Múltadba zárva [Ereri] – 8. fejezet

8. fejezet

Tükörkép

I.

Kruger

Éjjel Eren a saját világáról álmodott – láncokat és köteleket érzett magán, a szobában sötétség honolt. Nem tudott beszélni, a szájpecken keresztül pusztán tompa nyöszörgés tört fel belőle, és ahogy gúzsba verve feküdt, próbált mocorogni, próbált szabadulni. A vérre gondolt, a harapásra, és érezte a testében az erőt, érezte, hogy ki tudna törni, hogy valahogy módot találhat a szabadulásra, és közben meg… közben semmit sem tehetett. Nem kellett hozzá zseninek lennie, hogy tudja, mi történt.

A testem! – kiáltotta izgatottan. A saját testem! A saját testemben vagyok!

Nem Jaegert látta a testében, ő maga került vissza a saját testébe. Nem egy láthatatlan valami mozgatta a kezét-lábát, ő maga uralkodott a teste fölött, és közben… olyan érzés volt, mintha a lelke összefonódott volna Eren Jaeger lelkével. Az erő, amit érzett, az óriáserő lehetett, nem valami más.

Eren – szólította meg a rémült fiút. Itt vagy?

Itt kellett lennie – ahogyan az erőt, az óriások erejét, úgy Jaegert is érezte. A láthatatlan fonál, ami valamennyi hordozót összekötött, őket is egymáshoz kapcsolta. Egy olyan köteléket alakított ki közöttük, amit talán sosem bonthattak meg. Hogyan? Miért? Az álmok emlékek lettek volna? Az álmokon keresztül meg tudták volna egymást ragadni az eltérő világban? Lehetséges lett volna? És ha Eren visszakerült a saját testébe, akkor Jaeger is ki tud valahogy szakadni onnan? Mi történt a fiú tizenöt éves énjével? Szó szerint kilehelte volna a lelkét a saját ágyában?

Eren…

Itt vagyok.

A hang bizonytalan volt, kellően ijedt. Eren egyáltalán nem hibáztatta Jaegert: egy tizenöt éves kölyökről beszéltek, aki túl korán próbált felnőni, és aki nem átlagos dolgokat tapasztalt meg a saját bőrén. Ha ő, tizenkilenc éves létére megrémült Jaeger világától, akkor Jaegernek sem lehetett könnyű megszokni a megannyi változást ebben a számára túl modern világban. Például az elektromos áramot, az autókat, a gyökeresen más mentalitást. Sok mindent sorolhatott volna még, amihez nehéz lehetett neki alkalmazkodni. Ugyanabban a cipőben jártak, egyszerűen nem tartoztak oda, ahová valamilyen úton-módon átkerültek.

Eren…

Eren…

Mintha megérintették volna egymást – pár röpke másodpercig tartott. Eren hangokat hallott, és tudta, hogy Jaeger is hallja őket. Pusmogás, ajtónyikorgás, egy alak a résnyire nyílt ajtónál, a félfának támaszkodva. Ki az? Vajon ki az?

Eren szeme felpattant.

Nem…! – szisszent fel, ahogy tudatosult benne.

Meglátta az alakot – és abban a percben a köteléknek annyi lett, mintha soha nem is lett volna. Utoljára Jaeger kiáltását hallotta, és még azután is a fülében csengett, miután verejtékben úszva felébredt Jaeger ágyában, Jaeger testében, a kezével pedig a pólójába markolt. A szíve környékén kapaszkodott kétségbeesetten az anyagba, azon keresztül tisztán érezte a rendületlen dobbanást.

Eren…

De már hiába puhatolózott utána, semmit sem kapott válaszul. Úgy érezte, mintha egy vékony csövön keresztül kiszipolyozták volna a lelkét a saját testéből, és Jaeger eltűnt, a kétségbeesése, a félelme is tovatűnt, és ő maga meg visszakerült oda, ahová egyszerűen nem tartozott, Jaeger óriásoktól hemzsegő, szörnyűséges világába.

Levegő után kapkodott, miközben a ruháját markolta – a szívét, ó, a szívét szerette volna a legjobban, kitépni a mellkasából, addig ölelni-szorítani, míg le nem nyugszik… És Eren nevét suttogta, mert Jaeger Erenné vált a szemében arra a rövidke időre, amíg kapcsolatba léptek egymással, s megízlelték egymás aggodalmát, vágyát vissza a saját idejébe.

– Basszus – nyögött fel. – Ha eddig nem őrültem meg, most már biztosan meg fogok. Istenem… Vajon hogy történhetett mindez? Hol voltam? Hol volt Jaeger? – A szobába suttogta bele a kérdéseit, aztán kipattant az ágyból, meztelen talpával megcsúszott a földön. Épphogy megfogózott az ágy peremében, így elkerülte, hogy elegánsan a fenekére huppanjon, majd kiegyenesedett, végigszántott az ujjaival az ismerős, szerteszét meredező fürtökön.

– Hol volt Jaeger? – csendült fel egy közömbös hang valahonnan a háta mögül. A szíve kihagyott egy dobbanást. Kellett néhány másodperc, hogy felfogja ép elmével, hogy nem Jaeger valamelyik barátja rontott rá az éjszaka kellős közepén, hanem Levi. Már nem hadnagy, hanem csak Levi. A vallomásuk után ez volt a legkézenfekvőbb; Eren belepirult az emlékébe.

– Levi – lehelte a férfi nevét, mikor megfordult.

Levi keresztbe fonta a karját, sötéten villant rá a tekintete. Az ajtófélfának támaszkodott, a lábával vetette meg magát.

Eren torkát gombóc szorította össze. Annyi titok nyomta a lelkét, hogy azt sem tudta, mennyit mondjon el belőle. Egyáltalán miféle problémákkal traktálhatta a férfit? Mégis mit mondhatott el neki a saját világából? Tetézhette volna még a saját problémájával? Nem volt elég, hogy emberevő óriásoktól hemzsegő világban kellett harcolnia a szabadságért?

Nem szólalhatott meg!

Egyáltalán nem!

Nyelt egyet, hogy valahogy lenyelje az idegességét, aztán mély levegőt vett az orrán keresztül, és állta a férfi pillantását. Amaz felhúzta a szemöldökét, és cseppet sem tűnt kevésbé parancsolónak, ahogy ránézett. Nyilvánvalóan érződött a köztük levő különbség, a hadnagy-beosztott szerep. Levi a hadnagyaként nézett rá, a hadnagyaként kérdezett, és nem fogadott el kitérő választ.

– Hol volt Jaeger? – ismételte meg a kérdését, és ezúttal fenyegetőbbnek látszott. Eren az ajkába harapott. Hol is volt Jaeger? Bár tudta volna, mibe keveredett… – Mária szerelmére, Eren! – csattant fel Levi. – Mi a franc történt azzal a szaros kis kölyökkel?

De mi is történt?

– Nem tudom – felelte lassan; az ajkát rágcsálta. – Fogalmam sincs.

Levi összeráncolta a homlokát.

– Mi történt? Kapcsolatba léptél vele? – faggatta türelmetlen éllel a hangjában. Eren ismét nyelésre kényszerült, a kétségbeesés a torkát kaparta. Mi is történt? Hogyan is léptek kapcsolatba? Jaeger óriásának köszönhetően? Mibe is keveredett Jaeger? Csak nem… rátaláltak? Csak nem… Istenem, Eren!

Mire feleszmélt, Levi már előtte állt; a vállát fogta, megrázta, mégpedig teljes erőből.

Eren felszisszent. Jaeger hiába magasodott Levi fölé nem kevés centivel, nem volt benne annyi erő, mint a férfiban. Az érintés fájt, józanítóan hatott.

Én nem tartozom ide – emlékeztette magát. Beszélnünk kell Jaegerről. Szükségük van rá, nem szabad elfelejtenem. Még mindig az emlékezetében élt a vallomásuk – végtére is annak lehetett nevezni –, és még mindig nem tudta, pontosan hogyan viszonyuljon hozzá. Mélyet lélegzett, Levira emelte a pillantását.

– Eren fogságban van – jelentette ki, mire Levi megmerevedett.

– Tessék?

Na, igen, pont ettől tartottam.

Eren nagyot nyelt.

– Eren fogságban van – ismételte meg. – Nem tudom, hol, nem tudom, miért, de fogságban van. – Az alakra gondolt, akit akkor látott, mikor megszakadt a köztük levő kapocs, és hirtelen borzongás szaladt végig a gerince mentén. Biztosan rosszul láttam, gondolta. Csak valaki nagyon hasonló volt. Nem ő.

– Tehát kapcsolatba léptetek – bólintott Levi lassan. – Hogyan?

– Fogalmam sincs – ingatta a fejét. – Egyszerűen a saját testemben voltam, de Eren viszont nem került vissza a sajátjába. Éreztem őt, ő is érzett engem, és még… beszéltünk is. De ennyi történt, semmi több. – Az alakról nem tett jelentést, még ő maga sem tudta, mit látott.

Levi felmordult.

– Elég legyen ebből az ostobaságból! Most azonnal elmondod, hogy mibe keveredtél a világodban!

– Én…

– Jelenleg nem te birkózol meg a problémáiddal.

Ez igaz.

Most Jaeger szenved helyettem.

Megeredt a nyelve, többet beszélt a Reiss családról és az állítólagos bátyjáról, mint azt kellett volna. Az ágyra ültek le, noha Levi eleinte nagyon tiltakozott, és összeért a térdük, Levi pedig a combján pihentette a kezét.

– Ki vihette el Jaegert? – kérdezte végül. – Az a valaki, aki a balesetedet okozta?

– Ha egyáltalán tényleg nem baleset volt – szúrta oda Eren. – Akár az is lehetett.

Levi a szemét forgatta.

– Hogyne, én pedig titokban óriás vagyok – gúnyolódott, mire Eren elmosolyodott.

– Nem tudhatom biztosra – felelte incselkedve. Levi tekintete rávillant, a csodálkozás az arcára volt írva, nem sikerült a közömbösség álcája mögé rejtenie.

– Eren – mormogta a nevét.

– Igen, Eren. – Jaeger, emlékeztette magát ismét. Én nem ő vagyok. Ez a test nem az enyém. Ez… nem helyes.

Az itteni Eren Jaeger tizenöt múlt, kicsit sem volt abban a korban, hogy az emberek ne találják furcsának, hogy egy férfival, egy idősebb valakivel, a felettesével… Minden irányból rossz választásnak bizonyult. Még ő, Kruger sem volt elég idős ahhoz, hogy a modern világban ne kapjon néhány rosszmájú megjegyzést a kapcsolatuk.

Alaposan előreszaladt. A vallomásukat követően nem történt semmi – és nem is történhetett, mert Eren nem a saját testében volt, mert Jaeger csak a tizenötöt töltötte, és mert nem lett volna fair vele szemben, hogy bármi is történjék –, és Levi sem bánkódott miatta annyira, legalábbis látványosan biztosan nem.

Eren borzongott.

Az ágyon ültek, túl közel egymáshoz, túlságosan is közel. Levi a combján tartotta a kezét, még ezek után sem vette el, és ahogy a szeme sarkából rásandított, Eren újfent megborzongott. Kellemes borzongás volt ez, jóleső, és Jaeger a problémástul felejtődött el; egészen másfajta vágy lett rajta úrrá. Vágy arra, hogy megérintse Levit, vágy arra, hogy még közelebb vonja magához, hogy átölelje és megcsókolja. Tágra nyílt a szeme, ahogy erre gondolt. Biztosra vette, hogy lángba borult az arca.

Mikor megérezte az álla alá siklani a férfi ujjait, elszorult a torka. Csak bele kellett volna dőlnie az érintésbe, hagyni, hogy találkozzon az ajkuk… Milyen könnyű lett volna. Egyetlen mozdulat, és Levi…

Az ujjak eltűntek, a csuklója köré fonódtak. A csók puha volt és gyönyörű, vággyal teli és mohó – „még többet, még többet, egyre csak többet, ne csak a kezét!” –, mégis illett a helyzetükhöz. Így volt a rendjén. Levi a szájához emelte a kezét, az ajka hosszasan időzött el Eren bőrén, és a szempillája alól fellesett az arcára; és a bőrére mosolygott, mert annak mosolynak kellett lennie, és Eren majd’ kicsattant a boldogságtól. Azt követően átölelték egymást, vagy legalábbis Eren makacsul Levi köré fonta a karját, és magához szorította, az arcát a vállába temette, magába szívta az illatát és a pillanat gyönyörét.

– Vissza kell mennem – motyogta –, neki pedig vissza kell jönnie. Ez… nem én vagyok – célzott Jaeger testére. – Én nem ilyen vagyok.

Levi felsóhajtott.

– Szükségünk van a kölyökre – ismerte el keserűen –, de még mindig nem jutottunk ahhoz közelebb, hogy hogyan juttassunk téged haza, őt meg vissza. Nem szeretném megkockáztatni, hogy veszélybe sodorjuk az életedet, még ha így is kerültél át.

– De akkor meg gyakorlatilag nem teszünk semmit. – Márpedig Jaegernek haza kell térnie, ahogyan nekem is. Még ha ez azt is jelenti, hogy soha többé nem látom Levit.

– Vajon milyen az a másik világ? – Levi eltűnődött. – Kíváncsi lennék rá, milyen vagyok… Vajon… látni fogjuk egymást, ha hazatérsz? Találkozni fogsz az ottani énemmel? – tette fel a kérdést a fejét ingatva, mire Eren az ajkába harapott.

Nem – gondolta. Ha igazak a sejtéseim… az lesz a legjobb, ha soha sem találkozunk.

De hangosan semmit sem mondott. A Mária fal visszaszerzésének terve lázban tartotta a Felderítő Egységet, nem lehetett bírni az emberekkel. Egyedül az éjjelek voltak nyugodtak, néhány őrt leszámítva még az iszákosak is nyugovóra tértek. Eren erre a nyugalomra vágyott. Így is tönkretette, hogy szóbahozta az álmát. Így is… Levi így is… rátapintott valamire, amire nem kellett volna. Élvezni szerette volna a boldog perceket.

Lehet, hogy nem sokáig fogom – gondolta, majd ezúttal ő csókolta meg Levi kézfejét, nem pedig fordítva. Amikor finoman eldőltek, ő fejtett ki több erőt, nem Levi, a férfi mégsem tiltakozott ellene. Egyedül az ágy recsegett-ropogott, sivalkodott panaszosan alattuk, ahogy egy helyett kettőnek a súlyát kellett már elcipelnie, Eren azonban egy cseppet sem sajnálta. A hátával a fal felé fordult, Levi pedig vele szemben, és nem eresztette a férfi kezét, fogta, simogatta az ujjaival, felfedezte a tenyerét, körbejárta mindenét.

Még így sem tudta teljesen elfeledni az álmát. Arra gondolt, amit látott… Csak arra.

Tükör.

Amit látott, az egy tükör volt.

Vajon mi a fene történik Jaegerrel abban a másik világban?

Nem tudhatta, mégis valahogy érezte.

Semmi jó.

Valami… nagyon rossz.

II.

Jaeger

Tudatában annak, hogy a saját világában Annie elárulta őket, Erenben vegyes érzelmek dúltak, amikor Kruger idejében viszontlátta őt. Connie után sok mindenkire számított – Sashára, Jeanra, talán még Marcóra is –, de Annie-ra… Őrá egyáltalán nem. Most már végképp nem értette, mi folyik itt.

Farlan és Isabel egy titokzatos „Főnökről” hadováltak. Eren nem ismerte a Felderítő Egység valamennyi tagját – azért viszonylag szép számmal összegyűltek, és kevés idő adatott meg neki, hogy bővítse az ismeretségi körét –, de mindezidáig soha senkitől nem hallotta ezeket a neveket. Vajon kik lehettek? Hogy kerülhettek ide?

Annie felbukkanásával egyre inkább azt érezte, hogy ők is a falakon túlról származnak – talán éppenséggel még óriáserővel is rendelkeznek. De akkor meg mit keresett itt Connie? Hogy került bele ebbe a nagyon színes csapatba? Na és Sasha? Őt is emlegették. És persze Nicolo sem fért bele, bár ő könnyedén hazudhatott.

Mint később kiderült, hatalmasat tévedett. A különös álmot követően, amiben mintha Kruger hangját hallotta volna, és egy testen osztoztak egy rövid időre, sikerült tiszta vizet önteni a pohárba.

Annie a megmentésére sietett. Pont ő, pont Annie. Az ellenség.

Miért?

Nem akart megölni – emlékezett vissza a hatalmas fák erdejében történtekre. Ahogy eszébe jutott, ismét bevillant neki az álma Krugerrel. Egy nagyon hosszú és furcsa álomból tért magához, nem csupán egy testen osztozott Krugerrel, gyakorlatilag eggyé váltak. De csak néhány foszlány maradt meg a történtekből, valamilyen okból kifolyólag minden más törlődött. Az érzés nem múlt el, hogy valami nagyon hosszú és nagyon furcsa dolog történt, a többi viszont igen.

Kényszerítette magát, hogy ne ezen rágódjon – egyszerűen nem volt min, alig tudott felidézni bármit is a beszélgetésükből –, hanem inkább a hatalmas fák erdejében történteket gondolja végig újra.

Kiharapott a nyakszirtemből – pörgette vissza az eseményeket –, és mindenáron el akart vinni valahova… Ha Mikasa és Levi hadnagy nem jöttek volna utánunk, talán soha többet nem láttam volna a barátaimat… Aztán Stohess körzetben… Ott már… Ott már minden más volt – nyelt egyet. Vajon mit akar tőlem? Vajon… az itteni énje… különbözik-e valamiben az általam ismerttől?

A félelem, az értetlenség fészket rakott belé.

Nem értem – gondolta. – Egyszerűen nem értem. – A hangja, pontosabban a nyöszörgésszerű valami, ami a szájpeceknek hála feltört belőle, halk visszhangot vert a szobában. – Miért… Mit akarnak… – Nem kedveskedtek. Még ha azt is állították, hogy szükségük van rá, még ha azt is mondták, hogy barátok, nem voltak azok. Eren ezt a napnál is világosabban látta. Ez a Connie nem az ő Connie-ja volt. Ez a világ nem az ő világa volt.

Odakintről pusmogás szűrődött be a résnyire felejtett ajtón keresztül. A kötelek és a láncok Eren húsába vájtak, jóformán mozgásképtelenné tették, így csupán hallgatózni tudott, következtetni néhány szófoszlányból; elemelni a fejét az ágyról, hogy láthasson valamit, aligha. Újabb emberek érkeztek, Connie éppen fennhangon magyarázott valamit, mikor valaki lenyomta a kilincset, hogy belépjen Eren szobájába. Az ajtó előtt torpanhatott meg, Connie ott tartóztatta fel.

– Már biztos gyanítja, nem hiszem, hogy okos ötlet, ha most meglátogatod.

– Nem érdekel, mit gyanít és mit nem. Látni akarom.

– Kiköpött Eren Kruger. Nem látszik rajta, hogy valaki más lenne.

– De képes óriássá változni, nem igaz? – kérdezte az ismerős hang sürgetően. – Sosem láttam még ehhez foghatót, el szeretnék vele egy kicsit szórakozni. Azt mondják, ha levágod egy ilyennek a végtagját, visszanő, mint a gyíkok farka.

– Inkább ne kísérletezzünk – morgott Connie. – Nem szívesen számolnék el vele a Főnöknek.

– Én akkor is bemegyek… – Az ajtó nyikorgott, ahogy jobban kinyílt, Eren azonban így sem látta újdonsült látogatóját. Alakja árnyékot vetett – az alapján, no meg a hangja alapján egyértelműen egy lány volt. Nem túl magas, sőt kimondottan apró termetű. Talán rövid hajú. Eren oldalra sandított, erőlködnie kellett, hogy a szeme sarkából bármit is láthasson. A fogát csikorgatta magában, annyira dühítette, hogy így kibabráltak vele.

Ki az?

A hangja…

Olyan, mintha…

De ő nem lehet…

De miért nem lehetett volna? Ebben a világban mindenki ott volt, aki valamilyen úton-módon szerepet játszott az ő világában, egyedül a koncepció változott. (Ez a világ…)

Az ajtó kinyílt, Connie nem tudta többé feltartóztatni a lányt.

Eren finom léptek zajára lett figyelmes, majd arra, hogy hosszú ujjak fonódtak a torka köré. A lány fölé hajolt, a kezén korábban mély harapás örökre emlékeztető nyomot hagyott. Ugyanúgy festett, mint a másik világban, legalábbis látszólag – úgymond, látszólag mindenki hasonlított a másik énjére. A különbségeket a tekintetén lehetett felfedezni; kiveszett belőle a kedvesség, a leghalványabb szikrája sem maradt. A helyét valami egésznek másnak adta át; Eren hátán jeges hideg szaladt végig, ahogy egymás szemébe néztek.

(Ez a világ…)

– Szóval te lennél az… – mormolta; ujjaival a torkára szorított. – Bevallom, egyáltalán nem ilyennek képzeltelek el. Connie, te hazudtál nekem – sandított hátra a válla fölött; aranybarna haja néhány másodperc erejéig a szemébe lógott, türelmetlenül igazította oldalra a tincset. – Még ha hasonlítanak is, én akkor is látom rajta, hogy valaki más. Lerí róla, hogy képes valamire, amire még mi nem…

(Olyan, akár…)

Eren felhörgött, a szájpecken keresztül nem lehetett érteni a szavát.

Nem… Nem lehet!

A lány nem lehetett… De a harapásnyom…

Máriára, Petra? Petra.

Petra!

(Egy tükör…)

Eren üvölteni akart fájdalmában.

Petra volt és mégsem, mert az ő Petrája sosem mosolygott volna ennyire hidegen rá, sosem szorította volna addig a torkát, amíg nem kapott rendesen levegőt, és sosem mondott volna olyanokat Connie-nak, amiket mondott. Mégis mi a franc folyt itt?! Miért viselkedett így Petra? Miért fenyegette őt fegyverrel Connie? Mégis mi a francot akartak tőle?

Miért fordult ki a világ ennyire önmagából? Miért viselkedett mindenki úgy… mintha az ellensége lett volna?

Mert azok – értette meg. Egytől egyig az ellenségeim.

Connie is belépett, a kétely az arcára volt írva a megannyi érzelem mellett.

– Petra, talán nem kéne… – Petra azonban rá sem hederített.

Talán.

Minden csak talán.

– Szóval, Eren… Igaz, hogy egy óriásváltó végtagjai visszanőnek, ha levágják őket?

Igen, de ezt te is tudod.

Eren nem tudott megfelelően lélegezni. Érezte, hogy az elméje elködösült, érezte, hogy el fogja veszíteni az eszméletét.

Miért, Petra?

A lány sötéten kuncogott.

– Remélem, nem baj, ha próbára teszlek – suttogta, és penge villant a kezében. Olyan gyorsan mozdult, hogy mire Connie rákiáltott, hogy ne tegye, már Eren lábszárába is döfte azt. Az izomba hatolt, elérte a csontját, és Eren üvöltött, úgy üvöltött, hogy még a füle is csengett tőle, és a szájpecek sem tudta többé elnyomni a hangját. Az üvöltés hörgésbe csapott át, mert Petra a torkát sem eresztette; a szeme előtt apró pettyek hada táncolt, az elméje kihagyott dolgokat. A kés mikor siklott mélyebbre a lábában? Mikor hajolt hozzá Petra ennyire közel? Mikor csapódott ki az ajtó?

Jól látott?

Az ott Connie lenne? Connie hörög a földön a torkát markolva? Petra elengedte volna a kést? Mi a…

– Remélem, nem baj, ha én is próbára teszlek – csatlakozott be egy másik hang, és Eren nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen, mert az egész annyira szürreális volt… Connie valóban vérző torkára szorította a kezét, a vágás nem volt túl mély, de ahhoz, hogy a földre küldje őt, bőven elég, Petra meg… Petra meg mintha hátratántorodott volna. A kést valóban eleresztette, helyette fegyvert rántott, az ujja a ravaszra siklott.

– Mit műveltél?! – szisszent fel. – Ő a szövetségesünk! – A fejével Connie felé intett. – Meg akartad ölni?

– Ha meg akarok ölni valakit, hidd el, az sikerül. – Annie a lányra szegezte hideg tekintetét, a pisztoly a kezében nem remegett. – Húzz odébb, Ral, ideje, hogy véget vessünk Eren fogságának. Nevetséges, amit műveltek.

Petra rávicsorgott.

– Áruló! – kiáltotta vádlón.

– Az lennék? – Annie színpadias sóhajtott hallatott. Az ujja nem mozdult a ravaszról, a szemébe határozottság költözött. Csak egyetlen apró mozdulat, ennyi kellett volna… Odakintről irtózatos zaj hallatszott, fegyverropogás, kétségbeesett üvöltözés. Valaki feltépte az ajtót, véresen zuhant be rajta. – Jaj, nekem! – kommentálta Annie, majd döntött. Az alak a földön Isabel volt, fegyver nélkül; egy apró termetű, sötét hajú lány lökte át a küszöbön, akit azelőtt Eren biztosan soha nem látott. – Késtél – rótta meg Annie. A lány megrántotta a vállát.

– Feltartóztattak – pillantott le Isabelre. A tekintete tovább siklott, megállapodott Eren alakján. – Tehát ő az – suttogta halkan, mire Annie bólintott.

– Igen. Ő az.

– Eren Jaeger, igazam van?

Annie elnyomott egy mosolyt.

– Ahogy az tőled várható volt, Pieck.

A lány – Pieck – nem nézett rá, inkább barátságosan Erenre mosolygott.

– Most már minden rendben, Jaeger. Eljöttünk, hogy kiszabadítsunk.

– Reiner? Bertolt? – kérdezte Annie sürgetően. Kibiztosította a fegyvert.

Reiner? Bertolt?

Eren levegő után kapkodott.

Ők is…?

– Mindenki a helyén van – felelte Pieck. – Minden a terv szerint alakul.

– Hm.

– Na és vele mi legyen? – intett Isabel alakja felé. – A magam részéről… gyűlölöm az elvarratlan szálakat.

– Most már nincs megállás – értett egyet Annie. Hidegen fénylett a tekintete, és Eren nem akart ráismerni. Ha nem tudott volna mindent az árulásáról, ha nem ismerte volna a bűneit, még inkább ismeretlennek tűnt volna előtte. De még azok tudatában sem… Annie még így is másnak mutatkozott.

Jól mondta, most már nem volt megállás.

DURR! – dörrent el a fegyver, s Eren összeszorította a szemét.

Minden fekete lett.

Fekete és vérvörös.

---

Megjegyzés: Eren Jaeger mindenről tud – ismeri a kilenc óriás erejének hordozóját, tudja, hogy Annie, Bertolt és Reiner „árulók” voltak. És talán most már világosabb egy fokkal, hogy Connie és Nicolo miért viselkedett úgy Erennel, ahogyan: a modern világ konkrétan a tükörképe a canon világnak. Tehát igen… Itt nem a felderítők lesznek a jófiúk. ;)

[Na de hol a pokolban van már Levi???]

Legközelebb: Az óceán túloldalán
Addig is itt hagyok egy saját készítésű képet (mert elutaztam és ennyire unatkoztam az út alatt):