V.
A hölgy, aki kalandra hívta fel
Eren mindig is
ferde szemmel nézett az olyan tudósfélékre, akik a dohszagú pincéjükbe zárkózva
kotyvasztottak mindenfélét, amiben az emberiség legújabb gyógyszerét látták, ám
Lady Jaegert egy csapásra a szívébe zárta – és még véletlenül sem azért, mert a
Mester az összeismertetést követően hozzáfűzte, hogy Lord Zeke feleségéhez van
szerencséjük. Onnantól kezdve nem tudta nem bámulni pofátlanul a gyönyörű fiatalasszonyt.
A kollégiumban
töltött évek unalmasak voltak; a napok egybefolytak, nyolc éven át Eren saját
magával játszott, vagy amikor nem a környékbeli gyerekekkel verekedett össze,
akkor Armint fárasztotta a vágyálmaival. A Mester szavaival élve „vademberként” élt, és ha Lord Zeke nem
vette volna pártfogásába, bizonyosan elkallódott volna. Színt az életébe
Historia betoppanása hozott, illetve nagy ritkán Lord Zeke, amikor
meglátogatta, és nemcsak arról csevegtek, hogy mi mindent tanult meg azóta,
hogy nem találkoztak, hanem elejtett egy-egy sejtelmes félmondatot a
felfedezéseivel kapcsolatban. Olyankor Eren szeme felcsillant, és már nem
lehetett terelni a témát, addig-addig faggatózott, míg Lord Zeke egy sóhaj
kíséretében meg nem adta magát a kérdésáradatnak. Nem avatta be a nagy
titkaiba, de mesélt a páncélos jegesmedvékről, a magasban repülő
boszorkányokról, olyasfajta gyönyörűségekről, amiket Eren lángoló víznek, jeges
tájaknak hívott, és amiknek mindig elfelejtette az igazi nevét, de így sokkal
izgalmasabban is hangzottak. És ennek a nagyszerű tudós-kutató kalandornak volt
a felesége Lady Jaeger.
Vagyis
Frieda – helyesbített Eren magában azonnal. Azt kérte, hívjam Friedának.
Azt sem tudta,
hogy Lord Zeke házasember. Valahogy a házasság nem illett egy kalandorhoz, így
meg sem fordult a fejében, hogy megérdeklődje a férfitól, nem is lett volna
illendő a Mester szerint. Ha már mindenáron feleséget kellett képzelnie,
egyáltalán nem egy ilyen hölgyet álmodott volna Lord Zeke oldalára. Nem mintha
problémája lett volna Friedával – éppen ellenkezőleg, tényleg egyből
megkedvelte! –, ám nem tudta elképzelni ott a térdig élő hóban, amint a
titokzatos Port tanulmányozza. Egy
ilyen finom, előkelő hölgy nem volt Északra való. A hölgyek nem éltek át
kalandokat, legalábbis a Mester szerint. A hölgyek otthon töltötték az
idejüket, gyermekeket hoztak a világra, a társalgóban teáztak más gazdag
asszonyokkal, esténként pedig hazavárták férjuraikat.
Kész
csoda, hogy nem vagyok lány – gondolta Eren. A végén még hölgyet próbálnának faragni
belőlem. Még a gondolat is elborzasztotta. Kezet csókolt Friedának, és
aztán esetlenül helyet foglalt mellette a Mester jóváhagyásával. Öt perc sem
telt el, minden apró titkába beavatta a fiatalasszonyt. Mesélt neki a
szabályszegéseiről, a verekedéseiről, hogy az a Brice mennyire utálatos egy
kölyök, de hát mit is vár az ember Yvonne néni fiától – amilyen az anyja, olyan
a fia. Elmondta, miket csináltak Historiával, hogy még a kollégium földalatti
részeit is alaposan körbejárták, pedig tiltott, és csak akkor kapott észbe,
hogy a Mester is jelen van, mikor a férfi az egyik ilyen történetnél majdnem
belefulladt a kupa borába. Akkor elszégyellte magát, és remélte, hogy sikerült
kellőképpen bűnbánó arcot vágnia, hogy kiengesztelje mesterét. Nem hiányzott
egy újabb büntetés.
Szerencsére Lady
Frieda csupán jót nevetett ezeken a históriákon, egyáltalán nem botránkozott
meg. (Nem úgy, mint előkelő hölgytársai. Azok elborzadva meresztették a
szemüket, miféle barbár gyerekkel kell a Mesternek nap mint nap megbirkóznia.)
– Nem barbár ő –
vette a védelmébe Frieda –, csupán kalandor, akárcsak a pártfogója.
– Amondó vagyok,
nem könnyű az élete, Lady Jaeger – jegyezte Lord Nile. Felesége, Lady Marie
bólogatva fejezte ki egyetértését, majd együtt érzően simította apró kezét
Frieda kesztyűs jobbjára.
– Kedvesem, hogy
bírod? Férjed állandóan úton van, ráadásul… – itt lehalkította a hangját,
arcáról sütött a felháborodás –, megmondom őszintén, azt pletykálják, hogy
olykor téged is magával visz. Azt hallottam, jártál a páncélos medvéknél is!
– A páncélos
medvéknél? – döbbent le Eren. – Lord Zeke magával vitte Északra?
Frieda kuncogott.
– Ó, igen – válaszolta.
– De ami ezt illeti, én nem csinálok belőle ekkora ügyet, Marie drágám.
Szívesen utazom. Az ember nem ülhet tétlenül mindig a négy fal között! Néha ki
kell mozdulnia, különben mit sem fog tudni a világról, amiben él. – És ekkor
belefogott egy hosszú monológba, amiben a világ szépségeiről beszélt, meg
arról, hogy tényleg mi mindent nem tudnak a világról azok, akik egész életüket
otthon, a falak között töltik. Eren mindvégig bőszen bólogatott, és dühösen
fintorgott, mikor látta Lady Marie és Lord Nile arcára fagyott, udvariasnak
szánt mosolyát. Meghökkenni mindketten meghökkentek, ám cseppet sem fogta el
őket a vad szenvedély Friedát hallgatva. Bezzeg
Erent!
A fiú vére a
monológ végére vadul buzgott; egész testében érezte az izgalmat. Remegett,
lábával türelmetlenül dobolt az asztal alatt. A Mester persze kiszúrta, a fejét
ingatva intette nyugalomra. Ezzel aligha sikerült megfékeznie, de annyit elért,
hogy Eren így még erősebben koncentrált, hogy ne okozzon galibát.
Frieda ezek után
felé fordult; ajkán ragyogó mosoly tűnt fel.
– Nagyon sokat
hallottam rólad, Eren – mondta neki kedvesen. – A férjem nem véletlen döntött
melletted, mikor fiatalembert keresett, hogy pártfogásába vegyen. Mesélt neked
a kutatásairól, jól sejtem?
– Hébe-hóba
említett ezt-azt – felelte Eren az igazsághoz híven. – Szeret titokzatoskodni.
Az életem – vallotta be a hölgynek – telis-tele van titkokkal. – És rögvest
elmesélte a származásának sejtelmes körülményeit. – Valószínűnek tartom – tette
hozzá –, hogy valamiféle előkelő család sarja vagyok, lehet, éppolyan fattyú,
mint a barátom, Historia, és így akarnak félretenni az útból.
– Előkelő –
horkant a Mester. – Eren, ne beszélj sületlenségeket, és ne gyárts mindenféle
eszement teóriát, mert nem véletlenül hallgattam el előled, hogy ki is vagy
valójában. Még gyerek vagy, nem értheted. Ha nagyobb leszel, meg fogom mutatni
a levelet, amit melletted találtam. Amíg nem állsz rá készen… addig jobb, ha
magamnál tartom.
Eren a szemét
forgatta.
– Már oda sem figyelek
rá – súgta Friedának. – Folyton ezzel jön. Szerintem beletaláltam az egyik
teóriámmal, azért ennyire ingerült, ha meghallja, miket fecsegek. De Lord Zeke
ismerte az apámat, ennyit elmondott. Azt mondta, olyan vagyok, mint az apám.
– Hm, ezt mondta
volna? – lepődött meg Frieda. – Én inkább édesanyádat látom benned.
– Édesanyámat? –
Eren ajka elnyílt. Lord Zeke soha, egyetlen szóval sem említette az anyját! Ha
nagy ritkán szóba is hozta valamelyik szülőjét, az mindig az apja volt. –
Ismerte az anyukámat? – dőlt előre mohón. Abban a pillanatban valami apró
darabokra tört. Shadis mester kiejtette a kezéből a csészéjét. A féltve őrzött
ezüstkészlet egyik gyönyörű darabja semmisült meg egyetlen rossz mozdulatnak
köszönhetően.
– Lady Jaeger, ha
megkérhetném… – Csak ennyit motyogott, azt is furcsán zaklatottan. A torkát
köszörülte, de nem tudott elég szigorú lenni.
Frieda megértően
bólintott.
– Ha majd
elmegyünk innen – mondta Erennek –, akkor ígérem, mesélek neked egy kicsit
édesanyádról. Természetesen – pillantott a Mesterre –, az ön kérését is
tiszteletben fogom tartani. De ha egy-két dolgot megtud, például azt, hogy
mennyire hasonlít az anyukájára, nem hiszem, hogy olyan nagyot ártunk vele.
– Az emlékek –
dünnyögte erre Shadis. – Az emlékek a legfájdalmasabbak, Lady Jaeger.
– Elmegyünk innen?
– Eren fennakadt ezen a megjegyzésen. – Úgy érti, maga meg én?
– Úgy, bizony –
mosolygott Frieda. – Ezért is jöttem ide. Érted
jöttem, Eren.
– Lord Zeke
küldött? – kerekedett el a szeme. – Hogy Északra vigyen?
– Északra viszlek.
– Frieda megpaskolta a kezét. – De saját akaratomból. Lord Zeke nem tud róla.
Akadnak híresztelések a férjemmel kapcsolatban, és ez alkalommal nem tartottam
vele az útjára… Mondjuk úgy, aggódom érte, és szeretnék utánamenni, hogy meggyőződjek
a biztonsága felől.
Eren tekintete a
Mesterre siklott.
A
por – gondolta. A
Mester mérget kevert a borába! Meg akarta ölni!
– Miféle
híresztelések? – Száraz volt a torka, a nyelve lassan forgott a szájában.
Hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy Lord Zeke élete, bárhol is legyen
éppenséggel, veszélyben forgott. És a
veszélynek köze van a Mesterhez, nézett a fészkelődő férfira. – Úgy érti,
történt valami Lord Zeke-kel?
– Reméljük, semmi
komoly – felelte Frieda.
– Szüksége van a
segítségemre?
– Már miért lenne
szüksége Lord Zeke-nek egy hozzád hasonló kölyökre? – szólt közbe a Mester,
majd Friedához fordult. – Lady Jaeger, ami a gyereket illeti…
– Elviszem. – Frieda hangja határozottan
csengett, kemény él hallatszott ki belőle, ellentmondást nem tűrő. – Köszönjük,
hogy gondját viselte, de Eren nem élhet tovább ilyen körülmények között. Szép
és dicséretre méltó, amit eddig tettek érte. Tanítgatták erre-arra, a világ
azonban nem áll meg a kollégiumnál, sőt… a falakon túl, ott kezdődik csak
igazán. Erennek meg kell ismerni a valóságot, tanulnia kell jobb iskolákban…
Hamarosan felnő. Nem maradhat ezen a helyen, ha lenni akar valaki.
– Természetesen
nem vonom kétségbe, hogy a kölyöknek jobb helye lenne…
– Akkor ne fussunk
tovább a felesleges köröket. – Frieda felállt, a kezét nyújtotta Eren felé. –
Azért jöttem, hogy magamhoz vegyelek tanoncomnak. A legjobb iskolákba foglak
járatni, és megismertetem veled a világot.
– A falakon túli
világot? – suttogta Eren áhítatosan; hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
Mellette Armin furcsán nyugtalannak látszott, mintha tükrözte volna a Mester
hangulatát. Frieda Jaeger kékes szeme mintha lilán örvénylett volna, a
mennyezetről lelógó kristálycsillár fénye különös játékot űzött vele.
– Igen. Lenne
kedved velem tartani egy kalandra?
– És többé… nem
jönni ide vissza?
– Együtt járnánk a
világot – bólintott Frieda. – Velünk laknál, velem meg a férjemmel. Északra
mennénk, jegesmedvéket látnák, boszorkányokat figyelnék… Olyan dolgokat
tanulmányoznánk, amikről még mit sem tudsz, de amiket ha megtudsz, és
megértesz, te magad is csinálni akarod majd. Izgalmasan hangzik, ugye?
–
Igen!
– Akkor? Mi a válaszod?
Lila volt a szeme,
örvénylő és vonzó. Másban félelmet keltő, Erenben azonban csak még inkább
felkorbácsolódott a szenvedély. A vágy, hogy szabaduljon, a vágy, hogy
megismerje a világot, elszakadjon a kollégium börtönétől.
– Hogy mi a
válaszom? – kiáltotta. – IGEN!
Ezredszer is IGEN! – mire Frieda
lusta, elégedett mosolyra húzta az ajkát. Vörös
volt, akár a mérgezett bor, amit Lord
Zeke-nek kínáltak. Vörös, mint a frissen kiontott, ártatlan gyermekek vére.
Armin
hátán felborzolódott a szőre.
VI.
Fogadalom a kikötőben
Historia nem
búcsúzott el tőle. Ami a kollégium mesterét illette, ő nehéz szívvel engedte
őket útjára. Eren nem értette az okát, mert az élete merőben megváltozott Lady
Jaeger oltalma alatt. Mindig is arra vágytak Arminnal, hogy láthassák az
óceánt, és ez a vágyuk teljesült, mikor Frieda bejelentette, hogy hajón kelnek majd
útra. A kikötőben sós, tengeri levegő és a piacról odáig áradó halszag
terjengett. Míg Armin egy kicsit húzta az orrát, addig Eren egyenesen imádta.
Armin mindenen húzta az orrát, amióta Frieda a sarkára állt a Mesterrel
szemben. Mikor Eren rákérdezett, hogy miért, a kicsi nyuszt inkább csak
összegömbölyödött az ölében, és eljátszotta, hogy elálmosodik; nem árulta el,
pontosan mi is okozta a nyugtalanságát.
– Legyünk óvatosak
– súgta oda neki, mikor a felszállásra vártak. – Ez a nő nem tetszik nekem.
– Neked sok
mindenki nem tetszik, és nagyon sok mindenki tetszik, aki nekem nem. – Eren
igyekezett diplomatikusan válaszolni, de még így is látta a daimónján, hogy nem
adott kielégítő választ. – Ne csináld már, Armin! – cirógatta meg a kisállatot.
– Hát nem látod, miféle kalandokat köszönhetünk majd Lady Jaegernek? Ahelyett,
hogy morogsz, igazán hálás lehetnél, amiért ennyire nagylelkű!
– De, látom –
forgatta a szemét Armin. – Én mindent
látok, csak te vagy az, aki nem látja a nyilvánvalót… – motyogta, és ismételten
mély hallgatásba burkolózott. Eren nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét. A
távolból hirtelen kiabálás hallatszott, a fülsüketítően éles hangban Eren
azonnal felismerte Brice anyját, Yvonne nénit.
– Na, már megint
mi a baja annak a némbernek? – tűnődött el. Egy egyenruhás rendőrt rángatott
éppen, úgy nézett ki, mint egy felbőszült anyatigris. Háttal állt Erennek, de a
fiú úgy képzelte, még a nyála is fröcsögött a szájából.
– Há’ te nem
tudod? – szólalt meg mellette egy lány erős akcentussal, aki az apjával várta,
hogy felengedjék őket a hajóra. Egykorúak lehettek, unalmában éppen burgonyával
tömte magát. – Azt mondják, elvittek néhány kölköt a körzetből. Tudod, a Titánok. Elvitték őket megnyúzni, hogy
felfalhassák. Annak az asszonynak is a kölkét.
– Te gyiptus vagy?
– ráncolta a homlokát Eren.
– Aha. Te meg
úrfi.
– Nem vagyok úrfi!
– förmedt rá azonnal.
– Nekem mindegy. –
A lány nagyot harapott a burgonyából. – Nem az én dolgom.
– Kiket vittek el?
– Gyiptus kölköket
például. Árvákat, szolgákat. Még a kollégiumból is!
– A kollégiumból?
– Eren elsápadt. – Hogy érted, hogy… A kollégiumból nem vihettek! Onnan jöttem!
A kollégiumban nincsenek gyerekek! – A hangja egyre élesebben csengett, elfogta
a félelem. – A kollégiumban… – remegett meg. – A kollégiumban csak mi voltunk.
Historia meg én. És engem… nem vittek el a Titánok.
– Hát akkor biztos
azt a másikat vitték el.
Eren szíve
kihagyott egy dobbanást.
Nem!
Az lehetetlen!
Armin felemelte a
fejét, szeméből sütött a szomorúság.
– Látod, Eren? –
pillantott rá bánatosan. – Ezért mondtam, hogy legyél óvatos…
– Kit érdekel, mit
miért mondtál! – dörrent rá Eren. – Historia! A Titánok… Istenem, a Titánok
elvitték Historiát?! Tényleg elvitték?! Mikor történt ez?! Én miért nem tudok
róla?!
Hát
ezért! – gondolta zaklatottan. Ezért nem jött el búcsúzni! Nem azért, mert megsértődött, amiért
egyedül hagyom… Azért nem jött, mert a Titánok… Istenem, miért nem jöttem rá? A
Titánok… A harangok! De miért nem mondták? Senki sem mondta! Senkit sem
érdekel… Mert Historia… csak egy szolga…
– Nincs mit tenni.
– A burgonyás lány tovább folytatta a rágcsálást. – Akit egyszer elvisznek, az
sosem kerül elő. Nincs is, aki keresse őket. Nem foglalkoznak velük. Csak olyan
gyerekeket visznek el, akik senkinek sem fognak hiányozni, ha eltűnnek.
De
ez nem is igaz! Nekem hiányozni fog!
Eren a lány
mosolyára gondolt, a véres szájára, miután Ms. Lenz a földre lökte. Arra, hogy
mennyire szorgosan dolgozott, meg arra, hogy mennyire vágyott rá, hogy barátai
legyenek. A hálára a szemében, amikor Eren először nevezte a barátjának.
A Titánok
tévedtek, amikor azt hitték, nincs senki, aki ezeket a gyerekeket keresse.
Lady
Jaeger bejárja a világot – sandított a hölgy irányába. Lord Zeke folyton kalandozik. Ha mellettük
maradok, kitárul elém a világ… és megismerem a valóságot, ahogyan Lady Jaeger
is fogalmazott. Ha pedig így lesz…
Ha így lesz, akkor
Historiát is meg fogja találni.
– Tudom, hogy
haragszol rám – vette a karjába Armint –, de óvatosság ide vagy oda,
egyvalamiből nem engedek.
Armin kíváncsian
pillantott fel rá. Nem kérdezett, de legalább figyelt.
Eren
elmosolyodott, a szemében harcias tűz izzott.
– Vissza fogom
hozni – fogadkozott. – Meg fogom ölni őket. A Titánokat. – Ökölbe szorította a kezét, Lady Jaeger megindult
feléjük.
A hölgy tekintete
mintha megint lilában játszott volna, és ezt már nem lehetett a fényekre fogni.
Daimónja, az erdei macska, akit Karlként mutatott be Erennek és Arminnak,
büszkén lépdelt mellette; az ő tekintete is ugyanazt tükrözte. Armin nem is
bírta sokáig állni.
Eren érezte a kicsi
nyuszt remegését. Érezte, de nem
értette. Mit láthatott Armin? Mitől ijedt meg ennyire? Mi az a nyilvánvaló,
amit Armin észrevett, de ő még nem?
Ezekre még nem
tudta a választ. Csak egy valamit tudott, abban azonban száz százalékban biztos
volt.
– Egyetlen egyet sem hagyok belőlük életben.
Megjegyzés: Érkeznek majd egy-két felvonás múlva a gyiptusok. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése