévedett. Kiyomi
hangja őszintén, egyenesen csengett. Nem használt körmondatokat, azt mondta ki,
ami a fejében járt. Tudta Eren
titkát. Nagyon régóta tudta Eren titkát. Talán attól a perctől fogva tisztában
volt az igazsággal, hogy behívták a kórházba, Eren pedig Mikasa nevén
szólította.
Azóta sem beszéltek róla, így Eren idejét érezte,
hogy most megejtsék.
– Kiyomi. – Mély levegőt vett. A lány felé fordult, aki
időközben visszatért a két bögrével, bennük a gőzölgő, kesernyés itallal,
aminek Eren egyre jobban megszerette az ízét. A csuklójára simította az ujjait,
Kiyomi azonban nem jött zavarba az érintésétől. Éppen ellenkezőleg! Nem is
csillant fel a szemében semmi olyasmi, amiből Eren komolyabbra
következtethetett volna. Kruger barátnőjének nevezte magát, de egyáltalán nem
úgy viselkedett, mint egy „ostoba szerelmes”. – Azt hiszem, beszélnünk kellene
néhány dologról.
– Igen – értett egyet Kiyomi. – Már rég le kellett
volna folytatni egy bizonyos beszélgetést.
– Tudod a titkomat.
A lány bólintott.
– Igen – mondta higgadtan. – Tudom, hogy te nem Eren
Kruger vagy.
Eren nyelt egyet.
– Honnan? Miből jöttél rá?
– Ismerlek. Vagyis ismerem Krugert. Túl régóta
ismerem, egyből átláttam rajtad. Lehet amnéziára fogni, hogy ezt meg azt nem
tudja az ember, de te jóformán az egész világra rácsodálkoztál. Úgy
viselkedtél, mint aki egy teljesen más korból keveredett közénk, és úgy érzem,
ezzel a kijelentéssel nem is állok annyira távol az igazságtól.
Hát nem – ismerte el magában Eren
kelletlenül. Nagyon is jól következtetsz,
Kiyomi.
– Aznap, amikor baleseted volt – Kiyomi halkan
folytatta –, kaptam tőled egy hívást. Nagyon… furcsán viselkedtél. – Eren összeráncolta a homlokát, értetlenül
emelte rá a tekintetét. Kiyomi finoman vállat vont. – Hiába kérdezgettelek –
tárta szét a karját –, csak azt mondtad, jobb, ha nem ártom bele magam még
jobban, és hogy ne aggódjak. És hogyha valami történne veled, ha véletlenül… – Az ajkába harapott, mélyet
sóhajtott. Már a feltételezés is aggasztotta, a kisujja, amit a bögre fülébe
akasztott, árulkodóan remegett. – Ha úgy vesszük, megtörtént, amitől tartottam:
bajod esett. Vagyis Krugernek esett baja. Gondolom, téged nem így hívnak. –
Kiyomi megnedvesítette az ajkát, és kíváncsisággal a szemében sandított a
fiúra. – Hogy szólíthatlak? Mi a neved?
– Eren Jaeger vagyok – felelte Eren. – Bár fogalmam
sincs, mije is vagyok pontosan Krugernek. A baleset pillanatában… Valahogy… –
Nekilátott, hogy elmagyarázza, mi mindent tapasztalt, no meg persze fejtett meg
azóta, hogy felébredt a kórházi ágyban, Eren Kruger testében. Kiyomi szemöldökráncolva
hallgatott, az ajkát szorosan összepréselte. Mikor Eren végül befejezte, csak
sóhajtással reagált. – Kiyomi, én…
– Mindezidáig nem mondtam semmit – szakította félbe
a lány –, mert nem tudtam, bízhatok-e benned, Eren. – Legalább nem szólította Jaegernek. Eren ezt már pozitív
reakcióként könyvelte el. – Igazából most sem tudom eldönteni, hogy mit tegyek,
de…
– Gondolom, mindenki ezt mondaná egy ilyen
helyzetben, de bízhatsz bennem, Kiyomi. A világ, amiről meséltem neked, egy
kegyetlen hely. Kegyetlen, mégis gyönyörű. Látni akarom az ottani óceánt, látni
azokat a helyeket, amik a barátom, Armin könyvében szerepelnek… És ahhoz, hogy
ezt megtehessem, el kell pusztítanom az óriásokat. Egytől-egyig végeznem kell
velük, hogy az emberiség felszabadulhasson.
– De vajon mi vár rátok a falakon túl? – Kiyomi
hangja elgondolkodóvá vált. – Mennyire vagy benne biztos, hogy az igazi
ellenségeid maguk az óriások, nem pedig az olyan képességekkel rendelkező
emberek, mint amilyen te is vagy?
– Semennyire, ezért kell visszafoglalnunk a Mária
falat. Ha ezt megtesszük, el tudok jutni a pincébe. – Hiányzott a kulcs
nyakából, szívesen kapaszkodott volna belé. Az apja megígértette vele, hogy
soha se vegye le, és most mégis megszegte ezt. Az ajkába harapott, de annyira
erősen, hogy vér serkent ki, s hirtelen ősi erőt érzett a vérében zubogni,
sürgetve ösztönözte, szinte kiabálta, hogy változzon át. Sosem érzett még ehhez
foghatót, azóta legalábbis biztosan nem, hogy átkerült ebbe a „modern” világba.
– A pincében – hallotta aztán a saját, suttogó hangját – megtudjuk az
igazságot. Ott minden kiderül.
– Hm. – Kiyomi az orrát fintorította. – Ugye tudod,
hogy más emberek őrültnek nyilvánítanának?
– Talán az is vagyok. – Eren nagyot sóhajtott. –
Nézd, Kiyomi, én…
– De – emelte fel a kezét a lány. – Én nem vagyok más ember.
Eren rábámult.
– Kruger
miatt?
– Pontosan – biccentett. – Kruger…
– Azt ne mondd, hogy felkészített a lélekcserére!
– Nem mondom – ingatta a fejét Kiyomi –, mert akkor
hazudnék, de… Nem tudom, ki vagy, Eren Jaeger, és közben pedig mégis tudom.
Hogy is van ez? – Felnevetett, nem jókedvéből tette. – Kruger – hajolt közelebb Erenhez; megfejthetetlen, borzongtató
hangsúllyal ejtette ki a másik fiú nevét. – Tudod, Kruger szerintem álmodott rólad, Eren. Jóval azelőtt álmodott
rólad, hogy megtörtént volna a baleset. Te nem álmodtál róla?
Kruger?
Eren szeme tágra nyílt.
– Nem – nyögte. – Én… semmire sem emlékszem.
– Szerintem Kruger sem. – Kiyomi sóhajtott egyet. –
Álmában motyogott, balesetről és lelkekről, alig lehetett kivenni a szavait.
Mikor utólag rákérdeztem, csak értetlenül nézett vissza rám. Szerintem már arra
sem emlékszik, hogy valaha is álmodott ilyesmit.
– Te jó ég! – Eren a fejét fogta. – Ez… egyre
komplikáltabb. – Ő is felsóhajtott, próbált nem törődni azzal, hogy majd’
szétrobbant a feje. Hiába gyógyult fel teljesen az autóbalesetéből, az mit sem
változtatott a fejfájásán. Az anyja „migrénnek”
nevezte, és szomorúan simogatta meg az arcát, hogy enyhítse a fájdalmát. Nem
jött be. – Kiyomi – szólította meg a
lányt komolyan –, fogalmam sincs, hogy fogok visszakerülni a saját testembe, a
saját időmbe, úgyhogy amíg itt vagyok, tudnom
kell, Kruger mibe keveredett. Meg
kell bíznod bennem, ahogyan én is megbízok benned, és… el kell mondanod mindent, amit tudsz. Érted, Kiyomi? Mindent! Különben… nem tudom, mire
számítsak.
Kiyomi hallgatott. Annyira sokáig hallgatott, hogy
Eren már felkészült egy újabb monológ megtartására, mikor hirtelen megtörte a
csendet. Letette a kezében tartott bögrét, és a kanapéig csoszogott, hogy
leheveredjen rá.
– Tudod – mondta halkan –, arra is fel kell
készülnöd, hogy lehet, sosem fogsz visszakerülni a saját testedbe.
– Az nem történhet meg! – Eren ökölbe szorította a
kezét. – Nem hagyhatom, hogy a Felderítő Egység nélkülem vívja meg a harcát!
Léteznek emberevő óriások, és léteznek emberek, akik óriásbőrbe bújnak! Érted
ezt, Kiyomi? A kulcs Krugernél van, vissza kell foglalnunk a Mária falat, csak
akkor ismerjük meg az óriások titkát! A pince titkát! Ki kell irtanunk őket, az
összeset! Le kell számolnom a Kolosszális és a Páncélos Óriással! Feltehetőleg
ők is… képesek lehetne erre. Ők is… emberek
lehetnek. Annyi minden van még, amiről nem tudunk, és most egy lépéssel
közelebb kerültünk, hogy megfejtsük őket, és ott van Hanji, ő egy őrült… öhm,
kísérletező, óriáskísérleteket folytatunk, minden egyes nap, és te jó ég,
Kruger valószínűleg nem tud átváltozni, így akkor a kísérletek is abbamaradnak,
és minden kárba megy, amit eddig csináltunk, és…
– Még egy „és” – szakította félbe Kiyomi –, és akkor
nem állok jót magamért. – Felemelte a kezét, Erenben akasztotta a levegőt. –
Csigavér! – szólt lágyan. – Ez is csak egy feltevés volt, de erre is fel kell
készülnünk, hiszen… semmit sem tudunk, nem?
– De azt tudjuk, hogy Kruger álmodott rólam.
Álmodott, de nem emlékezett, ez pedig azt jelenti… hogy én is álmodtam róla? –
Eren nyelt egyet. Mintha felsejlett volna neki valami egy fölé hajoló lányról…
Mikasa? Aztán elvetette a gondolatot. Egy nagyon hosszú álmot látott, bármi
megtörténhetett benne. – Mondd el, Kiyomi – kérte inkább csendesen. – Mondj el
mindent, amit tudnom kell.
Kiyomi hezitált, látszott a szemének csillogásán a
bizonytalansága. Egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Az óceánnál már célozgatott
erre-arra, de azzal valószínűleg csak tesztelte Eren akkori tudását. Eren
márpedig az égegyadta világon semmit sem tudott.
Végül megtört a csend:
– Eren elővigyázatosságból használja a „Kruger” nevet.
– Elővigyázatosságból? – Eren a homlokát ráncolta. –
Tartania kell valamitől? Vagy valakitől?
– Úgy is fogalmazhatunk – mormolta Kiyomi. – Nem
véletlen, hogy nem beszéltek neked Kruger apjáról. Kruger apját Grisha
Jaegernek hívták, de még évekkel ezelőtt elhagyta Krugert meg Carlát.
– Elhagyta? – döbbent meg Eren. Itt is? Miért… apa? Hol vagy? Mit tettél? Mi van a pincében… amit
ennyire titkolsz? – Hogy érted, hogy elhagyta? Milyen elővigyázatosság?
Kiyomi – ragadta meg a lány vékony csuklóját –, mondj el mindent, amit tudsz!
Kérlek!
– Én sem tudok mindent – sietett gyorsan a válasszal
Kiyomi. – Miután Grisha eltűnt, Carla viselkedése nagyon megváltozott. Egyik
napról a másikra bezárkózott, aztán mire észbe kaptunk, repülőjegyet foglalt,
és ideutazott. Megtalálta Shadist, férjhez ment hozzá, aztán jött Callum, majd
Grace. Téged már Eren Krugerként ismertelek meg.
– És mi volt az a… hogy is mondjátok, „duma”, hogy a
szüleid segítő kezet nyújtottak a családomnak? A Jaeger családnak – hangsúlyozta. – Az azután történt, hogy anya és
Shadis összeköltöztek?
– Igen, már Callum és Grace is meg voltak születve.
Azért mondtam akkor Jaeger családot, mert a szüleim Grisha miatt segítettek
anyukádnak. Ekkor hallottam az apádról először. Bevallom, nagyon sokáig azt
hittem, egy Kruger nevű férfi gyereke vagy. Mármint nem te, hanem Kruger.
– Tudom, nehéz ez így. – Eren együtt érző mosolyt
villantott a lányra. – Néha borzasztó nehézséggel jár, hogy megkülönböztessem
magunkat. Kezdem úgy érezni, mintha teljesen összemosódott volna az életünk.
Mintha én… elkezdtem volna Krugerré válni, pedig esküszöm, nem akartam! Én…
tényleg vissza akarok menni! Nem akarom ellopni Kruger életét, és tudom, hogy ő
is így gondolkodik!
– Persze – biccentett Kiyomi. – Nem is feltételeztem
rólad ilyesmit.
Eren szívéről hatalmas kő gördült le.
– Köszönöm! – sóhajtotta. – Tényleg megijedtem.
– Nem szükséges – biztosította Kiyomi egy mosoly
kíséretében. – Kedvellek, Eren Jaeger.
– Az jó, mert én is. Nem érzem úgy, mintha meg
akarnál fojtani.
– Azt kellene tennem? – vonta föl a szemöldökét. –
Az a lány, Mikasa, akivel összetévesztettél először, ezt tette volna?
– Hát… úgy is mondhatjuk… – ismerte el, mire Kiyomi
a szája elé emelte a kezét, abba kuncogott bele.
– Szegénykém! – mosolygott rá. – Nehéz lehetett.
– Hát nem volt könnyű! De ne kanyarodjunk el ennyire
– terelte vissza a beszélgetést az eredeti irányba. – Azt mondtad, az óceán
túloldalán az ellenség vár rám. Ezek szerint… Kruger az óceán túloldalán
született? Azért foglalsz most repülőjegyet, mert…
– Kruger belekezdett valamibe. – Kiyomi megdörgölte
a szemét. – Nem volt hajlandó sokat elárulni belőle, de köze volt az apjához.
Néhány hónappal korábban kapott egy névtelen levelet, és az abban leírtak arra
ösztönözték, hogy dobja félre a Kruger nevét, és kezdjen bele egy őrültségbe.
Elkezdett… a saját feje után menni, és hiába próbáltam megállítani, mindig csak
azt mondta, ne avatkozzak közbe. Aztán amikor a baleset történt… Pont a
legrosszabbkor.
– A baleset… – Eren összeszűkítette a szemét. –
Kruger mit mondott neked pontosan a telefonban? Miért tartott attól, hogy valami
baj éri? Az a baleset…
– Egy szerencsétlen véletlen volt – sóhajtotta
Kiyomi. – Megcsúsztak a kocsi kerekei, aztán nekicsapódtál a szalagkorlátnak.
– De…
– Bár tudnám, mire jött rá Kruger.
– De köze van Grisha eltűnéséhez.
– Ebben biztos vagyok – jelentette ki a lány. – Ez
az egyetlen, amiben tényleg az vagyok.
– Vajon mi lehet az? – tűnődött el rajta Eren
hangosan. – Lehet, hogy itt is van egy pince? Vagy itt a pince titka valami
egészen más? Ez az, amin Kruger annyira dolgozott? Apropó, nem hagyott maga
után valami nyomot? Feljegyzés? Üzenet, bármi?
Kiyomi erre felállt. Szó nélkül lépett a táskájához,
amit a kanapé mellé ejtett, majd feltúrta a zsebeket, és egészen addig
kotorászott, míg elő nem húzott egy könyvet. Eren a homlokát ráncolta, pláne
akkor, amikor előbb a könyv borítóját fejtette le, és magával a könyvvel nem is
foglalkozott. Megfordította a borítót, a borító belsejére pedig mintha valami oda
lett volna ragasztva.
– Az micsoda? – kérdezte Eren kíváncsian. – Egy
festmény?
– Fényképnek hívjuk – magyarázta Kiyomi, miközben
óvatosan leszedte a borítóról. – Ezt nem úgy készítik, ahogy a festményeket.
– Oh.
Még egy különbség.
Még egy olyan dolog, amit Eren nem érthetett.
– Ezt a levél mellé kapta, azután találtam meg, hogy
balesetet szenvedett.
– Oh. – Eren a kezét nyújtotta. – Tehát csak ennyit
hagyott hátra maga után?
Kiyomi bólintott.
– Csak ennyit – suttogta, Eren kezébe csúsztatva a „fényképet”.
– Semmi mást.
Eren nyelt egyet, majd óvatosan megfordította azt. A
fénykép embereket ábrázolt, egészen pontosabban egy családot. Egy elegáns, szőke asszony foglalt helyet egy puha,
kényelmes székben, míg ölében egy gyermeket tartott; mellette egy férfi állt,
egy szakállas, szőke férfi, aki egy csinos, sötét hajú nőt vont magához. A
sötét hajú nő is egy gyermeket fogott, és arcán széles, ragyogó mosoly terült
szét, ahogy a fényképet készítőre nézett.
Erent nem a gyermekek érdekelték, nem is az asszony,
aki ült, nem is az a nő, amelyik állt. A férfi volt a lényeg. A képen szereplő
férfi ugyanis nem Grisha Jaeger volt, hanem valaki, aki egy az egyben úgy
nézett ki, mintha ő lett volna, csak fiatalabb és szőkébb verzióban. Egy férfi,
akit a kép hátulján levő szöveg szerint…
Erennek elakadt a lélegzete.
– Ez… – Felemelte a fejét, döbbenten nézett
Kiyomira. – Ez most…
– Igen – mondta halkan a lány. – Az, aminek látszik.
A képre csak ennyit véstek:
„Neked,
két ezer évvel későbbre…”
Szeretettel,
Zeke
és Frieda Jaeger
Megjegyzés:
A modern
világban Zeke és Frieda Reiss házasok és gyermekeik is vannak. :) És Eren
Jaeger amúgy alaposan beletrafált a pince titkába, de a helyzet korántsem
ennyire egyszerű. ^^
Folytatás kb. egy hét múlva.
Nagyon tetszik,bár nekem mindig elnyeri a tetszésemet ami ugye levieren,szóval nagyon várom az újabbnál újabb csodás történeteket.:)
VálaszTörlésEnnek nagyon örülök, a folytatás egy-két napon belül érkezni fog! ^^ Ereri történetekben nem lesz hiány, az biztos, jelenleg is íródik jó néhány. :D
Törlés