14,5.
fejezet
A kötelesség
A
cellaajtót tárva-nyitva találták, a cella üres volt, az ágy kihűlt. Levi,
akinek azonnal jelentették, dühösen káromkodott. Armin, aki Marcót váltotta, és
aki mellé Mikasát osztották be, mert Kenny váltig állította, hogy a lányt nem
fogják magukkal ragadni az érzései, értetlenül állt a történtek előtt.
–
Elképzelhető, hogy elszunyókáltam – vallotta be, mikor Levi rávillantotta a
tekintetét. – De Mikasa… Csak annyit mondott, hogy beszélni szeretne vele. Hogy
érti, mennyire fontos ez nekünk. Még akkor is ezt mondta, amikor Dirk
meglátogatott minket! Annyira… Higgadtnak látszott.
–
Higgadtnak, mi? – morogta Levi. – Ő egy Ackerman!
Nyilván, hogy higgadt, te idióta! –
dörrent rá aztán a szegény fiúra. Mély levegőt kellett vennie, hogy lenyugtassa
magát. A 104. kiképző egység egykori tagjai egytől egyig összerezzentek. Armin
és Marco, akik úgy érezték, felelősséggel tartoznak a szökésért, bűntudatosan
sütötték le a szemüket. Legyen is bűntudatuk!
Az ő hibájuk! – Nem hiszem el… – Levi hangja végül elhalkult, a mérge is
lassan elpárolgott. Végül is, semmi más nem történt, csak a szokásos. – Nem
hiszem el, hogy ilyen ostobán viselkedett… – mormolta maga elé. – Ráadásul már megint…
–
De nemcsak ő – szegte fel a fejét Armin, szeme okosan csillant meg. – Ezt
egyedül nem tudta volna kivitelezni.
–
Nem is kivitelezte egyedül – csendült egy mély hang az ajtó felől. Levi meg sem
lepődött, amikor meglátta Erwint és Hanjit megérkezni, ahogyan az sem érte
váratlanul, hogy mindketten komor arckifejezést öltöttük magukra. Mérget vett
rá, hogy ez nemcsak Eren szökésének szólt.
–
Gyerünk, Szemöldök – forgatta a szemét unottan. – Miféle csapás érhet még
minket?
–
Annie is megszökött – közölte velük Hanji. – Sehol sem találjuk. Minden
bizonnyal…
–
Csak a lehetőségre várt! – szorult ökölbe Jean keze. – Az a rohadék! Tudtam,
hogy nem lett volna szabad megbíznunk benne!
–
Álmomban sem gondoltam volna… – motyogta erre Marco. – Azt hittem, megbánta a
tetteit… – És a tekintete Arminra siklott. Levi leutánozta: a szőke kölyök arca
falfehér volt, árulkodón remegő kezét a combjának kellett szorítania, hogy ne
tűnjön fel senkinek sem. Nocsak.
Gyanakvón
vonta össze a szemöldökét.
–
Tudtál róla? – kérdezte tőle.
Armin
az ajkába harapott. Nocsak.
–
Tudnom kellett volna? – kérdezett
vissza. A hangja nem remegett, ám furcsamód büszke él érződött rajta. Armin
tisztában volt a nyílt váddal, ahogyan azzal is, hogy valószínűleg jogosan. A
104. kiképző egység egykori tagjai közül ő állt a legközelebb Annie-hoz, és
neki vágott legjobban az esze. Ha Annie vagy Mikasa nem is avatta be a titkos
kis terveibe, minden bizonnyal sejtett valamit.
Levi
megtehette volna, hogy Erwin elé viszi az ügyét, ám végül nem faggatta többet a
többiek előtt. Igazából nem számított, ki mit tudott. Csak a tények
számítottak. Eren, akit nagy nehezen rángattak a szigetre – gyakorlatilag elrabolták, nem is önszántából jött –,
megszökött a cellájából, és valószínűleg útban volt Marley felé. És gyanúsan eltűntek
még mások is: Annie, akiben Levi szerint soha sem kellett volna megbízniuk, de
Armin addig győzködte őket, míg mégis adtak neki egy esélyt, továbbá Mikasa is,
akit ostoba módon magával ragadtak az érzelmei. Nem látta értelmét, hogy Armin
torkának essen, és magyarázatot követeljen az árulására.
–
Na és most? – Erwin felé fordult, ez még mindig egy kézenfekvőbb megoldásnak
bizonyult. Erwin, a zseniális Erwin a még
zseniálisabb ötleteivel, gondolta magában. Biztos ki tud találni valamit,
pláne, ha a stratégia kiötlésében Hanji valamint Armin is részt vesznek.
Lehunyta
a szemét, úgy várta a választ. Teljes mértékben megbízott bennük, tudta, hogy
előbb-utóbb elő fognak rukkolni valami… egészen kivitelezhető tervvel, ha nem
is a legtökéletesebbel az idő szűke miatt. Az sem számított, hogy milyen a
terv, amíg sikerrel járnak. Nem hagyhatták, hogy Eren elérje Marleyt… de ha
mégis eléri, akkor azt nem, hogy ott is maradjon. Szükségük volt rá. Levinak… szüksége volt rá.
–
Szerintem nem kérdéses, mit kell tennünk – szólalt meg Armin Erwin helyett. Ez
gyakran előfordult, Erwin pedig előszeretettel engedte át neki a vezető
szerepét, amíg ki kellett találni valamit.
Mindannyian
ránéztek. Még mindig sápadtnak látszott, de legalább már nemcsak a hangja nem
remegett, hanem a teste sem. Határozottan viselkedett, visszatért a
magabiztossá váló Armin, aki messze túlszárnyalta azt a múltbeli Armint, akire
Levi homályosan ugyan, ám igenis emlékezett valamennyire. A múltbeli Armin
örökké kételkedett magában, még azután is, hogy átörökölte a Kolosszálist. Ez
az Armin nem volt birtokában ugyani semmilyen óriáserőnek, ami mások fölé
emelhette volna, Levi mégis azt érezte, hogy az óriások fölé kerekedett.
–
Na és mi lenne az, kölyök? – mordult fel.
Marco
a szája elé kapta a kezét.
–
Csak nem akarsz…
–
Dehogynem – vágott a szőke fiú szavába
élesen. Levinak megrebbent a szeme. – Pont azt
akarom. Eren… Össze van zavarodva,
nem tudja, mit miért tesz, de amikor az anyjával meg a testvéreivel volt…
Amikor velem beszélgetett… Tudom, hogy nem az ellenségünk. Ha még
nem is ért mindent, hamarosan megérti… Meg kell
értenie… és a mi oldalunkra fog állni, biztos vagyok benne.
–
Nem akarlak elkeseríteni – sóhajtott Jean –, de szerintem naiv vagy. Nem ért ez
meg semmit… Már réges-rég meghozta a döntését. Sosem fog a mi oldalunkra állni.
Amint tehette, futott haza a kis családjához… Az új barátaihoz – tette hozzá keserűen. – Mi… Számára senkik vagyunk. – És ezt úgy mondta ki,
hogy tudta jól, mindannyian szívébe kést fog döfni vele. Levi maga is érzett
valamit. Valami… megmagyarázhatatlan
érzést, ami szorította a mellkasát, amitől nehezen lélegzett. Figyelmen kívül
hagyta, de rengeteg erejébe tellett. Az önuralom próbája volt ez, és majdnem
elbukott rajta.
–
Eren után akarsz menni? – kérdezte csendesen.
Armin
bólintott.
–
Nemcsak arról van szó, hogy szeretném, uram – felelte udvariasan. – Ez a
kötelességünk is egyben.
Kötelesség.
Levi
szórakozottan gondolt erre a szóra. Kötelességük lett volna? Eren… valóban
veszélyben volt Marley földjén? Annyira otthonának érezte…
Tényleg
nem volt az ellenségük? Tényleg meg fogja érteni? Lehetett hinni és vakon bízni
Armin szavaiban?
–
Rendben – egyezett bele Erwin, véget vetve a beálló éles csendnek. – A királynő
is erősít ebben.
–
Már beszéltél is vele? – lepődött meg Hanji.
–
Muszáj volt tárgyalnom vele ezek után.
–
Bölcs döntés – biccentett Levi. – Tehát… Liberio.
Megint.
Hogyhogy ilyen hamar az áldásodat
adtad rá, Frieda? Mit tervezel? – motoszkált
benne a kérdés. Ha annyi éven át türelemmel vártak a napra, hogy hazahozzák
Erent, most mi hajszolta ennyire előre Frieda Reisst? Az, hogy közelgett az
ideje? Vagy tényleg ennyire kifutottak volna már az időből? A küldetést…
tényleg be kellett fejezni minél előbb, különben mindennek vége?
–
Annyi különbséggel, hogy most várni fognak a támadásunkra – szusszantotta
ingerülten Jean, kirángatva Levit a gondolataiból. – Többé nem tudjuk meglepni
őket.
–
Ó, dehogynem – sötétült el Levi tekintete. – Ha nem vesztegetjük az időt, és
most azonnal nekifogunk a hadjárat megszervezésének, akkor sikerül
meglepetésszerűen támadnunk. Ha most azonnal mozgósítunk minden egységet…
Ideértve a Katonai Rendőrség valamint a Helyőrség tagjait is, és teljes erővel
támadunk Liberio ellen…
–
Ha megismertetjük velük a Remegés
erejét – szólt egy megfáradt hang az ajtó felől –, akkor hiszem, hogy vissza
tudjuk szerezni Erent, és fel tudjuk szabadítani a világunkat. A küldetésnek be
kell fejeződnie. Nincs más út.
Frieda
csatlakozott hozzájuk. Vénséges vénnek látszott, mégis kortalannak.
Levi
torka elszorult.
–
Frieda… Királynőm – javította ki
magát egyből. Mit tervezel, Frieda? A
Remegés… ugye nem akarod…
–
Csak nem akar… – nyílt tágra Hanji szeme, mire Frieda elmosolyodott.
–
De, pont ezt akarom – bólintott. – Én magam sem ülök többé tétlenül. Első és
utolsó alkalom, hogy az Alapító Óriás királyvérű hordozója dacol Karl Fritz
ideológiájával, és személyesen vonul hadba, de érzem, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy meg tudom tenni. Ez nem is
akarás, hanem ahogyan Armin fogalmazott, „kötelesség”.
–
Kötelesség… – mormolta Levi. – Az lenne?
Vajon Eren…
Szeretni
fogja őket valaha is úgy, mint régen? Vissza tudnak térni azokhoz a szép,
boldog időkhöz?
Sasha
összecsapta a tenyerét.
–
Mire várunk? – rikkantotta. – Menjünk!
–
Igen, harcoljunk! – lelkesedett be Connie is.
–
Hozzuk vissza Erent – mondta csendesen Armin, és amikor mindannyian
bólintottak, Levi látta, hogy halvány, ámbár kissé szomorkás mosoly jelent meg
a szája szegletében. Ő tudott valamit, amit ők nem. Talán azt sejtette, hogy ez
nem fog jól elsülni. De akkor meg minek javasolta?
Armin, te nyavalyás… Még arra sincs
időm, hogy a szart is kiverjem belőled…
Rohanás
lett az életük. Mindent alaposan, ám rohamtempóban kellett megtervezni,
megszervezni. Nem ejthettek hibát a kivitelezésben, különben mindennek vége. Ez
a tudat súlyosan nyomta valamennyiük vállát. Hogy ki mennyire értett egyet,
hogy ez az egyetlen helyes, járható megoldás, azt nem lehetett tudni, nem
avatták be egymást a legféltettebb gondolataikba.
Mikor
felszálltak a léghajóra, Levi a maga részéről sosem érezte még ennyire
helyesnek és ennyire helytelennek is, hogy Eren után iramodnak. Hogy nem
tisztelik a döntését, hanem megpróbálják belehajszolni valami másba, egy
számukra kedvezőbbe.
– Őt akarja, igaz, királynő? Hogy ő örökölje át
az erejét…
Nem
bírta megállni, csak kimondta, ami a legjobban fájt.
Eren
ebben a világban is a Támadó Óriás erejének hordozója volt, ám az Alapítóé nem.
Miért akartak rátenni a vállára egy újabb felelősséget? Miért kínozták tovább?
Miért akarták, hogy egy gyerek, alig felnőtt legyen az, aki végül megmenti
őket? Miért pont Eren? Mitől olyan különleges? Miért ő a Kiválasztott?
Frieda
azonban meglepte:
–
Véletlenül sem – ingatta a fejét. Annyira rosszul festett, hogy Levi biztosra
vette, nem fogja túlélni az utat az óceánon túlra. Azt végképp nem, hogy
aktiválja az erejét. – Azok után, ahogyan viselkedett, egy cseppet sem bízom
Eren Jaegerben. – Öregkora ellenére is éles maradt a tekintete, ahogy Levira
siklott. Olyan érzés volt, mintha a lelkébe látott volna. – Na és te? – kérdezett vissza látszólag
könnyedén. – Te mit gondolsz róla? – Kinyúlt, ráncos kezével a tenyerébe vette
Levi arcát. Az ujjak puha játéka szomorúságot sugallt, Levi érezte a közelgő
elmúlást.
–
Tudom, mi a kötelességem – felelte. Már
megint az az ostoba szó: „kötelesség”.
– A múlt az múlt.
De
így lett volna? Tényleg tudta volna a kötelességét? Tényleg múlt maradt a múlt, és nem kezdett el
időközben átalakulni valami mássá?
Alattuk
Marley feküdt – Liberio gyanútlanul, mit sem sejtve pihent az éjszakában.
–
Minden a terv szerint halad, Jean – jelentette Sasha, akit Connie-val meg két
másik felderítővel együtt előreküldtek, hogy tegyék a dolgukat, valóban
derítsék fel egy kicsit Liberio körzetet. Az, hogy éjjel érkeztek, sokat
segített: könnyebben tudtak mozogni, gyakorlatilag eggyé tudtak válni a sötétséggel.
Connie
egyetértése jeléül bólintott, majd így szólt:
–
Megvan a fiú.
És
Levi nem akarta, hogy meglegyen.
Ilyen hamar?
Hát persze… Nem ostobák.
Jean
felsóhajtott.
Jean
hadnagy, a saját osztagának vezetője
adta ki Levi helyett az utasítást fásult hangon:
– Akkor támadjunk.
És
ezzel eldőlt Liberio sorsa.
Megjegyzés: A következő fejezet november 11-én érkezik – és az
egyik (de csak egyik!) kedvenc jelenetemet fogja tartalmazni. Súgok: Eren végre megtudja benne
Levi titkát. :D
Beharangozó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése