Epilógus
„Szeretettel,
Eren”
I.
Kruger
Bocsáss meg.
Eren
emlékezett, hogy lassan fogta fel, mit is jelentettek ezek a szavak. Az
éjjeliszekrényen digitális óra pihent, éppen egészet mutatott, mikor
felnyitotta a szemét, és nagyot nyújtózva az oldalára gördült. Elmosolyodott.
A
férfi, aki akkor előtte állt, nem lehetett a modern világ Levija. A férfi, aki
akkor előtte állt, az a Levi volt,
akit ismert. Minden, ami vele meg Jaegerrel történt, túllépett az álmon: valóság volt.
Létezett
egy világ, amiben emberevő óriások tartották rettegésben az embereket, s
létezett egy hely, amit úgy hívtak, „köztes
hely”, ahol kétezer évnyi szenvedés és fájdalom ért véget a végső áldozat
meghozatalával. Létezett Doppelgänger Eren valamint Ymir Fritz is. Létezett egy
másik Eren Jaeger is, aki nem dobta félre a nevét.
–
Tényleg te vagy az – suttogta akkor
neki. – Te… velem vagy. Az én
világomban.
–
Bocsáss meg. – Levi a karjába vonta, végigsimított az arcán. – Kérlek, bocsáss
meg. Nem tudtam, mire emlékszel. Nem
tudtam, mit hiszel… és mit nem. És nem akartam… Szerettem volna, ha élhetnéd az
életedet, ugyanakkor nem tudtam nélküled élni, és…
– Hogy tehetted?! – Erent elöntötte a harag, élesen kiáltott. Elrántotta magát, el akart teljesen húzódni, Levi
azonban úgy kapott utána és fonta köré óvón a karját, mint aki szomjazná az
érintését. A tekintetében ülő vágyat látva, Erennek az az érzése támadt, hogy
nem lőtt annyira messzire ezzel az állítással. Talán nem is haragot érzett
leginkább, hanem csalódottságot. Levi az emberiség legerősebb katonája volt. És
önző. Önző, mert nem az emberiséget
választotta, hanem a saját vágyát előrébb helyezte. Ahelyett, hogy Jaegerrel
együtt azon fáradozott volna, hogy az utolsó óriást is kiirtsa, inkább
cserbenhagyta őket, és… – Hogy tehetted? – kérdezte újból, és ekkor már sírt. –
Miért tetted? Levi, miért… Megbeszéltük… Elfogadtad… Nem voltál önző… Miért
lettél mégis az… És…
–
Sss. – Levi ujja az ajkára simult. – Sss. Kérlek, hallgass végig.
–
Önző voltál. Megállapodtunk!
–
Én nem ígértem semmit sem, Eren. De ha végighallgatnál, akkor tudhatnád, hogy
nem voltam önző. Akkor tudhatnád, hogy a megfelelő
Kapun mentem át. – Nem látszott különösebben dühösnek az őt ért vádak miatt,
inkább türelmetlennek, amiért Eren nem akarta végighallgatni. De hogy várhatná
el tőle, hogy végighallgassa? Remegett az aggodalomtól, akárhányszor eszébe
jutott Jaeger! Akárhányszor eszébe jutottak a többiek, akiket Levi hátrahagyott
mindazért, hogy vele lehessen!
–
Akkor ezek szerint…
Armin! – dobbant nagyot a szíve. Armin szemüveg nélkül…
Jaeger Arminja volt.
–
Mégis hányan… – krákogta. – Mégis hányan döntöttetek a másik világ mellett? A
semmibe vettétek Armin figyelmeztetését? Valószínűleg nem élhetünk
következmények nélkül ugyanabban a világban! Miért kockáztattál mégis?! Hogy
lehettetek ennyire ostobák és felelőtlenek?!
–
Csak egy pillanat türelmet, drágám. Engedd,
hogy elmagyarázzam.
Eren
remegve fújta ki a levegőt. Engedje? Eddig nem azt tette? Szédülve tántorodott
meg. Ha Levi nem húzta volna a karjába, ha nem tartotta volna szorosan a
derekánál fogva, a lába már réges-rég felmondta volna a szolgálatot. A
lélegzete simogatott, az érintése nyugalmat, biztos pontot adott számára.
Kapaszkodót a világba, a reményeikbe. A szerelmükbe.
–
Lélegezz, Eren! – hallotta a hangját. – Lélegezz velem egyszerre.
Úgy
tett.
Beszív-kifúj.
Beszív-kifúj.
–
Nagyon ügyesen csinálod – dicsérte Levi. – Csodálatos
vagy.
Csodálatos…
Eren
ajka mosolyra görbült. Elfészkelte magát az ölelésében.
Szeretlek – gondolta, mire Levi szorosabban ölelte.
Én is szeretlek – üzente neki.
Egymásba
kapaszkodtak, szelíd szellő söpört végig a játszótéren, homokkal terítette be a
lábukat. Eren a szájában érezte a szemcséket, mégsem foglalkozott velük;
nekidőlt a testével Levinak, nézte a férfi nyakkendőjét, az ujjaival
szórakozottan babrált az inge gombjaival. Talán így festhetett modern Levi is a
mindennapokban, amikor nem a világuralommal kapcsolatos terveit szövögette
Doppelgänger Erennel. Ők is léteztek,
és ez egyszerre volt megnyugtató és elszomorító is, mert nem ilyen véget kívánt
nekik, még ha annak tudatában, hogy mire készültek, nagy valószínűséggel nem
érdemeltek különbet.
–
Tehát? – motyogta. – Hogyan történt? – Levi szívverését hallgatta, élvezte a
kezének gyengéd játékát a haján. – Hogy kerültél át ebbe a világba, ha a
megfelelő Kapun mentél át? Hogy lehet, hogy mégsem vagy önző?
–
Átléptem a Kapun – erősödött fel Levi szorítása körülötte. – Visszatértünk a
világba. Mindent ugyanúgy találtunk… Ugyanabban az állapotban, még mielőtt a
köztes helyre kerültünk volna… Emlékszem, Sasha Connie mellett térdelt, Jeannal
együtt próbálta felemelni, mert nem tudott többé járni… Arra is emlékszem, hogy
Mikasa a sebét tapogatta, vagyis annak hiányát. Ahogy Armin ígérte, a sebek
begyógyultak. Jaeger is ott volt, utolsók között érkezett. Furcsa érzés volt
látni, tudni, hogy nem te vagy az… Nem volt nehéz, csak szokatlan. Még
késztetést sem éreztem, hogy megcsókoljam…
–
Ne is – szólt közbe Eren szigorú hangon. – Te az enyém vagy.
–
Inkább csak azt éreztem – hagyta teljesen figyelmen kívül Levi –, hogy meg
akarom védeni. Meg kell védenem, mert fontos számodra. Fontos számomra, és
persze az emberiség számára. Olyan, mintha…
–
Az öcsém lenne?
–
Igen – mosolyodott el halványan. – Pont úgy éreztem vele kapcsolatban.
–
Tehát visszakerültetek a világotokba. – Eren ezt a tényt egy elégedett
bólintással nyugtázta. Utána ráncba futott a homloka az aggodalomtól. – De mi
történt? Nem te vagy az egyetlen… Gondolom, találkoztál már Arminnal. Ezek
szerint… Vannak, akik átkerültek hozzánk. Vannak, akik emlékeznek.
–
Csak azok emlékeznek, akik átkerültek – felelte Levi, majd megnyúlt az arca. –
Éppen ezért… Éppen ezért nem voltam benne biztos… – halkult el a hangja –, hogy
te mire emlékszel. Lehetséges, hogy
azért emlékszel, mert közöd volt Doppelgänger Erenhez. Mert a kezdettől fogva
részese voltál ennek az őrületnek. Aki egyszer lelket cserélt, azt már nem
lehet megtéveszteni? Lehetséges volna? – Levi eltűnődött. – Az a gond, hogy
fogalmam sincs. Attól félek, ezt már sosem tudjuk meg.
–
Talán nem is számít igazán. Talán csak az számít, hogy most velem vagy.
–
Igen. – Mikor Eren lenézett rá, megcsókolta. Úgy csókolta, ahogyan Jaeger
testében soha sem, úgy, ahogy valószínűleg mindig is akarhatta: mindent
elsöprő, felperzselő vággyal, gyakorlottan simítva össze a nyelvüket, cirógatva
és bejárva a szájának minden zugát. Eren felnyögött, hasonló mohósággal esett
neki, hogy viszonozza, és soha többé nem akart tőle elszakadni, mindig csak
ölelni és csókolni szerette volna… és meg is tette volna, ha hirtelen nem
világított volna a szemébe Levi kocsijának fényszórója.
–
Oh! – húzódott el meglepetten. Az egyik utas, aki eddig az anyósülésen
gubbasztott, átmanőverezte magát a kormány elé, emlékeztetőn nyomta meg a
dudát. A hang zavaróan élesen visszhangzott a kihalt környéken, nem egy közeli
házban kigyulladtak a lámpák. Eren hunyorított a világosságban: az alak a
kormánynál szemüveget viselt, a haját pedig feltűzte. Hanji volt az.
–
Halihó, Eren – vigyorgott rá messziből. – Gondoltam, beköszönök, mielőtt
letépnétek egymásról a ruhát is. – Lehúzta az ablakokat, így Eren
megpillanthatta a többi utast is. Hátul egy magas, szőke férfi préselte az
ajtóhoz a két másik fiatalt, a laptopos, cinkos mosolyú lányt, akit a fiú
Isabelnek szólított, meg a fiút, aki Farlan lehetett. Valamennyiük tekintete emlékekről árulkodott.
–
Isabel és Farlan – mondta csendesen Levi. – Modern Levi barátai voltak.
–
Sosem hallottam róluk tőled – mormolta Eren. – Gyanítom, okkal.
–
Meghaltak. Jóval azelőtt, hogy megismertelek volna.
–
Ó, Levi…
–
Őket sem hagyhattam magukra. Miattuk is önző szerettem volna lenni.
–
De végül nem lettél.
Eren
elnézte Hanji arcát.
Tehát ő is – gondolta. És
Erwin is.
Nem
lehetett magyarázatot találni, hogy miért emlékeztek és miért nem emlékeztek az
emberek. Álomnak nevezték, egy nagyon élénk, eseménydús álomnak, semmi többnek,
amivel Eren is kétségbeesetten hitegette magát. Akadtak azonban olyanok, akik
megkérdőjelezték, akik elkezdtek hinni és reménykedni benne, hogy nemcsak álom
volt. Az emlékek kezdtek visszatérni, legalábbis Isabel és Farlan állítása
szerint. Egy nap eljön az idő, amikor mindannyian tudni fogják. Akkor
mindannyian újra egymásra találnak.
–
Csak idő kérdése – mormogta Levi.
Valami
történt a köztes helyen. Valamit csinált modern Armin, amivel elérte, hogy
megváltozzanak a világok. Ahogy erről beszéltek, mintha Eren számára is
derengeni kezdett valami: egy távoli emlék, amiben otthon találta magát,
egyedül, egymagában, s néhány pillanattal később modern Mikasával az oldalán. A
sebe begyógyult, ám mindenre emlékezett. Ott terült el előtte a világ, amibe
tartozott, és amiben nem találták a helyüket. Amibe többé már senki sem illett
bele. Ugyanakkor, Jaeger világában ugyanúgy léteztek az emberevő óriások,
ugyanúgy létezett természetfeletti erő, az óriássá változás képessége, s
hatalmas falak, egy egész óceán választotta el egymástól a két népet, Marleyt
és Eldiát.
De Armin áthidalta ezt a problémát – értette meg Eren. A
Koordinátor ereje tette ezt velünk, adott számunkra egy esélyt a boldogságra.
Egy teljesen más világot… Egy utolsó lehetőséget most, hogy a kör megtört.
Levi
azt mondta, egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy Jaegert körbejárták az
aranysárga szikrák. Vadul cikáztak körülötte, és a fiú kétrét görnyedt a
fájdalomtól. A falak túloldalán, ahol az óriások nyújtóztak felfelé, több ízben
is magasba robbant az átváltozás fénye. Egyszeriben körüllengte őket valami, s
elkezdtek leomlani a falak is. Olybá’ tűnt, mintha elkezdett volna
megsemmisülni az otthonuk.
–
Megmagyarázhatatlan erő söpört végig a világon – suttogta Levi –, és éreztük,
ahogy magába szippantott minket. Mikor felébredtem, a modern világban találtam
magamat. Nem tudtam, mi a valóság, nem tudtam, mi az, ami álom… Aztán elkezdtem
emlékezni, és elkezdtem megérteni, hogy mi történt. Valahogy átkerültem hozzád.
És csak azt tudtam, hogy valahol a világban itt vagy velem… és hogy meg kell
találjalak.
–
De amikor megtaláltál, elbizonytalanodtál. – Eren elnevette magát. – Ó, Levi!
Annyira feleslegesen… Ha tudnád, mennyire vártam rád. Ha tudnád, mennyire
akartalak látni. Ha tudtam volna, hogy itt vagy… Hogy velem vagy, csapot-papot otthagytam volna, hogy láthassalak! Hogy
újra a karjaidban lehessek!
Levi
finoman elmosolyodott.
–
Itt vagyok és nem megyek többé sehová – folytatta Eren. – Veled maradok. Örökre. Ha persze… ha elfogadsz – tette hozzá zavartan, mélyen elpirulva. A
bizonytalanságtól szaltózott egyet a gyomra, érezte, hogy remegős idegesség
lesz rajta úrrá. Egy örökkévalóság Levijal egyáltalán nem tűnt számára
ijesztőnek. Egymás mellett élni le az életüket, egymás mellett öregednie meg…
Valami ilyesmire vágyott a leginkább. Ha persze nem szaladt túl előre. Ha Levi
is ezt akarta.
–
Pedig rólad azt mondták, okosabb vagy, mint Jaeger – horkant fel erre a férfi.
A két tenyere közé vette az arcát, és amikor újból megcsókolta, Erennek ezúttal
szemérnyi kétsége nem maradt afelől, hogy mit is szeretnének mindketten. Mikor
elváltak egymás ajkától, Hanji, Farlan, Isabel valamint Erwin megtapsolták
őket.
–
Ideje volt már – füttyentett Farlan.
–
Jó sokáig tartottatok fel minket – toldotta meg Erwin; az ő ajkán is mosoly
játszadozott. – Ha már idáig elfuvaroztál, azt hiszem, az lenne a fair, ha
lenyúlnánk a kocsidat, és csak reggel adnánk vissza.
Levi
megemelte a szemöldökét.
–
Tehát most már a kocsimra pályázol?
–
A lovad sosem kellett – vonta meg a vállát az egykori parancsnok. – Túl önfejű
volt.
–
Levi a közelben lakik. – Farlan Eren felé fordult, barátságosan rámosolygott. –
Nem találkoztunk még, legalábbis nem úgy, hogy te legyél ebben a testben, de…
remélem, össze fogunk csiszolódni. Rendes srácnak tűnsz, Eren Kruger.
–
Már Jaeger – javította ki Eren szórakozottan. – Valahogy így tűnt helyesnek.
–
Hm. – Farlan értőn bólintott, meglobogtatta Levi kulcscsomóját. – Menjetek.
Beszélgessetek – dobta Levi kezébe. – Élvezzétek ki, hogy visszakaptátok
egymást. És úgy készüljetek, hogyha letudtátok mindezeket, majd érkezünk mi is.
Öhm, valószínűleg holnap, igaz, drágám? – sandított hátra a válla fölött
Isabelre. A lány lebiggyesztette az ajkát.
–
Nem ma? – kérdezte csalódottan.
Farlan
megrázta a fejét.
–
Szerintem jobb, ha ma nem zavarunk.
–
Áh. – Isabel szeme felcsillant; összerakta a képet. – Hát persze, majd holnap!
Rosszalkodjanak csak nyugodtan, nem akarunk bezavarni, igaz? – bökte oldalba
Hanjit vigyorogva. Hanji széles vigyorral az arcán bólintott.
–
Jó szórakozást, Lee-Lee! – dalolta, mire Levi vetett rá egy utolsó,
megsemmisítő pillantást, mielőtt kézen fogta volna Erent.
–
Gyere – súgta. – Hagyjuk őket.
–
Na és a kocsid? – súgott vissza Eren. – Tényleg lepasszolod nekik?
–
Legyenek boldogok vele – horkantotta megvetően. – A közelben lakom.
Eren
elmosolyodott, megszorította a kezét. A szíve izgatott vágtába kezdett, ahogy
tudatosult benne, hogy mire is céloztak a többiek. Már attól ezt érezte, hogy
kettesben maradhatott Levijal. Nem is kellett messzire menni. Nem érzett
nyugtalanságot, inkább határozottság szállta meg. Tudta, mit akar, tudta, mire
vágyik. Pofonegyszerű volt: Levit akarta,
őrá vágyott egyedül.
És ez így van jól – gondolta.
Levi
valóban a közelben lakott, néhány háznyira a játszótértől bérelt egy lakást a
harmadik emeleten. Nem volt túl nagy, de nem is annyira kicsi, valahogy éppen
tökéletes – akár kettőjük számára is. A folyosón csókolózva dőltek neki a falnak,
Eren nekipréselte a testével, a fekete tincsek közé tépett. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire a kulcs elfordult a zárban. Kattant a zár, nyílt az
ajtó, átzuhantak a küszöbön.
–
Milyen érzés szabadon érinteni? –
kérdezte kíváncsian. Levi válaszul lehúzta egy újabb csókra.
–
Fenséges – mormolta a szájába. – Észveszejtő.
–
Akkor jó. – Eren szeme mély vágytól
sötétlett. Egyik keze megállapodott Levi nadrágja gombján, a másik az inge alá
férkőzve végigsimított meztelen hasfalán, a forró bőrt tapintva.
Összepréselődött a szájuk, dominanciáért küzdve falták egymás ajkát, érintettek
és simogattak mohón és szabadon.
Az
ajtó becsapódott mögöttük, a szomszédos lakásból panaszos kiáltás hallatszott.
Eren nem törődött vele, zihálva, levegőért kapkodva vetette át a lábát és
pihent meg Levi csípőjén. A súlya nem jelentett különösebb problémát a férfi
számára; két kézzel tartotta őt a derekánál fogva, majd lejjebb engedte a
kezét, megszorította a csípőjét. Eren vágyakozó sóhajt hallatott, egy
pillanatra erejéig szétnézett a férfi lakásán.
Egyszerű
berendezésű lakás volt, Levi nem gyűjtögetett, a legfontosabb dolgokat szerezte
csak be magának. A falakat nem borították képek, mint Eren otthonában az övét a
gyerekkori fotói, imitt-amott azonban felfedezett egyet-egyet belőlük. Akadt
egy olyan kép is, amin egy csinos, fiatal hölgy tartotta a karjában a
gyermekét. Egyetlen kép – valójában egy
nagyon gyönyörű ceruzarajz, állapította meg magában Eren – állított emléket
Levi édesanyjáról.
Később megkérdezem róla – jegyezte föl magának gondolatban. Van egy olyan érzésem, hogy ő rajzolta… Aztán félresöpörte ezt a
kérdést, mert Levi megérintette a kezét, és segített neki kigombolni a
nadrágját. Férfiassága mereven ágaskodott az alsójában, a csúcsa gyöngyözött az
előváladéktól, mikor Eren az utolsó ruhadarabjától is megszabadítva, remegve a
kezébe vette. Világéletében csak Kiyomi létezett számára, de ez nem jelentette
azt, hogy nem ismerte ki a saját vágyait. Változtatott a fogáson, a nyelvével
nedves, sürgető csíkot húzott a tulajdon tenyerén, majd Levi szemébe nézett, és
a keze lassan mozgásba lendült, gyakorlott mozdulatokkal simogatott.
–
Mit szeretnél? – kérdezte tőle rekedtes hangon. – Elkapkodnánk?
–
Ha úgy vesszük, hogy hónapok óta szeretném látni a meztelen testedet alattam
vonaglani… – Levi vágytól sötétlő mosolyra húzta az ajkát. – Én nem gondolnám –
suttogott vissza –, hogy elkapkodnánk. – És kiélvezte, hogy Eren a füle tövéig
elvörösödött zavarában. A csuklója köré fonta az ujjait, majd onnan lejjebb,
amíg meg nem érintette az övéit, és segített neki, megmozdította a kezét.
Halkan felnyögött, és Eren levegő után kapkodott, amikor meglátta, hogy arcát
halvány pírba vonta a rátörő gyönyör.
–
Csodálatos vagy – suttogta neki
gyengéden. – Egyszerűen csodálatos. –
És felbátorodva érintett, Levi erős combja közé simítva teljesen a másik kezét
is, körbejárta és végigsimította testének valamennyi porcikáját, míg Levi már
az ajkába harapva próbált uralkodni magán, megregulázni a szabálytalan, heves
légzését.
–
Szeretni szeretnélek – vallotta be
aztán. – Szeretném, ha bennem lennél.
Egymás
szemébe néztek, Levi kissé zihált, de a tekintete értőn fénylett. Eren hajába
markolva finoman, csókolva változtatott a helyzetükön, felgyűrődött alattuk a
szőnyeg. Eren hátravetette a fejét, nyögve kapaszkodott meg benne. Nem érte
meglepetésként, mikor Levi felhúzta, és úgy, mintha az élete múlt volna rajta,
az egyik közeli szoba felé terelte. Amikor eljutottak végre az ágyig, már semmilyen
ruhát nem viseltek.
Eren
puha és kényelmes párnák között találta magát. Az ágy nyikkant egyet a súlyuk
alatt, ahogy Levi elhelyezkedett fölötte. A sötétítő az ablaknál nem lett jól
behúzva, a kintről beszűrődő fénynek köszönhetően azonban Eren tökéletes
rálátást nyerhetett Levi szép metszésű arcára: ugyanaz az elszántság, ugyanaz a
tűz lobogott a szemében, amit ő maga is érzett szétterjedni az egész testében.
Vágy a másik iránt, mély szerelem.
Sóhajtva
hunyta le a szemét.
Levi
lassan és alaposan készítette elő, a síkosítóként használt tégely bontatlanul
lapult az éjjeliszekrénye fiókjában. Nedves ujjai gyengéden, ám kellő
határozottsággal simultak a farpofái közé. Nem kapkodott, minden egyes
mozdulata óvatosságról árulkodott. Mire egy ujjával beléhatolt, Eren nyakán
lilába fordult a korábban vöröslő harapásnyom – mindketten biztosak voltak
benne, hogy nem tűnik el másnapra nyomtalanul.
A
csókok sűrűbbek, mohóbbak lettek, Eren pedig türelmetlen.
–
Én nem török össze olyan könnyedén, mint az a tükör – célzott a köztes helyen
történtekre, mire Levi felhorkant. Két ujjal a testében, ugyanolyan komótos
tempóban ollózott, zongorázott valamennyi idegszálán, a végletekig szítva
mindkettőjükben a vágyat. Eren halk, nyöszörgő hangot hallatott.
Levi
lepillantott rá, homloka csillogott a verejtéktől. A vállára húzta a lábát, és
a harmadik ujjat hozzáadva, mélyebbre döfött a testében. Eren az ajkába
harapott, hogy elfojtsa a kiáltását, remegve szorította meg a karját.
Szeretlek – gondolta. Őrülten
szeretlek.
Összefonódott
a testük, csókolózva érintettek, csókolózva simogattak és öleltek. A végén
éppúgy vonaglott Levi alatt, ahogy a férfi megálmodta: meztelenül a gyönyör
fogságában, reszketve kapva újabb meg újabb érintés után. A testébe hatolt,
Eren pedig felnyögött, és végül akaratosan a csípője köré fonta a lábát.
Szeretlek.
Szeretlek.
Szeretlek.
Levi
kifújta magát, lassan lökte előre a csípőjét, hogy mélyebbre nyomakodjon benne.
Forrón, feszítve pulzált a testében, a fájdalom és a gyönyör tökéletes elegyeként
szolgált. Egymás kezét szorítva, egymás lelkébe pillantva kezdtek el egyazon
ütemre mozogni – előbb Levi, majd őt Eren követve.
A
fülledt szoba sóhajokkal és nyögésekkel telt meg, hangokkal, ahogy a testük minden egyes lökéssel egymáshoz simult, s
Eren combja remegett, ahogy körülölelte vele Levit; a farka mereven préselődött
a hasfalának.
Levi
megérintette az arcát, hátrasimította a homlokába lógó, izzadtságtól nyirkos
tincseket. Látva a tekintetét, látva és érezve az arcának forróságát,
megmarkolta Eren merevedését. Ujja hegyével a nyílását simogatta kínzón, és
elégedetten konstatálta, amikor hatására Eren csípője megugrott. A fiú
felkiáltott, és a csípőjével kígyózott. Kérlek,
formálta az ajka. Kérlek. És
föllesett a pillája alól Levi arcára, a mellkasa pedig hevesen emelkedett és
süllyedt; úgy érezte magát, mintha maratont futott volna.
– Kérlek – nyüszítette, mire Levi pumpálni kezdte. Keze nedves
volt és gyors, erős és határozott, többé már nem kínzó, hanem egyedül gyönyört
nyújtó.
Eren
érezte, hogy a hasában forróság áradt szét. Ahogy Levi mélyebbre döfött, és
csípőjének ütemére kezdte el mozgatni a kezét, amelyikkel a merevedését
markolta, pillanatok alatt olyan közel érezte magát az orgazmushoz, mint
korábban még soha. Amikor elérte, levegő után kapkodott, és erősebben
szorított. Nem kiáltott fel, de a fejét hátravetve, zihálva élte át, és Levi
egészen addig simogatta, míg a remegés utolsó hulláma is alább nem hagyott.
Akkor kihúzódott belőle, és az oldalára gördülve, Eren látta, amint reszkető combja
közé nyúlva, megragadta a péniszét.
–
Bassza meg – suttogta hangosan, miután egymás mellé dőltek. – Miért is nem
csináltuk ezt már hamarabb?
–
Mert nem Jaegert akartam megdugni,
hanem téged? – sandított rá Levi a
szeme sarkából. – Szerintem ez egy eléggé elfogadható érv. – A karjába húzta,
Eren pedig sóhajtva dőlt bele. A vállába fúrta az arcát, a bőrébe hümmögött,
Levi meg csiklandósan rándult össze. – Eren – mormolta a hajába gyengéden,
lágyan simogatva a testét. – Eren.
–
Mmm… mi az?
–
Semmi.
Eren
nevetős mosolyra húzta az ajkát.
Aznap
éjjel szavak helyett egyedül érintésekkel beszéltek. Végül csendesen, egymást
simogatva feküdtek az ágyban, és addig cirógattak, addig szerettek, míg az álom
el nem nyomta őket. Másnap, amikor hajnalok hajnalán az egész bagázs
beállított, Farlan pedig sokkoltan lépte át az előszobában felejtett
ruhadarabokat, egyikük sem szégyenkezett. Egy asztalhoz ültek, Eren
megilletődve nézett végig Levi modernbeli barátain. Dobott egy SMS-t Mikasának,
és külön megkérte, hogy hozza majd magával azt a titokzatos fiút, akit
felszedett. Mikor fél órával később a lány beállított Arminnal karöltve,
valahogy nem lepődött meg. Elvigyorodott, és a kezét nyújtotta.
–
Eren Jaeger – mutatkozott be, mire Armin rávigyorgott.
–
Arlert – felelte. – Armin Arlert. Helló újból, Eren.
Mikasa
összeráncolt homlokkal járatta közöttük a tekintetét.
–
Lemaradtam valamiről? Ismeritek egymást?
–
Nem emlékszel, drágám? – Armin ragyogó mosollyal fordult felé. – Te is mondtad
már. A legelső találkozásunkkor, sosem felejtem el, azt mondtad, annyira
ismerős vagyok számodra, mintha már találkoztunk volna. Tudod – billentette
félre a fejét, játékosan fénnyel a szemében –, mintha álmainkban már találkoztunk volna. Vagy előző életünkben. A múltunkban
– hangsúlyozta, mire Mikasa felhorkant.
–
Szeret viccelődni – jegyezte meg Erennek. A pillanat
nyilvánvaló volt: egyszeriben átsuhant az arcán a bizonytalanság, mintha
emlékezni kezdene. Idővel vissza fognak térni a mélyen eltemetett emlékek,
ebben Eren nem kételkedett. Mikasát elnézve, hamarosan sor fog rá kerülni.
Addig várniuk kell türelemmel. Egyszer vissza fognak térni azokhoz a régi, szép
időkhöz. Egyszer mindannyian újra
egymásra találnak.
Mikasa
és Armin csatlakoztak hozzájuk, késő estig maradtak. Utolsóként Isabel és
Farlan távoztak, egymás kezét szorongatva léptek ki a lakásuk ajtaján. Eren és
Levi aznap ruhástul dőltek be az ágyba.
–
Vajon mi lehet most a többiekkel? – kérdezte Eren halkan. – Szoktál rájuk
gondolni?
–
A kölykön jár az eszed? – sandított
rá Levi.
–
Ühüm. – Eren az ajkába harapott. – Vajon mi lehet vele? Vajon hogy viseli, hogy
elvesztette Armint?
–
Lehet, hogy kapott helyette valaki mást. – Levi kikászálódott egy pillanatra,
kiment az előszobába. – A kanapén felejtettem – szabadkozott, majd az
éjjeliszekrényre dobta a postát. – Reggel biztos elfelejtem megnézni – forgatta
a szemét.
Eren
elvigyorodott.
–
Tudod, én sem dekkolhatok nálad állandóan – bökte meg a karját játékosan. – Ha
így folytatom, a végén anya odarakja Keith-t, hogy ültessen le még egyszer,
mint tinédzserkoromban. Tudod, a „beszélgetés” miatt.
Levi
felhorkant.
–
Ha tudná, hogy nincs szükséged rá.
–
Na, igen – nevette el magát Eren. Mélyen elpirult, ahogy eszébe jutottak az
előző éjjel történtek, és amikor Levi fölé kerekedve hosszasan megcsókolta,
jólesően sóhajtott. – Fáradt vagyok és fájok. Amikor ismét a matracba döngölsz,
az biztosan nem ma lesz – csóválta a fejét, és kissé bosszúsnak látszott. Levi
védekezőn emelte fel a kezét.
–
Én csak megcsókoltalak. Te vagy az, aki állandóan bűnbe akarsz vinni.
–
Hogy én? – Megjátszott felháborodással nézett rá. – Mégis hogyan… Ühm. –
Felnyögött, mikor Levi végighúzta a nyelvét a nyakán. A lilába hajló
harapásnyomot szívta meg újból, mire Eren hangosan nyöszörögni kezdett. – Te
csalsz. Át akarsz verni. Hogy lehetnék én… – Levi magához húzta, a mellkasára simította
a kezét. A szíve ugyanolyan heves tempóban vert, mint Erené.
–
Tudod, miért kerültem a világodba? –
kérdezte tőle gyengéden.
–
Egyszer csak nálam kötöttél ki, miután megsemmisültek az óriások és
újrateremtődött a világotok. – Eren hangjába bizonytalanság vegyült. – Vagy
tévednék? Azt mondtad, nem emlékszel rá.
–
Talán kezdek emlékezni dolgokra. –
Levi óvatossá vált, szelíden nézte őt.
Eren
elakadó lélegzettel viszonozta a pillantását.
–
És mi mindenre emlékszel, Levi?
–
Arra, hogy második alkalommal már nem kellett önzetlennek lennem. Mikor a Kapuk
ismét feltűntek, választhattunk. Te
nem emlékszel erre, Eren? – billentette oldalt a fejét. – Nem vagyok benne
biztos… de egy pillanatra mintha láttalak volna. Akkor döntött úgy Armin, hogy
a te világodat választja. Talán nem véletlen, hogy most modern Mikasával egy
párt alkotnak. Talán akkor, a köztes világon Mikasa felkeltette az
érdeklődését.
–
Talán – suttogott vissza Eren; valamire emlékezett. Egy pillantásra, de akkor
Armin mindenkit megnézett magának. Őket is, kettőjüket. Ki gondolta volna… hogy
egyetlen kósza pillantás egy ekkora jelentőségű döntést eredményezhet?
Talán
arra is emlékezett, amit Levi állított.
Talán.
Talán volt ott egy második
alkalom is.
–
Engem választottál? – lehelte aztán. – Miért?
–
Mert te vagy a családom, Eren – felelte egyszerűen Levi.
Eren
lehunyta a szemét.
–
Ezzel együtt tudok élni – mondta egy mosollyal az ajkán, majd sóhajtva
elfészkelte magát a férfi ölelésében. Boldog volt, boldogabb, mint valaha, és
őszintén remélte, hogy valahol abban a régi-új világban, amelyet Jaeger
világaként ismert, Jaeger nincs teljesen egyedül. Bár Armin valamiért úgy
döntött, meg kell ismernie Mikasát,
és ezért követte Eren világába, Jaeger talán
nem maradt teljesen egyedül.
Félálomban
volt már, amikor még mindig Jaeger járt a fejében.
Bárhol is legyél – gondolta –, remélem,
boldog vagy.
A
tekintete egy pillanatra megakadt az éjjeliszekrényen pihenő postán. Számlák és
egy levél, Levi karja a derekán.
„Neked…”
II.
Jaeger
Armin imádta az óceánt, éppen
ezért rajongott a közös otthonukért. A part alig néhány méternyire terült el a
házuktól, a cipőjük minden egyes nap megtelt nem kevés homokkal. A viharos
napokat nehezen viselték, de azokat, amikor hétágra sütött a nap, és az óceán
sem háborgott annyira, Eren széles mosollyal élte meg.
Új
otthonba költözni nem ment egykönnyen – kellett egy kis idő, hogy Mikasa se
sopánkodjon annyit. Nehéz volt elengedni egymást, ám ez nem jelentette azt,
hogy örökre elváltak egymástól. Keith szerencsére nem ellenezte annyira,
tizenkilenc évesen Erent elég idősnek ítélte már ahhoz, hogy egyedül is
boldoguljon, Armin pedig – még ha nem is látszott egy nappal is idősebbnek
nála, hiába volt nem egy évvel! – elég felelősségtudó, komoly fiatalembernek,
hogy ne aggódjon értük.
A
teljes igazságot egyedül Armin ismerte, Eren mégsem faggatta. Hiába fordult
elő, hogy olykor majd’ megveszett, hogy egyszerűen csak tudja a miértéket,
szeretett hallgatni is, mert félt, hogy az egészről kiderül, nem több egy álomnál.
Armin elmesélte, mi történt azután, hogy magára hagyták a köztes helyen.
Elmesélte, hogyan lelte meg „minden élet forrását”, hogyan emelkedett a magasba
hatalmas, erőtől duzzadó óriásként, hogyan nyisszantotta el a láthatatlan
fonalat. Hogy ezt követően mi történt, nem mesélt. Csak annyit mondott, hogy
megteremtette a két teljesen új, mégis egymásra egy kicsit hasonlító világot,
és hogy akkor, mivel nem semmisítette meg a Kaput, az „minden élet forrásának”
akaratából újból megnyílt. Amikor megszületett a két világ, akadtak emberek,
akiknek megadatott a választás lehetősége. A bennük mélyen lapuló kíváncsiság,
a kellő akaraterő vezethette el őket odáig, hogy felmerülhetett a választás.
Erennek
nem adatott meg, valamilyen okból kifolyólag pedig Krugernek sem. Armin úgy
vélte, „minden élet forrása” rendelkezett afelől, hogy kik legyenek a
kiválasztottak, és kik legyenek azok, akik akaratukon kívül a maradásra
kényszerültek. Azt sem tartotta kizártnak, hogy valójában a maguk módján mindannyian választottak. Az emlékeik
ezzel kapcsolatban egytől egyig zavarosak voltak; könnyedén előfordulhatott,
hogy mindannyian önszántukból
döntöttek, nem kényszerítettek rájuk semmit se.
Vajon milyen lehet az a másik hely? –
mélázott el olykor-olykor. Hanji,
Erwin, Levi, Armin mind meghozták a maguk döntését. Erent elöntötte a düh,
ahogy legjobb barátjára gondolt. Nem értette meg a választását, pontosabban
azt, hogy hirtelen, minden jel nélkül fogta magát, és ahelyett, hogy visszatért
volna hozzájuk, a modern világba ment. Ha át lehetett volna csak úgy kelni, ha
létezett volna bármiféle kapocs ismét a két világok között, nem haragudott
volna ennyire. De nem létezett, és ez a választás így egy életre szólt. És
semmi sem garantálta azt, hogyha meghalnak, visszakerülnek a köztes helyre.
Hogy valaha is újra látni fogják egymást.
Feladta a barátságunkat? Miért? – Ha ezen gondolkodott, Armin szerint mindig a
homlokát ráncolta, vagy éppen olyan erősen harapta az ajkát, hogy csaknem a
vére is kiserkent. Armin olyankor a karjába húzta, és azt suttogta, hogy nincs
értelme ezen rágódni. Ha igazán a barátja a másik Arminnak, akkor el kell
fogadnia a döntését.
Ahogy
idősödött, úgy értette meg, mire célzott Armin. Idejébe telt, de az a felnőtt
Eren, akivé felcseperedett, kezdte érteni, s azzal együtt elfogadni legjobb
barátja döntését. Tisztelte őt, amiért meghozott egy ilyen súlyos döntést,
amiért vállalta az ismeretlent, és amiért egy kicsit önző tudott lenni a nagy
önzetlenségben. Önzőnek lenni… néha nem ártott. Szép dolog volt másokra
gondolni, ám akadtak olyan élethelyzetek, amikor az bizonyult helyes útnak, ha az ember saját magát
mások elé helyezte. Többnyire nem mindig, csak néha, de ez így volt rendjén.
Tizenkilenc
évesen már a maga útját járta. Annyi idős volt, mint Kruger, mikor átkerült a
világába, és valahogy azon kapta magát, egyre többet gondol a másik fiúra. A
kapocs, ami összekötötte őket, véget ért abban a pillanatban, amikor Armin
elnyisszantotta a láthatatlan fonalat. Ennek meg kellett történnie ahhoz, ha le
akartak számolni az óriásokkal, és örökre vissza akarták adni az óriások
erejét.
Mikor
Armin magához tért az óceán partjánál, egyedül találta magát, de nem érzett
félelmet. A hullámok a lábát mosták, ő maga meg összegömbölyödve feküdt a
homokban. Amikor felnyitotta a szemét, egy pillanatra az égen mintha a köztes
világ fényeit látta volna felsejleni. A láthatatlan fonálnak befellegzett, de
„minden élet forrása” nem zúzta végül porrá a világot. Armin hitt benne, hogy a
„köztes hely” továbbra is létezett.
–
Óriásként emelkedtem a magasba – sóhajtott a fiú –, többé azonban nem vagyok
az.
–
Nem fog letelni az időd… tizenhárom év múlva? – harapott az ajkába Eren. –
Velem maradsz? Örökre?
–
Amíg csak élek – ígérte.
Eren
karba fonta a kezét, makacsul ingatta a fejét.
–
Az nekem nem elég – jelentette ki határozottan. – Azután is velem kell
maradnod.
Armin
erre elnevette magát.
–
Jól van – kuncogott. – Jól van. – Szemében nevetős fény ült. – Veled maradok –
simogatta meg az arcát. – Nem kell aggódnod. Szeretlek.
Eren
elmosolyodott.
–
Én is szeretlek.
Tulajdonképpen,
teljesült az álma: egy olyan világban élt, ahol az embereknek nem kellett
szégyenkezniük többé, nem féltek az óriásoktól. Az óriások hirtelen tűntek fel
száz évvel korábban, majd oly’ hirtelen lettek az enyészeté is. A világ
felszabadult, Marley meg Eldia megbékélt egymással. Hosszú út vezette őket a
teljes békéhez, Eren azonban őszintén hitt benne, hogy egy nap az is meg fog
valósulni.
Tizenkilenc volt, annyi,
mint Kruger. Nem érezte magát annyira bölcsnek.
–
Ha nem lett volna az a baleset, akkor most nem ismernélek – sandított hátra
egyik nap Arminra. A fiú a kanapén ücsörgött, kezében könyvet tartott; homloka
ráncba szaladt, ahogy falta a sorokat. A hangjára azonnal félbehagyta, feljebb
tolta az orrán a szemüvegét. Sokáig úgy tűnt, mint aki nem akarja kommentálni,
végül azonban mégis így szólt:
–
Ha nem lett volna Kruger, minden máshogy alakult volna, az biztos.
–
Te ismertél engem – mutatott rá Eren –, én viszont a legjobb barátomat
ismertem.
–
Ez igaz – adta meg magát Armin; szája szegletében mosoly bujkált. – Miattad kezdtem kételkedni Doppelgänger
Eren tervében, te pedig Kruger miatt
hittél bennem. Ha nem történt volna meg a lélekcsere, nem hitted volna el, hogy
lelket cseréltem a legjobb barátoddal.
Eren
erre mélyet lélegzett. Mindeddig az asztal előtt, egy papírlap fölé hajolva
görnyedt, ám most erős késztetést érzett, hogy fölálljon, és Arminhoz sétálva,
a nyaka köré fonja a karját. Szeretett vele csókolózni, és Arminnak is kedvére
volt, még ha szemmel láthatóan egy letehetetlennek tűnő könyvet olvasott.
Lepillantott
a lapra, majd újra a kezébe vette a tollat.
„Neked, kétezer évvel későbbre…”, állt a lap tetején.
A
levelet Krugernek címezte, hosszú idő után először ismét a fiúról álmodott.
Ismeretlen utakon járt, ismerős-ismeretlen emberekkel találkozott, aztán
egyszer csak rászakadt az ég, és a szemközti ház felé vette az irányt. Café Maria, emlékezett vissza a nevére,
Kruger oda tért be. Látta a fiú sápadt-szomorú arcát, a karikákat a szeme
alatt, és látta a döbbenetet is, amikor a pultnál megpillantotta Armint. Akkor
maga Eren is elfelejtett lélegezni, nemcsak Kruger: Armin nem viselt
szemüveget.
Pillanatokat
látott Kruger életéből, foszlányokat csupán, amikből megpróbált
következtetéseket levonni. Levit, amint elkapta a derekánál fogva, a csókjukat
a helyen, amit Kruger játszótérnek nevezett, a mohóságot, amivel egymás ajkát
falták Levi modernbeli lakásán. Kruger boldog lett, miután visszakapta Levit,
így volt ez helyes.
Eren
hitte, hogy a jövőt látta.
–
Nem tudom, van-e bármilyen értelme is – dünnyögte Arminnak –, de szeretném. Úgy
hiszem, ha nem teszem meg, sosem tudom lezárni.
–
Egy utolsó üzenet – mormogta a fiú. – Amolyan köszönetnyilvánítás, jól sejtem?
–
Valami olyasmi lenne – motyogta. – Szeretnék tőle rendesen elbúcsúzni. Még ha
soha nem is fogja olvasni, ha tényleg örökre megszűnt köztünk a kapocs, ki
szeretném mondani, amit gondolok. Szeretném, ha elolvasnád – tette hozzá
félszegen. – Ezek az igazi érzésem… – És újra nekilátott, hogy írjon, a tolla
egyszer sem csúszott meg a papíron.
„Neked, kétezer évvel későbbre
Sokat gondolkodtam azon, hogy mit
tegyek. Valószínűleg nem sok értelme van papírra vetnem e sorokat, hiszen még
ha „minden élet forrása” át is hatja a világainkat, nem hiszem, hogy képes
lenne eljuttatni ezt a világot a modern világba, ahol élsz. Úgyhogy nagy
valószínűséggel soha sem fogod olvasni ezt a levelet.
Arra jutottam, ettől függetlenül le
kell írnom, nem tudnék továbblépni. Nem tudnám elfogadni, hogy soha többé nem
kerülhetünk kapcsolatba egymással. Őszintén, úgy döntöttem, mindkettőtöknek
írni fogok, neked is, meg Arminnak is. Ez így helyes. El kell tőletek búcsúznom.
Armin a legjobb barátom volt, te pedig… bár először nem tudtam a létezésedről,
és nem akartam az életedet sem, egyszer csak a bátyámmá váltál. Egy olyan
testvérré, akiről mindig is álmodoztam. Aki más volt, nem olyan, mint Zeke.
Hónapokon át osztoztunk egymás
testén. Emlékszem, milyen érzés volt felébredni nálad, a te világodban. A
kórházban… Viszontlátni újra anyát, tudni, hogy milyen lehetett volna, ha
életben marad, apa pedig nem tér vissza. Callum és Grace csodálatosak. Csak azt
az egyet bánom, hogy nem tudtam velük olyan sok időt eltölteni – ahogyan veled
sem. Túl kevés időt tölthettünk el egymás életében, nem gondolod? Hónapok. Pf,
milyen hosszúnak tűnik! Valójában… egyáltalán nem volt az. Úgy szeretnélek még
egyszer látni titeket! Mit megadnék, ha tudnám, jól vagy.
Tudod, álmodtam rólad. Láttalak téged
egy kávézóban, láttalak egy játszótéren, láttalak Levijal. Hogy álom volt-e
vagy valóság, azt nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy a valóság, mert akkor
tudom, hogy boldog vagy. Ez az, amit őszintén, teljes szívemből kívánok neked:
boldogság azok után, hogy belekevertelek ebbe az őrületbe… Vagy inkább
mondanám, egymást kevertük bele, csupán én megedződtem már az évek során.
Úgy érzem, téged állítottak a
legnagyobb kihívás elé: emberevő óriások, és emberek, akik óriásokká változtak.
Képzelhetem, milyen arcot vágtál, mikor szembesültél mindezzel. Amikor
rájöttél, hogy egy tizenöt éves fiút kiáltottak ki az emberiség utolsó
reményévé, és annak meg sem fordult a fejében, hogy másképp viselkedjen. A
másik oldalon ott vagyok én, akit a te világod modernsége sokkolt. Hm,
szerintem még így is te nyertél.
Szeretnék neked köszönetet mondani,
Eren. Az életem merőben máshogy alakult volna, ha sosem történt volna meg a
lélekcsere. Neked köszönhetem, hogy találkozhattam Arminnal, hogy képes voltam
megérteni, hogy mi történt vele, hogy belé tudtam szeretni, és mindketten
küzdeni tudtunk azért, hogy szabadok legyünk… Nélküled hosszú, áldozatokkal
teli út vezetett volna apám pincéjéig, ahol rátaláltunk volna az emberiség titkára.
A világodnak és neked köszönhetek mindent… Köszönöm, hogy megismerhettelek.
Köszönöm, hogy küzdöttél értem. Köszönöm, hogy nem engedted, hogy helyet
cseréljünk. Köszönöm, amiért hittél bennem. Sok mindent köszönök. Nagyon sok
mindent.
Bárhol is legyél, remélem, boldog
vagy.”
Megállt
az írásban, érezte, hogy elfáradt a keze. Armin időközben félretette a könyvét,
pedig korántsem ért a végére, majd felállt, kinyújtózott. Eren épp csak egy
szusszanásnyi szünetet tartott, amikor hátulról átölelte, az ajkát pedig a
nyakára simítva, a leheletével megcirógatta a bőrét.
Eren
beleremegett.
–
Szeretlek – suttogta neki, mire Armin rámosolygott.
–
Gyere velem – szólt, s a kezét nyújtotta felé. – Pihenjünk le együtt, jó?
Eren
hümmögve bólintott. Jól hangzott, pokolian jól. Túl jól ahhoz, hogy ne zárja
rövidre a sorait. Armin szemében mély vágy lapult, a kezével hívogatóan intett,
és egészen addig nem mozdult a helyéről, míg Eren oda nem biggyesztette az
utolsó mondatot a levélre. Amikor ez megtörtént, felhúzta a székről, puhán és
hosszasan csókolta meg.
Bárhol is legyél – gondolta újból –, remélem,
boldog vagy. – Aztán Armin magával húzta, és a levél elfelejtődött.
„Neked, kétezer évvel későbbre…”
Az
ajtó becsukódott, mire a levél eltűnt. Aranyló szikrák közepette, örökre
szertefoszlott, mielőtt bármelyikük is észrevehette volna, úgy, mintha soha nem
is létezett volna. Eltűnt, hogy feltűnjön valahol máshol.
** * **
„Neked…”
„Szeretettel, Eren.”
VÉGE
Megjegyzés: Ahhoz képest, hogy eredetileg olyan 7-10 fejezetre terveztem,
végül 17 fejezet lett, ráadásul íródott hozzá egy Prológus és egy Epilógus is…
És még közel sincs vége, mert érkezni fog egy 5 felvonásból álló novellacsokor,
valamint egy olyan jellegű folytatás is, ami ugyebár egy előzményként fogható
fel. A novellacsokrot idén szerettem volna hozni, végül azonban nem sikerült
befejeznem, és lehet, talán jobb is így, mert Doppelgänger Eren múltját
takarja, és nem éppen vidám. Valamikor januárban fog érkezni, és ha minden jól
alakul, tehát a vizsgáimmal is időben végzek, akkor január vége felé már hozni
fogom a folytatás első fejezeteit is. Reméljük a legjobbakat!
Köszönöm
mindenkinek, aki elolvasta, és külön köszönet mindazoknak, akik véleményt írtak
vagy privátban kerestek meg, és mondtak véleményt a történettel kapcsolatban!
Minden egyes visszajelzésnek nagyon örülök, és nagyon köszönöm, amiért
rendszeresen látogatjátok az oldalamat, és olvasásra érdemesnek találjátok az
írásaimat, fordításaimat. Remélem, a következő évre is velem tartotok majd –
hamarosan érkezik majd a januári fejezet a mangából, azt se felejtsétek!
Nem
rabolom tovább a szót, előre is boldog új évet kívánok mindenkinek! ^^
Találkozunk jövőre. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése