4. fejezet
Soha, de
mégis
– Mikor akartad nekem elmondani? –
Zeke dühösen sziszegte oda a kérdést Erennek. Hátával a szobájuk ajtajának
támaszkodott, hogy elzárja az egyetlen menekülőösvényt, karját pedig összefonta
a mellkasa előtt. A szemüvegével az orrán még szigorúbbnak tűnt, mint
amilyennek Eren azt képzelte.
Forduljon
fel, engem nem érdekel a szigora.
Zeke azután esett neki, miután
elbúcsúztak Piecktől és Galliardtól. Persze ők sem a saját akaratukból
távozott, Zeke nyomatékosan megkérte őket, hogy hagyják őket magukra, sőt
vigyék magukkal Mrs. Jaegert is. A nagymamájuk persze semmit sem értett. Ha
Pieck és Galliard nem jártak volna rendszeresen hozzájuk, valószínűleg nem
engedte volna tiltakozás nélkül, hogy kikísérjék.
Jobb
is, hogy nincs itt, különben hisztérikusan zokogna már…
Eren dacosan fordította el a tekintetét
a bátyjáról. Könnyebb volt inkább a padlót bámulni és a kopott szőnyeg
rojtjait, mintsem Zeke arcába nézni. A testvére nemcsak dühösnek látszott,
hanem csalódottnak is. Talán félt is a lehetséges következményektől. Azoktól
Eren is, főleg azok után, hogy a barátaival megtárgyalták, hogy Marley nem
fogadna el egy újabb hibát a családjuktól.
Egy
rossz lépés… Ennyi elég a vesztemhez – gondolta.
Hangosan csak ennyit mondott,
összeszorított fogán keresztül szűrte a szavakat:
– Ha jól emlékszem, megadtad nekem
a lehetőséget, én pedig nem éltem vele.
Ezt lehet, hogy nem kellett volna,
csak még jobban felbőszítette vele Zeke-et.
– Eren, nehogy még te legyél
felháborodva! – csattant fel a türelmét vesztve a férfi. – Felfogtad, mennyire
súlyos, amit tettél?! Törődsz te egyáltalán vele, hogy mi fog történni?!
Megértetted-e egyáltalán valaha is, hogy milyen helyzetben vagyunk?!
– Súlyos?! Súlyos?! – visszhangozta Eren. A legrosszabb az volt, hogy
valahányszor Zeke dühbe gurult, vele is megtörtént. Zeke-kel ellentétben
világéletében hirtelenharagú volt, és nagyon nehezen lehetett lecsillapítani. –
Nem csináltam semmit!
– Pontosan! El kellett volna
mondanod!
– Azok után, ahogy velem
viselkedtek?! Köszönöm szépen, inkább soha! Olyan, mintha én lennék a család
árulója, pedig mindketten tudjuk, hogy az Grisha
volt! Grisha, az apánk! Én pedig Eren
vagyok, Eren… Jaeger, nem Grisha Jaeger! – Valamiért majdnem mást
mondott. A nyelvére egészen más szó csúszott a Jaeger helyett, és egy
pillanatra zavartan bicsaklott meg a mondata közepén. Ki más lennék, ha nem Jaeger? Miért akartam mást… Egyáltalán mit akartam mondani?
– Mi pedig mindketten Grisha fiai
vagyunk – kiabált vissza Zeke, akinek vagy nem tűnt fel a zavara, vagy úgy
határozott, hogy nem foglalkozik vele –, éppen ezért nem engedhetünk meg
magunknak hibákat! Azt hittem, az évek során sikerült megtanulnod! Hogy végre-valahára
felnőttél, ha már mindenáron felnőttnek képzeled magad! Tizenkilenc éves vagy,
nem az a tizenöt éves kölyök, akit fel kellett képelni, miután tiszteletlenül
beszélt az egyik felettesünkkel!
– Értsd már meg, Zeke, ez nem hiba
volt! Fogalmam sincs, mi történik velem!
Zeke lehet, hogy értette, miről
beszélt – Eren nem tudta megállapítani, bátyja ugyanis nem árulta el az igazi
érzéseit –, de inkább tűnt úgy, hogy nem
akarta megérteni. Egyszerűbb volt a
könnyebb utat választani és Erent kiáltani ki bűnbaknak; ehhez nemcsak Zeke
értett, hanem az egész családja, sőt néha még mások is. Grisha az árulásával
megbélyegezte őket, ebben Zeke-nek igaza volt. Az emberek úgy emlegették őket,
hogy „Grisha fiai”, akik megpróbálnak kitörni apjuk bűnös árnyékából. Zeke-nek
sikerült, a Bestia Óriásként egyszer sem okozott kudarcot, Eren azonban…
Négy
éve harcolok a háborúban – gondolta ingerülten –, azt megelőzően pedig azonnal rohantam a
bátyám és a barátaim segítségére, mégsem érdekli Marleyt. Mit tegyek még, hogy
bizonyítsak? Adjam fel saját magamat még a tizenharmadik év előtt? Adjam át az
erőmet valaki másnak… Mondjuk Falcónak?
A gyerekek közül Falcóhoz húzta a
szíve, benne látta a leginkább saját magát. Gabi rendíthetetlen volt, de naiv
is, vakon elhitte Marley valamennyi szavát, egyszer sem kérdőjelezte meg őket.
De Eren igen, és elég volt egy pillantást vetnie Reinerra, hogy tudja, Falco
is. Reiner gyökeres változáson ment keresztül, miután visszatért a szigetről,
és ez a négy év, a tudat, hogy hamarosan Gabi lép a helyébe, még inkább
tönkretette. Nem akarta, hogy Gabi ugyanabban a sorsban osztozzon, amiben ő is.
Ymir ereje egyszerre volt áldás és átok is, tizenhárom évnyi élet, tizenhárom
évnyi, szenvedéssel, háborúval teli élet, ahol minden egyes nap megcsonkították
őket, majd hagyták, hogy a testük újraregenerálódjon. Minden egyes nap
készenlétben kellett állniuk, hogy kielégítsék Marley igényeit, hogy a
felmenőik helyett vezekeljenek.
Ha
nem Falco, akkor Udo, határozta el. A sötét hajú,
szemüveges kölyköt szintén szimpatikusnak találta. Zofia is rendes lánynak
látszott, Eren őt is kedvelte, de ha csak kettőjük közül kellett volna
választania, akkor inkább Udo mellett döntött volna.
– Jól van – adta meg magát
rekedten. Ezzel Zeke-be fojtotta a szót. Bátyját nem érdekelte a hallgatása,
valószínűleg azt hitte, ezzel Eren úgymond beismerte a bűneit, erre azonban már
nem tudott mit mondani. A döbbenet és a félelem az arcára volt írva. Erennek
döntést kellett hoznia és végre megtette. – Jól van – ismételte meg lassan, ugyanolyan
rekedtes, erőtlen hangon, mint korábban. Egyszerűen képtelennek érezte magát,
hogy erőteljesebben beszéljen, Zeke bizalmatlansága megrendítette és
összezúzta. – Legyen úgy, ahogy te akarod, bátyám. Mit javasolsz? Mit tegyek?
– H-hogy érted? – Nemcsak Zeke-be
fojtotta a szót, meg is lepte. Eren zaklatottan túrt a hajába.
– Mit tegyek? – kérdezte. – Hogy
szolgáljam Marleyt? Hogy mossam le magamról ezek után Grisha undorító tettét? –
Szándékosan túlzott, kettőjük közül mindig is Zeke gyűlölte jobban Grishát.
Eren… Ő másképp látta a múltat, a férfit, akit az apjának kellett neveznie.
Grisha rossz módszert választott,
amikor csatlakozott a megújító mozgalomhoz. Amikor elfogták és visszahurcolták,
a kínzás során bevallotta, hogy a saját gyermekét tette céltáblává; Zeke volt a
reménysége, megbíztak benne, amikor elküldték, hogy harcost faragjanak belőle.
Óriáserőt akartak lopni, hogy leigázhassák Marleyt… Rossz módszert választott,
ez igaz, ezt Eren elismerte, de az eszméi… Minden, amiben hitt… Az egykori Eldia, nem a gettó, ahová
ártatlanokat kényszerítettek…
Eren hasonlóan érzett, hasonlóan
látta a világot. Valamilyen szinten egyetértett Grisha Jaegerrel, az apjával, akit ezért az eszmékért végül
kivégeztek. A legkegyetlenebb sorsban részesítették: végig kellett néznie,
ahogy mindenét elvették tőle – a feleségét, a gyermekeit, végül pedig a
hatalmat, amit Bagolytól kapott.
Hasonlítunk,
apa – gondolta Eren, s ez a felfedezés
gyomorforgató volt. Hasonlítani valakire, akit gyűlölnie kellett volna… Szeretni
valakit, akit gyűlölnie kellett volna… Osztozni a gondolkodásmódjában, csak
látni, hol hibázott.
De ettől még nem vált ugyanolyan
bűnös, szigeti démonná, ugye?
Ettől még nem lett maga az ördög?
Zeke szemében az lett. Testvéri
kötelék ide vagy oda, Zeke nemcsak Eren bátyja volt, hanem a Bestia Óriás is,
Marley kiválasztott harcosa, nem hagyhatta szó nélkül a hazaárulást – már ha
egyáltalán ezt hazaárulásnak lehetett nevezni.
– Mit tegyek, Zeke? – kérdezte. – Szerinted mit kellene tennem? – Ha annyira
okos vagy, amilyen okosnak állítod magadat, gondolta dühösen, akkor mondd meg, hogy mit tegyek! Ha tényleg
te vagy az egyetlen, aki megbízhatok… A barátaimat leszámítva… Segíts rajtam! A
testvérem vagy, nem? Ez éppúgy a kötelességed, mint Marleyt szolgálni!
Óráknak tűnő percek teltek el, míg
Zeke testtartása végül meg nem változott; vállából a feszültség alábbhagyott, a
tekintetéből kiveszett az acélos keménység.
– Számolj be mindenről – kérte
bólintva. A vádat aggodalom váltotta fel, és mielőtt Eren feleszmélhetett
volna, karok fonódtak a dereka köré. – Eren… – Zeke szája a füléhez simult,
orrával a hajába lélegzett. – Nem akarlak elveszíteni. – Egészen reszketegnek
hallatszott a hangja, a bénító félelemtől szinte mormolásnak tűnt. Olyan erővel
szorította magához Erent, hogy az már fájó volt, Eren mégsem tette szóvá.
Zeke-ből a kétségbeesés szólt; szüksége volt rá, az öccsére, ha már csak arra a
kevés időre is, arra az egy évre, ami Ymir átkának köszönhetően hátramaradt. –
Kérlek, bocsáss meg, amiért így viselkedtem, de megrémiszt a tudat, hogy Marley
nem lesz ilyen megbocsátó. Minden Grisha hibája… Ha ő nem árult volna el
bennünket, akkor most nem kellene… most egyikünk sem lenne óriás… vagy
legalábbis nem biztos, hogy azok lennének…
– Zeke… – Eren csak annyira tudta
kiszabadítani magát a szorításából, hogy az egyik kezével sikerült megérinteni
a férfi hátát. – Kérlek, nyugodj meg. – Feljebb csúsztatta a tenyerét, Zeke
tarkójára simítva az ujjait, és nem csinált semmi mást, nem kezdte el
dörzsölni, cirógatni, csak rajta felejtette. A puszta érintés is elégnek
bizonyult: Zeke már nem vette annyira szaporán a levegőt.
– Mondd el, Eren – utasította
halkan –, különben nem tudlak megmenteni. – Eren pedig mindenről beszámolt. Elmondta,
hogyan próbálta kitalálni Galliard és Pieck segítségével, hogy mitévő legyen,
Zeke pedig morgolódott, amiért nem fordult hozzá azonnal. Mesélt az álmairól,
amiket emlékeknek tudott be, Frieda Reissről, Grisha és Bagoly beszélgetéséről,
a félelméről, hogy esetleg az ő kezébe került az Alapító Óriás ereje. Miután
elhallgatott, Zeke elgondolkodva simogatta meg a szakállát. Korábban levette a
szemüvegét, hogy megdörzsölhesse a szemét, így még inkább Grisha Jaeger
szakasztott másának tűnt.
– Zeke… Gondolod, hogy Frieda Reiss
tényleg halott?
– Nem – jelentette ki a férfi. –
Vagyis – javította ki aztán magát –, mondjuk úgy, nem gondolom, hogy úgy
halott, ahogyan te hiszed. Gondolj bele, Eren, Grisha Jaegernek csak arra
maradt ideje, hogy feleségül vegyen egy szigeti démont és gyermeket nemezzen.
Kérlek, bocsáss meg, amiért így neveztem édesanyádat – tette hozzá sietve,
amikor Eren felszisszent a szigeti démon kifejezésre. – Édesanyád… lehet, hogy
megértette volna az ügyünk fontosságát, csak rossz helyre született rossz
időben.
És
ez a kijelentés mennyire ellentmondásos azokkal az elvekkel, amiket vallasz – húzta
el a száját Eren. Ha minden ember
szörnyeteg azon a szigeten, akkor az anyám is, függetlenül attól, hogy a
világra hozott. Végül is… hozzáment az apánkhoz, nem igaz? Akkor nem lehetett
jó ember. Egy áruló felesége… Egy újabb démon anyja.
Ugyanakkor azt kívánta, bárcsak
ismerhette volna. Valahányszor tükörbe nézett, csak halványan tudta magában
felismerni Grishát: mindene egy ismeretlen nő vonásait tükrözte. Az anyjáét.
Arra az eldiai, szigeti asszonyra hasonlított testestül-lelkestül, aki
megszülte, és akitől elragadták, amikor foglyul ejtették Grishát.
Vajon
mi lehetett vele?
Ezt sosem tudta meg. Senki sem
akarta elárulni, hogy mit műveltek az anyjával, azt sem, hogy egyáltalán hogy
voltak képesek kivitelezni a falakon belüli akciót, hiszen Bertoltnak,
Reinernak és Annie-nak át kellett törnie a Mária falat ahhoz, hogy bejuthasson.
Vajon hogy oldották meg? Ki segíthetett nekik, hogy megoldják?
Talán
pont a falak uralkodója?
A gondolat hirtelen jutott az
eszébe, de logikusnak tűnt. Ki más lehetett volna rá képes, ha nem a falak
uralkodója? A száznegyvenötödik király lemondott a háborúról, ám mi van akkor,
ha valahogy mégis sikerült kapcsolatot teremteni vele? Az esküjéről is valahogy
értesíteni tudta Marleyt.
– Hogy értetted akkor? – kérdezte
végül a homlokát ráncolva. – Ha nem úgy, ahogyan én?
– Nézd, Eren, azt biztosan tudjuk,
hogy 842-ben Frieda Reiss lett a Koordinátor. Te még olyan fiatal voltál, Eren,
amikor Marley visszaszerezte a Támadó Óriást… Sokkal fiatalabb, totyogó
gyermek, aki mit sem értett a világból. Ezért is nem emlékezhetsz az
édesanyádra. Ha egy kicsit gondolkodtatok volna a barátaiddal, akkor rájöttetek
volna, hogy nem lehetsz az Alapító Óriás erejének hordozója.
– De akkor mivel magyarázod a
kapcsolatot? Ez olyan kapcsolat, mint amilyet az előző hordozóval létesítünk!
Látom az emlékeket… Olyan emlékeket is, amik bizonyosan nem következtek be…
– Nos, igen – bólintott Zeke –, ez
az, ami nagyon érdekes. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges. Egyszerűen nem
találok rá normális magyarázatot. Tehát azt mondod, hogy láttad Frieda Reisst,
fiatalon, ereje teljében? Láttad, amint valaki odamegy és követeli, hogy
szabadítsa fel az emberiséget?
– Igen – felelte Eren csüggedten. –
Pontosan ezt láttam. Semmit sem értek. Mit tegyek, Zeke? Ha átadom ezeket az
információkat a feletteseinknek, gondolod, hogy életben hagynak? Hogy nem
kiáltanak ki elsők között árulónak? Hiszen te is vádoltál engem! Te is nekem
támadtál, pedig te a bátyám vagy!
– Semmi esetre sem hozzuk a
tudomásukra – jelentette ki Zeke határozottan. – Tudom, hogy vakmerő kölyök
vagy, ugyanakkor azonban az öcsém is, Eren. Nem teszem kockára az életedet.
Soha nem teszem. – Újból megölelte, Eren pedig sóhajtva engedte át magát az
érzésnek. A bátyja karjaiban valahogy mindig biztonságban érezte magát. – Nem
voltam már gyermek, amikor először találkoztunk… Te viszont igen. Te nagyon
fiatal voltál, Eren, én pedig megesküdtem, hogy mindig meg foglak védeni. Azzal
is védtelek, hogy kiszakítottalak abból a démoni világból. Történjék bármi,
sosem adlak fel. Megértetted, ugye? Érted, mit akarok mondani, ugye? Egyetlen
évem maradt hátra, de azt az egy évet arra fogom szánni, hogy mindent megtegyek,
hogy neked könnyebb legyen… Hogy adjak egy esélyt neked a túlélésre. Egy
boldogabb életre.
– Akkor mit fogunk tenni?
– Hm… Mit tegyünk? – Zeke hatalmat
sóhajtott. – Nem maradt más lehetőségünk – mondta. – Egyetlen ember van, akiben
feltétlenül megbízom. Csak ő segíthet rajtunk. Csak ő védhet meg téged, Eren.
Egyetlen
ember? Valaki, akiben Zeke megbízik?
Eren összeráncolta a homlokát.
– Mégis kicsoda? Valaki a harcosok
közül? – találgatott. – Vagy a feletteseink közül valaki?
– Egyik sem. – Zeke elfordult tőle,
de a mosoly, ami finoman megülte a szája szélét, nem kerülte el Eren figyelmét.
– Valaki egészen más – mondta. Az ajtóhoz lépett, s óvatosan résnyire nyitotta
azt, hogy ki lessen. Hangokat hallottak, úgy tűnt, a nagyanyjukat nem lehetett tovább
feltartóztatni. Zeke kilépett az ajtón, de még mielőtt az öregasszony elébe
ment volna, hogy üdvözölje, a válla fölött hátrasandítva megválaszolta Eren
kérdését. – A kilencedik óriáserő
hordozója, Eren, ő az egyetlen reményünk a túlélésre.
Hát
persze – gondolta Eren. A kilencedik óriás.
A
Háború Pörölyének óriása.
** * **
– Azt hittem, soha többet nem
látunk.
Galliard a legkevésbé sem törődött
azzal, hogy az emberek megbámulták, Piecket megelőzve ölelte magához Erent,
miután találkozhattak. Számtalan csatát megvívtak egymással, s mégiscsak
gyermekkoruktól fogva ismerték egymást. Marcel halála mélyen megrendítette
Galliardot, ám a lehetőség, hogy valamelyik barátja is hasonló sorsra juthat,
teljesen letaglózta. Látszott rajta, hogy mindeddig meg sem fordult a fejében,
hogy mit jelent az, hogy a kilenc óriáserő egyikének a hordozói. Tizenhárom év
elteltével mindannyian el kellett fogadniuk a sorsukat. Galliardot és Erent
leszámítva az egy év ott lebegett a levegőben. Egy év… és Zeke… Aztán Reiner,
Bertolt és Pieck, nekik két évük maradt… Eren ebbe bele sem mert gondolni.
– Próbáltam kifaggatni Zeke-et,
hogy mit tervez – mondta Pieck, helyet cserélve Galliarddal. A lány ölelése
finomabb volt és kevésbé csontropogtató, Eren azonban kiérezte belőle az
aggodalmának valódi mértéket. – Mielőtt kettesben hagytunk benneteket… De
semmit sem volt hajlandó elárulni. Én is megijedtem egy kicsit – súgta a
fülébe, mire Eren halványan, szomorkásan elmosolyodott.
– Lehet, hogy a testvérem, de
néhány percig komolyan elhittem, hogy fel fog adni.
– És mit mondott? – tért rá rögtön
a lényegre a lány. – Rájött valamire? Segíteni fog? – sorolta a kérdéseit. –
Elmesélted neki az elméleteinket? Egyetértett valamelyikkel? Ha igen,
melyikkel? – Az utolsót már kifulladva tette fel, Eren mosolya pedig
kiszélesedett: ritkán fordult elő, hogy Pieck ennyire bőbeszédű legyen, most
mégis megtette, mindezt azért, hogy kimutassa, mennyire aggódott érte.
Futva körbenézett, hogy
biztonságos-e, majd lehalkította a hangját, és így szólt:
– A kilencedik óriás segítségét
fogjuk kérni.
– A Háború Pörölyének a… Áú! – Galliard elhallgatott, ahogy Pieck
könyöke fájdalmasan találkozott a bordájával, s inkább csak álmélkodva nézett
Erenre. A kilencedik óriás, akit csak úgy emlegettek, hogy a Háború Pörölyének
Óriása ugyanis nem vett részt a négy éven át tartó háborúban. Hordozója csak eldiai lehetett, ugyanolyan szörnyeteg, amilyenek a gettóban élő emberek is voltak –
amilyenek Erenék is voltak –, azonban
velük ellentétben teljesen más megítélés alá esett. Eren számára néha úgy tűnt,
hogy a kormány már-már nem is tekintette eldiai démonnak; a családjával együtt
ez a hordozó kiérdemelte, hogy a tisztességes marleyi emberek között tartsák
számon.
– Ezt ne itt beszéljük meg –
jelentette ki Pieck. – Csak egy kérdésre válaszolj… Mit mondott? Lehetséges,
hogy az erő…
– Nem – rázta meg a fejét Eren. –
Vagyis nem tudjuk. Lehet, hogy Frieda még él, az is lehet, hogy nem, de az
biztos, hogy az apám nem mészárolta le a családját. Nem tudom, kinek az emlékeit látom, nem tudom,
egyáltalán mit látok, valamilyen
kapcsolat biztosan van köztem meg Frieda között, de… Az apámat visszahozták
ide. Ha én nem emlékezhetek az édesanyámra, akkor Frieda Reiss sem lehetett
sokkal idősebb, márpedig azt biztosan tudjuk, hogy 842-ben örökölte át az
óriáserőt, Bertolt, Reiner és Annie ebben nem tévedtek.
– De hogyan lehetséges? – Galliard
a homlokát ráncolta. – Ha nem etted meg Friedát, hogyan láthatod azokat az
emlékeket? Egyáltalán milyen emlékeket látsz? Grisha Jaeger évek óta halott,
erről gondoskodott a kormány. Hogyan ölhetné meg a Reiss családot és lophatná
el az erőt a jelenlegi Koordinátortól, ha az ereje, a Támadó Óriás ereje már
benned él tovább? Eren… – A hangja
elvékonyodott, a szeme pedig tágra nyílt, ahogy eszébe jutott valami. Pieck
tekintetébe meglepettség költözött; mint mindig, most is gyorsan átlátta a
helyzetet, és valószínűleg kitalálhatta Galliard gondolatait, mert azonnal
bólintott. Galliard felbátorodva, ám ugyanolyan döbbenten folytatta: – Biztos vagy benne, hogy Grishát láttad?
– Ki mást láthattam volna?
– Nem tudom – rántotta meg a vállát
Galliard. – Bárkit, aki… egy kicsit hasonlít az apátokra.
Az
apánkra?
Hangosan is rákérdezett:
– Hogy érted azt, hogy az apánkra? Célzol valamire, Galliard?
– Szerintem ezt a beszélgetést itt
és most fejezzük be – javasolta Pieck. Karba fonta a kezét, és ellentmondást
nem tűrően ingatni kezdte a fejét. Ha bepöccent, senki sem mert vele
ellenkezni, különösen Galliard nem. – Mielőtt bármelyikőtök is meggondolatlanul
olyasmit mondana, amit később megbánna, jegeljük egy kicsit a témát. Galliard
nem célzott semmire, Eren, csak megkérdezte, hogy biztos vagy-e benne… Csak
bólints, ha igen. Ha pedig nem… Lehet, hogy rosszul láttad az arcát… Vagy csak
remélted, hogy az apádat látod… Bármi
lehetséges.
– Pontosan tudom, mire célzott –
morogta Eren, de megadóan felemelte a kezét. – Én… csak egy érzés volt, hogy az
alak Grisha. Nem Frieda Reiss testében voltam, nem az ő emlékei voltak… Hanem
azé az alaké. Az apámé. De ez nem
lehetséges. Én… Lassan már semmit sem értek.
Galliard a vállára tette a jobbját
és finoman megszorította azt. A szorításában minden benne volt: bocsánatkérés,
sajnálat és baráti támogatás. Eren tudta, hogy Galliard nem akart vádaskodni,
csak lehetőségeket sorolt fel erre a szürreális helyzetre, s közben mindvégig a
barátjaként maradt az oldalán. Jóban és rosszban, az élet gyönyörű és fájdalmas
perceiben is. Nem tudott rá haragudni, ugyanakkor fájt, hogy sikerült bogarat
ültetnie a fülébe.
Mi
van, ha nem Grisha volt? Mi van, ha… valaki más?
De ki lehetett volna?
A kishang ismét a fülébe suttogta a
választ:
Zeke.
Vagy
valaki más a családodból.
Eren nyelt egyet. Lehunyta a
szemét, a hang pedig kíméletlenül folytatta az emlékeztetést:
Az
apád bűnei, Eren, végtelenek… Ahogyan a küldetésed is. Örökkévalóságig tartó
csatát vívsz, éppen ezért nem győzhetsz… Vagy legalábbis mindeddig nem
győzhettél, mindig újra meg újra kezdődött.
A hang ismerős volt, korábban már
biztosan hallotta. De vajon ki lehet az, aki folyton emlékezteti őt? Aki
folyton segíti? És miért?
Ahhoz,
hogy mindez véget érjen, ahhoz, hogy megmentsd őket, be kell fejezned a
küldetésed. Nincs más opció, ha meg akarod menteni Mikasát és Armint. Le kell
mondanod az emberségedről, hogy legyőzhesd a szörnyeket és befejezhesd azt,
amiért a világra jöttél.
– Menjünk – mondta Pieck, Galliard
pedig rábólintott. Egyikük sem tette szóvá, hogy Eren mélyen a gondolataiba
temetkezett, megértették, hiszen nem lehetett épkézláb magyarázatot találni
arra, ami vele történt. Nem tehettek mást, mint hogy rajta tartották a
szemüket, és reménykedtek benne, hogy Zeke a védelmébe fogja venni. Csak Zeke
segíthetett rajta. Zeke valamint a kilencedik óriás.
De
vajon ki lehet a hang gazdája?
Lehetséges,
hogy pont ő… Hogy a…
– Áú!
Galliard csak a szemét forgatta, Pieck
pedig a tenyere mögé rejtette a kuncogását, amikor ismét összeütközött
valakivel. Csak azért történhetett meg, mert nagyon figyelmetlenné vált az
utóbbi időkben. A figyelmetlenséget is a rejtélyes álmoknak és az állandó
idegességnek köszönhette – a bizonytalanságnak, hogy sosem tudhatta, mit hoz
számára a holnap.
Ezúttal legalább senki sem kötött
ki a földön – nem úgy, mint mikor szabályosan levette a lábáról szegény
Floriant. Megtántorodott ugyan, de könnyedén visszanyerte az egyensúlyát
(ráadásul Pieck és Galliard is rögtön utánakaptak, amint kiszaladt a lába alól
a talaj).
A férfi, akivel összeakadt a válla,
megfeszült, ahogy érintkeztek, de nem követelte a fejét. Ingerülten odamondott
neki – minden joga megvolt hozzá, hogy felháborodjon, Eren ezt elismerte –,
aztán folytatta tovább az útját.
– Nézz a lábad elé! – Megvető
horkantás hallatszott, amit gúnyos megjegyzés követett:
– Kölykök… – És bármi semmi mást
nem mondott ezután, Eren mozdulatlanná merevedett. Maga sem értette, miért, a
férfi hangja úgy hatott rá, mint senki másé: kővé dermedt tőle és levegőért
kapkodott.
– Milyen bunkó – kommentálta
Galliard, majd változtatott a fogásán (még mindig nem merték Pieckkel elengedni
Erent, nehogy megbicsaklódjon a térde), és vigasztalóan átvetette a karját
barátja vállán. – Ne is foglalkozz vele, inkább menjünk.
– Jó…
Eren az ajkába harapott, ahogy a
távolodó férfit nézte.
Bagoly
– gondolta hirtelen, a homlokát ráncolva. A kishang Bagoly, a Támadó Óriás egykori
hordozója. Ennek volt értelme, nem is kevés. Olybá’ tűnt, mintha Bagoly
mutatta volna az emlékeket, amik biztosan nem történtek meg, az viszont már
kevésbé látszott logikusnak, hogy hogyan lehetséges. Ha valami nem történt meg,
akkor hogyan lehet róla emléke? Még akkor is, hogy hordozó! Ilyen nem lehet!
Még akkor is ezen rágódott, amikor
ismét összegyűltek a harcosok szobájában, Zeke pedig, miután a kezükbe nyomott
egy csésze forró teát, nekilátott, hogy ismertesse velük a tervet. Óvatosan
válogatta meg a szavait, és valahányszor ingoványos területre tévedt, inkább az
elé helyezett füzetbe firkált. A harcosok szobája nem volt biztonságos, Erennek
nem kellett kérdezősködnie, hogy tudja, azért, mert a feletteseik hallgatóztak.
A feletteseik, bár elismerték a képességeiket, bizalmatlanok maradtak és meg is
vetették őket. Eldiai démonoknak nevezték őket a hátuk mögött, és a sziget
lakóival együtt szívesen megszabadultak volna tőlük is.
– A legnagyobb probléma – magyarázta
Zeke –, hogy az elmúlt négy évben, bár mi, az óriássá változni bírók képeztük
Marley erejének kulcsát, bebizonyosodott, hogy a hagyományos fegyverek fölénk
tudnak kerekedni. Láthattuk: a legyőzhetetlennek hitt Páncélos Óriás is
megbicsaklott a páncéltörő golyók által, egy csapatnyi semmirekellő el tudta
fogni a Nőstény Óriást, s jómagam is annak köszönhetem az életemet, hogy Reiner
felfogta a golyókat, így helyettem ő sérült meg. Idő kérdése, amíg kezdenek
valamit a Hordár Óriással – Zeke pillantása Pieckre siklott, aki megfeszült ezt
hallva –, hiszen a mozgása jelentősen korlátozott, mivel csak négykézláb tud
közlekedni, továbbá Bertolt Kolosszálisával, a hatalmas teste miatt igencsak
lassú. – Bertolt aprót bólintott, majd lehajtotta a fejét. Paradis szigetén,
mikor lehullt a lepel a személyazonosságáról, kénytelen volt visszaváltozni,
hogy Reiner segítségével meglógjon a Felderítő Egység elsöprő ereje elől. – No
és a többiekről sem szabad megfeledkeznünk – folytatta Zeke egyre fáradtabb
hangon –, hamarosan ugyanis eljön az a nap, amikor Galliard félelmetes,
marcangoló állkapcsát is megállítják, nem beszélve az öcsém, Eren Támadó
Óriásáról. Fogalmazhatunk úgy is, hogy amikor mindezek bekövetkeznek, mi már
nem leszünk azok, akik most vagyunk. Az eldiaiak el fogják veszíteni a taktikai
értéküket. És ekkor Marley sem lesz már szuperhatalom, ez garantált. Mi,
eldiaiak ekkor a pusztulás közvetlen veszélyével fogunk szembenézni, éppen
ezért már most cselekednünk kell, hogy ezt megakadályozzuk. Véges az időnk, ráadásul
oly’ kevés, nem vesztegethetünk tovább egyetlen napot sem.
– Mindannyian tudjuk, mit kell
tennünk – jelentette ki Reiner határozottan. – Amiért négy naiv, mit sem tudó
gyermeket a szigetre küldtek. Be kell fejeznünk a küldetést, amit kilenc évvel
ezelőtt elkezdtünk.
Zeke felemelte a füzetét. BÍZOM BENNETEK, állt a papíron. KÉRLEK, SEGÍTSETEK.
Reiner és Bertolt, akik mindeddig
mit sem tudtak Eren problémájáról, értetlenkedve néztek össze. Volt annyi
eszük, hogy hangosan egy szót se szóljanak, csak a fejükkel bólintsanak, mire
Zeke hatalmasat sóhajtott. Levette a szemüvegét, ezt követően megdörzsölte a
szemét.
– A Koordinátor – mormogta. –
Vissza kell őt szereznünk. Erről szólt a küldetésünk, jól mondod, Reiner, de…
– Ha vissza is szereznénk, az már nem
változtatna semmin sem – suttogta Pieck. – A világ annyira gyűlöl minket, hogy
ekkor sem csillapodna az irántunk érzett ellenszenvük.
– Remek meglátás, Pieck –
biccentett Zeke. ÖSSZE KELL FOGNUNK, HOGY
MEGMENTSÜK ELDIA JÖVŐJÉT, KÜLÖNBEN ELJÖN A NAP, AMIKOR TELJESEN MEG FOGNAK
BENNÜNKET SEMMISÍTENI. – De nem szabad, hogy mindez elriasszon bennünket a
feladatunktól. Még egyszer hangsúlyoznunk kell a világnak, mekkora veszélyt
jelent Paradis, hogy pontosan mit is jelent az, hogy birtokolják a Koordinátort.
Frieda Reissnek éppúgy egy éve maradt hátra, mint nekünk, de… ezalatt az egy év
alatt akár a semmivé is teheti Marleyt és Eldiát. De minden történet esetében
kell valaki, aki azt elmeséli. – Zeke elmosolyodott. – Úgy tűnik – mondta –, a
Tybur család lesz az, aki elvállalja ezt a szerepet. Ugyanaz a család, aki a
kilencedik óriás, a Háború Pörölyének az óriáserejét birtokolja. – AZ EGYETLEN, AKI SEGÍTHET RAJTUNK, A HÁBORÚ
PÖRÖLYÉNEK ÓRIÁSA. AHHOZ, HOGY GYŐZNI TUDJUNK, SZÜKSÉGÜNK VAN RÁ.
– A Tybur család? – ráncolta a
homlokát Bertolt. – Nem ők voltak azok, akik szembeszegültek Karl Fritzzel?
Száz évvel ezelőtt – tette hozzá elgondolkodva –, a nagy óriásháborúban. Nekik
– elsősorban az óriáserő hordozójának – köszönhetően Fritz visszavonulót fújt
és a falak mögé rejtőzött. Jól emlékszem?
– Szeretünk megfeledkezni róluk –
húzta el a száját Galliard –, hiszen ők is megfeledkeztek a gettókban élükről.
– Nem is titkolta a megvetését: a kilencedik óriás kivonta magát a megalázás
alól, tisztességes marleyi polgár vált belőle, s gondtalanul, teljes luxusban
élhette az életét a családjával az extravagáns birtokán. – A kisujjukat sem
mozdították, hogy megvédjék ezt az országot. Mi, akik a gettó nyomorában
nőttünk fel, vért izzadtunk azért, hogy legalább egy halovány elismerés
csíráját kicsikarjuk a marleyi emberekből, ők bezzeg… neki semmit sem kellett
tenniük. Elűzték Fritzet? Na és? Mit értek el vele?
– Galliard. – Zeke figyelmeztetően szólt. – Vigyázz a nyelvedre, ha a
kormányodról beszélsz. – Ne legyél ostoba
és meggondolatlan, üzente a tekintetével, különben azonnal véged. A füzetbe is ugyanezt írta, csak más
szavakkal: TUDD, MIKOR KELL
MEGHAZUDTOLNOD MAGADAT, PORCO.
Pieck, aki megfeszült, mikor
Galliard kimondta az igazságot, azonnal magához ragadta a szót, hogy mentse,
amit még lehetett:
– Arról sem szabad megfeledkeznünk
– mondta, és a szája kényszermosolyra húzódott –, hogy a világ meghallgatja
őket. Lehet, hogy utána nem folytak bele a háborúkba, de kivívták a világ
elismerését. Odafigyelnek rájuk. Meghallgatják őket.
– És most hirtelen megpróbálnak a
megmentőink lenni? – Galliard mormogott ugyan, de tisztán lehetett érteni a
szavait. Mintha csak azért sem fogta volna be, és Eren, akinek végre sikerült
odakoncentrálni a beszélgetésre, egyedül azért nem vágta hátba, mert túl távol
ült tőle. A kanapén foglalt helyet Pieckkel, hogy a lány az ölébe hajthassa a
fejét, Galliard pedig a kisasztalhoz ült, Reiner és Colt közé. Colt kiérdemelte
a bizalmukat, ezért újból részt vehetett a tanácskozásukon. – Ez egy kicsit…
nem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?
Zeke arca megrándult. ELÉG, PORCO.
– Értem, mit próbálsz mondani,
Galliard, de…
– De ez egyszerűen… Mi…
– Hálásnak kellenek lennünk – szakította félbe a motyogását Reiner
éles hangon –, ha ez a terv megmenti a szülőföldünket, Marleyt. Mi, harcosok
együtt fogunk működni, hogy győzelemre segítsük dicső földünket. Ha ehhez a
Tybur család szükséges, akkor a Tybur család szükséges. Akkor velük is
együttműködünk.
– Ez igaz. – Zeke megnyugodott,
Reiner megmentette a napot és azzal együtt Galliardot is. Általában Erent
kellett kihúzni a pácból, nem Galliardot, de a két fiú mindig is rossz hatással
volt egymásra. Zeke-nek ez eszébe juthatott, mert a tekintete Erenre vándorolt,
és máris helytelenítően ingatta a fejét. – De hamarosan lesz egy fesztivál,
hogy ünnepeljünk. Ez a fesztivál lesz a kulcs ahhoz, hogy együtt tudjunk
működni Marley érdekében. – A KULCS
AHHOZ, HOGY MEGMENEKÜLJÜNK.
– Fesztivál? – hajolt előre Eren
kíváncsian. – Itt? Mégis miért? – Ez már felkeltette az érdeklődését, ráadásul ennek
köszönhetően sikerült elterelni a gondolatait Bagolyról valamint a meg nem
történt emlékekről. A feje így is belefájdult, és olyan nehezen tudta magát
kontrollálni, hogy ne remegjen megállás nélkül, hogy a végén pont emiatt
kezdett remegni. Zeke a szeme sarkából leste minden mozdulatát, Pieck pedig
látszólag szórakozottan cirógatta a kézfejét az ujjbegyével, valahányszor
megérezte az idegességét. Mintha a bőrébe simította volna a kimondatlan
szavakat: „Nyugalom, minden rendben
lesz.”
– Azért, hogy összegyűjtsük az
erőinket, jól sejtem?
– Kitűnő, Bertolt – biccentett Zeke
elismerően. – Pont ezért. A fesztiválon a Tybur család ki fogja kiáltani –
feljebb tolta a szemüvegét, és a szeme megcsillant a szemüveg mögül –, hogy egy
éven belül az uralmunk alá hajtjuk Paradist… És persze azt is, hogy a kudarc
többé nem fogadható el. Marley és Eldia sorsa ennek a tervnek a sikerétől függ.
Cselekednünk kell, mielőtt túl késő lesz!
– Pontosan. – Reiner keze ökölbe
szorult. – Nincs más választásunk. Rájuk kell bíznunk magunkat.
– Jól mondod, fiam.
– A Tybur család egyszer Marley
megmentőjévé vált. – Zeke felállt, és miután megszorította Galliard vállát,
Eren elé lépett. Pieck nem tápászkodott fel, a fejét még mindig hátrahajtva,
kényelmesen Eren ölében pihentette. – Még egy alkalommal a segítségüket kell
kérnünk, hogy győzhessünk. Jelenleg… a Háború Pörölyének óriása az utolsó reményünk, hogy visszaszerezzük a
dicsőségünket és megmentsük a hazánkat.
Az üzenet valahogy egyértelműnek
látszott: a fesztivál keretében a Tybur családot a gettóba csalják, hogy utána
a segítségét kérjék. Semmi oka nem volt rá, hogy segítsen, sőt…
Az
is lehet, hogy felsőbbrendű – húzta el a
száját Eren. Neki minden megadatott, ami
nekünk nem. Az ilyen emberek… kétszer is meggondolják, hogy mit tesznek. Mégis
miért segítene pont nekünk? Lehet, hogy közös a célunk, de… Ha fel is ajánlja a
támogatását, azt semmiképpen sem tudhatja meg, hogy miről álmodom. Nem bízom
benne… Egy cseppet sem.
Reiner és Bertolt, akik semmit sem
sejtettek Eren nehéz helyzetéből, összenézve bólintottak Zeke kijelentését
hallva, hogy megértették. Nem faggatóztak, Eren azonban sejtette, hogy
valamelyiküket le fogják támadni, hogy információhoz jussanak. És valamiért
biztos volt benne, hogy Reiner őt fogja megtalálni.
Ha
tényleg azt akarja, hogy Falco vegye át Gabi helyét – gondolta,
miközben a nagydarab fiúra sandított –, akkor
engem fog kérdezni. Valamiért úgy érzem, hasonlítunk. Nemcsak abban, hogy
ugyanarra az égre nézünk fel, hogy ugyanúgy szenvedünk… Hasonlítunk egymásra,
ezért is segítjük egymást.
A sejtése félig beigazolódott, mert
alig fejezték be a beszélgetést, Reiner felzárkózott mellé. Nem esett neki a
kérdéseivel, viszont felettébb komornak tűnt, amikor hatalmas kezével Eren
vállára markolt. Nem finomkodott, Eren felszisszent az érintésétől. Galliard és
Pieck váltottak egy pillantást, de nem avatkoztak közbe. Bertolt a fejét
csóválta, és bocsánatkérő nézett félre. Ő bizonyára tudta, mit akar mondani
Reiner.
Ha
viszont egyikőtök sem szólal meg… Eren hatalmasat
sóhajtott; kérdezni egyiküknek sem akaródzott. Hát akkor majd én, nincs mese.
Reinerra pillantott, mosolygott és
könnyedén vállat vont.
– Elkísérsz egy darabig?
Reiner megfeszült, az arcán
megmagyarázhatatlan érzelem suhant át. Nem dühös volt, a komorság valami másnak
szólt. Nem eresztette Eren vállát, de legalább a szorítása alábbhagyott, ahogy
meghallotta a kérdést. Mintha ez kellett volna ahhoz, hogy egy kicsit észhez
térjen – Eren a szeme sarkából látta, hogy a harcos-jelölteknek is véget ért a
hajnal óta tartó tréning, a gyerekek elözönlötték a központ előtti teret –; a
fejét rázta, majd a füléhez hajolt.
– Inkább gyere te velem. Az álmaim
engem is az őrületbe hajszolnak, Eren.
Eren ebben nem kételkedett. Reiner
és Bertolt napról napra egyre nyúzottabbnak tűntek; olyasmiket tapasztaltak a
szigeten, amiket senki más, s a parancs úgy szólt, hogy nem is beszélhettek
róla. Még a többi harcost sem avathatták be, hogy pontosan miféle
szörnyűségeket kellett átélniük; a jelentésüket szigorúan a feletteseiknek
tették meg, és a feletteseken múlt, hogy azok a hordozók, akik nem vettek részt
a kilenc évvel ezelőtti küldetésben – a kör leginkább Galliardra és Erenre
szűkült, ugyanis Pieck és Zeke a végén csatlakoztak, de Pieck persze nem kapott
nagy jelentőségű információkat –, mit is fognak majd megtudni. Jobban szerettek
titkolózni és homályos válaszokat adni (ezt Magath hadnagy és Zeke mesterire
fejlesztették). Könnyebb volt így, mint napvilágra hozni a fájdalmas igazságot,
az eldiai démonok újabb bűnét.
– Gyere – hívta Reiner szelíden. –
Édesanyám és a néném kenyeret tervezett sütni, amikor felkeltem. Mostanra már
bőven kész lehet. Csomagolunk majd a nagyszüleidnek is.
– Azt megköszönnénk. – Eren hálásan
bólintott. Az ürügy egyszerű volt, Magath hadnagy pedig, aki Zeke nyomában
jelent meg, mintha elmosolyodott volna. Eren csak azért nem volt biztos a
mosolyban, mert olyan ritkán történt meg a férfival, hogy olyankor mindig azt
hitte, a szeme káprázott.
– Menjetek csak! – intette a
hadnagy nagylelkűen. – Mára végeztetek.
– Köszönjük, uram.
– Zeke, te még maradj. – Eren fél
füllel hallotta, ahogy a hadnagy megállította a bátyját. – Szeretném veled
megvitatni a fesztivál részleteit.
– Gratulálok a kinevezéséhez,
parancsnok úr.
– Köszönöm… A fesztivál miatt
történt.
– A képességei miatt – hízelgett
Zeke. – A megfelelő emberre bízták a fesztivál biztonságáért való felügyeletet.
Szentül meg vagyok győződve afelől, hogy remekül fogja ellátni a feladatát. A
fesztivál… éppolyan lesz, amilyennek lennie kell, a Tybur család pedig… –
Óvatos mosoly ülte meg a szája sarkát, mire Eren lassan hátat fordított neki.
Zeke tudott vigyázni magára, őt nem kellett félteni. Lehet, hogy mindannyian
éppen egy remek színjátéknak voltak a szemtanúi… Eren valamilyen okból
kifolyólag ugyanis megbízott Magath hadnagyban, vagyis most már Magath parancsnokban. – Nos, az egész világ
őket fogja ünnepelni… Mint mindig. – Zeke hangja mormolássá szelídült, az
udvariasság azonban nem tűnt el belőle. Hogy Magath hadnagy erre mit válaszolt,
azt Eren már nem értette. Reiner továbbra is a vállán tartotta a kezét, és
amikor megindult a háza felé, finom erővel vonta maga után Erent is. Galliard,
Pieck és Bertolt nem állították meg őket, de Eren a hátában érezte a
tekintetüket, a zsigereiben pedig az aggodalmukat.
Reiner…
Beléültették a félelmet. Pontosan mire készülsz?
Ahogy eltávolodtak a központtól, át
kellett vágniuk az árusok között is. Ezúttal is mindenki köszönt nekik – a
tisztelet elsősorban nem Erennek szólt, bár őt is éltették a háborúban játszott
szerepéért, hanem inkább Reinernak, akit hősként ünnepeltek, amiért visszatért
a szigetről, utána meg azért, mert győzelemre segítette Marleyt. Egy férfi még
a kalapját is megemelte előttük, ahogy elhaladt mellettük, egy másik pedig,
ezúttal egy fiatal, nagyjából velük egyidős lány friss áruval kínálta őket, és
még pénzt sem volt hajlandó elfogadni. A kendője mögül kilátszott a
vörösesbarna haja, de nem ez okozott nagy meglepetést Erennek. A lány
burgonyával kínálta őket, s közben maga is egyet rágcsált, még csak meg sem
hámozta, ráadásul szemlátomást élvezettel harapott belé.
Ez
most… komoly?
Reiner legnagyobb döbbentére
megmerevedett. A keze lecsúszott a vállára, mire Eren azonnal odakapott, hogy
megdörzsölje. Még ha Reinernak nem is állt szándékában, hogy bántsa, majdnem
kétszer akkora volt, mint ő. Nyilvánvalóan sokkal erősebb tudott szorítani vagy
hátba veregetni, mint Galliard vagy Pieck, Eren pedig nem volt hozzászokva.
– Vedd csak el. – A lány letette a
félig megevett burgonyát, a másik kezében, a tenyerén ott árválkodott egy szép,
nagy burgonya, ami csak arra várt, hogy Eren vagy Reiner (inkább Reiner, mert
neki nyújtotta) elvegye. – Vedd csak el, Braun tiszt – ismételte meg. –
Ajándék, hiszen… mindannyian nagyon sokat várunk el tőletek. Ez a legkevesebb,
amivel viszonozni tudom a hősiességeteket.
– Te… – Reiner szeme tágra nyílt. A
pillantása előbb a burgonyára, majd a lányra siklott, s az arcán úrrá lett a
döbbenet. Eren egy szót sem értett belőle: sem a lány, sem a burgonya nem
tűntek ennyire megrendítőnek, Reiner mégis úgy viselkedett, mintha az egyik
legsötétebb rémálma elevenedett volna meg előtte, néhány másodperc leforgása
alatt. – Ez nem lehet, hogy…
– Vedd csak el. – A lány újból ezt
mondta. – Nagyszerű harcos vált
belőled, Braun tiszt. Remélem, tudod, hogy mindannyian büszkék vagyunk rád… –
Volt valami a hangjában és a tekintetében, amitől Erennek olyan érzése támadt,
mintha inzultálni próbálná Reinert. Ez az érzés megmagyarázhatatlan okból áradt
szét a testében, s egyre erősödött, ahogy a lány arcát kezdte vizsgálni.
Reiner nem nyúlt a burgonyáért, ám
a döbbenete sem távozott.
Hát
akkor majd én – gondolta.
– Köszönjük szépen – mosolygott a
lányra, miközben elvette tőle a burgonyát. – Nagyon kedves tőled… öhm… – Nem
tudta a nevét, a lány viszont vagy nem értette, hogy a habozással célozni
próbált, vagy nem akarta megérteni, mert azon kívül, hogy viszonozta a
mosolyát, mást nem csinált. Folytatta a saját burgonyája rágcsálását, és közben
elgondolkodva méregette őket. Ez most már valóban megdöbbentő volt.
Mi
a franc ütött ma az emberekbe? Mi a franc baja van Reinernak? Reiner
úgy ocsúdott fel, mintha egy nagyon hosszú álomból keltették volna. A homloka
és a tarkója izzadtságtól gyöngyözött, és miután megtörölte, Eren csak remélni
merte, hogy nem fogja meg a vállát vagy a kezét. A burgonyára pillantott, és a
kérdés, ami eddig is motoszkált az elméjében, ismét előtérbe került. Mégis mi a fenét kezdjünk egy szem burgonyával?!
Aztán meghallotta Reiner hangját.
Halk volt, már-már suttogás, annyira erőtlenül szólt. De legalább megtört a
csend.
– Menjünk, Eren.
– Jól van. Köszönjük még egyszer.
– Egészségetekre.
Továbbhaladt, az emberek pedig
ismét köszöntek, ismét megállították őket. Egy másik asszony is áruval kínálta
őket, mire kelletlenül megálltak. Nem hagyhatták figyelmen kívül az udvarias
kínálást, hiszen valóban ők jelentették a biztos pontot a gettókban élőknek.
Reiner nem fogadta el ingyen, fizetni készült, és míg a tárcájában matatott az
apró érmékért, Eren ezt az alkalmat használta ki arra, hogy hátrasandítson a
burgonyát áruló lányra a válla fölött.
Még a száját is eltátotta
döbbentében.
A bódé üres volt, csak a burgonyák
maradtak hátra.
A lány eltűnt.
** * **
Reiner nem lakott messze tőlük, a
házuk azonban egy kicsivel nagyobb volt, mint Erenéké. Sokan zsúfolódtak össze
a kis helyre: ahogy sem Eren, sem Zeke nem költözött el, miután felnőtt, úgy a
Braun család is egy tető alatt élte az életét. Reiner édesanyjának két testvére
volt, mindketten megházasodtak és egy-egy gyermekkel gazdagították a családot.
Reiner unokatestvérei közül Eren igazából csak Gabit ismerte, őt is csak azért,
mert a kislány mindenáron Reiner nyomdokaiba szeretett volna lépni. Reiner
másik rokonáról csak annyit tudott, hogy egy szeplős, csendes fiú, aki
mindenkivel nagyon törődött.
Olyan,
mint Marco, jutott az eszébe, majd az ajkába harapott.
Marco? Nem is hallott még Marco nevű
fiúról. Persze ez nem jelentett semmit, Mikasáról vagy Arminról sem hallott
még, leszámítva mindazt, amit Zeke mondott az Ackerman családdal kapcsolatban,
mégis meg kellett mentenie őket. Nem is meg kellett… Nem. Most már meg akarta menteni őket. De vajon… kinek az emlékei ezek?
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse
ezeket a gondolatokat, mielőtt jobban megfájdul a feje. Mosolyt erőltetett az
arcára, és ahogy Reinerra sandított, észrevette, hogy barátja mindvégig
figyelte. Nem is figyelte… Amit csinált, az túlmutatott a figyelésen. Egyenesen
tanulmányozta őt. Sosem viselkedett
így, egészen mostanáig.
– Reiner…
– Kerülj beljebb, Eren.
Szélesre tárta az ajtót, majd
udvariasan előreengedte.
A Braun család női tagjaira a
konyhában találtak rá. Reiner édesanyja, Karina Braun összeráncolta a homlokát,
amikor megpillantotta, de ő legalább nem kérdezősködött, hogy miért érkezett
látogatóba, azonnal hellyel kínálta mindkettőjüket. Ahogy Reiner azt korábban megjósolta,
már rögtön esett is neki, hogy felvágja a frissen sült, forró kenyeret.
Ellenben Reiner nagynénje, Gabi anyukája! Miközben pillanatok alatt megterített,
hangosan sopánkodott.
– Igazán mondhattad volna, hogy
vendéget hozol, Reiner! Gabi hol marad? Az a lány is állandóan keresi a bajt,
éppúgy, mint te, Eren! Most éppen mibe keveredett? Apropó, Eren, ha már így
szóba került, na és te ezúttal mit csináltál? Hallottam a nagymamádtól, hogy
rosszul lettél a múltkor! Nem szép dolog az idősekre a szívbajt hozni, aggódnak
ők eleget értetek, gyerekekért!
– Néném. – Reiner figyelmeztetően
nézett a nagynénjére. Az asszony megállt, hogy megtörölje a szemét – Reiner
korábban elárulta Erennek, hogy az utóbbi napokban valamiért nagyon sokat
sírdogált –, majd lesimította a gyűrődéseket a lisztes kötényén. Ritka alkalmak
közé tartozott, amikor Reiner vendéget hozott haza, a faggatózás részben ennek
szólt. A barátai közül tulajdonképpen egyedül Bertolt járt már náluk (és
egyszer állítólag Marcel Galliard is
betoppant, bár ő nem időzött sokat. Ami Porcót illette, ő akkor sem jött volna,
ha kényszerítették volna.) – Ne bombázd ennyire a kérdéseiddel. Még nem épült
fel teljesen.
– Kimerültség? – Karina együtt
érzett vele. – Túl keményen hajszoljátok magatokat.
– Ez a kötelességünk, Karina néni –
felelte Eren buzgón a betanult választ. Anya nélkül nőtt fel, mégsem tudta
szeretni Reiner anyját. Volt valami furcsa Karinában… Milyen anya örül a fia
elvesztésének? Milyen anya akarja, hogy a gyermeke csak tizenhárom évet éljen?
A Braun család nem követett el akkora hibát, mint Eren apja vagy Colt és Falco
nagybátyja, Grice. – Azért létezünk, hogy Marleyt szolgálhassuk – folytatta. – Számunkra…
ez a legnagyobb megtiszteltetés. – Ezzel teljesen megnyerte magának Karinát, de
nem csak őt, hanem Mrs. Braunt is, akinek ismét elfutotta a szemét a könny.
Karina észrevette ezt és hatalmasat sóhajtott.
– Gabi nagyon bátor lány –
mormolta. – Biztos vagyok benne, hogy ő lesz a kiválasztott.
– Ez nem is kérdéses – értett egyet
vele Eren, a fejébe ismét tűrhetetlen fájdalom hasított. Egyetlen pillanatig
megrémisztette a lehetőség, hogy elveszíti az öntudatát, ráadásul mindezt a
Braun család szeme láttára, azonban valahogy mégis sikerült uralmat
parancsolnia a teste fölött. Olyan érzés volt, mintha hirtelen kitisztult volna
az elméje; keserűséget ízlelt a szájában, viszketett a torka. – Gabi… remekül
viselkedett legutóbb. – A hangja rekedtesen, a suttogásnál is halkabban
csengett. – Mindannyiunk életét megmentette. Egy igazi hős, Mrs. Braun – mondta
Gabi édesanyjának. – Büszke lehet, hogy ilyen csodálatos, merész lánya van,
aki… arra is hajlandó, hogy az életét áldozza az ügyünkért. Ez az igazi
dicsőség.
Mrs. Braun felszipogott.
– Kismilliószor elmondtam már –
mondta elfúló hangon –, hogy nyugodtan tegezz, kedvesem.
Eren bocsánatkérően mosolygott. A
beszélgetés talán tovább is folytatódott volna, ha Reiner nem szakította volna
félbe őket. Megvárta, hogy Eren lenyelje az első falatokat a kenyérből és
hangosan megdicsérje, utána felállt, mintegy arra célozva, hogy szeretné, ha
abbahagynák a keserédes csevegést. Eren hálás volt, amiért ezt a pillanatot
választotta, ő maga is érzékelte, hogy ingoványosabb talajra tévedtek, és azzal
végképp nem tudott volna mit kezdeni, ha megríkatja Gabi anyukáját. Karina így
is összehúzott szemöldökkel méregette, hát még akkor! (Amennyire Eren nem
kedvelte, úgy ő sem rajongott érte kimondottan.)
– Bocsássatok meg, de meg kell
beszélnem valamit Erennel. Részben emiatt is jött át.
– Oh. – Karina nem tűnt
meglepettnek, a ránc a homlokán azonban még inkább elmélyedt. Reiner egy
cseppet sem nyugtatta meg azzal, hogy az áruló Grisha fiával mutatkozott az
otthonukban valamilyen bizalmas dolog miatt. Eren ezzel pontosan tisztában
volt. Az emberek többsége Grishát látta benne. Karina nem volt kivétel.
Egyenesen rettegett tőle, hogy ez vajon milyen kihatással lesz a családjukra.
– Taktikai megbeszélés. – Reiner
kitűnően olvasott az anyjából. Mielőtt Karina kitehette volna Eren szűrét –
mert Eren nem kételkedett benne, hogy megtette volna, ha Reiner nem avatkozik
közbe –, Reinernak sikerült valami egészen mást sejtetnie, mint ami valóban
készülődött. – Hamarosan lesz egy fesztivál, a harcosokat megbízták
ezzel-azzal. Muszáj egyeztetnem Erennel, hogy a legjobb formánkat nyújthassuk.
– Egy fesztivál? – keltette fel a
két asszony figyelmét. – Milyen fesztivál?
Reiner elmosolyodott.
– Majd meglátjátok –
titokzatoskodott. – Nem lenne nagy a meglepetés, ha elárulnám!
– Ez igaz – hagyta rá Mrs. Braun
mosolyogva. – Remek fiú vagy, Reiner.
Karina Braun egy szót sem szólt,
csak a szemével üzent. „Vigyázz magadra,
fiam!” És bármennyire gyűlölte Erent, meg kellett értenie, hogy ő nem
tehetett semmiről. Reiner maga döntött úgy, hogy beszélni kíván vele. Reiner
akart belebonyolódni ebbe az egészbe, nem Eren kérte meg.
Bármit
is akar mondani, az sorsfordító lesz – gondolta.
Nem nézett többé Reiner
édesanyjára, az ajkába harapva, némán követte Reinert a szobájába. Az ajtó hang
nélkül csukódott be mögöttük, Reiner pedig nekidőlt hatalmas testével.
Megviselten túrt bele szőke hajába, és Eren kíváncsiságát egy pillanatra
félresöpörte az aggodalom. Reiner a barátja volt, és ahogy teltek és múltak az
évek, úgy tette tönkre magát. A fiú, aki egykor elhagyta Liberiót, nem létezett
többé. Meghalt, amikor felfalták Marcel Galliardot, felemésztette a bűntudat
valamint a hazugságok hálója.
Ezt
ő is tudja, de…
Az őszinteség mellett döntött.
– Borzasztóan festesz – sóhajtotta.
– Sokkal rosszabbul, mint legutóbb.
– Igen… Mostanában… voltak
nehézségeim.
Eren megértően bólintott.
– Öt teljes év – mondta. – Öt
teljes évet kellett eltöltened azon a szigeten. Azokkal a kegyetlen és ördögi
démonokkal – tette hozzá egy fokkal halkabban. Nem sikerült meggyőzniük, hogy különbek
lennének a Paradis szigetén élőktől, sőt éppen ellenkezőleg! Egyre inkább úgy látta,
hogy nagyon is egyformák! De ezt hangosan nem mondhatta ki. Ezek olyan tiltott
gondolatok voltak, amik az életébe is kerülhettek volna, ha meggondolatlanul
cselekszik. – Sosem mertem kérdezni. Tudom, hogy ez valami olyasmi, amiről…
– Amiről mesélni szeretnék neked,
Eren – vágott a szavába Reiner.
– Oh. – Eren ajkai elnyíltak. –
H-hát… h-ha mesélni szeretnél, akkor…
– Igazi pokol volt. – Reiner nem
kímélte, azonnal belekezdett. – Azon a szigeten, aki katonának áll, három
egység közül választhat: a Helyőrség, akik a falakat védik, a Felderítő Egység,
aki a falakon túlra merészkedik, valamint a Katonai Rendőrség. Ez utóbbit csak
a legjobb tíz választhatja. Ezeket mind tudod, nem igaz?
– Szerepelt a jelentésben –
bólintott Eren. – Magath hadnagy beavatott minket.
– De nem mondhatott el mindent.
– Nem véletlenül. Reiner… Figyelj,
erről…
– Nem beszélhetek? – Reiner száraz,
torokhangon nevetett fel. – Ugyan, Eren! Miért nem? El akarom mondani. El kell mondanom, hogy ne őrüljek meg.
– Öhm… Jól van, Reiner, ahogy
szeretnéd…
Reiner fintorgott.
– A beosztási ceremónián történt –
mormolta. – Teljesen hirtelen… az egyik újonc a semmiből burgonyát kezdett
enni. Egy lány volt az… Később ráragasztottuk a Burgonyalány elnevezést… – A fintor mosollyá szelídült, Reiner
szeméből eltűnt a komoly fény, a helyét szokatlan csillogás vette át. A hangja
is megváltozott, szelídebb lett.
Eren szeme tágra nyílt.
Burgonyát?
Burgonyalány?
Valamiért tudta a nevét is: Sasha.
– Ezzel azonnal felkeltette a
figyelmét az oktatónknak – folytatta ezalatt Reiner. – Amikor rákérdezett, a
lány könyörtelenül válaszolt: mivel finomnak találta, ellopta a burgonyát, így került hozzá. Lopott, Eren. Lopott. Na
és persze hazudott is. Ördögi teremtmény volt, akárcsak a többi szigeti démon.
– Reiner…
– Találkoztam idiótákkal, akik
elfelejtették, miért mentek a dolgukat végezni, képmutató alakokkal, akik csak
magukra gondoltak, ostoba komolyfiúkkal, akik csak másokra gondoltak… Volt egy
fiú, aki egyedül a bosszúra tudott gondolni… – Én. Eren lélegzete elakadt a felismeréstől. Ez hogy lehet? – És srácok – érte el Reiner hangja –, akik követték
őt, bármi történjék… – Mikasa és Armin. Nem
tippelt, tudta, hogy ők voltak azok.
A barátai. De hogyan? Milyen emlékek
ezek? – És ebben a sokszínű csapatban… ott voltunk mi is – fejezte be
Reiner. – Borzasztóan festek, mert a napjaim, amiket ott el kellett töltenem,
valóban pokoliak voltak. Hát viselem most a következményeket.
Eren az ajkába harapott.
– Jobban érzed most? – kérdezte
végül színtelen hangon, miután megbizonyosodott afelől, hogy Reinernak nem áll
szándékában folytatni. – Azért hívtál ide, mert… ezeket el akartad nekem
mesélni, igaz? Hogy… könnyebb legyen.
– Ez már sosem lesz könnyebb, Eren.
El akartam neked mesélni, mert úgy éreztem, el kell mesélnem.
– De… Reiner, miért?
– Láttam a reakciódat. – Reiner
olyan gyorsan mozdult, hogy Erennek reagálni sem maradt ideje. A következő
pillanatban megfogta a vállát, és úgy pördítette, hogy Eren háta a falnak
vágódott.
– A francba, Reiner, normális
vagy?! Ez rohadtul fájt!
– Láttam a reakciódat! – ismételte.
– Mindvégig megfigyeltelek!
– Mégis mi a fenéről beszélsz?!
Reiner a füléhez hajolt.
– Mikasa Ackerman! – sziszegte. –
Armin Arlert! Frieda Reiss! Ismered őket, igaz? A legrosszabbat szándékosan a
végére hagytam… Levi Ackerman, az
emberiség legerősebb katonája! Ismered őket, nem igaz?
– Reiner, szerintem jobb lenne, ha…
Eren nem tudta befejezni. Reiner
egész testében remegett, és olyan erővel szorította a falnak, hogy Eren
moccanni sem tudott. Ha egy kicsit is megkísérelt fészkelődni, Reiner erősebben
nyomta neki, esélyt sem adva neki, hogy kiszabaduljon a karjának fogságából. A
szeme sosem látott ragyogással fénylett, már-már ijesztően kidülledt.
– Ismered őket, igaz, Eren?
– Dehogyis ismerem! Megvesztél?!
Honnan ismerném őket?! Amúgy is jobb lenne, ha csendesebben ordítanád le a
fejemet, a végén még a szobádba csalod édesanyádat vagy a nénédet! Hát hiányzik
ez neked?!
Ezzel mintha észhez térítette volna
Reinert. A fiú elengedte őt, majd ellépett tőle.
– Bocsáss meg… Nem tudom, mi ütött
belém.
– Semmi baj.
– Eren, én…
– Reiner – Eren hatalmasat
sóhajtott –, ülj le. – Barátja ágya felé intett, és megeresztett egy halvány
mosolyt.
– De…
–
Ülj le, Reiner.
A fiú engedelmeskedett.
– Én csak… hős akartam lenni… Azt
akartam, hogy valaki tiszteljen… Mindent ezért tettem… A családomért… Hogy újra
együtt legyünk… És a végén Marcelt… és ez az egész világ…
Reiner összetört.
Teljesen
– gondolta –, de ő az egyetlen, aki meg tudja válaszolni a kérdésemet… Aki nem tudja
végiggondolni a cselekedete következményeit… Sem Zeke, sem Bertolt nem
válaszolnák meg. De nekem mindenképpen meg kell tudnom.
Megnedvesítette az ajkát, majd így
kérdezett:
– Reiner, áruld el nekem, ki volt
az a fiú, aki bosszút esküdött?
Remegett a hangja, ahogy feltette a
kérdését.
Tudom,
hogy én voltam, de tőle akarom hallani. Az ő szájából.
Reiner nem válaszolt.
– Ki volt az a fiú, Reiner? El kell
nekem mondanod – erősködött –, hiszen ezért hívtál ide!
– A fiú…?
– Igen. Az, aki bosszút esküdött.
Én.
Reiner a tenyerébe temette az
arcát.
– Ki is volt az? – suttogta. –
Vajon ki? Két arc is rémlik…
Én.
Én
voltam az. Csak én lehettem!
Mondd
ki, Reiner! Gyerünk, mondd ki!
Reiner felemelte a fejét, az arcát
könnyek borították.
– Te voltál, Eren – felelte végül.
– Te voltál az a fiú. Eren Jaeger, az emberiség utolsó reménye.
Megjegyzés:
És véééégre felbukkant Levi is. :D (Azt hiszem, nem
kell külön mondanom, hogy ő volt az a férfi, akinek Eren nekiütközött… És
szerintem Sashát sem kell bemutatnom Burgonyalányként.) Juhúúú, a következőben
többet is beszélnek majd, és a Reiss családról is hallhatunk, mégpedig nem is
keveset.
Folytatás
2 hét múlva, addig is itt hagyom ezeket a képeket, mind saját készítésűek:
Kedves Dettanetta!
VálaszTörlésMár egy ideje olvasom a blogodat, nem rendszeresen, ha éppen van időm felpillantok, hogy megnézzem milyen művel születettek. ám eddig egyszer sem kommenteltem. Azonban most, mikor végig olvastam Az óceán túloldalán-t úgy éreztem muszáj írnom. Szóval most mindent leírok, amit eddig nem tettem, ha nem baj.
Először is, el kell mondanom, hogy rettenetesen jól és szépen írsz. Nagyon szeretem olvasni, kellemes és visz magával a történet. Arról nem is beszélve, milyen hihetetlen jól át tudod adni az érzelmeket az írásodon keresztül.
Másodszor, magáról a történetről. Nagyon tetszik az ötlet és a kivitelezés. Rettentően ötletes, nagyon szeretem olvasni, hogy mi lett volna, ha Eren a "kontiensen" nő fel. És félre ne értsd, de annyira tetszik ez a testvéri kapcsolat, ami közte és Zeke közt van és ahogy ábrázolod. Remélem ez ki fog tartani az egész történeten át bármerre is megy :D. Ahogy a barátsága is Galliardal és Piec-el - bár gondolom lesznek hullámvölgyek -, az is nagyon tetszik. És bár tudom, hogy nem oda tart a történet, de picit drukkolok is nekik a lánnyal mert olyan jól írod le.
Nagyon várom a következő részt olyan jó lenne ha korábban kijönne, bár ez nem kívánság műsor, tehát várom hogy 30-a/1-je legyen :D.
Kellemes húsvétot kívánok!
Fruzsi :)
Szia Fruzsi!
TörlésKellemes húsvétot kívánok, nagyon örülök, hogy írtál! ^^ Köszönöm szépen a dicséreteket, nagyon izgultam, hogy fogjátok fogadni ezt a történetet.
Eren és Zeke kapcsolatát nagyon szeretem írni, a manga igazából csak az ember szívét fájdítja, szerencsétlen testvérekre nagyon rájár a lúd. Ha nem is végig ennyire erősen fog dominálni, a tervek szerint lesznek bőven testvéri jelenetek. :)
Bevallom őszintén, nagyon megkedveltem az Eren/Pieck szálat... és ha nem úgy lett volna tervezve a történet, esküszöm, meggondolnám magamat... De ez (sajnos vagy éppenséggel nem sajnos) már eldőlt. :) Ettől függetlenül lesznek szép pillanataik, amiért - remélhetőleg - érdemes lesz továbbolvasni.
A folytatás sajnos most biztos nem jön hamarabb, mert az egészségügyi állapotom húsvét alkalmával per pillanat a 0 alatt van, de ha teljesen felépülök, és a fejezetek írásával is jól haladok, lehetséges, hogy rátérünk a heti frissítésre.
Köszönöm, hogy megtörted a csendet és írtál nekem, nagyon jó érzés volt olvasni a megjegyzésedet!
Detti^^
Kedves Detti!
TörlésJaj, jobbulást kívánok neked, remélem hamarosan jobban leszel >w>. Igen, a manga tényleg csak fájdítja az ember szívét, már fejezetek óta, minden téren tulajdonképpen. Szóval tulajdonképpen gyógyír a manga után téged olvasni. És jaj, nagyon örülök, hogy még lesznek testvéri jelenetek *w*.
Bizonyosan érdemes lesz, már csak a szép pillanatok miatt is olvasni :). Meg kíváncsi vagyok ebben a kontextusban hogyan alakul Levivel a kapcsolatuk, mármint hogyan alakul ki.
Én nagyon örülnék a heti fejezetnek *o*! De természetesen az egészséged az első, minden más csak utána jön ^^.
Fruzsi :)
Szia Fruzsi!
TörlésKöszönöm, a mai nap végre kiengedtek, úgyhogy remélhetőleg a gyógyulás táptalajára léptem. :D
Nagyon köszönöm a kedves sorokat, igazán életben tartottak a nehéz napok során. ^^
Új fejezet hamarosan. ;)
Detti