8,5.
fejezet
„Mindig csak érte, egyedül
őérte…”
~
amolyan kiegészítő fejezet/egyperces/valami, hogy mi történt ezalatt az óceán túloldalán :D (Jó kis poén, mi?
Értitek, most a másik oldalán :D)
– Kell lennie valamilyen megoldásnak!
Pieck
ingerülten csapott az asztalra, miközben Magath hadnagyot bámulta. A harcosok
szobájában ültek össze, hogy megtanácskozzák Eren eltűnését és az azzal járó
következményeket, ám Zeke kivételesen Magath hadnagyot is maguk közé invitálta.
Felettesük a rangjából adódóan az összes kapcsolatát felhasználta és marleyi
emberként igyekezett rajtuk, a démonokon
segíteni.
–
Igaza van! – adott hangot a vélemények Galliard is, aki legalább annyira
felbőszült állapotba került, mint Pieck. Egyikük sem ült le, hiába kínálta őket
Zeke és Magath is hellyel. Reszketve álltak és az arcukat harag színezte
vörösre. – Nem hagyhatjuk annyiban Eren elrablását!
–
Eren nem áruló! – jelentette ki Pieck határozottan. – Erőszakkal vitték el és
most a szigeti férgek foglya, semmi több! Szó sincs róla, hogy ellenünk
fordították és önként csatlakozott hozzájuk! Láthattátok, hogy mi történt a
kórházban! Hogy mi maradt a
kórházból! A Nőstény Óriás…
–
Azok a mocskok! – szorult ökölbe Galliard keze. – Felfalták Annie-t!
Reiner
és Bertolt sápadtan néztek össze. Mindkettőjük arcát árnyalatnyi bizonytalanság
festette meg.
–
Szerintem… – kezdte Reiner, aztán inkább elhallgatott. Bertolt az ajkába
harapott, és mindketten ökölbe szorították a kezüket, hogy megregulázzák a
kitörni készülő haragjukat. Piecknek volt egy halvány sejtése, hogy mi
járhatott a fejükben, végül azonban, látva, hogy mindkét fiú ódzkodik a
megszólalástól, jobbnak látta, ha csendben marad. Annie-ra gondolt, a Nőstény
Óriás magas, formás alakjára, utána meg Erenre, aki… fogoly lett a patkányok között. Még most sem akarta elhinni, hogy
ez megtörtént.
Zeke
felé kapta a fejét, hogy lássa, ő mit mond; a férfi éppen előredőlt, hogy
elvehesse a teáscsészéjét. Látszólag teljesen nyugodtan kortyolt egyet a
gőzölgő italból – és az ő szájában ezek szerint nem keseredett meg az íze –,
majd visszahelyezte az asztalra, s az állát a tenyerén pihentetve,
elgondolkodva hümmögni kezdett. Szeme megcsillant szemüvegének lencséje mögül.
–
Hm – mondta –, sejtettük, hogy ezt fogják tenni. A mocskos vér ellenére nem egy
ostoba népség – ismerte el. – Vannak közöttük igazán intelligens példányok…
Akiket joggal titulálhatunk veszélyes démonoknak. És most még csak nem is az
Ackerman család híres-neves tagjairól beszélek, hanem a Felderítő Egység
parancsnokáról. Azt mondtátok – pillantott Reinerra és Bertoltra –, hogy ő egy
igen megfontolt, ravasz ember, nem igaz? – A fiúk bólintottak. Nem tért vissza
a színük, Pieck ellenben egyre pirosabbnak érezte magát, ahogy lángra lobbanva
indult növekedésnek benne a dühe. Sosem kapta még fel ennyire a vizet, de a
tehetetlenség gondolata egyenesen az őrületbe kergette. Galliard sem
viselkedett máshogyan, legalább annyira remegett, mint ő, ha nem még jobban.
Mindketten
ugyanazt ismételték:
–
Értse már meg valaki, hogy Eren nem áruló!
–
Persze, hogy nem áruló – törte meg végül a csendet Magath hadnagy. – Legalábbis
mi tudjuk róla, hogy nem áruló. – Zeke felé fordította a fejét, aki
elkomorodott. Tulajdonképpen csak sejteni merték. Pieck a csókjukra gondolt, a
fiú érintésére a testén, s ahogy lehunyta a szemét, megborzongott. Azok után,
ami közöttük történt, Eren nem pártolhatott át az ellenséghez! Ha egy kicsit is
szerette őt… Ha egy kicsit is hitt az elveikben…
Nem hagyhatom, hogy
elbizonytalanítsák!
–
Most azonnal a szigetre kell mennünk!
Zeke
felsóhajtott.
–
Nem vártam tőled ilyesfajta butaságot, Pieck. Te egy okos lány vagy, aki mindig
kiváló ötletekkel lát el minket, nem meggondolatlan, érzelmek vezérelte
sületlenségekkel.
–
Talán most az egyszer szeretném, ha az érzelmeim vezérelnének!
–
Nem kellene. Egy háborút nem az érzelmekkel lehet megvívni.
–
Zeke jól beszél – bólintott Magath is. – Bármennyire szeretjük azt a kölyköt,
most benne van a pácban. – Hátradőlt, ujjaival végigszántott rövidre nyírt
haján. Pieck ökölbe akarta szorítani a kezét, hogy azt nyomja a marleyi orrába,
Galliard azonban még a levegőben elkapta azt és az öléhez húzta, mielőtt akár
fenyegetésként lehetett volna észlelni. Az érintése meleg volt és kellemes; finoman
szorította, mintegy bátorsággal ruházva fel, mire Pieck hálásan villantotta rá
a mosolyát. Hiányoztak már a nyugodt, békés pillanatok, amikor csak ők maguk
voltak, a három örök barát a csatamezőn kívül, bajtárs a csatamezőn: Galliard,
Eren és Pieck.
–
Semmi baj – súgták egymásnak. – Megoldjuk.
Bertolt
felsóhajtott.
–
Vissza a szigetre? – kérdezte elgyötörten. – Miért?
–
A barátodért, azért! – rivallt rá Galliard. – Erenért!
–
Vissza is fogunk menni – jelentette ki Reiner eltökélten. Bertolt vállára tette
a kezét, és óvatosan megszorította azt. – Minden rendben lesz, Bertolt. Ha nem
muszáj… akkor te nem jössz. Biztos vagyok benne, hogy nem mehetünk vissza
mindannyian, hiszen a marleyi kormánynak szüksége van az óriások erejére,
különösen most, ezekben a nehéz időkben.
–
Én menni fogok! – adott hangot az akaratának Pieck hangosabban, mint ahogy
eredetileg tervezte. Ha nyers erő kellett ahhoz, hogy elfogadják, akkor nyers
erőt mutatott. Villogott a szeme az eltökéltségtől, és készen állt rá, hogy
bármikor Magath vagy Zeke torkának ugorjon, ha ennyin múlik a küldetése. – Ez
nem is kérdés!
–
Én is! – csatlakozott Galliard is sietve. Hasonló gondolatok járhattak a
fejében, mert sokkal komorabbnak látszott, mint korábban. Már nem szorongatta
Pieck jobbját, hanem minden figyelmét Magath hadnagynak szentelte. – Mi megyünk
és kész, senki sem állíthat meg minket! – Nem győzködött, tényeket közölt.
Ahogyan Piecket sem, úgy őt sem érdekelte, hogy ez minek számít a szent
kormányuk szemében. Eren élete forgott kockán, nem hagyhatták hátra, ahogyan
Annie-val is tették.
–
Jó, hogy nem akar menni az összes óriás – forgatta a szemét Magath dühösen. Ráérzett
az elszántságukra, és látszólag egyáltalán nem nyerte el a tetszését, hogy pont
most makacsolták meg magukat mindannyian. – Elment az eszetek? Szerintetek
Marley valaha is jóváhagyná ezt? Hogy az összes óriás elmenjen a flancos
küldetésre? Grisha fiáért? Ostobák! – húzta el a száját megvetően.
– Felejtsétek el!
–
Egyszer megtették, nem? – Pieck megnedvesítette árulkodóan remegő alsó ajkát. –
Akkor hárman maradtunk – intett a fejével Zeke felé, aki ezt hallva megfeszült
–, ráadásul mindannyian elmentünk, hogy segítsünk Bertoltnak és Reinernak
hazatérni. Ehhez mit szól, Magath hadnagy? Miért ne tehetnénk meg még egyszer?
Csak azért, mert Eren Grisha fia? Hát
ennyire nem számít, hogy mennyi mindent tett a hazánkért?
Magath
helyett Zeke felelt, mégpedig szokatlanul simulékony hangon:
–
Pieck, kedvesem, szeretném, ha gondolkodnál egy kicsit.
–
Azt teszem!
–
Az érzelmeid vezérelnek.
–
Az öcsédről van szó! – emelte meg a
hangját a lány. – Hát ennyire nem érdekel Eren sorsa?! Csak én vagyok az, meg
persze Galliard, akik még törődnek vele?! Ide fajult volna a világ?!
Zeke
erre ráemelte a tekintetét. A szeme olyan élénk, hideg fénnyel izzott, amelyet
Pieck még sosem látott. Amikor megszólalt, a hangszíne is megváltozott; vesztett
a korábbi simulékonyságából, s inkább komolyabbá vált. Pieck más esetben a
homlokát ráncolva próbálta volna megfejteni, hogy mitől, de ez alkalommal nem
kellett töprengenie rajta, hogy tudja, a monológjával elérte Zeke szívét.
Eren.
Ettől
az ő szíve is nagyot dobbant.
Eren az öccse!
Ezen
a tényen semmi sem tudott változtatni. Bármilyen vétket is követett el Eren –
bár Pieck még mindig tartotta magát ahhoz az elképzeléshez, hogy Erent igenis a
szigeti démonok rabolták el, mégpedig az akarata ellenére –, attól még Zeke öccse volt. Családot sosem adtak fel. Soha,
semmilyen körülmények között. Azóta nem, hogy egyszer megtették…
Zeke
ezt hangosan is kimondta:
–
Újabb kitűnő megállapítás, Pieck – görbült az ajka halvány, bánatos mosolyra. A
szomorúság Erennek szólt. Mindig csak Eren számított… A fiú, aki
folyton-folyvást bajba sodorta magát. Aki nem tanult a hibáiból, mindig a saját
feje után ment. Aki bizonyítani akart, mégsem tudott. Csak ő számított.
Zeke
hatalmasat sóhajtott. – Pieck… – ejtette ki a nevét ismét, ezúttal lágyabban. –
Nem is vártam tőled mást, kedvesem. – Már
megint az a bosszantó kedvesem… De ez annyit is jelentett, hogy Eren… Hogy Eren…
Pieck
szeme tágra nyílt.
–
Zeke… – suttogta megrendülten. – Te
most… – Könny futotta el a szemét, a melléhez húzta a kezét. Közvetlenül oda,
ahol a szíve dobogott, majd ökölbe szorította azt. Eren neve élénken lüktetett
az elméjébe, összefolyt, mantrává olvadt. Eren,
Eren, Eren, Eren.
Eren.
Zeke
bólintott. Komolyan gondolta, amit nem mondott ki teljesen, csupán utalt rá.
Komolyan, és ezt a komolyságot a jelenlévők közül senki sem kérdőjelezte meg,
senki sem ellenezte, még Magath hadnagy sem. Zeke így döntött, s mindenki
támogatta. Galliard, Bertolt, Reiner… Mindannyian készen álltak rá, hogy
csapást mérjenek azon az ördögi szigeten élőkre. Mindezt nem akárkiért tették
volna…
Bármi is történjék, Pieck tudta, hogy harcolni fognak érte.
Mindig
csak érte…
Egyedül
őérte.
Erenért.
Megjegyzés: Elsősorban azért ennyire rövidke, mert először a
részét képezte a 9. fejezetnek, aztán végül úgy döntöttem, inkább kiegészítő
fejezetként fog érkezni, hogy maradjak végig Eren szemszögében. ^^
Ezek
amolyan kimaradt jelenetek, így jobban meg tudjátok majd érteni, hogy mi miért
történik.
A
következő ilyenben például majd Mikasa múltjáról olvashattok – avagy mindarról,
amire nem jut már idő a történet során.
Folytatás június 29-én érkezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése