A
válasz
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Levi/Eren
Tartalom: Eren végre válaszol a lélektársának.
Megjegyzés:
1.) 850. március 29-én és 30-án játszódik. Eren tizenöt éves.
2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó
novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –, A
példakép, a Bizonytalan évek valamint az Üzenetek, amikre nincs válasz után
olvasandó.
A
kadétévek alatt pillantotta meg először. A Felderítő Egység a trosti kapuhoz
nyomult, ujjongó vagy éppen felháborodott emberek gyűltek össze, kiáltottak
utánuk, Eren pedig ott állt a tömegben. A nyakát nyújtotta, valahányszor
felhangzott Erwin parancsnok neve, lábujjhegyre emelkedett, mikor Levi
hadnagyét emlegették. Ők voltak a Felderítő Egység szimbólumai a Szabadság
Szárnyain túl; a zseniális tizenharmadik parancsnok, akinek irányítása alatt
csökkent a halálozás száma, valamint Levi hadnagy, akit az emberiség legerősebb
katonájaként kezdtek emlegetni.
–
Látod, Mikasa? – rángatta meg a lány karját. – Látod, Mikasa? Ők azok!
–
Ah. – Armin átverekedte magát a tömegen. – Kiket kell nézni?
–
A Felderítő Egységet – felelte Mikasa unottan. – Erwin parancsnokot meg a
törpét.
–
Levi hadnagy! – pirított rá azonnal Eren. – Ne nevezd törpének! Ő az emberiség
legerősebb… – Tágra nyílt a szeme, amikor Mikasa legyintett egyet. Alkarján
makulátlannak látszott a bőre, a másikat gyerekkorától fogva kötözte. Egyszer
megmutatta Erennek, mit rejtett el a világ elől a kötés: egy furcsa
szimbólumot, ami anyáról vagy apáról öröklődött a gyermekre, hogy egy nap az is
továbbadja a sajátjainak. Ez volt Mikasa öröksége, az utolsó emléke, ami a
halott anyjára emlékeztette.
A másik karján pedig nincsenek ott a
betűk – gondolta. Keserűség
szorította össze a torkát, a saját karja vadul viszketett, ahogy nyújtózott,
hogy jobban lásson. Mikasa lélektársa
vagyok, de ő nem az én lélektársam.
A
világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek;
lélektársnak nevezték a köztük levő különös kapcsolatot, a bőrökön keresztül
kommunikálhattak egymással. A betűk felizzottak, majd elhalványodtak. Voltak,
akiknek nem adatott meg, hogy lélektársuk lehessen. Vagy nem volt, vagy nem
született meg, vagy meghalt. Voltak olyanok, akik bizonytalanságban élték az
életüket. A lélektársuk nem válaszolt nekik… Vagy nem tudott válaszolni, ahogyan
az Eren esetében is történt.
Eren
megkapta az összes üzenetet, ami Mikasától érkezett, mivel a lány
lélektársaként született a világra, azonban bármilyen erősen is nyomta a pennát
a bőrének, bármilyen mélyen próbálta belevésni a betűket, azok nem izzottak
fel, nem tűntek el nyomtalanul, hogy aztán megjelenjenek Mikasa bőrén. Képtelen
volt rá válaszolni, mert ő valaki másnak volt a lélektársa. Vagy az övé valaki
más volt, és az a valakire is más személyében talált rá a boldogság.
Emiatt
mindig aggódott.
A
lélektársa 845-ben kereste őt. Sosem válaszolt vissza neki.
Ha legyőzöm az óriásokat, megpróbálom
– fogadkozott, valójában
viszont félt a csalódástól is. Félt attól, hogy ismét pórul jár, mint
Mikasával, és valójában tényleg arra lesz kárhoztatva, hogy boldogtalanul
éljen. Persze ez is egy nevetséges elképzelés volt, tudta jól; maga az apja
mesélte el neki, hogy az anyjának ő volt a lélektársa, neki viszont valaki más.
És mégis boldogak voltak.
A lélektársság egy különleges
kapcsolat – ismerte el –, de nem ez befolyásolja, hogy szerelembe
essünk-e a másikkal vagy sem. Magunk választjuk a társunkat, magunk döntjük el,
hogy szeretnénk-e a lélektársunk oldalán szerető férjként vagy feleségként
megöregednünk. Nem kell a legnagyobb szerelmük lennünk, elég, ha csak a legjobb
barátjuk vagyunk. A társuk, szövetségesük, támogatójuk – idézte vissza
magában Armin szavait. Ő mindig is bölcsen tudta megítélni a dolgokat. A saját
lélektársáról nem szeretett beszélni, Eren pedig egyszer sem faggatta. Mintha
hármójuk között egy néma megállapodás köttetett volna: egyetlen árva szóval sem
említették a lélektársságot. Sosem hozakodtak elő ilyen kérdéssel, talán pont
Mikasa sajnálatos esete miatt, aki egyre szótlanabbá és szótlanabbá vált az
évek során, ahogy ráeszmélt, a lélektársa sosem fog rá válaszolni.
–
Eren, minden rendben? – szólította meg a lány aggodalmasan. – Elhallgattál.
Nem
volt minden rendben; a szíve majd’ kiszakadt a mellkasából.
–
A Felderítő Egység! – suttogta áhítatosan, és meglepve vette észre, hogy Armin
is kipirult az izgatottságtól. – Kivonulnak, egy újabb expedíció! Láthatják a
falakon túli világot! Szabadok lehetnek… Mert a szabadság az, ami a falakon túl
vár ránk – magyarázta barátjának. Mikasa csupán a szemét lehunyva sóhajtott
egyet.
–
Mennünk kellene – jelentette ki végül. – Nem érünk rá bámészkodni.
A
lovak pont előttük vonultak el; Levi hadnagy, az emberiség legerősebbje aprónak
és törékenynek látszott a nyeregben. Egy szemüveges alakkal beszélgetett, vagy
legalábbis az duruzsolt valamit a fülébe, ami nagyon nem tetszhetett neki, mert
ingerülten fordította el a fejét.
Akkor
történt.
Összeakadt
a tekintetük.
Vagy
legalábbis Eren szerette volna azt képzelni, hogy összeakadt. Hogy Levi hadnagy
figyelmét igenis ő csenevész alakja keltette fel, nem pedig mondjuk a közéjük
furakodó, szemrevaló hölgy a kihívó ruhájában. Az emberiség ünnepelt hősét nem
érdekelhették az olyasfajta hölgyek,
akiket csak udvariasságból szólítottak hölgyeknek.
A
bőre annyira viszketett már, hogy majdhogynem véresre kaparta. Észre sem vette.
Állt,
és némán bámulta a férfit.
Állt,
és nézte, ahogy elvonul a fekete csődörén.
A
kapu lassan felemelkedett, hangosabban kalapált a szíve.
–
Ez az érzés… – suttogta, miközben az ingébe markolt. – Ez az érzés olyan volt,
mintha…
–
Milyen érzés? – Armin aggódva fogta meg a karját, kicsivel fentebb, mint ahol
viszketett. – Eren, szétkapartad a karodat! – zihált fel döbbenten. – Hagyd
abba, nézd, mennyire kipirosodott már a bőröd, szinte vérzik!
–
Tényleg? Fel sem tűnt… – motyogta.
–
Jobb, ha visszamegyünk. – Mikasa a szemöldökét ráncolta, a távolodó, lóhátas
felderítőket bámulta. – Shadis kiképző nem lesz boldog, amiért ennyire
megvárakoztattuk.
–
Igazad van – mondta Armin is. – Eren karját pedig még be kell kötöznünk,
mielőtt jelentést teszünk neki.
Furcsa
volt, hogy Mikasa nem ugrálta körül. Valahányszor megsérült, mindig ő termett
elsőként az oldala mellett, és olyan tömény fájdalommal nézett rá, mintha ő
maga sérült volna meg, nem pedig Eren. Most nem történt. Eren és Armin
megindultak, Armin aggódva, Eren vérző karját figyelve, míg Eren zavarodottan,
hevesen dobogó szívvel. Mikasa hátramaradt, sokáig figyelte a felderítőket.
Egészen addig nézett utánuk, míg ki nem vágtattak a felemelkedő kapun, s a
Helyőrség tagjai gyorsan vissza nem engedték a kaput, újra bezárva az
emberiséget a szégyenteljes ketrecbe, a menedékbe, ami megvédte őket az emberevő
óriásoktól.
–
Beléd meg mi ütött? – támadt neki Armin, mikor már mellettük sétált. – Azt
hittem, kész felhajtást csinálsz, amiért Eren ezt művelte magával – bökött a
fiú karja felé. Mikasa arca erre megrándult, lehajtotta a fejét.
–
Túl fogja élni – mondta halkan. – Bekötözzük.
–
Igen… Bekötözzük. Mikasa, minden rendben?
–
Persze… Eren, veled… ugye veled is minden rendben? – pillantott a fiúra.
Arminnak nem igazán akadt társasága, amíg vissza nem tértek a 104. kiképző
egységhez. Sem Mikasa, sem Eren nem voltak beszédes kedvükben.
–
Beléjük meg mi ütött? – fintorgott Jean. Sasha éppen a raktárból csent élelmet
habzsolta magából, mint akinek az élete múlt rajta, de még így is
kötelességének érezte, hogy kommentálja a látottakat.
–
Úgy néznek ki, mint akik napokig nem fognak kapni vacsorát.
–
Úgy te nézel ki, torkos – mordult rá Jean. – Az meg honnan van? Megint
elloptad?
–
Kölcsönvettem – helyesbített a lány. – Az nem ugyanaz.
–
Rózsára! – Jean a szemét forgatta. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted, nem
normális.
–
Kérsz? Neked adom a felét. – És letörte az egynegyedét.
Jean
döbbenten pislogott.
–
Ez neked a fele? – mire Sasha még egy pici darabot tört belőle.
–
Telhetetlen – nyomta a kezébe fintorral az arcán, de még így sem elérte a felét
a mennyiség, amit Jean a markában tartott.
Eren
halványan elmosolyodott.
–
Remélem… – mondta halkan, miközben megérintette az alkarját –, a következő
expedíció előtt is arra akad dolgunk. Szeretném őket újból látni. Szeretném
látni… ahogy kivonulnak – tette hozzá sután, mikor Armin rávillantotta a
tekintetét.
–
A felderítők ekkora hatást tettek rád? – horkantotta Jean. – Te sem vagy
normális.
–
Nem a felderítők – mondta erre Mikasa csendesen –, hanem ő, igaz?
Erenre
meredt, a szeméből végtelen szomorúság áradt.
Eren
nyelt egyet, a fejét rázta.
–
Nahát! – kiáltotta. – Nézzétek, Connie mit szerencsétlenkedik éppen! – És azzal
sikeresen elterelte a beszélgetést egy teljesen más irányba. Égett az arcán a
bőre, most már szelídült egy kicsit a viszketés mértéke.
Itt vagyok – írta vissza, mikor már valamennyi hálótársa elaludt.
Egészen addig nem akarta megtenni, amíg az óriások éltek és lélegeztek, valami
azonban elpattant benne, mikor első ízben látta öt év után kivonulni a
Felderítő Egység tagjait a kapun. Valami arra késztette, hogy igenis pennát
ragadjon, igenis adjon valamiféle életjelet. Rettegett a csalódástól, rettegett
attól, hogy az óriások árnyékában kell boldognak lennie, és vágyott a
szabadságra, a szabadságra és a lélektársa egy óriások nélküli világban, a
késztetés azonban minden negatív érzelemnél erősebbnek bizonyult.
Itt vagyok – írta, és a betűk felizzottak a karján, eltűntek, hogy
megjelenjenek valaki másén. Annak a személynek a karján, akit neki teremtettek,
aki már korábban is próbálta vele felvenni a kapcsolatot. Aki azt hihette róla,
hogy meghalt, mikor Shiganshina elesett.
Vajon milyen arcot vághat most? – tűnődött el. Nagyon
dühös, amiért öt teljes éven át tévhitben tartottam?
Nagyon
dühös lehetett.
Eren
alig aludt valamit. Másnap kialvatlanul ébredt, beledőlt a reggelijébe is,
olyan álmosnak érezte magát, és több egység is rajta röhögött. A leghangosabb
persze Jean volt, meg sem próbálta leplezni, mennyire viccesnek találta.
Nem
kapott üzenetet.
–
Ma van a szülinapod – ugrott a nyakába ujjongva Sasha. Az öröm inkább annak
szólt, hogy megkaphatta a maradék reggelijét. (Az sem zavarta, hogy kicsit
hajas lett.) – Most csiripelték a madarak! – tette hozzá, miután a szájába
tömte az első falatot. Mohón rágott, szétröpködtek a félig megrágott falatkák,
de ő utánuk kapott, és azokat is megette. Eren és még néhányan, akik szemtanúi
lehettek a jelenetnek, elhűlve figyelték.
–
Tizenöt lettem – mondta a lánynak –, de úgy érzem, mintha a harmincat tölteném.
–
Mert túl sokat idegeskedsz – jegyezte meg erre Mikasa. – Nézd, milyen ráncod
lett itt – nyomta a mutatóujját a homlokára. – Ha így folytatod…
–
A végén még úgy fogsz kinézni, mint Shadis – vihogta el magát Sasha.
Eren
arcából kiszaladt a vér.
– Blouse.
Sasha
végül majdnem megfulladt, úgy megijedt, mikor a kiképzőjük váratlanul megjelent
mögötte.
–
H-három kör futás? – kérdezte reménykedve. – Ugye, elég csak három?
Shadis
rábámult, a csendet vágni lehetett a levegőben. Eren bőre ekkor kezdett
bizseregni. Óvatosan lepislogott az alkarjára, és amikor meglátta rajta a
betűket, nem akart hinni a szemének. Amikor már végleg letett róla, hogy a
lélektársa valaha is válaszolni fog, amikor elfogadta, hogy a szülinapja is
csak egy újabb nap lesz, a lélektársa megelégelte az ellene indított
bosszúhadjáratot. A büntetés véget ért, kiérdemelte a választ.
A
betűk szépek voltak, formásak és gyönyörűek.
Eren
remegve szorította a kezét.
Örülök, hogy életben vagy.
Csak
ennyit kapott válaszul, többet semmi mást, de ez az egy mondat… visszaadott
számára valamit, amit a kiképzés során kezdett már elveszíteni: a reményt, hogy
valaha is találkozhatnak, a reményt egy jobb világra, amiben nem léteznek
óriások.
–
Ki fogod irtani az óriásokat, amíg egyetlen egy sem marad hátra, igaz? –
kérdezte tőle Reiner annak idején, miután felsegítette a földről. Eren
horzsolásokkal az arcán, remegő gyomorral állta a pillantását. Reiner
mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni.
Eren
lassan viszonozta a mosolyát.
Igen – gondolta. És
akkor…
Akkor szabadok lehetünk.
Készült: 2019. 05. 25.
Megjegyzés: Legutóbb beígértem, hogy Levi és Eren találkozni
fognak. Végül is… nem hazudtam, csak nem mondtam, hogy hogyan és mikor. :D A
következő szöszben viszont már tényleg a trosti csatát követően láthatjuk őket
viszont. Nincs több félrevezetés.
Következik: Azután
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése