17.
fejezet
Az utolsó Ackerman
–
Mesélj a családodról – kérte Eren hangosan, miközben a feltámadó szél az arcába
csapta a levegőben terjengő sósságot. A csatahajó, ami a Yamato nevet viselte,
vad hullámokon lovagoltak; az óceánon vihar dúlt, a hullámok olykor átcsaptak a
fejük fölött. Nem kellett volna a fedélzeten tartózkodniuk – Kiyomi sokáig
próbálta őket rábírni, hogy vonuljanak vissza a viszonylag kényelmes
kabinjaikba, azonban sem Eren, sem Pieck nem hallgatott a szép szóra. Egymás
mellett álltak, a korlátra támaszkodtak, és miközben a rájuk zúduló eső és
tengervíz keverékétől teljesen átnedvesedett a hajuk és a ruhájuk,
beszélgettek. Nehéz volt átkiabálni a cseppek kopácsolását, vagy éppenséggel az
orkánerejű szél hangját, valahogy mégiscsak sikerült. A végére mindketten
berekedtek.
Mire
arra eláztak, hogy Pieck fázósan kezdett dideregni a nedves ruhákban, engedtek
Kiyomi unszolásának, s kézen fogva megindultak a kabinjuk felé. Egy kabinon
osztoztak, mégpedig a saját kérésükre. Florian külön kabint akart magának – meg
is kapta –, Mikasát pedig az egyik távoli unokatestvére fogadta be maga mellé
kabintársnak néhány éjszaka erejéig. Kiyomi mindannyiukat meglátogatta,
kedvesen érdeklődött a hogylétük felől. Úgy viselkedett, mintha nem is csatába
vonultak volna, hanem kényelmesen utazgattak volna a nagyvilágban. Bár úgy
tehettek volna!
Pieck
csak azután szólalt meg, hogy Eren behúzta maguk mögött az ajtót. A családjáról
nem szívesen avatott volna be mindenkit. Mégis miért kösse Hizuru népének az
orrára, ki is volt ő valójában, s ugyan miért mesélje el Florian Reissnek?
Mikasa már más tészta lett volna, ő azonban visszavonult. Elunta Florian
fecsegését, és inkább az unokatestvérével töltötte az idejét. Ismerkedett, próbált barátkozni.
–
Mire vagy kíváncsi? – kérdezte, miközben levetette magát az ágyra. Háttal dőlt
le, cuppogó cipőjét a földre rúgta.
–
Vizes lesz az ágynemű – ráncolta a homlokát ezt látva Eren, mire elfintorodott.
Nem időzött egy másodpercnél sem tovább, felpattant, és mielőtt Eren bármit is
mondhatott volna, nekilátott, hogy levetkőzzön. Nem szégyenlősködött. Mikor
Eren végre magához tért a döbbentéből, már befejezte az ingének kigombolását,
felfedte a mellét és a hidegtől keményen sötétlő bimbóját rajta.
–
Így jobb? – húzta fel a szemöldökét hívogatóan.
Eren
nyelt egyet.
–
Igen – suttogta, és közelebb lépett. A lány melle a tenyerébe simult, puha volt
és gömbölyű, nem túl nagy, mégis tökéletes. Pieck szaporábban vette a levegőt,
mikor az ujjai finoman megérintették a mellbimbóját.
–
Nocsak – mormolta. – Hát csak felbátorodott ez a fiú… – mire Eren az ujjai közé
csippentve, gyengéden morzsolgatni kezdte.
–
Bátor vagyok…
–
Hát hogyne! – Pieck lábujjhegyre emelkedett, a karját a nyaka köré fonta. –
Mindjárt megfagysz nekem – somolygott. – Hogy van az, hogy csak én vetkőzzek? –
És nem várta meg Eren válaszát, hanem az ágy felé húzta, a paplan alá, hogy
közben gyors mozdulatokkal lefejtse róla a nedves ruhákat, s végül… a saját,
meztelen testével melegítse fel.
A
szájuk szenvedélyes csókban forrt össze.
Mikor
Eren megnyitotta az ajkát, Pieck nyelve a szájába kalandozva felfedezőútra
indult, ahogyan a keze is a meztelen testén. Széles válláról a mellkasára
siklott, kitapintotta az izmokat a hasán, végigsimított az oldalán.
Nekidörgölőzött, a fejét hátravetve zihált, és élvezte, mikor Eren a nyakán
kezdett munkálkodni: gyengéden harapdálta és szívogatta a bőrét, és
valahányszor Pieck regenerálta, újra meg újra nekiesett, hogy ott hagyja rajta
a védjegyét.
– Eren! – sóhajtotta a nevét elfúló hangon. – Eren…
Hogy
a vékony falakon keresztül ki mit hallott, egyiküket sem érdekelte. A paplan
alatt meztelen testük egymáshoz simult; Eren a lány combjára markolt. Pieck
megdöntötte a térdét, lábát a fiú csípőjére simítva kulcsolta azt át, és ahogy
feljebb lökte magát, artikulátlan nyögés szakadt föl belőle, mikor megérezte
Eren farkát a combja között.
–
Mire vársz? – zihálta, és újra nyögött, mikor Eren a nyakáról a mellére tért
át. A szájába vette Pieck egyik bimbóját, és ügyelt rá, hogy a fogával csak
óvatosan karcolja meg – majd szopni kezdte, nedves csókokkal ingerelni, míg
kemény nem lett teljesen a vágytól. A lány testének dörgölte magát, ő is
sóhajtott, teljesen felizgult.
Mire vársz? – hangzott el a kérdés.
De
mire is várt?
–
Meg akarlak csókolni – súgta le a lány ajkára. Pieck belemosolygott a csókjukba.
Eren
lefejtette a lábát a csípőjéről.
Mire vársz?
A
lány torkára csókolt, majd a bimbójára. A nyelve a köldökébe siklott, Pieck
megugrott.
– Eren…
Nedves
csíkot hagyott maga után, ahogy végigcsókolta az alhasát, ám sem őt, sem a
lányt nem zavarta különösképpen. Még mindig szégyentelenül izgatóan feküdt
előtte, a lábát széttárva, sötét haja szétterülve a hatalmas párnán, és Eren
talán most először nézte meg magának igazán
a meztelen testét. Látni, mikor kikecmergett egy óriásból, látni olykor a közös
zuhanyzóban… valahogy egyik látvány sem hasonlított a mostanihoz. Most… Pieck
úgy festett, hogy az összes vér Eren farkába tódult.
–
Meg akarlak csókolni – mormogta, és az ajkát a lány klitorisza köré fonta.
Annak meglepett kiáltása végül újabb nyögésbe torkollott; kezével a lepedőbe
markolt, a teste megugrott. Eren mohón hajolt a lába közé, a térdét fogta, s a
nyelvével a duzzadt csiklót ingerelte körbejárva. A nedves forróság szorosan
ölelte körül az ujját, Pieck pedig nyögött meg sóhajtozott, ahogy mozogni
kezdett benne.
– Eren…
A
nevéből mantra lett – nyögésekből, sóhajokból és torokhangú zihálásokból állt
–; a lány teste reszketett, ahogy egyszerre kényeztette az ajkával és az
ujjával, a kezét a hajába szántotta, a tincsekbe tépett vele.
Hangos volt.
Túl
hangos.
Eren
a lüktető férfiassága köré fonta azt a kezét, amelyikkel nem Pieck térdét
fogta, elhajolt a lány testétől, egy ujj helyett kettővel hatolt belé, és
összeszorította a szemét, mert egyetlen hajszál választotta el a gyönyörtől. Érezte
a közelgő orgazmusát, a fogát és a szemét szorította, és ringott a csípője,
ugyanarra az ütemre ringott, mint a lányé, és Pieck szájára hajolt, mélyen
megcsókolta, az alsó ajkát ízlelte, mikor minden túl forróvá, túl elevenné,
egyszerűen túl jóvá kezdett válni.
És
akkor…
–
FOGJÁTOK MÁR BE! – üvöltött fel Florian a szomszédos kabinból. – VALAKI ALUDNI
SZERETNE ÉS NEM A PAJZÁNKODÁSOTOKAT HALLGATNI!
És
a forróság, a szenvedély, minden odalett.
Eren
és Pieck megmerevedtek.
–
Ezt nem hiszem el! – suttogta a fiú
dühösen.
Pieck
finoman megrántotta a vállát.
–
Kérlek – mondta. – Mégis mit vártál tőle? – A fejét csóválta, Eren legördült
róla. Mindkettőjük mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, csak úgy kapkodták
a levegőt. Mintha maratont futottak volna, saját verejtékükben és gyönyörükben
úszva feküdtek az ágyban. Florian befejezte az ordibálást; mély, fojtogató
csend telepedett a kabinokra, úgy az egész hajóra. Odakintről behallatszott a
szél süvítése, az óceán háborúja. Közeledtek Paradis szigete felé, egyre csak
közeledtek, s a nyugtalanságuk is nőttön-nőtt.
Talán nem is baj – gondolta Eren –, ha
nem kapkodjuk el. Ha nem most… esünk egymásnak.
Pieck
ellenben csalódottnak látszott.
–
Hagyjuk? – kérdezte, mire Eren bólintott. – Biztos?
Eren
újból bólintott.
Nem
volt biztos benne, de most, hogy egy kicsit nem a szenvedély hévében
gondolkodott, újra elfogta a bűntudat. Levi miatt lett volna? Vagy a barátai
miatt aggódott, és inkább az zavarta, hogy majdnem egy légyott miatt
megfeledkezett volna róluk? Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rájuk
vagy századszor. Levi hadnagyra is, na és persze mindenki másra. Még mindig
semmit nem tudtak, de a hajó fedélzetéről lassan rálátást nyerhettek Paradis
szigetére – ha Liberio körzetre, vagy arra, ami maradt belőle, nem is.
–
Mesélj a családodról – kérte inkább újból, elűzve a vágy leghalványabb
maradékát is. Pieck a mellére húzta a takarót, majd nagyot sóhajtott.
–
A családomról, mi? – motyogta. – Azt mindig is tudtam, hogy valamiért meg kell
húznunk magunkat. A számba rágták, hogy mi a kötelességem, hogy harcosnak kell
lennem, és nagyon óvatosnak, de azt, hogy Ackerman vagyok, nagyon sokáig nem
tudtam. Az apám titokban tartotta. Nem akarta… hogy valahogy kiszivárogjon. Túl
sok volt így is a rovásunkon… Az apám… ostoba volt. Nagyon ostoba.
–
Az anyád volt Ackerman.
–
Az anyám… Igen… Az anyám.
Bólintott.
Eren
nyelt egyet, összefűzte az ujjaikat.
–
Pieck – suttogta. – Az anyádat…
–
Megölték – felelte. – A kormány megölette. Az utolsó Ackerman, így végezték ki. Mindig is kínosan ügyeltek rá,
hogy a gettókban élők még véletlenül se tudják meg, hogy a legendás Ackerman
klán több puszta legendánál. Vadásztak rájuk, ahogyan Paradis szigetén is. De
ezt már tudod, nem?
Eren
óvatosan rásandított; bólintott.
–
A teljes igazságot kevesen tudják. – Pieck felsóhajtott, a plafont bámulta.
Egymásba akasztott ujjaik által Eren tisztán érezte a remegését; felzaklatták a
történtek, nem szívesen mesélte el. Ritkán fordult elő, hogy a mindig erős,
mindig harcias Piecket ennyire elgyötörtnek lássa. Sőt. Talán eddig sosem, nem
tudott egyetlen ilyen alkalmat sem felidézni.
–
Elárulod?
Elárulta.
–
A családom nevet változtatott – mormolta –, és így viszonylag sokáig meg tudta
húzni magát… Aztán az Eldiai Újjáépítési Mozgalom, aminek Zeke szülei is
részesei voltak, mozgolódni kezdett. Lebuktatták őket Zeke árulásának
köszönhetően, és valamennyi tagját a „Paradicsomba” küldték… Kivéve az apádat –
sandított rá a szeme sarkából. – Az apád megúszta „Bagolynak” köszönhetően. –
Nem vádaskodott, a színtiszta igazat mondta, a hangjából nem csendült ki
keserűség. Évek teltek el azóta, másvalakivé formálta magát. Eren mindig
elfelejtette, hogy idősebb volt nála pár évvel.
–
Ó. – Kezdte érteni. Pieck ajka
felfelé görbült.
–
A kormány – folytatta – akkor ébredt rá, hogy komolyan kell vennie az ilyen
szerveződéseket. Jobban figyelt, többet kutatott, mondjuk úgy, nyomozott az internáló táborokban élők
után. Akkoriban kértek be minden papírt. Akik nem rendelkeztek ilyesmivel,
azokat vizsgálatok alá vonták. A családom megpróbálta kijátszani… De az orvos,
aki meghamisította a papírjaikat, kiadta őket a kormánynak. Marley felégette az
otthonunkat, kivégezte az anyámat.
–
Gyermek voltál még – ráncolta a homlokát Eren. – Gyakorlatilag…
–
Pólyás – vonta meg a vállát. – Ha így jobban tetszik.
–
De az apád, ő…
–
A szüleim nem voltak házasok. – Pieck a plafon felé nyújtózott, eleresztette
Eren kezét. A levegőbe markolt, mégpedig jó szorosan, és Eren érezte, ahogy
egész testében megfeszült. Újra az a határozott, erős lány volt, akinek
megismerte. Rendíthetetlen, mindenre elszánt, Marley látszólag ízig-vérig
embere. – Előfordul az ilyesmi, nemde? Reiner anyja sem házasodott meg, mégis
megszülte őt.
–
Reiner… – Eren nyelt egyet, ahogy a barátjukra gondolt. Semmit sem tudtak róla
– sem az apjának kilétét, sem azt, hogy egyáltalán élt-e még. Porco, Reiner,
Bertolt, Annie. Eren minden éjjel elsorolta a nevüket. Zeke-et hagyta
legutoljára, mert róla… álmodott.
Minden éjjel álmodott róla valamit. Zeke…
Az
ördögök között volt.
–
Az apám ki tudott menteni, és onnantól kezdve megesküdött, hogy szerény életet
fogunk élni. Hogy csatlakozom a harcosokhoz, hogy elfedhessük a múltunk
vétkeit. Hogy soha senki ne jöhessen rá a származásomra… Az élvonalba állított,
mert így… megmenekülhettem. Sosem árulta el, ki vagyok valójában.
–
De Zeke tudta.
–
Zeke rájött. – Pieck felsóhajtott,
lassan engedte le csupán a kezét. A hangja mormogássá szelídült, testéből
azonban nem távozott a feszültség. Ugyanolyan merev volt, mint mindig, ugyanúgy
fűtötte a vágy, hogy harcoljon. Semmi másból nem állt az élete – együtt
küzdöttek, együtt juhászkodtak meg Marley előtt. Vajon szabadok lesznek valaha
is? Eren gyakran tűnődött el ezen.
–
Emlékszel, amikor Zeke azt mondta, elviszi valahová Mikasát?
Kellett
néhány másodperc, amíg felfogta, hogy Pieck hangját hallotta, ahogyan arra is,
hogy a lány időközben felé fordult az ágyban; még fel is könyökölt, úgy
pislogott rá a sötét pillái alól. Hullámos haja az arcába lógott, eltakarta a
fél szemét. Eren ránézett, kiszáradt a szája; nem tudta megállni, hogy ne
simítsa Pieck füle mögé.
–
Emlékszem – suttogta, mire Pieck is suttogva folytatta:
–
Nem tudom, hogy szándékában állt tényleg elvinni őt Hizuru követeihez. Őt
ismerve biztosan be akarta mutatni Kiyomi asszonyságnak, ugyanakkor… Zeke engem
is elhívott. Azt akarta, hogy Mikasa velem
találkozzon.
Eren
szeme tágra nyílt.
–
Mert el akarta mondani…
–
Hogy rokonok vagyunk. Igen. Akkor fedte fel, hogy mindketten az Ackerman család
tagjai vagyunk.
–
Tehát találkoztatok is – szögezte le gyorsan.
Pieck
bólintott.
–
Zeke akkor… mindent elmondott.
–
De hogy jött rá? Ha ennyire jól eltitkolta édesapád, miből tudott rájönni?
Értem én, hogy nagyon okos, végtére is az én bátyám – vegyült egy kis büszkeség
a hangjába –, de azért ez nem olyasmi, amit csak úgy feltételezünk valakiről.
Nekem eszembe sem jutott, hiszen mióta ismerlek, sosem vettem észre… mármint,
ne haragudj, nem úgy értettem – szabadkozott rögtön –, csak tényleg nem olyan
volt az óriásod, meg nem úgy harcoltál, hogy azt lássam, valamilyen hihetetlen
erő birtokában lennél.
–
Mert nem is voltam – vonta össze a szemöldökét Pieck. – Egészen mostanáig… az
erőm szunnyadt. Az igazi Pieck
voltam. Most már Ackerman vagyok,
mert Zeke felélesztette bennem ezt az erőt. Ő… a királyi család tagja, jól
sejtem? – suttogott, mire Eren szeme elkerekedett. Oh. Ahogy azt Piecktől elvárhattuk… – Ne aggódj – mondta gyorsan,
mikor észrevette a rémületet a fiú arcán –, nem fogom elmondani senkinek sem,
bár… mivel Levi hadnagy túlélte, úgy hiszem, Paradis is tudja már.
–
Paradis túl sok mindent tud már. Azok az ördögök veszélyesek.
–
Én megőrzöm Zeke titkát – súgta a lány. – Ő is megőrizte az enyémet.
–
De még mindig nem értem…
–
Úgy jött rá – szakította félbe –, hogy megismerte Tom Xavert.
Oh.
–
A Bestia Óriás előző hordozóját – értette meg Eren. – Ő óriáskutató volt.
–
Az Ackerman klán pedig az óriástudomány produktuma – bólintott. – Zeke tőle tudta meg, és valószínűnek tartom,
hogy nem véletlenül hagyta, hogy összebarátkozzunk. A bátyád sok mindent
titokban tartott.
–
Igen.
De azt még mindig nem értem – gondolta sötéten –, hogy ha annyi mindent tud, amennyit állít, akkor miért kárhoztatott
ilyen sorsra? Miért tett még jobban rabszolgává? Miért nem hagyta, hogy szabad
lehessél?
Az
Ackerman klán legendás ereje egyfajta óriáserő volt. Óriástest nélkül képesek
voltak magukban hordozni, s azzal, hogy Pieck felélesztette, és még a Hordár
Óriás is volt, még erősebbé tette magát, mint valaha. De ez az erő, ez az átok
elnyomta az igazi embert, azt, aki még azelőtt volt, mielőtt felélesztette
volna.
Pieck
többé… nem Pieck volt.
Ő valaki más – pislogott a lányra, és nagyot nyelt. Valaki idegen. Nem több egy szolgánál.
Mert
az igazi Pieck meghalt abban a
percben, amikor Zeke kiadta a parancsot.
Miért, Zeke? Miért tetted?
Végül
így suttogott:
–
Aludjunk inkább. – És Pieck rábólintott.
Vajon
ő miről álmodott?
Eren
összeszorította a szemét, az oldalára gördült, a fal felé, a csatahajó pedig
tovább hánykolódott az óceán hullámait lovagolva, odakint meg dézsából öntötték
az esőt, s Paradis szigete egyre nagyobbá vált, ahogy közeledtek a kikötőhöz.
Zeke…
Tisztán álmodott róla. Minden éjjel tisztán álmodott. Nem képek, halovány emlékek villantak fel, hanem
olyan érzés volt az egész, mintha ő maga is az ördögök lakta szigeten lett
volna. Mintha közvetlenül a királynő mellett állt volna… és együtt nézték volna
Zeke sínylődését.
Zeke…
Nem tudtál elmenekülni.
Eren
szemhéja megrebbent. A hajón halkan kopácsolt az eső, az óceán vize nem
szelídült meg. Már nagyon közel járhattak a kikötőhöz, így még óvatosabbnak
kellett lenniük – nem köthettek ki, és nem is merészkedhettek annyira közel,
hogy a Mária falról valamelyik helyőr észrevegye őket.
Addig nem árt, ha alszom egyet – gondolta. Hátha
látlak… Hátha többet tudok meg, hogy hol keresselek.
Nem
tudta, mennyi idő telt el. Eleinte még érezte Pieck testének melegét. A lány
viszonylag hamar elaludt; szorosan hozzábújt, sötét haja csiklandozta a bőrét.
Halkan szuszogott, ő nem álmodott szörnyűségeket.
Milyen szerencsés…
Meg
sem lepődött, mikor ismét a szigeten találta magát. Frieda királynő fehér ruhát
viselt, lassan bicegett előre a botján. Megállt Zeke cellája előtt, az ajka
szavakat formált, Eren azonban nem értette tisztán. Vajon mit mondhatott?
Zeke?
Zeke!
Eren
szíve kihagyott egy dobbanást. A bátyja még mindig egy szűkös cellában
raboskodott, úgy látszott, a királynő minden éjjel meglátogatta, hogy
beszélgessenek. Valamiről győzködte őt, valamire próbálta rávenni. Nem jutottak
dűlőre, Frieda ajka egyetlen keskeny vonallá préselődött, a szeme pedig
örvénylően fénylett. Egyik sem állt neki jól, ijesztően nézett ki.
Tehát ilyen, amikor a
száznegyvenötödik király átveszi fölötte az irányítást?
Nyelt
egyet, nem tetszett neki.
De a háborúról való lemondás esküje
már nem köti őt úgy, ahogy, nem igaz? – folytatta
tovább az elmélkedést. Ebben az egyben egészen biztos volt. Valami megváltozott
– az Alapító Óriás hordozója már akkor is támadhatott, ha királyvér
csörgedezett az ereiben. Akkor mégis…
miért… Én ezt nem értem.
–
Hol
van? – Frieda nyugodtan szegezte neki a kérdést Zeke-nek, nem emelte
fel a hangját. Izzott a szeme, mégis megőrizte a nyugalmát. Arról győzködte
Zeke-et, hogy áruljon el neki valamit. Erennek volt egy nagyon is találó
tippje, hogy éppenséggel kit keresett ennyire ádázul. Kit is? Hát nyilván őket. – Nem akarom bántani, ezt te is
tudod. Fontos számomra. A sziget számára. Szükségünk van rá.
–
Ó, hát persze. – Zeke
elmosolyodott. – Az öcsémre mindenkinek szüksége van. Gyanítom, most még inkább
kétségbeesett lehetsz, királynő. Időd véges, az átöröklési ceremónia napjának
közeledtével még fontosabb, hogy megtaláld az öcsémet. Ő volt az Alapító Óriás
korábbi hordozója, nem igaz? A múltban, amire nem teljesen emlékszünk, ami után
még mindig tapogatózunk.
–
Én megmenteni akarom az öcsédet, nem feláldozni. A körnek véget kell érnie,
ebben azt hiszem, mindketten egyetértünk, Zeke. Áruld el, hol van. Hizurúban
rejtegetitek? Azt hiszitek, nem ér el odáig a karom?
–
Kiyomi Azumabito tudja, mit kell tennie. – Zeke vállat vont; még mindig mosolygott. – Nem
féltem őt, ahogyan az öcsémet sem. Ezt a háborút nem nyerhetitek meg. Ily’
módon nem tudjátok befejezni a küldetést.
–
A küldetést Erennek kell
befejeznie – hangsúlyozta
Frieda –, ezért is fontos, hogy minél előbb rátaláljunk. Ha van egy csöpp eszed,
segíteni fogsz minket, nem hátráltatni. Egykor látszólag a szövetségedet
ajánlottad. Hihetetlen, hogy a testvérek még most is összedolgoznak… Minden
megváltozott, ők mégsem képesek erre a
változásra.
Zeke
erre a fejét ingatta. Magabiztosnak látszott, nyeregben érezte magát. Ezt látva
Eren szívéről hatalmas kő gördült le; hullámokban öntötte el a megkönnyebbülés:
a bátyját nem sikerült megtörniük!
Zeke…
Zeke maradt.
Friedára
nézett, állta a tekintetét kihívó fénnyel a saját szemében.
–
Paradis nem tanult a hibájából.
–
Marley sem – vágott vissza
Frieda. – Mi lenne, ha nem követnénk el ugyanazokat a hibákat? Ez alkalommal… mi
lenne, ha minden más lenne? – kérdezte, mire Zeke szeme összeszűkült.
Valami más villant benne, valami egészen vészjósló, amitől Eren hátán borzongás
szaladt végig. Zeke, ha akart, tudott félelmet kelteni másokban, és nem adta
magát olyan könnyedén a szigeti ördögök ördögkirálynőjének.
–
Minden
más – ismételte. – Az lesz, királynő. Gondoskodom róla… hogy az
legyen – húzta sötét mosolyra az ajkát, mire Frieda királynő
megpördült. Egy pillanatra megmerevedett, és Eren levegő után kapkodott, ahogy
megérezte magán a tekintetét.
Ez egy álom – mondta gyorsan. Ez
csak egy álom. Nem láthat.
–
Oh.
De
Frieda mégis látta.
–
Eren
– mondta meglepetten. Felsóhajtott, lehunyta a szemét. Végtelenül
öregnek, végtelenül kimerültnek látszott. – Később találkozunk… Eren.
Mire
felébredt az álomból, már Paradis kikötőjébe értek.
** * **
Nem
az volt a baj, hogy a bátyjáról meg a királynőről álmodott, még az sem kavarta
fel, hogy mennyire remekül elbeszélgettek egymással – sokkal jobban
aggasztotta, hogy a többiekről mit sem tudott. Zeke Paradis börtönében sínylődött,
de semmit sem tudtak a többi hordozóról. Semmit sem tudott például Galliardról.
–
Ha bántották – szorult ökölbe Pieck keze –, azt is megbánják majd, hogy a
világra jöttek – fenyegetőzött. – Legalább ötszörösen adom vissza nekik, erre
mérget vehetnek.
–
Ne aggódj – sötétült el Eren tekintete –, lesz segítőd.
Florian,
aki fél füllel elcsípte a szóváltásukat, felkuncogott, miközben eltakarta az
arcát a köpenye csuklyájával. Tetőtől talpig szigeti katonának öltözött, és
Eren hajlamos volt megfeledkezni róla, hogy nem csupán álcába bújt – igazából
azzá vált, ami mindig is volt: ördög
az ördögök vidékén.
–
Tessék, ez a tiétek – osztotta ki a ruhákat Mikasa. – Szerencsétek, hogy
elsüllyesztettük azt a hajót, különben most nézhetnétek, mit vesztek fel.
–
Szerencsések, amiért ezt is kiterveltem – húzta ki magát Florian, míg Pieck így
pontosított:
–
Eren süllyesztette el.
–
Eren és Florian – helyesbített
Mikasa, majd a hercegnő felé fordult. – A Háború Pörölye valóban azért
teremtődött, hogy a Támadó fegyverévé váljon. Honnan tudtad?
–
Kilogikáztam – rántotta meg a vállát. – Ez tűnt az egyetlen ésszerű
megoldásnak.
Mikasa
bólintott.
Egyetlen ésszerű megoldás, mi?
Eren
és Pieck váltottak egy pillantást.
–
Tartsuk magunkat a tervhez – jelentette ki Florian. – Ha nem tesszük, teljesen
fölöslegesen akciózunk a legnagyobb titokban. Amíg Frieda birtokolja az Alapító
Óriást, bármit megtehetnek velünk. Ha a terv szerint haladunk… Akkor meg fog
történni… – A hangja motyogássá szelídült, a tulajdon nővére haláláról beszélt.
Eren felidézte Frieda törékeny, megöregedett alakját – számára lassan megváltás
volt a halál. (Talán mindenképpen az volt. Tizenhárom éven át tartó átok alóli
felszabadításként is lehetett rá gondolni, és akkor úgymond az, aki elveszi az
életét, megmenti őt a szörnyű sorsától. Az a valaki így tulajdonképpen hőssé
válik.)
A
homok csiklandozta a talpát. A vízben mezítláb gázoltak végig, a homokszemcsék
nedvesen tapadtak a lábukra. A partra érve megtörölték a lábukat, felhúzták a
csizmájukat, és Eren… mély levegőt vett, mert azután, hogy Mikasa és Annie
társaságában elhagyta a szigetet, álmában sem gondolta volna, hogy valaha is
vissza fog térni. És most mégis itt volt. Önként jött el az ördögök szigetére.
Ezúttal senki sem rabolta el, nem erőszakkal érkezett, hanem a saját
akaratából, és végre-valahára készen állt rá, hogy megvívja az örökkévalóság
óta tartó csatáját. Hogy végre pontot tegyen rá. Hogy megállítsa Friedát. Hogy
megállítsa Abelt. Hogy mindenki mást… Hogy mindenkit ezen a világon fölszabadítson.
–
Nem hibázhatunk – véste jól az eszükbe Florian. – Ha mégis, akkor a világnak
annyi.
–
Tisztában vagyunk vele, hercegnő – fintorgott Pieck. – Ne miattunk aggódj.
Sokkal inkább magad miatt lesz bőven félnivalód, higgy nekem.
Florian
erre már nem válaszolt.
Eren
a kezét nyújtotta; izzadt a tenyere, ahogy Pieck belécsúsztatta, és néhány
hosszú percig összefonták az ujjaikat, szorították egymást, érezték egymás
jelenlétét. Aztán persze eljött a búcsú pillanata is, nemcsak az, hogy
kikötöttek a szigetre, és katonai ruhába bújva nekiláttak, hogy beférkőzzenek
az ellenség közé. Pieck kicsúszott az érintéséből.
–
Vigyázz magadra – suttogta az ajkára, mielőtt végleg elillant volna Mikasával
egyetemben. Eren bólintott, és még sokáig nézett volna utána, ha Florian nem
markolt volna a vállára.
–
Érzékeny búcsú – mondta gúnyosan. – Nem érünk rá, hogy tovább itasd az
egereket. A kis barátnőd jól van. Végtére is, Ackerman, nem igaz? Ő az, akit
biztosan nem kell féltened – mosolyodott el. Ezt már egészen vigasztalóan
mondta, már-már kedveskedve, Eren pedig hálás mosollyal az arcán bólintott
újból.
Igen – gondolta. Nem
kell féltenem. Sem őt, sem Mikasát.
De
akkor sem tetszett neki a gondolat, hogy ketten is az Ackerman klánból egyedül
mászkáltak az ördögök lakta sziget szűkös utcáin. Az sem tetszett, hogy
kettesben maradt Florian Reisszel – a lánnyal, akiről még mindig nem tudta
pontosan, hogy mit gondoljon.
Florian
karba fonta a kezét, majd nagyot sóhajtott.
–
Ugye nem kell még egyszer elmondanom, hogy hova fogunk menni és mit fogunk ott
csinálni?
A
szemét forgatta.
–
Nyilván nem – húzta el a száját, mire a lány elégedetten biccentett egyet.
–
Helyes. Ezt már szeretem.
–
Gondolom, ne is várakoztassalak tovább…
–
Jól mondod. Menjünk.
Menjünk… de hova is? Ó, igen…
Eren
összeszorította a szemét, ahogy Paradis királynőjére gondolt.
Ó, igen…
Megölni őt…
Megölni a királynőt.
Felfalni Frieda Reisst, és
megszerezni az erejét.
De
ha a királynő élete veszélyben forgott, Erennek volt rá egy tippje, hogy kit
kért fel Paradis a védelmezésére. Egyszerűen a zsigereiben érezte, hogy
találkozni fognak. Találkozniuk kellett, pláne azok után, hogy most már
mindketten tudták, hogyan éreztek egymás iránt egy előző világban, egy előző
múltban.
Levi… – gondolt a férfira. Ott
vagy, igaz? A kápolnában… Friedával. Vártok ránk. Közeledünk…
Levi
sem volt azonban az a Levi, akinek lennie kellett volna. A származásának
köszönhetően, hogy feléledt az ereje, elpusztította azt az ártatlan, szelíd
gyermeket, aki egykor lehetett, és egy uralkodót védelmező harcost faragott
belőle. Ezért is neki kellett védenie Frieda királynőt. Az Ackerman család arra
született, hogy az uralkodót szolgálja. Levi Friedát szolgálta most,
testestül-lelkestül, mindenestül. Akarva és akaratlanul. Az övé volt, nem
Erené.
Na és Pieck és Mikasa?
A
két lány ezért sem jöhetett velük. Florian mindent gondosan eltervezett, és
egyszerűen nem kockáztathattak. Amíg az Ackerman klán tagjait bármikor
felszólíthatta az, akiben királyi vér csörgedezett, Pieck és Mikasa nem voltak
biztonságban Frieda Reiss közelében. Florian tervezett, találgatott,
sejtelmekbe burkolózott. Eren próbálta őt kiismerni, ám nem tudta. Még mindig
nem tudta, pontosan mi fog rájuk várni, ha leérnek a kápolnába. Vajon Florian
akkor is mellettük fog állni? Nem fogja az utolsó pillanatban meggondolni
magát? Nem fogja mégis inkább a szigetiek pártját fogni?
Levi
anyja halott volt, az Ackerman nevet viselte, egykor Kuchelnek hívták. A
nagybátyja, Kenny még élt, de nem jelentett rájuk veszélyt, hiszen részt vett
Eren kiszabadításában is. Hogy ebből mit tudott és mit nem Levi, vagy
éppenséggel mit gyanított maga Paradis, titok maradt. Sok mindent homály fedett
még, többek között Callum és Historia közreműködését is. Historiára nem
gyanakodhattak, legalábbis Florian biztosra vette, hogy Frieda maga mellett
tartja féltestvérüket, ám Callum… Eren nem találkozott vele a liberiói
mészárláskor, noha azt állították róla, hogy ő is részt vehetett a küldetésben.
Most nem ők a fontosak.
Kuchel
halott volt.
Kenny
élt, de mellettük állt.
Mikasa
apja halott volt. Maga Mikasa egyértelműen elkötelezte magát mellettük.
Ami
Piecket illette… Eren még mindig emlékezett a csókjának ízére. A lány erejét
Zeke hívta életre, s többek között Zeke-ért is jött el az ördögök szigetére.
Zeke-ért, Galliardért és a többiekért. Ugyanazért küzdött, amiért Eren.
Pieck
velük volt.
Mindenki
velük volt, aki valaha is veszélyt jelenthetett volna rájuk, kivéve…
Ó,
igen.
Kivéve
őt.
Csak te maradtál… – sóhajtott keserűen.
Minden
ugyanúgy történt, ahogyan az emlékeiben élt. Igaz, azokban csupán homályosan
látta, az apja szemén keresztül, de minden ugyanúgy festett: a kápolna, a
lefelé vezető út… Florian határozottan nyitotta fel a csapóajtót. A tartályok
teli voltak üzemanyaggal, a Mennydörgés Lándzsák bevetésre készen álltak.
Hizuru csatahajói talán ezekben a percekben megkezdték a háborút.
(Tik-tak.)
(Tik-tak.)
Az
óra ketyegett, az idő rohamosan telt.
(Kivéve
őt.)
Csak te, hadnagy – gondolta, miközben udvariasan előreengedte a hercegnőt
–, te vagy az egyetlen, aki még az
utunkban áll.
Csak te.
Az utolsó Ackerman…
Megjegyzés: Mivel jelenleg a 30. fejezetet írom, kicsit már
összefolytak az események, de emlékeim szerint az utolsó olyan fejezetet
olvashattátok, ahol egy kicsit is korhatárosabb dolgok történtek Eren és Pieck
között. Mondanám, hogy nem kell sokat várni, de amíg Levi és Eren letisztázzák
a kapcsolatukat, addig el fog telni egy-két fejezet, VISZONT én már megírtam
azokat a részeket. <3 Úgyhogy egy kis előkarácsonyi, utómikulási spoiler,
bár azért várható volt, hogy valamikor meg fog történni, így nem is árulok el
olyan nagy titkot: Levi és Eren a 30. fejezet környékén már együtt van. ;)
A
következő fejezet kiegészítő novella lesz, amiben Pieck és a családja kerül előtérbe.
Még mindig várom vele a nagy csattanót a mangában, remélem, tényleg nem
véletlenül nem tudjuk a teljes nevét. (Még ha lehet – vagy inkább biztos? –,
hogy ott nem is lesz Ackerman. :D Pieck Ackermanként… szerintem elég menő
lenne. Mindegy, egyéni vélemény. :D)
Tervek
szerint a kiegészítő novella december 18-án érkezik – szurkoljatok, aznap még
vizsgázom is. :D A rendes, 18. fejezet pedig december 28-án. Eredetileg nem
szerettem volna ebben a hónapban többet hozni, mert úgy terveztem, elsősorban a
Múltadba zárva történetre koncentrálok (láthatjátok majd a Várható
frissítéseknél, hogy még idén befejezésre kerül az egész regény), de túl hosszú
lett volna a kihagyás, ha csak januárban folytatódnak Erenék kalandjai.
Folyt.
köv. hamarosan.
Addig is türelem. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése