Az óceán túloldalán [Ereri] – 10. fejezet

Akiket esetleg zavarna, azoknak előre szólok: Eren/Pieck jelenetre felkészülni.

Korhatár: +18 (fejezet végén lép érvénybe egy kicsit)

 10. fejezet

A szerető heve

A lovas kocsi döccent egyet, ahogy az egyik kerék belehajtott a gödörbe, majd úgy folytatta az útját, mintha mi sem történt volna. Az út végig döcögős volt, Eren mégsem mondhatta el magáról, hogy egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Valamikor félúton elnyomta az álom, és nem kellett aggódnia amiatt sem, hogy egy esetleges támadás váratlanul érné; Mikasa és Annie vállalták, hogy őrködnek, amíg lepihen. Csak ők tartottak vele; Callum, Kenny és a királynő húga elbúcsúztak, miután találkoztak Historia nagyszüleivel. A farmon Historia mindent alaposan megszervezett, mielőtt útnak eresztette volna őket.

– Bízom benned, Mikasa – mondta a lánynak, mire az összepréselte az ajkát. Hangosan egy szót sem szólt, csak bólintott, de az is elégnek látszott Historia szemében. Historia hátat fordított nekik, Kenny meg felzárkózott mellé. Ő már elmondta, amit el kellett mondania, Mikasa pedig valamennyi utasítást tudomásul vett.

– Nem okozom csalódást – jelentette ki akkor, Kenny meg széles vigyorral emelt kalapot.

– Úgy legyen, kislány.

És onnantól kezdve nekiláttak az útjuknak. A lovas kocsi továbbra is döcögve haladt előre a göröngyös úton, Eren meg valamikor belealudt a rázkódásba. Nem kellett fél füllel sem hallgatózni, sem Mikasa, sem Annie nem voltak beszédes kedvükben. Mikor magához tért, akkor is hallgattak. Mikasa megfogta a kezét, majd rámosolygott.

Eren nagyot nyújtózott.

– Sokat aludtam?

– Lassan, de biztosan haladunk – felelte erre a lány. – Pihenj még, ha szeretnéd!

Eren eleget tett a javaslatnak. Tudta, hogy minden erejére szüksége lesz a falakon kívül, így takarékoskodott, és ha tehetett, aludt. Valahányszor lehunyta a szemét, álmodott. Mindig mást, mégis hasonlót. Egyik álom követte a másikat, egymást a szokatlanságok, a különös, ismerős érzés. Belülről remegett.

Majdnem megöltem a legjobb barátaimat – gondolta, miután felriadt az egyik rémálmából. Azon a napon, amikor elragadta a Tybur család női tagjától a Háború Pörölyének Óriását, alantas módon Galliard Marcangolóját használta fel rá, hogy szét tudja roppantani Ms. Tybur kristályát. A Marcangoló állkapcsa elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, s kis híján magának Galliardnak is a vesztét okozta. Látta Pieck Hordár Óriásának megcsonkított testét, sejtette, hogy a lány is majdnem meghalt… És mindezt a zűrzavart, a holttestek halmát ő okozta. Lecsalta Falcót és Reinert az alagsorba, és ha Reiner nem változott volna át, Falco is odaveszett volna.

Egyes álmokban túl sokat látott. A két kölyköt – Gabit és Falcót –, akik feljutottak a léghajóra, miután megölték Lobovot; Jean kísérte be őket, és bejelentette, hogy a kislány… hogy Gabi… Miközben Eren láncra verve ült, Zeke-kel tőle nem messze, és hallgatta Levi hadnagy szitkozódását, Sasha haldoklott a sérüléstől, amit Gabi által szenvedett el. Gabi lelőtte… és a halálába lőtte úgymond. Sasha elvérzett, mielőtt Paradis szigetére érkezhettek volna, s kit kiáltottak ki egyedül bűnbaknak? Eren már meg sem lepődött, hogy őt. Valahogy nem számított másra.

A Mária falról a mélybe vetni magát, nem vallott gyakorlott mozdulatra, mégis könnyedén ért földet. Az aranysárga fény robbanásszerűen rázta meg Shiganshinát, ugyanúgy dobhatta a magasba az embereket, ahogyan egykor Bertolt Kolosszálisa. Ugyanazt a pánikot is okozhatta, s bár Eren nem látta, mert nem tudott a Mária fal fölé magasodni, el tudta képzelni, ahogy a lakosok mozdulatlanná merevedve várták a pillanatot, hogy a falat ismét áttörjék. Aztán meghallotta a fülsértően magas sikolyokat, és azt is tudta, hogy eljött az a perc, amikor felocsúdtak, s egymást taposva próbáltak menekülni valami olyasmi elől, ami sosem következett be.

Eren nem törte át a falat. Miért is törte volna át?

Helyette a magasba nyúlt, Mikasa és Annie pedig a háromdimenziós manőverfelszerelést használva kapaszkodtak meg benne.

És onnantól kezdve az állóképesség csatája következett. Eren nekilendült. Olyan erővel futott, amilyen erővel csak tudott, hogy minél gyorsabban hazaérhessen, és egy másodpercnyi figyelmet sem szentelt Shiganshinának vagy annak, hogy messze maga mögött hagyja Paradis szigetét.

Vajon életem legjobb vagy legrosszabb döntése? – töprengett. Vajon mi vár rám, ha hazaérek? Vajon… mit fognak szólni a többiek? Vajon… hogy menthetek meg mindenkit?

Valószínűleg sehogy, jött rá.

Azon a napon, amikor Eren visszatért Paradis szigetéről, minden más lett. A csatamezőre érve az óriás a semmiből került elő, Erennek feleszmélni sem maradt ideje. Leterítették, mielőtt reagálni tudott volna, és a hosszú haj, az erős állkapocs, a kivillanó fogak… Erennek sírni támadt kedve, ahogy ráismert Galliard Marcangolójára.

Pieck és a Páncélos Egység? – lepődött meg még jobban, mikor észrevette a Hordár Óriást talpig felszerelve. Mi folyik itt? Azért jöttek… hogy megöljenek? Érezte, hogy Annie szorosabban kapaszkodott benne.

– Eren – hallotta a lány suttogását. – Látnak engem. – Hűvös volt a hangja és feltehetőleg a tekintete is.

Látnak? – ismételte Eren. Ez azt jelenti, hogy tudják. Tisztában vannak vele, hogy Annie volt a Nőstény Óriás akkor… és azzal is tisztában vannak vele, hogy áruló lett belőle. Ha itt van a Páncélos Egység, akkor Magath hadnagy… és Zeke… Oh.

– Eren? – A Bestia Óriás előrelépett, a szája lassan mozgott. – Tudtam, hogy haza fogsz jönni. Tudtam, hogy nem vagy áruló. Ezért is voltam annyira nyugodt. Ezért is nem kapkodtam el a megmentésedet. Bíztam benned, hiszen az én öcsém vagy, és te nem okoztál csalódást.

De vajon mások is tudják ezt? – akarta kérdezni Eren. És vajon mi a véleményük Annie-ról? Mi lesz a sorsa? Na és Mikasáé?

Zeke szeme sárgán világított; hiányzott belőle a melegség, a helyét komolyság vette át. Eren maga is érezte, hogy mennyire komoly helyzetbe csöppent. Évekkel ezelőtt Reiner és Bertolt visszatért azzal a lánnyal – Ymirrel –, és a sorsa nem is volt kérdéses Marley szemében, még akkor sem, hogy tulajdonképpen Ymir maga akarta visszahozni Galliard testvérének óriását, hiszen annak idején öntudatlanul ugyan, de elvette Marcel életét és erejét.

– Helló, Annie. – Zeke tekintete Erenről Annie-ra siklott. – Rég láttalak.

Annie megfeszült.

– Zeke – mondta; a hangja felerősödött. – Nem áll jól neked a szakáll. Öregít.

– Kedves, mint mindig. – Zeke magában mosolyoghatott. Eren egy icipicit megkönnyebbült. Ha Zeke nem esett nekik egyből, a Páncélos Egység tagjai meg nem kezdtek el azonnal tüzelni, az jót jelentett. Nem biztos, hogy a lehető legjobbat, de a semminél többet – talán éppenséggel nem a garantált halált. – Tehát a szigetiek elengedtek? – Zeke innentől kezdve nem Annie-hoz beszélt, hanem Erenhez. A két óriás egymásra bámult, és Zeke majma kinyúlt a hosszú kezével, egyfajta cirógató mozdulatot téve. – Eren… Mondd, mi a helyzet az óceán túloldalán? Bújj elő és áruld el nekünk…

– Ez a trükkötök? – Annie felrántotta a szemöldökét. Az ujján ismerős gyűrű csillant meg; bármelyik pillanatban készen állt rá, hogy átváltozzon.

– Biztos vagy benne, hogy vádaskodni jó ötlet, Annie? – Zeke elkomorodott. – Nem felejtettem el, hogy mit tettél a kórházban… Van fogalmad róla egyáltalán… hogy milyen következményekkel járt az átváltozásod? Nagyon sokáig reménykedtünk benne, hogy te nem…

– Nem árultalak el benneteket? – horkant fel a lány. – Ugyan már, Zeke! Szánalmas, hogy pont te papolsz nekem az árulásról, miközben eljöttél a kisöcsédért. Mit szeretnél? Tanúsítson megbánást és akkor Marley visszafogadja? Adjon át minket – bökött a fejével Mikasa felé –, és cserébe feloldozást nyer majd? Tényleg ennyire hülyének nézel, Zeke? Azt hiszed, ezért jöttünk vissza?

– Nem ezért jöttél? – szólt egy hang. Annie arca megrándult. Évek óta nem hallotta, de Erenhez hasonlóan azonnal felismerte, ki szólt. Magath hadnagy előrelépett; összeráncolta a homlokát. – Ha nem ezért jöttél vissza, akkor miért? Mit akarsz tőlünk?

– Magath hadnagy – mormolta Annie. – Nem számítottam rá, hogy maga is itt lesz.

– Tudod, Pieck meg akart menteni titeket. – Magath hátrapillantott a válla fölött; a Hordár Óriás talpig páncélban feszítette meg magát a kijelentést hallva. Eren a négykézláb helyezkedő óriásalakra nézett, de nem magát az óriást, hanem Piecket látta. A lányt, aki valószínűleg a döbbenettől elakadó lélegzettel, sokkoltan hallgatta a beszélgetésüket. Galliard sem látszott kevésbé meglepettnek. – Úgy látszik, Zeke-nek igaza volt: fölöslegesen próbálkozott volna. – Magath váratlanul elmosolyodott. A ránc a szemöldöke között, mély barázdaként a homlokán nem tűnt el, sőt kisebb sem lett, ugyanakkor a beszélgetés hangneme tapinthatóan változott egy icipicit.

Magath sosem bánt gyengéden az eldiai gyermekekkel a kiképzés során, harcra edzette őket, ahogyan Shadis is az óceán túloldalán, Zeke-kel mégis máshogyan viselkedett. Zeke-et és Erent már-már a saját gyermekeként szerette, hiszen neki nem adatott meg egy sem. Eren ezért nem lepődött meg, mikor így folytatta:

– Szerencséd, hogy én válogattam össze a csapatot, kölyök, mert én legalább adok neked egy esélyt, hogy elmagyarázd, mit is látok a saját szememmel. Talán én vagyok az egyetlen a feletteseid közül, aki elhiszi neked, hogy nem árultad el Marleyt. Mert én mindig is bíztam benned, Eren. Változz vissza… és beszélgessünk, jó?

Eren bólintott.

Jó.

** * **

Magath hadnagy a saját otthonába menekítette őket. A szavát adta, hogy addig nem fedi fel az ott tartózkodásukat, míg Eren épkézláb magyarázattal nem szolgál a történtekre. Marley az állítása szerint fortyogott, jó mesét kell kitalálnia, ha azt akarják, hogy ne láncolják ki azonnal Annie-val egyetemben. Különösen Annie rovásán volt sok, a kórházas incidens mélyen lesújtotta a marleyi kormányt.

– Eddig abban reménykedtünk, hogy a Nőstény Óriást átörökítették. Az események annyira gyorsan követték egymást, hogy senki sem tudta jól megnézni magának Leonhart óriásalakját, ezért sokan azt pedzegették, hogy valaki más vette át a helyét. Ha a mesétek megállja a helyét – mondta Magath hadnagy –, akkor talán célszerű lenne Annie itt tartózkodását még egy kicsit eltitkolni. Ha téged meg is tudunk menteni, nem vagyok benne biztos, hogy őt is. És akkor még nem beszéltünk róla sem… – bökött a fejével Mikasa felé. A lány a sáljába kapaszkodva ült Eren bal oldalán, és olyan szorosan préselte össze az ajkát, hogy egyetlen keskeny csík látszódott csupán belőle. – A legendás Ackerman család egyik élő tagja… Az óriástudomány alterméke.

– Mikasa Ackerman vagyok – mutatkozott be, amikor őrá került a sor. Pieck, aki velük szemben ült, szó szerint Galliardhoz préselődve, meglepetten kapta rá a tekintetét. Eren számára nem volt kérdés, hogy miért: amikor korábban rohamot kapott, Mikasa és Armin nevét mondta, így Piecknek ismerősen csengett a lány neve. Ismerősnek és egy cseppet sem tetszetősnek. Az végképp nem tetszett neki, hogy Mikasa hozzáfűzte: – Eren gyermekkori legjobb barátja.

– Azt a szerepet már lenyúlták – jegyezte meg rögtön a lány gunyoros hangot megütve –, remélem, nem gond. – Mosolygott, Mikasa pedig kissé meghökkenve viszonozta. Egymás tekintetét állták, és mind Eren, mind Galliard és Magath a szemüket forgatták. Annie csak horkantott és a fejét csóválta.

– Mindketten nyugodjatok már le. Eren nem egy játékszer.

– Persze, hogy nem az! – csattant fel Pieck. – Eren…

– Lehet, hogy az ellenségünk – szúrta közbe Galliard –, úgyhogy előbb jobb lenne, ha meghallgatnánk, mi minden történt vele az elmúlt… időszakban.

– Igen – értett egyet Magath. – Eren, kérlek, kezdj bele a történetedbe.

– Igen, uram.

Eren beszélt. Nem hazudott, nem ferdítette el az igazságot, mindent elmondott Magathnak, az összes kis titkát, amiről addig mélyen hallgatott. Pieck és Galliard levegő után kapkodtak, Annie és Mikasa pedig megfeszültek. Mire a végére ért, teljesen kifulladt. Dobogó szíve a torkába ugrott, a válla megroggyant. Az ítéletét várta Magath szájából, a felmentő vagy éppen halálos ítéletét, és nem tudta, mit fog tenni, ha az utóbbi hangzik el. Az azt jelentette volna, hogy fel kell majd vennie a harcot a barátaival. A barátaival és a családjával… mert Zeke… Ő is ott állt a szoba sarkában, és úgy nézte őt, hogy Eren kivételesen nem tudott olvasni a tekintetéből. Szerette volna megkérdezni tőle, hogyan fog dönteni… Mit tenne, ha harcra kerülne sor…

Harcolnál… értem, bátyám? Harcolnál értünk?

Zeke néma maradt, és a hallgatása semmi jót nem sugallt.

Magath előredőlt, megköszörülte a torkát.

– Ezt akkor vehetem beismerő vallomásnak? – kérdezte szigorúan; összehúzta a szemöldökét. Hangjából eltűnt a barátságos felhang, ahogy a testét is úgy feszítette meg, mint aki ugrásra kész.

Eren nyelt egyet.

– Hiszek a szabadságban – jelentette ki őszintén. – Ha bűn, hogy szabad akarok lenni, akkor vegye annak, aminek szeretné. Ahogy jónak látja, úgy döntsön, hadnagy. Nem hiszem, hogy rosszat tettem volna… csak azért, mert hiszek valamiben.

Magath szeme erre megvillant.

– Ezt nem hitnek hívják, Eren – mondta halkan. – Ezt árulásnak nevezik.

– Akkor áruló vagyok – bólintott Eren. – Ahogy jónak látja, mint mondtam. – A szeme sarkából látta, hogy Zeke megmoccant a sarokban. Galliard és Pieck váltottak egy pillantást; mindketten sápadtan, idegesen ültek Magath oldalán.

Annyi minden történt egyszerre, hogy Eren azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Mire feleszmélt, kard csattant össze karddal, Mikasa szédületes erővel mozdult, és Magath, aki várt ugyan a támadásra, mégis meglepetten észlelte azt, a fogát csikorgatva, vigyorral a száján próbálta ellökni a lány fegyvert tartó kezét. Annie talpra ugrott, gyűrűje megcsillant az ujján, ahogy ökölbe szorította a kezét. Nem támadott, de csak azért, mert Galliard és Pieck azon kívül, hogy megugrottak ültükben, moccanni sem mertek.

Eren elől egy magas, izmos alak torlaszolta el a kilátást. Zeke volt az.

– Maradj veszteg, öcskös – sandította hátra a válla fölött lustán. – Ne dönts elhamarkodottan. – Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, Magath leeresztette a kardját, ellépett Mikasától. A lány zihált, és értetlenül ráncolta a homlokát. Pieck és Galliard megnyugodva ereszkedtek vissza a kanapéra.

– A frászt hozta rám – súgta Galliard a szívét markolva. – Én tényleg azt hittem…

– Szerencsés vagy, Eren – szakította félbe Magath komolyan. A szája sarkában mosoly bujkált. – Szerencsés, amiért mindig is közel álltál a szívemhez… és amiért így elnézem neked ezt a kis… incidenst – mutatott Annie-ra és Mikasára. Eren, aki még mindig Zeke mögött állt, az ajkába harapott. Magath árulónak tartotta, de hajlandó volt megbocsátani neki, úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Aki elsősorban közel állt a szívéhez, az Zeke volt. Zeke miatt… sok mindent elnézett már neki.

Ez nem feltétlenül volt jó. Ez nem az volt, amit akart. Nem a saját útja, amire olyannyira rá akart lépni.

De kezdetnek ez is jó – gondolta. Több a semminél.

Bólintott, viszonozta Magath mosolyát.

A következő percben Pieck már úgy csüngött rajta, mint aki még mindig nem fogadta fel, hogy épségben visszatért hozzá. Galliard is ott toporgott, akkorát sózott a hátára, hogy nagyot nyekkent tőle, kuncogást csalva ki Annie-ból, aztán amikor Pieck elhúzódott, úgy szorította magához, mintha az élete múlt volna rajta. Utána Annie-t is magukhoz vonták, és valahogy Zeke is köréjük fűzte a karját. A kis csapat egymásba kapaszkodott, ölelték egymást a könnyeken keresztül, szorosan, nagyon szorosan, boldogan és felszabadultak. Nevek hangzottak el: „Annie!”, „Eren!”, és míg Annie kissé megszeppenten, addig Eren széles vigyorral az arcán ácsorgott az ölelések gyűrűjében. Ő mindent örömmel és ragyogó szemmel fogadott, és mindent ugyanígy adott is.

Egyedül Mikasa tűnt ki a kiscsapatból, ő némán és szemlátomást meglepetten állt; csodálkozó, szomorkás kis fénnyel a szemében nézte a boldog egymásra találást. Nem tudott mit hozzáfűzni, hiszen nem ismerte sem Piecket, sem Galliardot. Zeke-kel sem találkozott úgy, hogy bármit is tudjon róla.

– Miss Ackerman. – Eren Magath hangjára lett figyelmes. A férfi Mikasához lépett, megérintette a lány karját. – Kérem, ha válthatnék önnel néhány szót, mielőtt útjukra engedem a kölyköket… lekötelezne.

Mikasa pillantása Erenre siklott.

– Hogyne, uram – felelte Magathnak, majd követte őt a hátsó szobába. Eren félelemmel a szívében nézett utánuk.

– Ne aggódj – mondta Zeke –, nem hagyom őket kettesben. – És mielőtt Eren bármit is mondhatott volna, Magath és Mikasa után eredt.

– Bízz bennünk, haver – kérte Galliard. – Tudjuk, hogy nem vagy áruló.

– Persze, hogy nem áruló! – pattogott Pieck. – Eren nem lehet… Ő nem…

– Veletek vagyok. – Eren megszorította Pieck apró kezét.

– Veletek vagyok, srácok – ismételte meg, de maga sem tudta, igazat mondott-e. Tényleg velük lett volna? Egyáltalán… lett volna bárki oldalán is?

Hogy legyen bármelyik oldalon is… ha egyik sem helyes?

Azért mosolygott, mert nem kelthetett gyanút senkiben sem, és amikor Galliard nekilátott, hogy elmesélje, mi mindenről maradt le, amíg a szigeten időzött, igyekezett úgy tenni, mint akinek nem jár valami teljesen máson az esze.

Egy újabb döntés… – gondolta. Egy újabb döntés, amit meg fogok bánni.

** * **

Órákkal később is csak ez járt a fejében.

– Most már vége van – suttogta a fülébe Pieck; halk légvételei forróak voltak, cirógatták Eren bőrét. Ő mit sem fogott fel a dilemmájából, annyira örült neki, hogy visszakaphatta őt, hogy észre sem vette, hogy valami nincs rendjén. Pieck, a mindig jó megfigyelő Pieck most levetkőzte a megszokott énjét, hogy a szerelmes, örömmámorban úszó Piecknek adjon helyet. – Most már vége van. Véget ért a lázálom, újra biztonságban vagy.

Eren cserepesnek érezte az ajkát, de nem tette szóvá, mert a lány pillanatok leforgása alatt végigjárta vele az egész arcát, követve az arcélét, az állát, a száját, a fülét, mindenét. A cimpájába harapott – óvatosan, kedveskedően –, és végighúzta rajta a nyelvét is bocsánatkérésképpen, nedves nyomokat hagyva maga mögött mindenhol. Mintegy birtokba vette Eren testét, feltérképezte, mintha most látta volna először teljesen anyaszülten, nem pedig akkor, mikor Galliard helyett neki kellett kihúznia a Támadó Óriás lángoló testéből – a porhüvelyből, mely az erőt birtokolta.

– El sem hiszem, hogy végre velem vagy!

Mire Eren feleszmélt, már az ágyon találta magát, Pieck pedig átölelte a csípőjét izmos combjával. Erős volt a karja, ahogy visszanyomta a párnák közé, és határozott az érintése; összekócolódott, fekete haja ziláltan omlott az arcába, elrejtette a szemének csillogását.

Magath elengedte őket, Zeke segítségével egy marleyi házban bujtatta tovább. Hitt nekik, vagy legalábbis nem rohant azonnal a kormányhoz, hogy beköpje őket, de megtiltotta Erennek az önfejű viselkedést. Erennek ennek ellenére az volt az első dolga, hogy Pieckhez menjen.

A lány a mellére húzta a kezét, és felnyögött, mikor a fiú az ujjai közé csippentette a bimbóját. Az első bátortalan mozdulatokat csakhamar szenvedélyesek követték. Nem volt minden tökéletes, de ahhoz, hogy a gyönyör fellobbanjon a testükben, elegendőnek bizonyult.

Pieck – az időzítetlen bomba, a villámgyors Pieck – a szájára hajolt, az alsó ajkát harapta – aztán fogak koccantak, nyelvek perdültek táncra a dominanciáért. Mindketten vadul és nyers, mindenféle kontrollt mellőzve estek egymásnak, érezték egymás ízét a szájukban, a nyelvük hegyén, a bőrükön lüktetett a szívük rendületlen – durr-durr, bumm-bumm –, a végén pedig reszketeg, vágytól elfúló sóhajok váltak egyetlen vágyódó hanggá.

– Soha többé nem hagylak magadra – fogadkozott Eren, de amint kimondta, megbánta. A hazugság hatalmas súllyal nehezedett a vállára, és ezen kicsit sem oldott, hogy Pieck halk, kuncogó hangot hallatott.

– Soha? – ismételte évődve. – És mi lesz, ha le akarlak koptatni, mert jött egy nálad jobb?

– Nincs nálam jobb! – morrant rá, mire Pieck nevetett.

– Hát hogyne, Jaeger – hajolt vissza a szájára. – Hát hogyne.

Aznap szoknyát viselt az inge mellé, ráadásul pamutharisnya nélkül, így Eren könnyedén a meztelen lábszárára tudta simítani a kezét, bátran az anyag alá lopakodva. Pieck szemében kíváncsiság ült, az ajkán kacér mosoly; tekintetével színtiszta bűnre csábítva egyre azt kérdezgette, hogy „Na, mi lesz, Eren? Van merszed feljebb csúsztatni?”.

Erennek túl sok mersze volt, amióta visszatért a szigetről.

A keze lassú tempóban haladt felfelé, és amikor újabb anyagba ütközött, kitapogatta azt, s beléakasztotta az ujjait. Ahogy a lány lábát is könnyedén érintette meg, olyan könnyedén tudta most lejjebb húzni a bugyiját. Egészen Pieck behajlított térdéig jutott a szoknya rejteke alatt, ott a lány besegített, és amikor ismét átvetette már a lábát, azt úgy tette, hogy nem volt már rajta az alsója, s Eren is megszabadult a saját ruháitól. A szoknyából nem bújt ki, mintha biztonságot adott volna, az ingét meg csupán kigombolta, és hagyta, hogy egy kicsit lecsússzon a válláról, felfedve a szép, kicsit anyajegyes bőrét, de még így is… keveset bízott Eren fantáziájára.

– Bassza meg! – suttogta, ahogy a lány kényelmesen lovagló ülésbe helyezkedett fölötte.

– Pont azt tervezem – érkezett a szégyentelen felelet, és ekkor, mielőtt Eren bármit is mondhatott volna, Pieck megmozdította a csípőjét. Mindketten felnyögtek az érzéstől. – És még bennem sem vagy – remegett meg a lány. – Ha most ilyen jó… mi lesz akkor, amikor… – Megint mozdult, Eren kemény, pulzáló farkán mozdult, és a combja, amivel satuként szorította a fiút, úgy reszketett, hogy megnyikordult alattuk az ágy.

– Eren! – sóhajtotta a nevét, majd nyögött, remegett és addig ficánkolt egy helyben, míg meg nem találta a tökéletes pozíciót. Ringatni kezdte a csípőjét, és közben Erenbe kapaszkodott, Eren meg belé. Sötét haja eltakarta az arcát, így Eren csak a testének reakcióiból olvashatott. Hallgatta a sóhaját, a nyöszörgését, érezte a körme hegyét a bőrébe vájódni, a lába közti nedvességet. Egymáshoz dörgölőztek, és Pieck szorosan lehunyt szemmel remegett – hosszasan és élvezve remegett, a gerince ívbe feszült.

– Hm – sóhajtott kielégülten. – Hm.

Eren levegőért kapkodott, ziháltan gördült mellé. Úgy érezte magát, mint aki maratont futott.

– M-miért…

– Csitt! – Pieck az ajkához emelte az ujját. Kacsintott, visszakérdezett: – Miért ne?

– A múltkor…

– Azt hittem, örökre elvesztettelek. – Pieck hangja komollyá vált. – Muszáj szorosan magamhoz ölelnem, Eren, különben nem fogom tudni elhinni, hogy tényleg velem vagy. – Köröket rajzolt a fiú meztelen alhasára, végigfuttatta az ujjait a testén, körbejárta a mellbimbóját, a kulcscsontját, az ajkának ívét. Az arcélére simította a kezét, és Eren beledörgölte az arcát az érintésbe. – Jól vagy? – kérdezte feszülten. – Mit tettek veled… azok a szörnyeteg? Tudom, hogy elmesélted Magath hadnagynak, de… az érzéseidről nem beszéltél. Az édesanyád… milyen volt? A testvéreid… Callum és Grace, igaz? – idézte vissza a nevüket, mire Eren torka elszorult.

– Igen – mormolta. – Callum és Grace.

– Róluk is mesélhetsz. Vagy akárkiről. Akiről csak szeretnél, én hallgatni foglak, drágám.

– Anya… nagyon hasonlít rám. Vagyis én rá – javította ki magát szórakozottan; gyengéd mosoly ülte meg a szája szélét, és Pieck ellágyultan figyelte. – Azt hiszem, miattuk még hezitáltam is egy kicsit, hogy mit tegyek. Annyira meg akartam ismerni. Grace tündéri kislány, Callum meg… Először azt hittem, nem kedvel, aztán mégis segített nekem megszökni, úgyhogy… Tizenöt éves, szüksége van egy kis irányításra, azt hiszem. Most kezd ráébredni, hogy mennyire rossz döntést hozott a Felderítő Egység, hogy Frieda királynő annyira mégsem csodálatos istennő.

– Persze, hogy nem az! – horkant fel Pieck. – Utálatos ringyó.

– Sok mindent átélt már – felelte erre Eren. – Ezek az emlékek… Ez egy sokadik esély, Pieck. Legutóbb minden máshogy alakult, és… abban a múltban az apám kiharapta Friedát a nyakszirtjéből, elragadta tőle az Alapító Óriás erejét. Aztán elvitt az erdőbe, belém fecskendezte az injekciót, majd átváltoztatott eszetlen óriássá.

– Te pedig felfaltad az apádat – bólintott a lány; egyből összerakta a képet.

– Igen, pont ez történt.

– Hm.

Pieck összeráncolta a homlokát.

– Azt mondtad Magathnak, hogy ez a Kruger nevű pasas…

– Minden újra megismétlődik. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a történt… Minden újra meg újra, jóformán örökké.

– Amíg be nem fejezik a küldetést.

– Igen.

– Amíg be nem fejezed a küldetést.

– Igen – suttogta Eren. – Ez az én küldetésem.

– Amit sokadszorra próbálsz véghezvinni.

– Nem tudom, képes leszek-e rá valaha is…

Pieck a nyakába csókolt.

– Képes leszel – lehelte, mire megborzongott.

– Pieck…

– Nem érdekel, mi történt a múltban – vágott a szavába a lány. Felkönyökölt, elkomolyodott. – Tudod, mit, Eren? Nem érdekel az sem, hogy mit hoz a jövő. Egyedül te érdekelsz. Nem számít, mi fog történni… Én mindig rád fogok találni. Bármilyen múltunk is legyen, bármilyen jövőt is szánjanak nekünk, itt és most megesküszöm, hogy én mindig melletted leszek. Kerüljünk bármilyen messze is egymástól, én… meg foglak találni.

Ismerős szavak – gondolta Eren. Valaki már egyszer fogadkozott így a múltban…

Hangosan viszont nem mondott semmit. Szájon csókolta Piecket, a karjába vonta a lány törékeny testét, és miközben rájuk esteledett, ölelte, csókolta, szorította magához egész éjjel, és valamikor az éjszaka közepén Pieck apja beleshetett hozzájuk, mert félálomban mintha ajtó nyikorgását hallotta volna.

– Alszanak?

– Úgy tűnik.

Eren megfeszült.

– Jó – suttogott vissza Zeke. – Köszönöm, hogy vigyáz rájuk, uram.

– Nagyon szívesen, Mr. Jaeger.

---

Megjegyzés: A következő fejezet ismét egy kiegészítő fejezet lesz, amiben Zeke kerül előtérbe. Mondhatni, nagyon rövidke kis rész lesz, de a jövőre vonatkozóan nagyon fontos dolgok fognak történni benne. Július 23-án kerül feltöltésre.

A 11. fejezet augusztus 2-3-a körül fog érkezni, mivel nem leszek egy hétig gépközelben.