Szóval.
Itt
vagyok, élek, jól vagyok. Borzasztó hónapokat tudok magam mögött, de most már
történik valami, és az állapotom mostanra már TÉNYLEG jobb.
És
akkor térjünk vissza a frissítésekhez, legyen egy kis élet már az oldalon.
A Falakon Túli Fiú
(Eren x Armin)
7. felvonás
„amelyben
Eren meghoz egy döntést, és elindít vele egy lavinát”
A
napok egybefolytak. Hosszú heteket tudott a háta mögött, egy szemernyit sem
csodálkozott, hogy egy idő után elvesztette az időérzékét. Visszakapta az
emlékeit, mégis idegenként járta a város utcáit felügyelet mellett. Paradis
bizalmat szavazott neki – legalábbis látszólag!
–, azonban minden alkalommal vele tartott valaki a Felderítő Egységből, hogy
rajta tartsa a szemét. Legtöbbször természetesen Mikasa vállalkozott erre a
feladatra. Eren pontosan tudta, miért nem tiltakozott senki sem, amikor
felvetette az ötletet, hogy elkíséri – a lány Ackerman volt, egy veszélyes, több száz katona erejével bíró szörnyeteg, akit semmi és senki sem
tudott visszatartani, ha el akart valamit érni.
A második barátom gyerekkoromból – emlékeztette magát minden alkalommal. Valamiért a
gondolat megkeseredett egy kicsit. Hamis emlékekkel nőtt fel, hamis barátokat
képzelt magának. Zeke… a bátyja eljött érte, és magával vitte.
Új, boldog emlékeket adott neki, testvéri szeretetet, nagyszülőket és csodás
barátokat Galliard valamint Pieck személyében, ám valójában… minden csak egy
hazugság lett volna? Vajon ezek az állítólagos barátok hogyan reagáltak az
árulásukra? Mert Zeke-kel most azt követtek el. Vajon ha újra viszontlátja
Galliardot és Piecket, barátai egyáltalán végig fogják hallgatni, vagy
gondolkodás nélkül csapást mérnek a nyakszirtjére, és megkísérlik elragadni a
Támadó Óriást?
Megrázta
a fejét, hogy felocsúdjon. Annyi minden történt egyszerre – annyi ideje sem
maradt, hogy az egyiket megeméssze, már jött is a következő. Minden egyes nap
hasogató fejfájásra ébredt. Nem emlékezett rá, mit álmodott, de azt tudta, hogy
valami nagyon hosszút, talán éppen soha véget nem érőt. Az összes alkalommal
könnyek csorogtak le az arcán, és úgy érezte magát, mintha nem találta volna a
helyét a világban. Mintha nem illett volna bele. Ezen a tényen az sem segített,
hogy Mikasa és Armin minden nap többször is meglátogatták. Az sem, hogy
megpróbálták összeismertetni a barátaikkal, akikkel a kiképzés során
ismerkedtek össze.
Eren
sosem tudott barátkozni. Hogy a csudába szerettette meg magát Pieckkel és
Galliarddal? Ha nyolcszáznegyvenötben Marley nem küldött volna négy harcost
Paradis szigetére, talán nehezebb lett volna. Pieck, Galliard és Zeke úgymond
„hátramaradtak” – ha Eren eltekintett attól a ténytől, hogy Zeke kimentette őt,
mikor Bertolt áttörte a Mária falat –; így viszonylag könnyű volt
összebarátkozni. Zeke volt a legidősebb, ő nyújtott támaszt Piecknek és
Galliardnak, és neki köszönhetően a két fiatal elfogadta Erent.
– Nem kell félned – emlékezett vissza a bátyja gyengéd hangjára. – Szeretni fognak. – Az ujjak hosszasan
időztek Eren arcán, lágyan simogatták. – Biztos
vagyok benne, hogy be tudsz közéjük illeszkedni… hiszen… az én kisöcsém vagy. –
És mikor Eren rámosolygott, viszonozta a mosolyát.
Zeke
nélkül… aligha sikerült volna.
Neki… Tényleg neki köszönhetek
mindent… – hunyta le a szemét. Nélküle képtelen lettem volna bármire is…
Pieck… Galliard… Vajon mit csinálhattok most? – Fájtak az emlékek, fájt,
ahogy kavargott a múlt és a jelen, ahogy egyszerre vegyes érzelmek dúltak
benne. Hova is tartozott valójában? Ezzel tényleg elvágta magát Liberio
körzettől? Vajon mi lett a nagyszüleikkel? Vajon Pieck és Galliard
megbocsátanak neki valaha is?
A
lány csuklya mögé rejtőzött, az újságot bújta. A pillantása hideg volt, a haja
sötét és hullámos. Eren szíve kihagyott egy dobbanást. Nem… Ő nem lehet…
A
lovas kocsi döccent egyet, megdobta egy kicsit a testét. Mielőtt jobban
megnézhette volna magának, a lány az újsággal eltűnt, mintha soha nem is ült
volna ott, és figyelte volna a szigetieket.
Eren
mélyen az alsó ajkába vájta a fogát.
Tévedtem volna? – A kocsi ismét nagyot nyekkent, ahogy a kereke az egyik
gödörbe mélyedt, hirtelen pedig azon kapta magát, hogy a nyakát tekerve próbált
hátrasandítani az ablakon, hátha ismét megpillantja a lányt. Ennyit Armin valóban érdekfeszítő olvasmányáról, amit
az útra adott kölcsön, hogy ne unatkozzon, amíg Mitrasba érnek. Ennyit bármiről is. Csak a szeme káprázott? Tényleg csak a szeme káprázott? Az a
lány… az újsággal… nem lehetett Pieck,
ugye?
Mikasa,
akivel egy lovas kocsiban utazott, természetesen azonnal felfigyelt az ügyködésére. Összeráncolta a homlokát, figyelmeztető
pillantást vetett rá.
–
A végén még megfájdul a nyakad – húzta vissza egy határozott mozdulattal. – Túl
merev vagy, Eren. – A fejét ingatta, elnyomott egy mosolyt. Az orra hegyéig
emelte föl a sálját, abba mosolygott bele. (Vagy valamiféle mosollyal
próbálkozhatott.)
–
M-merev? – Eren megdörzsölte a
nyakát, lazított a könyv fogásán. – Csak azt hittem, láttam valami érdekeset… – motyogta. – De ezek szerint
tévedtem. Még minden olyan új nekem –
tette hozzá sietősen. Remélte, hogy Mikasa nem látott át rajta, hogy csak
kimagyarázni próbálta. Túl jó szeme volt neki is.
Ha
nem is sikerült teljesen átvernie, Mikasa nem mutatta ki, sőt éppen
ellenkezőleg cselekedett: bólintott egyet.
–
Persze – mormogta a sáljába. – Még hozzá kell szoknod.
Hozzászokni,
mi?
Aha, persze.
–
De igyekszem! Tényleg!
–
Csak nyugodtan, Eren. – Mikasa rávillantotta sötét, komolyan fénylő tekintetét.
– Van időnk – mondta lágyan, mire Eren beharapta az ajkát. Nem – gondolta –, tévedsz.
Pont, hogy nincs időnk. Ha így folytatjuk… Semmire sem megyünk. Nehéz volt
ellenséges földként tekinteni arra a helyre, ahol gyakorlatilag felnőtt,
márpedig a szigeti eldiaiak hatalmas ellenszenvet táplálták Marley valamint az
internáló tábor lakói iránt. Az Eldiai Birodalom újjákovácsolását nem az ott
élők felszabadításában, hanem saját maguk győzelmében látták: a falak
lerombolását kívánták, saját birodalmuk megerősítését, Marley teljes mértékű
leigázását. Titkon talán abban is reménykedtek, hogy valamiféle szérummal hasonló
sorsra kárhoztathatják az emberségükre oly’ büszke marleyi katonákat. Persze,
ez nem történhetett meg.
Az
óriástudomány kutatói hosszú ideje tanulmányozták a különböző szérumokat, ám
mindezidáig nem sikerült átütő sikert elérniük: a marleyi emberek képtelenek
voltak rá, hogy óriássá változzanak, egyedül az eldiaiak rendelkeztek ezzel a
képességgel – ahogyan ők számos egyéb tulajdonságukkal is kitűntek. És akkor
Eren még csak nem is gondolt az Ackerman klánra, a tudomány csodájára. A mesterséges
emberekről, akiknek a vérükbe kódolták a feladataikat. Tulajdonképpen ők voltak a világ rabszolgái, nem is
azok, akiket Marley vagy éppen Eldia – mikor melyik került hatalomra – nyomott
el.
Ackerman klán…
Eren
lopva a lányra sandított. Mikasában duzzadt az erő, nem lehetett legyőzni. Az
emberiség fölé emelkedő legendás hős katonának látszott, a legerősebbek közé
tartozónak. Eren elgondolkodott rajta, vajon melyik Ackerman is az, amelyik a legerősebb, és milyen is lehet az a
támadás, amiben egymás oldalán, együttes erővel harcolnak. Meg tudta érteni
Zeke-et, hogy Shiganshina csatáját követően miért mondta azt, amit; őt is hideg
rázta a gondolatra, sosem akarta egyetlen Ackermant sem az ellenségeként
megtapasztalni.
De
míg a szigetiek így vélekedtek a marleyi és eldiai emberekről, addig Eren
egészen más véleményt mondhatott magáénak. Azok a vegyes érzelmek… Igen. Ő mindkét oldalról láthatta a
történteket – amit Shiganshinában nyolcszáznegyvenötben megtapasztaltak, most
Liberio élte át, csupán kilenc évvel később. A két oldal mit sem különbözött
egymástól, egyforma volt. Az ott élő
emberek… legyen szó a falakon belüli ördögről, vagy az óceán túloldalán lakó
démonokról, egyformák voltak. Eren
ezt mindenkinél jobban látta, és egyszerűen nem tudta, hogyan értesse meg a
világgal.
Elég nehéz, ha az embert kiláncolják
– fintorgott, miközben
lepillantott a csuklójára. Még mindig ki volt sebesedve a szoros láncoktól; a
bőr élénken vöröslött, egy-egy seb felszakadt egy óvatlan mozdulatnak
köszönhetően. Nem gyógyította meg magát, pedig az óriáserejével képes lett
volna rá. Inkább úgy döntött, megmutatja a Felderítő Egységnek, hogy teljesen
behódolt nekik.
Ez a legbiztonságosabb, amit tehetek
– gondolta. Csak így nyerhetem el a TELJES bizalmukat.
Ha
teljesen megbíztak volna benne, nem
láncolták volna ki éjjelente. Nem állítottak volna őröket a cellája ajtaja elé,
engedték volna, hogy egyedül mászkáljon. A bizalmat úgy szavazták meg neki,
hogy legalább felügyelettel oda
mehetett, ahová úgymond menni szeretett volna. Mintha annyira ismerte volna a
falakon belüli körzeteket… Utoljára tízévesen
utazott erre-arra, mégpedig az apjával…
Eren
elvicsorodott.
A
legrosszabb az egészben az volt, hogy mit sem tudott Zeke-ről. Hetek óta nem
találkoztak, és amikor finoman puhatolózni próbált Arminnál, a fiú furcsamód
zavarba jött. Végül nagy nehezen kiszedte belőle, hogy egy biztonságos helyre
vitték, ott őrizték. Ennél többet ő sem tudott. De… ki más is őrizhette volna?
Levi hadnagyot azóta elnyelte a föld.
Eren
mindössze ennyi információra tett
szert. Zeke-nek volt egy terve Eldia megmentésére, ám Eldia – jobban mondva
Paradis – köszönte szépen, nem kért belőle úgy, ahogyan ő akarta. Nem ugráltak
úgy, ahogy Zeke fütyült, hanem be akarták bizonyítani, Zeke-nek kell úgy
viselkednie, ahogyan ők akarják.
Hiszem, ha látom – gondolta erre Eren. Ha Zeke akar valamit, azt el fogja érni. Mindig is ilyen volt, nem
ismer lehetetlent. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, ahogy
visszaemlékezett a gyerekkorára. Igen, Zeke valóban
mindig is ilyen volt.
Ezt
persze azt is jelentette, hogy csak türelmesnek kell lennie, a láncok pedig előbb-utóbb
lehullnak róla. Csak várnia kell a megfelelő pillanatra, és Zeke keze elér a
föld alá – vagy éppenséggel az övé a
föld felé –, és minden… valahogy minden
a helyére kerül. Valamilyen értelemben már most
szabadok voltak, csak még szabadabbá
kellett válniuk ahhoz, hogy békében élhessenek a világban.
–
Itt is vagyunk. – Összerezzent, mikor megütötte a fülét Mikasa hangja. A kocsi utoljára
zökkent egyet, a lovak felnyerítettek – megálltak a királyi család rezidenciája
előtt. Frieda királynő hívatta őket, így Eren végre kimozdulhatott a földalatti
cellájából. Kiszálltak a kocsiból; fáradtan nyújtózott, teljesen elgémberedett.
– Ne felejtsd el, ő a falak királynője – emlékeztette Mikasa. Ezt
Armin alaposan a szájába rágta, mielőtt útjára engedte. Eren így aligha tudta volna
elfelejteni.
–
Udvarias leszek – ígérte, mire Mikasa elégedetten bólintott.
–
Menjünk – mondta, majd felcaplattak.
** * **
Frieda
Reiss, a falak királynője utolsó évében járt – még huszonnyolc sem múlt, mégis
egy csonttá soványodott, hófehérré őszülő öregasszony képét festette magáról, aki
botjára támaszkodva bicegett; remegő lába alig bírta megtartani a súlyát.
Arcára mély barázdákat nyomott Ymir Fritz tizenhárom éves átka, évről évre,
napról napra sorvadt el. Mostanra nyoma sem maradt már legendás szépségének. Ez
persze nem érte meglepetésként Erent. Amióta a szigetre érkezett, nem egy kósza
hírt elkapott már ezzel kapcsolatban. A felderítők az erő átörökítéséről
pusmogtak, aminek lassan eljött az ideje.
Vajon kinek adják? Hogy döntik el?
–
Hagyj magunkra, Ackerman. – Frieda
vizenyős pillantása Mikasára siklott. – Egyedül kívánok beszélni vele. – A
fejével Eren felé intett, és mikor a tanácsadói felhördültek, őket is egy
legyintéssel küldte ki a teremből. – Én magam vagyok a Koordinátor – jelentette
ki határozottan. – Bár megöregedtem, az erőm még így is a Támadó fölé magasodik – állapodott meg a tekintete Eren magas,
izmos alakján. Egy büszke királynő állt Erennel szemben. Egy büszke, látszólag
ereje teljében levő királynő. A látszatért… bármire hajlandó volt, így hát Eren
belement a játékba.
–
Eren Jaeger, örülök, hogy újra láthatlak. Mint mondtam, beszélnünk kell. – Volt valami
Frieda hangjában… és valami örvénylő
a szemében, amit látva Eren nagyot nyelt. Nem ereszkedett fél térdre, de
elgondolkodott rajta, hogy megtegye-e, annyira tekintélyt parancsolónak tűnt
Frieda. Kész szerencsének bizonyult, hogy végül nem tette meg.
A
szigetiek Mikasával bezárulva elhagyták a tanácstermet, Frieda királynő lába
pedig abban a minutumban felmondta a szolgálatot, hogy a súlyos ajtó
becsukódott mögöttük. Egyedül azért nem zuhant a kemény földre, és ütötte meg
magát, mert Eren villámgyorsan mozdult. Mielőtt bármelyikükben is
tudatosulhatott volna, hogy mi történt, Eren karja Frieda dereka köré fonódott;
megtartotta a meglepett és kimerült asszony testét. Csak azután eresztette el,
miután Friedának sikerült biztos támaszt találni, s botjára helyezve teste
súlyát, valahogy visszacsuklani a trónszékébe. Halkan pihegett; a szeme olyan
volt, akár egy túlvilági, üveges tekintet.
Eren
lenyelte addig jól leplezett idegességét. Emlékezett Armin szavaira.
Kérlek, legyél vele nagyon udvarias…
– így könyörgött neki a
fiú, mielőtt felkapaszkodott volna a lovas kocsira. Frieda… fontos a szívemnek. Ő…
Hogy
kije, mije volt, arra végül nem derült fény. Menniük kellett, Mikasa behúzta a
kocsiajtót.
Most,
hogy látta Frieda gyengeségét, Eren maga is elgyengült.
–
Királynő. – Nem kellettek Armin figyelmeztető szavai, a gyengédség a hangjába
saját magától költözött bele. Frieda
miatt. – Miért hívatott? – És még így is, a sok óvatosság ellenére is
fellobbant benne a kíváncsiság. Vajon miért szólította magához ennyire
váratlanul a királynő? Miért nem küldött valaki mást, hogy tolmácsolja a
kérdését? Miért ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzanak?
–
A múlt és a jövő miatt – felelte erre Frieda rekedten. – Tudtam, hogy el fogsz jönni, Eren.
–
Tudta? – Eren homlokráncolva pislogott. – H-hogy érti, asszonyom?
Frieda
elmosolyodott.
–
Te vagy az a fiú – lágyult el a hangja. – Te vagy az a fiú a tükörből.
–
Ön pedig… Ön pedig… – próbálkozott Eren.
–
A lány a tükörből – segítette ki Frieda. – Láttuk már egymást, Eren. Nem igaz?
–
Én… Minden annyira zavaros – motyogta. – Lehet, hogy… – Lehet, hogy láttam már valahol? A lány a tükörből… A lány a tükörből…
Mire gondolhat? Mire kéne… emlékeznem? Akárhogy is próbálkozott, egyszerűen
nem jutott eszébe. Elfeledett emlék lett volna, mint az összes többi? Valami a
szigeten töltött időből? Valami az óceán túloldaláról?
–
Nem baj, ha nem emlékszel. – Frieda maga elé intette; hosszú, csontos ujjai
gyengéden simultak Eren arcélére. A fiú lehunyta a szemét, megborzongott az
érintéstől. Bennakadt a levegője, és amikor kipattant a szeme, Frieda
mosolyával találta szembe magát. – Nem baj. – A hangja halk volt, éppolyan
gyengéd, mint az érintése. – Semmi sem baj, Eren. Sok mindenre nem is
emlékezhetsz… Sok minden, lehet, hogy még mindig zavaros azok után, hogy a
Háború Pörölye megbabrálta az elmédet. Az a fő, hogy most itt vagy. De az, hogy
láttalak, sok mindent jelent. – Egyenesen a szemébe nézett, a mosoly az ajkáról
nem tűnt el. Korábban még sosem látott magabiztosságot tanúsított, mikor ismét
megszólalt:
–
Te leszel a következő.
Eren
ajka elnyílt.
–
A-a k-következő? – ismételte akadozva. – Mit ért… ezalatt… királynőm? – tette
hozzá gyorsan. „Kérlek, legyél vele
nagyon udvarias…” Armin hangja élénkebben csengett a fülében. Szinte látta
maga előtt a fiú kérlelő tekintetét, érezte a csuklóján az érintését.
Frieda
felkuncogott, a tekintete örvénylett.
–
Az erőt királyvérű kezében kellene tartani – jelentette ki.
Megvonaglott az arca, küzdött valami – valaki – irányítása ellen. Eren
döbbenten ismert rá Karl Fritzre. A száznegyvenötödik falakon túli király, Karl
Fritz ideológiája, amiről Zeke annyit magyarázott… Hogy a szigetiek mindaddig
nem indíthatnak ellenük háborút, míg az Alapító Óriás királyvérű kezében van.
Amennyiben valaki elragadja a hatalmat Friedától… Valaki, aki nem
királyvérű, azt már nem köti az ideológia. Az szabadon porrá zúzhatja a
világot, ha úgy áll szándékában. A világot… ez a valaki tartja rettegésben.
Ennek a valaki létezésének a lehetősége.
–
F-f… Frieda… – hebegte, mire Frieda odavonta magához. Cserepes szája a
homlokára siklott, és ahogy aztán elhúzódott tőle, és egymáshoz érintette a
homlokukat, Eren aranysárga fény cikázását látta a testük körül. A benne mélyen
szunnyadó Támadó Óriás mintha feléledt volna, mintha valamit a tudtára akart
volna adni… Saját magát látta egy felvillanó emlékképben, amit Frieda
közvetített, ám alig hasonlított magára: ez az Eren más volt, erősebb és
megfejthetetlen tekintetű, a börtön rácsaiból kitörve megindult egy olyan úton,
amin nem követhették társai. Mindent azért tett, hogy a barátait megvédhesse.
Mikasáért. Arminért. Mindenkiért.
Hogy mindenkit felszabadíthasson.
–
Elfogadod tőlem? – kérdezte aztán Frieda. A szeme visszatért a megszokott
színhez, a megfáradt öregasszony Erenre mosolygott. Hálakönnyek csorogtak le ráncos
arcáról. – Elfogadod tőlem az erőt a győzelemhez?
–
Az erőt…
–
Az Alapító Óriás erejét – zümmögte Frieda. – Hogy… Ez… – mutatott a szemére –
ne történhessen meg még egyszer.
–
H-hogyan?
Frieda
megérintette a kezét, valamit a tenyerébe csúsztatott. Eren sokkoltan érezte
meg a penge hideg élét.
–
M-mi… – nyögte, és amikor ellépett tőle, alig bírta visszafojtani, hogy ne
ziháljon fel hangosan. – Ez egy… – Kés
volt. Frieda a saját tenyerét vizslatta, állítása szerint zsongott a feje, és
alig maradt ideje, mielőtt az első falakon belüli király ideológiája átveszi
fölötte az irányítást. Foggal-körömmel küzdött ellene, hogy egy kicsit is
megakadályozza. Levegő után kapkodott, parancsolóan nézett Erenre.
–
Tedd meg! – szólította fel. – Valamikor meg kell tenned, Eren. Ennek az erőnek…
a te kezedbe kell kerülnie. – A pillantása továbbsiklott, Eren egy apró
termetű, szőke hajú lányt fedezett fel a sarokban megbújva. Észre sem vette,
mikor érkezett. – Ő a húgom, Historia – mutatta be Frieda. – A következő
királynő.
Eren
felvonta a szemöldökét.
–
Pont ő? – kérdezte értetlenül.
Egy törvénytelen gyermek? – csengett ki a hangjából az igazi kérdés.
Frieda
egykedvűen bólintott.
–
Igen. Pont ő.
–
Miért?
–
Mert így kell történnie. – Nem magyarázkodott, kijelentett, szeméből sütött az
őszinteség. Eren az ajkát harapta, a szájában érezte a vér fémes ízét. Azon
tűnődött, mennyire egyszerű is lenne… amit Frieda ajánlott… elfogadni, aztán meglépni. Ha Pieck
tényleg eljött a szigetre – ha nem képzelődött –, akkor másoknak is jönniük
kellett. Az Alapító Óriás birtokában… többé nem kellene tartania a szigeti
ördögöktől. Nem Frieda védelmét élvezné, hanem a sajátját. A saját ereje adná a
magabiztosságot.
De ha megteszem – gondolta –, ráadásul
úgy, hogy nem beszélem meg a többiekkel… Sosem fognak nekem megbocsátani. Én
leszek Paradis ellensége, és akkor… hiába hoztam meg azt a döntést Liberióban.
Zeke is, meg én is… Mindent feleslegesen tettünk. Zeke… Ha így teszek,
elveszítem a bátyámat, Eldia igazi újjáépítőjét. Vajon… megérné? Felfalni
Friedát, gyáva módon megfutamodni, és…
–
Az erő a tiéd lesz – biztosította Frieda –, a korona pedig a húgomé. Ez nem is
kérdéses. Csupán egy lehetőséget ajánlok itt és most, amíg még tehetem.
–
Ha élek vele…
–
Mindenki fölé magasodsz. Mit mondasz, Eren? Hogy döntesz?
–
Most kell döntenem?
–
A nővérem már nem sokáig bírja, Eren – cincogta Historia. – Ha most nem fogadod
el az ajánlatát, lehet, hogy már túl késő lesz. Paradis… Biztos vagyok benne,
hogy még az én támogatásommal sem adná a te kezedbe az erőt. Jelenleg… éppen
annyira bíznak benned, mint a bátyádban, tehát sehogy. Örülj, hogy nem vittek el téged is egy erdőbe, mint
Zeke-et.
–
Engem a föld alá vittek, Historia – villantotta rá a tekintetét. –
Elszakítottak minket egymástól.
–
Logikus – bólintott a lány. – Nem akarják, hogy kapcsolatban legyetek.
–
Márpedig nem ők mondják meg, mikor láthatom a bátyámat és mikor nem! – csattant
fel. – Ha akarok találkozni Zeke-kel, akkor fogok is!
–
Ha átöröklöd az erőt – suttogta Frieda –, többé senki sem állíthat meg, Eren.
–
Most kell döntened – kontrázott rá
Historia. – Most vagy soha.
A
penge súlya lehúzta a kezét, az éle felkarcolta a bőrét.
Most
vagy soha.
Most
vagy soha.
Most?
Vagy
inkább soha?
„Bocsáss meg.”
„Ne félj többé.”
„Most már minden rendben lesz.”
„Most már velünk vagy.”
„Itt és most döntened kell.”
Már
megint itt és most.
Most
vagy soha.
Most
vagy soha.
Most?
Vagy
inkább soha?
A küldetés.
Van egy küldetésem.
SOHA.
Eren
félredobta a kést. Hangosan zihált, mintha maratont futott volna.
A
penge nagyot koppant a földön, messze csúszott tőlük.
– Eren! – Historia levegő után kapkodva kiáltott fel. – Mit tettél?
Tulajdonképpen
mit is tett?
Nem
tudta megmondani. A penge elég mélyen fúródott korábban a tenyerébe, hogy
nyomot hagyjon; ahogy szétnyitotta az ujjait, tisztán látszódott, ahogy
lecsorgott a vére. Mit is tett tulajdonképpen?
Kivágódott
az ajtó, Mikasa rémülten, az őrök tajtékozva rontottak be – újabb katonákat
hoztak magukkal. Fegyverek szegeződtek rá, a vércseppek elkenődtek a hideg
kövön. Eren furcsamód nem érzett félelmet, pedig a puskák kereszttüzében lehet,
hogy azt kellett volna. „Most már minden
rendben lesz…”, ezt dünnyögte kilenc év után először Arminnak, miután látszólag
sikerült „megnyugtatnia”. Azt hitte, felszabadult azzal, hogy kikerült Marley
irányítása alól. De Marley, Eldia és Paradis semmiben sem különbözött
egymástól, így az oly” vágyott szabadság is sokat váratott magára. Amíg be nem
fejezi a küldetést, addig nem lehet szabad, ezt az egyet mindennél jobban
megértette.
–
Ne közelítsenek! – pördült a katonák felé. – Egyikük se! Vagy átváltozom, és
halálra zúzom magukat, mielőtt kettőt pislognának! – A trónterem nem volt
alkalmas rá, hogy bármelyikük is átváltozzon, nem is értette, Frieda hogy
képzelte. Addig Historia kimenekült volna? Hogy tervezte ezt az egészet? Az
utolsó pillanatban… vajon Karl Fritz ideológiája miféle eszelős lépésre
késztette volna szerencsétlent?
–
Eren. – Mikasa megőrizte a hidegvérét. Ez csupán kevés katonának sikerült. – Ne
csinálj őrültséget. Ha átváltozol, elveszíted Paradis bizalmát.
–
Mintha valaha is közétek tartoztam volna!
–
De többé nem mehetsz vissza sem – ingatta a fejét. – Ha visszamész,
kiláncolnak, az erődet pedig átörökítik valakire, akiben megbíznak. Akiben nem „Grisha fiát”, „az áruló Csodafiú öccsét”
látják. Armin mindent elmondott. Találkoztatok, beszéltetek. Azt mondta… hihetetlenül erős lettél. Hogy te más vagy, mint a többiek. Hogy te… még
mindig…
–
Nem érdekel, mit mondott! – dörrent rá a lányra. – Nem érdekel, ha nem mehetek
vissza!
–
Akkor meg mit akarsz tenni? – mordult fel Historia. – Fejezd be a nyavalygást,
Jaeger, állj végre a talpadra és fogadd el a sorsodat!
–
Éppen azt teszem! – kiáltotta.
–
Azzal, hogy megölted magad? – Historia felhorkant. – Gratulálok, te még
Connie-nál is ostobább vagy. Igazi, öngyilkos idióta, ehhez kétség nem fér.
–
Historia – szólt Mikasa figyelmeztetőn.
–
Nem! – A lány felcsattant, dühösen szegezte rá villámló tekintetét. – Túl
kedvesek vagytok vele, Mikasa! Cirógatjátok, simogatjátok, mintha csak egy
nyivákoló kisbaba lenne! Bár, ha úgy vesszük, tényleg úgy viselkedik. – A
hangja színtiszta gúnytól csöpögött. – Át akarsz változni? – fordult vissza
Erenhez; rezzenéstelen arccal kérdezett. – Akkor mire vársz? Változz át, ölj
meg mindenkit – intett. – Ó, hogy azzal őt is megölnéd? – bökött Mikasa felé. –
Aj-aj. De hát téged nem érdekel Paradis, nem érdekel Marley sem, jól sejtem?
Akkor mi tart vissza? Tedd meg! Gyerünk, Eren, változz csak át és végezz
velünk! Ha ilyen emberek élnek ezen a világon… akkor én magam vagyok az
emberiség legnagyobb ellensége!
– kiabálta, majd zihálva hallgatott el. Teljesen kifulladt, nővére pedig
visszaroskadt a trónszékébe.
Eren
tekintete elsötétedett.
–
Meg is teszem – suttogta, és a szája felé emelte a kezét. A puska még azelőtt
dördült el, hogy átharaphatta volna a bőrét. A katonának, aki rászegezte
fegyverét, az arcára fagyott az elégedett mosoly. Fennakadt a szeme, és
megingott álltában. Tompa puffanás hallatszott, ahogy végül megadta magát a
fájdalomnak, és elterült a földön.
– Hupsz. – Az utolsóként érkező katona, aki Mikasához hasonlóan
szemrebbenés hallgatta végig Eren és Historia dühös veszekedését, leeresztette
a fegyverét; a hátán viselte a Szabadság
Szárnyait.
Eren
szeme tágra nyílt. A következő pillanatban újabb, egészen más egyenruhát viselő
katonák rontottak be, körbeállták Frieda királynő testőrségét, Mikasa keze
pedig a kardja felé moccant. Felsikoltott, mikor a golyó a karjába fúródott.
– Senki ne mozduljon – hangzott el a hűvös utasítás. Remegni kezdett a
lábuk alatt a föld, Eren pedig ellent mondva a parancsnak, hátrarántotta a
nyakát, hogy egyenesen a királynő szemébe bámulhasson. Az soványan, elgyötörten
gubbasztott a székében, arcára volt vésve a világ pokoli fájdalma.
–
Mi van alattunk?! Frieda, mi van alattunk?!
A
választ Mikasa adta meg, aki vérző csuklóját szorongatta.
–
Az alagsor.
Eren
elkáromkodta magát.
Abban
a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy megpróbál úgy átváltozni, hogy valahogy
senkiben se tegyen kárt, megrepedt a kő, s egy hatalmas test tört fel a
magasba. Aranysárga fény villant, a Nőstény izmos alakja jelent meg, puszta
testével fogta fel a szerteszét repülő törmelékeket, a királynőt védve.
– EREN!!! – Mikasa a nevét sikoltotta. A felszerelésnek
köszönhetően, amit magán viselt, gyorsan tudott mozdulni, de nem elég gyorsan,
hogy elérje Erent…
Egymás
felé nyújtották a karjukat, aztán… A katona, aki elsőnek lőtt, mozdult, a
csuklya a fején hátrabukott, a sötét tincsek meglebbentek. Kard feszült
kardnak, Pieck szeme hidegen fénylett.
A
Marcangoló Óriás nagyra tátotta a száját, Eren ereiben megfagyott a vér.
– Galliard… – suttogta megrendülten. Csak az erős állkapcsot
látta, a masszív, fehér fogakat, a halálos forróságot, ami odabent várt rá… –
Porco… Kérlek – nyüszítette. De mire
is kérte? Hogy gondoljon a barátságukra? Barátok voltak még egyáltalán? Azok
után, amiket Eren tett… Mit is várt tőle? Tulajdonképpen…
Ennyi volt.
– EREN!!! NE!!!
A
Marcangoló elnyelte – és éles volt a
fájdalom, pokoli kín, a vég biztos jele, és csontok roppanása, hús szakadása
hallatszott, Eren kínnal teli sikolya visszhangzott a trónteremben. Aztán nem
érzett többé forróságot sem, csak hideget… Hideg és sötétség vette körül, és
minden csak egy pillanatig tartott.
Csend lett.
Megjegyzés: Szóval… Nagyon ügyesen elveszett jó néhány írásom, és
pechemre, ez a történet pont köztük volt. Készült biztonsági mentés, de nyilván
nem a legfrissebb… Úgyhogy legalább egy napig teljes sokkban voltam, hogy
lehettem ekkora idióta. Aztán rájöttem, hogy igazából nem számít. Emlékszem a
történetre, emlékszem, mi az, amin utólag változtattam volna… Úgyhogy, íme, itt
van a folytatás, a történet ugyanoda fog kilyukadni, ahová az eredeti változata,
de teljesen máshogyan jutunk el oda.
Hogy
miben különbözik a két változat? A 7. felvonásban eredetileg nagyon pörögtek
volna az események – Eren és Frieda királynő beszélgetése lezajlott volna, majd
amikor Eren visszafelé tart, hirtelen felbukkant volna Marley, Pieck pedig kis
híján megölte volna Erent. A felvonás végén Eren, akit természetesen
megmentettek volna, Arminnal együtt eljutott volna az óceánhoz. Elcsattant
volna egy csókocska is minden bizonnyal.
Na
de mivel újraírtam a 7. felvonást, jóval hosszabb is lett, mint az eredeti,
úgyhogy örüljetek, igyekszem gyorsan megírni a 8. felvonást is. :D
/És hamarosan 121. fejezet… Érkezik
majd a fordítás is./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése