Az óceán túloldalán [Ereri] – 9,5. fejezet [kiegészítő fejezet!]

9,5. fejezet

Kegyetlen, de gyönyörű világ

~ kiegészítő fejezet, amiben megismerjük Mikasa múltját, és megtudjuk azt is, hogyan reagált a hajón történtekre

Erennek hívták.

Egykor sálat tekert a nyaka köré, és új értelmet adott az életnek.

Erennek hívták – és nemcsak két fal, hanem egy egész óceán választotta el őket egymástól.

– Eren… – mormolta a nevét. – Eren…

Túl sokat várt rá, mindig csak megvárakoztatták. Küldetést bíztak rá, amikor egy kicsit is szóba került annak lehetősége, hogy átszelik az óceánt, mintha csak attól féltek volna, hogyan fogja reagálni. Hogy miféle őrültségekre lesz képes Erenért.

Vajon mikre is? – tűnődött el. Nem ugyanaz a Mikasa vagyok, akit ő ismert.

Azon a napon, amikor a múltban Erennel találkozott volna, magára maradt. A banditák hirtelen kopogtattak az ajtón, kést döftek az apja hasába, majd az egyikük baltával kettéhasította a szeme láttára az anyja fejét. Az anyjáét, aki élete utolsó perceiben is őt védte, és akinek a vére szétfröccsent, miközben őutána nyújtózott… Az utolsó tisztavérű keleti meghalt, egyedül a félvér lánya élte túl.

Azon a napon Mikasa lába remegett, a félelemtől moccanni sem tudott. Senki sem sietett a megmentésére, senki sem jelent meg a semmiből, hogy aztán megölje a banditákat, s felélessze benne a legendás Ackerman klán óriáserejét.

Magam vagyok – gondolta akkor. Többé nincs családom.

De tévedett.

A banditák a fővárosba akarták hurcolni. Hogy pontosan az ottani gazdag, undorító uraknak szánták, vagy az úgynevezett Földalatti Várost célozták be, Mikasa soha sem tudta meg. Hallgatott, feküdt, fázott és éhezett, és minden éjjel, amíg el nem jutottak oda, ahol minden megváltozott, rémálmoktól szenvedett.

Végül váratlanul történt: a lovas kocsi egyszer csak felborult, a banditák pedig káromkodtak. Mikasa különös, suhanó hangot hallott, a felháborodott kiáltások hörgésbe torzultak, aztán valaki felkapaszkodott a kocsira, elhúzta az anyagot, ami mögé Mikasa megkötözött testét rejtették, és akkor… találkozott a tekintetük.

Fiatal férfi volt, fiatal és izmos; a haja felnyírt, sötét, a szeme pedig egészen kék, mégis azt a látszatot keltette elsőre, hogy szürke. Őt nézte kíváncsian, a szemöldöke ráncba szaladt, a tekintete elsötétült, ahogy a Mikasát körbevevő kötelekre siklott a pillantása. Harag lobbant fel benne, Mikasának bennakadt a levegője.

Mikor lekerültek róla a kötelek, sírva vetette magát az ismeretlen férfi karjába.

Talán mégsem? – gondolta reménykedve. Mégsem vagyok egyedül?

A férfi átölelte, lassan és bizonytalanul simult a hátára a tenyere, és aztán finoman megpaskolta. Talán soha életében nem ölelt meg még senkit sem, vélte Mikasa. De persze nem számított. A férfi megmentette, megvigasztalta, magához vonta. A hangok alapján nem egyedül érkezett. Néhányan egyenruhát viseltek, az egyikük inkább kalapot, a kezében meg véres pengét tartott, szája szegletében félmosoly játszadozott.

– Jól van… – mondta mormogó hangon a férfi. – Jól van. Ne sírj.

– Nem sírok – hüppögte Mikasa.

– Hát hogyne – horkantott. Csend lett, a hörgések elhaltak, Mikasa lassan abbahagyta a sírást. Felszipogott, fölsandított a férfira.

– Mikasa vagyok – mondta halkan. – Mikasa Ackerman.

A férfi arcán meglepettség suhant át. Tágra nyílt a szeme, arcáról lerítt a döbbenet.

– Levi – mondta végül. – Levi Ackerman.

– Ackerman? – csodálkozott Mikasa. – M-mint én? – M-mint apa? Az apja vidám mosolyára gondolt, a szőke hajára és a cseppet sem izmos testalkatára. Semmiben sem hasonlított Levira, de Levi sem hasonlított Mikasára, leszámítva, hogy mindketten sötét hajúak voltak. Mindezek ellenére is rokonok lennének? Ugyanazon a néven osztoztak, ugyanabba a családba tartoztak. Erre célzott volna?

– Tehát ezért ragaszkodott ehhez a kocsihoz az a rohadék – pillantott Levi a kalapos alak felé. – Hihetetlen… – Visszafordult Mikasa felé, a lány még mindig a válaszára várt. Kereste a hasonlóságokat, ám semmit sem talált, csak fájó emlékeket a szüleivel kapcsolatban. Remegés rázta meg a testét, a szemét könnyek futották el. Annyira fájt, annyira magányos volt… De az ölelés… Az ölelés valamennyit segített.

– Igen – felelte Levi. – Ackerman vagyok, mint te. Vérrokonok vagyunk.

– Vérrokonok?

– Az apád… – Levi bizonytalanul nevezte a nevén. – Így hívják?

– Igen – szipogta Mikasa. – Így hívták.

Levi szeme megvillant.

– Oh.

– Megölték – mutatott előre Mikasa. – Azok ott.

– Azok ott már nem éltek – válaszolta erre Levi rekedten. – Most már biztonságban vagy.

A kalapos férfi megindult feléjük, elrejtette Mikasa elől a véres kést. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit tett – egyesével vadászta le azokat, akik elrabolták Mikasát, és akik megölték Mikasa szüleit –, a lánynak mégsem rebbent a szeme sem. Az utazás során kezdte megérteni, hogy az élethez minduntalan hozzátartozott a halál.

A szüleit valamiért üldözték. Maga a Korona adott rá parancsot, már a falak első uralkodója kimondta, hogy számukra nincs otthon a falakon belül, így a családjuk szétszakadozott, s míg az egyik ág a belső fal mögött maradhatott, Mikasa családja a peremvidék felé, a Mária falhoz közel vándoroltak. Elrejtőztek a világ elől, és miközben meghúzták magukat, két fiatal egymásra talált, szerelembe esett, összeházasodott és családot alapított. Hárman éltek együtt, s talán négyen is együtt élhettek volna*, ha azok a banditák… Ha azok a szörnyetegek…

Az élet együtt járt a halállal. Mindvégig ott volt előtte, csak sosem tudatosult benne. Az apja is ölt azért, hogy legyen mit enniük, s maga a természet is ölte egymást a fennmaradásért. Az emberek is ölték egymást.

Gyönyörű, ám kegyetlen világ.

Gyönyörű… ám kegyetlen világ.

Túl kegyetlen.

Kegyetlen.

– Kenny vagyok – hajolt le hozzá a kalapos. – Kenny Ackerman. A nagy-nagybátyád vagy tudom is én, hogy mid, ha így jobban tetszik. Hé-hé, mit itatod az egereket? Most már biztonságban vagy, a kölyök – intett a fejével Levi felé – gondoskodott róla, hogy ne essen bajod, a banditák pedig már nem tesznek benned kárt. Soha többé nem ártanak majd senkinek, erről pedig már én gondoskodtam.

Mikasa megtörölte az arcát, elfogytak a könnyek.

– Mr. Ackerman – suttogta. – Meg tudná mutatni a hazavezető utat? Nem tudom, hol vagyok… És nem tudom, merre kell mennem.

Kenny és Levi váltottak egy pillantást.

– Ó.

– Jól van. – Kenny összecsapta a tenyerét. – Mikasa, igaz? – kérdezte.

A lány bólintott.

– Jól van. Mostantól velünk fogsz lakni.

– Igen? – pillantott rá Levi.

– Ugyan már, kölyök! Ne tégy úgy, mintha nem ezt akartad volna elérni. Amilyen pompás otthonunk van, akad bőven hely számára is, nem? Ha pedig egy kicsit is rád ütött, ő is ostoba módon csatlakozni akar majd azokhoz az idiótákhoz – ingatta a fejét. Felprüszkölt, már a gondolat sem tetszett neki. – Felderítő Egység, mi? Szabadság Szárnyai? Na, gyere, kölyök – fogta meg Mikasa kezét. – Hosszú az út hazáig… – És azzal a lovak felé terelte.

Nem volt sem Eren, sem Grisha.

Nem volt senki, mégis volt valaki.

Mégis lett családja.

Mégis lett valaki, aki Eren helyett a nyaka köré tudta tekerni a sálat. Közvetlenül azután, hogy megérkeztek a Reiss család otthonában, Dirk Reiss felajánlotta a sajátját, és kedvesen mosolygott rá, kedvesen és bátorítóan. „Minden rendben lesz…”, üzente ő is a tekintetével. Minden rendben. Annyira magabiztosan állították, hogy Mikasa elhitte. És tényleg így is lett. Nem teljesen lett minden rendben, mert a hiányérzet, egy tátongó lyuk a szíve közepén megmaradt, de valahogy jobb lett. Könnyedebb. Már nem volt annyira magányos, s elmúlt a félelem is.

Odakint, a Rózsa fal túloldalán, az óriásoktól hemzsegő Mária fal területén valami feléledt benne. Addigra már befejezte a kiképzést. A katonaság kiképzését, meg azt is, amiben Kenny és Levi részesítették.

Oh.

Tehát ez az erő az…

Az Ackerman klán ereje…

Ami mindig is ott lakozott benne, csupán egy gazdatestre várt.

Dirk – dobbant meg a szíve. Neked köszönhetem. Te vagy az, akit meg kell védenem.

Amikor később hangosan is kimondta, a fiú rávillantotta a tekintetét; a szája szegletében szomorkás mosoly bujkált, ugyanolyan szomorúság, ami a szeméből is áradt. A sál hirtelen súlyosan lógott a nyakában, Dirk megfogta a kezét. Gyengéden érintett, nem akarta elereszteni.

– Nem – mondta halkan. – Nem én vagyok az. – Utána nagyon sokáig hallgattak, és csak akkor rebbentek szét, amikor Jean megköszörülte a torkát. Akkor ért oda, megvetette a hátát a falnak. Nézte őket, a párosukat, és nem szólt egy szót sem, amikor Dirk félresimította Mikasa egyik hajtincsét. – Menjünk – indítványozta. Jeanra pillantott, félszegen rámosolygott. – Ezért jöttél, igaz? A királynő megérkezett.

Jean lassan bólintott.

– Azt mondtad, az igazi neved Dirk, igaz? – kérdezte, miközben melléjük szegődött. – És hogy a Reiss családhoz tartozol – folytatta. – A Reiss család… Egy befolyásos család látszatát keltette… Aztán felfedte a kilétét. Reiss… Fritz… Uralkodói család, mind egyre megy, jól mondom?

– Remélem, nem okoztam nagy problémát – vakarta meg a tarkóját Dirk. Így, utólag belegondolva, semmiben sem hasonlított arra az Eren Jaegerre, akit egykor Mikasa ismert, mégis az ő helyébe lépett. – Bizonyos okokból mind el kellett titkolnunk az igazi kilétünket. Várnunk kellett, amíg Frieda… mármint a királynő – javította ki magát, mire Jean elröhögte magát.

– A nővéred, nem? – vigyorgott rá. – Nevezd csak a nevén.

– Frieda – mondta ki Dirk. – Frieda, a nővérem. És amiről beszélni fog, az mindent meg fog változtatni.

– Hogy érted, hogy mindent? – Időközben beértek abba a szobába, ahol várakozniuk kellett, míg szólítják őket; a 104. kiképző egység tagjai rajtuk kívül egytől egyig ott gyülekeztek. Vagyis, állapította meg rögtön Mikasa, majdnem mindenki. Néhányan hiányoztak. Ők voltak az, akiket nem avattak be.

– Majd meglátod – felelte erre Dirk csüggedten, a maga titokzatosságával.

– Eli… – Mikasa ráharapott a nyelvére. Nem, gondolta. Nem Eli. – Dirk. – Odalépett hozzá, a szíve hangosan kalapált. Azon a napon, amikor Dirk felszólította őt, hogy harcoljon, minden megváltozott. Nem remegett többé, nem érzett félelmet sem. Valahogy megszállta a nyugodtság, és onnantól kezdve semmi és senki sem tudta őt kizökkenteni belőle. De most… Ahogy Dirk állta a tekintetét, képtelen volt higgadtan viszonozni azt. Egyszerűen képtelen. Egyszerűen… képtelen.

A királynő miatt lenne? – tűnődött el. Azért, amit mondani fog?

Valami bevillant az elméjébe – egy emlék, amit nem tudott hova tenni –, és elfogta egy rossz érzés, a hiány, az a mély, tátongó űr, amit egész életében érzett a szívében. Valami sosem volt rendben. Valami – valaki – mindig is hiányzott. Valaki, aki korábban a legfontosabb ember lehetett az életében. Aki értelmet adott a mának, reményt a jövőre.

Mikasa ajka egyetlen szót formált, hangosan nem mondta ki.

Eren.

– Gyere. – Dirk az ajtó felé intett, annak túloldalán rég látott nővére várakozott; a hangok alapján éppen Erwin parancsnokkal valamint Levi hadnaggyal beszélgetett. Mikasa váltott egy pillantást Arminnal, mielőtt követte volna közös barátjukat; a szeme sarkából nem felejtett el a 104. osztag tagjaira sem sandítani. Sasha és Connie, akik mindig elbohóckodták az ilyesfajta tanácskozásokat, szokatlanul komoran álltak. Marco Jean vállát szorította, sápadtan ragyogtak a szeplői a fényben.

Bennünk bíznak – értette meg. De miért csak bennünk?

– Nincs sok időnk – ráncolta a homlokát Armin. – Azt hiszem, ez az egész Annie miatt van. – Az ötvenhetedik falakon túli expedíción felbukkant a Nőstény Óriás. Akkor hallottak első ízben olyan óriásokról, akik intelligensebbnek tűntek a normális, eszüket vesztett társaiknál; egészen addig csupán sejtették, hogy léteznek. A szörnyeteg ereje a szörnyeteg ereje volt, Frieda királynő kezében, korábban a nagybátyja, Uri Reiss kezében. Hogy mit takart a szörnyeteg ereje, az egészen addig rejtély maradt Mikasa számára. Végtére is, Kenny „főnöke”, Rod Reiss is előszeretettel titulálta az Ackerman családot szörnyetegnek. Miben is különböztek egymástól?

– Annie… – Mikasa halkan mormolta maga elé a szőke lány nevét. Az ötvenhetedik falakon túli expedíció volt az első kimerészkedésük a falakon túlra, rögvest azután, hogy csatlakoztak a Felderítő Egységhez. Megjelent a Nőstény Óriás – személyét tekintve valószínűleg Annie –, és mindenáron megkísérelte elrabolni Elit, vagyis Dirk Reisst. El kellett kapniuk. Ekkor derült fény mindenre, Dirk ekkor vallotta be a Felderítő Egységnek, hogy Frieda öccse volt. Frieda ezután jelentette be, hogy beszélniük kell valamiről.

Valamiről, ami összeszorítja a mellkasomat – markolt az ingébe. Vajon mi lehet az?

Eren…

– Megérkezett a jelentés – magyarázta Armin Jeannak. – A-azt hiszem… Annie miatt lehet.

– Még nem tudjuk biztosan, hogy Annie – rázta a fejét Jean. – Lehet, hogy…

– De, tudjuk. – Marco az ajkába harapott. – Túl sok mindent tudunk, Jean.

– Marco… Te meg…

– Miről beszélek? – Marco Armint bámulta. – Ő tudja – mondta csendesen, mire Armin bólintott.

– Igen – mondta. – Én tudom.

A többiek nem tudták, még Mikasa sem.

Trostban történhetett valami – gondolta végig az elmúlt hónapok eseményeit. Az első csatánk… A trosti csata, amikor öt év után ismét felbukkant a Kolosszális Óriás, és sikerült lyukat ütnie a Rózsa falba. Az első csata, amiben nagyon sok barátunk elesett… Az első olyan csata, amiben az emberiség soha sem aratott volna győzelmet, ha Frieda királynő nem bújt volna elő a rejtekéből. Az óriása segítségével sikerült betömnünk a lyukat, de a Kolosszálist nem sikerült leteríteni, pedig Dirk azonnal utánaeredt.

A csata alatt történhetett valami, Marco elkeveredett tőlük, és amikor Jean rátalált, a halottak között feküdt véresen és sokkoltan. Kidülledt szemmel, súlyos sérülésekkel várta, hogy felfedezzék, hiányzott róla a felszerelése. Jean hiába kérdezgette, mi történt vele, egy szót sem árult el neki. Az egyetlen, akivel hajlandó volt beszélni, az Armin volt. Félrevonultak, sugdolóztak, Armin pedig elakadó lélegzettel hallgatta végig. Utána még gyanúsabbá váltak, előbb Levi hadnagyhoz meg Hanji osztagvezetőhöz, végül pedig Erwin parancsnokig is eljutottak.

Az a rohadt törpe – szorult ökölbe Mikasa keze. Bezzeg nem avatott be! Hogy fordulna fel…

– Erre – nyitott ajtót nekik Levi. – Á – emelte meg a szemöldökét meglepetten. – Mikasa, te is itt vagy.

– Hol máshol lehetnék…

Levi nem reagált.

Frieda királynő várt rájuk, és még fiatalnak tűnt, életerősnek, Ymir átka nem fogott rajta.

Azon a napon történt, azon a napon hozta napvilágra az emlékeket, az emberiség elveszett történelmét, amire az Ackerman klán tagjai is egy időben emlékeztek. Amiért az első falakon belüli király, Karl Fritz száz éven át üldöztette őket, s ami alól elsőként Kenny nyert feloldozást azzal, hogy Uri Reisst szolgálhatta. Azt követően Levi és Mikasa, és onnantól kezdve az Ackerman klánt nem üldözték. Nem esett bántódásuk, az uralkodó – előbb Uri, majd Frieda – oltalma alatt álltak.

– És még valami – emelte fel a kezét Frieda. – Van valaki, akiről még nem beszéltem.

– Remek – morgolódott Jean. – Újabb meglepetés. Gyűlölöm a meglepetéseket.

– Ja – értett egyet Connie sötéten.

Mikasa szívverése felgyorsult.

– Kiről? – kérdezte, és saját magát is meglepte vele, hogy a hangja mennyire halkan és mennyire vékonyan csengett. Érezte, hogy Levi tekintete rárebbent, ám nem foglalkozott vele. A királynőt nézte, a töretlen mosolyú, szomorkás és őszinte királynőt, aki beavatta őket az emberiség elveszett múltjába. A saját múltjukba, amire nem emlékezhettek.

– Egy fiúról – felelte Frieda –, aki az emberiség utolsó reménye.

Erenről – nyílt tágra Mikasa szeme.

Eren az!

Aztán elbizonytalanodott.

De… ki ez az Eren? És miért kellett a sáljába markolnia a neve hallatára? Miért érezte annyira idegennek az anyagot a nyaka körül? Miért érezte azt, hogy valami hiányzott?

Frieda ránézett, elmosolyodott.

– A neve Eren Jaeger – jelentette ki –, és haza kell őt hoznunk.

– Haza? – szólalt meg Levi; az ő hangja is furcsán csengett. – Hol van most?

– Odaát – intett a fejével Frieda. – A falakon túl, az óceán túloldalán. Ő…

– Ellenség lenne? – zihált fel Sasha. – De hát az…

– Most még ellenség – intette le Frieda –, hamarosan viszont szövetséges. Ő a kulcs győzelmünkhöz. Nélküle… a birodalmunk örökre elveszett. Nélküle… az emberiség halálra van ítélve. Hozzátok őt haza, Levi! Értessétek meg vele, hogy közénk tartozik. Egykor a mi oldalunkon állt, ez alkalommal elragadták tőlünk. Hiszem, hogy minket fog választani… mert ez a hely az otthona – mutatott körbe. – És a családja… Az anyja még mindig él. Az anyja…

– Carla Shadis – mormolta Erwin parancsnok. Amíg a királynő beszélt, egyszer sem szólalt meg. Mikasa sejtette, hogy ennek oka abban rejlett, hogy korábban már végighallgatta Frieda történetét, így nem szolgált új információkkal… leszámítva Eren pontos származását. Mindannyian elakadó lélegzettel vették tudomásul a hallottakat.

– Shadis? – ismételte Connie cérnavékony hangon. – Mármint… Shadis… mint a kiképzőnk?

– A felesége – lökte oldalba Jean. – Láttátok már vele. Csinos, barna hajú asszony.

– Ühüm – motyogta Sasha. – Mindig olyan szomorú a mosolya.

– Hát persze, hogy szomorú – felelte erre Frieda gyengéden. – Elrabolták tőle a fiát. Hozzátok most haza! Adjatok reményt az emberiségnek, és erőt ahhoz, hogy bele tudjunk kezdeni az igazi háborúba! A java… A java még csak most jön.

– Mindent eltervezett, igaz, úrnőm? – egyenesedett fel Erwin, amint arra következtetett, hogy a királynő befejezte a hosszúra nyúló monológját. Mikasa feje zsongott az információktól, Eren neve vadul lüktetett. – Megvárta a tökéletes pillanatot, hogy lépjen… És az most jött el, jól sejtem?

– Az ellenség közénk férkőzött – bólintott Frieda elkomorulva. – Itt az ideje, hogy az emberiség megkezdje az ellentámadást. Túl sokáig ültünk tétlenül, és vártuk, hogy az óriások – vagyis a mögöttük álló emberek – lépjenek valamit. Erwin parancsnok, gondolom, ebben a küzdelemben számíthatok a Felderítő Egység erejére?

– A Felderítő Egység tagjai a szívüket szentelték rá, királynőm.

– Tehát nem is kérdés. – Frieda elégedetten mosolygott. – Jól van – mondta, és hirtelen fáradtnak látszott. Összeszorította a szemét, mintha fejfájás kínozta volna. – Jól van – ismételte meg. – Az eskü nem kényszerít többé. Jól van. Tudom, mit kell most lépnem. Üljetek le, kérlek! Ahhoz, hogy szembeszálljunk velük, stratégiára lesz szükségünk. Nem rohanhatunk fejetlenül előre… – A tekintete Hanji és Armin párosára siklott. – Jól sejtem, hogy ti lennétek azok, akikről Erwin parancsnok beszélt? A félelmetes intelligenciával rendelkező kutató és a szintúgy páratlan elméjű fiatalember. Hanji osztagvezető… és Arlert, igaz? – Hosszasan állta Armin pillantását, különösen ragyogott a szeme. – Emlékeztetsz a nagybátyámra. – Végül ennyit mondott neki, majd finoman vállat vont. – Mindegy is. Halljam, mit gondoltok erről!

Összeültek, hogy tanácskozzanak. Mikasa szótlanul, Levi feltűnően hallgatagként.

Eren.

Eren. Eren. Eren.

Eren.

E. R. E. N.

Ahogy Frieda megmondta, valóban nem ugorhattak csak úgy bele a háborúba, minden egyes lépés alapos tervezést igényelt. Erwin parancsnok, Hanji osztagvezető és Armin naphosszat azon tanácskoztak, hogy mit hogyan tegyenek. Közben sor került Annie árulására, majd őt követően Bertolt és Reiner is felfedte igazi kilétét. Frieda sok mindenről mesélt nekik, ám sok mindenről nem tudott. Ha mindennel tisztában lett volna, számtalan életet meg tudtak volna menteni.

A pincében gyűltek össze, Frieda érkezésére vártak. Shiganshina pincéje volt, a kulcs, ami egykor Grisha Jaeger nyakában lógott, tökéletesen illett a zárba. Frieda nyitotta, a vakító fényben úszó helyiség így még inkább világosságba borult.

Grisha Jaeger – próbálta felidézni a férfi arcát Mikasa. Nagyon pici koromban láttam őt utoljára… Babakoromban még… Ő segített a világra.

Semmire sem emlékezett belőle.

Historia előreszaladt, hogy üdvözölje testvérét, eltörpült mellette. Frieda finoman átölelte, majd elhúzódott tőle. Lassan végighordozta a tekintetét az egybegyűlteken, és Mikasa, aki az utolsó székek egyikét foglalta el, nem szerette, ahogyan ránézett. Valamit tervezett, valami olyasmit, amiről tudta jól, hogy nem fog neki tetszeni.

– Köszönöm, hogy mindannyian eljöttetek. Itt az idő.

És valóban itt volt. A pillanat, amire azóta vártak, hogy tudomást szereztek Erenről, végre elérkezett. Mikasa égett a vágytól, hogy újra láthassa. Éjjelente álmodott róla – olyan dolgokról, amik sosem történtek meg, legalábbis nem ebben a jelenben, és olyankor… ó, olyankor látta Erent is!

És akkor elküldték.

– Ezt nem hiszem el! – szorította ökölbe a kezét, miután távozott a királynő terméből. Az ajtó túloldalán Dirk és Armin vártak rá, mindketten szemlátomást aggodalommal az arcukon. Dirk a kezét nyújtotta, a fejét ingatta.

– Nem engedte meg?

– Nem!

– Sajnálom – mondta erre Armin. – De ne keseredj el! – próbálta vigasztalni. – Haza fogjuk hozni, és akkor találkozhatsz vele! Jobb később, mint soha, nem igaz? – mosolyodott el, azonban Mikasa arcára nem sikerült mosolyt csalnia. A bütykök kifehéredtek az öklén, a szeme keskeny réssé szűkült. Lerítt róla a harag, és Levi, akinek éppen Erwin parancsnok magyarázott valamit nagyban, hatalmasat sóhajtott, amikor megpillantotta.

– Mi történt, Mikasa? – kérdezte Erwin szelíden.

Levi a szemét forgatta.

– Nem egyértelmű, Szemöldök? – horkant fel. – Nem engedik a küldetésre, mert egy másikat kapott – vetette oda unottan. – Nem csodálom, a királynő helyében én is aggódnék miatta, hogy elrontja, mert elragadják az érzelmei.

– Tessék? – Mikasa hangja hideg volt, akár a kés. Hideg és éles. – Az érzelmeim? – Nem pirult el, nem jött zavarba. Az érzelmei Eren iránt… erősebbek voltak, mint valaha. Soha életében nem vágyott még valakire ennyire, hogy viszontláthassa. Ez az érzelem véletlenül sem szerelem volt. Ezeket az érzelmeket a múlt szülte, egy megszeghetetlen eskü, a szoros testvéri kötelék, a tudat, hogy Eren küzdelemre szólította fel azon a napon, amikor megmentette az életét. Arra kérte, hogy harcoljon, s Mikasa engedelmeskedett neki, ahogyan valamennyi elődje engedelmeskedett annak, akiben királyi erő lakozott.

– Igaza van – próbálkozott Dirk is. – Armin ilyen téren mindig is megbízhatóbb volt. Ne szívd mellre, jó? Ahogy Armin is mondta, hamarosan látni fogjátok egymást! Bírd ki egy kis türelemmel! Tudom, hogy egyre több mindenre emlékeztek… és tudom, mennyire látni akarod, de… Most már nem kell sokat várnod rá. Hamarosan…

Hamarosan – gondolta Mikasa –, de nem elég hamar.

– Hova is kell menned? – kíváncsiskodott Armin.

– A Földalatti Városba – sötétült el a tekintete. – Jó messzire.

Armin mosolyra felragyogott.

– Hát nem remek? – lelkendezett.

Nem, egyáltalán nem volt az. Ostoba küldetés volt, az Alvilágot réges-rég felszámolták. Mivel a lejáratokat nem úgy zárták el, hogy ne lehessen rajta átjutni, nem egy bűnöző a földalatti barlangrendszerben húzta meg magát; az alagutakat használva örökösen kereket oldottak az idejük nagy részében lustálkodó katonák elől.

Nevetséges – szusszantott fel. Semmi dolgom nincs. Csak ürügy, hogy ne legyek itt, mert félnek a reakcióm miatt. Arminra sandított, aki látszólag sugárzott a boldogságtól, valójában azonban belül marcangolta magát. Az óriások több mindenre emlékeztek, és olykor zavarossá is váltak az érzéseik. Néha bevillant egy-egy emlék, Mikasa újra meg újra átélte a napot, amikor Eren a nyaka köré tekerte a sálat, és valahányszor felébredt belőle, összeszorult a gyomra, ökölbe szorította a kezét.

– Elmegyek – mondta sötéten –, de nem önszántamból. Ez a kötelességem. Ez az, amire a királynő utasított. – És elhúzta a száját, hátat fordított Arminnak. – Holnap indulok. – És holnap valóban útnak eredt.

A küldetés valóban annyira nevetségesnek bizonyult, amilyennek azt előre sejtette. Az az egy dolog vigasztalta, hogy mire hazaérkezik, Eren várni fogja. Izgatottan dobogott a szíve, futva tette meg az utat a királynő rezidenciájáig.

– Eren! – ragadta meg az első alak vállát, akibe belebotlott. Pechére, Jean volt az. – Hol van Eren?! – támadt neki. – Hol van?! Mikor láthatom?!

– Te jó ég! – A fiú ijedten kiáltott fel. – A szívbajt hoztad rám, Mikasa!

– Hol van Eren? – kérdezte követelődzően. – Látni akarom! Megérkezett, igaz? Idehoztátok! Jól van, ugye? Jól kell lennie! – A végére remegett a hangja, görcsösen szorongatta Jeant a vállánál fogva, és csak akkor eresztette el, mikor a fiú gyengéden a csuklójára fonta az ujjait. Az érintés nyugtatóan hatott, mélyet sóhajtott. – Ne haragudj… – mondta halkan. – Nem akartam a frászt hozni rád, csak… nagyon vártam már, hogy találkozzak Erennel. Te is… Ti is álmodtok róla, igaz? – húzódott el teljesen. Jean még mindig a csuklóját fogta, az ujjai cirógatóan siklottak végig a puha bőrén.

– Ja – dörmögte erre Jean. – Olykor-olykor valamit. Homályosak. – Az arca szemmel láthatóan elsötétült valamitől. Valami olyasmi juthatott az eszébe, amire nem szívesen emlékezett vissza.

Mikasa az alsó ajkába harapott.

– Jean – mondta aztán. – Ugye minden jól alakult?

Jean elmosolyodott.

– Persze. Emiatt ne aggódj.

– Akkor…

– Nem volt könnyű. – Felsóhajtott. Látva Mikasa aggódó arckifejezését, nekilátott, hogy elmagyarázza, hogyan sikerült elhozniuk Erent, és hogy milyen nehézségek árán tudták csak megtenni a hajóutat. Amikor eljutott ahhoz a részhez, hogy Levi lekevert a fiúnak egy pofont, Mikasa szeme tágra nyílt.

– Hogy mit csinált? – ismételte vészjósló hangon.

– Szüksége volt rá! – vette a védelmébe azonnal. – Ne legyél rá mérges! – Mikasa azonban nem hallgatta meg, elvicsorodott.

– Az a törpe… megütötte?

– Rohamot kapott – magyarázkodott Jean a tarkóját vakarva. – Tudod jól, hogy máskülönben sosem tett volna ilyesmit. Tudod, hogy a hadnagy… Hogy… – Vörösödve csendesült el, elfordította a fejét. Halványan mosolygott, és ha nem azt tárgyalták volna éppen, hogy Levi pofonvágta Erent, valószínűleg Mikasa is valami mosolyféleségre húzta volna az ajkát. De így, ilyen körülmények között nem tehetett ilyesmit. Remegett a haragtól.

Mögülük torokköszörülés hallatszott.

– Látom, épségben megérkeztél.

Mikasa megmerevedett.

– Te! – hördült fel, és mielőtt Jean utána kaphatott volna, a kardját már Levinak szegezte. Kenny, akivel Levi együtt érkezett, a hasát fogva, jó hangosan hahotázott.

– Végre valami mulatságos! – vigyorgott. – Hiányoztál már, drágám.

Mikasa nem vett róla tudomást, a kard élét Levi nyakának nyomta.

– Te rohadt törpe! – sziszegte, mire a férfi a legnagyobb nyugalommal a pengére simította az ujjait. Mikasa közel állt hozzá, hogy megölje. – Te rohadt törpe! – harsogta újból. – Hogy merészelted…?! Te… nyavalyás…

Levi szeme összeszűkült ugyan, ám nem vesztette el a hidegvérét.

Szándékosan, Mikasa erre mérget vett volna. Tudta jól, hogy ezzel még inkább felingerli.

Igazi rohadék.

Rohadt, átokverte törpe, semmi több.

– Na! – biggyesztette le az ajkát Kenny csalódottan. – Csak ennyi? Semmi verekedés? Még csak nem is kóstolgatjátok egymást? – Sem Mikasa, sem Levi ugyanis nem mozdultak, csak állták egymás tekintetét. – Ah, Sinára, hogy ti milyen unalmasak vagytok! Hát erre tanítottalak benneteket?

Mikasa mély levegőt vett.

– Látni akarom – mondta egyenesen Levinak.

Levi bólintott.

– Látni fogod.

– Isten hozott – veregette meg Kenny a lány hátát. – Gyere velünk. Hamarosan találkozhatsz vele.

Hamarosan…

Mikasa valahogy megálljt parancsolt a könnyeinek, megindult a nagybátyjai nyomában.

– Később még látjuk egymást, Jean – pillantott hátra a válla fölött. A fiú halvány mosollyal az ajkán bólintott.

– Később – mondta.

Elindultak befelé. A hosszú, sötétbe burkolózó folyosón Kenny haladt előre, Levi és Mikasa meglepően szorosan egymás mellett sétáltak. Bár látszólag nem úgy tűnt, már a találkozásuk pillanatában kialakult közöttük valamiféle különös ragaszkodás egymás iránt; ez volt az, amiben talán a leginkább változtak a múltbeli énjeikhez képest. Az Ackerman klán nem esett szét, hanem egészbe maradt. Kenny mindkettőjüket a szárnyai alá vette, és többé a falak uralkodója sem üldözte őket. A családjuk erős volt és kitartó, a király vagy a királynő szolgái, mikor ki foglalta éppen a pozíciót, és bár akadtak olyanok, mint például Abel, akik kutyákként gondoltak rájuk, magukat nem tartották annak. Elég erősek voltak ahhoz, hogy ne lehessenek azok.

Persze a hangoskodás egyiküket sem jellemezte. Míg a körletükbe nem értek – Uri király annak idején még egy egész lakosztályt ajándékozott Kenny számára, Frieda meg hasonlóképpen tett később Levi valamint Mikasa esetében –, egy szót sem váltottak, csak hallgatták Kenny jókedvű fütyörészését. Amikor már az ajtóban álltak, és egy rövid időre ismét búcsút kellett volna venniük egymástól, Levi váratlanul elkapta Mikasa karját. Még ekkor sem mondott azonban semmit. Helyette végül Mikasa kérdezett.

– Milyen?

Nem kellett többet mondania, Levi pontosan tudta, kire gondol.

Milyen is? – tűnődtek el mindketten egyszerre.

Aztán Levi finoman elmosolyodott.

– Milyen is? – sóhajtott fel. A mosolya ritka volt, igazi és szívből jövő.

– Éppolyan, amilyennek megálmodtuk…

---

Megjegyzés: *Lost Girls OVA-ban Mikasa anyukája gyermeket vár. Fogalmam sincs, mennyire canon infó amúgy, de belevittem a sztoriba, hogy még szomorúbbá tegyem szegény sorsát…

Dirk nem pótolja Erent – és ezt mindketten tudják.

Levi és Mikasa kicsit jobban ki tudja fejezni magát – mert teljesen más körülmények között nőttek fel.

Folytatás július 17­-én.