2.
felvonás
Eren
hirtelen nyitotta fel a szemét. Egy ismeretlen szobában találta magát:
kényelmes ágyban feküdt, feje alatt tollpárna pihent, csiklandozta az orrát. A
levegőben nem terjengett csípősség, nem érzett fertőtlenítőszagot, ráadásul kopár,
fehér falakat sem kellett az unalomig bámulnia – ezek alapján nem lehetett kórházban, hanem csak valahol máshol. Valahol, de véletlenül sem egyedül. Az ágyánál alakok ültek,
ismeretlen… emberek?
Nem – javította ki magát azonnal, anélkül, hogy jobban
megnézte volna őket magának. Nem volt rá szükség, a zsigeriben érezte, hogy
mások. Hogy nem…
Nem emberek.
Ghoulok, akik… megmentették az életét.
Az
életét, mert…
A
történtek hirtelen jutottak az eszébe. Armin kétségbeesett telefonhívása, a
szegény öreg, Mr. Arlert megcsonkított teste, akit nagyapja helyett
nagyapjaként szeretett, és aki mindig olyan jó volt a családjukhoz… A ghoul nő
lehelete, a foga a húsába mélyedve, felszántva a bőrét. A testébe harapott, és
Erent, miközben a szívéhez kapva a ruhájába markolt, mintha még mindig ugyanaz
a pokoli fájdalom járt át, amit a szörnyeteg miatt kellett átélnie. Az a mértéktelen evő tehette, amelyikről a napokban annyit cikkeztek… A mértéktelen evő… Aki megölte Armin
nagyapját… és lehet, hogy Armint is…
Sípolni
kezdett a tüdeje. Armin neve mantraként dübörgött a fülében. Iszonyat
szorította össze a torkát, burjánzott mélyen és hosszasan a mellkasában, és nem
tudott másra gondolni, csak Arminra. A legjobb barátjára, akiről semmit sem
tudott. Gyerekek voltak még, mikor megismerték egymást, ostoba, naiv
kiskölykök, akik mit sem tudtak a világukat fenyegető ragadozó
szörnyszülöttekről, vagy legalábbis akik ámultak és bámultak, ha a ghoulokról
hallottak a tévében. Eren lassan értette csupán meg: a ghoulok veszélyt
jelentettek az emberiségre. A ghoulok miatt… falak mögé szorultak, a négy fal
biztonsága mögé menekültek szégyenükben, és eljött az a nap, amikor már a falak
sem védték őket…
Végezni
akart velük.
Az
összessel.
Egyetlen példányt sem kívánt hátrahagyni – az az egy is
pokollá változtatta volna az emberek életét –, és ezek után az anyja sem
bírhatta volna rá, hogy máshogyan döntsön: mindennél jobban vágyott, hogy a
Felderítő Egység tagja lehessen. A ghoulok elleni harcot ez a katonai szervezet
vette fel, a nehéz idők pedig egyre több embert követeltek.
Meg kell őket ölnöm… – gondolta, s elakadt a lélegzete. A mértéktelen evő
meghalt. Az életét… ghoulok mentették meg, megküzdöttek a mértéktelen evővel.
Eren nemcsak Arminra, rájuk is nagyon
jól emlékezett: a lányra, aki az ablakpárkányon gubbasztott, majd a férfira,
aki undorodva nézett körbe. Levi, súgta
egy kishang. A férfit Levinak hívják.
Levi hadnagy…
Hörögve
mozdult meg. Annyira gyengének érezte magát, hogy nem tudott egyből felülni, de
esetlen próbálkozásával magára vonta megmentői figyelmét. Míg Levi csupán a
szeme sarkából pillantott rá, addig a lány teljesen felé fordult, karját
összefonta a mellkasa előtt.
–
Tényleg nem dobta fel a talpát – suttogta meglepetten. – Azt hittem…
Levi
a szavába vágott: – Ez csak azt bizonyítja, hogy még a ghoulok között is szörnyeteg,
nemcsak az emberek világában. –
Összevonta a szemöldökét, megnedvesítette az ajkát. A hörgés köhögésbe fulladt,
Eren elfogadta a segítséget. A lány a hóna alá nyúlt, segített neki, hogy felüljön,
majd vizet töltött, a poharat pedig a kezébe nyomta.
–
Idd meg! – utasította ellentmondást nem tűrően. – Az egészet.
Eren
eleget tett neki, nyomban felhajtotta, mégpedig majdnem az egész tartalmát,
majd öklendezve a padlóra köpte a maradékot. Amíg nem ivott, nem is vette
észre, hogy ennyire kiszáradt a torka. A lánynak persze a szeme sem rebbent. Suttogások
hallatszottak, a két ghoulon kívül – mert ghoulok
voltak, emlékeztette magát újra meg újra – még mások is tartózkodtak a
szobában.
H-hol lehetek?
Nyelt
egyet, a fülét egy másik lány izgatott-rémült hangja ütötte meg:
–
Nézzétek, az elveszett végtagok…
–
Szörnyeteg – vágta rá egy morgó
fiúhang.
Eren
feléjük kapta a tekintetét, a szíve őrült tempóban kalapált. Félt volna? Igen, félt. Azok után, amit az Arlert család otthonában élt át,
ostoba lett volna, ha nem félt volna egy kicsit sem. Hogy megbénult volna tőle?
Nem, azt egyáltalán nem mondhatta. A félelem mellé inkább zavarodottság
párosult, hideg zongorázott föl és alá a gerincén, és kezdte azt hinni, hogy a
világ teljesen kifordult magából. Mégis miért
mentették volna meg pont a ghoulok? Ő
egy ember volt! A ghoulok vadásztak az emberekre, nem irtották
a fajtársaikat! Ez így egyszerűen nem
volt rendjén.
Miért?
–
M… m-miért? – tette fel végül a kérdést, mire nem egy tekintet villant rá.
Látszólag teljesen embernek látszottak, ám Eren mérget vett volna rá, hogy
kivétel nélkül ghoulok. A ghoulok laktanyáján tartózkodott, az ő ágyukban
feküdt, az ő vizüket itta… Nekik köszönhette az életét, és talán még sok minden
mást is.
–
Mit miért? – kérdezte tőle az a lány, amelyik Levijal volt. Levi… Ezt a nevet
mintha hallotta volna már valahol. Hol is? Mintha a tévében… Mintha az
újságokban… olvasott volna valamit róla.
–
Lehet, arra kíváncsi, miért tartjuk szörnyetegnek – morfondírozott a másik
lány. Nem is volt kérdés, hogy ő is a ghoulok közé tartozott, Eren legnagyobb
meglepetésére mégis egy burgonyát csócsálgatott. Beleharapott, megrágta, majd
egy zsebkendőbe köpte az összerágott falatot. Olyan végtelen szomorúsággal
nézte, hogy Eren eltátotta a száját. A ghoulok nem tudtak mással táplálkozni,
egyedül emberhússal. Akkor mégis…
–
Lehet, inkább arra kíváncsi, miért csinálsz úgy, mintha megehetnéd azt a
burgonyát – szúrt oda a morgolódó fiú. – Ne erőlködj, Sasha. Ha így folytatod,
ki fogod hányni, és nekem kell feltakarítanom a mocskodat.
Burgonyalány
– ezek szerint Sasha, pontosított
magában Eren – vágott egy fintort.
–
Biztos nagyon finom… – mormolta vágyakozva; a szájában szemmel láthatóan
összefutott a nyál, ahogy az ételt bámulta.
–
Van nála sokkal finomabb – csúszott ki Eren száján.
Sasha
szeme elkerekedett.
–
Tényleg? – kérdezte izgatottan. Pillanatok alatt Eren ágya mellett termett, és
mielőtt a másik lány vagy Levi megakadályozhatták volna, megragadta Eren
karját. – Te ember vagy! Vagyis… voltál
– javította ki magát –, biztos nagyon sok finom ételt kóstoltál már! A tortának
tényleg annyira mennyei az íze? Mindig is ki akartam próbálni, de már a
szagától is felfordul a gyomrom, nemhogy a gondolatra, hogy meg kell ennem!
–
F-finom, de… H-hogy érted, hogy… csak voltam? – suttogta döbbenten. – É-én… –
nézett végig magán riadtan. – É-én ember vagyok!
–
Voltál – húzta össze a szemöldökét Sasha. – Ha ember lennél, ezt nem élted volna
túl. Még egy ghoul sem biztos, hogy túlélte volna… A mértéktelen evő szó
szerint kivégzett.
–
A mértéktelen evő… – Eren összeszorította a szemét, remegett a keze, ahogy a
testét tapogatta. Az összes végtagja megvolt, pedig esküdni mert volna rá, hogy
az a szörnyeteg letépte valamelyik testrészét… Hogy őt is legalább annyira
megcsonkolta, mint a szegény Mr. Arlertet… – É-én… Én… Hogy lehetek életben?
–
Hidd el – szólt komolyan az a lány, amelyik megmentette –, ezt mi szeretnénk a
legjobban tudni. Sosem láttam még ehhez foghatót. Egyszerűen… Döbbenetes. Nem evilági, ami veled
történt. Eren, igaz? Eren Jaeger. Ez
a név állt a személyigazolványodon.
–
Igen – lehelte. Várt. Vissza kellene kérdeznie? Sasha és Levi nevét már tudta,
de vajon… a többiek? Elárulhatják egyáltalán? Nem azért mentették meg, hogy
utána ők végezzenek vele, ugye? Hogy értik… hogy nem volt többé ember? Mi
történhetett vele? Hiszen ő… embernek
született. Emberként élt. Mit tett
vele az a mértéktelen evő szörnyeteg?
–
Mikasa vagyok – mutatkozott be a lány. Tehát
Mikasa.
Eren
lassan bólintott.
–
Te mentetted meg…
–
Igen – felelte Mikasa. – Mi voltunk – siklott a pillantása Levira. – Ghoulok
vagyunk, de gondolom, erre már rájöttél. És te is ghoul vagy – folytatta tovább
higgadtan. – Vagy legalábbis… valami olyasmiféle.
–
Én ember vagyok.
–
Ahogy Sasha is mondta…
–
ÉN EMBER VAGYOK! – emelte fel a hangját, mire Levi felhorkant.
–
Na, ne baszakodj velem! – dörrent rá. – Ha ember lennél, rég feldobtad volna a
talpadat! Én nem jelenteném ki annyira biztosan, hogy ghoul vagy. Valamiféle
keresztezése a két fajnak. Valamiféle… hm, mit is mondtál rá, Jean? – sandított
a másik fiúra, aki még mindig karba font kézzel ácsorgott a szoba legtávolabbi
zugában. Ő volt az egyetlen, aki nem jött oda hozzájuk. – Szörnyeteg? – Jean
bólintott. – Nem rossz. Talán ez a legjobb szó rá. Nevezzünk akkor annak:
szörnyeteg vagy, Eren. Egy olyan szörnyeteg, aki mindkét világból kilóg egy
kicsit. Persze, arra kíváncsi lennék, mégis hogyan lehetséges mindez.
Eren
megremegett.
–
Nem, én…
Ember vagyok.
Ember vagyok.
Embernek KELL lennem.
Én… mindig is az voltam.
De
most nem kapott rendesen levegőt. A tüdeje tovább sípolt, pont úgy, mint mikor
magához tért, és újra meg újra Arminra gondolt, meg a mértéktelen evőre, és
arra, hogy emberevő ghoulok mentették meg, és hogy… nem hazudtak a szemébe, mi
okuk lett volna rá? Megmentettek valamit, ami embernek is látszott meg nem is,
ghoulnak is látszott meg nem is… És a világ teljesen kifordult magából.
Felzokogott.
Valami
hűvös tapadt a meztelen bőréhez, valami hűvös és aranylóan csillogó.
Oh – gondolta, ahogy az inge alá nyúlva megérintette azt a
valamit. A kulcs. Apám kulcsa.
–
Sokkot kapott – kommentálta valaki unottan. – Talán fel kéne pofozni.
–
Rázni kell. Meg igen, pofozni.
–
Ti csak maradjatok veszteg! – utasította őket helyre Levi éles hangon. – Senki
nem pofoz fel senkit… egyelőre. –
Hangjába valami sötét mélység is vegyült, Eren még úgyis megborzongott tőle,
hogy rázkódott közben a zokogástól. Felcsuklott, a kulcsba kapaszkodott teljes
erejével, és sűrű csuklások közepette folytatta a keserves sírást. Mit is
siratott tulajdonképpen? Armint? Saját magát? A világot körülötte? Valamiért
elöntötte a melankólia, majd… az éhség
is.
Elhallgatott,
ahogy megszólalt a gyomra. Hirtelen csend lett, minden tekintet őrá
szegeződött. Egész testében remegett, az éhség váratlanul jelentkezett, a
gyomrába marva emlékeztette őt, hogy…
Nagyot
kordult a hasa, tágra nyílt a szeme.
–
Én… ember vagyok – suttogta újból,
mire Levi bólintott.
–
Jól van, ember – felelte. – Akkor
egyél embereknek való ételt. Sasha, kérlek! – intett a lány felé. – Tudom, hogy
nálad mindig van valami… hm, ízletes
harapnivaló. – Pillanatok alatt valóban elő is került egy fóliába csomagolt szendvics,
a legújabb kísérlete, hogy megeméssze.
–
Bár nem egy burgonya – adta át szégyenkezve –, de talán jobban fogsz neki
örülni…
–
Minden bizonnyal laktatóbb – bólintott újból Levi. – Jól is néz ki. – Sonkás
szendvics volt sajttal és paradicsommal, vastag kenyér közé préselve. Sashánál
minden bizonnyal kárba veszett volna – vagy legalábbis biztosan kihányta volna
–, így Eren mohón kapott utána. Az éhség a gyomrában… egyre élesebb volt, egyre
rosszabb… egyre… több olyan gondolatot szült a fejében, amire józanul,
jóllakottan soha sem gondolt volna. – Láss csak neki nyugodtan, ne várj ránk!
Biztos vagyok benne… hogy emlékezetes
táplálkozásod lesz – kunkorodott a szája mindentudó mosolyra. Annyira
önelégültnek látszott, hogy Erennek viszketni kezdett a tenyere. Ez a Levi…
ghoul ide, ghoul oda, megérett egy jókora pofonra, az biztos. Talán kettőre is.
De ha csak eszébe jutott, mennyire könnyedén játszadozott el a mértéktelen
evővel, mennyire magabiztosan támadt neki… és sikerült is neki élve kimentenie
Erent… nos, valószínűleg nem lett volna olyan jó ötlet elrontani a kialakuló
„ismeretségüket” – mert „barátságnak” aligha nevezhette azok után, ahogy
egymással beszélgettek.
Nem érdekel – gondolta –, rohadtul
éhes vagyok. – És miközben a megannyi szempár, ami rászegeződött, tágra
nyílva figyelte, ki lelkesen, ki éppenséggel undorodva, jó nagyot harapott a
szendvicsbe… és az egészet a földre köpte.
– Mi a…
És
elakadt a lélegzete, sípolni kezdett a tüdeje. És elfogta a zokogás, elfogta a
hányinger. Öklendezett, elhajolt az ágytól, és valaki lavórt készített elő,
mert abba adta ki a gyomra tartalmát, azt a nagyon kevéske ételt, ami valahogy mégiscsak
lejuthatott. Amitől mintha lángra kapott volna az egész gyomorszája,
összeszorult a nyelőcsöve…
Fuldoklott.
Taknya-nyála
egybefolyt, rázkódott a válla, sírt és szenvedett.
Mintha
földet evett volna! Vagy gilisztát. (Egyszer kiskorában megkóstolta,
és az ügyeleten kötött ki az anyjával sápítozva az oldalán. Ostoba ötlet volt,
nem mindenki született a második Einsteinnek a Földön.)
Arra
eszmélt fel, hogy valaki gyengéden megérintette a vállát. Felemelte a fejét,
szipogva és megrettenve, és legnagyobb meglepetésére pont Levi volt az, aki
annyira óvatosan hozzáért, s aki rajta is felejtette a kezét.
–
Te többé nem vagy ember – hangzott el a szájából az ítélet, mire rettegve nyelt
egyet.
–
Én…
–
Lehet, hogy ember voltál – folytatta Levi –, de többé nem vagy az. A hozzánk
hasonlók – mutatott végig magán a szabad kezével – nem tudják megemészteni az
emberi táplálékot. Számunkra borzalmas ízű, és előbb vagy utóbb, ha nagy
nehezen le is gyömöszöltük a torkunkon, ki is hányjuk.
–
É-én… – Eren felcsuklott, remegve törölte le a könnyeit. – N-nem vagyok többé…
ember… D-de… miért nem vagyok az? É-én… embernek
születtem.
–
És ebben annyira biztos vagy? – csendült egy szelíd hang az ajtó felől.
Mindenki összerezzent, s Levi lassan elhúzta a jobbját. Egy magas, szőke férfi
érkezett, bozontos szemöldökével messziről felhívta magára a figyelmét.
–
Erwin – állapította meg Levi. – Hát befutottál végre.
–
Feltartóztattak – felelte erre a férfi. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt Eren
számára… De vajon honnan is?
A híradó! – jutott eszébe hirtelen. Ez a férfi a Felderítő Egység parancsnoka! Erwin Smith, a ghoulok
legnagyobb… ellensége… aki…
Maga
is ghoul volt, legalábbis a szeme
arról árulkodott.
De
ez…
–
Lehetetlen… – suttogta. – Maga nem lehet…
–
Ghoul? – vonta föl a szemöldökét Erwin. – Ugyan, miért ne lehetnék? – Beljebb
lépett, és mindenki, aki odabent tartózkodott, tisztelgett, és lehajtotta a
fejét. Egyedül Mikasa és Levi nem mozdultak, de ők álltak a legközelebb
Erenhez, így Eren annak tudta be, hogy elsősorban a vezetőjüket védelmezték…
egy igazi szörnyetegtől. Mert most már, hogy bizonyosságot nyert a többiek
állítása, ő maga is szörnyetegként tekintett magára.
–
Mert maga… a Felderítő Egység parancsnoka! A Felderítő Egység pedig…
–
Áh, igen – legyintett Erwin; a szája szegletében mosoly bujkált. – A Felderítő
Egység az egyetlen, aki felveszi a harcot az emberevő szörnyek ellen. Számtalan
embert is alkalmazunk a ghoul csapataink mellett, nyilván ez az, ami megragadta
a figyelmedet a médiát nézve. A külvilág nem tudja, kik vagyunk… De sosem
gondolkodtál el rajta, hogy lehet, hogy bizonyos emberek olyan könnyedén vissza
tudják verni a ghoulokat, akiktől mindenki retteg? Például… egy
mértéktelenevővel is olyan bátran harcolnak. Hát persze, ha közéjük valók. És
gondolom, most az jár a fejedben – folytatta, mikor hallotta, hogy Erennek
elakadt a lélegzete –, hogy miért gyilkoljuk a saját fajtánkat. Semmi mást nem
akarunk, csak békében élni az emberek világában. Ti levágjátok a házi
állatokat, megnyúzzátok őket, megsütitek, megeszitek. Mi pedig titeket eszünk
meg. Ilyen az élet körforgása.
Körforgás…
Ez tényleg körforgás lenne?
Eren
szívverése felgyorsult.
Erwin
Smith kedvesen, értőn mosolygott, miközben minden egyes lépéssel közelebb
került hozzá. Mikasa és Levi feszülten várták, hogyan fog dönteni. Tényleg ő
volt a Felderítő Egység parancsnoka, és szemmel láthatóan a ghoulok között is
mindenki fölé magasodott rangban; mindenki tisztelte, mindenki körültekintő
óvatossággal leste a mozdulatait.
Így
folytatta tovább:
–
Mi még azon különcök közé tartozunk, akik úgymond önmegtartóztató életet élnek.
Eljárunk a szakadékhoz, ahová az emberek gyöngéi vetik magukat, ha elunják az
életüket, tiszta, feketekávéra fanyalodva próbáljuk csitítani az éhségünket,
mert az az egyetlen, amit az emberek étkéből le tudunk nyelni anélkül, hogy
felkavarodna a gyomrunk… és igen – állta
Eren tekintetét komolyan és őszintén –, szabadidőnkben még gondot fordítunk
azon társainkra is, akik habzsolják az életet, és egyre mohóbbá és mohóbbá
válnak. Ezek alapján nem gondolnám, hogy annyira szörnyűségesek lennénk. Te
hogy vélekedsz rólunk, Eren Jaeger?
Sehogy
sem vélekedett, legalábbis nem értelmesen ebben az egyáltalán nem értelmes
világban. Minden zavarossá vált Erwin monológját köszönhetően. Csak azt tudta
biztosra, hogy pokoli éhség marta a gyomrát, és hogy a szendvicstől nem lett
jobb. Olyan érzése támadt, mint aki rövid időn belül el fogja veszíteni a
józaneszét, ha nem jut megfelelő táplálékhoz… Legyen az… ghoulnak megfelelő táplálék is, már nem számított.
De
nem ez volt, ami kibukott a száján elsőként.
–
H-honnan tudja a nevemet? M-maga is… megnézte a személyigazolványomat? –
kérdezte suttogva, és amikor oldalra sandított, meglepve konstatálta, hogy Levi
összeráncolta a homlokát.
–
Tényleg, Szemöldök – szólt oda a
férfinak cseppet sem tiszteletteljes hangon. – Honnan tudod a kölyök nevét? Én
biztosan nem mondtam, a többieknek pedig nem adtam engedélyt a távozásra. Akkor
meg honnan tudod? Miben mesterkedsz már megint?
–
Ó, én semmiben. – Erwin zavartalanul mosolygott tovább. Szélesre tárta a
karját, finoman rántott egyet a vállán. – Mondjuk úgy, ezer fiatal közül
felismerném Grisha és Carla Jaeger fiát. – A kezét nyújtotta Eren felé,
mindenki legnagyobb döbbentére fél térdre ereszkedett. A mosolyt nem vakarta le
az arcáról, és így valahogy még ünnepélyesebbnek tűnt ez az egész. Még az sem
zavarta, hogy mellette volt egy hányással teli lavór, a földön meg félig
kiköpött szendvicsdarab. A nagy Erwin Smith, aki mindig higgadtan pózolt a
televízió stábjának, és mindig annyira összeszedett interjúkat adott a
Felderítő Egység jövőbeli terveit illetően, egyszerűen fogta magát, letérdelt,
s a kezét nyújtotta. A világ teljesen kifordult önmagából, ezt az egyet
biztosra vette Eren.
És különben is… honnan tudja… ki
vagyok?
H-honnan… ismeri az apámat?
Hiszen
ő maga sem ismerte az apját igazán.
–
M-maga… – kezdte, mire Erwin rámosolygott.
–
Örülök, hogy újra láthatlak, Eren… Jó nagyot nőttél, mióta nem találkoztunk.
Készült: 2018. 10. 09.
– 2019. 05. 02.
Megjegyzés: Úúú, de szerettem volna már megírni ezt a felvonást!
Párosításról nem döntöttem, lehetségesnek tartom, hogy ebben a történetben
inkább annyira nem is lesz – maximum kiegészítő felvonás szerepében hozhatok
ezt-azt, ha annyira szeretnétek –, viszont azt tudom, hogy Tokyo Ghoul révén
elég véres és elég kemény történetre lehet számítani. Kéretik rá felkészülni.
:D
Meg
amúgy… tiszta klisé, de az én klisém. Mert szeretem megírni mindenből a saját
változatomat. ^^
Folytatás remélhetőleg nem fél év
múlva – és abban hallunk Armin felől is. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése