Attack on Ghoul – 5. felvonás (crossover)

5. felvonás

– Halló?

Eren mély levegőt vett, mielőtt beleszólt volna a telefonba:

– Öhm… Anya?

– Ó, Eren! – kiáltott fel az anyja izgatottan. – Végre! El sem hiszem, hogy felhívtál! Azt hittem… – Azt hittem, többé nem fogsz hívni, ezt akarta mondani. Eren elszégyellte magát, ahogy az izgatottság mellett kihallotta a csipetnyi fájdalmat is az anyja hangjából. Nem ezt érdemelte. Bármit is tett, még ha úgy is érezte, hogy nem volt rá bocsánat, az anyja nem ilyen bánásmódot érdemelt.

– Ne haragudj – suttogta, mire Petra, aki éppen a függönyöket húzta be, felemelt hüvelykujjal, bátorítóan mosolygott rá.

– Csak így tovább – tátogta.

Eren elmosolyodott.

– Kérlek – folytatta –, ne haragudj a múltkoraiért. Én csak… nagyon össze voltam zavarodva, és nagyon meg is voltam rémülve… És egyszerűen elöntött a harag, ahogy ráébredtem, hogy az egész eddigi életem egy hazugság volt, de… most már kezdem kapiskálni, mit miért tettél. Te csak meg akartál engem óvni ettől az egésztől. Nem szeretted volna, hogy kiközösítsenek. Azt hittük, nem tartozom így sehová sem, pedig éppen ellenkezőleg: mindkét fajhoz egyaránt tartozom. Erwin parancsnok… Vele is beszéltem, és… Azt mondta, én vagyok a kulcs. Az emberek és a ghoulok kapcsolata… talán meg fog változni… mert én meg tudom változtatni. Ő… hisz bennem.

Az anyja némán hallgatta végig a monológját, egyszer sem szakította félbe. Kapkodva lélegzett ugyan, felkavarták a hallottak, mégsem szakította félbe. Eren szíve egyre hevesebben kezdett dobogni.

– Anya? – kérdezte tétován, mire Carla csuklásszerű hangot hallatott.

– Ó, kisfiam – lehelte. – Te ne haragudj rám, amiért eltitkoltam előled. Teljesen jogos volt a dühöd, réges-rég el kellett volna mondanom. Ha nem is elejétől fogva, onnantól biztosan, hogy elkezdtél felnőni. Sokkal könnyebbé tettem volna az életedet… De… Nem mutattál rá semmi jelet, hogy… örököltél volna bármit is az apád képességeiből, és én csak meg akartalak óvni, és… végül úgy döntöttem, a könnyebbik utat választom. Könnyebbnek tűnt gyáván megfutamodni, elrejtőzni a ghoulok elől, átlagos embernek mutatkozni… Erwint is csak kéthetente hívtam fel, pedig… Mindegy. Eren, kisfiam, mesélj! Jól vagy? Erwin jól viseli a gondodat? Istenem, Eren, úgy hiányzol!

– Te is hiányzol nekem, anyu.

– Mikor láthatlak?

– Szabad? – Eren szorosabban markolta a telefonját. Találkozhattak? Erwin parancsnok engedélyt adna rá? Az anyja… eljöhet hozzá?

– Ó, te csacska fiú, hát persze, hogy szabad! – nevetett Carla. – Erwinnel csak… próbáltunk neked időt adni, hogy feldolgozd a történteket.

– Azt hiszem, sikerült. Találkoznunk kell, anyu. Sok mindenről kell beszélnünk.

– Az apádról.

– Igen – felelte Eren. – De nemcsak róla. Arminról is.

– Armin? – csodálkozott az anyja. – Róla mégis…

– A szüleiről – vágott a szavába. – Te jóban voltál az anyukájával, igaz?

– Oh… Igen. – Hallatszott a hangján, hogy óvatosabbá vált. – Jóban voltam vele. Hogy jön ő ide? Még mindig nem találjátok?

Eren nyelt egyet.

– Ha találkozunk – mondta –, akkor mindenbe beavatlak. Megígérem.

– Ahogy én is – fogadkozott ünnepélyesen az anyja. – Ha találkozunk, nem titkolózom többé. Bármit kérdezhetsz, Eren. Bármit. Mindent el fogok neked mondani, amit csak tudnod kell az apádról meg rólam, meg úgy az életünkről. Nem lesz könnyű ennyi év után… Sem nekem, sem neked, de… Most már nem hátrálhatunk ki. Az a mértéktelen evő csak a kezdet volt, ezt Erwin is elismerte. Most, hogy az a szörnyeteg meghalt, a ghoul társadalom felfigyelt rád. Tudják, hogy volt egy fiú, akit a Felderítő Egység a szárnyai alá vett, és… nem biztos, hogy a legbarátságosabbak azok, akik a leginkább érdeklődnek irántad. Arra kérlek, nagyon vigyázz magadra, amíg nem találkozunk, jó? Fogadj szót Erwinnek és Levi hadnagynak! Ne most hősködj, látod, mire vezetett legutóbb is!

– Úgy lesz, anya, úgy lesz. Ne aggódj ennyit.

– Szeretlek, kisfiam.

– Én is szeretlek, anya.

A vonal kattant egyet, az anyja letette. Eren az éjjeliszekrényre tette a telefont, közvetlenül Armin elveszett mobilja mellé, majd eloltotta a lámpáját, és ruhástól az ágyra vetette magát. A hátára gördült, az alkarjával takarta el a szemét; elkínzottan nyögött fel. Egyedül maradt a szobában, teljesen egyedül, és kivételesen nem érezte magát éhesnek. (Jóllakottnak sem, de ez már nem számított.) Arminra gondolva sehogy sem tudott megnyugodni. Hatalmas kő gördült le a szívéről, hogy barátja szemlátomást túlélte a mértéktelen evő támadását, ám újabb aggodalom foglalta el a helyét: hol volt, ki tartotta fogságban, miért nem tudtak beszélni? Annyi kérdés kavargott az elméjében, hogy azt sem tudta, előbb melyiket tegye fel.

Ajtónyílásra lett figyelmes, Levi hadnagy résnyire nyitotta, úgy lesett be. A sötétben nem sokat láthatott… ha nem lett volna ghoul. Szélesre tárta az ajtót, mikor észrevette, hogy Eren még nem aludt.

– Álmatlan éjszakák? – kérdezte tőle halkan. – Mondanám, hogy igyál egy kávét, de… nem biztos, hogy az a legjobb megoldás – mosolyodott el fanyarul. – Minket is ugyanúgy éberen tart, mint az embereket.

– Nem is vagyok szomjas – ingatta a fejét Eren. – Azt hiszem, csak elmélkedem egy kicsit.

– Értem. – Behúzta maga mögött az ajtót, az ágy felé lépett. – És miről elmélkedsz? – ült le az ágy szélére.

– Felhívtam anyát. Bocsánatot kértem tőle.

– Petra említette. Jól tetted.

– Azt ígérte, többé nem fog titkolózni.

– Tehát beszélni fogtok az apádról is – állapította meg Levi. – Róla mi is tudunk beszélni… ha szeretnéd – ajánlotta, teljesen meglepve Erent. Úgy tűnt, azt a beszélgetést végleg lezárták Grisha Jaegerrel kapcsolatban, Levi mégis önként ajánlkozott, hogy beavatja a titkokba. Eren olyan hirtelen ült fel, hogy csak Levi gyors reflexének köszönhetően nem koccant össze a fejük. – Vigyázz! – dörrent rá, mire elvörösödött.

– Bocsánat…

Levi morgott valamit.

Eren a pírja ellenére is szélesen mosolygott.

– Jól érzem magam – vallotta be. – Nem érzem magam… annyira elveszettnek.

– Kezded megkedvelni őket? – célzott az osztagára.

– Akár tetszik, akár nem. Ők… nem olyanok, akiket nem lehet megkedvelni. Azt a két idiótát – gondolt Connie-ra meg Sashára –, Mikasa kíméletlen őszinteségét… Bertolt szégyenlősségét, Reinert és Jeant, akik állandóan piszkálódnak… Meg persze az osztagodat. Tudsz róla, hogy Oluo állandóan téged utánoz?

– Sajnos.

Levi horkantva válaszolt, szemlátomást a gondolat is irritálta.

Eren szokatlan csendességgel folytatta:

– Eld és Gunther is annyira… és persze ott van Petra.

– Á, igen. Petra – hümmögte.

– Ő tényleg… szeretnivaló teremtés.

– Nem véletlen ő mindenki kedvence – bólintott Levi. – Ő tényleg… különleges – mormolta. Utána hallgattak. Volt valami Levi hangszínében, amikor szóba került Petra neve, amitől Eren úgy érezte, hogy a hallgatással valóban el is hallgatott valamit.

Volt valami, amiről a felderítők nem beszéltek: a múltjukról. Erent olyan részletesen kifaggatták a gyerekkoráról, hogy gyakorlatilag már azt is tudták, mennyi idősen kezdett el először járni, mi volt az első szava, és ki volt az első lány, aki megtetszett neki. Titkok nem léteztek, csupán a ghoulok részéről. Ez az elején még bosszantotta Erent, aztán idővel hozzászokott; el kellett nyerniük egymás bizalmát, s róla azért kellett mindent tudni, mert egyfajta „csodabogárnak” számított a társadalmukban.

Félig ember, félig ghoul. Valamiféle szörnyeteg, ha úgy tetszik. Szörnyeteg, aki bármelyik világban boldogulhatott. Aki mindkét fajhoz egyaránt tartozott, így fogalmazott Erwin parancsnok is.

Kezdem megszokni – húzta el a száját. Most már csak meg kell tanulnom a ghoulok világában is élni.

Mivel a ghoulok élete nemcsak annyiból állt, hogy emberekkel táplálkoztak, vagy éppenséggel kávéval próbálták csillapítani az éhségüket, azzal az erővel is meg kellett tanulnia együtt élni, ami a fajukat jellemezte. Valahányszor lehunyta a szemét, emlékezett a mértéktelen evő csápjaira, a vörösen izzó szemére, az őrületre, ami eluralkodott szerencsétlen fölött, mielőtt össze nem találkozott a végzetével.

– Kagune – motyogta magának. – A csápszerű izé.

Levi rásandított.

– Igen – mondta. – Azzal harcolunk.

– Aha.

– Grisha fia vagy, neked is van, ebben biztos vagyok.

– Aha.

– Majd az őrült pápaszemes segít benne – vonta meg a vállát. – Korábban is említettük, szerintem még inkább meg fog hibbanni, ha megtudja, hogy együtt dolgozhat veled… A félvérséged miatt – tette hozzá.

– Őrült pápaszemes…

– Hanji – sóhajtotta. – Erwin azt mondta rá, hogy ő…

– Tudom-tudom – legyintett Eren. – Ő fogja előhívni a… csápjaimat?

– Kísérletet teszünk rá – bólintott Levi. – Kíváncsi vagyok rá… miféle teremtmény vagy – mérte végig tetőtől talpig. – Mennyire erős. Grisha fiaként… biztos vagyok benne, hogy ebben is különleges vagy.

– Grisha fia, Grisha fia! – Eren megremegett. A harag váratlanul lobbant fel benne, ökölbe szorította a kezét, ahogy eszébe jutott az apja. – Nem akarok Grisha fiaként bevonulni a ghoulok történelmébe! Grisha Grisha volt, én pedig én vagyok!

– Akkor nem fogsz. – Levi ránézett, a hangja meglepően szelíden szólt a csendes szobában. – De ne dühöngj – folytatta rögtön –, mert ha felköltöd a hangoskodásoddal a többi kölyköt, Erwin sem állíthat meg, hogy beverjem a képedet.

Varázsütésre Eren dühe teljesen elszállt. Ellazult az ökle, leeresztette a vállát.

– Arra nem lesz szükség – dünnyögte, mire Levi elégedetten bólintott.

– Most pedig aludj! – állt fel. – Holnap… vagyis ma – javította ki magát, ahogy az óra felé pislogott – nehéz nap vár rád. Ha azt hiszed, hogy Hanji kíméletes lesz veled, nagyon is tévedsz. Az a ghoul van olyan őrült, mint a mértéktelen evő – csóválta a fejét látszólag undorodva, Eren azonban észrevette a szája sarkában a félmosolyt.

– Alig várom – vigyorgott rá, és még csak nem is hazudott. Harag helyett ezúttal izgatottság fogta el. Az ajtó becsukódott Levi mögött, ő pedig egyedül maradt. A csend nyomasztó volt, Armin telefonja az éjjeliszekrényen hevert. Azóta egyszer sem hívta fel, és hívást sem kapott a legjobb barátjától. Egyet lehetett biztosra tudni: Armin túlélte a mértéktelen evővel történő találkozást, élt és virult, és valahol jó messze volt Erentől. Hogy biztonságban? Aligha, Erennek éppen ezért kellett megerősödnie.

Meg kell védenem a családomat – döntötte el. A hiányos, csonka kis családját, benne az anyjával és a legjobb barátjával.

Könnyebb volt ezután aludni. Szerencsére nem álmodta újra azt a napot sem, amikor a mértéktelen evő rátámadt, bár amikor felébredt, nem tudta megmondani, hogy pontosan mit álmodott. Valaki a nevét suttogta, nem emlékezett az illető arcára. Sálat viselt, gombot a ruháján, talán szomorú mosolyt az ajkán. Ki volt az? Ki lehetett az?

Megtörölte az arcát, meglepődött a saját könnyeit látva.

– Mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna… – motyogta félig magának, majd kikászálódott az ágyból, és nagyot nyújtózkodott. Szerteszét állt a haja, meztelen talpa alatt csúszott és nyikorgott a parketta.

Miután felöltözött, és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, azonnal hátratántorodott.

– Mi a… – kerekedett el a szeme döbbenten. Az alak, aki a szobája előtt szobrozott, feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és szélesen rávigyorgott.

– Szép jó reggelt, Eren! Hát végre megismerhetlek! – Szeme eszelősen csillogott. Fehér köpenyt viselt, a kezében pedig egy noteszt tartott tollal; barna haját feltűzve viselte. A köpenyére rávarrták a nevét, amit látva Eren nagyot nyelt.

Semmi kétség nem fér hozzá – gondolta. Ő az.

Hanji. Vagy az őrült pápaszemes, ahogyan Levi emlegette. Eren most már értette, miért éppen ezt a nem túl biztató becenevet aggasztották rá… Hanji ugyanis a következő percben már szó szerint rajta csüngött; a kezét rázta vad tempóban, a kezével együtt meg őt magát is teljesen. Eren feje előre és hátrabillent, kiguvadt a szeme, a döbbenet a torkára forrasztotta a szavakat. Hanjit nem lehetett lelőni. Talán egy atomháborút is simán túlélt volna.

– Csak nemrég értesültem a létezésedről, de én mindig is tudtam, hogy léteznek hozzád hasonló teremtmények, és azt is tudtam, hogy Grisha Jaeger nem tűnt el csak úgy a semmiben. Sejtettem én, hogy van valakije az emberek világában, és hát még huncutkodott is, jaj, Grisha, öregfiú, bárcsak találkozhattam volna vele! Csak hallomásból ismerem az apádat, de zseniális ember, izé, ghoul volt! Hát persze, hogy ghoul! Jaj, és te pedig a fia vagy! Anyádra hasonlítasz? Használtad már valaha a kagunédat? Mesélj, Eren! Mindent tudni akarok! Mutasd a nyelved, rózsaszín? Éreztél már kínzó vágyat, hogy felfalj egy embert? Tudsz emberi ételt is fogyasztani? Nyilván, tudsz, vagy legalábbis tudtál, hiszen eddigi életed során talán a saját fajodról is azt hitted, csupán mendemonda! Amúgy Erwin és Levi beleegyeztek, hogy segítsek neked, végig fogunk hajtani néhány kísérletet, de nem kell ebből akkora ügyet csinálni, mint Levi, ígérem, egy cseppet sem fog fájni… Vagy ha van benned egy kis mazochizmus, akkor fájhat is, én azt sem bánom, csak mindig mondd előre, hogy mit szeretnél, igyekszem én leállni. Ne hallgass a többiekre, azt mondják, sokat tudok beszélni a ghoulokról meg a hibridekről, de ez nem igaz, de hozzám bármikor, nyugodtan fordulhatsz bármilyen problémával. Meghallgatlak, tanáccsal látlak el, apád és anyád helyett apád és anyád leszek, ha kell. Jaj, el sem hiszem, hogy megismerhettelek! Eren, fantasztikus vagy! Eren! Figyelsz rám, Eren?

– Sokkoltad – jegyezte meg Levi az ajtóból. – Megmondtam, hogy fogd vissza magad, Hanji.

– Visszafogtam – mentegetőzött a vádlott. – Ugye, hogy elsőre nem is voltam sok, Eren? Ó, de kis butus vagyok! – Azzal homlokon csapta saját magát. – Be sem mutatkoztam!

– Szerintem sikerült kitalálnia – forgatta a szemét Levi unottan. – A híred megelőzött. Minden ghoul tudja, kitől kell óvakodnia.

– Aj, de gonosz vagy! – Hanji Eren felé fordult, az őrült vigyort nem lehetett levakarni az arcáról. – Hanji vagyok – szorította meg a kezét erősen –, tényleg örvendek, hogy megismerhetlek, Eren. Bocsánat, hogy így rád törtem. Kíváncsi voltam, meddig szoktál aludni, így lassan három órája várom, hogy felkelj. Kicsit izgatott vagyok.

– Három órája? – sápadt el Eren. – Az ajtóm előtt?

– Aha! Hallgattam a szuszogásod!

– Te beteg vagy – kommentálta Levi. – Azután érkeztél, hogy itt hagytam a kölyköt?

– Ühüm – bólogatott Hanji lelkesen. – Láttalak távozni. Ejnye-bejnye, Levi, mit csináltatok kettesben? – vonogatta a szemöldökét. Eren rákvörös lett.

– Semmit! – tiltakozott, mire Hanji még szélesebben vigyorgott.

– A-ha, hát persze. Én megőrzöm a titkotokat.

– De hát ha egyszer…

– Hé, Négyszemű – szakította félbe Eren kétségbeesett tiltakozását Levi. Mindketten felé kapták a fejüket, és Eren zavarán cseppet sem segített, hogy Levi teljesen közömbösen bámult vissza rájuk. Lepörgött róla Hanji minden egyes megjegyzése, mintha meg sem hallotta volna őket. – Mi lenne, ha a feladatodra koncentrálnál?

– Ó, ez igaz! Akkor jöhet a reggeli!

– De nem vagyok éhes.

– Emberi étellel kísérletezünk! – lelkesedett be még jobban Hanji. – Hallottam a szomorú történetről, de nem adom fel. Te nemcsak ghoul vagy, Eren, hanem ember is. Ha eddig képes voltál rá, hogy megemészd az emberi étket, most is képesnek kell lenned rá.

– T-tényleg?

Eren szíve nagyot dobbant. Tényleg lehetséges lenne? Egy idő után… képes lenne újra emberi ételt fogyasztani? Akkor nem kellene a ghoulok között élnie! Hazamehetne, és újra az lehetne, aki volt! Újra emberként élhetne!

Levinak persze rögtön porrá kellett zúznia legtitkosabb vágyálmát:

– Hé! Ne adj a kölyöknek hamis reményt!

Hanji a szemét forgatta.

– Nincs jobb dolgod, Levi? – tolta föl az orrán a szemüvegét.

Levit ennyivel azonban – mindkettőjük legnagyobb bánatára – nem lehetett lerázni. Karba fonta a kezét, határozottan állta a kutató tekintetét.

– Erwin engem bízott meg, hogy felügyeljek.

– Ó, Erwin? Hm, Eren miatt?

– Nem Erent felügyelem – húzta el a száját Levi; ajkán gunyoros mosoly tűnt fel. Eren majdnem bedőlt neki az elején. – Bár még őt is könnyebb lenne, ebben biztos vagyok.

– Ne is hallgass rá! – bökte oldalba Hanji Erent. – Reggel mindig ilyen morci.

– Te pedig mindig szuicid hajlammal rendelkezel.

– Már miért rendelkeznék azzal?

Levi tekintete elsötétült.

– Mert valaki mindjárt kitekeri a nyakadat, te szaros négyszemű! – dörrent rá hirtelen, mire Eren összerezzent.

Hanji vagy ostoba volt, vagy tényleg nem érzett halálfélelmet. Eren ezt végképp nem értette. Ami őt illette, a szíve olyan hangosan kezdett kalapálni, hogy azt hitte, majd’ kirobban a mellkasából; mozdulatlanná merevedve hallgatta a kibontakozó szópárbajt. Hogy melyik bizonyult félelmetesebb ellenfélnek, azt nem sikerült eldöntenie. Levi önmagában az emberbe – ghoulba – tudta akasztani a szót, míg Hanjit nem lehetett lelőni, és mindig ellenérvekkel hozakodott elő, mégpedig úgy, hogy a szája szegletében rendszerint szégyentelenül elégedett – Levi megjegyzése szerint irritálóan pimasz – vigyor bujkált.

– Öhm, osztagvezető. – Halk torokköszörülés szakította félbe a háborút. Eren mindaddig észre sem vette, hogy Hanji nem egyedül érkezett. Volt vele még egy ghoul – mert nyilvánvalóan ghoul lehetett, gondolta először, és csak később jött rá, hogy mekkorát tévedett a férfival kapcsolatban –; egy kedves mosolyú, barna hajú férfi, aki bátorkodott beleavatkozni Hanji és Levi csatájába. Mappával a hóna alatt várakozott, a lábánál két szatyor is pihent, benne mindenféle furcsasággal. Mikor megmozdította őket, mintha kémcsövek ütődtek volna egymáshoz. Eren őszintén remélte, hogy az összeset jól lezárták. Nem szívesen robbant volna apró darabokra egy ilyen ostobaság miatt.

– Ó, Moblit – mondta Hanji meglepetten. – El is felejtettelek.

A férfi – Moblit – elvörösödött. Mint kiderült, ember volt, aki Hanjival együtt tanulmányozta a ghoulok és az emberek testét, viselkedését, szokását. Nagyjából mindenét, értette meg Eren, így nagy segítségnek bizonyult ez alkalommal is.

– Mi lenne, ha elkezdenénk a kísérletezést?

– Kitűnő ötlet – bólintott Hanji lelkesen. – Eren, drága, csüccs ide – mutatta. – Ne legyél feszült, nem harapok… Legalábbis nem akkorát – vihogott a saját idétlen tréfáján. Levi felhorkant, Eren pedig egy kínos mosollyal az arcán jutalmazta. Remegett a keze, még mindig nem szokta meg a ghoulok társaságát.

– Moblit… – szólította meg a férfit. – Te hogy bírod?

– A ghoulokat? – Moblit barátságosan mosolygott. Annak ellenére, hogy miféle lényekkel barátkozott, egy csapásra Eren szívébe férkőzött. – Nem mondanám, hogy olyan könnyedén alkalmazkodtam, de az osztagvezető… Hanji hihetetlen személyiség. A ghoulok közül is kitűnik.

– Ez véletlenül sem bók – szúrta közbe Levi, aki természetesen (Eren meglátása szerint pedig pofátlanul) hallgatózott. Moblit nem törődött azonban vele, minden figyelmét Erennek szentelte. Hamar kiderült, hogy a kezdet valóban nem alakult zökkenőmentesen, a ghoulok is és Moblit is bizalmatlan volt, aztán…

– Ahogy telt az idő, megtanultunk bízni egymásban. Biztos vagyok benne, hogy veled is így lesz.

– Úgy érzem, sosem szokom meg…

– Már remekül csinálod – biztosította Moblit. – Alkalmazkodsz. Itt vagy, aláveted magadat a kísérleteknek, és…

– Azért, hogy normális életet élhessek! – fakadt ki Eren. – Nem azért, mert annyira kíváncsi vagyok magamra.

– Pedig lehetnél – szólt egy hűvös hang az ajtó felől. Mikasa lépett be, a kezében nem átlátszó poharat tartott. – Csodabogár vagy… Hihetetlen képességekkel. Egyelőre ezek kiaknázatlanok, de ha megtanulod őket irányítani, félelmetes ellenféllé válsz.

Eren nyelt egyet, orrát megcsapta a vér szaga.

Tehát hús és vér van abban a pohárban – gondolta. Ahhoz képest, hogy nemrég evett, összefutott a nyál a szájában. Ínycsiklandozó étek várt rá, ám mielőtt mozdulhatott volna, Levi elállta az útját.

– Hanjinak add! – utasította a lányt. – Tedd az emberi kaja mellé. Ahogy látom, már cuppanna is rá, ha nem lennék útban.

– Ha félremennél…

– Ne mozdulj, Eren. – Levi hátrasandított a válla fölött, hideg és éles volt a tekintete. – Ha megmozdulsz, Moblit a tanúm rá, hogy megöllek.

– Levi! – háborodott fel Hanji. – Nem ölheted meg!

Levi szeme összeszűkült.

– Igazán… kár.

– Javaslom, hogy inkább térjünk vissza a kísérletre – mentette meg ismét a napot Moblit. Egy pillanatra sikerült teljesen elvonnia Eren figyelmét, így már nem érezte a gyomrát marcangoló éhséget, a mohó vágyat rá, hogy egyen. Ez tényleg csak egy pillanatig tartott, aztán… Moblit szíve dobbant egyet, és Eren lassan felé fordította vörösben izzó szemét. Hallotta az ütőér lüktetését Moblit bőre alatt, a férfi szívének rendületlen dobogását… és ha eddig éhesnek érezte magát, hát most úgy, mint akit hosszú heteken keresztül éheztettek. Moblit illata finom volt. Nem a legfinomabb, de… olyan finom, hogy Eren szívesen belékóstolt volna.

Előredőlt, mire Levi villámgyorsan mozdult. Mire feleszmélt, a férfi ujjai már a torkát markolták, iszonyatosan erővel rántották hátra a fejét.

Reccsenés hallatszott, majdnem a gerince törött. Üvöltött a fájdalomtól, és arra eszmélt, hogy Hanji Moblit felé kapott, Mikasa pedig sietve kipenderítette a szobából a férfit. Az ajtó becsukódott mögöttük, de Eren még így is az orrában érezte Moblit illatát. Az éhség tűrhetetlenné vált.

Így érezhetett a mértéktelen evő? – szaladt át a gondolat az elméjén; úrrá lett rajta a kétségbeesés. Ennyire… vágyott rá, hogy öljön, újra öljön, és egyen, tépje szét, szaggassa szét az emberi testeket?

– Csillapodj, kölyök! – förmedt rá Levi; még mindig vasmarokkal szorította. Írisze vörös színben lángolt, a vöröseslila erek körülszőtték halottfehér bőrét a szeme körül. Hátából mintha hatalmas, lángoló szárnyak álltak volna ki, Eren hirtelenjében azt hitte, a szeme káprázott. A ghoul kagunéja lehetett, lélegzetelállító látványt nyújtott.

Mikor feltárult az ajtó, Mikasa vonult be hasonlóan. A lángok hullámokban gördültek végig a földön, elérték Levi és Eren kettősét. A szárnyak fenyegető tűzben égve parancsoltak tiszteletet, Eren elszoruló torokkal, zihálva rogyott térdre előttük. Csak kicsit perzselték meg a bőrét, belé sem fúródtak a testébe. A figyelmeztető lövések közvetlenül előtte csapódtak be, csak a támadás ígéretét hozták el magukkal.

– Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire bátor lennél, vagy csak ennyire ostoba.

Eren felköhögött, a földre köpött. A saját vére ízét érezte a szájában, és egyenesen imádta. Moblit illata elpárolgott, a múlté vált. A pohár, benne a hússal és a vérrel elfelejtődött, ahogyan az is, hogy Hanjival bármivel is kísérletezzen. Nagy kortyokban itta magába a levegőt, minden egyes szippantás éles fájdalommal járt. Beszorult az oldalában, a köhögés erőlködéssel járt, megeredt a könnye.

– Szerintem csak ennyire ostoba – húzta el a száját Mikasa. Kihunyt a szeméből a vörösség, eltűntek a lángok. Pohárral a kezében guggolt le elé, meglepően szelíden nyújtotta át Erennek. – Idd meg – mondta gyengéden. – Jót fog tenni. Aztán… valamit kezdenünk kéne az állandó éhségével is – szegezte a tekintetét Levira. – Nem tetszik ez nekem.

– Ne aggódj… Nekem sem.

Eren nem figyelt rájuk. Amint a kezében érezte a pohár súlyát, már el is rántotta Mikasától. A szájához emelte, mohón látott neki, hogy elfogyassza a tartalmát. A vér lecsorgott az állán, a húscafatok a szájában mennyeiek voltak. Nagyon sokáig nem tudatosult benne, hogy mit is evett és ivott, és amikor igen… A gyomra csak egy kicsit görcsölt be, szinte meg sem érezte. A hasára szorította a kezét, és még jobban nekiesett, hatalmas kortyokat nyelt, egy-egy falatot meg sem rágott. Imitt-amott csontok ropogtak, ahogy rágott, de nem zavartatta magát. Mikasa és Levi furcsa egykedvűséggel bámulták.

Hamar végzett – nem hoztak sokat.

– Istenem… – suttogta. – Istenem…

– Ő az egyetlen, akire most nem számíthatsz – mondta Mikasa. Elvette a poharat, Eren az utolsó cseppig kinyalta. – Éhes vagy még? – kérdezte.

Éhes volt.

Pokolian éhes.

Mikasa felsóhajtott.

– Akkor hozok még – ígérte, és sarkon fordulva kimasírozott a szobából. Odakint a folyosón Jean, Connie és Sasha ácsorogtak, nem bírták megállni, hogy ne hallgatózzanak. Csak egy pillanat erejéig láthatták egymást… de az elég volt ahhoz, hogy tetőtől talpig végig tudják mérni Erent. Egy vértől maszatos arcú, éhes fiút láthattak, aki kétségbeesetten nyalogatta az ujjairól a vért, szedte ki a körme alá bekerülő húsdarabokat.

– Az összes félvér ilyen lenne? – suttogta Connie elborzadva.

– Nem tudom – felelte Sasha. – Én még sosem találkoztam félvérrel.

– Én sem – kontrázott rá Reiner. – És ami engem illet, nem most akarom elkezdeni…

– Én sem… – borzongtak meg a többiek.

Eren rájuk sem hederített.

– Hé… – Levi eleresztette, mikor nekikezdett a falatozásnak, de most hirtelen odakerült elé. Fölbámult rá, kék szeme lassan vörösbe hajlott. Ujja Eren véres ajkára siklott. Végighúzta rajta az ujjbegyét, kínzó tempóban letörölve róla a vért, majd a szájához emelte, és elegánsan lenyalta azt. Felhümmögött, ahogy megérezte az ízét.

Egymás szemébe bámultak, a két vörös szempár.

Eren gyomra hangosan korgott.

– Ó. – Levi felvonta a szemöldökét. – Vajon… miféle szörnyeteg is vagy, Jaeger? Úgy szeretném tudni…

Végszóra befutott Sasha, majd felbukott, annyira izgatottnak látszott.

– Megvan! – kiabálta. – Megtaláltuk!

Levi szeme összeszűkült.

– Micsodát?

– A nyomot! – zihálta a lány. – Megtaláltuk a nyomot, ami elvezet Arminhoz! – mire Eren egy csapásra kijózanodott. Megállt a szíve, hidegzuhanyként érte a valóság. Az éhség nem múlt el, de már nem érződött annyira sürgetőnek, hogy cafatokra tépjen valakit, és jó hosszasan marcangolja a testét.

– E-ez… komoly? – suttogta. – Tényleg… tudjátok, hol van?

– IGEN!

– ÉS HOL VAN? – kérdezte egyszerre Levi és Eren.

– Öhm…

Sasha erre már elhallgatott, sőt, olybá’ tűnt, a lelkesedése teljesen alábbhagyott.

– Hé – ráncolta a homlokát Reiner. – Hol van?

– Miért érzem úgy, hogy valami borzasztó helyen? – nyöszörögte Bertolt.

– Mert tutira, valami borzasztó helyen – vonta meg a vállát Annie. – Amilyen szerencsések vagyunk, a nyomok egyenesen…

– Ugye nem a 24. körzet?! – tágult nagyra Connie szeme. – Én oda be nem teszem a lábam!

A többiek sűrűn bólogattak, hogy kifejezzék egyetértésüket.

– Sasha? – kérdezte Levi. – A 24. körzet az?

– N-nem… – nyögte a lány.

– AKKOR HOL VAN?! – üvöltött rá Eren. – VÁLASZOLJ!

Sasha nyelt egyet.

– Tudja önt azt jól, uram… – suttogta Levinak.

– Ó, a francba! – káromkodta el magát Connie.

– Hát ez remek…

– Mondtam én. – Annie kifejezetten elégedettnek tűnt. – Valahogy mindig megszívjuk.

– Miért? – Eren a fejét kapkodta. Sípolva vette a levegőt. – Hol van?

Levi nagyot sóhajtott.

– A 11. körzetben… – Megvillant a szeme. – Megint a Titánok? – kérdezte.

– Még mindig, uram – mutatta meg a fogínyét Sasha. – Sosem szabadulunk tőlük.

– Titánok? – Eren teljesen összezavarodott. – Azok meg mik?

– Egy szervezet – felelte Levi egy sóhajtás kíséretében. Fejével az ágy felé intett. – Ülj le, Eren. Hosszú lesz ez a történet…

Hosszú vagy sem, nem számított.

Armin…

Eren szíve türelmetlenül kalapálással indult újra.

Megtaláltunk, Armin…

Jövök.

---

Készült: 2019. 05. 11. – 07. 16.

Megjegyzés: Régen megírásra került már, de aki rendszeresen látogatja az oldalt, az tudja, hogy nyáron végül akaratom ellenére pihentetnem kellett az írást. Mindenki vigyázzon magára ebben a nehéz időszakban, és tartsátok be a szabályokat: maradjatok otthon, én pedig megpróbálom gyakrabban hozni az olvasnivalót, hogy ne unatkozzatok a „karanténban”. ;)

Folytatás hamarosan.