2019. július 27., szombat

Levi x Eren – A válasz [soulmate AU; novella; manga spoiler (?)]


A válasz

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Levi/Eren
Tartalom: Eren végre válaszol a lélektársának.
Megjegyzés:
1.) 850. március 29-én és 30-án játszódik. Eren tizenöt éves.
2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –, A példakép, a Bizonytalan évek valamint az Üzenetek, amikre nincs válasz után olvasandó.


A kadétévek alatt pillantotta meg először. A Felderítő Egység a trosti kapuhoz nyomult, ujjongó vagy éppen felháborodott emberek gyűltek össze, kiáltottak utánuk, Eren pedig ott állt a tömegben. A nyakát nyújtotta, valahányszor felhangzott Erwin parancsnok neve, lábujjhegyre emelkedett, mikor Levi hadnagyét emlegették. Ők voltak a Felderítő Egység szimbólumai a Szabadság Szárnyain túl; a zseniális tizenharmadik parancsnok, akinek irányítása alatt csökkent a halálozás száma, valamint Levi hadnagy, akit az emberiség legerősebb katonájaként kezdtek emlegetni.

– Látod, Mikasa? – rángatta meg a lány karját. – Látod, Mikasa? Ők azok!

– Ah. – Armin átverekedte magát a tömegen. – Kiket kell nézni?

– A Felderítő Egységet – felelte Mikasa unottan. – Erwin parancsnokot meg a törpét.

– Levi hadnagy! – pirított rá azonnal Eren. – Ne nevezd törpének! Ő az emberiség legerősebb… – Tágra nyílt a szeme, amikor Mikasa legyintett egyet. Alkarján makulátlannak látszott a bőre, a másikat gyerekkorától fogva kötözte. Egyszer megmutatta Erennek, mit rejtett el a világ elől a kötés: egy furcsa szimbólumot, ami anyáról vagy apáról öröklődött a gyermekre, hogy egy nap az is továbbadja a sajátjainak. Ez volt Mikasa öröksége, az utolsó emléke, ami a halott anyjára emlékeztette.

A másik karján pedig nincsenek ott a betűk – gondolta. Keserűség szorította össze a torkát, a saját karja vadul viszketett, ahogy nyújtózott, hogy jobban lásson. Mikasa lélektársa vagyok, de ő nem az én lélektársam.

A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek; lélektársnak nevezték a köztük levő különös kapcsolatot, a bőrökön keresztül kommunikálhattak egymással. A betűk felizzottak, majd elhalványodtak. Voltak, akiknek nem adatott meg, hogy lélektársuk lehessen. Vagy nem volt, vagy nem született meg, vagy meghalt. Voltak olyanok, akik bizonytalanságban élték az életüket. A lélektársuk nem válaszolt nekik… Vagy nem tudott válaszolni, ahogyan az Eren esetében is történt.

Eren megkapta az összes üzenetet, ami Mikasától érkezett, mivel a lány lélektársaként született a világra, azonban bármilyen erősen is nyomta a pennát a bőrének, bármilyen mélyen próbálta belevésni a betűket, azok nem izzottak fel, nem tűntek el nyomtalanul, hogy aztán megjelenjenek Mikasa bőrén. Képtelen volt rá válaszolni, mert ő valaki másnak volt a lélektársa. Vagy az övé valaki más volt, és az a valakire is más személyében talált rá a boldogság.

Emiatt mindig aggódott.

A lélektársa 845-ben kereste őt. Sosem válaszolt vissza neki.

Ha legyőzöm az óriásokat, megpróbálom – fogadkozott, valójában viszont félt a csalódástól is. Félt attól, hogy ismét pórul jár, mint Mikasával, és valójában tényleg arra lesz kárhoztatva, hogy boldogtalanul éljen. Persze ez is egy nevetséges elképzelés volt, tudta jól; maga az apja mesélte el neki, hogy az anyjának ő volt a lélektársa, neki viszont valaki más. És mégis boldogak voltak.

A lélektársság egy különleges kapcsolat – ismerte el –, de nem ez befolyásolja, hogy szerelembe essünk-e a másikkal vagy sem. Magunk választjuk a társunkat, magunk döntjük el, hogy szeretnénk-e a lélektársunk oldalán szerető férjként vagy feleségként megöregednünk. Nem kell a legnagyobb szerelmük lennünk, elég, ha csak a legjobb barátjuk vagyunk. A társuk, szövetségesük, támogatójuk – idézte vissza magában Armin szavait. Ő mindig is bölcsen tudta megítélni a dolgokat. A saját lélektársáról nem szeretett beszélni, Eren pedig egyszer sem faggatta. Mintha hármójuk között egy néma megállapodás köttetett volna: egyetlen árva szóval sem említették a lélektársságot. Sosem hozakodtak elő ilyen kérdéssel, talán pont Mikasa sajnálatos esete miatt, aki egyre szótlanabbá és szótlanabbá vált az évek során, ahogy ráeszmélt, a lélektársa sosem fog rá válaszolni.

– Eren, minden rendben? – szólította meg a lány aggodalmasan. – Elhallgattál.

Nem volt minden rendben; a szíve majd’ kiszakadt a mellkasából.

– A Felderítő Egység! – suttogta áhítatosan, és meglepve vette észre, hogy Armin is kipirult az izgatottságtól. – Kivonulnak, egy újabb expedíció! Láthatják a falakon túli világot! Szabadok lehetnek… Mert a szabadság az, ami a falakon túl vár ránk – magyarázta barátjának. Mikasa csupán a szemét lehunyva sóhajtott egyet.

– Mennünk kellene – jelentette ki végül. – Nem érünk rá bámészkodni.

A lovak pont előttük vonultak el; Levi hadnagy, az emberiség legerősebbje aprónak és törékenynek látszott a nyeregben. Egy szemüveges alakkal beszélgetett, vagy legalábbis az duruzsolt valamit a fülébe, ami nagyon nem tetszhetett neki, mert ingerülten fordította el a fejét.

Akkor történt.

Összeakadt a tekintetük.

Vagy legalábbis Eren szerette volna azt képzelni, hogy összeakadt. Hogy Levi hadnagy figyelmét igenis ő csenevész alakja keltette fel, nem pedig mondjuk a közéjük furakodó, szemrevaló hölgy a kihívó ruhájában. Az emberiség ünnepelt hősét nem érdekelhették az olyasfajta hölgyek, akiket csak udvariasságból szólítottak hölgyeknek.

A bőre annyira viszketett már, hogy majdhogynem véresre kaparta. Észre sem vette.

Állt, és némán bámulta a férfit.

Állt, és nézte, ahogy elvonul a fekete csődörén.

A kapu lassan felemelkedett, hangosabban kalapált a szíve.

– Ez az érzés… – suttogta, miközben az ingébe markolt. – Ez az érzés olyan volt, mintha…

– Milyen érzés? – Armin aggódva fogta meg a karját, kicsivel fentebb, mint ahol viszketett. – Eren, szétkapartad a karodat! – zihált fel döbbenten. – Hagyd abba, nézd, mennyire kipirosodott már a bőröd, szinte vérzik!

– Tényleg? Fel sem tűnt… – motyogta.

– Jobb, ha visszamegyünk. – Mikasa a szemöldökét ráncolta, a távolodó, lóhátas felderítőket bámulta. – Shadis kiképző nem lesz boldog, amiért ennyire megvárakoztattuk.

– Igazad van – mondta Armin is. – Eren karját pedig még be kell kötöznünk, mielőtt jelentést teszünk neki.

Furcsa volt, hogy Mikasa nem ugrálta körül. Valahányszor megsérült, mindig ő termett elsőként az oldala mellett, és olyan tömény fájdalommal nézett rá, mintha ő maga sérült volna meg, nem pedig Eren. Most nem történt. Eren és Armin megindultak, Armin aggódva, Eren vérző karját figyelve, míg Eren zavarodottan, hevesen dobogó szívvel. Mikasa hátramaradt, sokáig figyelte a felderítőket. Egészen addig nézett utánuk, míg ki nem vágtattak a felemelkedő kapun, s a Helyőrség tagjai gyorsan vissza nem engedték a kaput, újra bezárva az emberiséget a szégyenteljes ketrecbe, a menedékbe, ami megvédte őket az emberevő óriásoktól.

– Beléd meg mi ütött? – támadt neki Armin, mikor már mellettük sétált. – Azt hittem, kész felhajtást csinálsz, amiért Eren ezt művelte magával – bökött a fiú karja felé. Mikasa arca erre megrándult, lehajtotta a fejét.

– Túl fogja élni – mondta halkan. – Bekötözzük.

– Igen… Bekötözzük. Mikasa, minden rendben?

– Persze… Eren, veled… ugye veled is minden rendben? – pillantott a fiúra. Arminnak nem igazán akadt társasága, amíg vissza nem tértek a 104. kiképző egységhez. Sem Mikasa, sem Eren nem voltak beszédes kedvükben.

– Beléjük meg mi ütött? – fintorgott Jean. Sasha éppen a raktárból csent élelmet habzsolta magából, mint akinek az élete múlt rajta, de még így is kötelességének érezte, hogy kommentálja a látottakat.

– Úgy néznek ki, mint akik napokig nem fognak kapni vacsorát.

– Úgy te nézel ki, torkos – mordult rá Jean. – Az meg honnan van? Megint elloptad?

– Kölcsönvettem – helyesbített a lány. – Az nem ugyanaz.

– Rózsára! – Jean a szemét forgatta. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted, nem normális.

– Kérsz? Neked adom a felét. – És letörte az egynegyedét.

Jean döbbenten pislogott.

– Ez neked a fele? – mire Sasha még egy pici darabot tört belőle.

– Telhetetlen – nyomta a kezébe fintorral az arcán, de még így sem elérte a felét a mennyiség, amit Jean a markában tartott.

Eren halványan elmosolyodott.

– Remélem… – mondta halkan, miközben megérintette az alkarját –, a következő expedíció előtt is arra akad dolgunk. Szeretném őket újból látni. Szeretném látni… ahogy kivonulnak – tette hozzá sután, mikor Armin rávillantotta a tekintetét.

– A felderítők ekkora hatást tettek rád? – horkantotta Jean. – Te sem vagy normális.

– Nem a felderítők – mondta erre Mikasa csendesen –, hanem ő, igaz?

Erenre meredt, a szeméből végtelen szomorúság áradt.

Eren nyelt egyet, a fejét rázta.

– Nahát! – kiáltotta. – Nézzétek, Connie mit szerencsétlenkedik éppen! – És azzal sikeresen elterelte a beszélgetést egy teljesen más irányba. Égett az arcán a bőre, most már szelídült egy kicsit a viszketés mértéke.

Itt vagyok – írta vissza, mikor már valamennyi hálótársa elaludt. Egészen addig nem akarta megtenni, amíg az óriások éltek és lélegeztek, valami azonban elpattant benne, mikor első ízben látta öt év után kivonulni a Felderítő Egység tagjait a kapun. Valami arra késztette, hogy igenis pennát ragadjon, igenis adjon valamiféle életjelet. Rettegett a csalódástól, rettegett attól, hogy az óriások árnyékában kell boldognak lennie, és vágyott a szabadságra, a szabadságra és a lélektársa egy óriások nélküli világban, a késztetés azonban minden negatív érzelemnél erősebbnek bizonyult.

Itt vagyok – írta, és a betűk felizzottak a karján, eltűntek, hogy megjelenjenek valaki másén. Annak a személynek a karján, akit neki teremtettek, aki már korábban is próbálta vele felvenni a kapcsolatot. Aki azt hihette róla, hogy meghalt, mikor Shiganshina elesett.

Vajon milyen arcot vághat most? – tűnődött el. Nagyon dühös, amiért öt teljes éven át tévhitben tartottam?

Nagyon dühös lehetett.

Eren alig aludt valamit. Másnap kialvatlanul ébredt, beledőlt a reggelijébe is, olyan álmosnak érezte magát, és több egység is rajta röhögött. A leghangosabb persze Jean volt, meg sem próbálta leplezni, mennyire viccesnek találta.

Nem kapott üzenetet.

– Ma van a szülinapod – ugrott a nyakába ujjongva Sasha. Az öröm inkább annak szólt, hogy megkaphatta a maradék reggelijét. (Az sem zavarta, hogy kicsit hajas lett.) – Most csiripelték a madarak! – tette hozzá, miután a szájába tömte az első falatot. Mohón rágott, szétröpködtek a félig megrágott falatkák, de ő utánuk kapott, és azokat is megette. Eren és még néhányan, akik szemtanúi lehettek a jelenetnek, elhűlve figyelték.

– Tizenöt lettem – mondta a lánynak –, de úgy érzem, mintha a harmincat tölteném.

– Mert túl sokat idegeskedsz – jegyezte meg erre Mikasa. – Nézd, milyen ráncod lett itt – nyomta a mutatóujját a homlokára. – Ha így folytatod…

– A végén még úgy fogsz kinézni, mint Shadis – vihogta el magát Sasha.

Eren arcából kiszaladt a vér.

– Blouse.

Sasha végül majdnem megfulladt, úgy megijedt, mikor a kiképzőjük váratlanul megjelent mögötte.

– H-három kör futás? – kérdezte reménykedve. – Ugye, elég csak három?

Shadis rábámult, a csendet vágni lehetett a levegőben. Eren bőre ekkor kezdett bizseregni. Óvatosan lepislogott az alkarjára, és amikor meglátta rajta a betűket, nem akart hinni a szemének. Amikor már végleg letett róla, hogy a lélektársa valaha is válaszolni fog, amikor elfogadta, hogy a szülinapja is csak egy újabb nap lesz, a lélektársa megelégelte az ellene indított bosszúhadjáratot. A büntetés véget ért, kiérdemelte a választ.

A betűk szépek voltak, formásak és gyönyörűek.

Eren remegve szorította a kezét.

Örülök, hogy életben vagy.

Csak ennyit kapott válaszul, többet semmi mást, de ez az egy mondat… visszaadott számára valamit, amit a kiképzés során kezdett már elveszíteni: a reményt, hogy valaha is találkozhatnak, a reményt egy jobb világra, amiben nem léteznek óriások.

– Ki fogod irtani az óriásokat, amíg egyetlen egy sem marad hátra, igaz? – kérdezte tőle Reiner annak idején, miután felsegítette a földről. Eren horzsolásokkal az arcán, remegő gyomorral állta a pillantását. Reiner mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni.

Eren lassan viszonozta a mosolyát.

Igen – gondolta. És akkor…

Akkor szabadok lehetünk.


Készült: 2019. 05. 25.
Megjegyzés: Legutóbb beígértem, hogy Levi és Eren találkozni fognak. Végül is… nem hazudtam, csak nem mondtam, hogy hogyan és mikor. :D A következő szöszben viszont már tényleg a trosti csatát követően láthatjuk őket viszont. Nincs több félrevezetés.
Következik: Azután

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése