2. fejezet
A
Lány a pincében
A megbeszélt időpontról majdnem
elkésve, nyúzott arccal és cseppnyi lelkesedés nélkül érkezett a drótkerítés
elé, de csakhamar bajtársra lelt Gabiban, aki hozzá hasonlóan szintúgy
levertnek látszott, miközben Reiner oldalán sétált.
– Hé, kicsi harcos, mi a helyzet?
– Azóta ilyen, amióta felkelt –
csóválta a fejét Reiner, majd összeráncolta a homlokát. – De te sem nézel ki
jobban, Eren. Lidérces álmok?
Eren elhúzta a száját.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy
családi konfliktusok.
– Oh. – Reiner mindentudóan
bólintott. – A múlt.
– Igen… De… Ugye tudod, hogy…
Reiner, mintha ráérzett volna a
félelmére, azonnal félbeszakította:
– Csak azért, mert Grisha fia vagy,
nem esel ugyanabba a tévedésbe, amibe ő is. Ne aggódj, Eren – eresztett meg egy
halvány mosolyt a fiú felé –, tudom,
hogy ki vagy, és azt is tudom, hogy
más vagy, mint az apád. Évek óta mást sem teszel, csak bizonyítasz. Lehet, hogy
ez a nagyszüleidnek nem elegendő, de nekem… nekünk,
Eren – javította ki magát, amikor
a távolban észrevette Bertoltot –, bőven
elég.
A monológot befejezően Gabi
abbahagyta az önmarcangolást – vagy bármi is volt a baja –, és álmélkodva
sandított föl az unokatestvérére. Nem szólalt meg, az Eren reszortja maradt, de
úgy nézett Reinerra, mint a világ egyik csodájára.
– Nahát – lepődött meg. – Ezt nem
is gondoltam volna rólad, Reiner. Rendes tőled, hogy vigasztalni próbálsz.
– Az igazságot mondtam ki –
rántotta meg a vállát. – Áh, Bertolt, te is most érkeztél?
– A-azt hittem, elkéstem – lihegte
a fiú, kezét az oldalára szorítva. – Siettem, ahogy csak tudtam.
– Reggeli lustaság – vigyorgott
Eren.
– Ejha! – csendült fel Galliard bosszús hangja mögülük. – Reggeli
harcos-találkozó? Nagy büdös francokat! Hajnali!
Elfogadható a késésünk. – Összeszűkítette a szemét, amikor észrevette, hogy
Eren egyedül álldogál. – Azt ne mondd, hogy a bátyád már itt van, Jaeger!
– Hát…
– Ez nem alszik?
Eren elvörösödött, ahogy eszébe
jutott az incidens.
– Előfordulhat, hogy véletlenül
kizártam a szobánkból… – motyogta, mire Reiner és Galliard összenéztek és
elröhögték magukat. Galliard még vállba is veregette, miközben a fejét
csóválta.
– Ez annyira rád váll, Eren! Szép
volt!
– És akkor hol éjszakázott? –
kérdezte Bertolt aggódva.
Eren széttárta a karját.
– Mama azt mondta, mire felkeltek,
már nem volt sehol, úgyhogy nem tudom.
– Biztos a barátnőjénél –
vigyorodott el Reiner a bajszát simogatva.
– Barátnő? – Eren a szemét
forgatta. – Hát hogyne…
– Attól, hogy nem kötötte az
orrodra, még lehet, hogy van neki – rántotta meg a vállát Galliard. – Biztos
valamelyik csinos ápolónő a kórházból. Emlékszel, hogy a háború előtt
mennyiszer ellátogatott oda?
– Nem hiszem, hogy lenne barátnője.
– Valahol akkor is kellett töltenie
az éjszakát – mondta Reiner. – Majd szedjük ki belőle, ha véget ér a
megbeszélés. Apropó, Pieck merre van?
– Őt ismerve elsők között érkezett
– legyintett Galliard. – Felesleges várakozni. – Állítását az őrök is
megerősítették a kapunál, miután engedélyezték a belépésüket. Gabi és Reiner
hátramaradtak beszélgetni, a kislány végre megtörte a csendet, és amennyire Eren
azt látta, szomorúan kérdezgette valamiről a fiút. Bertolt is többször
hátrapillantott a válla fölött, és amikor Eren az egyik alkalommal rajtakapta,
mélyet sóhajtott.
– Gabi mindig annyira lelkes –
magyarázta. – Ismerjük, mennyire szeret hencegni.
– Tudom, mire gondolsz – bólintott
Eren. – Egy szót sem lehet belőle kihúzni.
– De látom, osztozol a jókedvében –
jegyezte meg Galliard. – Megint összezördültetek otthon?
Nem voltak titkai Galliard vagy
Pieck előtt, mindketten túl jól ismerték, egyből átláttak rajta, ha hazugsággal
próbálkozott. Bertolt jelenléte nem zavarta annyira; ahogy Reinerban is
megbízott, úgy előtte is nyugodtan beszélt. Néhány mondatban gyorsan
összefoglalta a tegnapi vacsorát, majd azt, hogyan jutott el odáig, hogy
kizárja Zeke-et a szobájukból. Egyedül az álmát nem említette meg, a hangja
pedig egy kicsit megbicsaklott, mikor ahhoz a részhez ért, mire Galliard szeme
megvillant. Intett neki, hogy majd később – Galliard egy apró bólintással vette
tudomásul –, és csak remélte, hogy Bertoltnak nem tűnt fel a kis közjátékuk.
(Ha fel is tűnt, nem tette szóvá.)
Reiner és Gabi hamar beérték őket,
a kislány mosolygósabb volt, de a tekintetén látszott, hogy bármi is nyomta a
szívét, nem szűnt meg teljesen. Sietve elköszönt tőlük, majd rohant is a
társaihoz, hogy megkezdhessék végre a tréningezést. Reiner a fejét csóválva
nézett utána.
– Alaposan rám ijesztett… –
mormolta. – A Páncélos Óriásról kérdezgetett… és arról, hogy mi lesz vele
azután, hogy… Tudjátok… – dörzsölte meg a homlokát fáradtan. – Azután, hogy
felfalt. Az érdekelte, hogy látni fog-e engem. Hogy… együtt leszünk-e… Hogy… Aj
– húzta el a száját –, szörnyen hasogat a fejem.
– De miért érdekelte őt ennyire
hirtelen? – csodálkozott Eren. – Lehetséges, hogy… meggondolta magát?
– Inkább én vagyok az, aki meggondolta magát… – motyogta erre Reiner,
ráadásul annyira halkan, hogy Eren csak azért értette, mert közvetlenül
mellette állt. A szeme tágra nyílt, és ahogy Galliardra és Bertoltra kapta a
pillantását, hogy lássa, ők mit szólnak Reiner vallomásához, azzal kellett
szembesülniük, hogy ők semmit sem hallottak belőle.
– Menjünk – mondta inkább Galliard.
– Szinte látom magam előtt, hogy Pieck megint produkálja magát.
A lányra valóban szokatlan
körülmények között találtak rá: a mankóját félredobva, négykézláb haladt előre;
hosszú, fekete haja az arcába hullott.
– Mi az ördögöt csinálsz? – mordult
rá Galliard. – Állj fel! Ne legyél nevetséges!
A végén még meglát valaki!
– Hát hogyne – mosolyodott el a
lány, miközben elfogadta Bertolt segítő jobbját. – Sosem hoználak benneteket
kellemetlen helyzetbe. – Ahogy felegyenesedett, a tekintete összekapcsolódott
Erenével. – A bátyád nincs jókedvében. Már találkoztunk, csak mondtam, hogy
idekint várok rátok. Megint kizártad? Annyira jellemző rád!
– Ahogyan rád is, hogy nevetséges
helyzetekbe hozod magad! – horkantotta Galliard, esélyt sem adva Erennek, hogy
válaszoljon a kérdésre. Pieck nem szakította meg a szemkontaktust, sőt a szája
széle felfelé görbült. A mosoly, ami kiült az arcára, nem pajkos volt, mint
máskor, hanem egészen más. Eren nem tudta megmondani, pontosan milyen, de
kellemes borzongás cikázott végig a testén, ahogy továbbra is egymást nézték.
Galliard unta meg elsőként, hogy csak egy helyben álldogálnak (azt meg pláne,
hogy őt figyelmen kívül hagyják), szó nélkül sarkon fordult, majd elindult a
harcosok szobája felé, ahol Zeke-ék már vártak rájuk. Bertolt biztonságképpen
még mindig fogta Pieck karját, így nem követte, Reiner azonban nagyot
kurjantott.
– Gyertek, menjünk! – indítványozta
arcán mindentudó vigyorral, ezt természetesen Erennek és Piecknek szánta. – Most
már tényleg elkésünk!
Pieck felkuncogott, és Bertolt
helyett inkább Eren karját választotta kapaszkodóul.
– Milyen türelmetlen valaki! –
mondta, de azért engedelmesen megindult Reiner után. Reiner az ajtóban várta
meg őket (Galliard úgy elviharzott, hogy a színét sem lehetett már látni, csak
hallani a csukódást), majd udvariasan előreengedte Piecket és Erent.
– Jó reggelt! – köszönt Colt, aki
az előző naphoz képest sokkal jobb színben üldögélt a gőzölgő teáscsészéje
előtt. Zeke, aki éppen a többi csészét töltötte meg a forró itallal, nem
fordult hátra, de Eren biztos volt benne, hogy elmosolyodott.
– Úgy tűnik, mind itt vagyunk –
állapította meg. – Csukjátok be az ajtót, gyerekek.
Míg Galliard felciccegett, Eren a
szemét forgatva tett eleget a felszólításnak. Bár Zeke nem pillantott rá,
nyilvánvaló volt, hogy nem bocsátotta meg, amiért nem engedte be éjjel a
szobájukba.
Ennyire
mélyen aludtam volna? Azért álmodhattam ilyen furcsaságot?
– Miért hívattál ide minket? – tért
rá a tárgyra Pieck.
– És azzal ne etess, hogy egy kis
teázás miatt – toldotta meg Galliard. – Azt egyikünk sem veszi be.
Zeke finoman megemelte a
szemöldökét, miközben helyet foglalt vele szemben.
– Ó, pedig nem baj, ha néha
összeülünk egy tea keretében beszélgetni, nem igaz?
– Tea… – Reiner és Bertolt
összenéztek. – Fekete? – kérdezte az előbbi, mire Zeke meglepetten bólintott.
– Igen. Nem szeretitek?
– De… – felelte Bertolt halkan. –
Szerettük… Régebben.
– Ez nem volt túl őszinte –
kuncogott Colt. – Semmi baj, ha nem szeretitek. Én sem rajongok érte annyira.
A harcosok szobája nem tűnt túl
tágasnak, de ahhoz éppen elég volt, hogy egy kisasztal köré mind
összegyűljenek. Colt Reiner és Galliard közé szorult, Reiner másik oldalán levő
széket pedig Bertolt foglalta el. A magas fiú zavarba jött, amiért közvetlenül
Zeke mellett kellett ülnie. Bezzeg Piecket! Pieck egy cseppet sem zavartatta
magát, amikor kényelmesen elnyúlt a kanapén. A fejét Eren ölébe ejtette, és
elégedetten mosolygott, mikor Galliard tekintete rájuk villant.
Eren a bátyjára nézett.
– Csak nem nekem próbáltál
kedveskedni vele?
– Mit gondolsz, megérdemled? –
kérdezett vissza Zeke.
– Feledékeny vagyok – rántotta meg
a vállát. – Sajnálom a tegnapit.
– Hát még én – vágta rá Zeke. – De
köszönöm a kérdésedet, kényelmesen aludtam így is.
– Ennek mindannyian nagyon örülünk,
Zeke – bólintott Galliard széles, ám megjátszott mosollyal az arcán –, de
esetleg megtudhatnánk az itt létünk okát is? Pieck mindjárt elalszik, ha
továbbra is csak ezt az unalmas csevejt fogja hallgatni.
– Ó, én remekül elvagyok – ásította
a lány. – Jó a párnám – sandított fel a pillái alól Erenre, aki azonnal úgy
elvörösödött, hogy még a füle tövét is forrónak érezte, pedig nem is hazudott.
(Általában ugyanis csak akkor gyúlt lángra a füle.)
– Rátérhetnénk a lényegre? –
kérdezte Galliard türelmetlenül. Valami ma felettébb bosszantotta, de Eren nem
tudott rájönni, hogy mi. Igaz, Galliardot többnyire mindig bosszantotta valami
– vagy valaki, mondjuk Reiner. – Miért kellett idejönnünk,
Zeke? Titkos megbeszélés? Hol vannak a kutyák?
– Galliard! – szisszent fel
Bertolt. – Meghallják!
Zeke óvatosan az ajka elé emelte a
mutatóujját.
– Vigyázz a nyelvedre, Galliard,
nem ebben a szobában vannak.
– Itt a falnak is füle van –
dörmögte Reiner. – Nem tanultad meg?
– Valahogy mindig elfelejtem.
– Akkor vésd jól az eszedbe –
tanácsolta Zeke, majd hátradőlt a székében. – Hajaj – sóhajtotta a hajába
túrva. – Reméltem, hogy tudjátok, miért hívattalak ide benneteket, de ha nem,
hát nem. Akkor elmondom. Egykor, csaknem két ezer évvel ezelőtt létezett egy
lány, aki a Ymir Fritz nevet viselte. Az eldiai nép őse, minden óriás anyja,
aki alkut kötött a gonosszal, és cserébe határtalan erőt kapott. Ez az erő az
óriáserő volt, az, amit jelenleg mindannyian birtokolunk – magyarázta, miközben
pillantását végighordozta a fiatalokon. Eren kivételével hirtelen mindenki
feszült figyelemmel kezdte hallgatni. Eren csak azért nem, mert már
kismilliószor végighallgatta már a történetet. Zeke-től legalább annyiszor,
hogy kívülről fújta már az összes mondatot, a nagyszüleitől pedig még ennél is
többször.
Amikor első ízben fedeztek fel
hasonlóságot közte és Grisha között, a nagyapja hisztérikus rohamot kapott, és
azonnal az asztalhoz parancsolta. Erőszakkal leültették, s remegve próbálták
magyarázatot keresni rá, hogy miért olyan a világ, amilyen. A felmenőik vétkére
vezették vissza, és Eren semmit sem értett belőle. Miért mi vezeklünk helyettük? Miért nem lehetünk szabadok? Hát nem
élünk a falakon belüliekhez hasonlóan ketrecben?
– Tizenhárom év elteltével lejárt
az ideje, az ereje pedig kilenc utód között oszlott meg. Ymir népe, e kilenc
utód lett az óriáserő egyedüli birtokosa. Az óriások megjelenésével
megkezdődtek azok az évszázadok, amiket legszívesebben kitörölnénk a
múltunkból. Az elnyomás időszaka. Az eldiai férfiak teherbe ejtették a
leigázott népek asszonyait… Gyakorlatilag világuralomra törtek. De el is bízták
magukat – emelte fel a kezét. – Mire észbe kaptak, kitört a polgárháború, amit
csak úgy hívunk, a „nagy óriásháború”.
Kilenc óriásból hetet sikerült irányítás alá vonni, így lassan száz esztendeje,
hogy sikerült pontot tennünk a háború végére. A bukott királynak menekülnie
kellett. – Zeke elhallgatott. – Egyetlen hely maradt számára, egy sziget, amit
ma Paradis néven emlegetünk. Abban az évben, amikor a nagy óriásháború végre
befejeződött, a szigeti démonok – áruló királyunkkal az élükön – falak mögé
rejtőztek: Mária, Rózsa valamint Sina. E három fal lett a védelmük bástyája, egyben ketrecbe
zártságuk szégyene is. De ez még nem minden! – jelentette ki, amikor
észrevette, hogy fészkelődni kezdenek. Reiner és Bertolt mindenkinél
merevebben, szinte eltorzult arccal ült és figyelt. Ők jobban ismerték Paradis életét,
mint bárki más, és Eren szánni kezdte őket ezért a tudásért.
– Nem vittek magukkal mindenkit –
mormolta Pieck. – Voltak, akiket hátrahagytak.
– Pontosan – bólintott Zeke. –
Voltak, akiket itt hagytak, az óceán túloldalán. És azok, akiket itt hagytak,
nos, azok vagyunk mi. Azok a szegény eldiai néphez tartozók, akik ki vannak
szolgáltatva Marley hatalmának. Marley, aki Eldia fölött győzedelmeskedett,
bármit megtehet velünk. Mindannyian azért fizetünk, mert démoni vér csörgedezik
az ereinkben. Mert mi is ugyanolyan szörnyetegek vagyunk, mint a felmenőink,
akik a nyomorba döntötték Marley egykori népét. Mi az ördögök leszármazottai
vagyunk… És Marley, a mi drága hazánk kegyelmet adott. Mert az a fizetség, amit
meg kell fizetnünk, eltörpül a vétek mellett, amit a felmenőink elkövettek.
Marley kíméletes volt… életben
hagyott bennünket, azok után, amit vele tettünk, és még engedélyt is adott rá,
hogy ezen a kontinensen maradjunk. Elűzhetett volna bennünket, de nem tette
meg. Ezért kell hálásnak lennünk. Minden egyes nap köszönetet kell mondanunk
Marley kegyelmességéért.
– Minden egyes nap… – horkantotta
Galliard. – Amíg még élünk.
Na
persze – gondolta Eren –, ezért én nem vagyok hálás.
– Mindannyian tizenhárom évet
kaptunk – mondta erre Zeke, mintegy megerősítve Galliard szavait –, ahogyan
egykor az elődeink. Ymir népe. – Mintha a gondolataiból olvasott, mintha a
lassan tökéllyé fejlesztett álarc mögé látott volna. Eren nyelt egyet. – Mindannyian… küzdünk valamiért – vándorolt rá a férfi
tekintete –, a kérdés csak az, hogy vajon helyesen cselekszünk-e.
Eren szándékosan elfordította a
fejét, hatalmas sóhajtást csalva ki Zeke-ből. Megint ugyanott tartottak, így
ezúttal pontosan tudta, mi járt a fejében. Sosem volt könnyű eset – főleg
kiskorában játszottak egymással igazi türelemjátékot, amikor Zeke-nek egész nap
hajkurásznia kellett, mert mindig elcsatangolt és mindig bajba is keverte magát
–, és ezt a bátyja gyakran szerette az orrára kötni.
– Ezért hívtál ide minket? –
kérdezte Colt, aki falfehérré vált a történettől, pedig nem először hallotta. –
Hogy emlékeztess bennünket a feladatunkra?
– Nem – rázta meg a fejét Zeke. –
Paradis miatt kellett összegyűlnünk.
Reiner és Bertolt szeme megvillant.
Eren csak nyomokat látott Paradis
szigetéből – pontosabban a Mária falból. Az elesett falnál találkozott a
bátyjával és a két fiúval, és a fal tetejéről be lehetett látni mindent, ami az
ott fekvő körzetből maradt.
Shiganshina,
válaszolta Reiner, amikor rákérdezett, hogy hívták. A
Mária fal elesése Shiganshina pusztulását okozta. A fal tetejéről bármerre
fordult az ember, csak romokat lehetett látni. A földet megszínező, odaszáradt
vért, a csontokat és a súlyos faltömböket, amik gyakorlatilag azonnal
összezúzták a házakat és az embereket is. Mindez egyetlen mozdulat
következménye volt: Bertolt Kolosszális Óriásának hatalmas rúgása, aminek
következtében lyukat tudott ütni a Mária falba.
Ez volt Paradis.
Egy teljes átlagos körzet romjai.
Ugyanolyan,
mint Liberio, súgta egy kishang a fülébe. Talán jobb is a te otthonodnál.
És ők ezt vették el a falakon
belüliektől. Nyomorba döntötték őket, és arra kényszerítették a körzetben élő
embereket, hogy elhagyják otthonukat és egy fallal beljebb költözzenek.
Gyökeresen megváltozott az addigi életük, s cseppet sem jó irányban.
De Eren csak ennyit látott belőle,
Reiner és Bertolt viszont (no meg persze Annie) éveket töltöttek el a szigeten teljesen egyedül. Csak magukra
számíthattak, csak a küldetés erejében hihettek. A kormányba vetett hitbe, az
adhatott nekik erőt, hogy túléljenek a démonok ketrecében.
Marley öt évet várt, hogy
segítséget küldjön nekik Zeke személyében. A Bestia Óriás komoly csapást mért a
Rózsa falra és az emberiségre, ám ugyanabban az évben Annie Leonhart elbukott,
amikor megkísérelte végrehajtani a küldetését. Reiner és Bertolt részletesen
beszámolt róla, hogy a Sina falon belül, Stohess körzetében került sor a végső
megütközésre, miután a Felderítő Egység kiderítette a Nőstény Óriás
személyazonosságát. A Felderítő Egység volt az a csapat, ahová Reiner és
Bertolt is tartoztak. A szigorú titoktartás ellenére Eren kiszedte belőlük,
hogy a falakon belüli katonák vagy a Helyőrségbe álltak be (feladatuk a fal
védelme volt), vagy a Felderítő Egységhez csatlakoztak (ők vakmerően
kimerészkedtek a falakon túlra, hogy információt gyűjtsenek a kinti világról és
óriásokat öljenek), vagy pedig a Katonai Rendőrséghez, de ez utóbbit csak a
legjobb tíz ember választhatta. Például Annie, mégpedig azért, hogy a Sina
falon belülre kerülhessen – a Katonai Rendőrség tagjai ugyanis a legbelső fal
védelmét élvezhették, és ahogy Reiner jellemezte, semmirekellő, lusta
disznókból álló bagázs volt, semmi több. (Igaz, Reinernak a Helyőrségről és a
Felderítő Egységről is megvolt a maga véleménye; az egyiket részeg
szerencsétleneknek titulálta, a másikat öngyilkos idiótáknak bélyegezte.)
Eren, bár egyszer sem tett
megjegyzést Reiner és Bertolt beszámolójára, és egyszer sem alkotott
nyilvánosan véleményt, maga előtt azonban nem fojtotta el az érzéseit. Nem is
tudta pontosan meghatározni, hogy mit is érez, talán kíváncsiságot a leginkább.
Kíváncsi volt Paradis szigetére, az ott élők életére, és minden közül a
legjobban a Felderítő Egység mozgatta meg a fantáziáját. A Felderítő Egység
szimbólumát a Szabadság Szárnyainak nevezték – éppúgy vágyakoztak szüntelenül a
szabadság után, ahogyan Eren is.
Látjátok?
– húzta el a száját óvatosan. – Már ebben hasonlítunk.
Hangosan persze jobbnak látta, ha
nem mondja ki, így is magán érezte Zeke tekintetét.
A bátyja látszólag közömbös hangon
folytatta, mintha csak esti mesét olvasott volna:
– Amikor a démonok a szigetre menekültek
a királyukkal, a száznegyvenötödik király, Karl Fritz személyében magukkal
vitték a legfőbb óriáserőt, az Alapító Óriás erejét, és mint azt jól tudjuk,
850-ben újabb csapás ért bennünket: Annie Leonhart fogságba esésével elvesztettük
a Nőstény Óriást is.– Bertolt arca erre megnyúlt. Négy éve már, de még mindig nem tudja túltenni magát rajta, gondolta
Eren. Persze mindannyian érzékenyen reagáltak, valahányszor szóba került Annie.
Mind ismerték, mind szerették a lányt, még akkor is, ha rendszerint magányos
farkas volt. Együtt edzettek, minden nap találkoztak vele. Annie – a maga
módján – még segített is nekik. Vagyis csak Erennek, mert a segítségét ki
kellett érdemelnie. Egyedül Eren volt rá képes, hogy úgymond a páncélja mögé
hatolva elérje a szívét, és rávegye arra, hogy megtanítsa a közelharc
művészetét.
– Nem tudjuk, mi történt Annie-val,
a megmentését nem vállalhattuk az akkori körülményeknek köszönhetően –
sóhajtotta Zeke –, de Paradis kezében így jelenleg két óriás is van, ez pedig a
lehető legrosszabb.
Eren és Galliard komoran
összenéztek.
– A 845-ös küldetés arra irányult,
hogy visszaszerezzük az Alapító Óriást – magyarázta Zeke. – A kormány négy
bátor harcost küldött a küldetésre, akik kinyomozták, hogy a fővárosban
uralkodó, Fritz királyi családbeli tagnak hitt király nem más, mint egy dróton
rángatott bábu, akinek semmi köze Karl Fritzhez vagy az Alapító Óriáshoz. A
valódi királyi család, aki egykor hátrahagyott bennünket, nevet változtatott,
hogy biztonságos kis életét élhesse, elrejtőzve Marley figyelő szeme elől. Karl
Fritz óta az Alapító Óriás ereje generációról generációra öröklődött ebben a
családban. Reiner és Bertolt… – a két fiú megfeszült a neve hallatán – minden
információt átadott a kormánynak. Az ottani démonok találékonyságát, hogy
képesek a levegőben repdesni és óriásokat ölni… El is hoztam az egyiket. Minek
is neveztétek? – pillantott a fiúkra.
– Háromdimenziós manőverfelszerelés
– válaszolta Bertolt rekedten. A szeme szokatlanul fénylett, mint mindig,
valahányszor a szigeten töltött évekről kellett beszélnie. A szigeti démonokkal
éltek együtt, és Eren valamiért szerette azt hinni, hogy ezt a furcsa
komorságot az okozta, hogy összebarátkoztak
velük. Az ellenséggel. Csatlakoztak a Felderítő Egységhez és úgy tettek,
mintha a bajtársaik volnának azoknak, akik szintúgy ott szolgáltak. Eldobták a
harcos-énjüket, hogy ők is katonák lehessenek, akik a szabadságért küzdenek, és
ha valaki ennyi éven át így viselkedik… Eren meg volt győződve, hogy nem mindig
játszották meg magukat. Nem lehetett minden
színjáték. Kellett lenniük olyan pillanatoknak is, amikor a két fiú – sőt még
Annie is! – őszinte volt.
– Á, igen! – csettintett Zeke
elégedetten a nyelvével. – Háromdimenziós manőverfelszerelés, köszönöm,
Bertolt! Tehát annak a szerkentyűnek a segítségével képesek a levegőben
repkedni és harcolni az óriásokkal. Pontosan ismerik a gyengepontunkat, tudják,
hogy a nyakszirtben rejtőzünk és azt is tudják, milyen mélyen kell vágniuk
ahhoz, hogy elérjenek bennünket. Megszámlálhatatlanul sok óriással végeztek már,
és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy le tudták győzni a Nőstény Óriást.
Valószínűleg mostanra már teljesen kiismerték a képességét… És lehet, hogy meg
is szerezték azóta, hogy elhagytuk a szigetet. Ezt még nem tudjuk biztosra.
Azóta rájöhettek, hogyan kell… és nos, igen… – Zeke hangját csipetnyi bosszúság
valamint szomorúság keveréke színesítette meg. Bertolt megremegett, Galliard és
Reiner pedig lehajtották a fejüket. Eren csupán szorosabban kapaszkodott
Pieckbe; a szemét lehunyta, s próbálta nem felfogni, hogy Zeke mire gondolt.
Arra, hogy Annie meghalt. Hogy végérvényesen elvesztették őt. Zeke-nek persze
hangosan is ki kellett ezt mondani:
– Ez azt jelentené, hogy megették
Annie-t, és a Nőstény Óriás erejét valaki más birtokolja. Egy szigeti démon,
aki hozzánk hasonlóan küldetést kapott. Sőt az is lehetséges, hogy összefogott
az Alapító Óriás hordozójával, és csak arra várnak, hogy támadjunk. Az Alapító
Óriás képessége ugyanis nem más, mint az óriások irányítása. Egy olyan erő, ami
egy deviáns vagy egy rendes óriást is az uralma alá tud hajtani. Egy olyan erő,
amivel szemben nincs megállás.
– Az összes óriáserő közül a
legfontosabb… – mormolta Reiner. – Ha egy olyan
ember kezébe kerül…
– Nyugodtan mondd csak ki, hogy démon, Reiner – húzta gúnyos mosolyra a
szája sarkát Pieck –, felesleges időpocsékolás a köntörfalazás.
– Nos, igen – bólintott Zeke –,
visszafordíthatatlan károkat okozna. Így is az a szerencsénk, hogy a királyi
család gyáva módon visszafutamodott. De ha Annie képes volt a nyomukra bukkanni,
úgy a falakon belüliek is meg tudják csinálni. És ez, kérem szépen, igencsak
nagy probléma.
– Tehát azt feltételezzük, hogy már
ismerik az Alapító Óriás kilétét – összegezte Pieck.
– Kitűnő meglátás, kedvesem.
Pontosan erre próbáltam kilyukadni.
– Ha ismerik, akkor valószínűleg
használni is fogják.
– És nemcsak emiatt kell aggódnunk.
– Zeke megigazította a szemüvegét. Ahogy hátradőlt a székében és Erenre
fordította a tekintetét, éppúgy nézett ki, mint az édesapjuk. Éppúgy, mint Grisha. (Zeke nem szerette az apjukként
emlegetni, inkább csak Grishának hívta – de ez persze nem változtatott a
tényen, hogy az apjuk volt.) – Kevesen tudják – folytatta eközben –, hogy a
három fal kolosszális méretű óriásokból épült fel. Miután Karl Fritz a szigetre
menekült, hátrahagyott egy üzenetet. Ebben az üzenetben, ami tulajdonképpen egy
eskü volt, lemondott a további háborúról, ám… és ez nagyon fontos – hangsúlyozta –, ha Marley valaha is úgy döntene,
hogy háborút indítana Paradis ellen, az Alapító Óriás hordozója az óriásának
erejét használva parancsot adna a falakban rejtőző kolosszális termetű
szörnyetegeknek, s a hamuval tenné egyenértékűvé az itteni földrészt. Nemcsak
elfoglalná az itteni városokat, körzeteket, hanem szó szerint megsemmisítené az egész birodalmat, s
ehhez még csak ki sem kell mozdulnia a szigetről, elég csupán egyetlen
utasítást adnia azoknak a szörnynek. Észre sem vennénk, és már csak a döngő
lépteket hallanánk, a föld remegését érzékelnék… és a világunk, amiért
olyannyira küzdöttünk, egyetlen egy lépéssel válna eggyé a pusztulással. Ez az
igazi félelmünk. Ez az oka annak is, amiért idehívtalak benneteket. Négy éven
át vívtunk egy háborút, s végre győzelmet arattunk. Itt az ideje, hogy ismét
foglalkozzunk Paradis szigetével és a vele kapcsolatos problémával. Jól meg
kell fontolnunk a következő lépésünket, mert nemcsak a mi fennmaradásunk, hanem az egész
emberiség sorsa a tét.
Miután befejezte, éles csend
telepedett a harcosok szobájára. Colt megrendülten ült és látszott rajta, hogy
lázasan gondolkodik; valószínűleg most érthette meg igazán, hogy miért is
kellett küzdeniük. A felnőttek általában nem szerettek magyarázkodni, minden
kérdezősködésnek úgy vették elejét, hogy azt mondták, „Csak!”, vagy azt, hogy „Fogadd
el és kész!”, és közben olyan arcot vágtak, hogy a gyerekek inkább
megrettenve szaladtak el játszani, mintsem hogy tovább faggatózzanak. A Grice
család esetében persze még előfordulhatott, hogy több választ adtak a semminél.
Grisha miatt a nagyszülők és Zeke is komoly mesedélutánt tartottak; részletesen
beszámoltak az elkövetett bűneiről, hogy ez milyen következményekkel járt, és
kitértek arra is, hogyan próbált aztán megbocsátást nyerni.
Grisha Jaeger bűne egyszerű volt:
részt vett egy olyan felkelésben, amely arra irányult, hogy megbuktassa a
kormányt. Az összeesküvő lázadókat persze elkapták, miután akadt tisztességes
polgár is közöttük, aki megértette, milyen kötelességgel tartozott a hazája
iránt, és aki mindent elmondott a megfelelő beosztású embereknek. A büntetés is
egyszerűnek bizonyult; olyanná tették, amilyen a valódi természete volt:
valamennyiüket – két kivétellel – letérdeltették, és az erőszakkal megragadott
karjukba fecskendezték az injekciót, hogy utána lerúghassák őket a falról. A
lázadók még a levegőben, az elmaradhatatlan aranysárga fény következtében
változtak át eszüket vesztett óriásokká, s onnantól kezdve megkezdték
kóborlásukat az óceán túloldalán – előbb a Mária falig, 845 után, Shiganshina
bukását követően már a Rózsa falig. Colt Grice nagybátyja is részt vett a
bűnszervezetben; Colt és Falco azért döntöttek úgy, hogy harcosok lesznek, hogy
lemossák a családjuk nevén és becsületén ejtett szégyenfoltot. Nem is maradt
más választásuk, hacsak nem akarták, hogy őket is Paradisba küldjék, ahogyan a
nagybátyjukkal tették – Liberióban ugyanis az a pletyka kapott szárnyra, hogy
az idősebbik Grice nem változott óriássá, mint a többi felkelő, hanem emberként
rúgták le a falról, hogy a társai csemegézhessenek belőle.
Legalább
van bennünk valami közös – gondolta Eren –, Colt és Falco nagybátyja is ember
maradhatott a felkelés bukása után, és az én apám sem eszét vesztett
szörnyetegként halt meg. Erről is az a „Bagoly” tehet.
Bagoly
a kormányt szolgálta a lázadás éveiben, nagyra becsült és tisztesség emberként
állították be, akiről később kiderült, hogy valójában információkkal látta el a
felkelőket. A kilétét mind a mai napig homály fedte. Csak annyit lehetett
tudni, hogy őt tették felelőssé mindazért, ami Grisha Jaegerrel történt a
„büntetése” napján. Váratlanul lerántotta a kilétéről a leplet, és miután az
összes szemtanút megölte, idejének lejárta miatt átadta a Támadó Óriás – a kilenc óriás egyikének – erejét Grisha Jaegernek.
Egy küldetéssel is megbízta, és Grisha az óriásának segítségével el tudott
jutni Paradis szigetére.
A
küldetés… amiről nem volt hajlandó beszélni – dörzsölte
meg a szemét Eren. Vajon mi lehetett?
Vajon sikerrel járt, mielőtt végleg elbukott volna?
Marley nem hagyta annyiban az
árulást, Grisha Jaeger pedig ostoba volt. Ahelyett, hogy a belső fal mögé
menekült volna, hogy biztonságban lehessenek, Shiganshinában maradt, ott pedig
elkapták.
De
lehet, hogy Sina sem védte volna meg. Mégiscsak egy óriás elvesztésére derült
fény, Marley nem hagyhatta, hogy Paradis az Alapító mellé még nagyobb hatalomra
tegyen szert. Az apám pedig túl ostoba volt. Azt hitte, sosem találnak rá. Azt
hitte…
Eren hatalmasat sóhajtott. Nem
tudta, mit hitt az apja – és már soha nem is tudhatta meg.
Láttam
őt – gondolta az ajkába harapva –, de nem azt láttam, amit látni akartam. Nem
azokat az emlékeket, amikre igazán kíváncsi voltam.
Hirtelen eszébe jutott az álombeli
lány, akit azelőtt még soha sem látott, mégis annyira ismerősnek tűnt. A lány,
aki lehetséges, hogy… Lehetséges, hogy ezen a köteléken keresztül lépett vele
kapcsolatba?
Vajon
ki lehetett? A nevét sem tudom.
De sokan voltak vele így. Emlékek,
amik nem velük történtek meg, emberek, akikre nem emlékezhettek, mert nem ismerték,
közben mégis ismerték – Galliard mindent látott azzal a lánnyal, Ymirrel kapcsolatban,
ám semmit sem látott Marcelről, akit Ymir evett meg öntudatlanul.
Az
a lány – villant az elméjébe ismét a gondolat –, valaki lehet a múltból, a jelenből vagy a
jövőből. Vajon hogy hívhatják?
És akkor, maga sem értette, hogyan
lehetséges, valahogy emlékezni kezdett a nevére.
Frieda.
A lányt Friedának hívták.
– Frieda Reiss… – suttogta maga elé döbbent határozottsággal. Nem
tippelt. Tudta. Teljesen biztos volt
benne, hogy a lányt Frieda Reissnek hívták egykor (vagy akár most is). Frieda Reiss
– és mivel Reiss, Bertolt és Reiner
jelentése alapján a királyi családból származott. – Ő a Koordinátor.
– Pontosan – mondta erre Zeke, de a
hangja annyira váratlanul érte Erent, hogy összerezzent tőle. Felkapta a fejét,
és ahogy körbenézett, gyanakvó tekintetekkel találkozott. Annyira elmerengett,
hogy észre sem vette, hogy mindenki őt bámulja. Akár az is előfordulhatott,
hogy Zeke elhallgatott, és azóta csendben figyelték őt. Nem először esett volna
meg ilyesmi. Eren ezúttal is a zsigereiben érezte, hogy legszívesebben
mindannyian kifaggatnák, hogy megtudják, mi járt a fejében. A gyanakvás sosem
volt megalapozhatatlan vele kapcsolatban, éppen ezért nem is haragudott rájuk (annyira) a bizalmatlanságért. – A
Koordinátort a legutolsó információmorzsáink szerint Frieda Reissnek hívják.
Vagy szólíthatnám Frieda Fritznek is. Ő a Fritz királyi család egyik tagja,
Karl Fritz leszármazottja. A jelentések szerint 842-ben örökölte az erejét a
nagybátyjától, Uri Reisstől. Ha azóta is birtokolja, akkor az azt jelenti, hogy
hozzám hasonló egy éve maradt hátra. Egy teljes év, hogy döntsön a sorsunkról.
A világ sorsáról.
– Akkor egy csónakban evezünk –
sóhajtotta Pieck. – Remek! Szeretem az ilyesmit.
– Újabb kitűnő meglátás, drága
Pieck – bólintott Zeke. – Egy év, mindkét oldalnak ennyi maradt. Ez olyan, mint
egy sakkjátszma, nem gondoljátok? – Elsősorban Bertoltnak címezte a
mondandóját, de Pieck, aki hozzájuk hasonlóan kitűnő stratéga volt, azonnal
biccentéssel fejezte ki az egyetértését. – Amelyikünk előbb lép okosabban, az
fog nyerni.
– Hát akkor ne hagyjuk, hogy azok a
szigeti démonok nyerjenek! – ugrott fel Galliard elszántan. – A semmivé akarnak
tenni minket? Hát tegyük előbb mi őket a semmivé! Egyszer beszivárogtunk, nem?
Hát tegyük meg újból!
– Bertolt és Reiner nem mehet
vissza még egyszer – rázta meg a fejét Zeke elutasítóan. – Őket már ismerik. És
én sem mehetek. Az óriásalakomat mindenképpen ismerik, de Shiganshina körzete
már csak Grisha miatt is veszélyes. Grisha tekintélyes orvos hírében állt,
amikor rátaláltak Marley emberei, én pedig… sajnálatos módon a szakasztott mása
vagyok. Nem kockáztathatok.
– De minket nem ismernek – szólalt
meg hirtelen Pieck. – Galliardot meg Erent… Meg engem. Minket nem ismernek. Mi
mehetünk, ha megkapjuk az engedélyt a kormánytól. Egy újabb küldetés a falakon
belülre… Ezúttal beszivárgunk és biztosan visszaszerezzük az Alapító Óriást.
– Marley nem fog többet kockáztatni
– jegyezte meg Eren. – Azok után, ami legutóbb történt… Nem hiszem, hogy adna
még egy esélyt a bizonyításra.
Galliard értetlenül nézett rá.
– De szükségünk van az Alapító
Óriásra! Marley is ezt akarja!
– Lehet – hagyta rá Eren –, de
biztosan nem vállal egy újabb kockázatot. Engem pláne nem fog a falakon belülre
küldeni! Grisha fia vagyok, ahogyan Zeke is. Így is mindig rajtam kell
valakinek tartania a szemét, hát hogy is engednének egy ilyen jelentőségű
küldetésre?
– Akkor ketten megyünk Pieckkel –
vonta meg a vállát Galliard. – Sajnálom, haver.
Eren elfintorodott.
– Képzelem, mennyire sajnálod…
– Eren! – Zeke hangja élesen csattant, érződött rajta a bosszúsága. A
tekintetébe kemény csillogás költözött, a szája pedig egyetlen keskeny vonallá
préselődött, amikor Eren dacosan viszonozta a pillantását. Ha eddig próbált nem dühös lenni, akkor most csúfos
kudarcot vallott. Ritkán tudták kihozni a sodrából, ám amikor sikerült, a
környezete fülét-farkát behúzva fújt visszavonulót. Colt ezt tette (sőt ő még
nevetségesen remegett is), míg Bertolt, Reiner és Galliard makacsul az asztalt
kezdték fixírozni. Pieck a könyökére támaszkodott, és a pillája alól sandított
fel Erenre. De bármire is számítottak, Zeke haragja nyomtalanul elmúlt. –
Vigyázz a nyelvedre! – Mindössze ennyit mondott, aztán is szinte kedveskedően.
Eren szeme döbbenten kerekedett el.
– Elő kell rukkolnunk egy tervvel –
indítványozta Pieck. – Vagy ők, vagy mi, valamelyikünk lépni fog.
– És nekünk kell előbb megtennünk –
értett egyet Reiner.
Zeke elégedetten állt fel.
– Látom, értitek már. Nagyon
helyes. Azt szeretném, ha mindannyian elgondolkodnátok ezen, és holnap
ugyanígy, ugyanekkor összeülünk, hogy megbeszéljük, ki mire jutott. –
Mindannyian szedelőzködni kezdtek, és közben fáradtan nyújtóztatták ki a sok
üléstől elgémberedett tagjaikat. – Ne felejtsétek: a jövőnk a mi kezünkben van,
tegyünk hát érte! – mondta még, mielőtt Reiner és Bertolt távoztak volna.
Colttal nem siettek annyira, Eren azonban nem akart tovább várni rájuk. Nem is
fűlött hozzá a foga, hogy megtárgyalják az éjjel történteket (Zeke biztosan
kiszedte volna belőle az álmát is, ha már egyszer belekezdett volna a
mesélésbe), ráadásul Galliard és Pieck az ajtóban integettek. Gyorsan
megveregette a bátyja hátát, majd megindult utánuk.
– Egy örökkévalóságig tartó csatát
vívunk, öcsém. – Zeke hangja az
ajtóban érte utol, komoly volt és emlékeztető. – El ne szúrd, különben nincs második esély.
Eren bólintott.
Megértette.
** * **
– Tehát azt akarod nekünk
bemesélni, hogy a jelenlegi Koordinátorról álmodtál? – összegezte Galliard
gondterhelten.
Miután elhagyták a harcosok
szobáját, sietve próbáltak keresni egy olyan helyet, ahol nem futnak bele
Marley valamelyik emberébe. Ez nehéz feladatnak bizonyult, a kormánynak ugyanis
mindenhol volt füle. A harcosokon pláne rajtuk tartották a szemüket – bármennyire
is elkötelezték magukat Marley iránt, nem lehetett csak úgy elsiklani a
nyilvánvaló tény fölött, hogy képesek óriássá változni. Végül – Pieck
javaslatára, aki azt az elvet vallotta, hogy „Legyél nyilvánvalóan szem előtt, és akkor nem figyelnek fel rád!”
– abban a kórházban kötöttek ki, ahol Eren nagyapja, Jaeger doktor dolgozott. A
kórház udvarán találtak egy üres padot, és arra ültek le beszélgetni. Vagyis
Piecket hagyták, hogy végignyúljon rajta, a két pedig a tetején foglalt helyet.
A betegek többsége a délelőtti sétáját végezte éppen – tehát úgymond szem előtt
maradtak, éppen, ahogy Pieck eltervezte –, de messze elkerülték a fiatal
harcosokat.
– Valami olyasmi – dünnyögte Eren
maga elé. Galliard és Pieck váltottak egy aggodalmas pillantást. – Nem tudom,
honnan tudom, de egyszerűen csak tudom, hogy ő volt az. Értitek, ugye?
– Kapiskáljuk – morogta Galliard. –
Ezért voltál annyira biztos a nevében is.
– Igen – bólintott. – Frieda Reiss.
Egyszerűen csak tudtam a nevét.
– De hogyan lehetséges mindez?
Pieck vállat vont.
– Azt soha senki nem mondta még,
hogy az óriások nincsenek kapcsolatban egymással.
– Ez igaz, de…
– Vagy – folytatta a lány –, akár
az is lehetséges, hogy teljesen más a magyarázata az álmodnak. Lehet, hogy nem
is jelenbeli kapcsolatra kell
gondolnunk, hanem múltbelire.
Eren levegőért kapkodva nézett le
rá. Egyszer sem gondolta még így végig, mindig csak a jelenre koncentrált. De
ezek az álmok… ezek lehettek emlékek is. Olyan emlékek, mint arról a lányról.
Idáig eljutott már, de… a végső következtetést egyszer sem vonta le. Mert ha
ezek valóban emlékek voltak, akkor…
– Arra célzol, hogy…
– Az apádra célzok – vágott a
szavába Pieck nyugodtan. Mindig is ő volt a csapat esze, Zeke ezért is szerette
bevonni a stratégia kiötlésébe. – Arra, hogy a Bagoly általi küldetésről nem volt hajlandó beszélni. Amikor Marley
visszahurcolta, hogy megkapja a méltó büntetését, napokon át kínozták. A teste
újra meg újra regenerálódott, de a katonák újra meg újra levágták valamelyik
végtagját. A végén csak annyit tudott nyöszörögni, hogy „a küldetés miatt…”, ám nem volt hajlandó megtörni. Sosem
gondoltatok bele, hogy mi lehetett az az utolsó, nagyon fontos küldetés, amiért
Paradis szigetére menekült?
– Az Alapító Óriás – suttogta
Galliard, ahogy hirtelen megértette. Tágra nyílt a szeme, és meglepetten kapta
a fejét Eren felé. – Csak az lehetett.
Pieck az oldalára gördülve felkönyökölt;
kis híján, hogy nem esett le a padról az elszámított lendület következtében.
– Pontosan – csettintett a
nyelvével elégedetten. – Én is erre jutottam. Bagoly azzal bízhatta meg, hogy
keresse meg az Alapító Óriást és fogjon össze vele. Lehet, hogy Grisha
meggondolta magát. Mi van, ha az Alapító Óriás elutasította a segítséget? Mi
van, ha Grisha úgy döntött, felfalja?
– Tehát arra célzol – kezdte Eren
újból, nagyon lassan, hogy biztos legyen benne, hogy ezt érti a lány –, hogy az
apám megtalálta az Alapító Óriást, és
még mielőtt visszahurcolták volna az óceán túloldalára, megszerezte az erejét? Mert ha valóban erre gondolsz, az azt
jelentené, hogy…
– Hogy győztünk – bólintott Pieck.
– Ha ez tényleg így történt, akkor te vagy a Támadó és az Alapító Óriás hordozója, Eren. Paradis… azok a
szigeti ördögök elvesztették a háborút, amit még csak el sem kezdtek. A Nőstény
Óriás felhasználásával sem tudnák megnyerni, bármennyire erősen és kitartóan
harcolnának. A Nősténynek nincs esélye nyolc
másik óriás ellen, pláne ha az egyik a nyolcból a Koordinátor.
Eren előrehajolva a térdére
támaszkodott. Arcát a tenyerébe temette, abba fojtotta a sóhaját. Galliard, aki
közvetlenül mellette ült, így is érezhette, hogy mennyire felzaklatták a
hallottak. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Szólnia kellene Zeke-nek? Zeke
vajon mit tenne? Hogyan tudnák kideríteni, hogy tényleg ő az Alapító Óriás
hordozója? Mit csinálnának vele? Kockáztatnának? Hajlandóak lennének-e megbízni
benne azok után, amit Grisha tett? Egyáltalán ő, Eren mit tenne? Mit kellene tennie? Mi a helyes döntés?
– Eren. – Galliard hangja meglepően szelíden csengett, ahogy megtörte
a hirtelen beálló csendet. Eren észre sem vette, hogy mi történt körülötte.
Pieck már nem feküdt, hanem feltérdelt, és aggódva figyelte őt, Galliard pedig
valamikor – valószínűleg akkor, amikor semmire sem reagált – óvatosan a vállára
markolt, hogy megrázva magához térítse. – Minden rendben lesz – mondta komolyan
–, megőrizzük a titkodat és kitaláljuk, hogy mi ez az egész. Lehet, hogy csak
egy normális álom volt… Hihetetlen a képzelőerőd, ezt mindannyian tudjuk.
Pieck mosolytalanul, bólintással
erősítette meg a szavait.
Eren nyelt egyet.
– Egy szót se senkinek, jó?
– Ez csak természetes – bólintottak
a barátai. – Ránk mindig számíthatsz.
** * **
A lány – Frieda, mert most már tudta a nevét – ismét meglátogatta álmában.
Sötét hajában ragyogó aranykoronát viselt, kéken csillogó tekintetébe keménység
költözött. Eren ezúttal nem egy hálóról álmodott, hanem egy sötét helyiségről,
ami leginkább egy pince felé vezető útra emlékeztette. Frieda kezében halványan
pislákolt a gyertya lángja, ahogy Erennel a nyomában megindult lefelé a
recsegő-ropogó lépcsőkön. Egy szót sem szólt a fiúhoz, úgy viselkedett, mintha
teljesen egyedül lenne.
A lépcső aljában a blúza alá nyúlva
aranyló kulcsot húzott elő. Eren valamiért ismerősnek találta, de nem tudta
megmondani, hogy honnan. Frieda a kulcsot nézte, és ajka halvány mosolyra
görbült. Tökéletesen illett zárba, s az kattant egyet, ahogy elfordította.
A pince ajtaja nyikorogva nyílt ki.
Eren újabb sötétségre számított, de legnagyobb meglepetésére a helyiség vakító
fényben úszott. El kellett takarnia a szemét és csak hunyorítani tudott; hozzá
kellett szoknia a világossághoz, hiszen mindeddig alig lehetett látni valamit,
annyira kevés volt Frieda gyertyája.
Amikor végre sikerült, meglepetten
ráncolta a homlokát. A pinceszoba közepére egy asztalt helyeztek székekkel
körbevéve – mindegyik szék foglalt volt. Az emberek, akik ott ültek, látszólag
mind Frieda Reissre, a falak királynőjének érkezésére vártak. Ugyan nem álltak
fel és borultak térdre, pedig Eren azt hitte, hogy ezt teszik majd, de
megemelkedtek ültükben és biccentettek Friedának.
Frieda Reiss megállt, és lassan
végighordozta a tekintetét az egybegyűlteken. A lány, aki elé szaladt, hogy
üdvözölje, nevetségesen alacsonynak látszott mellette; százötven centi sem
lehetett, szőke haját pedig lófarokba kötve viselte. Rokonságban állhattak,
mert éppolyan kék szeme volt, mint Frieda Reissnek.
–
Köszönöm, hogy mindannyian eljöttetek – szólalt meg
végül halkan, kellő komolysággal a hangjában. Az emberek, akik többnyire Eren korabeli
fiatalok voltak, beleértve a szőke lányt is, egytől egyig megfeszültek.
–
Itt az idő.
Megjegyzés: Azt hiszem, erre a sztorira találták ki, hogy slow burn. Mondjuk, ha úgy vesszük, az összes fanfictionöm slow burn... :D Na mindegy, ígérem, Levi hamarosan beköszön – és a manga jelenlegi állásától teljesen eltérő irányt veszünk (a múltban vagy a jelenben, ki tudja még?)
Apropó, megint készültem egy kis képecskével:
Jelenleg a 17. fejezetet gépelem szorgosan, úgyhogy...
Folytatás kb. 2 hét múlva. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése