15.
fejezet
Mámor
Ki vagyok?
Hol vagyok?
Én… vajon… ki is vagyok?
Eren volt.
Egy
lány hajolt fölé, sálat viselt a nyakában; gyengéd szellő fújt a parton,
tengeri levegő, a hullámok meztelen lábukat nyaldosták a szemcsés homokba
nyúlva.
Az
idő, az emlékek összefolytak.
Eren volt, közben mégsem.
(Egy
ponton mindig minden újrakezdődött.)
A
nevére gondolt.
Eren vagyok – mondta magának, miközben a lányt figyelte. Eren Kruger.
Aztán
megrettent, mert beléhasított a felismerés – ő nem lehetett Eren Kruger.
Eren Jaeger vagyok – gondolta iszonyattal. Hogy lehetnék Eren Kruger? „Bagoly” meghalt… Felfalták… „Bagoly”… Ki is
az a „Bagoly”? Ő…
Benned
él –
súgta egy kishang, mire
megmerevedett. A homokba markolt, a szíve félelemtől kalapált, és amikor lassan
felült, a tarkóját dörgölte – a nyakszirtjét, mintha az óriása testében lenne,
s azon a ponton összekapcsolódnának… és valóban össze is kapcsolódtak: a
gerincvelő folyadékon osztozott valamennyi hordozóval, múlttal, jelennel és
jövővel, az az egy pont volt, ami által tovább éltek benne mindazok, akiket
elmosott az idő.
A
hang annyira valós volt.
Később
találkozunk… Eren – suttogta valaki,
aki aztán eltűnt, és Eren… úgy érezte, elfelejtett valamit. Nem is akármit,
nagyon is sok mindent. De vajon mi lehetett az? Egyáltalán… hol van? Mi történt
vele? Miért is emlékezett ennyire össze-vissza?
Eren…
Eren…
– EREN! – kiáltott rá a sálas lány; a vállát rázta, aggódva
ráncolta a szemöldökét. Eren halkan hümmögött. – Kelj fel. Ránk fog esteledni,
ha nem indulunk haza!
Eren
felnyögött, még a nyála is kicsordult. A tarkóját masszírozta, és hirtelen nem
emlékezett rá, hogy miért tette.
De az előbb még… Az előbb még
biztosan tudtam, hogy azért, mert…
–
Kiyomi… – dünnyögte oda a lánynak,
ahogy eszébe jutott végre a neve. – Ah,
mikor vágattad le ennyire rövidre a hajadat? – kérdezte nagyot nyújtózva,
majd nagy nehezen felállt. Különös zsibbadtságot érzett a testének valamennyi
porcikájában, de leginkább a combjában, mint mikor az apja beléfecskendezte azt
az injekciós tűt…
Alig
ért a gondolat végére, már meg is merevedett.
Milyen injekciós tűt? – húzta el a száját keserűen. Az apám… Az apámat megölték.
Kiyomi
is hasonlóan zavarodottnak tűnt.
– Annyira mélyen aludtál, hogy hiába
ébredtél fel, még mindig azt hiszed, hogy álmodsz? – ingatta a fejét, miközben hátat fordított neki, és
a vállára kapta a táskáját. Előreindult, Eren azonban nem követte. Újra a
tarkóját dörgölte, döbbenten és kissé hitetlen arcot vágva, és a szavak anélkül
szaladtak ki a száján, hogy végiggondolhatta volna őket.
– Nem… De úgy érzem, mintha egy
nagyon hosszú álmot láttam volna… Miről is szólt? – A nyakáról a fejére siklott a keze, kimerülten
masszírozta meg a halántékát. – Most már
nem emlékszem… – suttogta rekedten, mire Kiyomi hátrasandított a válla
fölött. Egymás szemébe néztek, és a lány szeme elkerekedett.
– Eren? – kérdezte meglepetten. – Miért… sírsz?
– H-hogyan? – A szeméhez kapott, a könnyek lassan csorogtak le az
arcáról. Forró, emlékeztető cseppek voltak, mégsem tudott mire emlékezni. Ki is
volt ő? Hol is volt? Miért is volt olyan érzése… hogy még mindig álmodik? – Menjünk haza… – mondta inkább, Kiyomi
pedig bólintott.
Hazamentek.
** * **
–
Te most már közénk tartozol, Eren. –
A finom vonású asszony szeretetteljesen cirógatta meg az arcát. Apró termetű
volt, mint a körzetben élő emberek többsége, egyenes, fekete hajú, a szeme meg
keskeny, mandulavágású. Szokatlan ruhát viselt – de itt inkább Eren volt az,
aki kitűnt a maga öltözékével. Nem tartozott közéjük, s mégis úgy érezte,
közéjük tartozik. Hogy is volt ez?
Az
asszony közben így folytatta: – Mintha te
is a gyermekem lennél, ahogyan Kiyomi. – Ott felejtette az ujjait Eren
arcán, gyengéden mosolygott, tekintete szelíden ragyogott. – Én pedig anyátokként nem teszek különbséget
a gyermekeim között.
Anya…
A
karjába vonta, érezte a teste melegét, az anyai érintését.
Milyen kellemes… Milyen… meleg…
Milyen régi…
Régi
emlék derengett elő, beharapta az ajkát, miközben hagyta, hogy Mrs. Azumabito
magához szorítsa, és maga sem tudta, pontosan mikor történt, de egyszer csak az
asszony dereka köré fonta a karját, viszonozta az ölelést. Így álltak sokáig,
ölelkezve és boldogan, egészen gondtalanul, míg valaki meg nem köszörülte a
torkát.
–
Eren… – Alacsony, vágott szemű férfi
jelent meg az ajtóban. – Gyere,
beszélgessünk egy kicsit…
– Apámról? – hallotta meg a hangját, mire Mr. Azumabito bólintott.
–
És a világról – tette hozzá, mikor
Eren odasietett. – Van valami, amit el
kell mondanom…
** * **
Azon
a napon nagyon fázott, mégsem panaszkodott. Kiyomi lemosolygott rá, nézte őt
sötét, bánatos szemével, és amikor eljött az idő, megszorította a kezét; búcsúzkodott. A sál a nyakában pihent,
még Eren tekerte köré, mikor először találkoztak. Aznap is nagyon fázott – a
tűz, az égett hús szagának emlékétől felkavarodott a gyomra, hidegrázása
támadt. Jobban volt szüksége a sáljára, mint bármikor máskor, mégis mikor
Kiyomi nagyot tüsszentett, és hozzá hasonlóan fázósan megborzongott, lefejtette
magáról, és átvetette a lány nyakán. Kiyomi tekintete akkor hálától ragyogott,
és onnantól kezdve… Onnantól kezdve egészen a búcsú pillanatáig együtt maradtak.
Eren
nem akart menni, Kiyomi nem akarta elengedni. Egymásba kapaszkodott, az óceán
hullámai türelmetlenül csaptak fel a hajó oldalára, a férfi pedig, aki egyedül
Erenre várt, ingerülten intett a sapkájával.
– Nem érek rá egész nap, kölyök! – mire Eren elfintorodott.
– Kiyomi… – mormolta a lány nevét. – Én… – De Kiyomi a szavába vágott:
– Később találkozunk… Eren. – És Eren bólintott.
Úgy
legyen.
(Soha
többé nem találkoztak.)
** * **
Eren
emlékezett a nevére, emlékezett a származására, de nem emlékezett többé azokra,
amikről úgy érezte, emlékeznie kellene. Mindent olyan ismerősnek talált, míg
második otthonától távol élt, és nagyon sokáig semmit sem értett. A lány és a
fiú is ismerősnek tűnt, akik eldiai létükre engedély nélkül merészkedtek ki az
internáló tábor börtönfalain túlra. A fiú rendes testvér módjára vállalta, hogy
a kishúga helyett is jól elverjék, addig az a rohadék Gross hazakísérte a
kislányt.
Haza…
Eren
keserűen gondolt erre.
A
kislányt a vérebek elé vetették, halálra marcangolták.
Mindennek oka van – szorította össze a szemét, hogy a kormány tagjai közül
senki se láthassa az iszonyatot, ami mindvégig mélyen a tekintetében lapult, s
ami Faye Jaeger, egy ártatlan gyerek brutális megölését követően próbált a
felszínre törni. Ezen a napon újra
elkezdődött… Mindig újra elkezdődik, még mielőtt véget érhetne egyáltalán…
Ki vagyok?
Hol vagyok?
Eren
vagyok.
Eren
Jaeger vagyok.
** * **
A
lány a tükör előtt állt, feketésbarna haját fésülte a hajkefével, aztán egyszer
csak megriadt, mint akit megrémisztett a saját tükörképe. Kit látott? Mit
látott?
Újra
végighúzta a fésűt a haján, de közben nem vette le a tekintetét a tükörképéről.
Óvatosan mozgott a keze, ez az érzelem az arcáról is visszatükröződött. Ajka
nevet formált… Nem Eren nevét, de nem is egy idegenét.
Nem lehet…
Eren
láncokat érzett a teste körül, és amikor tágra nyitotta a szemét, mindenhonnan
ugyanaz a vakító, kékesfehér valami bámult vissza. Mélyen a föld alatt
láncolták ki, a szájpecektől beszélni sem tudott, csak a tükörbe néző lányhoz
hasonlóan riadtan szemlélni a világot körülötte. Egyedül a gondolatai maradtak.
Lépéseket
hallott, apró lány tűnt fel; furcsa, fehér ruhát viselt.
–
Eren… Ébren vagy?
Ébren
volt. Ébren és közben mégsem.
Vajon… kinek az emlékei ezek? – tűnődött el, mert az emlékek hirtelen egybemosódtak,
és a lány, a szőke, apró teremtés mintha megnőtt volna, ugyanazzá a sötét hajú
lánnyá vált, akit Eren a tükörben látott.
Vajon…
Vajon…
Megrettent.
Aranysárga
fény kezdett cikázni a teste körül, olyan érzés volt, mintha az elméje köré
fonta volna láthatatlan karmát – mintha az összes addigi emlékét váratlanul
kiszipolyozták volna; mintha… semmi sem maradt volna benne, csak egy üres
valami, amit aztán emlékekkel próbálták megtölteni.
Hamis emlékek – lélegzett mélyet. Ezek
nem az én emlékeim.
Én nem…
Én nem…
– Nos? – kérdezte tőle egy idegen férfihang. – Most már emlékszel… az apád bűnére?
Igen,
emlékezett.
Az
apja legnagyobb bűne az volt, hogy elárulta…
Nem.
Hogy
lemészárolta…
Nem.
Eren
levegő után kapkodott.
–
É-én… – A saját hangja idegenül
csengett a szájából. Ezek nem az én
emlékeim.
Hol vagyok?
Ki vagyok?
A
falak királynője rávillantotta örvénylő tekintetét.
Nem
tudta, hol volt.
Nem
tudta, ki is volt ő pontosan.
Az
emlékek összekavarodtak, de… egyet
tudott.
Frieda… – gondolta. A lány ajkáról legördült a név.
Te Frieda vagy.
** * **
Hosszú,
véget nem érő álomból tért magához, a világ lassan tisztult ki előtte. Valaki
éppen elemelte a kezét a homlokáról, érintésének hiánya hidegnek tűnt a sötét
éjszakában, Eren fázni kezdett. Most már emlékezett a nevére – Eren Jaegernek
hívták, Marley harcosaként küzdött a szabadságért –, de az emlékek még mindig
összemosódtak egy kicsit, nem sikerült megragadnia, hogy melyik volt mindig is
az övé, s melyik volt, amit az előző hordozók által ismert meg.
Vajon… mi történhetett?
Meglepően
puha ágyban – vagyis… matracon –
feküdt, ráadásul egy számára teljesen ismeretlen szobában. Minden olyan… furcsa volt, szokatlan. Nem ült fel,
csupán a szemét nyitotta ki, és amikor maga mellől fájdalmasan nyöszörgő hangot
adott ki, óvatosan oldalra fordította a fejét, hogy lássa, ki az.
A
szíve rögtön hevesen kezdett el kalapálni.
–
Pieck… – nyögte a lány nevét.
Pieck
volt az – füstölgő testtel feküdt a lepedő alatt, végtagjai visszanőttek.
Pieck…
–
H-hol… vagyunk… M-mi…
Kapart
torka, annyira száraznak érezte.
Valaki
megemelte a fejét, vizet nyomott a szájához.
–
Igyál – parancsolt rá. – Teljesen kiszáradtál.
–
Csodálkozol? – szólt egy másik hang. – Sok kalandban volt szerepe, míg magához
nem tért. A te erőd, ha úgy vesszük, semmi
az Alapító Óriás erejéhez.
–
És akkor mi lesz, ha azzá válok?
–
Még nem döntöttem el, hogy a szövetségünkre milyen kihatással lenne.
–
Remélhetőleg, nem kell egymás ellen fordulnunk, asszonyom.
–
Remélhetőleg… – A hang lassan mormogott. – A fiú… jól van?
–
Jól lesz – pontosított a lány. Egy
lány volt az, egy nagyon ismerős lány.
Eren
lenyelte az utolsó kortyot is, majd lassan Florianra emelte a tekintetét.
–
M-miért? – nyögte. – Te…
–
Maradj veszteg! – sóhajtott Florian. – Ne legyél ennyire makacs!
–
De te…
–
Eren. – A fiú kettőt pislogott, mikor meghallotta a nevét. Florian odébb
lépett, engedte, hogy Kiyomi Azumabito, Hizuru nagykövete felzárkózzon mellé;
egyszerre pillantottak Erenre. Az asszony fölött elrepültek az évek, Eren
azonban még így is azt az álombeli kislányt látta benne, akitől egykor
búcsúzkodott az óceánnál. Megígérték egymásnak, hogy később találkoznak, de…
–
Ne haragudj – jutott el a tudatáig a saját, suttogó hangja. Lehajtotta a fejét,
arcán a bőre zavartság és szégyen keverékétől égett. Megdörzsölte a tarkóját,
mert valahogy ez illett oda, és ismét Kiyomira nézett. – Nagyon sokat késtem… –
mire Kiyomi szája széle megremegett, a szeme sarkában meg könnycseppek jelentek
meg.
–
Ó, Eren! – lehelte, és a következő másodpercben már a fiún csüngött, vékony
karjával szorította magához, mégpedig iszonytató erővel. Eren meglepetten
simult bele az ölelésbe.
–
Oh!
–
Oh, bizony – szipogta az asszony. – Oh, bizony.
Florian
nekidőlt a falnak, karját összefonta a mellkasa előtt.
–
Oh – ismételte ő is; ajkán gúnyos mosoly játszott. – A viszontlátás öröme…
Mióta is álmodozott erről, Ms. Azumabito? – faggatta az asszonyt. – Gyerekkora
óta?
–
Pofa be, hercegnő.
Florian
felrántotta a szemöldökét.
–
Pofa be – húzta el a száját. – Milyen kifinomult. Elfelejti, ki is vagyok.
–
Hogy ki is vagy… – húzódott el aztán Kiyomi. – Itt, Hizurúban vajmi keveset
számít.
–
Tehát… – Eren nagyot nyelt, ahogy megértette, ez mit jelentett. – Hizurúban
vagyunk? Pieck is meg én is? Meg ő is… meg… – Eszébe jutottak az utolsó
emlékek, mintha soha nem is lettek volna az övéi. A léghajón történtek… Mikasa
és Kiyomi, meg persze Hizuru fegyveres erői feljutottak a léghajóra, és azt
követelték Levi hadnagytól, hogy adja ki őket. Mert Eren… Hizuru vére volt
Kruger által. Mert Kruger Hizurúban nevelkedett, és Kiyomi Azumabito, Hizuru
nagykövetének gyermekkori barátja volt.
–
Igen, kedveském – cirógatta meg az arcát Kiyomi. – Itthon vagy. Végre.
–
Itthon…
Ez
lett volna az otthona? Annyira idegennek érezte…
–
Össze vagy zavarodva, ez nem is kérdés. Én is össze lennék zavarodva, ha ennyi
mindenen mentem volna keresztül. Amit Paradis eszelős királynője művelt… – Kiyomi
arcára harag ült ki. – Kész csoda, hogy túléltétek ép ésszel… és akkor még nem
beszéltünk azokról a szerencsétlenekről.
–
És még azt sem említettük, hogy a világunk megérett a pusztulásra – szúrta
közbe Florian gunyorosan. – Egyedül az Alapító Óriás parancsolhat a kolosszális
szörnyeknek. Szerencsére lassan mozognak, de megszámlálhatatlan mennyiségben
vannak, nyomukban felperzselődik a föld.
–
Frieda egyelőre fenyegetőzött – csendült egy hang az ajtóból. Eren odakapta a
tekintetét, a szívverése felgyorsult. Mikasa!
A
lány odasietett hozzá.
–
Eren – guggolt le ő is. – Örülök, hogy nem esett bajod. – Aztán mindketten
Pieck felé sandítottak, s Mikasa az ajkába harapott. – Tehát… ő is a rokonom
lenne – mormolta annyira halkan, hogy Eren alig értette a szavait. – Ő is
Ackerman. – Összeszorította a szemét, szemlátomást a gondolatba a feje is
belefájdult. – Vajon mindig is az volt? – tűnődött el. – A többi világban is?
–
Nem tudom – felelte Eren őszintén. – Erre nem emlékszem.
–
Sok mindenre nem emlékszel most – világított rá Florian. – Ennek hozzám van
köze. Emlékszel, miről álmodtál? Megérintettelek, és azt hiszem, az érintésem
váltotta ki belőled. A tested még úgy is reagált a királyi vérre, hogy most nem
vagy az Alapító Óriás birtokában. Úgy tűnik, a hordozók és a világok közötti
kapocs még szorosabb, mint hittük. Képes voltam… úgymond belelátni a fejedbe?
Néhány emlékedet én is láttam.
–
Milyen különleges a törékeny emberi test – sóhajtotta Kiyomi. – Milyen
különleges és összetett is a világunk…
–
Sok minden van, amit nem értünk – bólintott Mikasa. A keze tétován indult meg
Pieck felé, és Eren legnagyobb meglepetésére el is érte őt: rásimította az
ujjait Pieck jobb csuklójára, mire a lány ismét felnyöszörgött. Álmodhatott
valamit, talán Erenhez hasonlóan hosszú álmot láthatott, miközben Mikasa
megérintette, és közben lassan regenerálta a testét – gyógyult, mert gyógyulnia
kellett, és válaszokat keresett… és emlékezett.
–
Mi történt a léghajón? – kérdezte Eren. – Kétszer is belém fecskendeztek
valamit…
–
Altatót és nyugtatót kaptál.
–
És amíg aludtál – vette át a szót Florian –, addig mi lerendeztük a csatát.
–
De te…
–
Már megint ezzel jössz? Igen, tudom. Hogy is mondjam… Kétélű játékot játszom? –
Megrántotta a vállát, sötéten mosolygott. – Szeretem a veszélyt. És magam sem
tudtam, meddig is vagyok hajlandó elmenni. – A szeme olyan furcsán fénylett,
annyira ismerősen, hogy Eren nem tudta sokáig állni. Ettől a szokatlan érzéstől
elszorult a torka, megbénult a teste. Hol is látta? Miért is?
–
Te… – kezdte, mire Florian mosolya kiszélesedett.
–
Valamit valamiért – mormogta. – Annak a szövetségnek semmi értelme nem lett
volna, Eren.
–
Te… Nem lehet! – szisszent fel, ahogy
megértette a célzást.
Florian
felfalta Lady Tyburt.
Elvette tőle a Háború
Pörölyét.
Nem…
–
Ez egy újabb csapás Marley számára, nem igaz?
–
Újabb csapás? – Eren hangjából hisztérikus él csendült ki. – Hogy tehetted? –
támadt neki a lánynak. – Miért tetted? A szövetségesem volt! Egyáltalán kinek
az oldalán állsz, Florian? Miért hoztál ide, ha Paradist támogatod… és miért
ölted meg Lady Tyburt, ha közben meg…
A
lány tekintete megkomolyodott.
–
Látod, mennyire hasonlítunk? – kérdezte halkan. – Sem ide, sem oda nem
tartozunk. Mindketten… kilógunk a világból. Mindketten… ugyanazt akarjuk. –
Nagyot sóhajtott, finoman megkocogtatta az ujjpercével a halántékát. – Azt a
feladatot kaptam, hogy szerezzem meg a Háború Pörölyét. Teljesítettem. Az más kérdés, hogy nem Paradis, hogy még véletlenül
sem Frieda kedvéért cselekedtem. Nem adom át az erőt, ha már megkaparintottam.
Eren
a fejére szorította a kezét.
Tényleg ennyi lenne? – gondolta. A kör…
A kör sosem ér véget… A sorsunk… mindig ugyanaz lenne?
Lady
Tybur a szövetségét választotta, nehogy ugyanarra a sorsra jusson, mint
legutóbb, ám mindhiába, nem kerülhette el: a végzet gyors volt számára,
váratlan és új lehetőségeket teremtő. A Háború Pörölye a megannyi emlékével egy
királyvérű lány kezébe került… Egy jobbik
királyvérűébe. Ha Abel szerezte volna meg… Eren erre gondolni sem mert.
De még így is… mindkét testvér arra
pályázik, hogy felfalja a tulajdon nővérét.
Ez
az egy nem változott, ezt tisztán látta Florianon. A lány az Alapítót akarta,
akárcsak a nővére, Abel.
És
Frieda az utolsó évében járt…
** * **
–
Én közvetítettem feléd azokat az álmokat. – Florian hangja nyugodtan csengett.
Kiyomi kivonult a szobából, magára hagyta a fiatalokat, az ajtóból súgott
utasítást az ápolóknak. Bár Pieck és Eren is képesek voltak rá, hogy saját
magukat regenerálják, Kiyomi a legjobb orvosokat és gondozókat kerítette elő,
amint megérkeztek Hizurúban. Eren még mindig nem tudta pontosan, mi történt a
léghajón, és azt sem teljesen, hogy mi lett Liberio körzettel – Mikasa egy
sóhaj kíséretében annyit felelt, alaposan megizzasztották őket, amíg Florian
meg nem érkezett; Paradis kis hercegnőcskéjének végül sikerült sakkba
szorítania Levi hadnagyot és a felszálló osztagokat. – Reagáltál a véremre –
folytatta eközben Florian, magára vonva a figyelmét. Eren nyelt egyet,
bizsergett a bőre.
–
Azt hittem, Frieda óriásának erejére reagáltam.
–
Arra is – bólintott Florian. – Az Alapító Óriás ereje… kiaknázatlan. Talán még
maga a nővérem sem tudja, mi mindenre használhatja. Végtelennek tűnő kapui
ismeretlenek, mindig újabb meglepetéssel rukkol elő.
–
Mi történt Liberio körzettel? – Eren a nagyszüleire gondolt, meg Zeke-re, és
persze a barátaira, akiket utoljára akkor látott, mielőtt Connie, Sasha meg
Marco a felszállásra nem kényszerítették. Az Alapító Óriás ereje mindent
beborított… Vajon mi történt velük? Mi lett Liberio lakóival?
Emlékezett a vérre, a testekre, a sikoltásokra. Túl sok
szörnyűségre emlékezett, a gyomra felkavarodott az emlékekre. Öklendezett, de
gyomorsavon kívül más nem marta meg a torkát. Nyelt egyet, vízért nyúlt, és
Mikasa helyett Florian segített neki, hogy igyon; legnagyobb döbbentére ugyanis
a lány nem eresztette Pieck kezét. Megrendültnek látszott, ahogy távoli rokonát
nézte, Eren viszont nem rótta fel neki. Őt is megdöbbentette Pieck származása,
hát még akkor Mikasát!
Mivel
Florian felelet helyett mély hallgatásba burkolózott, így szólt:
–
Tudod, azt hittem, az Ackerman család tagjai annyira különlegesek, hogy nem
lehetnek óriások.
Mikasa
erre megvonta a vállát.
–
Én is azt hittem – vallotta be csendesen. – Csupán találgatni mertünk, milyen következményekkel
járna, ha bármelyikünk is átörökölné valamelyik óriás erejét. Mivel nem
jutottunk dűlőre, inkább nem kockáztattunk.
–
Megértem. – Eren finoman ugyan, ám bánatos fénnyel a szemében elmosolyodott. –
Az erő továbbszáll abban az esetben, ha a hordozó anélkül hal meg, hogy az
erejét átörökítené. Gyanítom, ugyanez a helyzet állt volna fel akkor is, ha
esetleg nem lennétek képesek rá, hogy óriássá váljatok. Keresett volna magában
egy újszülött eldiai gyermeket, akiben továbbélhet. Ez már csak… így működik.
Az ördögi kör nem érhet véget.
–
Igen… – Mikasa lassan bólintott. – De amit Zeke mondott, azt is érdekesnek
tartom. Gyakorlatilag az Ackerman család óriáserő birtokában van, de óriástest
nélkül. Akkor viszont Pieck… még inkább veszélyes – mormogta a lány felé
sandítva. – Ő benne egyszerre él a Hordár ereje… és maga az óriás-erő, ami az
Ackerman klán tagjává teszi. Egyáltalán… hogy lehetséges ez?
–
Semmilyen feljegyzés nem szólt arról, hogy nem lehettek óriások – rántott
nagyot a vállán Eren. – Ahogy te magad is mondtad, találgattatok. Mi is azt
tettük. Az óriáskutatók… még nem találkoztak olyan Ackermannal, aki Marley
harcosává vált volna, hiszen az Ackerman klán tagjait itt is vadászták, nemcsak
a szigeten.
–
De Pieck életben maradt – szúrta
közbe Florian. – Az utolsó Ackerman…
Eren
biccentett egyet; még mindig sajgott a feje a megannyi emléktől.
–
Sokban hasonlítotok – mondta Mikasának. – Te meg Pieck… Furcsa, mennyire nem
kedvelitek egymást, és mégis… mennyire hasonlók vagytok. De ez már csak így
szokott lenni, nem? Az ember vagy nagyon szereti azt, akire hasonlít, vagy ki
nem állhatja.
–
Nem tudom, mi lesz ezek után. Nem tudom, hogy fogunk egymáshoz viszonyulni.
–
Előny, hogy legalább téged nem akar megölni – mutatott rá halvány mosollyal a
szája szegletében. – Ez a drágalátos Levi hadnagyunkról aligha mondható el. –
Levi nevének említése azonban éppen az ellenkező hatást váltotta ki Mikasából,
mint amit szeretett volna. A lány furcsamód elkomorodott, ráadásul valamiért el
is szomorodott.
–
Nem akarom elhinni – mondta halkan. – Meg akartad ölni…
Nem egészen – idézte fel a történteket azonnal egy kishang Eren
elméjében. Valójában minden idegszáladdal
tiltakoztál, hogy megöljék… még ha meg is akartad ölni. Nem tudtad megtenni.
Vajon miért?
–
Öhm… Nézd, én nem tudom, milyen kapcsolatom volt vele korábban…
–
Ezt miért nem mutattad meg neki?! –
dörrent rá Mikasa Florianra. – Ezt
kellett volna látnia, nem az ostoba emlékeket Kiyomiról!
Florian
felhúzta az orrát.
–
Nem én döntöttem el, mit mutatok neki! Ez nem így működik! Ha annyira akarod,
hogy tudja, miért nem kötöd az orrára? Miért hiszed azt, hogy ezzel megvéded?
Miért nem engeded neki, hogy az információ birtokában meghozza a maga döntését?
Érdekes
volt hallani Florian kifakadását. Mire célozhatott? Mit titkolhatott Mikasa?
Mikor
ezt hangosan is megkérdezte, a lány teljesen elfehéredett.
–
Eren, én…
–
El tudom viselni – jelentette ki. – Ha ez a valami tényleg ennyire fontos,
akkor tudnom kell. Szabadon akarok dönteni, de hogy döntsek, ha nem tudom, mi
az, aminek befolyásolnia kéne a döntésemet?
–
Szabadon… – Mikasa felnevetett, ám hangjából nem csendült ki öröm. – Eren… Ha
tudnád… Ha tudnád az igazságot… Nem hinnéd el.
–
Köze van Levi hadnagyhoz, így nyilván nem fogok neki örülni, bármi is az. Elég
rád néznem, hogy tudjam, ez a valami… Ez az énem – mutatott végig magán – nem
fogja szeretni már a gondolatát sem. Legjobb barátok lettünk volna? Azt hiszem,
túl fogom élni… Csak félresöpröm majd az emlékeket. – De ahogy ezt kimondta, Mikasa
elfordította a fejét. Keserűnek látszott a mosolya, azt a kezét pedig,
amelyikkel nem Pieck jobbját szorongatta, olyan erősen szorította ökölbe, hogy
a bütykei legalább annyira elfehéredtek, mint az arca.
Eren
megmerevedett.
Az
az álom… Az az emlék… amit a szigeten élt át először, mielőtt felfedezte Levi és
Abel viszonyát. A száját tapogató nyelv, a forróság a farka körül, az erős, ám
mégis gyengéd érintések… Az álom túl eleven volt ahhoz, hogy álom maradjon,
emlékként azonban megállhatta a helyét. De az a valaki… Az a valaki nem Pieck
volt. Nem lehetett ő. De akkor… vajon ki volt?
Eren
szíve hangosan dübörgött a mellkasában.
Nem! – gondolta iszonyattal. Az nem lehet!
Kinyúlt,
elkapta Mikasa csuklóját. Megszorította, hogy a lány végre ránézzen, de az
makacsul kerülte a tekintetét.
– Nem! – suttogta megrendülten. – Nem lehet…
–
Micsoda? – Florian gúnyosan kérdezett, szemlátomást élvezte Eren gyötrődését. –
Kezded kapiskálni a nagy titkot? Húha, remélem, nem én rontottam el a
játékotokat, Mikasa. Bár ha rajtatok múlt volna, talán a végtelenségig
hazudtatok volna ennek a szerencsétlennek. Tudod… joga van tudni.
–
De neked nem volt jogod elmondani neki, Florian.
–
Én nem mondtam semmit – vonta meg a vállát a lány. – Magától jött rá.
–
Rohadék… – Mikasa olyan halkan
vicsorgott, hogy Eren alig hallotta. Nem is akarta hallani. Zúgott a füle, a
szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Egyszerre érte hidegzuhanyként a felismerés
és volt olyan melege, hogy legszívesebben az összes ruháját letépte volna
magáról. Az elméje sikoltott, tiltakozott.
–
Arra célozgattok… Arra célozgattok… – mire Florian elvigyorodott.
–
Pontosan – kuncogott. – Te meg a mi egyetlen hadnagyunk… hm, valamikor a
múltban. Együtt – hangsúlyozta. –
Hogy tetszik a gondolat? Borsódzik tőle a hátad?
Eren
nem válaszolt.
Nem
kapott levegőt.
Mikasa
elengedte Pieck kezét, odahajolt hozzá.
–
Eren – mondta halkan. – Nagyon sápadt vagy.
–
Persze, hogy sápadt, te idióta! Sokkoltad.
– Én? Azt hiszem, inkább te tehetsz erről, Florian!
A
lány elnevette magát.
–
Fáj az igazság, mi, Eren? – dőlt előre. – Te meg Levi hadnagy együtt voltatok, legalábbis valamikor a
múltban. Mindig minden újrakezdődik, nemde? Apró változások mindig is
történnek, vagy így, vagy úgy. Van, amikor az érzések mélyen a felszín alatt
maradnak… Vajon most is ez lesz a sorsa a kapcsolatotoknak?
–
Befognád végre a szádat, Florian?! Eren, rosszul érzed magad?!
Igen,
rosszul volt.
Szédült.
Nem
és nem!
Az
nem lehetett…
Ők
nem…
De
valahogy ez tűnt helyesnek és igaznak az emlékek, a zavaros érzelmei
ismeretében. Valahogy… nem tűnt annyira undorítónak sem. Valóban rázkódott a
teste a hidegtől, a borzongások kíméletlenül futkostak végig a gerincén,
csigolyáról csigolyára követve azt, hogy aztán a tarkójában érezzen furcsa,
bizsergő forróságot…
Hátranyúlt,
megérintette azt a pontot, finoman talán meg is nyomta…
És
felsípolt a tüdeje, ahogy hosszú másodpercek óta visszatartotta a lélegzetét,
és aztán kapkodva kezdte nyelni az éltető oxigént, és könnybe lábadt a szeme,
felerősödött a remegése, és a szíve… A szíve őrült tandemben vert, az elméje
tovább sikoltozta a tiltakozását. Aztán felcsuklott, kapkodó lélegzetvételei
zihálásokba, majd hisztérikus nevetésbe torkollottak. Előregörnyedt, a térdére
támaszkodott, és közben nevetett, mert igaz volt, helyes volt, valós és mégis
borzasztó, rémisztő és hazug… És nem tudott többé józanul gondolkodni.
Bárcsak…
Bárcsak sosem ébredtem volna abból az
álomból…
Bárcsak
örökre Eren Kruger maradhatott volna az ő szeretett Kiyomija oldalán.
Bárcsak.
Végül
Mikasára emelte a tekintetét, aki aggódva figyelte könnyes szemével, és nem
törődött többé Florian gúnyos megjegyzéseivel. Kit érdekelt Florian, ha most
borult fel az egész eddigi élete? Az emlékek csupán emlékek voltak, ahogy a
múlt is már rég elmúlt, és közben mégis… Saját szavait hazudtolta meg, amikor
Mikasa a konyhában az érzéseiről faggatta. Hát ezért érdekelte annyira! Mikasa
tudta. Sokan tudták az igazat, talán a féltestvérei is… Az állítólagos volt
barátai… Talán éppen…
–
Ő tudja? – kérdezte, és ismét
visszatartotta a lélegzetét. Milyen választ is akart hallani igazából?
Végigpörgette magában a férfival közös emlékeket, kereste-kutatta a jeleket,
amik arra utaltak, hogy Levi tudott a kapcsolatukról, a félelem belepte magát a
szívébe. Ha tudott róla… akkor miért?
Érzékelte az ellenszenvét, ezért inkább nem lépett? Vagy ő is úgy volt vele,
hogy mindketten más mellett találták meg a boldogságot? Hogy ami volt, az
elmúlt… és nem szabadott vele foglalkozni?
Nem emlékszel rám? – emlékezett vissza az első (vagy legalábbis most első) találkozásukra. Valami
vonzotta a férfihoz. Valami azt akarta, hogy kövesse őt, hogy megbízzon benne…
Ez a valami egy múltbeli emlék lett volna?
Kiszáradt
a szája, ahogy más is eszébe jutott – az alagsor,
ahol a Reiss-testvérek vártak rá. Sok mindenről beszélgettek akkor, aminek nem
tulajdonított jelentőséget, ami fölött elsiklott a figyelme, mert annyi
információ zúdult rá, hogy maga sem tudta, melyiket dolgozza fel először. Az
egyik ilyen volt az a párbeszéd is, ami közte meg Dirk között játszódott le.
– És az, hogy én mit mondok, az
érdekel? – kérdezte Dirk
szelíden, miután dühösen Abelre mordult, mert idegesítette a lány. – Vagy jobb szeretnéd, ha inkább Levi
hadnagy mesélne el mindent?
– Levi hadnagy? – Emlékezett a saját meghökkenésére is. – Miért pont Levi hadnagy?
Dirk
összevonta a szemöldökét.
–
Erre nem emlékszel?
– Mire nem emlékszem?
–
A szeretődre – vetette oda Abel gúnyosan. – Elfelejtetted? – Levi hadnagy felé fordult. – Hát ez kellemetlen, hadnagy – mondta –, bár az is lehet, hogy mindketten jobban jártak. Ezt sajnos nem
tudhatom. Valahogy undorítóan jól passzolnak a viselkedésük alapján.
Gusztustalan.
Szerető.
Oh.
Tehát
mindvégig tudnia kellett volna… Abel gyakorlatilag az első találkozásukkor felfedte
a titkot, amit aztán foggal-körömmel védtek Paradis lakói.
Eren
lenyelte keserűségét.
–
Ő tudja? – kérdezte újból,
határozottabb hangot ütve meg.
Mikasa
végre ránézett… és oh.
Oh.
Tudta.
–
És miért… – Miért nem mondott semmit? Mikor akarta elmondani? Ezeket akarta
kérdezni, végül egyiket sem tette fel. Nyelt egyet, mélyet lélegzett, és minden
egyes nyeléssel meg levegővétellel mintha tisztábban tudott volna gondolkodni.
–
De nem számít, nem igaz? – vonta föl a szemöldökét Florian kérdőn. – Ami volt,
az elmúlt. Nem ezt szereted hajtogatni?
Mikasa
ajka erre elnyílt.
–
Eren…
De
ekkor sok minden történt. Eren válaszolni akart – megmondani, hogy nem, ez
azért nem olyan könnyű, ez már számít, hiszen… mégiscsak együtt voltak, nem? –,
és igazából saját magát meghazudtolni, amikor Pieck újra felnyöszörgött, az
ujjai megrándultak, Mikasa pedig odakapott, megszorította őket, izgatottan –
vagy legalábbis különös érzelmet produkálva az arcán – hajolt fölé, várta az
éledezését. Eren elfelejtődött. Levi is.
Pieck
a nevét nyöszörögte.
–
Eren… – mire Eren lehunyta a szemét egy másodpercre.
–
Az igazság… – motyogta. – Változtatna bármin is? Ami volt… az tényleg elmúlt.
–
Pontosan – értett egyet vele Florian. – Különben sincs időnk szerelemre, csak
gyors légyottokra. Te nem így gondolod?
Mit
is gondolt ő? Hogyan is gondolta?
Nevetni
támadt kedve.
–
Pieck – szólította meg gyengéden a lányt. – Felébredtél?
Pieck
válaszul nyögött valamit, nem lehetett érteni.
Ébredezik – gondolta Eren. Jól
van.
Óráknak
tűnő percek teltek el, majd a lány felnyitotta sötét szemét.
–
Eren – súgta a fiú nevét, és lassan oldalra döntötte a fejét. Egymás szemébe
néztek, Eren a tenyerébe vette a kezét, finoman megszorította, hogy éreztesse,
vele van. A másikat Mikasa szorította, Mikasa, akire Pieck egészen máshogyan
sandított, mint korábban, és amiből egyértelművé vált, hogy a származásáról
vajmi keveset tudott, csupán sejthetett, és hirtelen… Florian jelenléte olyan
zavaróvá vált.
Nem szabad megtudnia – szaladt át a gondolat az elméjén. Florian nem sokkolhatja őt is… Piecknek most nem szabad megtudnia.
Senkinek sem kellett volna tudnia erről.
Bárcsak sosem tudtam volna meg én
sem.
–
Eren – lehelte Pieck újból. – Hát itt vagy… – mire megcirógatta az arcát.
–
Itt vagyok – felelte gyöngéden.
Ott
volt, ahol most lennie kellett.
Pieck mellett volt, és szabadnak
érezte magát. Szabadnak, mert szabadon választott, szabadon élt.
És
szabadon szeretett.
Ilyen érzés lenne? – tűnődött el, miközben óvatosan felsegítette Piecket,
hogy vizet tudjon inni. Florian valamikor kisétált, megérezte, hogy nem volt
kívánatos a jelenléte, s furcsamód az orvosok meg a nővérkék sem zaklatták
őket. Hárman maradtak a tágas szobában, hárman, akiket egymás mellé sodort az
élet, és akik egymás életének meghatározó alakjaivá váltak… És valahogy így
volt helyes, így volt jó.
Ilyen érzés lenne szabadság?
Mámorító volt.
Megjegyzés: Azt hiszem, ez az a fejezet, amit már mindenki nagyon
várt, és amit igazából már lehetett tudni. Paradis lakói emlékeztek Levi és
Eren kapcsolatára, és Levi is, csupán Eren nem, pedig jó nagy idióta volt, Abel
tényleg elmondta neki, és nem fogta fel. De most már végre ő is… és persze,
hogy megint elszúrta, mert még itt van nekünk Pieck, és egyszerűen nem veszi
észre, hogy talán valaki másnak is tetszik… ;) (Szegény Galliard.)
Ami
Eren emlékeit illeti – TEÓRIA, hogy
Eren álma az első fejezetben valójában Kruger emlékei, és hogy a rövid hajú,
Mikasára emlékeztető lány valójában Kiyomi Azumabito. A teória szerint Krugert
az apja barátai mentették meg (az Azumabito család), és Kiyomi és Kruger az
óceánnál búcsúzkodtak, mielőtt Kruger Marleyba ment volna, hogy beépüljön. Hiszem, hogy valami ilyesmi tényleg történt.
A
következő fejezetben kiderül, Frieda
pontosan mit tett a világgal, milyen parancsot adott a kolosszális óriásoknak,
ahogyan az is, hogy mi történhetett a többiekkel. (Szegény Lady Tybur, végül
nálam is megszívta, pedig eskü, eredetileg sem tetszett, hogy olyan hamar
kikerült a képből… De túlságosan megszerettem Florian meg Abel karakterét,
úgyhogy valamit valamiért. Sajnálom, nem sajnálom.)
Folytatás kb. 2 hét
múlva.Beharangozó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése