2019. szeptember 2., hétfő

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 7. felvonás (90+ manga spoiler!)


Szóval.
Itt vagyok, élek, jól vagyok. Borzasztó hónapokat tudok magam mögött, de most már történik valami, és az állapotom mostanra már TÉNYLEG jobb.
És akkor térjünk vissza a frissítésekhez, legyen egy kis élet már az oldalon.


A Falakon Túli Fiú

(Eren x Armin)

7. felvonás

„amelyben Eren meghoz egy döntést, és elindít vele egy lavinát”

A napok egybefolytak. Hosszú heteket tudott a háta mögött, egy szemernyit sem csodálkozott, hogy egy idő után elvesztette az időérzékét. Visszakapta az emlékeit, mégis idegenként járta a város utcáit felügyelet mellett. Paradis bizalmat szavazott neki – legalábbis látszólag! –, azonban minden alkalommal vele tartott valaki a Felderítő Egységből, hogy rajta tartsa a szemét. Legtöbbször természetesen Mikasa vállalkozott erre a feladatra. Eren pontosan tudta, miért nem tiltakozott senki sem, amikor felvetette az ötletet, hogy elkíséri – a lány Ackerman volt, egy veszélyes, több száz katona erejével bíró szörnyeteg, akit semmi és senki sem tudott visszatartani, ha el akart valamit érni.

A második barátom gyerekkoromból – emlékeztette magát minden alkalommal. Valamiért a gondolat megkeseredett egy kicsit. Hamis emlékekkel nőtt fel, hamis barátokat képzelt magának. Zeke… a bátyja eljött érte, és magával vitte. Új, boldog emlékeket adott neki, testvéri szeretetet, nagyszülőket és csodás barátokat Galliard valamint Pieck személyében, ám valójában… minden csak egy hazugság lett volna? Vajon ezek az állítólagos barátok hogyan reagáltak az árulásukra? Mert Zeke-kel most azt követtek el. Vajon ha újra viszontlátja Galliardot és Piecket, barátai egyáltalán végig fogják hallgatni, vagy gondolkodás nélkül csapást mérnek a nyakszirtjére, és megkísérlik elragadni a Támadó Óriást?

Megrázta a fejét, hogy felocsúdjon. Annyi minden történt egyszerre – annyi ideje sem maradt, hogy az egyiket megeméssze, már jött is a következő. Minden egyes nap hasogató fejfájásra ébredt. Nem emlékezett rá, mit álmodott, de azt tudta, hogy valami nagyon hosszút, talán éppen soha véget nem érőt. Az összes alkalommal könnyek csorogtak le az arcán, és úgy érezte magát, mintha nem találta volna a helyét a világban. Mintha nem illett volna bele. Ezen a tényen az sem segített, hogy Mikasa és Armin minden nap többször is meglátogatták. Az sem, hogy megpróbálták összeismertetni a barátaikkal, akikkel a kiképzés során ismerkedtek össze.

Eren sosem tudott barátkozni. Hogy a csudába szerettette meg magát Pieckkel és Galliarddal? Ha nyolcszáznegyvenötben Marley nem küldött volna négy harcost Paradis szigetére, talán nehezebb lett volna. Pieck, Galliard és Zeke úgymond „hátramaradtak” – ha Eren eltekintett attól a ténytől, hogy Zeke kimentette őt, mikor Bertolt áttörte a Mária falat –; így viszonylag könnyű volt összebarátkozni. Zeke volt a legidősebb, ő nyújtott támaszt Piecknek és Galliardnak, és neki köszönhetően a két fiatal elfogadta Erent.

– Nem kell félned – emlékezett vissza a bátyja gyengéd hangjára. – Szeretni fognak. – Az ujjak hosszasan időztek Eren arcán, lágyan simogatták. – Biztos vagyok benne, hogy be tudsz közéjük illeszkedni… hiszen… az én kisöcsém vagy. – És mikor Eren rámosolygott, viszonozta a mosolyát.

Zeke nélkül… aligha sikerült volna.

Neki… Tényleg neki köszönhetek mindent… – hunyta le a szemét. Nélküle képtelen lettem volna bármire is… Pieck… Galliard… Vajon mit csinálhattok most? – Fájtak az emlékek, fájt, ahogy kavargott a múlt és a jelen, ahogy egyszerre vegyes érzelmek dúltak benne. Hova is tartozott valójában? Ezzel tényleg elvágta magát Liberio körzettől? Vajon mi lett a nagyszüleikkel? Vajon Pieck és Galliard megbocsátanak neki valaha is?

A lány csuklya mögé rejtőzött, az újságot bújta. A pillantása hideg volt, a haja sötét és hullámos. Eren szíve kihagyott egy dobbanást. Nem… Ő nem lehet…

A lovas kocsi döccent egyet, megdobta egy kicsit a testét. Mielőtt jobban megnézhette volna magának, a lány az újsággal eltűnt, mintha soha nem is ült volna ott, és figyelte volna a szigetieket.

Eren mélyen az alsó ajkába vájta a fogát.

Tévedtem volna? – A kocsi ismét nagyot nyekkent, ahogy a kereke az egyik gödörbe mélyedt, hirtelen pedig azon kapta magát, hogy a nyakát tekerve próbált hátrasandítani az ablakon, hátha ismét megpillantja a lányt. Ennyit Armin valóban érdekfeszítő olvasmányáról, amit az útra adott kölcsön, hogy ne unatkozzon, amíg Mitrasba érnek. Ennyit bármiről is. Csak a szeme káprázott? Tényleg csak a szeme káprázott? Az a lány… az újsággal… nem lehetett Pieck, ugye?

Mikasa, akivel egy lovas kocsiban utazott, természetesen azonnal felfigyelt az ügyködésére. Összeráncolta a homlokát, figyelmeztető pillantást vetett rá.

– A végén még megfájdul a nyakad – húzta vissza egy határozott mozdulattal. – Túl merev vagy, Eren. – A fejét ingatta, elnyomott egy mosolyt. Az orra hegyéig emelte föl a sálját, abba mosolygott bele. (Vagy valamiféle mosollyal próbálkozhatott.)

M-merev? – Eren megdörzsölte a nyakát, lazított a könyv fogásán. – Csak azt hittem, láttam valami érdekeset… – motyogta. – De ezek szerint tévedtem. Még minden olyan új nekem – tette hozzá sietősen. Remélte, hogy Mikasa nem látott át rajta, hogy csak kimagyarázni próbálta. Túl jó szeme volt neki is.

Ha nem is sikerült teljesen átvernie, Mikasa nem mutatta ki, sőt éppen ellenkezőleg cselekedett: bólintott egyet.

– Persze – mormogta a sáljába. – Még hozzá kell szoknod.

Hozzászokni, mi?

Aha, persze.

– De igyekszem! Tényleg!

– Csak nyugodtan, Eren. – Mikasa rávillantotta sötét, komolyan fénylő tekintetét. – Van időnk – mondta lágyan, mire Eren beharapta az ajkát. Nem – gondolta –, tévedsz. Pont, hogy nincs időnk. Ha így folytatjuk… Semmire sem megyünk. Nehéz volt ellenséges földként tekinteni arra a helyre, ahol gyakorlatilag felnőtt, márpedig a szigeti eldiaiak hatalmas ellenszenvet táplálták Marley valamint az internáló tábor lakói iránt. Az Eldiai Birodalom újjákovácsolását nem az ott élők felszabadításában, hanem saját maguk győzelmében látták: a falak lerombolását kívánták, saját birodalmuk megerősítését, Marley teljes mértékű leigázását. Titkon talán abban is reménykedtek, hogy valamiféle szérummal hasonló sorsra kárhoztathatják az emberségükre oly’ büszke marleyi katonákat. Persze, ez nem történhetett meg.

Az óriástudomány kutatói hosszú ideje tanulmányozták a különböző szérumokat, ám mindezidáig nem sikerült átütő sikert elérniük: a marleyi emberek képtelenek voltak rá, hogy óriássá változzanak, egyedül az eldiaiak rendelkeztek ezzel a képességgel – ahogyan ők számos egyéb tulajdonságukkal is kitűntek. És akkor Eren még csak nem is gondolt az Ackerman klánra, a tudomány csodájára. A mesterséges emberekről, akiknek a vérükbe kódolták a feladataikat. Tulajdonképpen ők voltak a világ rabszolgái, nem is azok, akiket Marley vagy éppen Eldia – mikor melyik került hatalomra – nyomott el.

Ackerman klán…

Eren lopva a lányra sandított. Mikasában duzzadt az erő, nem lehetett legyőzni. Az emberiség fölé emelkedő legendás hős katonának látszott, a legerősebbek közé tartozónak. Eren elgondolkodott rajta, vajon melyik Ackerman is az, amelyik a legerősebb, és milyen is lehet az a támadás, amiben egymás oldalán, együttes erővel harcolnak. Meg tudta érteni Zeke-et, hogy Shiganshina csatáját követően miért mondta azt, amit; őt is hideg rázta a gondolatra, sosem akarta egyetlen Ackermant sem az ellenségeként megtapasztalni.

De míg a szigetiek így vélekedtek a marleyi és eldiai emberekről, addig Eren egészen más véleményt mondhatott magáénak. Azok a vegyes érzelmek… Igen. Ő mindkét oldalról láthatta a történteket – amit Shiganshinában nyolcszáznegyvenötben megtapasztaltak, most Liberio élte át, csupán kilenc évvel később. A két oldal mit sem különbözött egymástól, egyforma volt. Az ott élő emberek… legyen szó a falakon belüli ördögről, vagy az óceán túloldalán lakó démonokról, egyformák voltak. Eren ezt mindenkinél jobban látta, és egyszerűen nem tudta, hogyan értesse meg a világgal.

Elég nehéz, ha az embert kiláncolják – fintorgott, miközben lepillantott a csuklójára. Még mindig ki volt sebesedve a szoros láncoktól; a bőr élénken vöröslött, egy-egy seb felszakadt egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően. Nem gyógyította meg magát, pedig az óriáserejével képes lett volna rá. Inkább úgy döntött, megmutatja a Felderítő Egységnek, hogy teljesen behódolt nekik.

Ez a legbiztonságosabb, amit tehetek – gondolta. Csak így nyerhetem el a TELJES bizalmukat.

Ha teljesen megbíztak volna benne, nem láncolták volna ki éjjelente. Nem állítottak volna őröket a cellája ajtaja elé, engedték volna, hogy egyedül mászkáljon. A bizalmat úgy szavazták meg neki, hogy legalább felügyelettel oda mehetett, ahová úgymond menni szeretett volna. Mintha annyira ismerte volna a falakon belüli körzeteket… Utoljára tízévesen utazott erre-arra, mégpedig az apjával…

Eren elvicsorodott.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy mit sem tudott Zeke-ről. Hetek óta nem találkoztak, és amikor finoman puhatolózni próbált Arminnál, a fiú furcsamód zavarba jött. Végül nagy nehezen kiszedte belőle, hogy egy biztonságos helyre vitték, ott őrizték. Ennél többet ő sem tudott. De… ki más is őrizhette volna? Levi hadnagyot azóta elnyelte a föld.

Eren mindössze ennyi információra tett szert. Zeke-nek volt egy terve Eldia megmentésére, ám Eldia – jobban mondva Paradis – köszönte szépen, nem kért belőle úgy, ahogyan ő akarta. Nem ugráltak úgy, ahogy Zeke fütyült, hanem be akarták bizonyítani, Zeke-nek kell úgy viselkednie, ahogyan ők akarják.

Hiszem, ha látom – gondolta erre Eren. Ha Zeke akar valamit, azt el fogja érni. Mindig is ilyen volt, nem ismer lehetetlent. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, ahogy visszaemlékezett a gyerekkorára. Igen, Zeke valóban mindig is ilyen volt.

Ezt persze azt is jelentette, hogy csak türelmesnek kell lennie, a láncok pedig előbb-utóbb lehullnak róla. Csak várnia kell a megfelelő pillanatra, és Zeke keze elér a föld alá – vagy éppenséggel az övé a föld felé –, és minden… valahogy minden a helyére kerül. Valamilyen értelemben már most szabadok voltak, csak még szabadabbá kellett válniuk ahhoz, hogy békében élhessenek a világban.

– Itt is vagyunk. – Összerezzent, mikor megütötte a fülét Mikasa hangja. A kocsi utoljára zökkent egyet, a lovak felnyerítettek – megálltak a királyi család rezidenciája előtt. Frieda királynő hívatta őket, így Eren végre kimozdulhatott a földalatti cellájából. Kiszálltak a kocsiból; fáradtan nyújtózott, teljesen elgémberedett. – Ne felejtsd el, ő a falak királynője – emlékeztette Mikasa. Ezt Armin alaposan a szájába rágta, mielőtt útjára engedte. Eren így aligha tudta volna elfelejteni.

– Udvarias leszek – ígérte, mire Mikasa elégedetten bólintott.

– Menjünk – mondta, majd felcaplattak.

** * **

Frieda Reiss, a falak királynője utolsó évében járt – még huszonnyolc sem múlt, mégis egy csonttá soványodott, hófehérré őszülő öregasszony képét festette magáról, aki botjára támaszkodva bicegett; remegő lába alig bírta megtartani a súlyát. Arcára mély barázdákat nyomott Ymir Fritz tizenhárom éves átka, évről évre, napról napra sorvadt el. Mostanra nyoma sem maradt már legendás szépségének. Ez persze nem érte meglepetésként Erent. Amióta a szigetre érkezett, nem egy kósza hírt elkapott már ezzel kapcsolatban. A felderítők az erő átörökítéséről pusmogtak, aminek lassan eljött az ideje.

Vajon kinek adják? Hogy döntik el?

– Hagyj magunkra, Ackerman. – Frieda vizenyős pillantása Mikasára siklott. – Egyedül kívánok beszélni vele. – A fejével Eren felé intett, és mikor a tanácsadói felhördültek, őket is egy legyintéssel küldte ki a teremből. – Én magam vagyok a Koordinátor – jelentette ki határozottan. – Bár megöregedtem, az erőm még így is a Támadó fölé magasodik – állapodott meg a tekintete Eren magas, izmos alakján. Egy büszke királynő állt Erennel szemben. Egy büszke, látszólag ereje teljében levő királynő. A látszatért… bármire hajlandó volt, így hát Eren belement a játékba.

– Eren Jaeger, örülök, hogy újra láthatlak. Mint mondtam, beszélnünk kell. – Volt valami Frieda hangjában… és valami örvénylő a szemében, amit látva Eren nagyot nyelt. Nem ereszkedett fél térdre, de elgondolkodott rajta, hogy megtegye-e, annyira tekintélyt parancsolónak tűnt Frieda. Kész szerencsének bizonyult, hogy végül nem tette meg.

A szigetiek Mikasával bezárulva elhagyták a tanácstermet, Frieda királynő lába pedig abban a minutumban felmondta a szolgálatot, hogy a súlyos ajtó becsukódott mögöttük. Egyedül azért nem zuhant a kemény földre, és ütötte meg magát, mert Eren villámgyorsan mozdult. Mielőtt bármelyikükben is tudatosulhatott volna, hogy mi történt, Eren karja Frieda dereka köré fonódott; megtartotta a meglepett és kimerült asszony testét. Csak azután eresztette el, miután Friedának sikerült biztos támaszt találni, s botjára helyezve teste súlyát, valahogy visszacsuklani a trónszékébe. Halkan pihegett; a szeme olyan volt, akár egy túlvilági, üveges tekintet.

Eren lenyelte addig jól leplezett idegességét. Emlékezett Armin szavaira.

Kérlek, legyél vele nagyon udvarias… – így könyörgött neki a fiú, mielőtt felkapaszkodott volna a lovas kocsira. Frieda… fontos a szívemnek. Ő…

Hogy kije, mije volt, arra végül nem derült fény. Menniük kellett, Mikasa behúzta a kocsiajtót.

Most, hogy látta Frieda gyengeségét, Eren maga is elgyengült.

– Királynő. – Nem kellettek Armin figyelmeztető szavai, a gyengédség a hangjába saját magától költözött bele. Frieda miatt. – Miért hívatott? – És még így is, a sok óvatosság ellenére is fellobbant benne a kíváncsiság. Vajon miért szólította magához ennyire váratlanul a királynő? Miért nem küldött valaki mást, hogy tolmácsolja a kérdését? Miért ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzanak?

– A múlt és a jövő miatt – felelte erre Frieda rekedten. – Tudtam, hogy el fogsz jönni, Eren.

– Tudta? – Eren homlokráncolva pislogott. – H-hogy érti, asszonyom?

Frieda elmosolyodott.

– Te vagy az a fiú – lágyult el a hangja. – Te vagy az a fiú a tükörből.

– Ön pedig… Ön pedig… – próbálkozott Eren.

– A lány a tükörből – segítette ki Frieda. – Láttuk már egymást, Eren. Nem igaz?

– Én… Minden annyira zavaros – motyogta. – Lehet, hogy… – Lehet, hogy láttam már valahol? A lány a tükörből… A lány a tükörből… Mire gondolhat? Mire kéne… emlékeznem? Akárhogy is próbálkozott, egyszerűen nem jutott eszébe. Elfeledett emlék lett volna, mint az összes többi? Valami a szigeten töltött időből? Valami az óceán túloldaláról?

– Nem baj, ha nem emlékszel. – Frieda maga elé intette; hosszú, csontos ujjai gyengéden simultak Eren arcélére. A fiú lehunyta a szemét, megborzongott az érintéstől. Bennakadt a levegője, és amikor kipattant a szeme, Frieda mosolyával találta szembe magát. – Nem baj. – A hangja halk volt, éppolyan gyengéd, mint az érintése. – Semmi sem baj, Eren. Sok mindenre nem is emlékezhetsz… Sok minden, lehet, hogy még mindig zavaros azok után, hogy a Háború Pörölye megbabrálta az elmédet. Az a fő, hogy most itt vagy. De az, hogy láttalak, sok mindent jelent. – Egyenesen a szemébe nézett, a mosoly az ajkáról nem tűnt el. Korábban még sosem látott magabiztosságot tanúsított, mikor ismét megszólalt:
– Te leszel a következő.

Eren ajka elnyílt.

– A-a k-következő? – ismételte akadozva. – Mit ért… ezalatt… királynőm? – tette hozzá gyorsan. „Kérlek, legyél vele nagyon udvarias…” Armin hangja élénkebben csengett a fülében. Szinte látta maga előtt a fiú kérlelő tekintetét, érezte a csuklóján az érintését.

Frieda felkuncogott, a tekintete örvénylett.

– Az erőt királyvérű kezében kellene tartani – jelentette ki. Megvonaglott az arca, küzdött valami – valaki – irányítása ellen. Eren döbbenten ismert rá Karl Fritzre. A száznegyvenötödik falakon túli király, Karl Fritz ideológiája, amiről Zeke annyit magyarázott… Hogy a szigetiek mindaddig nem indíthatnak ellenük háborút, míg az Alapító Óriás királyvérű kezében van. Amennyiben valaki elragadja a hatalmat Friedától… Valaki, aki nem királyvérű, azt már nem köti az ideológia. Az szabadon porrá zúzhatja a világot, ha úgy áll szándékában. A világot… ez a valaki tartja rettegésben. Ennek a valaki létezésének a lehetősége.

– F-f… Frieda… – hebegte, mire Frieda odavonta magához. Cserepes szája a homlokára siklott, és ahogy aztán elhúzódott tőle, és egymáshoz érintette a homlokukat, Eren aranysárga fény cikázását látta a testük körül. A benne mélyen szunnyadó Támadó Óriás mintha feléledt volna, mintha valamit a tudtára akart volna adni… Saját magát látta egy felvillanó emlékképben, amit Frieda közvetített, ám alig hasonlított magára: ez az Eren más volt, erősebb és megfejthetetlen tekintetű, a börtön rácsaiból kitörve megindult egy olyan úton, amin nem követhették társai. Mindent azért tett, hogy a barátait megvédhesse. Mikasáért. Arminért. Mindenkiért. Hogy mindenkit felszabadíthasson.

– Elfogadod tőlem? – kérdezte aztán Frieda. A szeme visszatért a megszokott színhez, a megfáradt öregasszony Erenre mosolygott. Hálakönnyek csorogtak le ráncos arcáról. – Elfogadod tőlem az erőt a győzelemhez?

– Az erőt…

– Az Alapító Óriás erejét – zümmögte Frieda. – Hogy… Ez… – mutatott a szemére – ne történhessen meg még egyszer.

– H-hogyan?

Frieda megérintette a kezét, valamit a tenyerébe csúsztatott. Eren sokkoltan érezte meg a penge hideg élét.

– M-mi… – nyögte, és amikor ellépett tőle, alig bírta visszafojtani, hogy ne ziháljon fel hangosan. – Ez egy… – Kés volt. Frieda a saját tenyerét vizslatta, állítása szerint zsongott a feje, és alig maradt ideje, mielőtt az első falakon belüli király ideológiája átveszi fölötte az irányítást. Foggal-körömmel küzdött ellene, hogy egy kicsit is megakadályozza. Levegő után kapkodott, parancsolóan nézett Erenre.

– Tedd meg! – szólította fel. – Valamikor meg kell tenned, Eren. Ennek az erőnek… a te kezedbe kell kerülnie. – A pillantása továbbsiklott, Eren egy apró termetű, szőke hajú lányt fedezett fel a sarokban megbújva. Észre sem vette, mikor érkezett. – Ő a húgom, Historia – mutatta be Frieda. – A következő királynő.

Eren felvonta a szemöldökét.

– Pont ő? – kérdezte értetlenül.

Egy törvénytelen gyermek? – csengett ki a hangjából az igazi kérdés.

Frieda egykedvűen bólintott.

– Igen. Pont ő.

– Miért?

– Mert így kell történnie. – Nem magyarázkodott, kijelentett, szeméből sütött az őszinteség. Eren az ajkát harapta, a szájában érezte a vér fémes ízét. Azon tűnődött, mennyire egyszerű is lenne… amit Frieda ajánlott… elfogadni, aztán meglépni. Ha Pieck tényleg eljött a szigetre – ha nem képzelődött –, akkor másoknak is jönniük kellett. Az Alapító Óriás birtokában… többé nem kellene tartania a szigeti ördögöktől. Nem Frieda védelmét élvezné, hanem a sajátját. A saját ereje adná a magabiztosságot.

De ha megteszem – gondolta –, ráadásul úgy, hogy nem beszélem meg a többiekkel… Sosem fognak nekem megbocsátani. Én leszek Paradis ellensége, és akkor… hiába hoztam meg azt a döntést Liberióban. Zeke is, meg én is… Mindent feleslegesen tettünk. Zeke… Ha így teszek, elveszítem a bátyámat, Eldia igazi újjáépítőjét. Vajon… megérné? Felfalni Friedát, gyáva módon megfutamodni, és…

– Az erő a tiéd lesz – biztosította Frieda –, a korona pedig a húgomé. Ez nem is kérdéses. Csupán egy lehetőséget ajánlok itt és most, amíg még tehetem.

– Ha élek vele…

– Mindenki fölé magasodsz. Mit mondasz, Eren? Hogy döntesz?

Most kell döntenem?

– A nővérem már nem sokáig bírja, Eren – cincogta Historia. – Ha most nem fogadod el az ajánlatát, lehet, hogy már túl késő lesz. Paradis… Biztos vagyok benne, hogy még az én támogatásommal sem adná a te kezedbe az erőt. Jelenleg… éppen annyira bíznak benned, mint a bátyádban, tehát sehogy. Örülj, hogy nem vittek el téged is egy erdőbe, mint Zeke-et.

– Engem a föld alá vittek, Historia – villantotta rá a tekintetét. – Elszakítottak minket egymástól.

– Logikus – bólintott a lány. – Nem akarják, hogy kapcsolatban legyetek.

– Márpedig nem ők mondják meg, mikor láthatom a bátyámat és mikor nem! – csattant fel. – Ha akarok találkozni Zeke-kel, akkor fogok is!

– Ha átöröklöd az erőt – suttogta Frieda –, többé senki sem állíthat meg, Eren.

Most kell döntened – kontrázott rá Historia. – Most vagy soha.

A penge súlya lehúzta a kezét, az éle felkarcolta a bőrét.

Most vagy soha.
Most vagy soha.
Most?
Vagy inkább soha?

„Bocsáss meg.”
„Ne félj többé.”
„Most már minden rendben lesz.”
„Most már velünk vagy.”

„Itt és most döntened kell.”

Már megint itt és most.

Most vagy soha.
Most vagy soha.
Most?
Vagy inkább soha?

A küldetés.

Van egy küldetésem.

SOHA.

Eren félredobta a kést. Hangosan zihált, mintha maratont futott volna.

A penge nagyot koppant a földön, messze csúszott tőlük.

– Eren! – Historia levegő után kapkodva kiáltott fel. – Mit tettél?

Tulajdonképpen mit is tett?

Nem tudta megmondani. A penge elég mélyen fúródott korábban a tenyerébe, hogy nyomot hagyjon; ahogy szétnyitotta az ujjait, tisztán látszódott, ahogy lecsorgott a vére. Mit is tett tulajdonképpen?

Kivágódott az ajtó, Mikasa rémülten, az őrök tajtékozva rontottak be – újabb katonákat hoztak magukkal. Fegyverek szegeződtek rá, a vércseppek elkenődtek a hideg kövön. Eren furcsamód nem érzett félelmet, pedig a puskák kereszttüzében lehet, hogy azt kellett volna. „Most már minden rendben lesz…”, ezt dünnyögte kilenc év után először Arminnak, miután látszólag sikerült „megnyugtatnia”. Azt hitte, felszabadult azzal, hogy kikerült Marley irányítása alól. De Marley, Eldia és Paradis semmiben sem különbözött egymástól, így az oly” vágyott szabadság is sokat váratott magára. Amíg be nem fejezi a küldetést, addig nem lehet szabad, ezt az egyet mindennél jobban megértette.

– Ne közelítsenek! – pördült a katonák felé. – Egyikük se! Vagy átváltozom, és halálra zúzom magukat, mielőtt kettőt pislognának! – A trónterem nem volt alkalmas rá, hogy bármelyikük is átváltozzon, nem is értette, Frieda hogy képzelte. Addig Historia kimenekült volna? Hogy tervezte ezt az egészet? Az utolsó pillanatban… vajon Karl Fritz ideológiája miféle eszelős lépésre késztette volna szerencsétlent?

– Eren. – Mikasa megőrizte a hidegvérét. Ez csupán kevés katonának sikerült. – Ne csinálj őrültséget. Ha átváltozol, elveszíted Paradis bizalmát.

– Mintha valaha is közétek tartoztam volna!

– De többé nem mehetsz vissza sem – ingatta a fejét. – Ha visszamész, kiláncolnak, az erődet pedig átörökítik valakire, akiben megbíznak. Akiben nem „Grisha fiát”, „az áruló Csodafiú öccsét” látják. Armin mindent elmondott. Találkoztatok, beszéltetek. Azt mondta… hihetetlenül erős lettél. Hogy te más vagy, mint a többiek. Hogy te… még mindig…

– Nem érdekel, mit mondott! – dörrent rá a lányra. – Nem érdekel, ha nem mehetek vissza!

– Akkor meg mit akarsz tenni? – mordult fel Historia. – Fejezd be a nyavalygást, Jaeger, állj végre a talpadra és fogadd el a sorsodat!

– Éppen azt teszem! – kiáltotta.

– Azzal, hogy megölted magad? – Historia felhorkant. – Gratulálok, te még Connie-nál is ostobább vagy. Igazi, öngyilkos idióta, ehhez kétség nem fér.

– Historia – szólt Mikasa figyelmeztetőn.

– Nem! – A lány felcsattant, dühösen szegezte rá villámló tekintetét. – Túl kedvesek vagytok vele, Mikasa! Cirógatjátok, simogatjátok, mintha csak egy nyivákoló kisbaba lenne! Bár, ha úgy vesszük, tényleg úgy viselkedik. – A hangja színtiszta gúnytól csöpögött. – Át akarsz változni? – fordult vissza Erenhez; rezzenéstelen arccal kérdezett. – Akkor mire vársz? Változz át, ölj meg mindenkit – intett. – Ó, hogy azzal őt is megölnéd? – bökött Mikasa felé. – Aj-aj. De hát téged nem érdekel Paradis, nem érdekel Marley sem, jól sejtem? Akkor mi tart vissza? Tedd meg! Gyerünk, Eren, változz csak át és végezz velünk! Ha ilyen emberek élnek ezen a világon… akkor én magam vagyok az emberiség legnagyobb ellensége!kiabálta, majd zihálva hallgatott el. Teljesen kifulladt, nővére pedig visszaroskadt a trónszékébe.

Eren tekintete elsötétedett.

– Meg is teszem – suttogta, és a szája felé emelte a kezét. A puska még azelőtt dördült el, hogy átharaphatta volna a bőrét. A katonának, aki rászegezte fegyverét, az arcára fagyott az elégedett mosoly. Fennakadt a szeme, és megingott álltában. Tompa puffanás hallatszott, ahogy végül megadta magát a fájdalomnak, és elterült a földön.

– Hupsz. – Az utolsóként érkező katona, aki Mikasához hasonlóan szemrebbenés hallgatta végig Eren és Historia dühös veszekedését, leeresztette a fegyverét; a hátán viselte a Szabadság Szárnyait.

Eren szeme tágra nyílt. A következő pillanatban újabb, egészen más egyenruhát viselő katonák rontottak be, körbeállták Frieda királynő testőrségét, Mikasa keze pedig a kardja felé moccant. Felsikoltott, mikor a golyó a karjába fúródott.

– Senki ne mozduljon – hangzott el a hűvös utasítás. Remegni kezdett a lábuk alatt a föld, Eren pedig ellent mondva a parancsnak, hátrarántotta a nyakát, hogy egyenesen a királynő szemébe bámulhasson. Az soványan, elgyötörten gubbasztott a székében, arcára volt vésve a világ pokoli fájdalma.

– Mi van alattunk?! Frieda, mi van alattunk?!

A választ Mikasa adta meg, aki vérző csuklóját szorongatta.

– Az alagsor.

Eren elkáromkodta magát.

Abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy megpróbál úgy átváltozni, hogy valahogy senkiben se tegyen kárt, megrepedt a kő, s egy hatalmas test tört fel a magasba. Aranysárga fény villant, a Nőstény izmos alakja jelent meg, puszta testével fogta fel a szerteszét repülő törmelékeket, a királynőt védve.

– EREN!!! – Mikasa a nevét sikoltotta. A felszerelésnek köszönhetően, amit magán viselt, gyorsan tudott mozdulni, de nem elég gyorsan, hogy elérje Erent…

Egymás felé nyújtották a karjukat, aztán… A katona, aki elsőnek lőtt, mozdult, a csuklya a fején hátrabukott, a sötét tincsek meglebbentek. Kard feszült kardnak, Pieck szeme hidegen fénylett.

A Marcangoló Óriás nagyra tátotta a száját, Eren ereiben megfagyott a vér.

– Galliard… – suttogta megrendülten. Csak az erős állkapcsot látta, a masszív, fehér fogakat, a halálos forróságot, ami odabent várt rá… – Porco… Kérlek – nyüszítette. De mire is kérte? Hogy gondoljon a barátságukra? Barátok voltak még egyáltalán? Azok után, amiket Eren tett… Mit is várt tőle? Tulajdonképpen…

Ennyi volt.

– EREN!!! NE!!!

A Marcangoló elnyelte – és éles volt a fájdalom, pokoli kín, a vég biztos jele, és csontok roppanása, hús szakadása hallatszott, Eren kínnal teli sikolya visszhangzott a trónteremben. Aztán nem érzett többé forróságot sem, csak hideget… Hideg és sötétség vette körül, és minden csak egy pillanatig tartott.

Csend lett.

Megjegyzés: Szóval… Nagyon ügyesen elveszett jó néhány írásom, és pechemre, ez a történet pont köztük volt. Készült biztonsági mentés, de nyilván nem a legfrissebb… Úgyhogy legalább egy napig teljes sokkban voltam, hogy lehettem ekkora idióta. Aztán rájöttem, hogy igazából nem számít. Emlékszem a történetre, emlékszem, mi az, amin utólag változtattam volna… Úgyhogy, íme, itt van a folytatás, a történet ugyanoda fog kilyukadni, ahová az eredeti változata, de teljesen máshogyan jutunk el oda.
Hogy miben különbözik a két változat? A 7. felvonásban eredetileg nagyon pörögtek volna az események – Eren és Frieda királynő beszélgetése lezajlott volna, majd amikor Eren visszafelé tart, hirtelen felbukkant volna Marley, Pieck pedig kis híján megölte volna Erent. A felvonás végén Eren, akit természetesen megmentettek volna, Arminnal együtt eljutott volna az óceánhoz. Elcsattant volna egy csókocska is minden bizonnyal.
Na de mivel újraírtam a 7. felvonást, jóval hosszabb is lett, mint az eredeti, úgyhogy örüljetek, igyekszem gyorsan megírni a 8. felvonást is. :D

/És hamarosan 121. fejezet… Érkezik majd a fordítás is./

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése