2019. december 31., kedd

Múltadba zárva [Ereri] – Epilógus


Epilógus


„Szeretettel, Eren”

I.

Kruger


Bocsáss meg.
Eren emlékezett, hogy lassan fogta fel, mit is jelentettek ezek a szavak. Az éjjeliszekrényen digitális óra pihent, éppen egészet mutatott, mikor felnyitotta a szemét, és nagyot nyújtózva az oldalára gördült. Elmosolyodott.

A férfi, aki akkor előtte állt, nem lehetett a modern világ Levija. A férfi, aki akkor előtte állt, az a Levi volt, akit ismert. Minden, ami vele meg Jaegerrel történt, túllépett az álmon: valóság volt.

Létezett egy világ, amiben emberevő óriások tartották rettegésben az embereket, s létezett egy hely, amit úgy hívtak, „köztes hely”, ahol kétezer évnyi szenvedés és fájdalom ért véget a végső áldozat meghozatalával. Létezett Doppelgänger Eren valamint Ymir Fritz is. Létezett egy másik Eren Jaeger is, aki nem dobta félre a nevét.

Tényleg te vagy az – suttogta akkor neki. – Te… velem vagy. Az én világomban.

– Bocsáss meg. – Levi a karjába vonta, végigsimított az arcán. – Kérlek, bocsáss meg. Nem tudtam, mire emlékszel. Nem tudtam, mit hiszel… és mit nem. És nem akartam… Szerettem volna, ha élhetnéd az életedet, ugyanakkor nem tudtam nélküled élni, és…

– Hogy tehetted?! – Erent elöntötte a harag, élesen kiáltott. Elrántotta magát, el akart teljesen húzódni, Levi azonban úgy kapott utána és fonta köré óvón a karját, mint aki szomjazná az érintését. A tekintetében ülő vágyat látva, Erennek az az érzése támadt, hogy nem lőtt annyira messzire ezzel az állítással. Talán nem is haragot érzett leginkább, hanem csalódottságot. Levi az emberiség legerősebb katonája volt. És önző. Önző, mert nem az emberiséget választotta, hanem a saját vágyát előrébb helyezte. Ahelyett, hogy Jaegerrel együtt azon fáradozott volna, hogy az utolsó óriást is kiirtsa, inkább cserbenhagyta őket, és… – Hogy tehetted? – kérdezte újból, és ekkor már sírt. – Miért tetted? Levi, miért… Megbeszéltük… Elfogadtad… Nem voltál önző… Miért lettél mégis az… És…

– Sss. – Levi ujja az ajkára simult. – Sss. Kérlek, hallgass végig.

Önző voltál. Megállapodtunk!

– Én nem ígértem semmit sem, Eren. De ha végighallgatnál, akkor tudhatnád, hogy nem voltam önző. Akkor tudhatnád, hogy a megfelelő Kapun mentem át. – Nem látszott különösebben dühösnek az őt ért vádak miatt, inkább türelmetlennek, amiért Eren nem akarta végighallgatni. De hogy várhatná el tőle, hogy végighallgassa? Remegett az aggodalomtól, akárhányszor eszébe jutott Jaeger! Akárhányszor eszébe jutottak a többiek, akiket Levi hátrahagyott mindazért, hogy vele lehessen!

– Akkor ezek szerint…

Armin! – dobbant nagyot a szíve. Armin szemüveg nélkül…

Jaeger Arminja volt.

– Mégis hányan… – krákogta. – Mégis hányan döntöttetek a másik világ mellett? A semmibe vettétek Armin figyelmeztetését? Valószínűleg nem élhetünk következmények nélkül ugyanabban a világban! Miért kockáztattál mégis?! Hogy lehettetek ennyire ostobák és felelőtlenek?!

– Csak egy pillanat türelmet, drágám. Engedd, hogy elmagyarázzam.

Eren remegve fújta ki a levegőt. Engedje? Eddig nem azt tette? Szédülve tántorodott meg. Ha Levi nem húzta volna a karjába, ha nem tartotta volna szorosan a derekánál fogva, a lába már réges-rég felmondta volna a szolgálatot. A lélegzete simogatott, az érintése nyugalmat, biztos pontot adott számára. Kapaszkodót a világba, a reményeikbe. A szerelmükbe.

– Lélegezz, Eren! – hallotta a hangját. – Lélegezz velem egyszerre.

Úgy tett.

Beszív-kifúj.

Beszív-kifúj.

– Nagyon ügyesen csinálod – dicsérte Levi. – Csodálatos vagy.

Csodálatos…

Eren ajka mosolyra görbült. Elfészkelte magát az ölelésében.

Szeretlek – gondolta, mire Levi szorosabban ölelte.

Én is szeretlek – üzente neki.

Egymásba kapaszkodtak, szelíd szellő söpört végig a játszótéren, homokkal terítette be a lábukat. Eren a szájában érezte a szemcséket, mégsem foglalkozott velük; nekidőlt a testével Levinak, nézte a férfi nyakkendőjét, az ujjaival szórakozottan babrált az inge gombjaival. Talán így festhetett modern Levi is a mindennapokban, amikor nem a világuralommal kapcsolatos terveit szövögette Doppelgänger Erennel. Ők is léteztek, és ez egyszerre volt megnyugtató és elszomorító is, mert nem ilyen véget kívánt nekik, még ha annak tudatában, hogy mire készültek, nagy valószínűséggel nem érdemeltek különbet.

– Tehát? – motyogta. – Hogyan történt? – Levi szívverését hallgatta, élvezte a kezének gyengéd játékát a haján. – Hogy kerültél át ebbe a világba, ha a megfelelő Kapun mentél át? Hogy lehet, hogy mégsem vagy önző?

– Átléptem a Kapun – erősödött fel Levi szorítása körülötte. – Visszatértünk a világba. Mindent ugyanúgy találtunk… Ugyanabban az állapotban, még mielőtt a köztes helyre kerültünk volna… Emlékszem, Sasha Connie mellett térdelt, Jeannal együtt próbálta felemelni, mert nem tudott többé járni… Arra is emlékszem, hogy Mikasa a sebét tapogatta, vagyis annak hiányát. Ahogy Armin ígérte, a sebek begyógyultak. Jaeger is ott volt, utolsók között érkezett. Furcsa érzés volt látni, tudni, hogy nem te vagy az… Nem volt nehéz, csak szokatlan. Még késztetést sem éreztem, hogy megcsókoljam…

– Ne is – szólt közbe Eren szigorú hangon. – Te az enyém vagy.

– Inkább csak azt éreztem – hagyta teljesen figyelmen kívül Levi –, hogy meg akarom védeni. Meg kell védenem, mert fontos számodra. Fontos számomra, és persze az emberiség számára. Olyan, mintha…

– Az öcsém lenne?

– Igen – mosolyodott el halványan. – Pont úgy éreztem vele kapcsolatban.

– Tehát visszakerültetek a világotokba. – Eren ezt a tényt egy elégedett bólintással nyugtázta. Utána ráncba futott a homloka az aggodalomtól. – De mi történt? Nem te vagy az egyetlen… Gondolom, találkoztál már Arminnal. Ezek szerint… Vannak, akik átkerültek hozzánk. Vannak, akik emlékeznek.

– Csak azok emlékeznek, akik átkerültek – felelte Levi, majd megnyúlt az arca. – Éppen ezért… Éppen ezért nem voltam benne biztos… – halkult el a hangja –, hogy te mire emlékszel. Lehetséges, hogy azért emlékszel, mert közöd volt Doppelgänger Erenhez. Mert a kezdettől fogva részese voltál ennek az őrületnek. Aki egyszer lelket cserélt, azt már nem lehet megtéveszteni? Lehetséges volna? – Levi eltűnődött. – Az a gond, hogy fogalmam sincs. Attól félek, ezt már sosem tudjuk meg.

– Talán nem is számít igazán. Talán csak az számít, hogy most velem vagy.

– Igen. – Mikor Eren lenézett rá, megcsókolta. Úgy csókolta, ahogyan Jaeger testében soha sem, úgy, ahogy valószínűleg mindig is akarhatta: mindent elsöprő, felperzselő vággyal, gyakorlottan simítva össze a nyelvüket, cirógatva és bejárva a szájának minden zugát. Eren felnyögött, hasonló mohósággal esett neki, hogy viszonozza, és soha többé nem akart tőle elszakadni, mindig csak ölelni és csókolni szerette volna… és meg is tette volna, ha hirtelen nem világított volna a szemébe Levi kocsijának fényszórója.

– Oh! – húzódott el meglepetten. Az egyik utas, aki eddig az anyósülésen gubbasztott, átmanőverezte magát a kormány elé, emlékeztetőn nyomta meg a dudát. A hang zavaróan élesen visszhangzott a kihalt környéken, nem egy közeli házban kigyulladtak a lámpák. Eren hunyorított a világosságban: az alak a kormánynál szemüveget viselt, a haját pedig feltűzte. Hanji volt az.

– Halihó, Eren – vigyorgott rá messziből. – Gondoltam, beköszönök, mielőtt letépnétek egymásról a ruhát is. – Lehúzta az ablakokat, így Eren megpillanthatta a többi utast is. Hátul egy magas, szőke férfi préselte az ajtóhoz a két másik fiatalt, a laptopos, cinkos mosolyú lányt, akit a fiú Isabelnek szólított, meg a fiút, aki Farlan lehetett. Valamennyiük tekintete emlékekről árulkodott.

– Isabel és Farlan – mondta csendesen Levi. – Modern Levi barátai voltak.

– Sosem hallottam róluk tőled – mormolta Eren. – Gyanítom, okkal.

– Meghaltak. Jóval azelőtt, hogy megismertelek volna.

Ó, Levi…

– Őket sem hagyhattam magukra. Miattuk is önző szerettem volna lenni.

– De végül nem lettél.

Eren elnézte Hanji arcát.

Tehát ő is – gondolta. És Erwin is.

Nem lehetett magyarázatot találni, hogy miért emlékeztek és miért nem emlékeztek az emberek. Álomnak nevezték, egy nagyon élénk, eseménydús álomnak, semmi többnek, amivel Eren is kétségbeesetten hitegette magát. Akadtak azonban olyanok, akik megkérdőjelezték, akik elkezdtek hinni és reménykedni benne, hogy nemcsak álom volt. Az emlékek kezdtek visszatérni, legalábbis Isabel és Farlan állítása szerint. Egy nap eljön az idő, amikor mindannyian tudni fogják. Akkor mindannyian újra egymásra találnak.

– Csak idő kérdése – mormogta Levi.

Valami történt a köztes helyen. Valamit csinált modern Armin, amivel elérte, hogy megváltozzanak a világok. Ahogy erről beszéltek, mintha Eren számára is derengeni kezdett valami: egy távoli emlék, amiben otthon találta magát, egyedül, egymagában, s néhány pillanattal később modern Mikasával az oldalán. A sebe begyógyult, ám mindenre emlékezett. Ott terült el előtte a világ, amibe tartozott, és amiben nem találták a helyüket. Amibe többé már senki sem illett bele. Ugyanakkor, Jaeger világában ugyanúgy léteztek az emberevő óriások, ugyanúgy létezett természetfeletti erő, az óriássá változás képessége, s hatalmas falak, egy egész óceán választotta el egymástól a két népet, Marleyt és Eldiát.

De Armin áthidalta ezt a problémát – értette meg Eren. A Koordinátor ereje tette ezt velünk, adott számunkra egy esélyt a boldogságra. Egy teljesen más világot… Egy utolsó lehetőséget most, hogy a kör megtört.

Levi azt mondta, egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy Jaegert körbejárták az aranysárga szikrák. Vadul cikáztak körülötte, és a fiú kétrét görnyedt a fájdalomtól. A falak túloldalán, ahol az óriások nyújtóztak felfelé, több ízben is magasba robbant az átváltozás fénye. Egyszeriben körüllengte őket valami, s elkezdtek leomlani a falak is. Olybá’ tűnt, mintha elkezdett volna megsemmisülni az otthonuk.

– Megmagyarázhatatlan erő söpört végig a világon – suttogta Levi –, és éreztük, ahogy magába szippantott minket. Mikor felébredtem, a modern világban találtam magamat. Nem tudtam, mi a valóság, nem tudtam, mi az, ami álom… Aztán elkezdtem emlékezni, és elkezdtem megérteni, hogy mi történt. Valahogy átkerültem hozzád. És csak azt tudtam, hogy valahol a világban itt vagy velem… és hogy meg kell találjalak.

– De amikor megtaláltál, elbizonytalanodtál. – Eren elnevette magát. – Ó, Levi! Annyira feleslegesen… Ha tudnád, mennyire vártam rád. Ha tudnád, mennyire akartalak látni. Ha tudtam volna, hogy itt vagy… Hogy velem vagy, csapot-papot otthagytam volna, hogy láthassalak! Hogy újra a karjaidban lehessek!

Levi finoman elmosolyodott.

– Itt vagyok és nem megyek többé sehová – folytatta Eren. – Veled maradok. Örökre. Ha persze… ha elfogadsz – tette hozzá zavartan, mélyen elpirulva. A bizonytalanságtól szaltózott egyet a gyomra, érezte, hogy remegős idegesség lesz rajta úrrá. Egy örökkévalóság Levijal egyáltalán nem tűnt számára ijesztőnek. Egymás mellett élni le az életüket, egymás mellett öregednie meg… Valami ilyesmire vágyott a leginkább. Ha persze nem szaladt túl előre. Ha Levi is ezt akarta.

– Pedig rólad azt mondták, okosabb vagy, mint Jaeger – horkant fel erre a férfi. A két tenyere közé vette az arcát, és amikor újból megcsókolta, Erennek ezúttal szemérnyi kétsége nem maradt afelől, hogy mit is szeretnének mindketten. Mikor elváltak egymás ajkától, Hanji, Farlan, Isabel valamint Erwin megtapsolták őket.

– Ideje volt már – füttyentett Farlan.

– Jó sokáig tartottatok fel minket – toldotta meg Erwin; az ő ajkán is mosoly játszadozott. – Ha már idáig elfuvaroztál, azt hiszem, az lenne a fair, ha lenyúlnánk a kocsidat, és csak reggel adnánk vissza.

Levi megemelte a szemöldökét.

– Tehát most már a kocsimra pályázol?

– A lovad sosem kellett – vonta meg a vállát az egykori parancsnok. – Túl önfejű volt.

– Levi a közelben lakik. – Farlan Eren felé fordult, barátságosan rámosolygott. – Nem találkoztunk még, legalábbis nem úgy, hogy te legyél ebben a testben, de… remélem, össze fogunk csiszolódni. Rendes srácnak tűnsz, Eren Kruger.

– Már Jaeger – javította ki Eren szórakozottan. – Valahogy így tűnt helyesnek.

– Hm. – Farlan értőn bólintott, meglobogtatta Levi kulcscsomóját. – Menjetek. Beszélgessetek – dobta Levi kezébe. – Élvezzétek ki, hogy visszakaptátok egymást. És úgy készüljetek, hogyha letudtátok mindezeket, majd érkezünk mi is. Öhm, valószínűleg holnap, igaz, drágám? – sandított hátra a válla fölött Isabelre. A lány lebiggyesztette az ajkát.

– Nem ma? – kérdezte csalódottan.

Farlan megrázta a fejét.

– Szerintem jobb, ha ma nem zavarunk.

– Áh. – Isabel szeme felcsillant; összerakta a képet. – Hát persze, majd holnap! Rosszalkodjanak csak nyugodtan, nem akarunk bezavarni, igaz? – bökte oldalba Hanjit vigyorogva. Hanji széles vigyorral az arcán bólintott.

– Jó szórakozást, Lee-Lee! – dalolta, mire Levi vetett rá egy utolsó, megsemmisítő pillantást, mielőtt kézen fogta volna Erent.

– Gyere – súgta. – Hagyjuk őket.

– Na és a kocsid? – súgott vissza Eren. – Tényleg lepasszolod nekik?

– Legyenek boldogok vele – horkantotta megvetően. – A közelben lakom.

Eren elmosolyodott, megszorította a kezét. A szíve izgatott vágtába kezdett, ahogy tudatosult benne, hogy mire is céloztak a többiek. Már attól ezt érezte, hogy kettesben maradhatott Levijal. Nem is kellett messzire menni. Nem érzett nyugtalanságot, inkább határozottság szállta meg. Tudta, mit akar, tudta, mire vágyik. Pofonegyszerű volt: Levit akarta, őrá vágyott egyedül.

És ez így van jól – gondolta.

Levi valóban a közelben lakott, néhány háznyira a játszótértől bérelt egy lakást a harmadik emeleten. Nem volt túl nagy, de nem is annyira kicsi, valahogy éppen tökéletes – akár kettőjük számára is. A folyosón csókolózva dőltek neki a falnak, Eren nekipréselte a testével, a fekete tincsek közé tépett. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kulcs elfordult a zárban. Kattant a zár, nyílt az ajtó, átzuhantak a küszöbön.

– Milyen érzés szabadon érinteni? – kérdezte kíváncsian. Levi válaszul lehúzta egy újabb csókra.

Fenséges – mormolta a szájába. – Észveszejtő.

– Akkor . – Eren szeme mély vágytól sötétlett. Egyik keze megállapodott Levi nadrágja gombján, a másik az inge alá férkőzve végigsimított meztelen hasfalán, a forró bőrt tapintva. Összepréselődött a szájuk, dominanciáért küzdve falták egymás ajkát, érintettek és simogattak mohón és szabadon.

Az ajtó becsapódott mögöttük, a szomszédos lakásból panaszos kiáltás hallatszott. Eren nem törődött vele, zihálva, levegőért kapkodva vetette át a lábát és pihent meg Levi csípőjén. A súlya nem jelentett különösebb problémát a férfi számára; két kézzel tartotta őt a derekánál fogva, majd lejjebb engedte a kezét, megszorította a csípőjét. Eren vágyakozó sóhajt hallatott, egy pillanatra erejéig szétnézett a férfi lakásán.

Egyszerű berendezésű lakás volt, Levi nem gyűjtögetett, a legfontosabb dolgokat szerezte csak be magának. A falakat nem borították képek, mint Eren otthonában az övét a gyerekkori fotói, imitt-amott azonban felfedezett egyet-egyet belőlük. Akadt egy olyan kép is, amin egy csinos, fiatal hölgy tartotta a karjában a gyermekét. Egyetlen kép – valójában egy nagyon gyönyörű ceruzarajz, állapította meg magában Eren – állított emléket Levi édesanyjáról.

Később megkérdezem róla – jegyezte föl magának gondolatban. Van egy olyan érzésem, hogy ő rajzolta… Aztán félresöpörte ezt a kérdést, mert Levi megérintette a kezét, és segített neki kigombolni a nadrágját. Férfiassága mereven ágaskodott az alsójában, a csúcsa gyöngyözött az előváladéktól, mikor Eren az utolsó ruhadarabjától is megszabadítva, remegve a kezébe vette. Világéletében csak Kiyomi létezett számára, de ez nem jelentette azt, hogy nem ismerte ki a saját vágyait. Változtatott a fogáson, a nyelvével nedves, sürgető csíkot húzott a tulajdon tenyerén, majd Levi szemébe nézett, és a keze lassan mozgásba lendült, gyakorlott mozdulatokkal simogatott.

– Mit szeretnél? – kérdezte tőle rekedtes hangon. – Elkapkodnánk?

– Ha úgy vesszük, hogy hónapok óta szeretném látni a meztelen testedet alattam vonaglani… – Levi vágytól sötétlő mosolyra húzta az ajkát. – Én nem gondolnám – suttogott vissza –, hogy elkapkodnánk. – És kiélvezte, hogy Eren a füle tövéig elvörösödött zavarában. A csuklója köré fonta az ujjait, majd onnan lejjebb, amíg meg nem érintette az övéit, és segített neki, megmozdította a kezét. Halkan felnyögött, és Eren levegő után kapkodott, amikor meglátta, hogy arcát halvány pírba vonta a rátörő gyönyör.

Csodálatos vagy – suttogta neki gyengéden. – Egyszerűen csodálatos. – És felbátorodva érintett, Levi erős combja közé simítva teljesen a másik kezét is, körbejárta és végigsimította testének valamennyi porcikáját, míg Levi már az ajkába harapva próbált uralkodni magán, megregulázni a szabálytalan, heves légzését.
Szeretni szeretnélek – vallotta be aztán. – Szeretném, ha bennem lennél.

Egymás szemébe néztek, Levi kissé zihált, de a tekintete értőn fénylett. Eren hajába markolva finoman, csókolva változtatott a helyzetükön, felgyűrődött alattuk a szőnyeg. Eren hátravetette a fejét, nyögve kapaszkodott meg benne. Nem érte meglepetésként, mikor Levi felhúzta, és úgy, mintha az élete múlt volna rajta, az egyik közeli szoba felé terelte. Amikor eljutottak végre az ágyig, már semmilyen ruhát nem viseltek.

Eren puha és kényelmes párnák között találta magát. Az ágy nyikkant egyet a súlyuk alatt, ahogy Levi elhelyezkedett fölötte. A sötétítő az ablaknál nem lett jól behúzva, a kintről beszűrődő fénynek köszönhetően azonban Eren tökéletes rálátást nyerhetett Levi szép metszésű arcára: ugyanaz az elszántság, ugyanaz a tűz lobogott a szemében, amit ő maga is érzett szétterjedni az egész testében. Vágy a másik iránt, mély szerelem.

Sóhajtva hunyta le a szemét.

Levi lassan és alaposan készítette elő, a síkosítóként használt tégely bontatlanul lapult az éjjeliszekrénye fiókjában. Nedves ujjai gyengéden, ám kellő határozottsággal simultak a farpofái közé. Nem kapkodott, minden egyes mozdulata óvatosságról árulkodott. Mire egy ujjával beléhatolt, Eren nyakán lilába fordult a korábban vöröslő harapásnyom – mindketten biztosak voltak benne, hogy nem tűnik el másnapra nyomtalanul.

A csókok sűrűbbek, mohóbbak lettek, Eren pedig türelmetlen.

– Én nem török össze olyan könnyedén, mint az a tükör – célzott a köztes helyen történtekre, mire Levi felhorkant. Két ujjal a testében, ugyanolyan komótos tempóban ollózott, zongorázott valamennyi idegszálán, a végletekig szítva mindkettőjükben a vágyat. Eren halk, nyöszörgő hangot hallatott.

Levi lepillantott rá, homloka csillogott a verejtéktől. A vállára húzta a lábát, és a harmadik ujjat hozzáadva, mélyebbre döfött a testében. Eren az ajkába harapott, hogy elfojtsa a kiáltását, remegve szorította meg a karját.

Szeretlek – gondolta. Őrülten szeretlek.

Összefonódott a testük, csókolózva érintettek, csókolózva simogattak és öleltek. A végén éppúgy vonaglott Levi alatt, ahogy a férfi megálmodta: meztelenül a gyönyör fogságában, reszketve kapva újabb meg újabb érintés után. A testébe hatolt, Eren pedig felnyögött, és végül akaratosan a csípője köré fonta a lábát.

Szeretlek.
Szeretlek.
Szeretlek.

Levi kifújta magát, lassan lökte előre a csípőjét, hogy mélyebbre nyomakodjon benne. Forrón, feszítve pulzált a testében, a fájdalom és a gyönyör tökéletes elegyeként szolgált. Egymás kezét szorítva, egymás lelkébe pillantva kezdtek el egyazon ütemre mozogni – előbb Levi, majd őt Eren követve.

A fülledt szoba sóhajokkal és nyögésekkel telt meg, hangokkal, ahogy a testük minden egyes lökéssel egymáshoz simult, s Eren combja remegett, ahogy körülölelte vele Levit; a farka mereven préselődött a hasfalának.

Levi megérintette az arcát, hátrasimította a homlokába lógó, izzadtságtól nyirkos tincseket. Látva a tekintetét, látva és érezve az arcának forróságát, megmarkolta Eren merevedését. Ujja hegyével a nyílását simogatta kínzón, és elégedetten konstatálta, amikor hatására Eren csípője megugrott. A fiú felkiáltott, és a csípőjével kígyózott. Kérlek, formálta az ajka. Kérlek. És föllesett a pillája alól Levi arcára, a mellkasa pedig hevesen emelkedett és süllyedt; úgy érezte magát, mintha maratont futott volna.

– Kérlek – nyüszítette, mire Levi pumpálni kezdte. Keze nedves volt és gyors, erős és határozott, többé már nem kínzó, hanem egyedül gyönyört nyújtó.

Eren érezte, hogy a hasában forróság áradt szét. Ahogy Levi mélyebbre döfött, és csípőjének ütemére kezdte el mozgatni a kezét, amelyikkel a merevedését markolta, pillanatok alatt olyan közel érezte magát az orgazmushoz, mint korábban még soha. Amikor elérte, levegő után kapkodott, és erősebben szorított. Nem kiáltott fel, de a fejét hátravetve, zihálva élte át, és Levi egészen addig simogatta, míg a remegés utolsó hulláma is alább nem hagyott. Akkor kihúzódott belőle, és az oldalára gördülve, Eren látta, amint reszkető combja közé nyúlva, megragadta a péniszét.

– Bassza meg – suttogta hangosan, miután egymás mellé dőltek. – Miért is nem csináltuk ezt már hamarabb?

– Mert nem Jaegert akartam megdugni, hanem téged? – sandított rá Levi a szeme sarkából. – Szerintem ez egy eléggé elfogadható érv. – A karjába húzta, Eren pedig sóhajtva dőlt bele. A vállába fúrta az arcát, a bőrébe hümmögött, Levi meg csiklandósan rándult össze. – Eren – mormolta a hajába gyengéden, lágyan simogatva a testét. – Eren.

– Mmm… mi az?

Semmi.

Eren nevetős mosolyra húzta az ajkát.

Aznap éjjel szavak helyett egyedül érintésekkel beszéltek. Végül csendesen, egymást simogatva feküdtek az ágyban, és addig cirógattak, addig szerettek, míg az álom el nem nyomta őket. Másnap, amikor hajnalok hajnalán az egész bagázs beállított, Farlan pedig sokkoltan lépte át az előszobában felejtett ruhadarabokat, egyikük sem szégyenkezett. Egy asztalhoz ültek, Eren megilletődve nézett végig Levi modernbeli barátain. Dobott egy SMS-t Mikasának, és külön megkérte, hogy hozza majd magával azt a titokzatos fiút, akit felszedett. Mikor fél órával később a lány beállított Arminnal karöltve, valahogy nem lepődött meg. Elvigyorodott, és a kezét nyújtotta.

– Eren Jaeger – mutatkozott be, mire Armin rávigyorgott.

– Arlert – felelte. – Armin Arlert. Helló újból, Eren.

Mikasa összeráncolt homlokkal járatta közöttük a tekintetét.

– Lemaradtam valamiről? Ismeritek egymást?

– Nem emlékszel, drágám? – Armin ragyogó mosollyal fordult felé. – Te is mondtad már. A legelső találkozásunkkor, sosem felejtem el, azt mondtad, annyira ismerős vagyok számodra, mintha már találkoztunk volna. Tudod – billentette félre a fejét, játékosan fénnyel a szemében –, mintha álmainkban már találkoztunk volna. Vagy előző életünkben. A múltunkban – hangsúlyozta, mire Mikasa felhorkant.

– Szeret viccelődni – jegyezte meg Erennek. A pillanat nyilvánvaló volt: egyszeriben átsuhant az arcán a bizonytalanság, mintha emlékezni kezdene. Idővel vissza fognak térni a mélyen eltemetett emlékek, ebben Eren nem kételkedett. Mikasát elnézve, hamarosan sor fog rá kerülni. Addig várniuk kell türelemmel. Egyszer vissza fognak térni azokhoz a régi, szép időkhöz. Egyszer mindannyian újra egymásra találnak.

Mikasa és Armin csatlakoztak hozzájuk, késő estig maradtak. Utolsóként Isabel és Farlan távoztak, egymás kezét szorongatva léptek ki a lakásuk ajtaján. Eren és Levi aznap ruhástul dőltek be az ágyba.

– Vajon mi lehet most a többiekkel? – kérdezte Eren halkan. – Szoktál rájuk gondolni?

– A kölykön jár az eszed? – sandított rá Levi.

– Ühüm. – Eren az ajkába harapott. – Vajon mi lehet vele? Vajon hogy viseli, hogy elvesztette Armint?

– Lehet, hogy kapott helyette valaki mást. – Levi kikászálódott egy pillanatra, kiment az előszobába. – A kanapén felejtettem – szabadkozott, majd az éjjeliszekrényre dobta a postát. – Reggel biztos elfelejtem megnézni – forgatta a szemét.

Eren elvigyorodott.

– Tudod, én sem dekkolhatok nálad állandóan – bökte meg a karját játékosan. – Ha így folytatom, a végén anya odarakja Keith-t, hogy ültessen le még egyszer, mint tinédzserkoromban. Tudod, a „beszélgetés” miatt.

Levi felhorkant.

– Ha tudná, hogy nincs szükséged rá.

– Na, igen – nevette el magát Eren. Mélyen elpirult, ahogy eszébe jutottak az előző éjjel történtek, és amikor Levi fölé kerekedve hosszasan megcsókolta, jólesően sóhajtott. – Fáradt vagyok és fájok. Amikor ismét a matracba döngölsz, az biztosan nem ma lesz – csóválta a fejét, és kissé bosszúsnak látszott. Levi védekezőn emelte fel a kezét.

– Én csak megcsókoltalak. Te vagy az, aki állandóan bűnbe akarsz vinni.

– Hogy én? – Megjátszott felháborodással nézett rá. – Mégis hogyan… Ühm. – Felnyögött, mikor Levi végighúzta a nyelvét a nyakán. A lilába hajló harapásnyomot szívta meg újból, mire Eren hangosan nyöszörögni kezdett. – Te csalsz. Át akarsz verni. Hogy lehetnék én… – Levi magához húzta, a mellkasára simította a kezét. A szíve ugyanolyan heves tempóban vert, mint Erené.

– Tudod, miért kerültem a világodba? – kérdezte tőle gyengéden.

– Egyszer csak nálam kötöttél ki, miután megsemmisültek az óriások és újrateremtődött a világotok. – Eren hangjába bizonytalanság vegyült. – Vagy tévednék? Azt mondtad, nem emlékszel rá.

Talán kezdek emlékezni dolgokra. – Levi óvatossá vált, szelíden nézte őt.

Eren elakadó lélegzettel viszonozta a pillantását.

– És mi mindenre emlékszel, Levi?

– Arra, hogy második alkalommal már nem kellett önzetlennek lennem. Mikor a Kapuk ismét feltűntek, választhattunk. Te nem emlékszel erre, Eren? – billentette oldalt a fejét. – Nem vagyok benne biztos… de egy pillanatra mintha láttalak volna. Akkor döntött úgy Armin, hogy a te világodat választja. Talán nem véletlen, hogy most modern Mikasával egy párt alkotnak. Talán akkor, a köztes világon Mikasa felkeltette az érdeklődését.

– Talán – suttogott vissza Eren; valamire emlékezett. Egy pillantásra, de akkor Armin mindenkit megnézett magának. Őket is, kettőjüket. Ki gondolta volna… hogy egyetlen kósza pillantás egy ekkora jelentőségű döntést eredményezhet?

Talán arra is emlékezett, amit Levi állított.

Talán.

Talán volt ott egy második alkalom is.

– Engem választottál? – lehelte aztán. – Miért?

– Mert te vagy a családom, Eren – felelte egyszerűen Levi.

Eren lehunyta a szemét.

– Ezzel együtt tudok élni – mondta egy mosollyal az ajkán, majd sóhajtva elfészkelte magát a férfi ölelésében. Boldog volt, boldogabb, mint valaha, és őszintén remélte, hogy valahol abban a régi-új világban, amelyet Jaeger világaként ismert, Jaeger nincs teljesen egyedül. Bár Armin valamiért úgy döntött, meg kell ismernie Mikasát, és ezért követte Eren világába, Jaeger talán nem maradt teljesen egyedül.

Félálomban volt már, amikor még mindig Jaeger járt a fejében.

Bárhol is legyél – gondolta –, remélem, boldog vagy.

A tekintete egy pillanatra megakadt az éjjeliszekrényen pihenő postán. Számlák és egy levél, Levi karja a derekán.

„Neked…”

II.

Jaeger


Armin imádta az óceánt, éppen ezért rajongott a közös otthonukért. A part alig néhány méternyire terült el a házuktól, a cipőjük minden egyes nap megtelt nem kevés homokkal. A viharos napokat nehezen viselték, de azokat, amikor hétágra sütött a nap, és az óceán sem háborgott annyira, Eren széles mosollyal élte meg.

Új otthonba költözni nem ment egykönnyen – kellett egy kis idő, hogy Mikasa se sopánkodjon annyit. Nehéz volt elengedni egymást, ám ez nem jelentette azt, hogy örökre elváltak egymástól. Keith szerencsére nem ellenezte annyira, tizenkilenc évesen Erent elég idősnek ítélte már ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon, Armin pedig – még ha nem is látszott egy nappal is idősebbnek nála, hiába volt nem egy évvel! – elég felelősségtudó, komoly fiatalembernek, hogy ne aggódjon értük.

A teljes igazságot egyedül Armin ismerte, Eren mégsem faggatta. Hiába fordult elő, hogy olykor majd’ megveszett, hogy egyszerűen csak tudja a miértéket, szeretett hallgatni is, mert félt, hogy az egészről kiderül, nem több egy álomnál. Armin elmesélte, mi történt azután, hogy magára hagyták a köztes helyen. Elmesélte, hogyan lelte meg „minden élet forrását”, hogyan emelkedett a magasba hatalmas, erőtől duzzadó óriásként, hogyan nyisszantotta el a láthatatlan fonalat. Hogy ezt követően mi történt, nem mesélt. Csak annyit mondott, hogy megteremtette a két teljesen új, mégis egymásra egy kicsit hasonlító világot, és hogy akkor, mivel nem semmisítette meg a Kaput, az „minden élet forrásának” akaratából újból megnyílt. Amikor megszületett a két világ, akadtak emberek, akiknek megadatott a választás lehetősége. A bennük mélyen lapuló kíváncsiság, a kellő akaraterő vezethette el őket odáig, hogy felmerülhetett a választás.

Erennek nem adatott meg, valamilyen okból kifolyólag pedig Krugernek sem. Armin úgy vélte, „minden élet forrása” rendelkezett afelől, hogy kik legyenek a kiválasztottak, és kik legyenek azok, akik akaratukon kívül a maradásra kényszerültek. Azt sem tartotta kizártnak, hogy valójában a maguk módján mindannyian választottak. Az emlékeik ezzel kapcsolatban egytől egyig zavarosak voltak; könnyedén előfordulhatott, hogy mindannyian önszántukból döntöttek, nem kényszerítettek rájuk semmit se.

Vajon milyen lehet az a másik hely? – mélázott el olykor-olykor. Hanji, Erwin, Levi, Armin mind meghozták a maguk döntését. Erent elöntötte a düh, ahogy legjobb barátjára gondolt. Nem értette meg a választását, pontosabban azt, hogy hirtelen, minden jel nélkül fogta magát, és ahelyett, hogy visszatért volna hozzájuk, a modern világba ment. Ha át lehetett volna csak úgy kelni, ha létezett volna bármiféle kapocs ismét a két világok között, nem haragudott volna ennyire. De nem létezett, és ez a választás így egy életre szólt. És semmi sem garantálta azt, hogyha meghalnak, visszakerülnek a köztes helyre. Hogy valaha is újra látni fogják egymást.
Feladta a barátságunkat? Miért? – Ha ezen gondolkodott, Armin szerint mindig a homlokát ráncolta, vagy éppen olyan erősen harapta az ajkát, hogy csaknem a vére is kiserkent. Armin olyankor a karjába húzta, és azt suttogta, hogy nincs értelme ezen rágódni. Ha igazán a barátja a másik Arminnak, akkor el kell fogadnia a döntését.

Ahogy idősödött, úgy értette meg, mire célzott Armin. Idejébe telt, de az a felnőtt Eren, akivé felcseperedett, kezdte érteni, s azzal együtt elfogadni legjobb barátja döntését. Tisztelte őt, amiért meghozott egy ilyen súlyos döntést, amiért vállalta az ismeretlent, és amiért egy kicsit önző tudott lenni a nagy önzetlenségben. Önzőnek lenni… néha nem ártott. Szép dolog volt másokra gondolni, ám akadtak olyan élethelyzetek, amikor az bizonyult helyes útnak, ha az ember saját magát mások elé helyezte. Többnyire nem mindig, csak néha, de ez így volt rendjén.

Tizenkilenc évesen már a maga útját járta. Annyi idős volt, mint Kruger, mikor átkerült a világába, és valahogy azon kapta magát, egyre többet gondol a másik fiúra. A kapocs, ami összekötötte őket, véget ért abban a pillanatban, amikor Armin elnyisszantotta a láthatatlan fonalat. Ennek meg kellett történnie ahhoz, ha le akartak számolni az óriásokkal, és örökre vissza akarták adni az óriások erejét.

Mikor Armin magához tért az óceán partjánál, egyedül találta magát, de nem érzett félelmet. A hullámok a lábát mosták, ő maga meg összegömbölyödve feküdt a homokban. Amikor felnyitotta a szemét, egy pillanatra az égen mintha a köztes világ fényeit látta volna felsejleni. A láthatatlan fonálnak befellegzett, de „minden élet forrása” nem zúzta végül porrá a világot. Armin hitt benne, hogy a „köztes hely” továbbra is létezett.

– Óriásként emelkedtem a magasba – sóhajtott a fiú –, többé azonban nem vagyok az.

– Nem fog letelni az időd… tizenhárom év múlva? – harapott az ajkába Eren. – Velem maradsz? Örökre?

– Amíg csak élek – ígérte.

Eren karba fonta a kezét, makacsul ingatta a fejét.

– Az nekem nem elég – jelentette ki határozottan. – Azután is velem kell maradnod.

Armin erre elnevette magát.

– Jól van – kuncogott. – Jól van. – Szemében nevetős fény ült. – Veled maradok – simogatta meg az arcát. – Nem kell aggódnod. Szeretlek.

Eren elmosolyodott.

– Én is szeretlek.

Tulajdonképpen, teljesült az álma: egy olyan világban élt, ahol az embereknek nem kellett szégyenkezniük többé, nem féltek az óriásoktól. Az óriások hirtelen tűntek fel száz évvel korábban, majd oly’ hirtelen lettek az enyészeté is. A világ felszabadult, Marley meg Eldia megbékélt egymással. Hosszú út vezette őket a teljes békéhez, Eren azonban őszintén hitt benne, hogy egy nap az is meg fog valósulni.

Tizenkilenc volt, annyi, mint Kruger. Nem érezte magát annyira bölcsnek.

– Ha nem lett volna az a baleset, akkor most nem ismernélek – sandított hátra egyik nap Arminra. A fiú a kanapén ücsörgött, kezében könyvet tartott; homloka ráncba szaladt, ahogy falta a sorokat. A hangjára azonnal félbehagyta, feljebb tolta az orrán a szemüvegét. Sokáig úgy tűnt, mint aki nem akarja kommentálni, végül azonban mégis így szólt:

– Ha nem lett volna Kruger, minden máshogy alakult volna, az biztos.

Te ismertél engem – mutatott rá Eren –, én viszont a legjobb barátomat ismertem.

– Ez igaz – adta meg magát Armin; szája szegletében mosoly bujkált. – Miattad kezdtem kételkedni Doppelgänger Eren tervében, te pedig Kruger miatt hittél bennem. Ha nem történt volna meg a lélekcsere, nem hitted volna el, hogy lelket cseréltem a legjobb barátoddal.

Eren erre mélyet lélegzett. Mindeddig az asztal előtt, egy papírlap fölé hajolva görnyedt, ám most erős késztetést érzett, hogy fölálljon, és Arminhoz sétálva, a nyaka köré fonja a karját. Szeretett vele csókolózni, és Arminnak is kedvére volt, még ha szemmel láthatóan egy letehetetlennek tűnő könyvet olvasott.

Lepillantott a lapra, majd újra a kezébe vette a tollat.

„Neked, kétezer évvel későbbre…”, állt a lap tetején.

A levelet Krugernek címezte, hosszú idő után először ismét a fiúról álmodott. Ismeretlen utakon járt, ismerős-ismeretlen emberekkel találkozott, aztán egyszer csak rászakadt az ég, és a szemközti ház felé vette az irányt. Café Maria, emlékezett vissza a nevére, Kruger oda tért be. Látta a fiú sápadt-szomorú arcát, a karikákat a szeme alatt, és látta a döbbenetet is, amikor a pultnál megpillantotta Armint. Akkor maga Eren is elfelejtett lélegezni, nemcsak Kruger: Armin nem viselt szemüveget.

Pillanatokat látott Kruger életéből, foszlányokat csupán, amikből megpróbált következtetéseket levonni. Levit, amint elkapta a derekánál fogva, a csókjukat a helyen, amit Kruger játszótérnek nevezett, a mohóságot, amivel egymás ajkát falták Levi modernbeli lakásán. Kruger boldog lett, miután visszakapta Levit, így volt ez helyes.
Eren hitte, hogy a jövőt látta.

– Nem tudom, van-e bármilyen értelme is – dünnyögte Arminnak –, de szeretném. Úgy hiszem, ha nem teszem meg, sosem tudom lezárni.

– Egy utolsó üzenet – mormogta a fiú. – Amolyan köszönetnyilvánítás, jól sejtem?

– Valami olyasmi lenne – motyogta. – Szeretnék tőle rendesen elbúcsúzni. Még ha soha nem is fogja olvasni, ha tényleg örökre megszűnt köztünk a kapocs, ki szeretném mondani, amit gondolok. Szeretném, ha elolvasnád – tette hozzá félszegen. – Ezek az igazi érzésem… – És újra nekilátott, hogy írjon, a tolla egyszer sem csúszott meg a papíron.

„Neked, kétezer évvel későbbre

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit tegyek. Valószínűleg nem sok értelme van papírra vetnem e sorokat, hiszen még ha „minden élet forrása” át is hatja a világainkat, nem hiszem, hogy képes lenne eljuttatni ezt a világot a modern világba, ahol élsz. Úgyhogy nagy valószínűséggel soha sem fogod olvasni ezt a levelet.
Arra jutottam, ettől függetlenül le kell írnom, nem tudnék továbblépni. Nem tudnám elfogadni, hogy soha többé nem kerülhetünk kapcsolatba egymással. Őszintén, úgy döntöttem, mindkettőtöknek írni fogok, neked is, meg Arminnak is. Ez így helyes. El kell tőletek búcsúznom. Armin a legjobb barátom volt, te pedig… bár először nem tudtam a létezésedről, és nem akartam az életedet sem, egyszer csak a bátyámmá váltál. Egy olyan testvérré, akiről mindig is álmodoztam. Aki más volt, nem olyan, mint Zeke.
Hónapokon át osztoztunk egymás testén. Emlékszem, milyen érzés volt felébredni nálad, a te világodban. A kórházban… Viszontlátni újra anyát, tudni, hogy milyen lehetett volna, ha életben marad, apa pedig nem tér vissza. Callum és Grace csodálatosak. Csak azt az egyet bánom, hogy nem tudtam velük olyan sok időt eltölteni – ahogyan veled sem. Túl kevés időt tölthettünk el egymás életében, nem gondolod? Hónapok. Pf, milyen hosszúnak tűnik! Valójában… egyáltalán nem volt az. Úgy szeretnélek még egyszer látni titeket! Mit megadnék, ha tudnám, jól vagy.
Tudod, álmodtam rólad. Láttalak téged egy kávézóban, láttalak egy játszótéren, láttalak Levijal. Hogy álom volt-e vagy valóság, azt nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy a valóság, mert akkor tudom, hogy boldog vagy. Ez az, amit őszintén, teljes szívemből kívánok neked: boldogság azok után, hogy belekevertelek ebbe az őrületbe… Vagy inkább mondanám, egymást kevertük bele, csupán én megedződtem már az évek során.
Úgy érzem, téged állítottak a legnagyobb kihívás elé: emberevő óriások, és emberek, akik óriásokká változtak. Képzelhetem, milyen arcot vágtál, mikor szembesültél mindezzel. Amikor rájöttél, hogy egy tizenöt éves fiút kiáltottak ki az emberiség utolsó reményévé, és annak meg sem fordult a fejében, hogy másképp viselkedjen. A másik oldalon ott vagyok én, akit a te világod modernsége sokkolt. Hm, szerintem még így is te nyertél.
Szeretnék neked köszönetet mondani, Eren. Az életem merőben máshogy alakult volna, ha sosem történt volna meg a lélekcsere. Neked köszönhetem, hogy találkozhattam Arminnal, hogy képes voltam megérteni, hogy mi történt vele, hogy belé tudtam szeretni, és mindketten küzdeni tudtunk azért, hogy szabadok legyünk… Nélküled hosszú, áldozatokkal teli út vezetett volna apám pincéjéig, ahol rátaláltunk volna az emberiség titkára. A világodnak és neked köszönhetek mindent… Köszönöm, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy küzdöttél értem. Köszönöm, hogy nem engedted, hogy helyet cseréljünk. Köszönöm, amiért hittél bennem. Sok mindent köszönök. Nagyon sok mindent.
Bárhol is legyél, remélem, boldog vagy.”

Megállt az írásban, érezte, hogy elfáradt a keze. Armin időközben félretette a könyvét, pedig korántsem ért a végére, majd felállt, kinyújtózott. Eren épp csak egy szusszanásnyi szünetet tartott, amikor hátulról átölelte, az ajkát pedig a nyakára simítva, a leheletével megcirógatta a bőrét.

Eren beleremegett.

– Szeretlek – suttogta neki, mire Armin rámosolygott.

– Gyere velem – szólt, s a kezét nyújtotta felé. – Pihenjünk le együtt, jó?

Eren hümmögve bólintott. Jól hangzott, pokolian jól. Túl jól ahhoz, hogy ne zárja rövidre a sorait. Armin szemében mély vágy lapult, a kezével hívogatóan intett, és egészen addig nem mozdult a helyéről, míg Eren oda nem biggyesztette az utolsó mondatot a levélre. Amikor ez megtörtént, felhúzta a székről, puhán és hosszasan csókolta meg.

Bárhol is legyél – gondolta újból –, remélem, boldog vagy. – Aztán Armin magával húzta, és a levél elfelejtődött.

„Neked, kétezer évvel későbbre…”

Az ajtó becsukódott, mire a levél eltűnt. Aranyló szikrák közepette, örökre szertefoszlott, mielőtt bármelyikük is észrevehette volna, úgy, mintha soha nem is létezett volna. Eltűnt, hogy feltűnjön valahol máshol.

** * **

„Neked…”

„Szeretettel, Eren.”

VÉGE

Megjegyzés: Ahhoz képest, hogy eredetileg olyan 7-10 fejezetre terveztem, végül 17 fejezet lett, ráadásul íródott hozzá egy Prológus és egy Epilógus is… És még közel sincs vége, mert érkezni fog egy 5 felvonásból álló novellacsokor, valamint egy olyan jellegű folytatás is, ami ugyebár egy előzményként fogható fel. A novellacsokrot idén szerettem volna hozni, végül azonban nem sikerült befejeznem, és lehet, talán jobb is így, mert Doppelgänger Eren múltját takarja, és nem éppen vidám. Valamikor januárban fog érkezni, és ha minden jól alakul, tehát a vizsgáimmal is időben végzek, akkor január vége felé már hozni fogom a folytatás első fejezeteit is. Reméljük a legjobbakat!
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és külön köszönet mindazoknak, akik véleményt írtak vagy privátban kerestek meg, és mondtak véleményt a történettel kapcsolatban! Minden egyes visszajelzésnek nagyon örülök, és nagyon köszönöm, amiért rendszeresen látogatjátok az oldalamat, és olvasásra érdemesnek találjátok az írásaimat, fordításaimat. Remélem, a következő évre is velem tartotok majd – hamarosan érkezik majd a januári fejezet a mangából, azt se felejtsétek!
Nem rabolom tovább a szót, előre is boldog új évet kívánok mindenkinek! ^^
Találkozunk jövőre. ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése