Az óceán túloldalán [Ereri] – 8. fejezet

8. fejezet

A tépelődő szövetséges

Eren több mint másfél hete lehetett már Mitrasban, amikor a Felderítő Egység végre indítványozta a királynővel való újbóli tanácskozást. Az addigi napok jobb híján eseménytelenül teltek; Eren magát meghazudtolva maradt a fenekén és nem hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék. Legszívesebben azonnal cselekedett volna, sosem szerette a tétlenkedést, most mégis nyugton ült, s inkább arra koncentrált, hogy mindazt, amit még nem fedezett fel a múltjából, most feltárja, valamint hozzászokjon ehhez a más jelenhez. Mikor elkezdődtek az álmai, meg sem fordult a fejében, hogy valaha is Paradis szigetére kerüljön, ráadásul háborún kívül, mégis ez történt. Úgymond hazatért, közben azonban mégsem érezte magát otthon.

Míg arra várt, hogy fentebbről megérkezzen a parancs és végre tegyenek valamit, megismerte a családját. Az anyja új férjét, Keith Shadist aligha lehetett kedves férfinak nevezni, legalábbis a négy falon kívül; ő képezte ki az újoncokat, és Eren hamar rájött, hogy nem fogta vissza magát. Bertolt és Reiner meséltek róla, de a valóságtól annyira távol álltak ezek a történetek, hogy Erennek első alkalommal még a lélegzete is elakadt. És ez még nem volt minden! Keith Shadis személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor levetette egyenruháját, a gyerekei meg körülugrálták. (Ezt elsősorban Grace csinálta, Callum túl idősnek tartotta már magát ahhoz, hogy így üdvözölje az apját.)

Eren néhány óra leforgása alatt eldöntötte, hogy kedveli a féltestvéreit. A döntés legfőképpen Grace miatt született meg, a kislányt látva ugyanis állandóan eszébe jutott Gabi, Falco, Udo és Zofia. Elgondolkodott rajta, vajon miket csinálhatnak. Miféle bajba keveredhetett már megint Gabi? Na és Falco? Vajon sikerül maga alá gyűrnie Gabit? Legutóbb legyőzte! És vajon Colt? Mikor fogja átörökölni Zeke erejét? És ahogy erre gondolt, Zeke is az eszébe villant, Zeke-kel meg a két barátja. Galliard, aki folyton bosszankodott, Pieck meg…

Elvörösödött, ahogy visszaemlékezett a csókjukra. Annyira vágyott rá! Annyira régóta akarta, hogy megtörténjen, s most, amikor végre a karjában tarthatta a lányt, az óceán túlsó oldalára hurcolták, ráadásul akaratán kívül! Marley az ellenségének kiálthatta ki, és valószínűleg ezekben a percekben is a támadást szervezte Paradis ellen – ha pedig valóban ezt cselekedte, Eren nem kételkedett abban, hogy vele az elsők között óhajtottak végezni. Bárkit is éri majd ez a megtiszteltetés, az biztos volt, hogy Marley mindent előre eltervezett. Készülhetett erre a lehetőségre. Eren… Ő mindig is ingoványos talajon járt, nem úgy, mint Zeke. Ő nem kötelezte el magát annyira egyértelműen az „otthona” mellett.

De bármi is zajlott most az óceán túloldalán, Eren Paradis szigetén kellett boldoguljon, ráadásul a barátai nélkül. Callum idegenkedett tőle, és csak nagyon ritkán váltott vele szót; többnyire a szeme sarkából figyelte, Erennek pedig olyankor mindig az az érzése támadt, hogy szeretné, ha beszélgetnének, csak valamiért nem meri megszólítani. Pedig semmitől sem kellett tartania! Eren nem harapott – legalábbis nem akkorát, hogy megriassza vele újdonsült féltestvérét. Persze, amíg Callum a bátorságát próbálta összeszedni, addig Grace szüntelenül csacsogott valamiről. Erent leginkább Gabira emlékeztette; egyedül abban különbözött Reiner unokatestvérétől, hogy nem hordta annyira fenn az orrát.

– Csatlakozni szerettem volna a Felderítő Egységhez – magyarázta a kislány csillogó szemmel –, anya viszont nem engedte. Így is csúnyán néz apára, amiért támogatja azokat, akik ki akarnak jutni a falakon túlra… De te onnan vagy. Láttad az óceánt, igaz? Az óceán… Én csak hallottam róla. Annyira… gyönyörű lehet, nem?

– Én is az óceánt szeretem a legjobban – vallotta be Eren szelíd mosollyal az ajkán. Megmelengette a szívét Grace lelkes monológja és kipirult arca; saját magát is látta a gyermekben, nemcsak Gabit. – A végtelenségbe nyúló kékség… És jól tudod, a vize tényleg sós. Egyszer megkóstoltam, de olyan érzés volt, mintha szétmarattam volna a torkomat. Percekig nem tudtam rendesen beszélni, ráadásul könny szökött a szemembe. Galliard, a barátom, aki a szemtanúja volt a jelenetnek, napokkal később is felemlegette. Úgy nevetett, hogy Pieckkel azt hittük, meg fog fulladni.

– Én is meg akarom kóstolni! – vágta rá Grace. – Akarok egy ilyen élményt!

– Hogy te is fulladozz? – vonta föl a szemöldökét Callum. – Tényleg ostoba vagy, Gracie.

A kislány erre elhúzta a száját. Eren füléhez hajolt, majd lopva a testvérére sandított.

– Csak féltékeny – halkította le a hangját. – Most minden körülötted forog!

– Nem kértem.

– Ugyan! – Legyintett egyet. – Ne viccelj! Mindannyian erre a pillanatra vártunk!

– Hogy körülugrálhassatok? – értetlenkedett Eren, mire Grace felsóhajtott.

– Buta – közölte a nyilvánvalót. – Hogy legyen egyáltalán valaki, akit körülugrálhassunk. Vártunk rád, Eren. Nem is gondolnád, mennyire akartunk veled találkozni. Különösen én… Amióta csak tudok rólad, nem múlt el úgy nap, hogy ne jutottál volna az eszembe… – Lebiggyesztette az ajkát, a tekintete megkomolyodott. – Tudod – mondta –, tisztába voltam vele, hogy nem ismersz… Hogy nem is tudsz a létezésemről, mégis… reménykedtem benne, hogy te is viszontgondolsz rám. Hogy vannak pillanatok, amikor egymásra gondolunk.

Eren torka elszorult. Nyelt egyet, de a gombóc csak nem akart eltűnni.

– Sajnálom – suttogta rekedten. – Én… Nekem tényleg fogalmam sem volt, hogy léteztek, Gracie. – Ösztönösen ő is becézni kezdte a lányt, pedig hamar megtanulta, hogy az emberek inkább rövid nevet kaptak a szüleiktől, mert így legalább nem kellett bajlódni a kedveskedő megszólításokkal.

– És anyára gondoltál? – A kérdés Callum száján csusszant ki, ám látszott a fiú arcán, hogy megbánta, amiért feltette. Nem azért, mert nem érdekelte a válasz, nagyon is érdekelte… Egyszerűen nem mert Erennel beszélgetni.

De vajon mitől fél ennyire? – tűnődött el. Ő az öcsém. Értelemszerűen nem fogom bántani.

– Igen – felelte eközben hangosan. – Akárhányszor tükörbe néztem… megpróbáltam elképzelni, hogyan nézhet ki. Mindenki azt mondta, hogy az anyámra hasonlíthatok. Míg Zeke kiköpött Grisha volt, úgy én…

– Anyu! – bólintott Grace elégedetten. – Hát persze! Nagyon hasonlítunk egymásra! Hát nem király, hogy testvérek vagyunk, Eren? Callum mindig is vágyott egy bátyra! Tudod, valakire, akire átháríthatja a felelősséget, ha bajba kerülünk!

– Hé! – háborodott fel az említett. – Ez nem is így volt!

Grace nyelvet öltött.

– Dehogynem! – vigyorgott. – Pont így volt, ahogy mondtam! Eren, ugye hiszel nekem?

Eren nevetett. Ellágyultak a vonásai, miközben finoman összekócolta a kislány haját. Amikor az öccsére esett a pillantása, a mosolya csak kicsit vesztett a fényéből. Callum bizonytalanul, kicsit talán ellenségesen vizslatta. Óvatos maradt vele szemben, ezért Eren is ilyen magatartást tanúsított. Tudta, hogy nem eshet bántódása, az öccse (tizenöt év ide vagy oda) nem árthatott neki (és ahogy elnézte, nem is állt szándékában), de jobb’ szeretett elővigyázatos lenni. Ezen az ördögi szigeten sosem lehetett tudni, mire számítson az ember. Még ha néhányuk nem is bizonyult annyira ördöginek… Biztosabb ez így – bólintott magának. Így semmi sem ér majd váratlanul, mert minden lépésemre ügyelek. Persze Gracie-t aligha sorolhatta azok közé, akik az életére akartak törni.

Ő a húgom – gondolta –, Callum meg az öcsém… Anya pedig…

Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az anyja.

Végre együtt vagyunk. Végre… láthatlak. Látlak titeket, mindannyiótokat.

– Gyere! – Grace hirtelen kinyúlt, a csuklója köré fonta az ujjait. A szeme izgatottan csillogott, és ahogy talpra ugrott, Eren önkéntelenül hasonlóan cselekedett. – Még nem volt időd körbenézni a szigeten, igaz? Majd mi mindent megmutatunk neked, amit látnunk kell!

– Nem mintha olyan sűrűn jártunk volna itt – szúrta közbe Callum, de azért ő is felemelkedett. – És nem mintha olyan szívesen tennénk ezt – dörmögte az orra alatt. – Még az is lehet, hogy ezzel fogunk segíteni, hogy megszökhess.

– Eren nem akar megszökni! – háborodott fel Grace. – Miért tenné? Most már itt van velünk!

– Talán pont ezért – morogta a testvére. – Szerintem visszavágyik az óceán túloldalára. Nem igaz? – A hangjába bizonytalanság kúszott, és ahogy lopva Erenre sandított, találkozott a tekintetük. Mindketten nagyot nyeltek, s Eren érezte, ahogy a forróság végigkúszott a nyakán. Callum a legféltettebb gondolatait mondta ki. Valóban visszahúzta a szíve az óceán másik oldalára, hiszen a barátai és a családja egy része ott vártak rá. Pieckre gondolt, akit valószínűleg majd’ megőrjített az aggodalom, Galliardra, aki idegesen próbálhatta rábeszélni Magath hadnagyot, hogy indítsanak mentőakciót… sőt talán még a hangját is felemelte, Magath meg helyre tette a viselkedéséért. Ez annyira Galliardra vallott volna, mosolyodott el Eren.

Látni akarta őket, ugyanakkor az édesanyját és újdonsült testvéreit sem szerette volna elveszíteni.

De valakiket kénytelen leszek – gondolta. – Egy óceán választ el bennünket egymástól… Bárhonnan is nézzük, az mindig ott lesz… és az elveink. Máshogyan nőttünk fel, máshogyan látjuk a világot is. Miért pont nekem kellene változtatnom? Hogy hozzam el a békét egy ilyen kegyetlen világba? Mit tehetnék, hogy megakadályozzam… hogy mindenki meghaljon…

Tekintete a testvéreire siklott, mindketten őt figyelték. Elnyílt az ajkuk, a bőrük pedig feltűnően sápadtnak látszott, s erről nem a fények tehettek.

– Eren? – Grace tétova hangja megremegett. – Minden rendben?

– Ühüm. – Eren a kislányra mosolygott. – Csak nagyon elgondolkodtam.

– Azért, mert Callum ráhibázott? Tényleg el akarsz minket hagyni?

– Azt egy szóval sem mondtam. – Eren nagyon uralkodott a vonásain, hogy Grace nehogy észrevegye a zavartságát. Őt átverhette, az öccsét viszont aligha; Callum egyből felfigyelt az esetlen próbálkozására, a szemében pedig mindentudó fény csillant. Összevonta a szemöldökét, majd bólintott egyet. A kettőjük titkává vált a kimondatlan óhaj-sóhaj, s Eren remélte, hogy öccse tényleg meg fogja neki őrizni.

– Hát akkor? – kíváncsiskodott Grace. – Vissza is szeretnél menni meg nem is?

– Nem foglak elhagyni benneteket – állította. – De nem tagadom, hogy hiányzik a bátyám… és a nagyszüleim – tette hozzá. – És akkor még a barátaimat nem is említettem. Ők is hiányoznak.

– Ez természetes – bölcselkedett Grace. – Ők is a családod… De mi is azok vagyunk! Ezt soha ne felejtsd el!

– Ne aggódj… Nem fogom.

Most már nem – gondolta, és ettől még nehezebbé vált minden. Nem volt szíve megmondani az igazat Grace-nek, ezért inkább mosolyt erőltetett az arcára, és úgy tett, mintha mindenben egyetértene a lánnyal. Grace egészen felvillanyozódott a gondolattól, hogy körbevezetheti. Karon ragadta, Callum pedig megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózzon melléjük. Végigszáguldottak a folyosón, Eren a végén lihegve támaszkodott meg a térdén. Végig a húga lelkes csacsogását hallgatta, Callum csak néha szúrt közbe egy-egy megjegyzést, többnyire okoskodóan kijavítva Grace-t, ami a lánynak nem tetszett ugyan, de nem tehetett ellene, és amikor a végén kirobbant a vita, Erennek kellett döntést hoznia. Bátynak még nehezebb feladat volt lenni, mint öcsnek. Eren egyenesen sajnálta már Zeke-et, aki minden bizonnyal hasonlót szenvedett el tőle az évek folyamán.

Ha valaha is újralátom – sóhajtott –, meg fogom köszönni neki azt a rengeteg türelmet, amit rám szánt. Én… talán még rajtuk is túltettem – sandított a testvéreire, akik ismételten összeszólalkoztak valami butaságon. A királyi rezidenciát járták körbe, az egyik festmény előtt álltak meg. Grace nagyban magyarázott valamit, amit Callum ostobaságnak titulált, a kislány meg nem akarta ezt elfogadni. Eren a képre pillantott, ami kiváltotta a civakodást: ezer közül felismerte Ymir Fritz magas és karcsú alakját; aranyhaja lobogott, meztelen testét óriások ölelték körbe.

– Fekete hajú volt! – állította Callum váltig meggyőződve. – Csak azért mutatja aranyhajúnak a festmény, mert a Koordinátor erejével bírt!

– Aranyhajú volt!

– Nem mindegy, milyen hajú volt? – kérdezte Eren fáradtan. – Különben is…

– Te csak tudod! – fordult felé a két testvér. – Te az óceán túloldaláról érkeztél! Ott hogy festettétek meg?

– Kérdezzetek könnyebbet – csóválta meg a fejét. – Sosem voltam jó a tesztekből.

Grace csalódottan biggyesztette le az ajkát.

– Aj, de kár!

– Sajnálom.

– Pedig Armin kész zseni – folytatta a kislány, mintha mi sem történt volna. Ha meg is bántódott, egy cseppet sem mutatta ki, sőt éppen ellenkezőleg: jóformán mindenről fecsegett, össze-vissza, követhetetlen tempót diktálva. – Lehet, hogy nem az emberiség legerősebbje, mint Levi hadnagy, de neki esze van. A harc részét megvalósítja majd Levi és Mikasa. Nagyon kedvelem őket. Szeretnék olyan lenni, mint ők.

– Emberiség legerősebbje? – kérdezte Eren szórakozottan.

– Bizony – húzta ki magát a húga. – Az is leszek! Még akkor is, ha nem vagyok Ackerman… – szontyolodott el egy kicsit. – De nem bánom! Szeretek Shadis lenni.

– Szeretsz idióta lenni – forgatta meg a szemét Callum. – Ne is hallgass rá, Eren. Csak megfájdul tőle a fejed.

Eren nevetett és szélesen mosolygott. Csillogni kezdett a tekintete, mire Grace ajka elnyílt.

– Ó! – sikkantott meglepetten. – Olyan vagy, mint anya!

– Ezt mondták már egy páran…

– De tényleg nagyon hasonlítasz rá! – erősködött. – Jobban, mint gondoltam volna!

– Hagyd már, Grace. – Callum ellenségesen mordult rá a testvérére. – Csináljunk inkább valami értelmeset. – Hogy egészen pontosan mi nem tetszett neki, azt Eren nem tudta megállapítani. Callum esetében úgy tűnt, hol boldoggá tette a tudat, hogy van egy nála idősebb féltestvére, hol annyira lelombozta, hogy mély depresszióba süllyedt. Olyankor búskomorrá vált és nem lehetett vele anélkül beszélni, hogy ne érződött volna ki a hangjából az elfojtott düh.

Most ellépett tőlük, a karját meg morcosan fonta össze a mellkasa előtt. Tizenöt éves kora ellenére azért gyerek volt még a maga módján.

Eren ellágyultan nézte őt, és csak egy kicsit hasított belé a bűntudat, amiért nem tudott megfeledkezni… nem is megfeledkezni, választani közöttük. Ha Paradis szigetén marad, azzal úgymond hátrahagyja a barátait és a családját – Zeke-et, a nagyszüleit, Galliardot, Piecket, mindenkit, aki egykor a mindent jelentette számára. Ha visszatér az óceán túloldalára, akkor meg a Paradis szigetén élő rokonait, bajtársait hagyta volna magára. Az egyensúly mintha nem létezett volna. Hiába kereste-kutatta, csak a kínlódást érezte. Tépelődött, hogy mitévő legyen, de a megoldás mintha nem akart volna érkezni.

Mit tegyek? – sóhajtotta. Mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire a szívem?

Valahogy nem akart könnyebb lenni a döntéshozatal. Fél füllel figyelt csupán oda a testvérei vitatkozására – ismételten összekaptak valami csacskaságon, amin Eren már csak mosolyogni tudott, olykor meg a fejét csóválni –, és közben messze a múltba révedt. Ahogy a két gyerek viselkedését figyelte, olyasmikre is emlékezett, amiket mélyen magába temetett: a gyermekkorát Zeke-kel, aki lépten-nyomon ott lihegett, nehogy valami bajba keveredjen. A bajt mágnesként vonzotta; ha nem a marleyi emberek kötöttek belé, akkor ő beléjük, a vele egykorú kölykök meg ívből elkerülték, valahányszor meglátták, vagy pont odajöttek hozzá, hogy inzultálják. Egy internálótáborban élt, nem egy extravagáns házban, mint a sok-sok Tybur poronty. Ő egész életében szenvedett, nem úgy, mint azok a gyerekek, akik eldiai vérük ellenére mindent megkaphattak, amire csak vágytak. Az élet nem volt igazságos, és Eren nem tudta, hogy szolgáltathat egyáltalán igazságot. Hogyan szabadíthatná fel a világot anélkül, hogy ne legyen háború? Miért éppen ő lenne az, akire a feladat hárul, hogy megmentse ezeket az embereket?

Mi ez az… őrület?

Más szavakkal aligha tudta volna körülírni mindazt, amit megélt; valóságos őrületként fogta fel, ami vele történt. Vágyott rá, hogy viszontlássa a túloldalon ragadt barátait, jobban, mint valaha. Máskor is szakadtak el egymástól, de még sosem fájt ennyire – talán ezúttal az is közrejátszott, hogy nem tudta, láthatja-e őket valaha… a csatatéren kívül. Úgy akarta őket viszontlátni, hogy nem ellenséges oldalon foglalnak helyet. A hajába túrt kétségbeesésében, mert ez szinte soha meg nem valósuló vágyálomnak tűnt csupán a jelenlegi helyzetet szemlélve.

Azon kapta magát, hogy összeszorította a szemét, Grace meg a karját cibálta, de irdatlan erővel egy kisgyerekhez képest. Mikor felemelte a fejét, hogy a testvéreire nézhessen, azt vette észre, hogy még Callum is riadtan figyelte. A nevén szólongatták, ő meg forró könnycseppeket érzett végiggördülni az arcán. Valamikor elsírta magát, Grace meg gyengéden törölgette le őket az ujjbegyével.

– Ne szomorkodj – mondta sírásra görbülő szájjal. – Ha szomorú vagy, mi is azok leszünk, ugye, Callum?

– Beszélj a magad nevében – morogta erre a fiú, de szavait meghazudtolva látszott rajta, hogy felkavarta Eren viselkedése. – Nem szeretnél inkább lepihenni? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy a királynő megérti és elnapolja a tanácskozást.

Eren nem volt benne ennyire biztos, de nem is érezte szükségét, hogy tovább csúsztassák az „elkerülhetetlent”. Előbb vagy utóbb farkasszemet kellett néznie Frieda Reisszel, és olyan dolgokról is kell majd beszélgetniük, amik rosszul érintik majd. Még ha nagyon is fájtak, nem tehette meg, hogy elhallgatja. Nem hazudhatott, ugyanakkor megválogathatta a szavait. Nem tervezte, hogy rögtön kiszolgáltatja Marleyt Paradis lakóinak. Nem, az nyilvánvalóan árulás lett volna. Eren senkit sem akart elárulni. Egyedül saját magának tartozott felelősséggel, úgy tervezte azt a beszélgetést, hogy mindvégig meg tudja őrizni az uralmát a téma fölött. Még ha Frieda nem is erre vágyott… Eren nem hagyta, hogy legyőzzék.

A folyosó végében ismerős alakok jelentek meg. Hárman voltak, két fiú és egy lány – mind Erennel egykorúak. Eren a lányban felismerte a lányt, aki az árusok között meglapulva burgonyával kínálta. A nevére is emlékezett, Reinernak nem kellett hangosan kimondania, hogy tudja, Sashának hívták. Sasha Blouse, a Burgonyalány – ők is így ismerték meg egyszer. Ha pedig ő Sasha volt, akkor Eren már tudott következtetni: a fiú, akinek rövidre nyílt haja barna volt, vonásában emlékeztetett arra a kölyökre, aki Eren emlékezetében élt, de őt Connie-nak, a lóarcú társát meg, akit Eren ezer közül is ki tudott volna szúrni elsőre, Jeannak hívták. Valamikor, még egy másik világban barátok és bajtársak is voltak, ahogy Arminnal és Mikasával.

Valamikor – gondolta keserűen. Azaz nagyon régen.

A három barát hangosan nevetett. Menet közben egymást ugrották, sőt Connie játékból még Jean hátára is rávágott, de akkorát, hogy a fiú nem felkiáltott, hanem szó szerint felordított fájdalmában. Persze még ezután is nevettek, igaz, a manővert morgolódás és szitokáradat követte. A mosoly így is feltűnt Jean ajkán, és Sasha is vidáman kommentálta a történteket, miután csintalanul összevigyorgott Connie-val.

A jövevényekre Grace és Callum is felfigyeltek. A veszekedésük abbamaradt, Gracie izgatottan szökkent eléjük.

– Jean parancsnok, Jean parancsnok! – kiáltotta lelkesen. Szalutált, úgy, ahogy a szigetiek szoktak: jobbját a szívéhez emelve, balját a háta mögé, és úgy vigyorgott, mint akivel madarat lehetett volna fogatni. – Parancsolj velem! – Callum is hasonlóan cselekedett, de ő nem szólalt meg; lesütötte a szemét, mint mikor a beosztott a felettesével kerül szembe. Eren nem nagyon tudott meg semmit Callum életéből, ami esetleg a Felderítő Egységgel kapcsolatos lehetett volna, de úgy tűnt, mind a két testvér jól ismerte a felderítőket – és nemcsak az apjuk miatt. Egyenesen úgy tűnt, mintha a lóarcú Jean valóban Callum felettese lett volna. Ha meg ez így volt, akkor ez azt is jelentette egyben, hogy Callum…

– Felderítő vagy?! – tört ki belőle a kérdés. – Nem azt mondta Grace, hogy anya…

Callum a szemét forgatta.

– Gracie nem csatlakozhatott a Felderítő Egységhez… és igazából én sem – vallotta be –, de nem különösebben érdekelt a véleménye. Apa az áldását adta, azt mondta, úgy döntök, ahogyan akarok. A kiképzést végigcsináltam.

– Benne volt a legjobb tízben! – újságolta el Grace csillogó szemmel. – A bátyám annyira ügyes!

– És felderítő lett belőled? – hüledezett Eren. – Anya majd’ megőrülhet az aggodalomtól!

– Ha végighallgatnál… – Callum hatalmasat sóhajtott. – Akkor tudnád már, hogy nem lett belőlem felderítő.

– Pedig majdnem sikerült – vihogta Sasha. – Csak aztán Mrs. Shadis fülébe is eljutott a híre, így Callum terve dugába dőlt.

– A Helyőrséghez csatlakoztam – bosszankodott az említett. – Anya azt mondta, az még mindig biztonságosabb, minthogy óriásokat öldössek és vásárra vigyem a bőrömet. – A szemét forgatta és annyira sértett arcot vágott, hogy Eren elnevette magát. A korábbi félelme, ami megmagyarázhatatlan erővel robbant fel benne, megkönnyebbülésbe csapott át. Hihetetlen – gondolta, miközben ösztönösen öccse sötét fürtjei közé simította az ujjait, hogy egy kicsit összeborzolja –, mennyire megszerettem… pedig eddig nem is tudtam a létezéséről. És nem is megszerette, az nem volt jó kifejezés rá. Ragaszkodni kezdett hozzájuk és nem akarta őket elveszíteni. Sem Callumot, sem Gracie-t.

– De annyira unalmas, Eren! – fakadt ki eközben a fiú síri hangon. – Jean, kérlek, hadd tartsak veletek a legközelebbi küldetésetekre! Most már nem emberevő óriásoktól kell félnünk, hanem a marleyi katonáktól! Engedjétek meg, hogy én is veletek menjek a szigetre!

– Azt már aztán nem!

Éles csend állt be, Callum döbbenten kapta a tekintetét Erenre – Jean helyett ugyanis ő volt az, aki rögtön a fiúra rivallt.

– Elment a józan eszed?! A francokat fogod te átszelni az óceánt?

Callum és a többiek köpni-nyelni nem tudtak. Eren zihálva túrt a hajába, az ingerültség teljesen átvette fölötte az irányítást. A testvérei nem érthették! Paradis nem érthette! Ők mit sem tudtak az ottani életről! Látták az internálótáborokat, ez igaz, de nem értették, mit jelent ott lakni! Nem értették azt sem, hogy milyen háborúban állt már Marley évek óta… és hogy mekkora veszélyt rejtegettek az anti-óriás ágyúk meg a páncéltörő golyók!

– Jól van, na – motyogta végül Callum csendesen. – Nem kell így mellre szívni. Még semmi sem dőlt el.

– Látjátok – kuncogta Grace –, ilyen, amikor az embernek van egy bátyja! – Csillogó szemmel mondta mindezt, ajkán mosollyal. Ugyanilyen mosoly jelent meg halványan Callum szája sarkában is, amit látva Eren szíve kihagyott egy ütemet. Valóban jó érzés volt az idősebb, tapasztaltabb testvért játszani, Zeke mellett aligha érezhetett ilyesmit az elmúlt tizenkilenc éve során. Rendszerint inkább, amikor éppenséggel nem Galliard vagy Pieck próbálta menteni a menthetőt, Zeke-nek kellett kirángatnia a bajból, nem pedig fordítva.

– Remélem, nem haragudtok meg, amiért megzavarjuk a testvéri találkozótokat. – Jean karba fonta a kezét. Az állán szőr pelyhezett, ettől pedig (legalábbis Eren így vélte) igazi nagymenőnek képzelte magát. Rögtön nekilátott fontoskodni, ami meg, a múlt halovány emlékeinek tudatában igencsak vicces volt. Semmit sem változtak a régi barátok, közben azonban mégis annyit változtak, hogy Eren alig tudott rájuk ismerni.

– A királynő, mi? – kérdezte Callum feszülten. – Nem hagy nyugtot a testvéremnek? – Ritka pillanatok közé tartozott, amikor a testvérének nevezte Erent, most viszont megtette. Eren saját magát látta a tizenöt éves fiúban, azt az énjét, akit egykor, egy másik időben maga mögött hagyott, hogy „Bagoly” útjára léphessen és bevégezze a küldetését.

– Frieda királynő hívatja – hajtott fejet Jean, majd a pillantása Erenre siklott. – Gyere velem, Jaeger! Ne várakoztassuk tovább, így is késésben vagyunk.

– Elbeszélgettük az időt – jegyezte meg Connie is bólogatva. – Sietnünk kell.

– Ha így folytatjuk, lehet, az ebédet is kihagyjuk! – szörnyülködött Sasha. – Azt hallottam, ma igazán finom lesz… Hús! – Összegyűlt a szájában a nyál a gondolatra. – Valamilyen hús! – bizonygatta. – Ezt mondták, de tényleg! Hé, most mi van? Ne nézzetek így rám! Tényleg hús lesz! Connie, ugye te hiszel nekem?

Ha Jeant és Connie-t nem is dobta fel annyira a gondolat, Eren kivételesen osztozott a lánnyal az örömén; a gyomra panaszosan kordult egyet, emlékeztetve, hogy az elmúlt napokban javarészt koplalt, mintsem rendesen étkezett volna. A stresszre fogta, meg arra, hogy egyszerűen nem találta a helyét Paradis szigetén. Mindenki olyan titokzatos volt körülötte. Titkokat hordoztak magukkal, úgy lesték a mozdulatait, mintha vártak volna valamire, Eren meg… azon kapta magát, hogy ő is vár valamire.

Talán egy csodára – gondolta. Ha minden ebben a tempóban, ilyen módon megy tovább, lehet, csak a csoda segíthet rajtam, az meg inkább a nyelvét öltené, mintsem valóban tenne is valamit… Galliard, Pieck… Zeke – sóhajtott fel elmélkedés közben –, vajon mit csinálhattok ezekben a percekben? Úgy hiányoztok… Annyira… látni akarlak benneteket.

Hangosan egyik gondolatát sem mondta ki. Biztonságosabb volt nem megosztani a vágyálmokat és abban a hitben ringatni a körülötte levőket, hogy minden rendben van, míg magában… tombolhatott kénye-kedve szerint. Elbúcsúzott a testvéreitől, akik nyugtalanul bámultak utána egészen addig, míg be nem fordult és el nem tűnt a folyosó végében, és próbált úgy tenni, mintha nem zavarta a hirtelen beálló csend. Jean, Connie és Sasha nem csicseregtek többé, egyedül Sasha gyomrának korgása hallatszott, olyankor meg mindig fülig vörösödött. Eren is egyre éhesebbnek érezte magát, de a világért sem kötötte volna az orrukra.

Végül nem bírták tovább. Már majdnem megérkeztek a királynőhöz, amikor Sasha megállt, s mint aki az eszét vesztette, beletúrt a szép, rövidre vágott hajába. Csinos arcú lány lett belőle, Erennek tetszett a szempillája – hosszú volt és egészen sötét, tökéletesen passzolt a szeméhez, ami kíváncsi fénytől parázslott.

– Eren! – kiáltotta izgatottan. – Mire emlékszel? Azt mondták… Mennyire voltunk jóban? Miket csináltunk együtt? Sikerült leölnünk azt a fenevadat… és ehettünk a húsából? – halkította le a hangját hirtelen. Óvatosan körbelesett, Eren pedig eddig tudta türtőztetni magát; olyan hangosan nevetett fel, hogy az egész folyosó visszhangzott tőle. Sasha és Connie elakadó lélegzettel, Jean eltátott szájjal figyelte a vállának rázkódását és a feltörő, csuklásszerű nevetést.

– Amennyire emlékszem rád – mondta, miután sikerült valamelyest megnyugodni –, pont olyan vagy most is. Olyan is meg nem is. – Megdörzsölte a szemét, majd szelíden elmosolyodott. – Néha olyan nehéz elválasztani a jelent a múlttól. Néha… nem értek dolgokat. – Képek villantak az elméjébe, Connie arcán lecsorgó könnyek, vértócsa a fedélzeten, egy lány élettelen, törékeny teste, körülötte emberekkel, akik kétségbeesetten kiabálnak neki, hogy ébredjen fel… De már soha sem fog felébredni, mert meghalt. A kislány ölte meg, akit meg kellett verni ahhoz, hogy el tudják fogni.

A kölyök, akit Eren azonnal felismert – hogy ne ismert volna fel, hiszen úgy szerette! –, rúg-kapált, harapott és karmolt. A puskát kicsavarták a kezéből, az arca zúzódások nyomát kezdte viselni, de ő egészen addig süvöltötte a sületlenségeket, amíg fel nem nyílt előtte az ajtó, s nem találkozhatott Erennel… meg a füstölgő férfival, aki Eren mellett térdelt.

Mi a franc történt?!

Sashára emelte a tekintetét, a lány meg aggódva viszonozta azt.

– Eren? – kérdezte félve. – Minden rendben?

– Számít is valamit, ha nincs?

– Számít. – Ezt már Jean mondta, ráadásul meglepően határozott hangon. – Most már itt vagy velünk. Fogalmam sincs, bírtalak-e vagy sem… Van egy olyan érzésem, hogy mi örökké egymás haját téptük…

– Te mindenkit felidegesítesz, Jean – kotyogott közbe Connie mindentudóan, mire a fiú lesújtóan nézett rá.

– Tehát – köszörülte meg a torkát –, csupán azt akartam mondani, hogy most a szigeti démonokkal fogsz küzdeni egy új Eldiai Birodalomért. Ha fel akarjuk szabadítani a világot, igenis számít az állapotod. Szükségünk van rád is a győzelemhez, ez nem is kérdéses. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy állítólag te meg a hadnagy… Ó, a franc, mindegy. – Dühösen legyintett egyet, ahogy rádöbbent valamire, aztán sóhajtva rázta meg a fejét. – Nézd, Eren – mondta, lehetőséget sem adva a fiúnak, hogy közbevágjon –, ha jól érzed magad, elmondod, ha rosszul érzed magad, azt is elmondod. Ha semmilyen kedvedben van, azt is elmondod. Semmilyen titkot nem őrizhetsz tovább, ezt parancsba is adom.

– És te olyan ember lennél, akitől parancsokat fogadhatok? – kérdezte Eren kihívóan. – Mi a rangod, Jean Kirstein?

– Van egy saját osztagom! – Jean nem kapta fel a vizet, csupán megnyomta a szavait. Az a Jean, akire Eren a kamaszkorából emlékezett, bizonyosan megtette volna. – Osztagvezető vagyok, ami azt jelenti, hogy igen, parancsokat fogadhatsz tőlem. Tulajdonképpen nem is fogadhatsz, Jaeger, hanem fogadnod kell. Ez különböztet meg engem az átlagemberektől. Az olyanoktól, mint amilyen te is vagy per pillanat.

– Hát jó. – Eren egykedvűen bólintott. – Akkor elfogadom a parancsodat. Nincsenek titkok. – Legalábbis nem olyanok, amiket ne mondhatnék el, húzta mosolyra az ajkát. Az élet mintha máris jobbat tartogatott volna az enyészetnél. Ellépett Jeantól, a fejét pedig büszkén szegte fel. – Mehetünk? – mire a három fiatal összenézett. Mehettek, s bár Jean volt a parancsnok, az osztagvezető, Eren bebizonyította nekik, hogy még így is az ő kezében van az irányítás.

Mert én vagyok az utolsó reményetek – gondolta. Azért.

** * **

Frieda királynő hiába öltözött elegánsan, az az egy árva, hátramaradt év meglátszott rajta. A szeme örvénylően fénylett, ahogy Erenre emelte, az ajka meg cserepesnek és sebesnek tűnt a távolból. A rossz álmok tehették, legalábbis Eren így vélte. Mindenesetre bármit is gondolt róla, tisztelettudóan letérdelt előtte, amit Frieda egy kedves köszöntéssel meg egy hálás mosollyal díjazott. Nem támadta le egyből, noha megvolt az oka, amiért magához hívatta, az elején udvarias, semmitmondó társalgásba bocsátkozott. „Hogy érzed magad, Eren?”, valamiért ezt mindenki meg akarta tudni. „Sikerült beilleszkedned közénk?”, „Mit gondolsz a családodról? A testvéreidről?”, „Miben más az életed a gettóbelihez képest?”. Csupa értelmetlen, idegesítő kérdés, amire Eren nem akart felelni, mégis meg kellett tennie. A helyzeten vajmi keveset javított a tény, hogy nem egyedül kellett állnia a királynő tekintetét.

Miközben a kérdések kereszttüzében ácsorgott, nyugodt szívvel sandíthatott oldalra, hogy az úgymond „testőröket” is szemrevételezhesse. Meg sem lepődött, hogy Levi hadnagy volt az egyikük, ahogy azon a tényen sem, hogy Frieda testvérei is ragaszkodtak hozzá, hogy részt vegyenek a „megbeszélésen”.

Hercegek és hercegnők voltak a maguk módján. Florian gyönyörű, almazöld bársonyruhában, Abel hasonló stílusú, feketében, míg a legkisebbik, Historia halvány rózsaszínűben díszelgett. A fiúk ruháján aranylónak tűnt a gomb, a mellényüket megannyi apró dísz gazdagította. Jól fésült, jól nevelt ifjúk voltak, nem lázadtak az elegancia ellen. Eren egy kicsit irigyelte is őket. Ő a gettóban nevelkedett, így aligha látott ehhez foghatót. Még a tisztek sem öltöztek ki ennyire, így jóformán csak hallott az ilyesfajta öltözékekről, mintsem személyesen megtapasztalhatta volna őket.

Más világ – gondolta kesernyés ízzel a szájában. Én nem tartozom ide. Nem tartozom közétek, Dirk.

A tekintete egyik testvérről a másikra siklott. A feszültség tapintható volt, a levegő egyenesen izzott tőle. Mindannyian arra vártak, hogy a királynő más irányba terelje a beszélgetést, az udvarias csevegés senkit sem érdekelt, magát Friedát sem.

A pillanat nem váratott sokat magára, Frieda egyszer csak elhallgatott, majd felemelkedett ültéből. Korona fénylett a fején, a sötét fürtök körülölelték az arcát, mely sápadtnak hatott a világításban. A karját nyújtotta, mire mindenki elcsendesedett, a levegővétel sem hallatszott. Eren az ajkába harapott, és megfeszítette a testét. Minden idegszála felborzolódott, ahogy viszonozta a királynő pillantását.

– Eren – ejtette ki a nevét komoran Frieda. – Azt hiszem, tudod te is jól, hogy elkerülhetetlen ez a beszélgetés. – Eren bólintással felelt, hangosan egy szót sem szólt. Várt, ahogyan rajta kívül mindenki más is. Nemcsak a falak királynője emelkedett szólásra, hanem a Koordinátor, akire Marley annyira vadászott.

Ha meg tudnám szerezni az erejét… – férkőzött az elméjébe az ötlet váratlanul. Ha fel tudnám falni, mielőtt nem késő… Egy jó helyen, egy jó időben… Akkor talán vissza tudnék jutni a szülőföldemre. De ha valóban így akart cselekedni, az azt is jelentette egyben, hogy végérvényesen elvágta magát a szigetiektől; lemondott az anyjáról és az újdonsült testvéreiről. A barátairól, az előző életéről. De ha úgy vesszük – húzta el a száját –, az az élet nem számít. A mostani az, amit éppenséggel megélek. Ők nem a barátaim. Nem ismerem ezeket az embereket. Ők… számomra senkik – próbálta magának elmondani és bebizonyítani, ám csúfondárosan kudarcot vallott. Bár kevés időt töltött el, nem voltak senkik. Igenis valakik voltak – ugyanúgy család, ugyanúgy barátok, mint Zeke, Galliard, Pieck vagy a többiek.

Ahogy Friedát nézte, eltűnődött.

Vajon készen állok rá, hogy az áldozatot hozzak?

A királynő felvonta a szemöldökét, mintha belelátott volna a fejébe. A hangja kegyelmet nem tűrő, kemény jéggel hasította ketté a helyiség csendjét.

– Eren – mondta –, ugye tudod, mit fogunk tenni?

– Van sejtésem. – Eren szárazon felelt. A sejtése minden bizonnyal telitalálat volt, ahogy elnézte Abel Reiss önelégült mosolyát.

– És mi az a sejtés, Eren?

A jeges tekintetek kereszttüzében álldogált, egyedül Dirk Reiss bámulta szánakozva. Az édes, ártatlan Florian kimutatta a foga fehérjét, Abel eddig sem fogta vissza magát, Urklyn meg… Friedával tartott. Dirk, aki már-már szimpatikussá vált Eren szemében Liberióban, megőrizte ugyan kedvességét, törvénytelen testvére, Historia viszont inkább uralkodott a vonásain, hogy egy elszánt lány képét tükrözze, mintsem az igazi érzelmeit közvetítse.

Levi hadnagy a közönyösség álarca mögé rejtőzött. Eren szívesen olvasott volna a gondolataiból. Vajon mi járhat a hadnagy fejében? Mitől ennyire… közömbös? Miért nem hajlandó rám nézni? Azt ugyanis hamar megfejtette, hogy Levi hadnagy feltűnően kerülte a tekintetét. Valamiért az emberek arról is hallgattak, hogy milyen volt a kapcsolatuk. Arra emlékezett, hogy gyermekkorában a Felderítő Egységhez szeretett volna csatlakozni, s halványan az is derengett neki, hogy mindig csodálta a férfit, de hogy mennyire sikerült összebarátkozniuk, nemcsak egymáshoz csiszolódniuk az elmúlt évek folyamán, semmit sem tudott.

Nem mintha érdekelne – gondolta. Miért is érdekelne? Semmi közöm hozzá. Ő nem a családom – jutott eszébe az anyja meg a két testvére. Egyedül értük nem hamarkodta el a döntését. Csakis miattuk fontolta meg a maradás lehetőségét, és azt, hogy valahogy megpróbálja megúszni az egész kalandot egy véres és holttestekkel teli háború nélkül. A háború senkinek sem hiányzott. A szigetbeliek sem akarhatták igazán, Marley meg pláne nem. Véges erőforrásokkal rendelkeztek, az óriások erejére való támaszkodást is valami más kezdte átvenni az utóbbi években – az anti-óriás ágyúk és a páncéltörő golyók megjelenése egy nap véget fog vetni az emberevő szörnyetegek hatalmának, a Liberióban élő eldiaiak élete pedig örökre meg fog pecsételődni.

Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy tudja, azzal, hogy kitette a lábát Liberióból, a saját vesztébe rohant. Azt is lehetségesnek tartotta, hogy éppenséggel kimondta vele a halálos ítéletet a családjára. Zeke remekül értett a taktikázáshoz, de előfordulhatott, hogy ez alól már nem tudott valamire hivatkozva kibújni. Voltak dolgok, amikért vállalni kellett a felelősséget. Eren eltűnése ilyen lehetett, legalábbis Eren így gondolta. Csak reménykedni tudott benne, hogy tévedett, mert akkor… a szigeten élőkön kívül mindenkit elveszített. Valamennyi szerette áldozatául esett Marley bosszúvágyának és önkényuralmának, Ymir Fritz ördögtől kapott ajándéka pedig mit sem számított többé.

Ez – szorította ökölbe a kezét remegve – nem történhetett meg. Ugye… ez csak egy rossz álom? Ez… nem lehetőség. Egyáltalán nem!

Friedára nézett, aki mohó fénnyel a szemében várta a válaszát, s hirtelen megtalálta a szavakat, amiket mindeddig keresett. Hirtelen minden könnyebbé vált. Visszatért belé a büszkesége, érezte, hogy elöntötte az erő és a bátorság.

– Támadni akartok – mondta ki hangosan. – Támadni, de ezzel megöletitek magatokat. Fogalmatok sincs róla, királynőm – nyomta meg enyhe gúnnyal a hangjában Frieda rangját –, hogy mit találtok az óceán túloldalán. Azt hiszitek, csak azért, mert engem el tudtatok kapni, sikerül legyőznötök Marleyt? Egy szuperhatalomról beszélünk! Igen, vannak ellenségei – ismerte el –, alig fejeztük be a négy éven át tartó háborút, de… Ez a háború bebizonyította, hogy nem óriások és emberek között fog eldőlni, hanem ember és ember között. Az óceán túloldalán… az eldiaiak ugyanúgy szenvednek, mint itt, talán ott még jobban. Ha belegondoltok egy kicsit – mondta gyorsan, amikor észrevette, hogy Abel Reiss közbe akar vágni –, ti a biztonságos falatokon belül élhettetek. Egészen addig, míg a Kolosszális Óriás át nem törte a falat, semmitől sem kellett tartanotok. Az óriások néha megettek közületek néhányat? – A tekintete Levi hadnagyra siklott, aki kérdőn emelte meg a szemöldökét. – Azt a Felderítő Egység a saját ostobaságának köszönhette – jelentette ki Eren könyörtelenül. – Nem mondom, hogy nem értem meg, miért alakult meg az a szervezet, sőt… Biztos vagyok benne, hogyha itt nőttem volna fel, az első dolgom lett volna, hogy csatlakozzam…

Frieda elnyomott egy mosolyt.

– Ezt egyszer meg is tetted, Eren – emlékeztette, a fiú azonban megvonta a vállát.

– Lehet – hagyta rá. – Az a múlt, ami el is múlt, királynőm. Nem akarom, hogy az alapján alkossatok rólam véleményt. Az az Eren nem létezik. Most ez az Eren Jaeger van – mutatott végig magán határozottan –, ez az Eren Jaeger pedig nem támogatja a háború gondolatát. Én… Meg kell értenetek, hogy azok az emberek ott, a fal másik oldalán… azok az emberek a szeretteim. Nem fogom őket elárulni, ahogyan az itteni családomat sem – gondolt az anyjára. – Én… Csak békét akarok.

– De a békét háború nélkül nem hozhatod el – ingatta a fejét Frieda szomorúan. – Megértelek téged, Eren, de neked is meg kell értened minket. Kellesz nekünk ahhoz, hogy kivitelezni tudjuk a háborút. Ez elkerülhetetlen. Támadást fogunk indítani Marley ellen, az új Eldiai Birodalom pedig győzedelmeskedni fog. Azóta már sok minden megváltozott, ezt te is észrevetted.

– Igen – suttogta. – És hogy tervezitek? Kényszeríteni fogtok?

– Ha nem megy szép szóval – törte meg a csendet Levi –, akkor megpróbáljuk máshogyan.

– Levi jól mondja – bólintott Frieda. – Nem szeretném, hogy ez legyen az egyetlen lehetőségünk, Eren. Azt akarom, hogy olyan döntést hozz, amivel egyet tudunk érteni.

– Olyan döntést nem biztos, hogy hozni tudok, királynő.

– Igazán nagy kár. – Frieda felsóhajtott. Ahogy visszarogyott a székébe, mintha évtizedeket öregedett volna. Egy öregasszony képét festette magáról, aki járni is alig tudott, és amikor a két fiatalabb testvére, Florian meg Historia odaugrott hozzá, Eren elkapta a reszkető kezének látványát is. – Levi, vedd át a szót – hallatszott a suttogása, mire a hadnagy aprót biccentett a fejével. Előrelépett, s végre állta Eren tekintetét. Hidegen és sötétkéken fénylett; Eren egész testén remegés futott végig, ahogy egymás szemébe néztek.

– Elsüllyesztettük a felderítő hajókat – mormolta. – Fogságba ejtettük a rajta levő katonákat. Most már mindenünk megvan ahhoz, hogy Paradis hadüzenetet küldjön Marley számára. – Nyilvánvalóvá tette a fogalmazásával, hogy a mindenbe Erent is beleszámította. Eren összepréselte az ajkát, úgy bólintott. Megértette ugyan, csak elfogadni nem akarta. Tudta, hogy nem lesz olyan könnyű megőriznie a pártatlanságát; mindkét kellőképpen gondoskodott róla, hogy megnehezítse a választását.

– Megkínoztátok őket, a ruháikat és a fegyvereiket pedig elvettétek? – tippelt.

– Valami olyasmi – felelte erre a férfi. – A végén készséggel válaszolták meg a kérdéseinket. Innen tudtunk rólad is. Hogy merre keressünk, mit csinálsz éppenséggel… Mennyire kell tőle tartanunk, hogy az ellenségünk leszel. Aztán persze a két kölyök – intett Dirk és Abel felé – nem bírt magával. A másik – Florian elvigyorodott, ahogy meghallotta –, na, ő sem. Mindannyian mentek, hogy bajba sodorják magukat. És most itt vagy, velünk vagy, te meg csak húzod a szádat mindenre és nem vagy hajlandó segíteni. Úgy érzem, csalódást okozol nekünk, Eren – mormogta. – Ennyi erővel ott hagyhattunk volna megdögölni, nem gondolod?

– Csak nem beijedtetek az anyámtól? – Eren nem bírta tovább, gunyoros hangot ütött meg, és remélte azt is, hogy kiérződött belőle a dühe is. Levi hadnagy remekül értett hozzá, hogy felbőszítse, pedig megfogadta, hogy nem hagyja magát! A rohadék – gondolta vicsorogva. Ezért később megfizet!

– Én inkább Keith Shadist mondanám félelmetesnek – kotyogott közbe Dirk –, bár elismerem, Mrs. Shadis haragja sem piskóta. Szegény Callum… – tette hozzá. – Emlékszem, mi történt, amikor csatlakozni akart a Felderítő Egységhez.

– Köszönjük, Dirk, senkit sem érdekel – jegyezte meg erre Abel.

– Abel! – hűlt el Historia. – Ne beszélj így a testvérünkkel! – A lány mindeddig egyszer sem szólalt meg úgy Eren jelenlétében, hogy valamiben nem értett volna egyet a testvéreivel, most viszont megtette. Döbbenetes hatást váltott ki, Abel őt is ugyanolyan lenézően mérte végig, ahogyan Erennel meg Levijal is tette. Erennek volt ötlete, hogy miért, és ez be is igazolódott, amikor Abel megszólalt:

– Hálátlan fattyú.

Hálátlan ribanc – vágott vissza Eren magában Historia helyett. Talán a lány is valami ilyesmire gondolhatott, miközben a nővérét nézte, de az is lehet, hogy ő túl szégyenlős volt ahhoz, hogy ez egyáltalán megforduljon a fejében.

A szóváltásnak Frieda vetett véget.

– Elég – mondta, s újból intett Levinak. – Folytasd, hadnagy. Mondd el neki, mit ötlöttünk ki!

– Felesleges – előzte meg Eren. – Már mindent tudok. Az elsüllyesztett hajók katonáit fogjátok felhasználni, hogy visszatérjetek az óceán túloldalára. Pontosabban a lopott ruháikat meg a tudásukat arról a világról. Az óriáserőmre is szükségetek lesz… Támadok, nem? Azt akarjátok, hogy a barátaimmal nézzek farkasszemet! Nevetséges! – kiáltotta. – Nem hallgatom tovább! Én… Ez őrület! – nézett Friedára. – Hagyjatok békén! Vessetek tömlöcbe! Kényszerítsetek, ha kényszeríteni akartok, de én akkor is megtagadom! Semmit sem fogok csinálni!

– Majd meglátjuk. – Levi hadnagy sötéten mosolygott. – Hidd el, Eren, én elég meggyőző tudok lenni, ha akarok.

Eren megvető ciccenést hallatott.

– Meglátjuk! – hagyta rá zaklatottan. – De én egy percig sem hallgatom ezt tovább!

– Akkor menj, Eren – mosolyodott el Frieda. – Biztos vagyok benne, hogy Florian vagy Dirk örömmel visszakísér téged. Abban is biztos vagyok, hogy a barátaid is szívesen veled tartanának – biccentett Jean, Connie és Sasha irányába. – Csinálj, amit akarsz. Pihenj, elmélkedj, hozz döntést. Ne kapkodd el! – javasolta. – Nem szeretném, ha emiatt később kellemetlenségeid adódnának.

– Hidd el, királynőm, nem lesznek.

– Akkor jó. – Frieda látszólag megnyugodott, de az egész testéből sütött a hamisság. – Eren – szólt utána, mikor már a fiú hátat fordított neki. – Amit Levi mondott, abból minden szó igaz. Úgy készülj fel, hogy nem sokat fogsz a szigeten lenni. Elegáns utunk lesz a szülőföldedre. Valami olyasmit mutatunk nekik, amiről még csak álmodni sem mertek. Fejlődést – mondta ki, amikor Eren hátrapillantott a válla fölött. Még mindig mosolygott, Erennek meg kedve lett volna kaparni azt az arcáról. – Ezt a háborút ugyanis – érte utol Frieda mézédessé váló hangja – az új Eldiai Birodalom fogja megvívni, méghozzá a levegőben.

Olyasmit, amit nem láttunk? Eren lehunyta a szemét egy pillanatra. A rohadt életbe – gondolta. Léghajók. Ezek léghajóval akarják… felperzselni Marleyt… és vele együtt Liberiót.

És ez nem volt jó.

Eren elvicsorodott.

A rohadt életbe!

** * **

– Tényleg nem kellene elkapkodnod! – jegyezte meg Jean, miközben kifelé tartottak a teremből. A hátuk mögött hagyva Friedát, Eren fellélegezhetett. Ha nem kellett volna Jeant hallgatnia, úgy még boldogabb lett volna.

– Nem mindegy? – morrant rá. – Rohadtul nem érdekel a véleményed!

Florian és Dirk, akik mellészegődtek, összenéztek és a fejüket csóválták.

– Eren… – szólította meg a lány meglepően kedvesen. – Tudom, hogy ez most sok neked, de…

– Azok után, hogy ledöftél, igazán befoghatnád!

Florian szeme megvillant.

– Ahogy óhajtod – mondta kissé sértődötten. – Fenség. – Szándékosan nevezte így, mert nem tetszett neki a hangnem, amit Eren megengedett magának vele szemben, a fiúnak azonban egyáltalán nem állt szándékában elnézést kérni miatta. Florian mindent magának köszönhetett. Azok után, amit vele tett, nem tartoztak egymásnak magyarázattal.

– Senkivel sem akarok beszélni – jelentette ki Eren elszántan. – Veletek főleg nem. A családomat akarom.

– Ha szeretnéd, idehívhatjuk Callumot és Gracie-t – ajánlkozott Connie. – Ők biztosan…

– Őket sem akarom! – nyögte. – Én… Egyedül akarok lenni, hát nem értitek?

– Akkor magadra hagyunk.

Dirk hátat fordított neki, és a testvérével együtt már majdnem tényleg ott hagyta, ha már ennyire egyedül szeretett volna lenni, amikor Eren hirtelen meggondolta magát. Elkapta a karját, úgy tartotta vissza, a mozdulatra pedig mindenki azonnal reagált. Florian félreütötte a kezét, Jean és Connie a fegyverükhöz kaptak, Sasha meg eldobta a burgonyáját, amit addig az ujjai között forgatott. Ez utóbbit fájó szívvel nézte, ahogy elgurul a földön.

Eren hatalmasat sóhajtott.

– Várj! – szólt oda Dirknek halkan. – Én… Én csak kérdezni szeretnék valamit.

– Akkor kérdezz! – Dirk értetlenül nézett vissza rá. – Gyorsan, mielőtt meggondolom magam! – tette hozzá játékosan, amikor Eren továbbra is makacsul hallgatott. Egyetlen kérdést szándékozott feltenni, mégis olyan nehéz volt. Minden annyira zavarosnak hatott. Nem értette magát, a testét, az érzéseit… és másokét sem. Levi hadnagy például… Levi hadnagy…

– Milyen kapcsolatom volt Levi hadnaggyal? – kérdezte meg végül csendesen, mire a merevség nem tűnt el a körülötte állókból. Mindannyian ugyanolyan feszülten bámultak rá, mint mielőtt kérdezett volna. Éppúgy, mint mikor megragadta a hercegüket. – Mármint… ő mindig… – próbálta elmagyarázni, hogy mire gondolt igazából. Levi hadnagy habozás nélkül fenyegette meg, korábban viszont… Néha szokatlanul gyengéd volt vele, máskor meg úgy tekintett rá, akár egy féregre. Éles különbség volt, amit Eren sehová sem tudott tenni.

Dirk, aki meg szándékozott válaszolni a kérdést, lassan Jean felé fordította a fejét.

– Jean? Hallottad a kérdést.

– Öhm…

– Válaszolj! – noszogatta. – Te jobban tudod, nem?

– Őt szerette a legjobban megrugdosni – rántotta meg a vállát Connie a fiú helyett. – Ez köztudott.

– Ahogyan az is, hogy nagyon szerették…

– Sasha! – pirított rá Florian; a hangjában enyhe él vegyült, figyelmeztetően szólt. – Ezt talán nem kéne – mondta neki, mire a lány azonnal elhallgatott.

– Bocsánat, hercegnő… – motyogta, Florian pedig elnéző mosollyal az ajkán bólintott.

– Semmi baj, Blouse. Nem tudhattad.

– Mit szerettünk? – Eren nem hagyta ennyiben. Ha már szóba hozták, akkor mondják is el neki! Elege volt a titkolózásból!

– Nem mindegy? – Ekkor Dirk végre ráemelte a tekintetét. Szomorkás fény csillogott benne, amit Eren végképp nem értett, de már nem tudott rákérdezni. – Azt mondtad, nem akarsz velünk beszélgetni, nem?

– Dirk…

– Pihenj le, Eren – tanácsolta a fiú szelíden. – Szükséged lesz rá. Döntened kell. – Azzal hátat fordított neki, a fejével pedig intett Jeannak. Nem kellett kimondania, a felderítők értették a parancsot: közrefogták Erent, s miközben Florian és Dirk beszélgetve elindult az ellenkező irányba, úgy ők megcélozták a folyosó végét.

Eren a szemét forgatva, engedelmesen tűrte a barátias taszigálást.

Mindhárman meghallgatták a kérését és többé nem kérdezősködtek. Az út a szobájáig szótlanul telt el. Mikor feltárult a cella ajtaja, Eren anélkül vágódott be, hogy bármit is mondott volna nekik. Sasha elmotyogott egy köszönésfélét, majd mire Eren felemelte a fejét, már ott sem voltak. Kuncogás hallatszott, ahogy Connie elsütött egy sületlen viccet, amit Jean felháborodása követett, a három jó barát együtt töltötte a napját. Eren nem tartozott közéjük.

Sehová sem tartozom – gondolta. Sem ide, sem Liberióba.

Sehol sem találta a helyét, az idő viszont rohamosan telt.

Végigdőlt az ágyán és lehunyta a szemét; gondolkodott, mert azzal talán még gyorsabban telt. Gondolkodott, számolt és várt. Nem tartozott sehová, mégis mindenhová egyformán vágyott. Tudta, hogy a saját útját kell járnia ahhoz, ha sikeresen akar kievickélni ebből az őrületből. Mást sem akart, mintsem hogy újra láthassa az óceánt.

Pieck, Galliard – jutottak eszébe a barátai. Vajon mit csinálhattok most? Vajon… gondoltok-e rám?

Így nyomta el a végül az álom, ami nem hozott mást magával, csak zűrzavart és forróságot. A megkönnyebbülés ezúttal távolmaradt. Az álom elevenen, emlékeztetően hatott, mintha minden megtörtént volna valamikor, egy másik világban. Ismerős, érdes kéz simult a tarkójára, cserepes száj az ajkára. A csók lassú volt és puhatolózó, az elején egészen ártatlan, mert csupán ajkak cirógatásáról lehetett beszélni, de még így is túlontúl ismerős. Minden formájában ismerős.

Eren sóhajtást hallatott, így nyitotta meg a száját a kíváncsian tapogató nyelvnek. Fogak koccantak, nyelvek harcoltak a dominanciáért – igazi háború volt, igazibb és valósabb, mint a való világban tomboló. A szoba sötétjében kezek bátorodtak fel – érintettek, simítottak és olyan helyeken jártak, amelyekről Eren álmodni sem mert. Érezte a hosszú ujjakat az inge alatt, végigzongorázva időközben meztelenné vált hasfalán, azt követően meg a nadrágja korcán, az anyag alá csusszanva. Az öle fájdalmasan keményen lüktetett.

– Eren… – A forró száj a füléhez siklott, hogy bűnös sóhaj kíséretében belesuttogja a nevét, majd a nyakára tapadt, közvetlenül a lüktető ér mellé. A fogak finoman karistolták végig a bőrét, minden egyes idegszálát teljesen felborzolták. Remegés cikázott végig a testén, őrjítő tempót diktált magának, egyenesen az öléig hatolt. A farka nagyot rándult a nadrágjában. A nyakán szívogatták az érzékeny bőrt, miközben megérezte rajta az első érintéseket, a határozott ujjakat, melyek idegtépő lassúsággal a makkja köré fonódtak.

Hirtelen nem volt többé tudatában, hogy lélegzik-e vagy sem, egyedül egy furcsa, sípoló hangot hallott, amit talán a tüdeje produkált, talán valami más, ő pedig szorosan behunyt szemmel, a fekete tincsek közé tépve élvezte a ténykedést.

A fürtök hosszúra nőttek az elmúlt hónapok során, megérettek a levágásra. Azt is tudta, hogy talán most először ő lesz az, aki a kezébe veheti majd az ollót, hogy rövidebbre nyírhassa őket.

– Ne hagyd abba! – nyöszörögte, és a csípőjével előrelökött, hogy mélyebbre hatoljon a nedves forróságban. Bátorító hümmögést kapott viszonzásul, ami őrjítően siklott végig az egész hosszán, hogy elérje az agyát, ő maga meg képtelenül az értelmes beszédre, bármilyen más cselekedetre, csak zihált és nyögött, mozgatta a testét, mozgott a készséges szájban, próbálta ép elmével túlélni.

Leheletetlen küldetésre vállalkozott; a hideg, olajos ujjak a testébe siklottak, míg ő mélyebbre a térdelő alak szájában, és hirtelen… minden eleven lett.

– Bassza meg! – sikoltott fel, majd a nyelvére harapott, mert a sikoltás nyögésbe, a nyögés meg hörgésbe fulladt. A csípője koordinálatlanul mozdult, ő pedig a józan eszét elvesztve számolt – „Egy, kettő, három…”.

Lassan és hosszasan élvezett el, az orgazmus egyszerre kellemes és fájdalmas lüktetést hagyott maga után a testében. A fejét hátrafeszítve, az alak vállába kapaszkodva élte meg, s azt követően még sokáig remegett minden ízében. Nem maradt erő a lábában – ha nem kapták volna el és tartották volna meg, bizonyosan a földre csuklott volna. Még mindig nem nyitotta fel a szemét, mert így könnyebb volt és elevenebb. Sokkal jobb, mint mikor egymaga tapogatózott a takaró alatt a sötétben.

– Imádom a szádat. – Imádlak. A kimondatlan gondolat ott lógott a levegőben, tisztán érződött. Eren nem bánta, így is jó volt.

– Kuss – hangzott a felelet, majd az alak átkarolta a nyakát.

Eren a szemét forgatta.

– Tudod, erre azt kellett volna mondanod, hogy „Remélem, nemcsak a számat.”

– Pofán váglak, Jaeger.

– De ha csak a számat – folytatta vidáman –, akkor pofán váglak, Jaeger.

– Talán ha betöröm az orrát… – hallatszott a bosszús mormogás. – Akkor nem járatja majd annyit a pofáját…

– Esélytelen!

Eren nevetett és csodásan érezte magát. Kielégültnek és boldognak, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Az alak a párnájára gördült, úgy zihált, mintha maratont futott volna, a lepedő meg izzadtságtól és élvezettől lucskosan simult a felhevült bőrükre. Lustán csókolóztak, mert megtehették, mert senki sem láthatta őket az éjszaka sötétjében, s nem gondoltak rá, hogy mit hoz a holnap.

Szabadok voltak.

** * **

– Sétálnom kell – vetette oda az őrnek, miután felverte őt a legszebb álmából. – Ha nem teszem, úgy érzem, megőrülök. – A saját izzadtságában ébredt, a combjára rászáradt a gyönyöre. Az álom túl jó volt és túl eleven, csak a másik résztvevő hiányzott az oldala mellől, mikor felébredt. Ki kellett szellőztesse a fejét. – Ne haragudj.

Az őr, akit aznapra a cellájához beosztottak, magas, szeplős fiú volt. Eren halványan emlékezett a nevére: Marcónak hívták.

– Ugyan! – A fiú kedvesen mosolygott. – Én megértelek, Eren. Sejtem, min mehetsz most keresztül… Hol ide, hol oda húz a szíved. Ez teljesen természetesen, hiszen mindkettő a családod. Az is természetes, hogy a gettóbeli barátaidhoz jobban kötődsz. Életed első tizenkilenc évében csak ők léteztek számodra. Ezen nem lehet változtatni olyan könnyedén. Azzal pláne nem, hogy a királynő kijelenti, mostantól a miénk vagy, csak mi érdekelhetünk.

– Nahát, Marco! – Eren egészen meghatódott a beszédétől. – Te mintha… tényleg értenél engem.

Marco nevetett.

– Mondtam! – villantott rá egy széles mosolyt. – Adj időt magadnak, Eren! Arra van a legnagyobb szükséged per pillanat! No meg persze egy kis nyugalomra, úgyhogy a séta biztosan jót fog tenni. Menj csak előre, hagyok neked teret. De ne próbálkozz semmivel – tette hozzá. – Ha kell, akkor nagyot harapok.

– Nem fog kelleni – biztosította. – Tényleg csak egy kis sétára van szükségem.

Marco bólintott ugyan, de azért elővigyázatos maradt. Igaz, Eren hiába gondolta komolyan, amit mondott, logikus volt, hogy nem fogja elhinni minden szavát. Sőt igazából helyesen is tette, mert Eren még mindig nem adta fel teljesen a szökéssel kapcsolatos terveit. Ha nem került volna annyira az álma hatása alá, valószínűleg azon morfondírozott volna, hogyan lophatná el Frieda Koordinátor erejét, meg hogyan maradhatott volna a Shadis család mellett anélkül, hogy árulással fenyegetnék.

De az álom hatással volt rá. Ahogy magához tért belőle, és a combján érezte a rászáradt élvezetét… Ilyen tizenöt éves kora óta nem történt vele. El sem akarta hinni, hogy az álomban átélt orgazmushoz hasonlón esett keresztül, míg mélyen aludt. Ilyesmi egyszerűen nem lehetett igaz, a nyilvánvaló bizonyíték ellenére sem!

Bassza meg – káromkodta el magát. Egyáltalán ki a franc volt az az alak? Pieck?

A lányról még sosem álmodott ilyet. Nem lett volna helyénvaló.

De csak ő lehetett – gondolta. Ki más lehetne? Frieda Reiss? Dirk?

– Nevetséges… – motyogta.

És ekkor…

– Azt mondtam, ne hagyd abba! Gyorsabban!

– Fogd már be…

Eren megtorpant, amikor meghallotta a hangokat. A folyosó végében levő ajtót résnyire felejtették – valamiért torkában dobogó szívvel közelítette meg. Marco tisztes távolságot tartott tőle, de amikor hátrapillantott a válla fölött, elkapta a feszengését. Mintha kínos lett volna neki, hogy arra a folyosórészre tévedtek.

De miért? – tűnődött el rajta.

A kérdésére hamar választ kapott.

Hálát adott az égnek, amiért az ajtó nem nyikorgott, mikor egy kicsit beljebb lökte, mert a látvány, ami eléje tárult, elakasztotta a lélegzetét: Abel a fejét hátravetve, szorosan behunyt szemmel zihált, miközben Levi vállába kapaszkodott; a szoknyáját felgyűrték, a csípője vad tempóban ringott. Eren a férfit csupán hátulról látta: csak a nadrágját gombolta ki. Abelhez hasonlóan nem szabadult meg a ruhájától, mielőtt beléhatolt, s ha éppen nem szenvedélyesen szeretkeztek volna, Eren azon is eltöprengett volna, hogy vajon nem azért találtak egymásra, mert valamivel el akarták ütni az időt… vagy azért, mert Abel mindenáron fel akarta volna bosszantani Friedát. Ez a tettük ugyanis bizonyosan nem nyerte volna el a királynő tetszését, ha a fülébe jutott volna a híre.

Látszólag nem vették észre, különben is néhány pillanatig bámulhatta őket. Persze az a kevés idő is örökre az emlékezetébe égett, de legalább nem csapott semmilyen zajt, nem szúrhatták ki, nem igaz? Végül is… egyikük sem nézett a másikra, nemhogy pont az ajtó felé kapták volna a fejüket… Eren mégis úgy érezte, mintha Levi tudta volna. Mintha a férfinak megfeszült volna a válla, mielőtt Eren visszahúzódott volna az ajtó rejteke mögé. Annyi, hogy „mintha”, semmilyen kézzel fogható bizonyítékot nem jelentett.

– É-én…

Eren arca lángra gyúlt, ahogy elhátrált a bűnös szobától. Hiába szorította a kezét a szívére, hogy lecsillapítsa, az olyan gyors iramban dobogott, hogy egyenesen megrémült a saját testétől.

– Eren? – Marco aggódva lépett közelebb. – Minden rendben?

– Ők…

– Nem szeretik egymást – nyugtatta meg rögtön. – Ők csak… eltöltik az idejüket? A-azt hiszem – nevetgélt zavartan.

Ahogy sejtettem, de…

– De fáj! – nyüszítette. – M-miért… Marco, m-miért fáj?

Felcsuklott, Marco pedig rábámult, mint aki nem akar hinni a szemének.

– Eren, te…

– Menjünk innen! – Eren a fejét rázta. A korábbi álma, az eddigi érzései… valahogy minden szertefoszlott, miután megpillantotta Levit és Abelt egymásba gabalyodva. Azok után, hogy Abel hogy viselkedett Levijal, a férfi még… A gondolatra elfogta a hányinger. – Menjünk innen, Marco! – mondta a fiúnak. – Látni sem akarom.

– De…

– Elég volt – suttogta valamiért összetörten. – Én csak…

Haza akarok menni – gondolta. Most már biztos… Elég volt.

De még nem mehetett haza. Még nem.

Hamarosan – ígérte, miközben a cella ajtaja becsukódott mögötte. Pieck, Galliard… Zeke… Várjatok rám – gondolt rájuk. Várjatok, mert jönni fogok. Tudom, hogy jönni fogok. Bízzatok bennem… csak egy kicsit. Azzal magára húzta a nyirkos lepedőjét, s lehajtotta a fejét a párnájára. A néma csendben gondolkodott és aludni próbált.

– Pieck… – sóhajtotta.

A lány nevével az ajkán végül ismét elnyomta az álom.

---

Megjegyzés:

A 9. fejezet a csúszás miatt június 29-én érkezik, június 24-én pedig egy kiegészítő fejezet kerül feltöltésre. Ennek oka még az is, hogy július első hetében külföldön leszek, így nem tudnám hozni a fejezetet. Utána visszaállunk az 1-2 heti frissítésre.

Ahogy a lentebbi képen is látható, a kiegészítő fejezetben érkezik Pieck, Galliard és Zeke reakciója Eren elrablására!