A Titánok – 25. fejezet – Shiganshina védői

Sziasztok!

Szerettem volna egy külön bejegyzést is írni, de végül úgy döntöttem, elsősorban itt kívánok minden olvasómnak/látogatómnak nagyon kellemes ünnepeket, és ha már szeretett hadnagyunk december 25-én ünnepli a születésnapját, íme, meghoztam a Titánok 25. fejezetét. :D A régóta várt Ereri, Aruani jelenetek, olala, kéretik felkészülni, korhatár +18.

Jó olvasást kívánok! ^^

---

25. fejezet

Shiganshina védői

A szoba kicsi volt, dohszagú és sötét, a függönyök molyrágták, a padló nyikorgott a lábuk alatt. Erent nem zavarták a körülmények, pillanatok alatt bedőlt az ágyba, majd magára rángatta a takarót, amit Falcótól kapott. Falco szabadkozott, a nagybátyja szobáját jó ideje nem használták, sőt egy ideje gondolkodtak, hogy teljesen lakhatatlanná teszik. A nagybátyja szégyent hozott a Grice család nevére, Falco és a testvére, Colt pedig éppen azon fáradoztak, hogy ezt a szégyent valahogy lemossák.

– Nem kell aggódnod emiatt, Falco – mondta kedvesen, féloldalt pillantva a fiúra, miközben körbenézett. A függönyt csupán óvatosan húzta el, az idegesség a bőre alatt kígyózott, amióta csak betették a lábukat az ellenséges területére. Míg Hizurúban valahogy túl tudta tenni magát a félelmén, addig Marley földjén felborzolódtak a pihék a tarkóján. Kikukkantott, de persze az utcákon csak megbélyegezett embereket látott fel-le sétálni, néha udvariasan félrehúzódva, ha egy marleyi őr is arra járt. – Köszönjük, hogy szállást biztosítottál számunkra. A szüleid… – Elhitték, amit mondtunk nekik? Nem fognak… feljelenteni? Ezeket akarta kérdezni, de aztán eszébe jutott Falco anyjának a szeme, a ragyogó, aggódó tekintet… Az asszony tudta, hogy hazudtak, mégis inkább az ajkába harapva bólintott, és hagyta, hogy kisebbik gyermeke a sógora szobájába vezesse őket. Eren eltűnődött rajta, vajon miért. Vajon az itt élő emberek… titokban ennyire vágyják a szabadságot?

– Jól van, jól van. – Falco idegesen dörzsölte össze a tenyerét. Úgy izzadt, mintha kilométereket futott volna. – Öhm… Mr. Kruger. – A hangja alig volt több ijedt kisegér cincogásánál. Eren teljesen felé fordult, megajándékozta az egyik ritka, lágy mosolyával. Ez mintha nyugtatóan hatott volna a gyerekre. Mély sóhaj hallatszott, ahogy Falco élesen szívta be a levegőt, majd viszonozta Eren mosolyát, megtörölte a kezét, és megfogta a kilincset. Menni készült, nem maradhatott tovább Erennel. Megtette, ami tőle tellett, most már hagynia kellett, hogy Eren átvegye az irányítást.

– Szeretnék még kérni tőled valamit, Falco.

– Mi lenne az, Mr. Kruger? – Falco nyelt egyet, a keze árulkodón remegett a kilincsen.

– Van valaki itt, Liberióban, aki fontos a számomra. – Eren türelmesen magyarázott. A szeme sarkából látta, hogy Levi kíváncsian vonja fel a szemöldökét, de még így is csak Falcónak mondta. Falcóra kellett bíznia a legfontosabb feladatot. – Egy asszony – mondta. – Hiszem, hogy sokat tud nekünk segíteni.

– Egy asszony? – ráncolta a homlokát Falco. – Kicsoda? Én azt hittem…

Eren elmosolyodott.

– Csak tedd azt, amire kérlek. Sokkal fogok tartozni.

Falco beharapta az ajkát, majd bólintott. Eren elmondta, kit kell megkeresnie, mivel és miért, azt követően pedig nem tartotta fel tovább a gyereket. Az ajtó becsukódott, és kettesben maradt Levijal a poros szobában.

– Barátságosabb, mint az Alvilág, nem? – kérdezte, mire Levi elhúzta a száját.

– Ahhoz nem lehet hasonlítani – ismerte el kelletlenül –, de…

– Takarítanál, mi? – Eren hangjába pimaszság költözött. A következő pillanatban átszelte a köztük levő csekély távolságot, a karját a férfi nyaka köré fonta, és mielőtt az bármit is mondhatott volna, sietős csókot nyomott a szája sarkába. Utána a füléhez hajolt, lehelete borzongást csalt ki Leviból, ahogy belesuttogta a vágyát: – Levágod a hajamat? Nem túl rövidre – tette hozzá sietősen. – Csupán egy kicsit emberibb arcot szeretnék.

Levi bólintott.

A gyér világításban még nehezebb volt kivitelezni, mint azt Eren gondolta, de borzongott, ahogy a fésű végigszántott a gubancos fürtökön – hiányzott neki a fésülködés, hiányzott a jól megszokott élete Shiganshinából. A régi szép idők, amikor a falakon belül élők mit sem sejtettek a rájuk leselkedő veszélyről… Amikor Eren is hajlamos volt megfeledkezni, hogy az évek során harcos lett, nem pedig katona.

– Köszönöm – súgta, miután a férfi végzett.

Mrs. Grice vacsorához invitálta őket, mosolygott ugyan, ám a szemét törölgette, Mr. Grice pedig aggódva foglalt helyet a családfői székben. A Grice család négy tagot számlált: Mr. Grice-t, Mrs. Grice-t, Coltot és Falcót. Egy szék így is üresen maradt, az Falco nagybátyjáé volt. Eren az apja emlékein keresztül látta a férfit: a szőke, izmos Grice-t, aki büszkén viselte a vállán a felkelők jelét.

– A kenyér kicsit száraz – szabadkozott előre Mrs. Grice, mikor Eren harapni készült belőle. Valóban az volt, a leves meg ízetlen, mert nem adatott meg nekik a lehetőség, hogy azt egyenek, amit csak akarnak, Eren azonban evett már rosszabbat, így udvariasan hallgatott.

– Tökéletes, asszonyom.

Mrs. Grice rámosolygott.

– És mondja, Mr. Kruger – tette le a kanalat Mr. Grice –, mióta ismeri Falcót?

– Nem olyan régóta – felelte Eren az igazsághoz híven. – A fiuk nagyon sokat segített nekem. Áldott jó lélek. – Ezzel sikerült újabb mosolyt csalnia Mrs. Grice arcára.

– És ön… uram… – Mr. Grice megvakarta a feje búbját. Ő még mindig nem tudta hova tenni a nem várt látogatókat. – Elnézést, nem emlékszem, hogy mutatkozott be.

– Kruger. – Eren a szemébe nézett. – Eren Kruger vagyok.

– Kruger… – tűnődött el Mr. Grice. – Mintha…

– Ismerné a családomat? – Eren előredőlt. – Bármi lehetséges. Idevalósiak, azt hiszem.

Mr. Grice zavartan rázta a fejét.

– Csak hirtelen nagyon ismerősnek tűnt… Bizonyára tévedtem – mosolyodott el kényszeredetten.

Eren bólintott.

– Bizonyára – hagyta rá nagyvonalúan.

Falco szülei váltottak egy pillantást.

– Mr. Kruger… – kezdte akadozva az asszony. – Ugye… Nem fogja bajba sodorni a fiamat? – A pillantása a fiúra siklott, aki a maga tizenkét évével annyira komolyan ült az asztalnál, hogy Eren nem kételkedett benne, hogy túl hamar kellett felnőnie. A tréningezés miatt egy olyan világba csöppent, amiből nem tudott kimászni… És ott voltak a rejtélyes álmok is, amiket mindketten látták. Eren tudta, hogy Falco lesz a kulcs ahhoz, hogy végre-valahára befejezhessék a küldetést.

– Anya! – A fiú felcsattant. – Kérlek, ne vádold Mr. Krugert!

– Én nem vádolom! – szippantott nagyot Mrs. Grice. – Csak aggódom érted, drágám! Mr. Kruger, kérem… nyugtasson meg, hogy…

– Anyának csak az a baja… – Falco Eren felé fordult –, hogy a bácsikámat is elvesztettük. Retteg tőle, hogy mi is hasonló sorsra jutunk.

– Falco!

– Falco! – szólt rá az apja is figyelmeztetően, majd Erenre pillantott. – Elnézést – hajtotta le a fejét. – A testvérem… árulóvá vált, és valóban… – mormogta – aggódunk, mi lesz a fiainkkal. Küzdenek, hogy… Minden egyes nap küzdünk, hogy visszahozzuk a családunk dicsőségét.

– Érthető – bólintott Eren. – Ne aggódjanak. A fiaik… tudják, mi a kötelességük – mormolta. Levira sandított, aki az egész beszélgetés alatt egy árva szót sem szólt, csupán megfigyelt. Valahányszor Falcóra siklott a tekintete, a fiú összerezzent, és inkább mohóbban kezdett falatozni. Az evésbe fojtotta valamennyi aggodalmát.

– Köszönjük, hogy itt maradhatunk – mondta még, mire Mr. Grice aggódva bólintott. Több szó nem esett az asztalnál, de Eren mindvégig magán érezte a Grice család gyanakvó pillantását.

** * **

– Meg tudnám szokni a semmittevést… – A vacsorát követően Eren teli hassal, elégedetten nyújtózott ki az ágyban. Levi behúzta maga után az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban, aztán összébb rántotta a függönyöket is, hogy senki se láthasson be. A szobára sötétség borult, még nyomasztóbb sötétség, mint azt megelőzően, Eren azonban tisztán látott. A padló alig nyikordult Levi súlya alatt, az ágy viszont nagyot reccsent, Eren pedig felnyitotta a szemét, nézte, amint a férfi fölé gördül. – Látlak – suttogta neki, mire Levi felhorkant.

– Én is látlak… Eren.

Eren megborzongott. Volt valami különös abban, ahogy kiejtette a nevét, valami, amitől az ideges izgalom görcsbe rántotta a testét. Hideg futkosott végig a gerincén, Levi nyaka után kapott, izzadt tenyere a tarkójára siklott, annál fogva húzta oda magához. Összepréselődött a szájuk; a nyaka köré kulcsolta a kezét, úgy csókolt vissza mohón és mély vággyal, miközben hozzádörgölte a csípőjét.

– Eren… – hallotta meg aztán a férfi hangját a fülénél; lehelete újabb meg újabb borzongást csalt ki belőle. – Mire készülsz?

Hogy mire is készült?

Eren szándékosan félreértette a kérdést.

– Valami ilyesmire – mormolta, és megmozgatta a csípőjét. Levi szisszenő-nyögő hangot hallatott, szokatlan volt tőle ilyesmit hallani, aztán az érintései határozottabbá váltak, Eren pedig azon kapta magát, hogy teljesen az ágyba préselődött. Levi az ajkát falta, a nyelve a szájában mozgott, táncra invitálva az övét, a keze meg felfedezőútra indult, meztelen hasfalán siklott végig. Ujjai körbecirógatták a köldökét, felcsusszantak a mellkasára, kitapogatták a mellbimbóját. Felhördült, mikor morzsolgatni kezdték, és Levi szájába nyögött, összeszorított szemmel élvezte. A csípője önálló életre kelt, a teste, a combja reszketett a vágytól.

Ezek már nem gyengéd, puhatolózó csókok voltak, cseppet sem szelíd, ártatlan érintések, hanem mohók, türelmetlenek és vadak. Mikor egy kicsit elszakadtak egymástól, Eren hangosan felzihált, szeme könnybe lábadt, de a teste még mindig önálló életet élt, mozgott, ringva viszonozta mindazt, amit Levitól kapott.

Hogy mire készülök? – Sírni vagy nevetni támadt kedve, csuklásszerű hang tört utat belőle. – Valamire… hogy ezt életem végéig élvezhessem – gondolta, és felnyögött, mikor Levi szája a kulcscsontjára tapadt. Foga puhán karistolta a bőrét, onnan a nyakára siklott, forró csókokkal halmozta el azt, majd az állát, az orra hegyét. A szemhéjára is rácsókolt, a keze a térdhajlatában pihent meg.

– Eren…

Eren válaszul lerántotta a nadrágját. Nem tudta teljesen lehúzni magáról, de a térdéig igen, és ezzel mintha eloszlatta volna a kételyt a valódi szándéka felől, mert a következő pillanatban Levi egyik kezével tartotta őt, a másikkal pedig az alsónadrágjával együtt teljesen megszabadította a ruhájától.

Felnyöszörgött, ahogy megcsapta a hideg. Még mindig remegett, a férfiasság meg-megrángott, ahogy Levi lassan a kezébe vette.

– Abba ne hagyd! – szólt rá, mikor a férfi habozott. – Ha már idáig eljutottunk… Abba ne merd hagyni!

– Igazi rohadék lennék, ha azt tenném, nem? – Levi tekintete rávillant, a szája széle felfelé görbült. Elnyomott egy mosolyt, ujjbegyével elkente a váladékot Eren makkján. Már nem volt annyira magabiztos az érintése, de még mindig határozottabbnak tűnt, mint amilyennek Eren valaha is érezte volna magát.

– Ha mondjuk… – Eren akadozva beszélt. Levegő után kapkodott, az arca kipirult. – Ha mondjuk nemcsak… fognál… hanem… – Levi válaszul mozgatni kezdte a kezét. Eren lehunyta a szemét; kifújta a levegőt, megremegett. – Valami ilyesmire gondoltam… – sóhajtotta, mire Levi halk, kuncogó hangot produkált.

– Szép figyelemelterelés – gratulált. – Csak megúszod, hogy kifaggassalak.

– Úgysem beszélnék! – vinnyogott. – Miért… beszélnék… Nem tehetem. – Felpattant a szeme, mikor megérezte a férfi leheletét. Nem vette a szájába, de ahogy fölé hajolt, s finoman lélegzett, a finom levegővételek megborzongtatták Eren testét. Elég volt ahhoz, hogy hirtelen felbátorodjon, hogy előredőljön, átvegye az irányítást, és most ő legyen az, aki az ágyba préselte a másik testét. – Ne mozdulj – utasította, miközben a vállánál fogva nyomta le az összegyűrt lepedőre. Mikor Levi nem kérdezett, csupán ellazította az izmait, eleresztette, ujjai az ingének gombjaira siklott. Előbb a hadnagyot hámozta ki belőle, utána a sajátját gombolta ki. Nem rázta le a válláról, inkább kapkodón Levi nadrágja után kapott, az övcsattal bíbelődött, a bokáig húzta a nadrágot az alsóval együtt.

A Grice család házára csend telepedett, az ajtó túloldaláról egy pisszenés se hallatszott. Eren a hadnagy állára csókolt, aztán felsóhajtott; csillogott a szeme, halvány, bizonytalan mosoly játszott az ajkán.

– Ha egyszer elkezdjük… egyhamar nem fogunk újra tétlenkedni. Visszasírjuk még ezeket a nyugodt perceket, nem gondolod? – Félrebillentette a fejét, ismét sóhajtott egyet. – Levi… – A férfi a csípőjére markolt.

– Nem kezdtük már el réges-rég?

– Ó, dehogynem. – Eren beledőlt az érintésbe. – Tudod… Azon gondolkodom, mi lett volna, ha soha sem találkozunk. Ha nem sikerült volna elkapnod… – A szorítás felerősödött, Levi megfejthetetlen arccal nézett föl rá. – Valószínűleg feleségül vettem volna Minát – tűnődött el. – Nevetséges, nem? És csak sodródtam volna… hogy kinek az ellensége legyek.

– Előbb vagy utóbb találkoztunk volna – felelte erre Levi nyugodtan. – A csatatéren biztosan, csak nem éppen ilyen körülmények között.

Eren puhán felnevetett.

– Ó – mormogta. – Az biztos, hogy nem ilyen körülmények között. – Levi szájára hajolt, az ajkuk könnyű csókban találkozott; komótos tempóban kóstolgatták egymást, a nyelvük összesimult, a kezük gyengéden érintett. – Ne mozdulj – suttogta újból, mikor elváltak egymástól, majd hátrébb csusszant a felgyűrődött lepedőn, a tenyerét Levi térdén pihentette meg, mintegy nógatva a férfit, hogy hajlítsa be a lábát. – Ne mozdulj! – hangzott el még egyszer az utasítás, és a hadnagy legnagyobb meglepetésére eleget tett a kérésnek, valóban mozdulatlanná dermedt. Eren kemény izmokat tapintott ki, mikor a keze elsiklott a térdéről a combjára, ott érezte a legjobban, hogy mennyire megfeszítette a testét, hogy az utasításnak megfelelően ne mocorogjon.

Élesen szívta be a levegőt, mikor Eren széjjelebb simogatta a lábát és a térdébe kapaszkodva keresett magának támaszt. Szeme sötéten fénylett a vágytól (és talán kicsit az izgatottságtól is), amit látva Eren felkuncogott. Hangosan egyikük sem kommentálta a történteket – Eren a combja közé simult, az ajkával cirógatta meg az ott levő érzékeny bőrt, közben pedig a pillája alól felsandított rá.

– Levi – mondta a nevét. Lassan mozdította a fejét, a férfi makkja köré fonta az ajkát, közben pedig határozottan a kezébe vette. A csók lassú volt, óvatos, amolyan tapogatózó, mert mindkettőjük teste a vágy mellett a bizonytalanságtól vibrált. Levi nem Mina volt, de nem is kellett annak lennie.

Ez így jó – gondolta, ahogy finoman végighúzta a nyelvét a férfi teljes hosszán. Ez így… pont jó. A nyelve hegyén érezte már az ízét, szokatlannak találta, de nem kellemetlennek; Levi ujjai a hajába siklottak, határozottan tépték meg a tincseket, mintegy bátorságot adva. A szájába vette, lehunyt szemmel hümmögött, az ajka finoman mozgott – Levi minden egyes hümmögésre megrándult, a fejét hátravetette. Egész testében borzongott, és Eren tisztán érezte, ő maga is bizsergett.

Az ágy megnyikordult alattuk, a fülsértően magas hang figyelmeztetően hatott rájuk. Eren felnyögött, és Levi hadnagy vele együtt nyögött, miközben a hajába kapaszkodott remegő kézzel; csípője kontrollálatlan tempóban hullámzott, a combja reszketett, és nemcsak Eren érintésétől.

Nem engedte egészen mélyen a torkába, így is elfogta a hányinger, mikor esetlen kísérleteket tett rá, de a maga kezdő módján elérte, amit el akart érni: Leviból halk, eddig sosem hallott hangok törtek fel, az arccsontján pedig égett a bőre, ahogy a csípőjét mozgatta. Ugyanarra az ütemre mozogtak, hol mélyebbre eresztette, hol nem; a nyelvével elidőzött egy érzékenyebbnek látszó ponton, körbetáncolva a makkját, újra meg újra végigsiklott az egész farkán. Közben a saját keze sem tétlenkedett, a combja közé simult; remegve hümmögött az elégedettségtől, ahogy végre a markában tarthatta magát.

Az ujjak megrántották a tincseit, fájón húzták a haját, és Levi felhördült – hangosan és váratlanul, hogy senki ne kételkedjen a Grice család otthonában, hogy mit is műveltek a zárt ajtók mögött –, és kitágult a pupillája, elnyílt az ajka, úgy élvezett el hosszasan, egész testében reszketve.

Eren megnedvesítette az ajkát. Időben húzódott el, de még így is érezte a férfi ízét; keze nedves volt a saját élvezetétől. Maradt még annyi ereje, hogy megelőzze Levit a cselekvésben: a szájára hajolt, lustán és elégedetten csókolózott vele, a nyelvével körbejárta a szájának valamennyi rejtett zugát, hosszasan simogatta a férfi nyelvét.

Mikor elváltak egymástól, mindketten levegőért kaptak, Eren nyála vékony csíkban folyt le az arcán. Nem törődött vele, a kézfejével dörgölte meg, mikor Levi tekintete rásiklott, aztán inkább egymásnak támasztotta a homlokukat, felnyögött és felsóhajtott. Túl jó érzés volt, ahogy remegve egymáshoz simultak. Túl jó, hogy ne akarja még egyszer újból átélni. Eddig sosem vágyott még ennyire az intimitásra. Hirtelen azt kívánta, bárcsak örökké elidőzhetnének a dohos, cseppet sem otthonos szobában. Bárcsak sose kellene felkelniük, és belevágniuk mindabba, ami majd a háborúhoz és a körforgás végéhez vezet egyszer. Meg kellett tennie, amit meg kellett tennie, de semmi sem garantálta, hogy sikerrel fog járni. Azért kellett küzdenie, hogy győzedelmeskedjen… és ne ejtse fogságba örökre az első falakon belüli király ideológiája.

Levi a meztelen karját cirógatta, majd magához szorította, a mellkasára vonta. Egyikőjük sem mozdult, csak feküdtek egymás karjában; Eren a szívdobogását hallgatta, Levi pedig az övét. Ugyanarra az ütemre vert, ahogy korábban a testük is egy ritmusra ringott.

– Holnap találkozom vele… – suttogta, és ezzel elkergette a hamis illúziókat. Emlékeztette magukat a keserű valóságra, és Levi, aki még mindig nem tudott semmi konkrétat, bízott és hitt benne annyira, hogy ne kérdezzen. Szorosabban ölelte, és hallgatott.

Egész éjjel csak hallgattak.

** * **

Az óriás szeme mozgott. Alig látszott ki valami a hatalmas testből, de ami igen, az a nap meleg sugarainak fényében fürdött, ráadásul pont annyi ideje, hogy egyre éberebbé váljon. Eleinte csak a szemét nyitotta fel, utána a szemgolyója már mozogni kezdett, követte az eseményeket körülötte, felfigyelt a magasba repülő madarakra, amik az elesettek húsából lakmároztak a fal áttörését követően.

A lány a romokból, a csapóajtót résnyire nyitva nézett vele farkasszemet, szőke hajtincsei izzadtan tapadtak verejtéktől gyöngyöző nyakához. Spórolt az erejével, nem gyógyította meg magát, az apró vágások, karcolások nyomokat hagytak a testén; egy-egy sérülése heggel gyógyult, de nem bánta. Sosem törődött a külsejével, most sem érdekelte.

– Na, mit látsz? – A hang alóla sürgetően kérdezett. – Látsz egyáltalán valamit?

– Fel fognak ébredni – mormolta. – Az egyikük… biztosan fel fog ébredni.

– Na és a többi?

– Azok is. A fal… több helyen sérült.

– Az óriások?

– Ellepték a körzetet. Mindenhol ott vannak.

– Tehát lehetetlen kijutni – összegezte a fiú. – Hiába vagyunk óriások, nem tudjuk felvenni velük a harcot.

– Öngyilkosság lenne – értett egyet. – Csodálom, hogy Reiner el tudott menekülni. – Visszaengedte a csapóajtót, majd lemászott a létrán. Korábban már hozzászokott a szeme a sötéthez, de mivel a felszín után leskelődött, most hunyorítania kellett, hogy kivegye a lent várakozó fiú alakját. Armin haja mintha megnőtt volna, amióta a Jaeger család pincéjében rejtőztek, a nap csókolta tincsek koszosak és zsírosak voltak, ahogyan maga a fiú is: a piszok, a rászáradt vér tetőtől talpig beborította. Annie sejtette, hogy ő is hasonlóan néz ki, de maguknak köszönhették: minden egy jól kigondolt terv része volt, ami bizony kemény áldozatokkal járt. Teljesen fel kellett szívódniuk ahhoz, hogy megóvják az erejüket Rodtól vagy a falakon túli ellenségtől.

– Reiner… – Armin a fiú nevét mormogta. – Vajon mit csinálhat most?

– Ha minden igaz, eljutott Zeke-ig. – Annie bizakodó volt. – Ha minden jól alakul, már nem sokáig kell itt lennünk.

– Nem bántásból, de ha így folytatjuk, éhen fogunk halni. – Armin a sarok felé intett. – Kész szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy Erenék tartottak itt is valami ételt… Az ínséges időkre – forgatta meg a szemét.

Annie felhorkant.

– Ezek ínséges idők – jelentette ki. – De valóban, nem fog kitartani, ha tovább kell időznünk. Mihamarabb ki kell jutnunk, aztán pedig… Rajtad áll a világ szeme… – érintette meg Armin karját. – Rólad nem tudják, ki vagy. Ami pedig engem illet… Az a-apám… Hm, talán ő elrejt engem a kormány elől.

Armin megborzongott.

– Miért? – lehelte, s Annie látta, hogy a pillantása lejjebb siklott. A jobbját bámulta, amin Annie ujjai puhán pihentek, aztán felfelé rebbent a tekintete, egymás szemébe néztek, és a sötétben semmi mást nem láttak, csak a másik tekintetének csillogását. Egyetlen fényforrásként szolgált a ragyogó tekintetük, és amikor Annie elfordította a fejét, továbbra is magán érezte Arminét.

– Mit miért? – kérdezett vissza, pedig nagyon is jól tudta. Annyiszor átrágták már magukat ezen! Armint kíváncsiság fűtötte, a vágy, hogy megérthesse, hogy minél többet tudjon meg róla… De Armint Bertolt is vezérelte, Bertolt szunnyadt mélyen az elméjében, az előző hordozók, köztük Bertolt emlékeit is tisztán látta. Éjjelente, amikor a sötétben aludtak, és Annie feje a fiú vállára bukott, Armin a hajába simította az ujját, ott tartotta őket, és olyankor mindig egy furcsa álomból ébredt. Sokáig remegett, és össze-vissza beszélt – olyanokat mondott, amiket Bertolt gondolt, majd olyanokat, amiket meg ő.

– Miért kellett ezt tennünk? Miért… – Miért maradtál velem? Igazából ez lett volna az a kérdés, ami a leginkább érdekelte, ám egyik alkalommal sem tette fel. Mindig akkor harapott a nyelvére, amikor már majdnem megkérdezte, halvány mosolyt csalva Annie ajkára. A sötétségben szerencsére senki sem lehetett a szemtanúja, még Armin sem.

– Miért is? – tűnődött el félhangosan. – Vajon miért tettem?

– Azon gondolkodom… – Armin ezúttal sem várta meg a válaszát –, hogy helyesen cselekedtünk-e, amikor hagytuk, hogy Eren átszelje az óceánt. Azóta semmit sem hallottunk róla… És Mitrast hátrahagyva… Rod Reiss átvette a hatalmat, Torokmetsző Kenny és az emberei megkezdték a tisztogatást. A Felderítő Egységnek befellegzett.

– Azt tesszük, amit tennünk kell. – Annie nem várt magabiztosságra talált. – Azok az emberek… Ha a fal bármelyik oldalát nézzük, senkit sem hagytunk magára. Eddig abban a hiszemben voltam, hogy az a helyes, ha az érme valamelyik oldalát feláldozzuk. Mikor áttörtük a Mária falat, azt hittem, ezt kell tennem… Hogy többé már nem egy lány vagyok, aki a nyomornegyedért küzd, hanem újra harcos, akivé váltam, mikor átörököltem a Nőstény Óriást. Én ezt hittem, de… rájöttem, hogy tévedtem. Ahogyan Eren is belátta, úgy én is… Most már tudom, most már értem – javította ki magát –, miről beszélt Eren, mikor azt mondta, hogy a fal bármelyik oldalát is nézem, egyformák vagyunk. Marley, Liberio… Paradis… Mindannyian egyformák vagyunk, Armin.

– Örülök, hogy erre végre rájöttetek, mert én…

– Reménykedtél benne, hogy egy nap meggondoljuk magunkat, mi? – Arminra vigyorgott, de a sötétben pusztán a fogának és a szemének csillogása látszódott. Homályosan látták egymás körvonalat, mégis egyszerre csúsztak le a porba és a koszba, a pince kemény, hideg földjére.  A magasságkülönbségükből kifolyólag Annie teljesen neki tudott dőlni Arminnak; a fiú átkarolta, hagyta, hogy a fejét a mellkasára döntse.

– Reménykedtem – hallatszott Armin rekedt válasza; Annie fülét megütötte a szívének gyorsuló, kalapáló dobogása.

– Minden a tervünk része volt – suttogta. – Azok az emberek, akiket meghalni hagytunk… Azok az emberek sosem haltak meg. Ha bízhatunk Erwin parancsnokban, akkor sikerrel jártunk, Armin. Azok az emberek, akik meghaltak, azért haltak meg, hogy ezt a titkot védhessék. Azokkal nem mi végeztünk, hanem az eszetlen óriások, akik ellepték Shiganshina körzetét. Akik hőst kreáltak Reinerból Marley szemében… és akik elhitették velük, hogy el foglak vinni hozzájuk. Hogy egyetlen óriáserőt sem vesztettünk el… csupán látszólag. Hogy türelmesnek kell lennünk, mert valamennyien Eren tenyeréből eszünk.

– Az én tervem. – Armin magához ölelte; az érintése erős volt, Annie élesen szívta be a levegőt. – Erről… egyedül én tehetek. Csak reménykednünk kell benne, hogy minden jól alakulok… Hogy Eren elkezdi, amit el kell kezdenie, mi meg becsatlakozunk…

– Csak ahhoz előbb el kell jutnunk oda, ahol ő van.

– Be kell tömnünk a Mária falat – emlékeztette Armin. – Mit gondolsz, meg tudjuk csinálni?

– Úgy, hogy azok a szörnyek éppen felébredni készülnek? – Annie a fejét ingatta. – A fal betömése… nem lesz könnyű. Lehet, hogy… ki fognak törni belőle. Magát a falat kell újjáalkotni, az is lehetséges, és arra már nem leszünk képesek. Az egyetlen, aki megteheti, az Alapító Óriás.

– Tehát Eren.

– Igen – suttogott Annie. – Eren. Az ő parancsára várunk.

– De ki kell törnünk. – Armin matatni kezdett a sötétben, elhajolt a lánytól, és az utolsó megszáradt kenyeret lökte elé. Kemény volt és penészes, majd’ beletört a foguk, de enni kezdték: a belseje szárazzá vált, szétporlott a szájukban. „Egyél!”, szólították fel egymást, és még akkor is rágtak, amikor a gyomruk felkavarodott.  – Gyere – mondta aztán Armin, miután az utolsó megrágott falatot is lenyelte. – Nem maradhatunk tovább.

– Nem – értett egyet Annie. – Mennünk kell.

A csapóajtó kivágódott, az óriások pedig felfigyeltek a zajra. A falban pihenő kolosszális méretű szörny szeme mozgott, kereste-kutatta őket, rájuk fókuszált, s Annie-nak meg kellett feszítenie a testét, hogy ne bukjon a föld alá, a biztonságos rejtekhelyükbe. Eleget vártak, nem maradhattak tovább. Ha akartak valamit, ha túl akarták élni, most kellett cselekedniük.

– Minden rendben lesz – súgta oda Arminnak, de mindketten tudták, hogy ez nem így van. Semmi sem lesz rendben…

Az óriások megindultak, nem egy, nem kettő, nem három… Megindultak, miközben újabb meg újabb példányok bújtak át a falba ütött lyukon keresztül.

Annie ujján megcsillant a gyűrűje, az éle a bőrébe fúródott, és a robbanás aranysárga fénybe vonta Shiganshina körzetét.

Most – gondolta, mikor Armin felkapaszkodott a vállára. Fogyóban volt az üzemanyaguk, takarékoskodniuk kellett vele, de mégis… még így sem adták fel. Armin szorosabban markolta a kardját, sosem látott elszántság ragyogott az arcán.

– ELŐRE! – bődült el, mire Annie engedelmeskedett.

Most vagy soha – gondolták egyszerre. A fal megrepedezett, újabb darab mállott le belőle – a kolosszális méretű óriás egyenesen rájuk szegezte a tekintetét. Annie a tarkója felé akarta emelni a kezét, aztán félúton meggondolta magát; futni kezdett, futni a felé tartó óriásokhoz, hogy az útjukat állja, és Armin, aki a vállán keresett magának fogózott, a levegőbe emelkedve az egyik hajtincsébe kapaszkodott, a manőverfelszerelés kampója pedig kilőtt, mikor megközelítették az első példányokat.

Hús mart húsba, Annie az óriásra vetette magát, szájából ömlött ellenfele vére, miután elhúzódott tőle. Az óriás teste füstölögve dőlt el, és ahogy féloldalt pillantott, Armin éppen megpördült a levegőben, majd lesújtotta a maga példányának nyakszirtjére. Penge mélyedt a szörnyeteg gyengepontjába, fájdalmas üvöltés hallatszott, a vér Armin arcára fröccsent. Mikor valahogy visszakeveredett Annie vállára, hangosan zihált, a vért a kézfejével kente szét a bőrén, ahogy megpróbálta letörölni.

Semmi baj – szerette volna mondani neki. Ki fogunk jutni innen. Megoldjunk.

Hogy valóban fogságban lettek volna? Annie eltűnődött a kérdésen. A Jaeger család pincéjében találtak menedéket, míg a Felderítő Egység többi tagja elakadt az alagútban – onnan küldték Hanjit Hizurúba, hogy keresse meg Levi hadnagyot és Erent, és Armin úgy gyanította, hogy hamarosan mások is követni fogják.

De vajon mennyire bízhatunk Hizurúban? – Annie nyakába egyszerre két tizenöt méteres is belekapott, a fájdalomtól tágra nyílt a szeme, és eleven, emberi teste sikoltozni kezdett, míg az ajkára nem harapott. Összeszorította a fogát, megregulázta óriástestét. Meglendítette a lábát, a kezét meg ökölbe szorította. Ütött, számolt, újra ütött, és rúgott is egy jó nagyot. A magasba penderítette az egyik alacsonyabb óriást, aztán amikor az elvágódott, hátrahúzta a fejét, míg reccsenés nem hallatszott. Öklét a nyakszirtjébe vájta, és a Nőstény Óriás alakját vér és füst borította be. Nem látta Armint, de sehol sem hallotta a kiabálását, csupán a manőverfelszerelés jellegzetes hangját.

Még él – nyugodott meg. Jól van.

Újabb meg újabb óriások bújtak át a Mária falba ütött lyukon, éppen ez volt a baj akkor is, amikor eljutottak Shiganshinába. Gyakorlatilag megközelíteni sem tudták a lyukat, annyi szörnyeteg időzött arrafelé. Fészket találtak maguknak, és amikor Armin és Annie első ízben változtak át, hogy betömjék a falat, mintha kiszimatolták volna őket; felkapták a fejüket a robbanás hangjára, s egyszerre iramodtak meg feléjük. A felderítők nem voltak elegen, és Annie veszélyt érzett. Cselekedniük kellett, nem tehettek mást: a végső tervet alkalmazták, amiben a Páncélos Óriás ismét megjelent, hogy bizonyítsa hűségét a marleyi kormánynak, Annie pedig látszólag a Felderítő Egység ellen fordult.

Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk – emlékezett vissza Erwin parancsnok szavaira. Ez azt jelentette, hogy a saját embereikben sem bízhattak. Nemcsak a falakon kívül, hanem a falakon belül is. Hizuru valamint Paradis is… könnyedén az ellenségükké válhatott, így óvatosnak kellett lenniük. El kellett hitetniük saját magukkal is, hogy harcosnak születtek, és sosem lett belőlük katonák.

Shiganshina védői vagyunk… – Ezt Armin mondta az egyik nap, amikor a pincében ültek egymás mellett, csupasz, koszos lábfejük pedig egymáshoz ért. Annie valamennyi idegszála megfeszült, a testét borzongás rázta. Armin lábfeje nemcsak hozzádörzsölődött, hanem lassan simogatni is kezdte az övét, lábujjai finoman mozogtak a lány meztelen bőrén. A karja tétován siklott köré, átfogta a vállát, gyengéden magához húzta, és Annie nem pusztán tűrte, élvezte azt a meghittséget, amit a sötétben magukénak mondhattak. A kettőjük titka lett, senki sem lehetett a szemtanúja – sem barát, sem ellenség.

Védői – gondolta Annie –, mert még azok után sem adtuk fel, hogy lehetetlenségnek tűnik betömni a falat. Nem tudom megtenni… mert a fal tízezer milliónyi kolosszális termetű óriásból áll, ahogy Eren mondta… és az egyikük felébredése minden bizonnyal magával hozza a többiét. És ezek… nem olyanok, mint mi. Ezek… nem tudjuk, hogy fognak viselkedni.

A Nőstény Óriás kifáradt. A füstből aprónak tűnő alak jelent meg, Armin tetőtől talpig mocsokba valamint vérbe burkolózott, az egyik pengéje kettétört, a másik is kicsorbulni látszott. Még mindig nem adta fel, pláne, hogy a Jaeger család pincéje túl messzire volt tőlük, hogy visszameneküljenek.

– Csak folytassuk – érte utol Armin nyugodt hangja, miközben a fiú elfoglalta a helyét a vállán. A kezét a Nőstény Óriásra nyakára simította, és az érintés áramütésszerűen érte Annie-t, borzongást csalt ki belőle. Kitágult a szeme, és hirtelen… annyi minden történt hirtelen, hogy megmagyarázni sem tudta. – Minden rendben lesz – mondta Armin, és miközben egyik kezével érintette őt, a másikat ökölbe szorítva felemelte, mintha ütni készülne… És akkor… És akkor Annie látott. Aranysárga fény cikázott fel – nem úgy, mint mikor átváltoztak, hanem nagyon halványan… de tagadhatatlanul –, abból a pontból eredt, ahol Armin tenyere megpihent a Nőstény bőrén… A tarkóján. Az egyetlen ponton, ami a gyengéje volt.

Annie látott, de maga sem tudta, pontosan mit vagy kit. Egy óriást talán, aki elsőként vált ki, és egy aggastyánt koronával a fején, amint a bőrébe harapva aktiválja a benne bújó erőt… majd magát az Alapítót is látta, amint hatalmas tátja a száját, a torkán meg hang… mit hang? Üvöltés tör fel.

A Pöröly – lüktetett az elméjében egy idegen hang. A Támadó Pörölye. Vidd el neki… hogy bevégezhesse sorsát. Női hangot hallott volna? Még ebben sem volt teljesen biztos.

Fogd a Bestiát, a Nőstényt, a Hordárt és a Marcangolót – szólította fel a hang, talán éppenséggel Ymir Fritz újból –, fogd a Páncélost, a Kolosszálist és magát a Pörölyt… Add a Támadó kezébe, hogy újra alapíthasson… Add át őket mind, a Titánok erejét, hogy győzedelmeskedjen… Ha meg akarod menteni Armint… és mindenki mást, be kell fejezni a küldetést.

A hanghoz képek is társultak, de nem azt a valakit látta, aki beszélt. A képek oszló testekről szóltak, óriásokról, akik lángba borították a világot, és maga Eren is ott feküdt, tágra nyílt, üveges szemén bogár mászott… és minden elpusztult, nem volt többé élet, csak szenvedés. A halál ott hagyta sötét és hideg nyomát az embereken, a kolosszális óriások milliárdjai pedig elhozták a remegést, felperzselték a földet és azzal együtt mindent és mindenkit.

A képek, amilyen gyorsan érkeztek, olyan hamar szakadtak is félbe. Armin elrántotta a kezét, felzihált, de az erő, a legyőzhetetlennek hitt, aranysárga erő, amit a másik uralt, nem tűnt el nyomtalanul.

A Nőstény Óriás – benne Annie-val – kitátotta a száját:

– MOST! – üvöltötte, és abban a pillanatban, hogy Armin észbe kapva előrelendült, az ereje meg megállíthatatlan gejzírként tört utat magának, a falban pihenő óriás kitörte magát száz éves fogságából, és a Mária fal súlyos kőtömbjei – az alvó óriás megkeményített bőrének darabkái – a földre zuhantak.

Annie elkáromkodta magát.

Kibaszott nagy bajban voltak.